In Pieces - Chapter 12.

12. Salvation

Tommal JJ legnagyobb problémája az volt, hogy túl fiatalnak tartotta őt Colin szerepére. Tom csendesen ült mellettem, miután bemutatkoztunk egymásnak, és hallgatta a beszélgetésünket. Én természetesen teljes erőbedobással mellette álltam, és egyszerűen ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig ő lenne a tökéletes Colin. És nem csak azért, mert a könyvben úgy írtam le külsőre, mint ahogy Tom ma tökéletesen megjelent, hanem mert szerintem tehetséges színész volt. JJ vigyorogva dőlt hátra a székében jó egy órával később, én pedig morcosan pislogtam rá, kimerülve a heves vitában.

- Még mindig fent tartom, hogy tizenkilenc éves.
- Én meg még mindig fent tartom, hogy leszarom, hogy csak ennyi – vontam meg a vállamat. – Ha elvállalja, és ha jónak tartjuk rá, márpedig jó lesz, tudom, akkor igazán boldog leszek. És amúgy Colin is csak huszonhárom a könyvben…
- Te nem is akarsz beleszólni, Tom? – pillantott a szőkére, mire a kék szemek rám szegeződtek.
- Léni már mindent megtett az ügy érdekében – villantott rám egy futó mosolyt. – Amúgy meg tudod, hogy nem lennék itt, ha nem szeretném a szerepet. Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy felajánlottad nekem. Arra számítana az ember, hogy nagy válogatás lesz.
- Nem kell jobb referencia az eddigi munkáidnál – vágtam rá azonnal, mire hamisan vigyorgott maga elé.
- Csak nem téged is meggyőzött a Mardekár Hercege?
- De – felnevettem, és egészen el is feledkeztem arról, ami alig egy napja történt. – De Colin nem Draco, ezt tudjuk.
- Jókedvű, vicces, sármos… azt hiszem, tudom hozni a figurát.
- Abban biztos voltam.

Tom ugyanabban a szállodában lett elszállásolva, mint én, így miután elbúcsúztunk JJ-től együtt indultunk vissza. Kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk, majd mindenki ment a dolgára – nem mintha olyan sok dolgom lett volna. A szobába érve megint megcsaptak az emlékek, és azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Nagyon jó! Remélem, azért idővel nem fogok hányingert kapni, ha eszembe jut Mike és Fanni, na meg Eve és Chez.

Leültem az ágy szélére, és csak pislogtam magam elé. Nem akartam rajtuk agyalni, a Fantasztikus Négyesen, ahogyan elneveztem magamban őket, inkább üres fejjel bambultam.

Ez olyan két óráig működött is, mikor is az ágy szélén fekve kopogtatást hallottam. Nem volt erős, inkább halk, és csak két koppanás hallatszott.
Sóhajtottam egyet, majd odasétáltam és kinyitottam az ajtót; egy félszegen mosolygós Tommal találtam szemben magam.

- Szia, én… huh… szóval gondoltam megkérdezem, nem vacsorázunk-e együtt, ha már mindketten egyedül vagyunk? – elmosolyodtam, valahogy Tom megjelenése feldobta a kedvemet.
- És ezért vagy zavarban? – oké, gonoszkodtam kicsit, mert még jobban zavarba akartam hozni, ő viszont csak szélesen elmosolyodott.
- Csak nem akartam, hogy esetleg azt hidd, hogy randira hívlak – megvonta a vállát, én pedig csak most jöttem rá, hogy Tom tényleg az a mosolygós, jókedvű srác, akit az interjúkban láttam. – Nem mintha nem hívnálak el szívesen, csak… - felnevettem.
- Gyere be, gyorsan átöltözök és mehetünk – intettem, majd ahogy besétált becsuktam az ajtót, és a táskámhoz sétáltam. Mondtam Tomnak, hogy foglaljon helyet, elővettem egy sima kockás inget és egy sötét nadrágot.
- Nem tudom, mihez lenne kedved, de én az itteni étteremre gondoltam. Úgy hallottam, nagyon finoman főznek – mondta, míg én a fürdőben öltözködtem.
- Nekem jó lesz, igazából nem vagyok annyira éhes – kicsi alapozót még kentem magamra, és a számon is próbáltam eltűntetni a sebet, mikor megszólalt a telefonom. Éppen nagyon elfoglalt voltam, így kikiabáltam Tomnak, hogy legyen szíves felvenni, mert valószínűleg Lux az, és kérje meg, hogy várjon egy kicsit.
- Nem Lux az – nyújtotta felém a telefont, mikor odasétáltam hozzá, és közben mosolygott. Nagy levegőt vettem, és intettem neki, hogy induljunk.
- Hallo?
- New York? Komolyan ott vagy, és nem is szóltál? – Mike hangja halk volt, és csalódott. Arra számítottam, hogy ha majd megtudja, dühös lesz.
- Aha, New York – most mégis mit tudtam volna mondani?
- Tom Felton vette fel a telefonod – ütötte tovább a vasat.
- Igen, Tom – bólintottam, közben pedig összevigyorogtam az említettel.
- Nem akarsz elmondani valamit?
- Személyesen jobb lenne. Körülbelül kilenc nap múlva megyek haza.
- Kilenc nap? Léni… akkor nem jössz az európai turnéra? – összeszorult a szívem, mert olyan szomorúan és letaglózva kérdezte, hogy egyből lelkifurdalásom lett tőle.
- Én… Jézusom, Mike… Nem tudom – motyogtam döbbenten. Tényleg nem is gondoltam erre.
- Mindegy, semmi gond – hadarta zavartan, és szinte láttam az arcát magam előtt. Azt a végtelenül csalódott arckifejezést; a lemondó szemeket, a fáradt mosolyt. - Akkor majd… majd beszélünk. Kilenc nap múlva már nem leszünk itthon, szóval… Szia, Léni! – lehunytam a szemem, amint meghallottam a monoton búgást. Letette.
- Minden rendben? – fürkészte az arcomat Tom a liftben.
- Biztos tudni akarod? Hosszú lesz…
- Miért ne?

Hogy pontosan mi vett rá arra, hogy mindent elmondjak Tomnak, nem tudnám megnevezni. Egyszerűen jöttek a szavak vacsora közben, ő pedig figyelmesen hallgatott, néha közbeszólt valamit.

- Nem kell mindig vele lenned, mégis akarod. Léni, szerintem te kicsit mazochista vagy.
- Kicsit? – vontam fel a szemöldököm.
- Mit reméltél a Chesterrel való kapcsolatodtól?
- Nem gondolkodtam, hogy mi lesz belőle. Csak jó volt vele lenni, és ennyi.
- Szeretted? – a kék tekintet kérdőn csillogva meredt rám.
- Igen – bólintottam, közben igyekeztem nem sírni. – Nem úgy, ahogyan talán megérdemelte volna, de szerettem őt. Szeretem most is.
- Tisztában vagy vele, ugye, hogy nem szerethetsz két embert egyszerre?
- Nem szerettem úgy, mint Mike-ot… de szerettem Chestert annyira, amennyire lehetséges volt.
- Mit fogsz csinálni most? – intett, hogy kövessem, és kisétáltunk az étterem teraszára. Megkínál cigivel, és rágyújtottunk.
- Hát… - előkaptam a telefonom, és megnéztem a nyári terveket. – Elindulnak huszonnegyedikén, és június közepéig haza sem jönnek. Nem hiszem, hogy erre el tudok menni. Utána lesz a Projekt Revolution július végén és egész augusztusban… én… elmennék, csak… nem tudom, hogy mi lesz itt. Úgy értem, itt lesznek az USA-ban, de… nem tudom – nagyot slukkoltam a cigimből, és bámultam a hotel kertjére.
- Itt meglesznek nélküled is. Tudom, hogy szeretnél minél többet a film közelében lenni, de látszik, hogy Mike még mindig fontosabb mindennél…
- El sem tudod képzelni, hogy ezért mennyire szánalmasnak érzem magam!
- Miért adnád akkor fel önmagad érte? Akkor maradj itt.
- Egyszer Ő is hasonlóan fogalmazott – emlékeimben felrémlettek azok a napok, mikor ott volt nálam, mielőtt kiköltöztem. Akkor Ő is ilyesmit mondott.
- Arról nem beszéltél, mit csináltál, miután megtudtad, hogy elveszi feleségül. Csak annyit mondtál, hogy elmentél onnan – fürkészően nézett rám azokkal a hihetetlenül kék szemeivel, én pedig inkább elnéztem mellette.
- Semmit – motyogtam halkan, de ő megfogta a kezemet, és elkezdte lehúzni a csuklómról a karkötők tömegét.

Csak álltam ott, hagytam, hogy megszabadítson a védelmemtől. Összeszorítottam a számat, és figyeltem az arcát. Nem lepődött meg, ahogy feltűntek a sebek a csuklómon, mintha már tudta volna, mi fog ott találni. Jó, nyilván sejtette, nem hiába tette azt, amit, mégis… vártam volna a döbbenetet, és a megvetést a szemében, amit valószínűleg a legtöbb embertől megkapnék.

- Végül is, miért nem tetted meg rendesen? – hüvelykujjával végigsimított a sebeken, amitől kicsit megrándultam, de nem rántottam el a kezem.
- Miért érdekel ennyire?
- Ha esetleg arra célzol, hogy érdekből kérdezgetlek, akkor felvilágosítalak, hogy nem így van – végigcirógatta a kézfejemet is, ahol annak a nyomai voltak, hogy betörtem a tükröt, aztán a számhoz emelte a kezét, és végigsimított a repedésen az alsó ajkamon.
- Ahhoz gyáva lettem volna, hogy felvágjam az ereimet. Helyette felmentem a tetőre… - felvont szemöldökkel, és most már kis döbbenettel nézett a szemembe. – De pont akkor kaptam a hívást, és… az visszatartott.
- Megtetted volna?
- Mostanáig sem tudom biztosra – megcsóváltam a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Jól tetted, hogy végül itt maradtál köztünk – elmosolyodott, majd megfogta a kezemet, és húzni kezdett maga után.
- Hova megyünk, Tom? – kérdeztem zavartan.
- Vissza a szobáinkba. Átöltözöl valami csinosabb ruhába, én is felveszek valami mást, és elmegyünk bulizni – már bent álltunk a liftben, mikor ezeket mondta.
- Nem hiszem, hogy…
- Figyelj, itt vagyunk New Yorkban – nézett le rám egy féloldalas mosollyal. – Miért ülnénk a szobáinkban, ha élvezhetjük is az életet?
- És te ezt pont velem akarod élvezni?
- Keresve sem találhatnék rá alkalmasabbat! – hűha, Tom Felton, nem is sejted mekkora veszélyben vagy most! Rávigyorogtam, és bólintottam.

Hát, Tom talált egy olyan helyet, ami megfelelt mindkettőnknek – meglehetősen azonos volt az ízlésünk, ahogy megfigyeltem. A zene ismerős volt, a hely tele emberekkel, mi mégis találtunk magunknak két szabad széket a félkör alakú pult szélénél, s leülve iszogatni kezdtünk.

Tom megértette, hogy jelenleg nem nagyon tudnék hazavágós piákat inni – még mindig élénken élt bennem a legutolsó piálásom -, így felajánlotta, hogy majd ő rendel nekem italt.

Nos, ezek mind hosszú, vékony poharakban voltak, élénkpiros színűek, és nagyon finomak. Egyik sem lehetett több két és fél decinél, és bár volt benne alkohol, mégsem volt annyira erős, elnyomta az eper vagy a málna édes íze.

Nem mondom, hogy nem volt furcsa, hiszen évek óta néztem őt a képernyőn, de valahogy már hozzászoktam ahhoz, hogy híres embereket ismerek meg. Szőke haja most kicsit kócos volt, ahogy mesélés közben jónéhányszor végigszántott rajta ujjaival, nyakában egy vékony ezüstlánc lógott, amit kissé láttatni engedett a nem teljesen végiggombolt kék inge.

Viszont, amin meglepődtem, hogy milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én már annyi mindent elmeséltem magamról. És egyáltalán nem úgy hatott rám, ahogyan azt a liftben gondoltam. Tetszett, mint pasi, de most sokkal többet ért az, hogy velem van, mint egy haver.

Megtudtam, hogy jelenleg nincs senkije, és nem is szeretne maga mellé senkit, valamint hogy bár nagyon szereti a Harry Potter világát, örül, hogy kicsit mást is játszhat Draco Malfoyon kívül. Igazi barátai annyira nincsenek, de nagyon jóban vannak a kollégáival a forgatásról, velük szokott általában lenni, ha kicsit elszabadul a munkától. A szülei nem örültek annyira, hogy ilyen hirtelen eljött Angliából, de azért támogatták… és azt is megtudtam, hogy tetszett neki a könyvem.

Az alatt a pár óra alatt, amíg ott ültünk három pasi is megkörnyékezett engem. Először kissé zavarba jöttem a nyílt közeledéstől, de azért szépen elhajtottam az illetőt. Nem mondom, hogy nem volt helyes, csak most egy időre elegem volt a pasikból, akik így közeledtek felém. A másodikat már nagyobb magabiztossággal fogadtam, és küldtem el, a harmadikat pedig Tom koptatta le – elég volt hozzá egy pillantása.

- A fene se gondolta volna, hogy… hát, hogy ennyire meggyőző tudsz lenni – mondtam neki vigyorogva az utcán. Halkan felnevetett, jókedve most is határtalan volt.
- Nem nézted volna ki belőlem?
- Hát végül is, ha belegondolok, hogy Dracót is el tudod játszani, nem kellett volna meglepődnöm a… hm, kisugárzásodon.
- Köszönöm, igyekszik az ember! – vicceskedve meghajolt kissé. – De elértem, amit akartam.
- Hm? – kérdőn néztem fel rá.
- Szerettem volna, ha látod, hogy nem dőlt össze a világ – lesunytam a fejemet, és meglepetten pislogtam. – Vannak mások is rajtuk kívül, csak talán… talán túl sokáig csak közöttük voltál.
- Lehet… és köszönöm! – mosolyogtam végül fel rá, mire csak egy jókedvű pillantást kaptam. Érdekes egy pasi, meg kell hagyni!
- Mondd csak, el tudnád mondani, hogy mit szeretsz benne? – kérdezte, mikor már újra a szállodában sétáltunk a szobáink felé, s én tökéletesen tudtam, kire gondolt.
- Hát… - megálltam az ajtóm előtt, nekidőltem, és elgondolkodva néztem fel a kék szemekbe. A sötétbarna tekintetét, a hangját, a mosolyát, ahogyan megy, ahogy mutogat, miközben beszél, az önfeledt nevetését, ahogy igazgatja a sapkát a fején, ahogy reggel a fürdőben halkan dúdol. – Mindent.
- Hű, hát… ez eléggé… - kereste a szavakat.
- Félelmetes? Megdöbbentő? Őrültség? – soroltam a jelzőket, mire elmosolyodott.
- Határozott. Határozottat akartam mondani. Nem mindenki szeret egy emberben mindent. Pláne nem, ha már annyira ismeri az illetőt, mint te őt.
- Igen, lehet… - nem volt könnyű hallani a szavait, mert a szívem fájt. Mike eljegyezte Fannit, elveszi feleségül, és… - De egyben rémisztő is.
- Úgy gondolod, hogy… hát, hogy nem fogsz mást szeretni, igaz? – kissé meghökkentem, mert még húsz éves sem volt, mégis olyan kristálytisztán látta a dolgokat.
- Szeretni… hm, hát szeretni mást is tudnék… Szerettem Chestert is, sőt, még most is szeretem, mert attól, hogy ő… szakított velem, az érzés még nem múlik el. Furcsa, igazán összezavarodok néha… Szeretem a barátaimat, ahogyan a barátokat szokás. Bradet, Ryut, Phoenixet, Robot, Joe-t satöbbi… Szeretem Chestert, ami… hát olyan… több mint a barátság, de kevesebb, mint az, amit Mike iránt érzek. Talán az nem is szerelem. Sokszor gondoltam arra, hogy én szerelmes vagyok Chezbe, és az, amit Mike iránt érzek, az valami… valami, amire nem találok szavakat. Egyszerűen leírhatatlan – Tom kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám, de közben még halványan mosolygott.
- Szenvedni fogsz miattuk még jó sokáig.
- Ühüm… - nem akartam sírni, de elszorult a torkom, és a szemem égni kezdett.
- Nem akartam elrontani az estéd ezzel, sajnálom!
- Ugyan, te vittél színt bele! – mosolyogtam rá bánatosan.
- Az biztos, hogy fájni fog, de… nem leszel egyedül, ezt ne feledd! Ott vannak a barátaid. Meg hát itt leszek én is még egy darabig, hozzám is bátran jöhetsz majd, amikor csak akarsz.
- Köszönöm! – megöleltük egymást, Tom pedig továbbindult a folyosón.
- Léni! – szólt még utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba. Felé fordultam és kérdőn pillantottam rá. – Én köszönöm! – felnevettem, ahogy körbeintett a kezével, és bólintottam.

