The Catalyst - Chapter 5.

5. Temptation 

Sminket kentek fel az arcomra, de elég nehezen ment szegény lánynak, mert közben a mellettem lévő helyen Chris ült, és vicces történeteket mesélt, amin nekem nevetnek kellett. Jó volt látni az arcán, hogy kipihent, szinte ragyog, habár néha láttam, hogy mondana valamit, és olyankor a szeme is komorabb volt, de összességében jól nézett ki. Több, mint jól.
Egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül a társaságában, pedig reggel Reed kómásan, a vendégszobából előmászva ezt bizonygatta. Hogy majd furcsa lesz, és készüljek fel. De már a találkozás pillanatában is mindketten tudtuk, mit tegyünk, hogyan viselkedjünk. Megöleltük egymást, puszit adtunk, azonnal megkérdeztük, hogy van a másik.
A kínos pillanat akkor jött el, amikor Tom és Amber is besétáltak, kézenfogva, de kissé bizonytalan ábrázattal.
Chris átnyúlt hozzám, és megfogta a kezem, megszorította az ujjaim. Amikor a sminkes lány elvette az ecsetet a szememtől, rápillantottam.

- Süt rólad, hogy utálod őket – suttogta Chris. – Légy kicsit kedvesebb! Mások is vannak itt – és villantott felém egy magabiztos, bugyiolvasztó mosolyt.
- Kettőnk közül te vagy a színész – jegyeztem meg ajakbiggyesztve, amin ő jót mosolygott.

Tom és Amber odajöttek köszönni, természetesen adtam nekik puszit és még mosolyogtam is, de ennél többre nem tellett. Tomnak a mai napig nem bocsátottam meg, hogy nem mondta el, hogy egyáltalán tetszik neki Amber, Amber pedig… nos, ő bántotta Phoenixet, így lehetett akármennyire is fontos karaktere a filmnek, ami a könyvemből készült, nem igazán kedveltem.

A sminkem pont olyan volt, amilyen illett hozzám, nem volt túlságosan erős, inkább olyan érzést keltett, mintha egy üde réten üldögélnék éppen, könnyed volt. A ruhám is igazodott ehhez, krémszínű magas sarkú cipő, feszülős, kék farmer és egy krémszínű felső, amelyen apró, kék virágok voltak. A hajambe tettek egy kis hullámot, és kész is voltam. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy Chris ugyanezt a színösszeállítást viselte. Összemosolyogtunk, ahogy megálltunk egymás mellett a fényképező előtt.

Készült sok-sok kép a három főszereplőről, aztán én is beálltam közéjük, átöleltem Christ, és Tomot is, Amberrel is készült pár fotó.
Jó hangulatban telt az idő, a stáb aranyos volt, kérdezgettek minket forgatási és írási titkokról a cikkhez, miközben folyamatosan készültek a képek.
Aztán váratlanul a fotós megkért engem és Christ, hogy csókoljuk meg egymást. Chris rám pillantott, és láttam a szemében, hogy nem igazán tudja, mit tegyen, vagy mondjon. A nyilvánosság számára mi még mindig egy párt alkottunk.
Amber viccesen megjegyezte a fotós mellől, hogy ne szégyenlősködjünk. Legszívesebben megpofoztam volna, csak úgy jól esett volna, de még csak felé sem pillantottam.
Ez volt a pillanat, amikor tudtuk, hogy ki fog derülni, mi a helyzet. És Los Angeles nem az a hely volt, ahol az embereket ez ne érdekelte volna. Először azt hittem, mikor összejöttünk, hogy ugyan miért érdekelne bárkit is, miért készülne rólunk kép, vagy íródna cikk? Hát azért, mert itt minden emberre jutott legalább egy paparazzi, így ránk is. Nem csak egy. És mi sosem voltunk szívbajosak, ha nyilvánosan megjelentünk, elcsattant egy-egy csók a képek kedvéért, a rajongóknak, meg mert ki akartuk mutatni, hogy szeretjük egymást. Így tehát nem volt furcsa a fotós kérése, csak már nem olyan volt a kapcsolatunk, mint előtte. Innen nézve már sokkal több értelme volt Mike viselkedésének.
Felmosolyogtam Chrisre, és nyomtam egy hosszú puszit az arcára. A borostája csiklandozta az ajkamat. Elvigyorodott és ő is adott nekem egyet. A fotós és a stáb is, beleértve a Tom-Amber párost, mind értetlenkedve néztek ránk.