Tom Felton vicces pasi volt. Az elkövetkező három napot együtt töltöttük. Együtt mentünk a megbeszélésekre, együtt ettünk, buliztunk és nevettünk. Mellette már majdnem teljesen rendben éreztem magam. Azok a kék szemek mindig szeretetettel csillogtak rám, én pedig hálás voltam azért, hogy kereste a társaságomat, és nem hagyott egyedül.

Jártuk New York utcáit, boltjait, múzeumjait, kávézóit, éttermeit és klubjait. Jeff foglalkozott a színészekkel, én csak azt kértem, hogy a másik két főszereplőnél azért szóljon, ha lenne valaki.

A negyedik napon végre a kezembe vettem a telefonom, és rászántam magam egy beszélgetésre – Tom hathatós közbenjárásával, mivel addig mondogatta, amíg kötélnek nem álltam.

- Szia!
- Szia… - mindketten hallgattunk néhány pillanatig. Nem tudtam, ő épp mit csinálhat, de én Tomot figyeltem, aki kint állt az erkélyén, és cigizett, míg én a kanapén ülve telefonáltam. Rátámaszkodott a korlátra, és lefelé kémlelt a szálloda udvarára.
- Én tényleg…
- Ne, Evelin, ne kezdjük el! Megkaptam az üzeneted, és felfogtam elsőre is.
- Értem… akkor… most… mi… szóval Chester azóta nem…
- Menj el hozzá, és legyél vele!
- Micsoda?
- Nem szólok bele az életetekbe. Nem is tehetném, és nem is akarok. Legyél vele boldog, csak ez számít.
- Miért? Úgy értem, hogy-hogy most… ilyen hirtelen… - hallottam a hangján, hogy össze volt zavarodva. Hát még én!
- Mindig új dolgokat tanulok az élettől – tekintetem összekapcsolódott Toméval, aki most megfordulva engem tanulmányozott. – Jól vagyok, és jól is leszek. Még két hétig leszek itt körülbelül. Lux el akart jönni, de közbejött neki valami, de azért megvagyok… aztán majd hazamegyek, és beszélünk, rendben?
- Jó, és… köszönöm!
- Ne köszönd! – hiába, azért nem tudtam teljesen kedves és elnéző lenni. – Csak élj! Szia!
- Szia, Léni!

Még néhány percig csak néztem magam elé, Tom pedig kint cigizett, aztán mikor már úgy éreztem, hogy ha felállok, akkor nem csuklanak össze alattam a lábaim, a fürdőbe sétáltam. Megnyitottam a csapot, levettem a temérdek karkötőmet, és a csuklómra hideg vizet engedtem. Sebes volt, még mindig piros, de már egy fokkal jobban nézett ki, mint négy nappal ezelőtt.

- Léni? – Tom pislogott befelé az ajtóból, s tekintetünk találkozott a tükörben. – JJ hívott, azt mondta, megtalálta a te Josh-odat. Lent vár az étteremben, megyünk?
- Persze, mehetünk – gyorsan megtöröltem a kezem, visszavettem a karkötőket, majd Tommal karöltve a lift felé indultunk.

Igazán kíváncsi voltam, kit talált Jeff. Volt egy megérzésem, mert ahogyan Colinnak Tomot képzeltem el, úgy természetesen megvolt a fejemben Josh is. De hogy JJ meg tudta-e szerezni nekem azt a valakit, abban nem voltam biztos. Az maga lenne a megtestesült álom, az fix!

Annyira izgultam, hogy belekapaszkodtam Tom hátán az ingébe, ő pedig csak elvigyorodott. Szerintem látta az arcomon, hogy menten elájulok, így nem tett semmilyen megjegyzést.

Az étteremben sokan voltak, tekintve, hogy ebédidő volt, így eltartott egy kis ideig, mire kiszúrtuk JJ-t egy asztalnál. És nem volt egyedül. Nekünk háttal egy férfi foglalt helyet, és csak a tarkóját láthattam belőle; a rövid, barna hajat, az edzett vállakat a sötét ingbe bújtatva.

- Uram Isten! – nyöszörögtem halkan, mire Tom közelebb hajolt hozzám, én meg a fülébe suttogtam, mert már közel jártunk hozzájuk. – Ez ő? Ez ő! Szerinted?
- Hm, hát… Igen, szerintem ő az – értett velem egyet, én pedig, ha lehet, csak még idegesebb lettem.
- Nem hiszem el, ennyit már nem bírok el – Tom felnevetett, az asztalnál ülők pedig felénk fordultak.

Ott, abban a pillanatban belenéztem a leglehetetlenebbül kék szempárba a világon, és egyetlen pillanatra elállt a lélegzetem. Az a tipikus helyes pasi volt, akitől a legtöbb nőnek szívritmuszavara támad, amikor meglátja, és menten össze akar esni. Én is így éreztem, pedig igyekeztem magam összeszedni, hiszen mégiscsak én vagyok itt a… nem is tudom kicsoda, de azért na! Viszont, mikor elmosolyodott… Hívjatok mentőt, mert meghalok! Egyetlen mosoly volt a világon, ami hasonlóan hatott rám, ez most mégis más volt. Mike távol volt tőlem, és amikor rá gondoltam akaratlanul is mellé képzeltem Fannit. Ez pedig nem tett jót sem nekem, sem az érzéseimnek vele kapcsolatban. Itt és most viszont csak ez a kék szempár volt, és az a mosoly. Azok az ajkak!

- Srácok, örülök, hogy ideértetek! Hadd mutassam be őket – állt fel Jeff és miután a kékszemű félisten is felállt, bemutatott bennünket egymásnak. – Ő itt Heléna Hunyadi, a mi csodás szerzőnk, ő pedig Tom Felton, aki Colint játssza majd. Srácok, ő Chris Pine, aki ma eljött a válogatásra Josh szerepére.
- Sziasztok, örülök a találkozásnak! – mondta, kezet fogott Tommal, aztán velem is. – Heléna, el kell mondanom, hogy nagyon tetszett a könyved, igazán zseniális.
- Köszönöm, ez kedves tőled – viszonoztam a mosolyt. Nekem meg te tetszel, úgy, ahogy vagy!

Nem tudtam magamhoz térni, csak fogtuk a másik kezét, és mosolyogtunk.
Hát erre határozottan nem számítottam, ez már tényleg több, mint amit remélhettem. Meg kell majd kérnem Tomot, hogy csípjen belém, nem álmodok-e!?

A hetedik

4. Numb

Rose szemszöge:

Ha eddig nem voltam érzéketlen a világ és az emberek felé, akkor most valóban az lettem. Nem azért, mert egyszer, régebben valaki kihasználta, hogy gyenge voltam, s így uralkodott felettem; azért mert valaki olyan használta ki a szeretetemet, akiben én magam is megbíztam, és akiért a világ végére is elmentem volna.

Nem kergettem vágyálmokat, és nem éltem soha egy tündérmesében. Pont én? Ugyan…

Éppen ezért, legalább ezt az egy dolgot tudhattad volna…

Nem vágtam senki fejéhez semmit, nem néztem dühösen, nem csikorgattam a fogamat bosszúra szomjazva minden percben. Nem. Csak a szívemet próbáltam összerakni újra, hogy legalább egy kicsit megint önmagam lehessek. Nos, legalábbis az-az elcseszett önmagam, aki voltam, miután eljöttem otthonról.

Fel sem fogtam, hogy míg sikerült letépnem magamról a mások által rám aggatott láncokat, most önként vettem fel őket – más fajtákat, s ezek már sokkal erősebbek voltak, sokkal inkább az elevenembe vágtak.

Eleinte megfontoltan követtem minden lépését, vártam. Akkor még olyan voltam, mint azelőtt, hogy megadtam volna magam az akaratának. Csendes, nyugodt s főleg kedves Rosalie Bennington, ahogyan mindig.

Később kezdtem rájönni, hogy mindaz, ami történt egy hiba volt. Sokáig nem értettem pontosan, hogy miért, de láttam Rajta és a viselkedésén, hogy hibaként kezeli a dolgot. Engem.

Aztán próbáltam úgy viselkedni, mint ahogyan a többi, átlagos lány tenné. Próbáltam gyűlölni, de nem ment, a szívem továbbra is ragaszkodott ahhoz a lehetetlenül erős szeretethez, amit éreztem iránta. Hogy szerelem volt-e? Nem hiszem, legalább is nem vagyok benne biztos. Gondoltam rá, hogy kiszúrok Vele, ahol csak tudok, de akkor a bandával is kiszúrtam volna, meg hát ugye ott volt az a lehetetlen érzés.

Mindezt követte az, amiről már elmélkedtem, hogy érzéketlenné váltam. Egyszerűen nem értettem a változás miértjét. Nem értettem, hogyan lehet az, hogy rám kiabál, amikor dühös, és hogy ha valamit véletlenül elszúrok, akkor reményvesztetten csóválja a fejét, és azt mondja, csalódott bennem. Ezt valahogy már nem tudtam elviselni, így idő közben, valahol, valamikor elvesztem a felszín alatt. Megváltoztam, átváltoztam valaki olyanná, akivé talán már az első nagy tragédiámnál válnom kellett volna. Könnyebb volt így.

Érzéketlenné váltam.

- Nem tudom, miért akartad annyira eljátszani a lányt a klipben… de mindenesetre jó lett – mondta Joe, miközben a Numb videóját néztük mindannyian.
- Hát nem rossz… - summázta Mike, én pedig megforgattam a szemem. – Majd, ha már a rajongók is látták, és tetszett nekik, akkor leszek nyugodt.
- Biztosan tetszeni fog nekik, hiszen az én lányom van benne! – mosolygott rám büszkén Chester, én pedig igyekeztem hasonlóan görbíteni az ajkamat.

Felálltam, és minden szó nélkül elvonultam a szobámba. Nem igazán érdekelt, hogy Mike mit gondolt, mert volt nekem egy tervem ezzel az egésszel. Annak, hogy a lányt én játszottam, aki kereste a helyét a világban, és hogy a végén még arról is lekésett, hogy a bandával legyen, jó oka volt. Az ok pedig nyilvánosságra fog kerülni két nap múlva, mikor egy hivatalos összejövetelen debütál majd a videó.

Hanyatt vágtam magam az ágyamon, és a plafont bámulva igyekeztem nem arra az éjszakára gondolni, ami életem legszebbje volt, és mégis a legrosszabb. Azóta, mióta lefeküdtem Mike-kal minden megváltozott. Reggelre nem találtam magam mellett, és utána meglepően átnézett rajtam, pár hét múlva pedig ellenségesen kezdett fellépni ellenem. Pedig semmi rosszat nem tettem – már, ha az nem számít rossznak, hogy őt szerettem igazán először életemben, tiszta szívemből, testem minden sejtjével azon a végzetes éjszakán.

Néha, nagyon ritkán, látom rajta, hogy nem érti, miért vagyok ilyen. Hogy miért nem szólok már vissza, miért vonom meg a vállam ahelyett, hogy kimondanám a véleményem. Ilyenkor legszívesebben ráüvöltenék, hogy nem látod, hogy megfojtasz; túl szorosan tartasz, félve, hogy elveszted az irányítást? De nem teszem, csendben maradok, és megadom magam az akaratának. Hiszen már csak idő kérdése… két nap.

- Eltűntél – a hangját bárhol, bármikor felismertem volna. Mostanra elértem, hogy ha belépett abba a helyiségbe, ahol én voltam, nem gyorsult fel a szívverésem, és nem pirultam el. Nem, ellenkezőleg. Minden megjelenése jeges áradatot zúdított végig az ereimen, és a gyomrom összefacsarodott.
- És? – összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, de nem fordultam felé.
- Mi az, hogy és? Meg akartam beszélni veletek az interjúkat.
- Chesterrel lakok együtt, ha valami nem világos, majd megkérdezem tőle.
- Nem tetszik, hogy ilyen… - leült az ágyam szélére, és én végre ránéztem. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor láttam rajta, hogy nem tetszik neki a felállás. – Ilyen semmilyen vagy.
- Nem értem, miről beszélsz – belenéztem a barna szemekbe, s valahol mélyen legbelül arra vártam, hogy kimondja, amit vártam már évek óta.
- Hagyjuk… - legyintett, s újra mérges tekintettel kiviharzott a szobámból.

Nagyot sóhajtottam, és újra a plafont kezdtem bámulni. Most komolyan nem értem ezt a pasit. Egyszerre szeretem őt, és nem érzek iránta semmit. Ez hogy lehet? Tulajdonképpen akkor magamat nem értem, nem? Oké, a nők nem hogy bonyolultak, de hülyék is, ez már biztos! De mégis mire gondolhatnék, ha egyszer olyan irracionálisan viselkedik velem azóta, mióta… azóta.

- Egyszerűen csak annyit kértem, hogy festesd valamilyen normális színűre a hajad… ez nem hiszem, hogy olyan nagy valami lenne! – morgott, miközben rám sem nézve a hangfalat szerelgette a garázs hideg kövén ücsörögve.
- Egyszerűen nem értem, mi bajod a hajammal – tudtam volna mondani, hogy bezzeg akkor éjjel semmi bajod nem volt vele. Sőt, egyenesen szépnek neveztél, porcelánbabának, és úgy néztél rám, mintha a legféltettebb kincsed lennék. – Túl sokszor cseszegetsz mostanság amiatt, hogyan nézek ki.
- Mindannyian igyekszünk kissé… huh, hát visszafogottabbak lenni, és…
- Már úgy érted, te és apa – szúrtam közbe gonoszan, és élvezettel figyeltem, ahogy elsápadt és ajkait vonallá préselte. Azóta, hogy lefeküdtünk, nem beszélt velem a dologról, de azt már megfigyeltem, hogy szabályosan megretten, amikor az ő környezetében apának hívom Chestert. Fél tőle és azt hiszem, joggal, bár nem hiszem, hogy Chez komolyan is bántaná. Egyszerűen attól tart, hogy haragudni fog rá. És akire Chester Bennington haragszik…
- Ja, úgy. Szóval örülnék, ha te is kicsit… nos, hétköznapibb lennél.
- Minden lehetek, csak hétköznapi nem, Shinoda – felálltam a ládáról, amin ültem, és hátat fordítva neki az ajtó felé sétáltam. Megint éreztem azt a jeges valamit magamban, amit mindig, mikor elutasít, irányít, vagy kritizál; és hát nem hiába szólítottam a vezetéknevén. Utálta, mert ezzel éreztettem vele, hogy semmit sem jelent nekem, amit mond.
- Bennington, még nem fejeztem be! – úh, ez meg nekem fájt, bár én kezdtem. Elhúztam a számat, miközben kinyitottam az ajtót.
- Szerintem viszont igen – valójában egyikünk sem tudta, miért, de folyton ezt csináltuk. Legalábbis reméltem, hogy úgy, ahogy én, ő sincs tisztában azzal, miért vagyunk egymással ennyire kíméletlenek. Habár azt ő kezdte. Úgy kezelt, mintha nem érdekelném, mintha nem szerettük volna egymást azon az éjszakán szenvedélyesen, mindent kockára téve.

Az emlékek hatására keserűen elmosolyodtam. Mennyire fájt akkoriban, hogy folyton-folyvást a megjelenésemen köszörülte a nyelvét! Le akart korlátozni, megváltoztatni az ő ízlésére, habár nem is foglalkozott velem igazán.

„Ne ugorj be a nézők közé! Ne húzz túl rövid szoknyát! Ne nyilatkozz semmit, amit előtte nem beszéltél meg velem!”

Nagyot sóhajtottam. Mike már az elején is nehezebben fogadott el engem, hiszen ők csupán egy énekest kerestek, és hát kettőt kaptak. Ráadásul eléggé fiatal is voltam, és hát ő meg bizalmatlan. Mindennek ellenére hamar hozzászokott a gondolathoz, hogy én is a része legyek a zenekarnak, és úgy találta, hogy még haszna is lesz belőlem a bandának. Nos, nem hiába értünk el olyan sikereket, amilyeneket elértünk, és ezt mindenki tudja. Ezzel viszont, hogy mi ketten akkor éjjel megtettük azt, amire előtte talán álmainkban sem mertünk gondolni, megváltozott minden. Valahol megértettem őt, hiszen komoly gondok lehetnének ebből. Nos, azok is vannak, bár nem éppen olyan formában, ahogyan arra számítottam volna. Mert oké, hogy baj lehetett volna, ha utána rájövünk, hogy ez mégsem volt jó ötlet, és mondjuk összeveszünk. De nálunk még ez sem történt meg, s már úgy gondolom, jobb is lett volna, ha ordítunk, mindenféle hülyeséget a másik fejéhez vágunk, és megharagszunk egymásra. Minden jobb lenne, mint ami most van. A némaság, az értelmetlen dühkitörései és az én érzéketlenségem.

Elmélázva csavargattam az ujjamon a Linkin Parkos fehérarany gyűrűmet, amilyen egyedül csak nekem volt a világon. Ilyen legalábbis biztosan. Pontosan azt az éjszakát követő napon kaptam, mikor Mike és én… Chester lepett meg vele, és soha nem láttam még olyan izgatottnak, mint akkor, hogy vajon mit szólok az ajándékához. Sírtam. Kilencven százalékban a gyűrű és a meghatottság miatt, tíz százalékban Mike miatt, mivel aznap egész nap került, és rám sem nézett. Nos, a helyzet mondjuk azóta sem lett olyan sokkal jobb, sőt…
Sohasem vettem le ezt a gyűrűt, és most csak bámultam, és bámultam. Ennek jelentése van számomra, és a banda számára is. Tudják, hogy ragaszkodom ehhez, mivel Chester húzta a száját anno, mikor én is a derekamra akartam tetováltatni a zenekar nevét, ahogy rajta is ott volt. Azt mondta, várjak még vele kicsit, míg idősebb leszek. Sosem mondta meg, hogy mit csináljak, vagy mit ne csináljak, de adott egyfajta útmutatást. Én pedig várok, ahogyan kérte, és addig is ezt a gyűrűt viselem. Nos, két napig még biztosan.

- Jöhetek? – Chez dugta be a fejét az ajtórésen, én pedig bólintottam. – Megint balhéztatok? – leült az ágyam szélére, ugyanoda, ahova Mike is nemrég.
- Ő balhézott, nem én – megvontam a vállamat, majd figyeltem a boldog kis mosolyt az apám arcán, ahogyan a gyűrűm felé nyúlt, és végighúzta rajta az ujját.
- Nem tudom mit kéne veletek kezdenem. Érzem, hogy ez már így nagyon nem jó. Nem tudom, miért vagytok ilyenek egymással. Rob először azt gondolta, hogy talán Mike félti a… hát úgymond a vezető pozícióját…
- Sosem akartam a helyét a bandában – szabadkoztam rögtön, mire ő lefeküdt mellém, s fejét az enyémnek nyomta, én pedig fájdalmasan elmosolyodtam a koppanás után.
- Tudom, hiszen te védted őt a leghevesebben. Sőt, te voltál az egyetlen, aki abban a pillanatban reagálni tudott.
- Na, igen, szóval nem értem Robot.
- Csak találgatunk.
- Nincs különösebb oka – hazudtam. – Csak vannak dolgok, amiben nem értünk egyet.
- Megváltoztál – egyik lábát átvetette a derekamon, majd feltérdelt fölöttem, és kutakodó tekintettel nézett le rám. Idegesen félrenéztem, és megcsóváltam a fejemet.
- Nem tudom, mire célzol.
- Dehogynem – vágta rá halkan, mégis határozottan. Visszanéztem a sötét szempárba, és hagytam, hogy megpróbáljon olvasni az enyémből. Néhány perc múlva felsóhajtott, majd szomorúan elmosolyodott. – Nem kényszerítelek arra, hogy elmondd a valódi okát, ahogyan Mike-ot sem kényszerítettem rá, és nem is fogom. De remélem, hogy rendbe tudjátok hozni a dolgokat.

Megpaskolta a vállamat, miközben lekászálódott az ágyról, és kiment a szobából, halkan behúzva maga után az ajtót. Már nem lehet rendbe hozni – gondoltam magamban, és egy pillanatra éreztem, ahogyan lehullott rólam az a jéghideg közönyösség, és összeszorult a szívem. Egyedül Chestert sajnáltam, mert ő szenvedni fog attól, ami lesz, amit tenni készülök. Mégsem fordulhatok vissza. Azt akarom, hogy megtanulják, hogy nem vagyok a bábjuk – nem vagyok Mike bábja. Nem fogom a hajamat olyanra festeni, amilyet ő akar, nem fogok máshogy öltözködni, viselkedni, vagy sminkelni. Mert bár eddig is elengedtem a fülem mellett az ilyesfajta megjegyzéseit, elegem lett. Ha már olyan szépen átalakultam egy Jégkirálynővé, akkor hadd csináljam rendesen!

Felkeltem, és kedvetlenül végignéztem a szobámon. Minden olyan volt, amilyennek szerettem volna, minden az én ízlésemet tükrözte. A szürke és a fehér uralta a legjobban a szobát, de erőteljes vörös szín is megjelent – idézve a hajam színét.

Hát ez nem lesz egyszerű menet – gondoltam. Odaléptem a polcokhoz és jó alaposan megnéztem a képeket rajta. Újra emlékek tömege árasztott el, viszont ahelyett, hogy a szívem fájdalmasan felsajdult volna, csak fásultságot és azt a jeges közönyt éreztem.

Brad hatalmas vigyorral az arcán sétált felém a stégen, én pedig már éreztem, hogy ma nem kellett volna felkelnem. Valahogy láttam a szemében, és abban a vigyorban, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

- Mondanom sem kell, ugye, hogy jól énekeltél ma?
- Nem, persze, tudom én azt magamtól is – mosolyogtam rá, miközben szememmel kerestem a menekülésre való utat. Ami nem volt. A stég nem volt kellően széles ahhoz, hogy el tudjak mellette futni.
- Helyes, hát akkor ünnepeljünk! – széttárta karjait, nekem pedig éppen annyi időm volt, hogy a telefonomat kidobjam a zsebemből, s máris éreztem az erős férfitestet az enyémnek nyomódni, aztán már csak a hideg víz ölelése volt.

Brad még egy pillanatig lenyomta a fejemet a tengerben, aztán nevetve felrántott a felszínre. A stégen immáron a többiek is ott álltak, és ahogy kisöpörtem a szememből nedves tincseimet, egy fényképezőgép villanása vakított el, aztán máris öt csobbanás után ők is csatlakoztak.

És ez csak egy emlék volt a sok közül. Tétován megsimogattam a többi keretbe foglalt képet is – volt, amelyiken mind ott voltunk, a legtöbb Chesterrel volt közös, de volt kettő olyan is, amin Mike és én ugyanabba a mikrofonba énekeltünk a színpadon.

Egy teljes percig engedtem, hogy a fájdalom ellepje a szívemet, majd újra megacéloztam magam, és az ürességen kívül mást nem éreztem – nem akartam mást érezni.

Mike szemszöge:

Rose ismét lusta mosolyt villantott Robra, aki valamilyen viccel szórakoztatta éppen, én pedig megint csak árgus szemekkel figyeltem a vörös hajú démon minden mozdulatát. Gyűlöltem őt, amennyire csak tőlem tellett – és mégsem.
Próbáltam minden mozzanatomba belesulykolni, mekkora hibát követtem el azon az éjszakán, és igyekeztem éreztetni Rose-zal is, hogy ne is reménykedjen folytatásban. Először úgy terveztem, hogy szemtől szemben megmondom neki, hogy hiba volt, és próbáljuk meg elfelejteni, de azon a napon adta neki Chester a gyűrűt. Azt a gyűrűt, ami Rose világát jelentette – minket, s nekem akkor leesett, hogy egyáltalán nem lesz lehetséges a barátságos mosolygás egy olyan bensőséges éjszaka után. Azóta mindenre odafigyelek, és még magamat is meglepve ugrok minden szavára és tettére. Muszáj ezt csinálnom… másképp nem bírnám ki.

Azok az ajkak, az a csillogó kék tekintet, a lusta mosoly, a halk sóhajainak hangja, a bőrének érintése és illata, testének melege és nedvessége – kísértetként térnek vissza az emlékek, én pedig minden ilyen alkalommal csak még dühösebb leszek.

Rövid, fekete nadrágot, és egy fehér trikót viselt, amin apró ezüstszínű pöttyök voltak – túl rövid az a nadrág, és túlságosan is feszült a mellén az a trikó!

Már éppen mordultam volna rá, hogy mi a francért nem bírt legalább most az egyszer normálisan felöltözni, de váratlanul ő lépett elém, bennem pedig megakadt a szó.

- Ne kezdd el, kérlek! – mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam, a körülöttünk nyüzsgő emberek nem.
- Csak nem tudom felfogni, miért nem hallgatsz rám!
- Én hallgatok. A stúdióban. A többi pedig nem a te dolgod, nem igaz?
- Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy így visszafeleselj nekem? – kérdeztem vissza, s abban a pillanatban úgy éreztem, saját magamat fogom megfojtani, hiszen régen pont ezt értékeltem benne annyira; hogy nem hagyta magát irányítani.
- Nos… - azok a cseresznyepiros ajkak lassú, kissé gunyoros mosolyra húzódtak. – Majd meglátjuk, hogy milyen fiatal vagyok egyes dolgokhoz. Bár tudod, arra már rájöhettél volna, hogy az életemet meghatározó dolgokról én magam döntök. És ebben szerves része van a testemnek, az öltözködésemnek, a hajamnak és mindennek. Ha nem tetszik, ne nézz rám!
- Rosalie! – sziszegtem fenyegetően, bár legbelül úgy éreztem, szétfeszít a kettősség. Szerettem volna felpofozni, amiért engedetlen, ám sosem lennék képes bántani egy nőt sem, főleg nem őt; és szerettem volna megcsókolni, és újra átélni azt a gyönyört, amit akkor éjjel.
- Mike, ne húzd fel magad! Minden megoldódik, ígérem!

Végigsimított a mellkasomon, s még pólón keresztül is úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém, a bőröm égett a keze nyomán. Azóta először ért hozzám így, ilyen gyengéden, vagy nem is tudom, hogy… A színpadon sokszor átöleltük egymás vállát, mikor búcsúztunk a közönségtől, gyakran simult össze a testünk, ha közel kerültünk egymáshoz gitározás és éneklés közben, de az más volt. Ez most olyan volt… mintha el akarna csábítani, viszont ennek ellent mondott az, hogy elfordult tőlem, és Chesterhez sétálva halkan beszélgetni kezdtek, többet felém sem pillantva.

Gyűlölöm őt! Jobban, mint bárki mást – mindazért, amit érzek miatta és iránta.

A Numb videójának premierjét egy bevásárlóközpontban rendezték meg nekünk. Hatalmas központi tere volt, ahol egy nagy kivetítőn lehet majd megnézni a videót. Mi ott fogunk ülni előtte, és miután lement a vetítés, válaszolunk a kérdésekre. Rengeteg ember eljött, valóságos tömeg volt, és hát sok újságíró, nem csak rajongók.

Mikor eljött a kezdés ideje szépen felsorakoztunk, s úgy vonultunk be, hogy Rose ülhessen középen – végülis heten voltunk. A rajongók sikongattak, a nevünket kiabálták, és boldogok voltak. Ez volt az a siker, amiről bár álmodtam, remélni nem is mertem, hogy egyszer valóra válhat.

A menedzserünk köszöntötte a jelen lévőket, szólt néhány szót az album, és a zenekar sikereiről, majd lecsitítva a lelkes közönséget, elindította a felvételt.

Mi is kissé oldalra fordultunk, hogy láthassuk a klipet, egyedül Rose volt az, aki mereven ült, egyenes háttal, és semleges tekintettel nézegette a tömeget. Nem igazán foglalkoztam vele, inkább a felvételre és a hangokra figyeltem – ráértem ezért később is idegeskedni, bár reméltem, hogy az interjú közben normálisan fog viselkedni.

Mikor az utolsó kép is elsötétült, őrült visongás vette kezdetét. Mindenki extázisban sikoltott és beszélt egyszerre, látszólag nagyon is tetszett nekik az, amit alkottunk. Most már láttam, hogy Rose alakítása is elnyerte a tetszésüket. Elmosolyodtam, mert ez jókora megnyugvást jelentett számomra, s Rosalie-ra pillantottam. Viszont amit láttam az arcán, az megrémített. Most először nem dühös voltam, vagy csalódott, esetleg csendben mérgelődve vágyakozó, hanem döbbent és ijedt. Rosalie arca ugyanis egy valamit tükrözött: a nagy semmit. Azt gondoltam, hogy el fog érzékenyülni, hogy sírva fog fakadni ettől a határtalan szeretettől, amit az emberektől kapunk, ő viszont még csak egy mosolyt sem eresztett meg, s jeges tekintetét a távolba szegezte.

Chesternek is feltűnt a dolog, mert oldalba bökte, és közelebb hajolt hozzá, s annak ellenére, hogy Chez mellettem ült, s mellette pedig Rose, nem értettem mit mondott neki. Csupán láthattam, ahogy Rosalie lassan, s egyetlen lusta mozdulattal nemet intett a fejével. Chester gondterhelten visszadőlt a helyére, és néhány pillanatig az asztal lapját bámulta előttünk, majd erőltetetten felmosolygott az emberekre.

Richard – a menedzserünk – intett a tömegnek, s az lassan elhalkult. Következhettek a kérdések.
Azonnal kezek emelkedtek a magasba az újságírók között, és mindegyik szuggesztíven nézett Rickre, hogy őt válassza először.