- Mi már nem vagyunk egy pár – mondta ki helyettem Chris, én pedig bólintottam. Ennek ellenére úgy éreztük mindketten, hogy át kell karolnunk a másikat. A keze a vállamon, és az enyém a derekán megnyugtatott.
- Nem tudtuk – vigyorgott a sminkes, mint a sztorira éhező vad. – Mióta? Elmondanátok, mi történt? – a kérdései bosszantóak voltak, mert semmi közül nem volt ahhoz, ami történt, de Tom elképedt arca azért nyújtott némi mulatságot.
- Ez nem tartozik a nyilvánosságra – mondtam halkan. Nem akartam senkit megsérteni, habár szerintem inkább ők sértették meg a mi magánszféránkat. - Léni és én úgy döntöttük, hogy külön folytatjuk – Chris nyugodtan válaszolt, nem volt olyan ideges, mint én. Még mosolygott is, és tudtam, őszinte a mosolya, ismertem már annyira. Tudtam, hogy fáj neki, hogy szakítottunk, egyáltalán nem volt velem könnyű dolga, de Chris ilyen volt. Mindig az élet napos oldalát kereste, mindig jókedvű volt. Reméltem, hogy meglátta a pozitívumot nélkülem is. – Én jelenleg nem keresek kapcsolatot – elmosolyodtam azon, hogy nem azt mondta, hogy nem keres „komoly” kapcsolatot. Csak nincs valaki, akivel van egy egészen komolytalan kapcsolata? Mosolygásomban rájöttem, hogy rám pillantott, várta, hogy mondjak én is valamit. Mondjam Mike-ot. Nem tudtam, hogy helyes-e ez Chrisre nézve, de tudtam, hogy ő is mindig őszinteségre sarkallt, és Mike abszolút megérdemelte, hogy elmondjam, mi van köztünk. És akartam is, hogy mindenki tudja, hogy ő végre az enyém.
- Én a Linkin Park egyik frontemberével, Mike Shinodával élek kapcsolatban – hűha, ezt a hivatalos megfogalmazást! Büszke voltam magamra. – De többet nem árulunk el, ez a magánéletünk! – zártam le a témát. Nem kell nekik tudniuk a részleteket.

Persze nem kerülhető el, hogy kicsit kínos legyen a helyzet, a légkör szinte megfagyott a következő percekben, de mi ugyanúgy pózoltunk a kamerának, mint eddig. Mi már megbékéltünk a sorsunkkal, a döntéseinkkel, az pedig nem a mi dolgunk, hogy segítsünk ebben a környezetünknek is. Legalábbis nem a sajtónak, mert valójában semmi közük nincs a magánéletünkhöz.
Tom és Amber is bohóckodtak még egy sort a fotósoknak, aztán mind késznek ítéltük a dolgot. Leültünk egy-egy székbe, Chrisnek és nekem egy jutott, én így az ő ölébe ültem, amit mindenki olyan tipikus érdeklődő-rosszindulatú pillantással illetett, és megnéztük a képeket.

Egy órával később már ismét Chris autójában ültünk és hazafelé tartottunk. Az ölemben kínai és olasz kaja pihent kis dobozokban, amiket nálam terveztünk elfogyasztani. Chris furcsa pillantással lépett be a házba, olyan szomorúan furcsával, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem, ezzel jelezve, hogy bármennyire is szeressem Mike-ot, Chris még mindig… még mindig… mi is? Szeretem, igen. De ezt eddig is tudtam. Viszont egyáltalán nem számítottam ilyen… mély érzésekre.

- Azt hittem, hogy furcsa lesz itt – szkeptikusan pillantottam rá, mire bocsánatkérő mosolyt villantott. – Mármint ennél is jobban.
- Érzed magad otthon – motyogtam, és a konyhából tányérokat meg innivalót hoztam a nappaliba.