- Ha nem bánod, Rick, előbb szeretnék szólni néhány szót – hallhattuk Rose hangját a mikrofonban, mire mindenki némán meredt rá. – Köszönöm! Nos, először is szeretném kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik ma eljöttek ide, és azoknak is köszönöm, akik a tévé előtt ülnek és figyelnek bennünket. Nagyon jó érzés, hogy ennyire szerettek minket – kisebb moraj futott végig a tömegen, néhány tapsszó is felzendült, de Rose folytatta. Ezt nem beszéltük meg, halvány gőzünk sem volt róla, hogy mit akar mondani. – Évekkel ezelőtt, mikor csatlakoztam a zenekarhoz, ez jelentette nekem a menekülést, és az új életemet. Rengeteg sok dolgot köszönhetek a srácoknak, főleg Chesternek, aki apám helyett apám volt. Most, hogy elmúltam tizennyolc éves, minden megváltozik. Nos, valójában már sokkal előbb megváltozott minden – futólag rám pillantott, én pedig lélegzet visszafojtva vártam. Rémesen rossz érzésem volt a szavaitól, és úgy éreztem, hogy összenyomódik a mellkasom a mázsás súly alatt, amit a tekintete aggatott rám. – Nem állt szándékomban híres embernek lenni, nem akartam sztárrá válni, mégis megkaptam mindent, amit csak lehetett. Amikor beléptem a zenekarba, tizenöt voltam, és a mai napig nem bántam meg a döntésemet. Nem csak egy szeszélyes tinédzser voltam, aki meggondolatlanul beleugrott egy elköteleződésbe. Mindannyian tudjátok, akik most figyeltek engem, hogy a banda volt a mindenem. Viszont történtek velem olyan dolgok, amikkel nem számoltam, és amikkel nem tudok mihez kezdeni… - nagyot sóhajtott, s felemelte a kezét, amiben a mikrofont tartotta, majd ujjáról lehúzta a Linkin Parkos gyűrűt, és letette az asztalra. – A Numb volt az utolsó az albumon. Az utolsó dal és az utolsó videó is, így most megteszem, amire már egy ideje készültem… Elhagyom a zenekart, kilépek – egy pillanatra halotti csend lett, talán még levegőt sem vett senki, én biztosan nem. – Köszönök mindent!

Azzal letette a mikrofont, felállt, és nem nézve senkire, elindult a kijárat felé. Sietősen lépett a tömeg felé, ami engedelmesen nyitott neki utat, habár voltak páran, akik hangosan megkérdezték tőle: miért?

Chester hangos csikorgással hátrarúgta a székét, és felpattant, viszont nem ment Rose után, csak fájdalmasan, kicsit dühösen bámulta távolodó alakját. S mikor kilépett az ajtón, és végleg eltűnt a szemünk elől, mindenki egy emberként fordult felénk. A kérdések csak úgy özönlöttek, bár nem értettünk szinte egyet sem, mert mindenki egyszerre beszélt.

A hetes szám minden kultúrában megjelenik. Jelenthet jót is, rosszat is, attól függ, honnan nézzük.

Egyszer megkérdeztem magamtól, hogyan tekintsek Rosalie-ra, aki a hetedik volt köztünk. Nos, a kérdésemre megkaptam a választ.

Semmi sem maradt. Semmit sem éreztem ott ülve, és hallgatva a zaklatott és érdeklődő kérdéseket.

Érzéketlenné váltam, téged sem érezlek… Soha többé.

In Pieces - Chapter 11

11. Life Starts Now

Csak egyetlen lépés, nem nagydolog, Léni!
De otthon anya és a családom tuti kiborulnak majd. Vajon megbocsátják nekem? Biztos nem. De fog az már számítani? Nem. Úgysem élek már otthon, így is alig látnak, a hangom meg nem fog annyira hiányozni nekik minden másnap, mikor beszélünk.
Gyerünk! Rendben.

Kissé hátrahajtottam a fejemet, a karjaimat úgy fordítottam, hogy a vágásokkal, sebekkel teli belső fele legyen kifelé, élveztem, ahogyan a szél csípi, és csak még jobban fáj. Egyetlen centivel előrébb csúsztattam a lábamat, már éreztem is a tető szélét, mikor a zsebem rezegni kezdett.

Hogy az a rohadt! Engem még ugrani sem hagynak békén? De legyen! Remélem Mike az, vagy Evelin, és akkor a képükbe vágom, hogy ma láttak utoljára. De ekkora fájdalmat okozzak Mike-nak? Meg Evének? Miért ne? Ők is fájdalmat okoztak nekem!

Előkotortam a zsebemből a készüléket, és összevont szemekkel a képernyőjére meredtem. Ismeretlen szám volt, ergo nem ők kerestek. A francba! Ki a picsa keres pont akkor, mikor készen állok?

- Igen, tessék, Heléna Hunyadi – mormogtam a telefonba, és közben hátraléptem egy kicsit, mert a magasság szédítő volt.
- Szia, Helena, én Jennifer Long vagyok, Lux kért meg, hogy amint vannak híreim, hívjalak fel téged… huh… nem zavarlak ilyen későn? – hát éppen le akartam ugrani egy hotel tetejéről!!!
- Öhm, hát nem, éppen ráérek. De nem igazán értem, hogy milyen… öhm… hírekről beszélsz – nehezen forgott a nyelvem, de isteni adottságom volt, hogy atom részegen is képes voltam azt tettetni, hogy nem vagyok az. Oké, ha látna, nyilván tudná.
- Lux nem említette a filmes jogokat? Nekem azt mondta, hogy beszélt neked erről! – hangjából ítélve eléggé elképedt volt a csaj, de szerintem nem annyira, mint én.
- Filmes jogok? Milyen filmes jogok? – oké, volt egy sanda gyanúm, de szerettem volna hallani is.
- Hát a Hidegvérrel jogai természetesen. Lux elküldte nekünk a könyvedet, amint megjelent, és a főnököm nemrég elolvasta, és azt mondta, ő vállalja a Warner Bros. égisze alatt, hogy elkészítené belőle a filmet. Persze veled együtt, hiszen ezt írtad alá – a végét úgy mondta, mint mikor egy kisgyerek fejébe akarjuk beleverni, hogy a konnektorba nem nyúlunk, mert tök egyértelmű, hogy megbasz az áram. Na igen, tudom, hogy aláírtam egy csomó mindent, amit Mike átolvasott. De én nem annyira.
- Aha, igen… öhm… és ki is a te főnököd?
- Ó, hát Jeffrey Jacob Abrams – mondta csicseregve, nekem pedig forogni kezdtek az agytekervényeim, ami ilyen sok pia után csoda volt, hogy egyáltalán megtörtént.
- Öhm… - néhány másodperces szünet. – Úgy érted, hogy J. J. Abrams, aki az Armageddon forgatókönyvét írta? Meg aki az Aliast csinálta… meg a Lost-ot?
- Igen, ő – nem kaptam gyújtást.
- Elvállalná, hogy filmet készít a könyvemből? – kérdeztem elképedve, és leléptem a tetőre, majd leültem.
- Igen. Nagyon megörült, mikor megtudta, hogy magyar vagy. Tudod a nagymamája is az volt, és tetszik neki a könyved.
- Hűha… - totál le voltam döbbenve, erre aztán sosem számítottam volna.
- Figyelj, el kellene jönnöd New Yorkba, amilyen gyorsan csak tudsz, mert már a nyáron el akarnánk kezdeni a forgatást.
- Öhm… persze, én…
- Remek. Akkor elintézem a jegyedet, és küldöm majd a pontos információkat, oké? – hogy lehet ez a csaj éjszaka is ilyen jókedvű? És egyáltalán miért dolgozik még ilyenkor?
- Köszönöm!
- Én köszönöm, Helena. Alig várom, hogy megismerhesselek!
- Én is! – motyogtam zavartan.
- Akkor további szép estét!
- Neked is!

Atya Úr Isten! Hát ez mi volt?

Oké, azt hiszem film fog készülni a Hidegvérrel-ből. Legalábbis ezt hallottam, ha jól hallottam. Nem csak, hogy író vagyok, hanem olyan író, aki a filmvásznon is ott lesz.

Körbenéztem, és nagyot sóhajtottam. Vajon megtettem volna? Lehet. Én magam sem tudom. Mindenestre azért jó, hogy még az előtt kaptam a hívást, hogy megtehettem volna. Mindig is gyávának tartottam magam ahhoz, hogy eldobjam az életemet. Most is az lettem volna, ebben szinte biztos vagyok… vagy mégsem?

Szédülve, dülöngélve visszanyargaltam a szobámba és úgy, ahogy voltam, bedőltem az ágyba aludni.

Arra ébredtem, hogy valami csipog. Oké, nem valami, hanem a mobilom, mert üzenetem érkezett.
Meg kellene néznem!
Viszont kinyitni a szememet kész világfájdalom volt. Annyira sokat sikerült sírnom, hogy most égett, és fájt. Nagyot sóhajtottam, aztán felnyögtem, ahogy megéreztem a gyomrom tiltakozását a mozgás miatt.
Ha most nem dobom ki a taccsot, akkor soha!
Lassan felültem, és nyitogattam a szememet, miközben a hasamhoz nyúltam, hogy megsimogassam – nálam ez be szokott válni -, de hirtelen éles fájdalom nyilallt a karomba. Azonnal kipattantak a szempilláim, és intenzív pislogás után lenéztem a kezeimre.

Hát, emlékeztem, mit csináltam múlt éjjel, de a látvány sokkolt. Mindkét csuklóm, és egy darabon az alkarom is tele volt a bőrömre száradt vérrel, viszont a sebek még most is fénylettek. Olyan volt, mintha drótkefével végigsikáltam volna az egészet. Baromira fájt, de maga a látvány, ahogyan a tetoválások körül lejött a bőröm, néhány helyen eléggé mély vágásfélékkel, überelt mindent.

Óvatosan belépkedtem a fürdőbe, de ahogy megláttam a pusztítást, ledermedtem az ajtóban. Az összes sminkem, amit az utóbbi időben vettem, a földön hevert. Fekete, ezüst, piros szemhéjporok színkavalkádja terült el a padlón; összetört körömlakkos üvegek tartalma fénylett a csempén; a csatjaim és hajba valóim szanaszét voltak dobálva.

Az, hogy a nappaliban meg a hálóban kupi volt, az még oké. De ez valahogy nagyon rondán nézett ki. Ezeket a dolgokat már nem lehetett megmenteni, de a ruháimat összetűrhetem.
Felmordultam.
Miért is kellenének nekem azok a ruhák továbbra is? Hiszen bár szerettem őket, mert divatosak voltak, mégsem igazán illettek hozzám. Felvettem őket, és úgy is éreztem, hogy jó vagyok bennük. Most viszont…

Vissza akartam kapni azt a Lénit, aki kijött ide az első nyáron Mike-hoz.

Mike… A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, ahogy felrémlett előttem, hogyan kérte meg Fannit, hogy legyen a felesége. Össze fognak tartozni!

Lehunytam a szemet, és nem foglalkozva azzal, hogy beleléphetek a törött üvegekbe, odasétáltam a mosdóhoz, és megtámaszkodtam rajta.

Hogyan fogom túlélni? Ez annyira fáj, hogy felemészt. Már csak maga a gondolat is. Látni fogom őket együtt, amint tervezgetik az esküvőt, és fix hogy részt is kell vennem benne.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Mike tényleg nem tudja, hogy milyen fájdalmat okoz nekem? Vajon tényleg nem tudja, hogy szerelmes vagyok belé, vagy csak nem akarja tudomásul venni?

Kedvem támadt megint törni-zúzni, de az állapotom nem igazán engedte meg, hogy hirtelen mozdulatokat tegyek. Tutira kiadnám magamból azt a sok piát.
Megmostam az arcomat, elvégeztem a reggeli teendőket, aztán a lehajtott WC-ülőke tetejére ültem, és elolvastam az üzenetet, amit kaptam.
Ez a Jennifer, akivel az éjjel beszéltem, foglalt nekem jegyet ma estére. Szóval ma már New Yorkban alszom.

Persze kaptam üzenetet a többiektől is. Gyorsan átfutottam őket, de szinte mindegyik arról szólt, hogy merre vagyok, miért tűntem el. Csak Mike-nak válaszoltam, hogy ne haragudjon, de nem éreztem jól magam, és nem akartam elrontani az ünneplést. Végülis így volt…
Egyedül Evelin nem ezzel bombázott. Ő csak egyetlen üzenetet írt.

„Rettentően sajnálom az egészet! Te vagy a legjobb barátnőm, és ha ennyire padlóra küld ez az egész, nem leszek együtt vele! Csak bocsáss meg nekem, kérlek!”

Hát nem érti, hogy már mindegy? Mire mennék vele, ha most azt mondanám neki, hogy ne jöjjön össze Chesterrel? Mikor amúgy meg vonzódnak egymáshoz…

Nem írtam neki vissza, egyszerűen nem tudtam, mit írhatnék. Nem fogok neki hazudni, hogy nem haragszom meg ilyesmi. Inkább hagyom a francba az egészet. Majd beszélek vele, valamikor, egyszer.

Lux keresett elég sokszor az éjjel, így őt visszahívtam. Sejtettem, hogy Braddel van, de ez most nem számított. Brad amúgy sem az a fajta, aki kibeszélné a dolgaimat mindenkinek. Ő is tudta, hogy hogyan érzek, valószínűleg most sejtette, hogy eléggé padlóra kerültem.
Szóval Lux-szal beszéltem egyedül. Először persze be nem állt a szája, hogy milyen volt a tegnapi nap, hogy Chester miután én eljöttem bejelentette, hogy szakított velem. Legalább mindent magára vállalt, és elvitte az egész témát a hátán. Végülis így volt igaz, ő akart véget vetni a kapcsolatunknak, nem én. Aztán aprólékosan kielemezte, hogyan telt a tegnap, miután eljöttem – nem mintha érdekelt volna. Úgy húsz perces hallgatás után végre én is szóhoz jutottam, és felvázoltam neki, hogy mi a helyzet.

- De nem mondhatod el senkinek sem, Lux! – mormogtam a halántékomat masszírozva, hátha attól elmenekülnek a favágók a fejemből.
- Nem mondom el, ha nem akarod, bár Brad szerintem levágta a dolgot, mivel itt van velem.
- Nem is baj… Figyelj, majd New Yorkból felhívlak, oké?
- Persze. Ha bármi kell, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz. Sőt, azt hiszem, most már tényleg a menedzsered lehetek, mert eléggé híres lettél és hát látod… - nevetgélt, mire én is elmosolyodtam.
- Csak ne kérj fizetésemelést…
- Nem fogok. Bár lehet, hogy át kellene mennem egy olyan céghez, ahol ezt a munkakört tölteném be… de egyelőre elég vagy nekem te.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok! Figyelj, tudod adni nekem a szívszerelmedet egy kicsit?
- Persze. Akkor este hívj! Szia!
- Oké, szia!
- Szia, Léni! – köszönt Brad a telefonba, én pedig visszabotorkáltam a hálóba és elterültem az ágyon. – Hogy vagy?
- Szarul – pillantottam le a kezemre, amiről sikerült lemosnom a vért, de így is piros volt és sebes jó nagy foltokban. Pazar látványt nyújtottam.
- Sejtettem. Ha ettől jobban érzed magad, Eve egész este olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, és nem is mert Chester felé nézni.
- Hm… hát nem lettem jobban, de azért köszi.
- Hát nincs mit – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Kedveltem Bradet, és örültem, hogy ő és Lux ilyen jól megvannak egymással.
- Figyelj, én nem igazán tudom, mi lesz ezzel a filmes dologgal. Nem értek ehhez, de ha esetleg…
- Rám és apára bármikor, bármiben számíthatsz! És ezt nem csak úgy mondom, Hel!
- Kössz! Rendes tőled.
- Figyelj, a barátom vagy. Azzal, hogy Mike anno úgy döntött, hogy kihoz ide hozzánk, bevont közénk. De a felett már nem rendelkezik, hogy a barátom legyél-e vagy ne. Én meg bírlak téged, szóval… csak gondolj arra, hogy nem vagy egyedül. Komolyan nem.
- Naná, hogy nem! Mi itt vagyunk neked, csajom! – kiabált bele a telefonba Lux is, én pedig elmosolyodtam.
- Tudom… tudom…

Nem, valójában nem tudtam. El akartam dobni az életemet, és így őket is. Egy egészen kicsi bűntudatot éreztem, de egyelőre azért még jobban lefoglalt a fájdalom, hogy Mike el akarja venni Fannit.
Elköszöntem tőlük, és nagy nehezen elmentem zuhanyozni. Még mindig nem voltam jól, a gyomrom kavargott, a fejem irtóra fájt, és a karjaim a víz alatt csak még jobban égtek, viszont tekintve, hogy már délután kettő volt, lassan készülnöm kellett.