Kettesben lenni vele és úgy tenni, mintha nem akarnám ledönteni a szőnyegre, hogy aztán szexelhessünk, eléggé nehéz feladatnak bizonyult a számomra. Talán még életemben nem láttam ilyen helyesnek, mint ezen az estén. A francba! Miért? Egyre csak azon járt az eszem, hogy milyen kék a szeme, és milyen nagyon csókolni való a szája. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor forgatásról jött haza, és arra ébredtem, hogy a nyakamat csókolgatja. Kéjesen összerándult a gyomrom a gondolatra, és hirtelen a fülemben csengett rekedt nyögése, ahogyan a nevemet suttogta oly’ sok éjszakán. Basszus! Ennek nem lesz jó vége. Próbáltam figyelni arra, amit mesélt, de egyszerűen egyik fülemen be, a másikon ki. Néztem, ahogy a szája mozgott, és… nagyon is mocskos dolgok jártak a fejemben. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy én már megkaptam, amire mindig is vágytam: Mike a párom. És mégis… borzasztó nehéz volt Chrisre nem úgy tekinteni, mint az egyik legszexisebb pasira a világon.

- Beszéltél Fannival? – a kérdésre felkaptam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy végre ne azzal legyek elfoglalva, hogy mennyire nagyon kívánom őt.
- Nem. Miért?
- Csak gondoltam… - megvonta a vállát. – Nem is tudom. Tudod, ti ketten… én már csak úgy láttalak benneteket, hogy nem kedveltétek egymást, de hallottam, és te is mesélted, hogy nagyon jóban voltatok – pálcikával ette a kínait, egy-egy falat közben rám szegezve kék pillantását.
- Igen. Mi… nagyon jóban voltunk, de… amit tett az megpecsételte a kapcsolatunkat. Mi barátok voltunk, nem együtt nőttünk fel, nem egymás mellett, szóval… és hát a barátságot ápolni kell, nem… hát nem azt csinálni, amit ő tett. Attól a pillanattól kezdve, hogy Mike-kal volt, nekem megszűnt létezni, mint barát, és ellenséggé vált. Most csak azért, mert szakítottak, nem fogok a nyakába borulni. Ezzel a múlt nem változott – szavaimra elgondolkodva bólogatott.
- Igaz. Nekem is voltak ilyen barátaim régen. Tudod, meséltem. De aztán most ez már más. Zach-kel például nagyon jól kijövök, és örülök, hogy barátok lettünk. De azért még mindig úgy vagyok vele, hogy a szakmában elég nehéz barátkozni, mármint úgy igazán mély barátságokat kötni.
- Nem tudom, én a kiadónál nem vagyok jóban senki mással, csak Reeddel.
- Na hát, Bennett! – gúnyos mosoly villant át az ajkain.
- Mi van vele? – csúsztam közelebb.
- Hát megvan róla a véleményem… - rám pillantott, amolyan ’most jelzem hogy nem mondok semmit’ pillantással, mire beleboxoltam a karjába.
- Mondd el! – követeltem.
- Tudod, ezt az akaratosságodat az élet egészen más terén sokkal jobban értékeltem! – vigyorgott félreérthetetlenül. Éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.
- Christopher! – vágtam hozzá a teljes nevét felháborodottan.
- Jól van, jól van! – nevetett. És baromi szexi volt. – Nem vagyok nő, nem fogom csak azért utálni, mert kibaszott Zach-kel. Reed egy nagyképű, arrogáns seggfej, de mindennek ellenére bírom őt, csak hát… görény módon viselkedett és szerintem Zach hülye lenne neki bedőlni mégegyszer.
- Miért, tudsz valamit?
- Nem vagy túl kíváncsi? – hajolt közelebb mosolyogva.
- Nem. Ez természetes a nőknél.
- Hah, na igen! De vissza fogod mondani Reednek?
- Nem, ha titok.
- Zach szereti. Még mindig, és szerintem se ő, se Isten nem tudják, hogy miért.
- Szerintem Reed is szereti őt.
- Attól félek én is!

Vitatkoztunk még egy sort ezen, aztán másról kezdtünk beszélgetni. Közben elszaladt az idő és neki mennie kellett. Előtte még segített behordani a kajás cuccokat a konyhába.