Szétnézve a szobában rájöttem, hogy én tutira nem fogok itt takarítani, így csak felvettem egy lenge pólót meg egy farmert az egyik tutyimmal és késznek ítéltem magam. Összedobtam egy kisebb táskába pár hasonló ruhát – elvégre már nem kellett senkinek sem megfelelnem, így itthagytam az összes nőiesebb ruhámat -, majd rendeltem egy könnyed ebédet így délután.

Mikor mindennel végeztem, és úgy éreztem, hogy nem fogom kihányni a gyomromat a májammal együtt, felcsaptam a nagy, sötét napszemüvegemet, hogy legalább a szememet ne lássa mindenki, meg karkötők egész gyűjteményét sorakoztattam a csuklóimra, elfedve a sebeimet, elindultam a reptérre.

Ott aztán felvettem a jegyemet, leadtam a csomagomat, és fél órás várakozás után felszálltam a gépre. Első osztály. Nem lepődtem meg az elegancián, Mike-kal és Chesterrel már utaztam itt, csak nem számítottam rá, hogy a New York-i csaj ide foglaltat helyet.

**

Megérkezésem New Yorkba egészen kellemes volt, és egy fiatal lány várt rám a reptéren. Jennifer egy szőke hajú, mosolygós lány volt, aki nagy rajongómnak bizonyult. Sosem találkoztam még ilyennel, mert a dedikálásokon azért nem volt időm egy-egy emberre, mindenkivel kellett egy picit törődnöm, de semmi több.
Jen arcáról nem lehetett volna letörölni a vigyort annak ellenére sem, hogy este nyolckor ő még végülis dolgozott.
Elkísért egy hotelbe – a nevét nem jegyeztem meg -, és segített berendezkedni – ami abból állt, hogy ledobtuk a táskámat az ágy mellé, és rendeltünk egy üveg pezsgőt.

- Hát akkor, koccintsunk a filmedre! – emelte a poharát, én pedig halványan elmosolyodtam, de azonnal fel is szisszentem, hiszen a szám fel volt repedve.
- Arra, hogy tényleg összejöjjön! – kortyoltunk a poharakból, majd Jen zavart pillantásával találtam szemben magam. – Igen?
- Hát… Jól vagy, Helena? Csak mert olyan… - zavarban volt, pislogott párat, keresve a helyes kifejezést.
- Jól… Majd jól leszek – bólintottam, ő pedig hálásan mosolygott, hogy nem vártam meg, míg kitalálja, hogyan legyen diplomatikus.

Nem maradt sokáig, átadta a napirendemet – igen, ilyet is készített nekem -, aztán elbúcsúzott azzal, hogy majd holnap találkozunk.
Felhívtam Lux-ot, elmeséltem mindent, és megkérdeztem, hogy elmondta-e bárkinek is, hogy hol vagyok. Nemmel felelt, sőt, kikérte magának, hogy hogyan is gondoltam, hogy nem tesz eleget a kérésemnek, aztán pedig totálisan magán kívül volt a gyönyörűségtől, hogy mindez megtörténik velem, velünk. Megkértem, hogy amint tud, jöjjön utánam, mert a napirendjeim egészen másfél hétre meg voltak tervezve.
Megígérte, hogy ha holnap még nem is, de holnapután eljön.

**

Szerda, délelőtt tíz óra: reggeli Jeffel a hotel éttermében.

Nem mondom, hogy nem izgultam, mert hát a szívem a torkomban dobogott. Most fogok találkozni azzal az emberrel, aki találta annyira jónak a könyvemet, hogy filmet készítsen belőle. Ez pedig nagydolog volt.

Egy fehér blúzt vettem fel, egy fekete nadrággal, a karkötők most is a csuklóimon sorakoztak szép számmal, bár a cipőm az egy Converse dorkó maradt. Elvégre, ha újra önmagam akarok lenni valahogy, akkor el kell valahol kezdenem. Sminket csak annyit viseltem, amennyi eltakarta az egy nappal ezelőtti sírásom nyomait, és a számra is kentem egy kis rúzst, hogy ne tűnjön úgy, mintha szájon vágtak volna.

Jeff kellemes ember volt. Ezt már tíz perc alatt megállapítottam. Úgy beszélt a könyvemről, mintha a sajátja lenne, volt is nála egy példány. Bíztam benne, hogy nem fogja nagyon átdolgozni a sztorit.

- Beszéljünk akkor a szereposztásról – mondta úgy egy óra csevej után, én pedig majdnem félrenyeltem a teámat.
- Akkor már biztos, hogy te fogod csinálni a filmet?
- Persze – mosolygott elnézően. – Lux-szal mi már beszéltünk, csak megkértem, hogy ne szóljon neked erről, amíg nem találunk hozzá egy gyártót. De végül elég hamar színre lépett a Warner. El kell mondanom, hogy általában ők szoktak felkérni másokat, nem mi őket. Szóval biztos lehetsz benne, hogy a könyvedet mindenki imádja… és hát alig várjuk a folytatást – elmosolyodtam.
- Én is.
- Szóval Lux elmesélte, hogy te hogyan képzelted el a szereplőket – felnevetett, én meg elpirultam. – Nem mondom, Hel, eléggé megleptél. Teljesen különböző emberekről beszélt nekem.
- A kedvenc színészeim ihlettek meg. Ez azt hiszem nem meglepő.
- Az nem is, csak az, hogy mennyire… hm, más körökben mozognak ezek az emberek – bólintottam, nem tudtam igazán mit mondani. – Az egyikükkel viszont sikerült beszélnem, és éppen ráér a nyárra – elkerekedett szemekkel néztem rá. Bármelyiküket is győzte meg, ha jól értettem, az nekem egy újabb álom megvalósulását jelentette.
- Ezt most… te most… - Jeff felnevetett.
- Milyen ártatlan vagy még a szakmában. A másodiknál remélem már nem leszel ennyire meglepett. Még a végén szívinfarktust kapsz nekem – mondta jókedvűen.
- Hát… meglehet – hebegtem.
- Elvileg nemsokára itt is lesz, hogy beszélgessünk. Figyelj, tudnod kell, hogy nem biztos, hogy ezek az emberek jók a szerepekre. Az, hogy elképzeltél egy-egy arcot, jó dolog. De senkit sem szerződtetünk le, amíg nem volt legalább egy olvasópróbán.
- Én… persze, értem. Ez logikus. De… szóval akkor benne vagy abban, hogy én is benne legyek a munkálatokban?
- Megmondom őszintén – vigyorgott -, hogy nem számítottam rá, hogy egy olyan szerződést kapok, amiben megkötik, hogy te legyél mindenben a döntőbíró.
- Akkoriban nem is mertem volna ilyesmire gondolni. Mármint, hogy valaki egyszer tényleg filmet csinál ebből, és… - vállat voltam – tudod, csak nem akartam, hogy nagyon megváltoztassa bárki is a szereplőket, vagy a történéseket.
- Szóval számíthatok vitákra? – kérdezte nevetősen én pedig bólintottam.
- Ha elfogadod így ezt az egészet, akkor meglehet.
- Hel, a szerződést már aláírtam én is, ott van a Warnernél. El fogunk kezdeni összeszedni mindenkit, aki kellhet, és forgatni fogunk. Jobb lesz, ha elhiszed végre!
- Hát szerintem még beletelik egy kis időbe, míg eljut a tudatomig a dolog – kuncogtam jókedvűen.
- Majd megszokod a dolgot… Ó, nézd csak, meg is jött az illető! – intett a bejárat felé, én pedig azonnal odakaptam a tekintetemet.

Az is meglehet, hogy eltátottam a számat, bár azért igyekeztem viszonylag normális képet vágni.
Szembejött velem a fiatal, szőke hajú, kék szemű, elegáns Colin Durell – pont, ahogy elképzeltem, és megírtam. Aki nem volt más, mint az egyik kedvenc színészem, a Mardekár koronázatlan Jéghercege, Draco Malfoy megtestesítője, Tom Felton.

In Pieces - Chapter 10

10. There will be Blood

Otthon mindenki nagyon örült nekünk, és hát igyekeztünk fent tartani a látszatot – azt, hogy én nem haragszom Fannira és nem akarom megfojtani egy kanál vízben. Mindenki boldogabb és nyugodtabb, ha azt hiszik, mi ott kint vigyázunk egymásra.

Anya mondjuk eléggé szomorú lett attól, hogy csak három napot maradtunk, de egyszerűen muszáj volt sietni vissza, mert Mike már így is ki volt akadva, amiért a What I’ve Done videójának forgatásán nem voltam ott, mert a könyvemmel volt dolgom máshol. Ráadásul akkor annyira berágott, hogy megtiltotta a többieknek, hogy akárcsak részleteket is megmutassanak a kész számokból, így én még nem is hallhattam a Minutes To Midnight dalait. Azt mondta, hogy a kiadatás napján fogjuk meghallgatni heten. A banda és én.

Szóval otthon be sem állt a szám, mivel mindenkinek mindent el kellett mesélnem. Persze jól cenzúráztam egyes dolgokat, de azért nagyjából képben voltak.
Az a három nap úgy eltelt, mintha csak egyetlen másodperc lett volna az egész.

A repülőn megint csak nem beszélgettünk Fannival, mind a ketten zenét hallgattunk, vagy aludtunk. Volt tizedikén egy rendezvény, ahova hivatalosak voltak a srácok, és így mi is, mint a partnereik. Shiorival le is volt beszélve a ruha téma. Mivel ő modell volt, így könnyebben és jobban mozgott a divatszakmában, én pedig megkértem, hogy álljon elő nekem valami igazán dögös rucival. Elvégre Chester barátnőjeként oda kell tennem magam. Ahhoz már hozzászoktam, hogy merészebb sminket viselek – ami amúgy a könyvem miatt is jól jött, valahogy több önbizalmam volt a felolvasásoknál és a dedikálásoknál -, meg hogy feszülős ruhákat hordok, magas sarkú cipőkkel. Valahogy büszkeséggel, és beképzeltséggel töltött el, hogy Chester Bennington oldalán lehetek. Azt hiszem, azt akartam, hogy mindenki irigyeljen engem. Régebben ez a fajta viselkedés számomra visszataszító volt, de megváltoztam. Chester mellett észrevétlenül is átalakultak a nézeteim, és az, ahogyan kezeltem a világot.

Ezt persze mások is észrevették, Lux például imádta, hogy magabiztos és – ahogyan ő szokta mondani – egy vérbeli „picsa” lettem. Nem rosszból mondta, nekem pedig kifejezetten tetszett ez a csúnya megszólítás. Mike már más tészta volt, minden alkalommal végignézett rajtam, megakadva a cipőimnél és a sminknél – valahogy láttam a szemében az elképedést és a botránkozást. De nem neki akartam megfelelni, és Chez teljesen más ember volt, mint ő. Én pedig bár száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és nagyon megváltoztam, egyelőre jól voltam így. Chesterért.

A reptéren Evelin és Chez vártak bennünket, ami annyit tett, hogy kedvesen köszöntek Fanninak, miután engem üdvözöltek, és aztán leléptünk. Fanni haza tud taxizni, és nagy szerencséjére nem is akart sohasem a mi társaságunkba belelógni.

Viszont ahogy hazafelé mentünk, az autóban elgondolkodtam, hagytam, hogy Chez meg Eve beszélgessenek, én meg kifelé bámultam az ablakon.

Mike-ra gondoltam. Nem láttam a kinti tájat, csak az arca lebegett a szemem előtt. A mosolya, mikor a turnén voltunk az első nyáron, mikor meglátott a pólójában, mikor először végigtomboltam egy Fort Minor koncertet. Soha többé nem lesz már ilyen, tudtam jól. Mike életében ez a korszak lezárult. A Linkin Parkkal nincs meg ez a lazulás feeling, nincs meg ez a laza stílus. A hiphop mégiscsak más, mint a rock… ha nagyon akarom kategorizálni őket.
Lenéztem a csuklómra, és nagy nehezen bevallottam magamnak, hogy az, amelyik a jobb kezemre volt varrva jobban a szívembe lopta magát.
Mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy ismerhetem őt, és felnéztem rá. Soha, senkit nem tiszteltem még ennyire, mint Mike-t. Az, ahogyan rá gondoltam, sokkal másabb volt, mint ahogyan Chezre szoktam.

Viszont Chestert is szerettem…

Evelint kitettük út közben, majd mi is hazamentünk. Chester furcsán nézett rám, én pedig kérdőn pislogtam felé.

- Minden rendben volt otthon? – kérdezte, mikor végre beléptünk az ajtón.
- Persze, de hát beszéltünk is, mondtam.
- Ja, hát igen, csak… - megvonta a vállát, én pedig közelebb léptem hozzá, hogy végre megcsókoljam. Ilyen gondolatok után szükségem volt rá. – Ott van a ruhád – intett egy ruhazsák felé, ami a nappaliban lógott.
- Megnézted?
- Nem – egy pillanatra úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit, de aztán csak lassan megcsóválta a fejét.
- Minden rendben van, Chester?
- Igen, persze. Most mennem kell, Mike és Rob még akarnak valamit… Azt hiszem, valamit a vacsorával kapcsolatban. Nézzem meg a helyszínt, vagy ilyesmi…
- Mintha nekem számítana, vagy érdekelne, mi? – vigyorogtam rá.
- Ismersz… - dobott egy puszit, majd kilépett az ajtón.

Másnap volt a rendezvény, ahova mind mentünk. Shiori, Evelin és Lux átjöttek hozzánk, és együtt készültünk el. Shi egy gyönyörű ruhát választott nekem. Vérvörös volt, tele csillogó kövekkel, nagyon rövid volt, és a hátamat szinte teljesen szabadon hagyta. A hajamba is került egy hasonló színű tincs, amiről Lux gondoskodott, Evelin pedig kisminkelt. Amikor este elkészültünk és a tükör elé álltam, komolyan elállt a lélegzetem.

Igaza volt Fanninak, felszedtem Chez mellett pár kilót, de ez most valahogy nem látszott. A hajam bonyolult kontyba lett fogva, és az a vörös tincs benne össze-vissza tekergőzött, a sminkem erős volt, a ruhám csodálatos, a cipőm pedig… hát fájt benne a lábam, mert nagyon magas volt, de hát így volt teljes az összkép.

A többiek is jól néztek ki, alapjában véve mi így négyen lányok eléggé ütősek voltunk.
Mikor lementünk, láttuk, hogy Fanni és Mike is megjöttek. Ők is jól néztek ki egymás mellett – sajnos!

- Hűha! – Chester leragadt annál a fázisnál, hogy le se vette a szemét rólam jó pár percig, én meg csak vigyorogva ácsorogtam mellette.
- Csinosak vagytok! – bólintott Mike is, de az ő szemeiben megint azt láttam, hogy nem tetszik neki ez a Léni. Nagyot sóhajtottam. Nem tudok megfelelni mindkettejüknek. Ha nem lenne Fanni, én sem lennék Chesterrel, és akkor minden más lenne.

Az este jól telt, hatszázmillió – jó, lehet, hogy annyi azért nem – kép készült rólunk. Alapjában véve csak zenészek voltak jelen a partnereikkel, de azért láttam pár ismerős arcot, mint például Jayt és Beyonce-t.
Chester egész este zavart arcot vágott, de hiába kérdeztem, hogy mi lelte, csak azt mondogatta, hogy ma igazán gyönyörű vagyok. Ki érti a pasikat?

Aztán olyan gyorsan eltelt az a pár nap a Minutes To Midnight megjelenéséig, hogy észre sem vettem.
Ott találtam magam Mike-nál, és vártuk a többieket.