- Örülök, hogy… - kezdte, de nem tudta befejezni. A padlóra szegezte a pillantását, és nagyokat sóhajtott. Olyan szép volt, és annyira megbántottnak tűnt ebben a pillanatban, hogy nem tudtam, mit tegyek. – Nem, valójában nem örülök, hogy jól vagy, meg hogy boldog vagy Shinodával. Bocs!
- Tudom – motyogtam. Felnézett rám, és a láttam a tekintetében a szándékot, hogy közelebb hajoljon és megcsókoljon, de nem tette. Ő ennél sokkal nagyobb úriember, nem kezdene ki más barátnőjével. Pedig ebben a pillanatban azt szerettem volna, ha megteszi.
- Később beszélünk. Jó éjt, Hel! – nem értem magam, miért érzek így. Pontosabban, értem. Szeretem őt. Ő volt a „megváltás” számomra, és ez… nem múlt el. Nagyon nem.
- Várj! – kaptam a karja után, amikor ki akart lépni az ajtón.

Meglepett kék tekintetét az enyémbe fúrta, nekem pedig kemény kis dió keletkezett a gyomrom helyén, ahogy arra gondoltam, mit akarok most. Őt akartam.

The Catalyst - Chapter 4.

4. A Thousand Suns 

Három év telt el azóta, hogy utoljára így összegyűltünk heten, hogy meghallgathassuk az új lemezt, és most végre a Minutes To Midnight után itt az A Thousand Suns. Habár ott voltam végig, vagy hát többé-kevésbé végig, amíg készítették az albumot, mégis kiéhezve vártam, hogy egyben meghallgathassam az egészet. Lent ültünk Mike stúdiójában, és Phoenix éppen arról kérdezgetett, hogy mi is történt az elmúlt majdnem két hétben. Elmeséltem, mert miért ne, de azért még mindig nem volt olyan fesztelen a hangulat közöttünk, mint anno. De legalább elindultunk egy úton.

- Kezdjük? – pillantott ránk nyomatékosan Joe, mire végre elhallgattunk. – Én is így gondoltam! – tűnt fel egy halvány mosoly a szája szegletében.

Mike mellett foglaltam helyet egy kisebb kanapén, vagy hát mondhatnánk egy nagyobb fotelnek is. Fél kezével átkarolta a vállamat, míg a másikkal a térdén dobolt. Már napok óta izgatott volt, hogy vajon mit szólok az egészhez, de hát hogy lehetne nem szeretni az ő zenéjüket?
Egyszerűen csak becsuktam a szemem, és élveztem a zenét, ami magával ragadott. Elsőre nem találtam szavakat, amikor mindenki kérdőn pislogott felém. Aztán másodjára sem, csak vigyorogtam, és nekik ennyi elég volt. Az ATS már az a fajta album volt, amire nem tudtam volna egyetlen jelzőt mondani, szemben az előzőekkel. Minden albumra el tudtam képzelni egyetlen hatalmas jelenetet, mert az én agyam valamiért így működött, de erre nem. Így a nagy boldogságomra, ami körbelengett az elmúlt napokban Mike mellett, nem igazán tudtam rendesen gondolkozni.
Persze kicsit később, a beszélgetés folyamán sok szépet mondtam rá, amire Brad mosolyogva csak annyit mondott, hogy elfogult vagyok. Hát ez nagyon is lehetséges, mivel évek óta az ő zenéjük az, aminek a hallgatása hozzásegít a könyvek megírásához. És ez sok-sok órával egyenlő, amikor csak őket hallgatom. Mikor már mindenki menni készült, rákérdeztem Chesternél, hogy minden rendben van-e, mivel önmagához képest elég hallgatag volt, de lerázott. Mármint én annak éreztem a „semmi különös”-t. A minden rendben van kérdésre, miért az a válasz, hogy semmi különös?