- Olyan régen beszélgettünk már egy jót – fordult felém, miközben a konyhában tányérokra pakolgattuk a rendelt pizzákat.
- Elfoglaltak vagyunk – mormogtam halkan, de hát az igazság az volt, hogy legtöbbször ő nem ért rám.
- Igen, sajnos… - nagy levegőt vett, felém fordult, de mikor belenéztem a szemébe, láttam, ahogy elszáll a mondókája a levegőben.
- Igen?
- Semmi… - megcsóválta a fejét, és mielőtt még rábeszélhettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, megjöttek a többiek, és levonultunk a stúdióba.

Most jöttem csak rá, hogy mikor itt laktam, alig kétszer voltam itt lent, és akkor is csak pár papírért szaladtam le.

- Csak légy őszinte! – ennyit mondott Mike, majd a kezembe adta a saját lemezemet.

Mindannyian aláírták a borítóját, rajtam pedig valami furcsa érzés lett úrrá. Az első igazi Linkin Park lemezem! Miután Chez rámszólt, hogy ne merjek sírva fakadni, kuncogva betettem a lemezt a lejátszóba, és elindítottam.

Azt mondtam, amint végighallgattam a Wake-t, hogy ez a legjobb. Ők nevettek, de leintettek, hogy azért hallgassam végig az egészet. De hát Istenem! Az első szám vitt nálam mindent, így biztos voltam benne, hogy a többi is fogja.

Összeszorult a szívem a Valentine’s Day-nél. Azonnal Chesterre néztem, és láthatta a szememben a kérdést, hogy ez most mi? Csak megrázta a fejét.
Nem voltunk együtt Valentin napon, és reméltem, hogy ez nem valami üzenet akart lenni.

Ezután az In Between is csak még jobban eltemetett a borús gondolataim között, és míg előtte jókedvűen, vigyorogva hallgattam a számokat, most ennek az ellenkezője történt. Tudtam, hogy nem kellene meglepődnöm a szövegeken, hiszen mindig is megérintettek, mindig a sajátomnak tudtam érezni, és ez most sem volt másképp, de azért mégis…
Mike hangja eltelítette az agyamat, és lehunyt szemmel élveztem a melankolikus dallamokat. Aztán jött az In Pieces, és komolyan ott voltam, hogy mind a kettejüket úgy felpofozom, mint annak a rendje. Viszont tudtam, hogy ezek nem nekem, nem rólam szólnak, de annyira ideillettek. Az utolsó számot már úgy hallgattam végig, hogy a lábam idegesen dobolt a padlón, és mikor a tekintetem találkozott Phoenix-ével, csak még jobban elkomorodtam. Láttam rajta, hogy tudja, min megyek éppen keresztül.

Elhaltak az utolsó hangok is, én pedig ugyanúgy éreztem magam, mint mikor Mike kocsijában végighallgattam a Qwerty-t. Nem tudtam mit mondani, de szerencsére most nem is kellett. Mindettől függetlenül irtóra jó lett az album, nagyon tetszett, így csak vigyorogtam rájuk, és ez nekik elég volt.

Mike azzal engedett haza, hogy legyek csinos a vacsorán – persze kiemelte, hogy ne extrémen csinos -, Chester pedig határozott arccal leültetett a kanapéra otthon. Nekem rögtön beugrott, hogy két napja ugyanezen a kanapén szeretkeztünk, de mielőtt még kajánul elkezdhettem volna vigyorogni, nagyot sóhajtott.

- Beszélnem kell veled valamiről.
- Oké… - bólintottam mosolyogva, ám látva Chester komoly, de zavart arcát, rossz érzésem lett. – Minden rendben van? – felé nyúltam, és végigsimítottam az arcán. Szerettem volna, ha tudja, nekem mindent elmondhat, hiszen egy pár voltunk.
- Igen… - mondta elhalóan, és kifürkészhetetlenül nézett a szemembe. – Nem, nincs… - sóhajtotta végül, és felismertem a bűntudatot az arcán.
- Csak mondd, mi baj! – mondtam én is halkan, feszülten. Nem tudtam, mi baja lehet.
- Én… Szóval… Jaj, Istenem! – rövid hajába túrt, felállt mellőlem és tett pár kört a dohányzóasztal körül. Én is egyre idegesebben figyeltem őt.
- Chez…
- Az egész akkor kezdődött, mikor kiadták a könyvedet – kezdett bele, én pedig bólintottam, bár nem tudtam, hova fogunk kilyukadni. – Te egyre elfoglaltabb lettél, és… és Evelin ott volt veled, velünk mindenhol. Néha hazavittem, és beszélgetni kezdtünk – nem tudtam közbevágni, pedig rá akartam kiáltani, hogy fogja be a száját, mert annyira tudtam, mi fog következni! – Aztán… én… nem is… - nem nézett rám, de dőltek belőle a szavak, mint aki össze van zavarodva, és csak minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. – Nem voltál itt Valentin napon, én meg itthon voltam este, és akkor… akkor írtam meg félig-meddig azt a számot. Nem akartam mondani neked, hogy hiányzol és gyere haza. Meg nem is igazán akartam, mert… én… Szóval Eve átjött, mármint én hívtam, ne értsd félre, nem az ő ötlete volt! – rám pillantott egy rövid ideig, de úgy kapta el rólam a tekintetét, mintha fájt volna neki rám néznie. – Nem… nem történt semmi köztünk, csak… jó volt vele. Egyre többször kerestem a társaságát, ő pedig nagyon kedves volt, de mindig tartotta a távolságot. Miattad. Aztán… aztán… Volt, hogy együtt vacsoráztunk, vagy elmentünk moziba… Csak azt vettem észre, hogy vele akarok lenni. De… de én veled is akartam és… Olyan nehéz ez, mert nem akartam ezt az egészet! – kétségbe esetten nézett rám, de én nem tudtam megszólalni, csak néztem rá hitetlenkedve és zavartan. – Te olyan… olyan jó vagy, Léni. Sosem értettem, miért nem vette ezt észre Mike, és olyan jó volt, hogy velem voltál! A múltkor is… olyan gyönyörű voltál… de ott volt Eve is, és… én csak nem tudtam… nem tudtam, mit is érzek, vagy mit is akarok. Mármint… ő mindig azt mondta, hogy nem… - elhallgatott és lehunyta a szemét. – Meg akartam csókolni többször is, de elutasított, mert nem akart a hátad mögött… mert nem akart az a lány lenni, akivel megcsaltam a barátnőmet… vicces, mert ugyanezeket a szavakat szoktad te is használni… Sajnálom, Léni! – rámnézett, én pedig összeszorított szájjal szinte fuldokoltam belül. – Azt mondta, hogy… hogy addig semmi sem lehet köztünk, míg veled vagyok, és… és… én csak…

Egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam elhinni, amit mondott. Nem lehet, hogy Evelin kell neki, nem lehet, hogy a legjobb barátnőm hónapok óta ezt csinálja a hátam mögött! Az, hogy nem csókolta meg, semmi. Ennél még az is jobb lett volna, ha lefekszik Chesterrel, mint hogy érzelmileg csak még jobban magához láncolta. Az ismeretlen, a titokzatos, a tiltott gyümölcs…

Felálltam a kanapéról, és rá sem nézve Chesterre elindultam felfelé, majd a szobánkban elkezdtem táskákba dobálni a cuccaimat.

Képtelen voltam mondani valamit, képtelen voltam bármire is. Csak automatikusan elkezdtem pakolni, és az agyam csak a körül járt, hogy Chez meg Eve. Hát engem mindenki elárul és cserben hagy? Igen, tényleg mindenki.

- Mondj valamit, Léni! – kért az ajtóban szobrozva, és szörnyülködve nézte, mit művelek. Nem szóltam semmit. – Ne csináld ezt! Mindig magadban tartod az érzéseidet. Mike is ezért nem tudja a mai napig sem, hogy…
- Fogd be! – ordítottam rá, és felé pördülve dühösen néztem rá. Nem akartam sírni, így igyekeztem azokat a tetves könnycseppeket nem kiengedni a szememből. – Azt akarod, hogy mutassam ki, mit érzek most? – meg sem vártam a választ. – Azt érzem, hogy egy cseppet sem vagy különb, mint Fanni! Undorítóak vagytok mindketten, de te talán még rajta is túlteszel! Semmi, érted, semmi jelét nem adtad annak, hogy van valaki más! – hadd hallják a szomszédok is, nem érdekelt, úgy kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. – Velem voltál minden éjszaka! Velem szeretkeztél! Engem csókoltál, te szemét! Most pedig egyszer csak benyögöd, hogy a legjobb barátnőm kell neked?
- Én… - tátogott egy sort, mint a partra vetett hal. Nem érdekelt, hogy neki milyen érzései vannak. Talán amúgy sem volt soha semmilyen.
- Nem érdekel – mosolyogtam rá cinikusan, bár eléggé hülyén festhettem, ahogy félig sírva megpróbáltam felülemelkedni a helyzeten. – Elmegyek.
- Én…
- Igen, ezt már hallottam – morogtam, és sietve összedobáltam mindent, ami hirtelen a kezem ügyébe akadt. Öt perccel később három nagy táskát cipeltem le az ajtóhoz, és gyorsan magamra kaptam a cipőmet is, ami a magas sarka miatt eléggé kényelmetlennek bizonyult később.
- Hova fogsz menni? – kérdezte halkan, de valahogy nem tudott meghatni a halk, bűntudatos suttogása.
- Mit érdekel az téged? Hívhatod Evelint, és elmondhatod neki, hogy már kurvára nem állok az utatokba! – ripakodtam rá, és a vállamra kapva a nehéz táskákat, kiléptem az ajtón.
- Én ezt nem így akartam…

Nem válaszoltam semmit, csak kilépve az utcára fogtam egy taxit, és behuppanva az ülésre megkértem a sofőrt, hogy vigyen egy közeli hotelbe.

Már megint mi a fészkes fene történt velem? Mi a franc van az életemmel? Soha nem lehetek már boldog? Mert Chez mellett az voltam, már amennyire lehetettem.

Valami puccos helyen kötöttem ki, de igazából rohadtul nem érdekelt a dolog. Kivettem egy szobát az egyik legmagasabban lévő emeleten, ahol reményeim szerint nem sok ember volt, hiszen ezek a drágább szobák voltak, és miután elküldtem a srácot, aki felhozta a cuccaimat, lehuppantam az ágyra, és csak néztem magam elé.

Chester szakított velem. Evelin miatt. Aki a legjobb barátnőm. Akit szintén szívesen fogadtam, mint anno Fannit.

Hát komolyan ez hihetetlen!

Látni sem akartam egyiket sem. Sem Chezt, sem Evét, sem Fannit. Mike-ra lett volna szükségem, de nem hívhattam. Nem akartam panaszkodni neki pont ma, mikor kiadták a lemezt. Talán holnap. Igen, majd holnap. Mert bár a szívem most kettészakadt, a kisebb része Chesterért sóvárgott, a nagyobb Mike-ért, mégis szerettem volna, ha Mike átölel, és… és nem is tudom. Ostoba vagyok.

Órákig ültem ott, és csak bámultam a semmibe, aztán megcsörrent a telefonom, és amint megláttam Mike nevét villogni a kijelzőn, eszembe jutott, hogy valószínűleg késésben vagyok. Kinyomtam a hívást, magamra kaptam egy csinosabb ruhát – amit Chester választott -, magamra pakoltam egy kiló sminket, és nehéz szívvel elindultam az étterembe.

Nem akartam találkozni Chesterrel és Evelinnel. A szívem úgy zakatolt, hogy azt hittem menten átszakítja a bordáimat. Összeszorítottam az állkapcsomat, és beléptem az ajtón. Mike azonnal előttem termett, és szorosan megölelt.

- Azt hittem, el sem jössz – mormogta a hajamba, én pedig nagyot nyeltem. Istenem, hogy fogok ma velük ünnepelni, mikor legszívesebben sírva fakadnék? De megfogadtam, hogy ez nem nyomhatja rá a bélyegét a mai napra, így mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy felnéztem rá.
- Elfeledkeztem az időről, ne haragudj!
- Semmi baj, csak furcsa volt, hogy Chester sem tudta, hol maradsz ilyen soká. Azt hittem együtt jöttök majd – szóval nem tudja. Nem mondták el neki.
- Bocsáss meg – kértem újból, majd a társaság felé néztem. Chester és Evelin engem néztek, elég közel álltak egymáshoz, de nem annyira, hogy az feltűnő legyen. Elszorult a torkom. – Van valami erős ital? – kérdeztem Mike-tól, ő pedig az asztalhoz kísért.

Azonnal lehúztam egy pohár akármit, majd leültünk. Chester és Evelin közé kerültem, Lux és Shiori pedig velem szemben mosolyogtak rám. Senki sem tudja!!!
Nem néztem sem Chezre, sem Evére, aki mellettem feszengve falatozott. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor érzi magát kényelmetlenül. Hát… érezheti is!
A beszélgetés fonalát meg sem próbáltam követni. A szívem még mindig hevesen vert, a tenyerem izzadt, és a lábamat is idegesen járattam az asztal alatt. Miért? Miért? Miért?

- Kérhetek tőletek egy kis figyelmet? – szólalt fel Mike hangosabban, hogy mindenki rá figyeljen. Zavartan vettem tudomásul, hogy már a desszertet is megettük. Vagyis a többiek, én azt sem tudtam, mikor vitték el előlem a félig sem elfogyasztott főételemet.
- Persze, haver – vigyorgott rá Joe, és mind érdeklődve fordultunk Mike felé.
- Ez egy különleges nap – felállt, és kedvesen mosolygott. – A harmadik nagylemezünk is kint van a boltokban. Nagyon sokat foglalkoztunk vele, megint újra együtt voltunk, és ez nekem személy szerint elképesztően jó érzés volt. Veletek mindig jó együtt dolgozni, de azt hiszem, tudjátok, mennyire szeretlek benneteket! – a többiek halkan felnevettek, és én is mosolyt erőltettem az arcomra. Tetszett, amiket mondott, de ma valahogy kész kínszenvedés volt a közelükben lenni. Lassan már fizikailag fájt az, hogy Chester és Eve között kellett lennem. – De ez a nap nem csak ezért fontos. Én… huh, szeretnék kérdezni valamit tőled, Fanni – az egyes számú Áruló (Chez lett a kettes számú) meglepetten nézett fel Mike-ra, és felállt, ahogyan Mike a kezét nyújtotta felé. – Azt hiszem a legjobb az lesz, ha csak megkérdezem… Lennél a feleségem?

Hogy mit mondott?

Egyszerre több dolog is történt – ahogyan azt szokták mondani. Chester azonnal rám nézett, és ijedten bámult rám, Evelin halkan Uram Istenezett, Phoenix átnyúlt Evelin combjai fölött az asztal alatt, és megszorította a térdemen pihenő kezemet, Lux Brad kezét szorongatta az asztalon és ő is meredten engem bámult, Shi pedig tátott szájjal nézte Mike-t.

Én viszont egyetlen embert figyeltem, Fannit. Nem tudta, hogy Mike meg fogja ma kérni a kezét, ez tisztán látszott rajta. Őszintén elmosolyodott, és leolvastam a szájáról az igent – hallani nem hallottam semmit, csak a saját vérem zubogását -, és figyeltem, ahogyan az ujjára kerül egy köves gyűrű.

Nem hiszem el!

Intettem a pincérnek, és a fülébe súgtam, hogy most AZONNAL hozzon nekem egy üveg vodkát, ami két perccel később ott is volt előttem. A többiek még javában gratulálgattak Mike-nak és Fanninak, én pedig ráhúztam az üveg tartalmára.

Ez már sok volt, túl sok! Hogy történhet ez meg mind egy napon?

Mike mellettem termett, felhúzott ültemből és átölelt. Halkan motyogtam neki valami gratulációfélét, aztán mikor boldogan nevetve tovább araszolt, Fannihoz sétáltam.
Most nem volt kedvem vele harcolni, egyszerűen sután átöleltem, aztán kiléptem az emberek gyűrűjéből, és remegő kezeimet elrejtve a hátam mögé, a falnak dőltem, és úgy néztem a többieket.