- Szerinted mi van Chesterrel? – kérdeztem már éjszaka. Nem tudtam aludni a gondolattól, hogy valami komoly történik az életében, amibe minket nem avat be.
- Hm? – hümmögött vissza félálomban Mike.
- Evelin ugye említette a múltkor, hogy van elég baja, és ma Chez olyan… furcsán hallgatag volt.
- Nem tudom – eddig háttal feküdt nekem, s most felém fordult. A sötétben ugyan nem láttam belőle semmit, de lefogadnám, hogy összeráncolta a homlokát. Ezt csinálja, ha valamin nagyon gondolkodik. – Szerintem elmondaná, ha lenne valami baj. Ha Eve nem is, de Chester biztosan.
- Remélem. Holnap majd áthívom estére Reedet, aztán megkérdezem, hogy megtudott-e valamit.
- Holnap?
- Igen, otthon alszom holnap már. Tudod, lesz az a fotózás a film miatt, ahova megyek a többiekkel, és Chris értem fog jönni – kis hallgatás következett, én pedig nem értettem ezt. Felkattintottam a kislámpát, és Mike-ra néztem. Egy darabig csak pislogott maga elé, aztán a hátára gördült és eltakarta a szemét a karjával. – Mike, most mi a baj?
- Semmi. Álmos vagyok, Léni. Aludjunk!

Inkább engedelmeskedtem és lekapcsoltam a lámpát. Biztos csak fáradt, azért reagált ilyen furcsán!

Persze nem így volt. Reggel, mikor felkeltünk egy árva szót sem szólt hozzám, csak egy vérszegény puszit nyomott az arcomra, és elvonult a fürdőbe. Mikor már én is megmosakodtam és felöltöztem, lementem hozzá a konyhába. Éppen telefonált, én meg azon rágódtam magam, hogyan is hozzam fel a témát. Egyáltalán mit kéne mondanom? Nyertem pár perc haladékot, mert aztán mondta, hogy Brad telefonált, hogy Lux a kórházban van, így elindultunk mi is.

- Nem akarod elmondani, hogy mi a baj? – kérdeztem végül az úton.
- Valahogy nem tetszik a gondolat, hogy közös fotózásod lesz Chrisszel, és még ő is visz el oda – megdöbbentett a mondandója, habár legbelül tudtam, hogy ez a gond, mégis annyira nagyon nem gondoltam volna Mike-ról, hogy ezen fog problémázni. Pláne, hogy azt mondta, nem is olyan régen, hogy épp itt az ideje, hogy a kapcsolatunk csak rajtunk múljon, csak kettőnkkel törődjünk.
- Tudod, hogy nincs jogsim… - valamiféle kínos vigyor terült el az arcomon, annyira furcsa volt ez a „vita” vele. Eddig sosem volt gond, ha meg kellett neki mondanom a véleményem, vagy ha ellent kellett mondanom neki.
- Tudom – bólintott határozottan. – Ezért taxizol agyba-főbe.
- Tulajdonképpen… én… - mit kellett volna mondanom?
- Mindegy, hagyjuk! – ez mögött viszont azt éreztem, hogy most aztán fasírtban leszünk egy darabig.

Némán ültünk a kocsiban, még a zene sem szólt. Kínos volt számomra, és ez pedig megdöbbentő. Sosem éreztem így magam Mike társaságában, még akkor sem, amikor Fanni is velünk volt.
A kórházban megkerestük volna Bradet és Luxot, de már a szülőszobán voltak, és csak Phoenixet és Chestert találtuk a folyosón. Az énekes megint csendben volt, míg Phoenix próbált meg mindannyiunkkal beszélgetést kezdeményezni, de amikor látta, hogy halva született ötlet, inkább ő is csendben maradt.

- Találkozni fogok Chrisszel – szólaltam meg egy órás ücsörgés után. Egymás mellett ültünk a kényelmetlen műanyag székeken a kihalt folyosón. Egyik oldalamon Mike, a másikon Phoenix foglalt helyet.
- Muszáj ezt itt? – nem volt dühös, még csak mérges sem, a hangja halk volt.
- Veled ellentétben én nem tudok itt ülni így.
- Elmenjünk mondjuk… kávézni? – kérdezte tapintatosan Dave.
- Nem kell. Semmi olyan nem fog elhangozni, ami titok lenne.
- Ez a magánéletünk – pillantott rám felvont szemöldökkel Mike.
- Ők meg a legjobb barátaink.
- Most azok… - motyogta, mire értetlenül pislogtam rá.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem ne menjetek ebbe bele! – suttogta Phoenix.
- Mike!
- Léni?
- Őszinteség, emlékszel!?
- Most a legjobb barátaid – válaszolt végül. – Most, hogy Tom már nincs – mint egy arcul csapás, úgy értek a szavai.