A szívem most megszakadt. Ez nem is volt kérdéses.

Mike megkérte Fanni kezét. Össze fognak házasodni. Ez egy olyan dolog volt, ami még nekem is szent. Ha valaki eljut addig, hogy összekösse az életét a párjával, akkor az különleges dolog.

Tomboltam, hogyne tettem volna? Gyűlöltem Fannit, mindennél jobban, hiszen ő tényleg megkapja mindazt, amire én csak vágyhattam. Féltékeny voltam, de még mennyire. Viszont nem akartam tenni semmit. Végülis megléphettem volna azt, hogy kiakadok, jelenetet rendezek, kiabálok és szitkozódok, elmondtam Mike-nak, hogy egy hülye idióta, de én szeretem. De akkor már kiabálhatnék ma Chesterrel is, mert rábíztam a szívemet, amit Mike összetört. Chester pedig összefoltozta, de most bebaszta egy kukába, mondván, neki nem kell. Mike meg felgyújtotta azt a kukát…

Csak álltam ott a fal mellett, és éreztem, ahogyan a világom összeomlik körülöttem. Nem nézve a többiekre, megszorítottam a kis táskámat a kezemben, és kiléptem az étteremből.

Most jött el az apokalipszis, most omlottak össze a falak, és most égett körülöttem a világ. Mike pedig nem volt velem. Sőt, senki más sem.

Siettem, szinte futottam vissza a hotelbe, a szobámba lépve pedig azonnal lerúgtam a lábamról a kényelmetlen magas sarkú cipőt. Ez is Chester miatt! Meg akartam neki felelni, és mi lett belőle? Úgy sem voltam elég jó neki, hogy elvileg olyanra formáltam magam, amilyen lányt szeretett volna.

Kérettem fel piát. Jó sokat. Több üveg pezsgőt és vodkát, meg egy whiskeyt is.
Amint meghozták, kibontottam az első üveget. Azt sem néztem mi az, de mikor a jó minőségű vodka végigmarta a torkomat, eleredtek a könnyeim.

Mindenki ebben a szaros világban, csak játszik velem!

Kikerestem a táskámból a ma kapott Minutes To Midnight lemezt, és betettem a lejátszóba. Hadd szóljon csak mindaz, ami tönkretette az életemet.

Ó, mégis mi bajom lenne nekem otthon? Jártam volna egyetemre, talán valahogy nyögvenyelősen elvégeztem volna, aztán esetleg Angliába mentem volna a haverokkal melózni. De én mit csináltam? Meg kellett ismernem Mike-t. Mert nekem aztán muszáj volt a hülye blogjára írogatnom, aztán elfogadni az ajánlatait!
Majd jött Fanni, Chester meg Evelin.

Az egyetlen jó dolog a könyvem volt, de most valahogy még ez sem tudott felvillanyozni.

Amikor meghallottam Chester üvöltését a Given Up-ban, egyszerre lehúztam egy üveg pezsgőt. Pár percig csak pislogtam, mert életemben nem pusztítottam még el ilyen gyors ütemben a piákat. Soha. Most viszont, amint kifogyott az egyik üveg, nyúltam a másikért. Húsz perccel később már öt üres üveg hevert a nappali padlóján, miközben én sírva hallgattam a kedvenc bandámat.

Aztán jött a tipikus dühös része a dolgoknak. Mindenki elmehet a picsába! Mindenki csak kihasznált!

Dühöngve kezdtem szétdobálni az elmúlt hónapokban vett ruháimat, amiket mind egy valaki miatt vettem. Aztán Mike egyik nagy pólója akadt a kezembe, amit nekem adott még az első turnén, amikor még csak tényleg nyaraltam nála. Ezt követte a sapka, amit Franciaországban vett nekem. Minden a földön kötött ki, én pedig tomboltam.

A szívem meg akart hasadni, és fizikailag is rosszul voltam. Újra felrémlett előttem a kép, ahogyan Mike megkérdezte Fannit, lesz-e a felesége, és ahogy neki nyújtotta a gyűrűt.
A gyomrom felfordult ezekre az emlékekre, és térdre estem a nappaliban. Nagyokat lélegeztem, és közben a hajamba túrtam. Téptem, szorítottam, miközben felüvöltöttem, elnyomva kissé a zenét. Ezt nem fogom túlélni, ez megöl. Ebbe bele fogok halni!

Alig bírtam magamnál maradni, a fejem zúgott, talán a piától, talán a mai naptól – a legvalószínűbb az, hogy mindkettőtől -, és a kezeimmel is megtámaszkodtam a padlón.

Mike szerelmes Fanniba, és ezt nem csak úgy mondja.

Bal kezem ökölbe szorult, míg jobb kézfejemmel erővel kidörgöltem a szememből a könnyeket. Nem tudtam, hogy ki a hibás: ők tettek engem ilyenné, vagy azért sírok, mert én áltattam magam?

Lepillantottam, és akkor megakadt a tekintetem a tetoválásokon. Dühös lettem, és undorodtam mindentől, amit tőlük és általuk kaptam. Felgyűrtek a szoknyámat a hasamig, és remegő kézzel kiszedtem a köldökömből a piercinget, jó messzire dobtam, majd felálltam. Szédültem, a fejem zúgott, és hol erre húzott, hol arra.
Viszont megvolt a célom: a fürdőszoba. Elindultam, de miközben csend lett két szám között, meghallottam a telefonom csörgését. Előbányásztam a táskámból, és mikor láttam, hogy Evelin hívott, csak begyömöszöltem a kis készüléket az egyetlen pici zsebbe, ami volt a ruhámon.

A fürdőben odabotladoztam a mosdóhoz, és megtámaszkodtam.

Mike és Fanni… Chester és Eve… Mike és Fanni…

Megnyitottam a csapot, és hüppögve, kapkodva levegő után, mosni kezdtem a csuklóimat.
Olyan fájdalmat okoztak nekem ők négyen, ami sosem fog elmúlni.
Azok az átkozott tetoválások meg csak nem akartak lejönni. Valami hatásosabb kell! Kinyitogattam a szekrényeket és fiókokat, és találtam is egy kefét. Őrültem súrolni kezdtem a bőrömet, hol a jobb kezemen, hol a balon, de a könnyektől semmit sem láttam.

Mike sosem akart tőlem semmit, ez már tutifix. Chester azt mondta, hogy adott nekem jeleket. Igen, megcsókolt, emlékszem rá. Aztán meg úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Csak játszott. Biztos, csak tudni akarta, milyen érzés, aztán nem tetszett neki, amit kapott.

A víz, ami lefolyt a mosdóban a lefolyón hirtelen élénk vörösre váltott, én pedig ahogy visszatartottam egy pillanatig a lélegzetem, megéreztem a kezembe nyilalló fájdalmat.

Ijedten elzártam a csapot, és néztem a kezemen lévő sebeket. A tetoválások vérben úsztak, és a vajszínű ruhámon is végigfolyt a vörös nedű, ahogyan elléptem a mosdótól. Fájt, égetett, de nem volt rosszabb, mint amit a szívem mélyén éreztem. Újra a mosdóhoz léptem, le akartam mosni a vért, de aztán dühösen lesöpörtem mindent a polcokról, amit a készülődéskor otthagytam. A körömlakklemosó üvege széttört a csempén, ahogy nekidobtam a falnak, és a fele a kezemre borult. A sebekbe beszivárgott a folyadék, én pedig felnyögtem a fájdalomtól.

Kint újra felcsendült az In Pieces, én pedig beleharaptam az ajkamba. Éreztem a vér fémes ízét a nyelvemen, de a tükörben lévő látvány jobban lekötött.
A képmásom elkenődött fekete sminkkel nézett vissza rám, az ajkából vér szivárgott, és a szemei tele voltak könnyekkel. Dühös lettem, bár most sem tudtam, hogy magamat okoljam-e vagy őket, és ököllel kettő nagyot belevertem a tükörbe, ami végül megrepedt, rajtam pedig még több seb keletkezett. De nem számított.

Kidülöngéltem a nappaliba, és kinyitottam még egy üveget, hogy aztán ihassak még. El akartam tompulni, azt akartam, hogy ne fájjon semmi. Most már nem csak lelkileg voltak fájdalmaim, hanem fizikailag is. Valószínűnek tartottam, hogy ha józan lennék, üvöltenék a kezemben lüktető fájdalomtól.
Lenéztem a karjaimra, amik most elmaszatolva pirosak voltak, és a sebekből csak még inkább szivárgott a vér. De kit érdekel? A legjobb lenne semmit sem érezni.

Megálltam egy pillanatra, megint visszatartottam a lélegzetem, és akkor beugrott valami.

Elindultam az ajtó felé, és úgy, ahogy voltam, mezítláb, sírva, elmaszatolt sminkben és véresen végigsétáltam a folyosón a lépcsők felé.

Nem tudom, pontosan hány lépcsőfokot másztam meg, már csak akkor tértem kicsit magamhoz, mikor kiléptem a kellemes májusi éjszakába. Az autók hangját nem lehetett hallani, madarak pedig errefelé nem éltek. Szinte tökéletes csend volt, csak a lágy szellő hangja zúgott.

Lassan, egyik lépést tettem a másik után, majd remegő ujjaimat a korlátra csúsztattam. Mindkét alkarom zsibbadt volt egy kicsit, de azért megkapaszkodtam, és felálltam a tető szélére. Nem néztem le, csak lehunytam a szememet, és halkan sírtam.

Innen már csak egy lépés, csak egy kis lendület, és aztán nem marad semmi.
A szél hűvösen érintette a testemet, én mégsem fáztam. Szédültem, és reszkettem a sok fájdalomtól, sírtam és halkan motyogtam. Egy nevet. Csak egyet. Legyen ez az utolsó.

In Pieces - Chapter 9

9. You were lost in the beating of the storm

Heléna:

Az emberek célokat tűznek ki maguk elé. Másképp hogyan is lehetne élni? Unalmas lenne, ha nem lenne mihez kezdenünk.
Én elértem az egyik célomat, éppen itt állok előtte. A hatalmas könyvesbolt egyik hosszú polcán ott van a könyvem: Hidegvérrel.

Evelin mellettem boldogan vigyorgott, és a karácsonyra kapott karkötőjét nézte, amit úgy három órás válogatással vettem neki. Chester szokásához híven késett, de végülis megérkezett a dedikálásra. Mike persze nem tudott eljönni.

Miközben leültem a nekem fenntartott asztalhoz, és szorgosan firkáltam a nevemet a könyvek első lapjára, s kedélyesen beszélgettem lelkes olvasóimmal, Lux ezerrel telefonált valahol két polccal arrébb, ami rettentően idegesített. Tudta, hogy izgulok, és nem volt mellettem. Szép mondhatom.

- Sokan eljöttek – hümmögött Chez, mikor este már nem volt senki az üzletben csak Lux, Eve, ő és én, meg valahol hátul a személyzet.
- Igen, tök örültem – vigyorogtam ezerrel.
- Hát abban biztos lehetsz, hogy a könyved bombasiker! – kacsintott Lux, én pedig nagyot sóhajtottam. Tényleg összejött az egyik legnagyobb álmom. – Viszont még örülnék, ha eljönnél hozzám, van pár dolog, amiről beszélnünk kellene.
- Oké – bólogattam, majd engedve Cheznek, odabújtam hozzá egy csókra.
- Hazaviszem Evét, és aztán otthon találkozunk.
- Hát milyen roppant kedves vagy – nevetett fel az emlegetett szöszi.

Evelin gyógyszerészként kezdett dolgozni egy neves cégnél, és nem messze tőlünk bérelt egy kis lakást. Sokszor mondta, hogy ha akarok, odaköltözhetek, hiszen van egy üres szobája, de még nem beszéltem erről Chesterrel.

Lux végül vagy két órán keresztül hadart nekem mindenféle jogokról, amikről nem mondhatok le. Persze nem is tettem volna, erre Mike megtanított.
Ahogy hallgattam kedves barátnőmet, eszembe jutott az a pillanat, amikor először találkoztam Mike-kal. Istenem… Milyen rettentően boldog voltam akkor! Azóta pedig minden megváltozott. Ő beleszeretett az Árulóba, én Chesterrel járok, kiadták életem első könyvét, közben a Machine Shop szépen a darabjaira hullik a szemem láttára. Mert sajnos semmi sincs rendben, és Mike egyszerűen nem hajlandó foglalkozni a dolgokkal. Nekem pedig nem könnyű úgy helytállni, hogy közben felolvasó körútra megyek, ellátom nagyjából a háztartást, és még legyen valamennyi magánéletem is.

Este, mikor visszaértem Chesterhez, az első dolgom az volt, hogy vettem egy forró zuhanyt. Hosszú napom volt, és valahogy most jól esett a csend – vagyis a vízcseppek zubogása. Később, mikor már mindketten az ágyban feküdtünk, felhoztam a témát.

- El akarsz költözni? – kérdezte meglepetten, közben ujjai rásimultak a combomra. Hát nem könnyíti meg a gondolkozást, az biztos.
- Nem. Vagyis… úgy jöttem ide, hogy csak egy darabig maradok, amíg nem találok magamnak egy jó lakást. És hát most Eve is itt van, gondoltam… - megvontam a vállamat, ő pedig elmosolyodott. Meg kell hagyni, a mosolya valami elképesztően szexi. Jó, mondjuk rajta mi nem az?
- Én kedvelem Evelint, tudod jól. De nem tartom fontosnak, hogy elmenj. Jó, hogy itt vagy velem.

Kell ennél több? Nem. Nem kell, hogy szerelmes szavakat suttogjon a fülembe, én e nélkül is érzem, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.
Ujjai feljebb kalandoztak, félretűrte a bugyim szegélyét, és mindenféle kertelés nélkül elmerült bennem. Belenyögtem a csókba, imádtam, hogy mindig pontosan tudja, mit akar, és meg is valósítja azt.

Hiába fárasztott le, meg hiába volt amúgy is húzós napom, egyszerűen nem tudtam aludni. Lassan kikeltem mellőle az ágyból, és lementem a konyhába, hogy igyak valamit. Tej, kakaó vagy esetleg Whiskey… igen, az utóbbinál döntöttem.
Kezembe vettem a mobilomat, és akkor láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom, meg üzenetem. Fanni keresett, de mondjuk azt magasról le is szartam. Phoenix és Joe írtak üzenetet, jobban mondva kaptam egy-egy képet, amin a könyvemmel pózoltak – sajnálták, hogy nem lehettek ott az első dedikáláson, de biztosítottak arról, hogy eddig, amennyit olvastak a könyvből, az tetszett nekik. Ezen csak mosolyogtam. Aztán a legtöbb hívás Mike-tól jött, meg egy üzenet, hogy beszélni AKAR velem. Hát jól van öcsém, lássuk.
Tárcsáztam, és közben kortyolgattam az italomat.

- Hallo? – jött az álmos hang, nekem mégis hatalmasat dobbant a szívem. Istenem… imádtam azt a mély, rekedt hangot! Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor együtt aludtunk, és valahogy elkapott a rosszullét. Igen, fizikailag lettem rosszul attól, hogy most nem így van.
- Szia, én vagyok – szövet suhogást hallottam, majd ajtócsukódást.
- Miért nem vetted fel a telefont? – jött az ideges kérdés, és már tudtam, nem álmos, valamint, otthagyta Fannit is, hogy tudjon velem beszélni. És vajon én ennek legbelül miért örülök? Akkora egy pancser vagy, Léni!
- Lux-szal voltam, mert volt pár dolog, amit meg kellett beszélnünk. Előtte meg a dedikáláson voltam, tudod, amire nem jöttél el! – én magam is éreztem, hogy kurva sok gúnyt sikerült vinnem a hangomba, de hát ha egyszer fájt, hogy nem volt ott!
- …
- Most miért hallgatsz? Te kerestél, mondd, mit akarsz! – talán kissé nyers voltam… kissé.
- Gratulálni akartam, mert megjött a könyved, és beleolvastam.
- Előrendelted? – ez kissé meglepett.
- Jaj, ne csinálj úgy, mintha… nem is tudom… - dühöngött halkan, de tudtam, hogy fel s le járkál a szobában, ahol épp volt, és a hajába túr. Ismertem…
- Hogy ne csináljak, Mike? – kérdeztem élesen. Nehogy már én legyek a rossz!
- Ezt nem telefonon kellene megbeszélnünk, Léna! – már megint ez a lénázás… Rögtön elkapott a harci ideg.
- Jó, akkor találkozzunk! – vágtam rá, és közben már elindultam a fürdőbe, hogy összeszedjek valami ruhát, és felöltözzek.
- Gyere haza – közölte flegmán, mire úgy éreztem, mintha pofonvágott volna.
- Megyek… de ne feledd, hogy tettél róla, hogy az ne legyen az én otthonom! – hallottam, ahogy nagy levegőt vett felháborodásában, de kinyomtam a hívást, és kapkodva öltözni kezdtem.

**

- Mi az, hogy tettem róla, hogy ez ne legyen az otthonod? Ez egyáltalán nem volt fair! – semmi „szia” vagy valami, mikor éjjel kettőkor ajtót nyitott nekem.
- Nem így volt? Talán nem te küldtél el, mert Fannival akartál lenni? – ripakodtam rá én is, és cseppet sem zavart, hogy az ajtóban szobrozunk.
- De én ezt nem így gondoltam, te is tudod! Nem igazság, hogy ezt vágod a fejemhez! – közel hajolt, és bőszen mutogatott. Hm, hogy is gondoltam régen? Hogy olyan, mint a pusztítás angyala. Hát igen, ez most is igaz volt rá, mert gyönyörű volt, erős, és félelmetes.
- Nem vágtam a fejedhez, csak közöltem a tényeket. A fair dolgokról meg te inkább ne papolj nekem, Shinoda! – meghökkent, mert ritkán hívom a vezetéknevén. De hát, ha ő lénázik, akkor én meg shinodázok!
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte hidegen csengő hangon. Ó, szóval megbántottam?! Helyes! Fájjon csak neki úgy, ahogy nekem! De miket beszélek, neki sosem fog úgy fájni, mint nekem.
- Az egész könyv dolgot le se szartad! Azt sem tudod, miről szól! Nem jöttél el ma, nem voltál mellettem az elmúlt hónapokban! Az, hogy megrendelted, semmi! Fogadni mernék, hogy nem is olvastál bele úgy alaposabban – zavarba jött, láttam a szemein, ami bizonyította, hogy igazam van.
- Ott volt neked Chester, minek kellettem volna én oda? – kérdezte fölényesen grimaszolva, nekem pedig abban a pillanatban elgurult a gyógyszerem.
- MIÉRT? AZT KÉRDEZED, HOGY MIÉRT? – oké, tényleg nem zavart, hogy az utcán üvöltözök vele. – MERT MEGÍGÉRTED! MERT AZT MONDTAD, HOGY MINDIG ITT LESZEL NEKEM! MERT SZÁMÍTANI AKARTAM RÁD! AZT AKARTAM, HOGY OTT LEGYÉL VELEM, MIKOR MEGÁLMODOM A SZEREPLŐKET, MIKOR ÉLETET ADOK NEKIK! MELLETTEM KELLETT VOLNA ÁLLNOD, DE TE ELHAGYTÁL! MEGTETTED, AMITŐL OTTHON FÉLTEM. ANNYIRA TUDTAM, HOGY MAJD JÖN VALAKI MÁS, ÉS AKKOR MAJD AZ, AMI KÖZTÜNK VOLT SZERTEFOSZLIK! ÉS AKKOR MÉG VAN KÉPED MEGÍGÉRNI, HOGY AMIKOR MAJD ÖSSZEOMLIK A FÖLD, ÉS LÁNGOKBAN ÁLL MINDEN, TE OTT LESZEL VELEM!!!?? – kicsit már hisztérikusan csengett a hangom, és a szemeimet is könnyek homályosították; ő pedig döbbenten állt velem szemben. – A NAGY BÜDÖS FRANCOKAT! NEM LESZEL OTT! MOST SEM VOLTÁL OTT! NEM OLYAN VALAKI KELL NEKEM, AKI OLYKOR-OLYKOR, MIKOR ARRA VAN SZÜKSÉGE, HOGY ELVÉGEZZEM HELYETTE A MUNKÁJÁT, FELBUKKANJON. NEM HÉTVÉGI MIKE-RA LENNE SZÜKSÉGEM! ÉS AKKOR MÉG TE VÁDASKODSZ? TE AKADSZ KI? EZ VOLT AZ OTTHONOM – mutattam a házra. – EZT ÍGÉRTED, ÉS AKKOR BEKÖZLÖD, HOGY TE MEG FANNI ÍGY MEG ÚGY. HÁT TUDD MEG, HOGY BAROMIRA FÁJT ÉS FÁJ A MAI NAPIG… DE NE MERD CHESTER NEVÉT A SZÁDRA VENNI EZZEL KAPCSOLATBAN, MERT KURVÁRA Ő VOLT OTT MELLETTEM, AMIKOR TE NEM! – gyorsan kapkodtam levegőért, és a beállt csendben félelmetes volt a sötétség körülöttünk. A gyér fény, ami az utcai lámpákból jött, most mintha nem is létezett volna. Csak néztem a gyönyörű arcot, és rájöttem, hogy idióta módon viselkedek. Megbántottam, látom rajta, pedig nem akartam. Én papoltam Fanninak arról, hogy csak azért hallgatok az érzéseimről, hogy Mike boldog lehessen úgy, ahogyan ő akar, erre most pont én bántom a legjobban. Hogyan szívjam vissza? Mit mondjak?
- Ez a véleményed? – kérdezte ijesztően halk és semleges hangon, szemeiben elutasítássá fagytak az eddigi döbbent és megbántott érzelmek. Nem várta meg, míg válaszolok, pedig szerettem volna rávágni, hogy nem, nem ez a véleményem, még ha hazudtam is volna most neki. – Rendben, Léni! Igazad van, olyat ígértem, amit nem tartottam be. Pedig Isten lássa lelkemet, akartam. Ma is ott akartam lenni, csak valami közbejött. Viszont nem számítottam rá, hogy így fogsz reagálni. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. De rendben, legyen ahogy akarod! Nem leszek ott, amikor majd eljön a világ vége. Pedig érted minden mást hátrahagytam volna – a szemébe akartam üvölteni, hogy hazugság, amit mond, hiszen ma is félresöpört. – Ami pedig azt illeti, hogy helyettem végzed a munkámat… Nos, így volt, valóban nem értem rá mostanában, de legyen. Ezentúl nem kell semmit sem megcsinálnod helyettem, mert ki vagy rúgva! – utolsó szavai szinte megálltak a levegőben, bennem pedig megállt az ütő.
- Tes… tessék? – nyögtem nagy nehezen.
- Ki vagy rúgva, Heléna! Remélem, így könnyebb lesz neked, mert nem venném a lelkemre, ha miattam nem jutna időd a könyvedre, vagy a magánéletedre. Köszönöm, hogy eddig számíthattam rád! Látom, most már ez is megváltozott… Jó éjt!

Olyan erővel csapta be előttem az ajtót, hogy sokáig zúgott még a fejem a hangjától. Most tényleg megtörtént mindez, vagy csak álmodtam? Add Istenem, hogy csak álom legyen, kérlek!

**

Hosszú napok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk egymással. Egyáltalán nem voltam dühös, nem mérgelődtem; én csak nem tudtam felfogni, ami történt. Kábultan járkáltam a világban, és igyekeztem minden erőmmel a könyvem népszerűsítésére és Chesterre összpontosítani.

Eltelt a szilveszter úgy, hogy nem emlékeztem semmire. Azt hiszem, nagyon régen ittam annyit, mint akkor. Mind együtt voltunk, és Evelin vállalta velem a szolidaritást: megegyeztünk, hogy akárhányszor Mike megcsókolja, megérinti Fannit, mi iszunk. Megtettük. Eve másnap délután, mikor felébredt mellettem, azt mondta, hogy életében nem kívánta még ennyire, hogy valaki lepuffantsa, csak hogy elmúljon ez a fejfájás és hányinger. Nálam mondjuk nem csak az ingere volt meg, mert fél délután a wc mellett ücsörögtem.

Aztán egyik nap betoppant Mike, váltottak Chesterrel néhány szót – őt egy álló napig győzködtem a veszekedést követően, hogy ne menjen neki Mike-nak; hogy nézne már az ki, ha a banda tagjai egy csaj miatt vesznének össze? -, majd kettesben hagyott minket. Én csak ültem az ágyon, míg ő az ablaknál állt, nekem háttal, és bámult kifelé.

- Mike, nem tudom, hogy miért jöttél, de igazán díjaznám, ha végre előrukkolnál vele! – mondtam halkan, és igyekeztem minden él nélkül kiejteni a szavakat.
- Dolgod van?
- Lux-szal kellene találkoznom, de mondjuk megszokta, hogy kések. Csak mondd, mit szeretnél! Mikor állt be közénk ez a köntörfalazós rész? – megfordult, végre rám nézett és halványan elmosolyodott.
- Bocsánatot szeretnék kérni tőled!
- Nem, igazából én tartozom bocsánatkéréssel – felálltam, de zavarban voltam hirtelen, és nem léptem közelebb. Folyton emlékeztettem magamat, hogy ő nem az enyém, és ezért úgy éreztem, az sem lenne illendő, ha csak a közelébe is mennék. – Nem szabadott volna azokat a fejedhez vágnom. Tudom milyen elfoglalt vagy.
- Igen, de attól még te vagy az én Lénim… - hát basszus puff neki! -, és nem kellene elhanyagolnom téged, csak mert van Fanni, meg az új album. Te is megírtad a könyvet, dolgoztál nekem, eljöttél a koncertekre és hát… sosem panaszkodtál, pedig tudtam, hogy nem ehhez szoktál.
- Vannak dolgok, amiken már nem lehet változtatni. Ilyenek a kimondott szavak is, nem igaz? Bármennyire fájdalmasak is, az a seb, amit okoztak, már ott van a lelkünkön, és egyszerűen nem lehet ezeket beforrasztani fennkölt szavakkal…
- Már tudom miért olyan sikeres a könyved – mosolygott most már őszintén, ahogy szokott.
- ???
- Elolvastam. Chester már mesélt róla régebben, de így valahogy más volt… Két teljes napomba került, mire rájöttem, hogy Colin nem volt benne eredetileg, ugye?
- Nem, tényleg nem – témaváltás történt, de azért örültem neki, hogy felhozta ezt. – Lux szerint Josh túl magányos volt, így kitaláltam mellé Colint.
- Az biztos, hogy Colin üde színfolt volt benne – vigyorgott.
- Nos igen, ő más, mint Josh… - kis szünet állt be a beszélgetésbe, és újra kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Szeretném, ha azt a kirúglak részt valahogy figyelmen kívül hagynád! – szemeiben egyszerre volt jelen a kérlelés és a félelem. Talán azon aggódott, hogy nemet mondok.
- Miért?
- Mert szükségem van rád. Jól végezted a munkádat, és én igazságtalan voltam veled.
- Talán egy kicsit – mosolyogtam, mire nevetve bólintott.
- És hát valójában a Linkin Park háza táján is akad munka, ha… - elkomorult, és zavartan kereste a szavakat, de láttam rajta azt is, hogy retteg.
- A Machine Shop nem fog összeomlani – elé sétáltam és bátorítóan megsimogattam a karját. – És nem csak azért, mert az is MS…
- Remélem – suttogta, majd lassan magához ölelt.

Hogy mit éreztem, ahogyan hozzám simult? Inkább meg sem fogalmazom. Nincsenek rá elég jó szavak.

**

Persze ez a béke nem tartott sokáig, mert januárban eljött Fanni szülinapja is, ahova engem semmivel sem tudtak volna elrángatni, így másnap újra egymással kiabáltunk, csak most Chesternél.
Ő és Eve a kanapén ültek, és csak bámultak ránk, ahogyan egymás fejéhez vágtuk a vélt sérelmeinket. Ez a veszekedés annyival ment jobban, hogy a végén nem lettem kirúgva. Jó, mi?

Telt-múlt az idő, eljött a február, és a könyvem meg csak egyre jobban fogyott. Egyre többen olvasták el, és egyre többen is vették. Az, hogy a második utánnyomásnál tartottunk számomra rohadt nagy csoda volt. Mondjuk mindenki számára az volt.

Sajnos a Valentin napot külön kellett töltenünk Chesterrel, mert nekem New Yorkba kellett mennem a könyv miatt, de azért nem volt vész. Chez nem volt egy olyan csöpögős fajta, hogy ezen fennakadjon, így nem volt belőle probléma.

A Házban is megint egyre több időt töltöttem Lux-szal, Evével és Shiorival. Fanni is felbukkant néha, de sok melója volt az étteremben, ahol most valami kisfönők lett, így nem kellett bájcsevegnünk egymással, csak hogy lássák, nem vagyunk mi rosszban. Persze szerintem Mike-on kívül mindenki levágta, hogy mi is a helyzet.

Konkrétan a dalokat még nem hallottam, csak egy-egy foszlányt belőlük. Chester sokszor volt bent, vagy sokszor volt dolga, így este mikor végre együtt lehettünk nem igazán a zenéről kérdezgettem. Meg úgy egyáltalán nem kérdésekkel voltunk elfoglalva.

A kiadó berendelte a Hidegvérrel folytatását is, én pedig egész áprilisban azon agyaltam, hogyan is legyen tovább. Május elején pedig készültem haza, hiszen anyák napjára csak illene hazatolnom a képemet, ha már karácsonyra nem tettem. Hívtam Chestert is, de arra hivatkozott, hogy a legutolsó simítások még hátra vannak a lemezen. Meg is értettem, hiszen nagyon keményen dolgoztak rajta, és megérdemlik, hogy minden tökéletes legyen.

Amiért már kevésbé rajongtam, az az volt, hogy Fanni is velem tartott, hiszen ő is ezer éve nem látta a szüleit és a családját. Mondanom sem kell, hogy a gépen habár egymás mellett ültünk – hála annak, hogy Mike vette meg a jegyeket -, nem szóltunk egy büdös szót sem egymáshoz. Csak azt vártam már, hogy túl legyek ezen az egészen. Szerettem volna már otthon lenni, de valahogy mégis vágytam vissza LA-be.

A Budapestről Pécs felé tartó buszon sajnos megint egymás mellé kényszerültünk az Árulóval, és itt már le is folytattunk egy beszélgetést – mert amúgy hónapok óta nem beszéltünk egymással, csak ha nagyon muszáj volt -, ami igen érdekes volt és rettentő kifejező. Röviden így foglalnám össze:

- Mennyit sikerült felszedned, úgy tíz kilót?
- Anyád! … Amúgy tizenkettőt.
- Akartam ám veled beszélni, miután sikerült összevesznetek Mike-kal még karácsony táján…
- …
- *összevont szemöldök*
- És?
- Blabla… jól elbasztad… blabla… megvigasztaltam… blabla… aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekelsz.
- Inkább szedjek fel még tíz kilót, mint hogy ilyen hátbatámadós picsa legyek, mint te!
- De ennek a hátbatámadós picsának van egy Mike-ja, neked meg nincs.
- >:{
- :D
- -.-
- *legyintés*
- *gúnyos vigyorgás*

Hát valahogy így zajlott, szóval már alig vártam, hogy visszamenjünk Los Angelesbe, mert ott jobban el tudom kerülni őt. Még jó, hogy olyan nagy ott a tér meg a minden…

„What you bild you lay to waste”