Chester valamiért elmosolyodott Mike mellett, míg Phoenix csak hátradőlt a széken, bár ezt csak úgy érzékeltem, mivel Mike arcán csüggött a tekintetem. Egyszerűen nem értettem, hogyan jutottunk el ide. Miért mondja ezeket? A boldogság után, amit együtt éltünk meg az elmúlt két hétben, most mi változott?

- Fiú! – jött a kurjantás a lengőajtó felől, mi pedig Brad vigyorgós arcára néztünk. – Benjamin Delson, három kiló és ötvenegy centi, és… ez félelmetes!

A nagy döbbenetemben alig tudtam reagálni arra, amit mondott, de azért mikor várakozóan pillantott rám, miután mindenki gratulált neki, én is észhez tértem és odasiettem hozzá, hogy megölelhessem.
Vártunk majdnem egy újabb órát, hogy bemehessünk Luxhoz, ezt is néma csendben, mivel az örömködő Brad elment telefonálni, aztán meg vissza a babát megnézni. Mi Bent csak Lux szobájában vehettük szemügyre. Csodaszép kisfiú volt, nem győztünk gyönyörködni benne. A kismamának persze pihennie kellett ezért nem maradtunk sokáig.
A parkolóban sétáltunk egymás mellett, és hirtelen megértettem azt, hogy azzal, hogy most egy pár vagyunk, nem változott olyan sok minden. Voltak vitáink a múltban is, ordítozós veszekedések, és a természetünket nem tudtuk levetkőzni. Nem is akartuk. Én legalábbis biztosan nem.

- Tudod, nem leszek már sosem az a Léni, akit megismertél – most sem zavart, hogy a többiek is velünk voltak. Mike megtorpant, ahogy néhány lépéssel tőlünk a többiek is.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy nem követlek, mintha csak hozzád lennék ragadva. Nem vagyok már az a lány, aki inkább hallgat és tűr és engedelmeskedik. Szeretlek, Mike, és ezt ha kell, minden nap elmondom, ahányszor csak akarod. De ez a tény nem fog változtatni azon, hogy nekem is van akaratom. Mindig is úgy éreztem, hogy te erős vagy. Mert híres vagy és tehetséges és mindig is felnéztem rád. Ez nem változott, de én is tehetséges vagyok és híres… erős.
- Sosem mondtam, hogy nem vagy az. Ahogyan azt sem, hogy kövess, ahová csak megyek.
- Nem mondtad, de elvártad volna. Ezért is voltál olyan amilyen, amikor elmentem New Yorkba, és elkezdődtek a filmforgatások. Mert nem voltam veled. Emlékszel, még ki is rúgtál a Machine Shoptól?! – lesütötte a szemét, és vett egy reszketeg, nagy levegőt. – Chris a barátom marad, Mike. Mert nem csak egy pasi, aki eljátszotta a főszereplőmet, hanem…
- Hanem, akit szeretsz! – pillantott fel rám, a szemei szinte szikrákat szórtak, keveredve dühvel és kétsége eséssel. – Te magad mondtad, hogy ő szakított veled! Te nem akartad őt elhagyni, és most… találkoztok.
- Még ha nem lenne muszáj, de most jelzem, hogy muszáj elmennem a fotózásra, még akkor is találkoznék vele. Ha nem most, hát egy hét, vagy egy hónap múlva! Mit vársz?
- Nem tudom, én értem a muszáj részét, de túl… sok, hogy együtt menjetek és… azt mondtad, hiányzik.
- Ahogy neked is Fanni.
- Ez nem ugyanaz. Fanni egy másik kontinensen van.
- Szóval ne találkozzak Chrisszel?
- Nem ezt mondtam… hogyha muszáj, akkor muszáj…
- Tudod mit fogsz most látni, Szerelmem? A hátamat… ahogy elsétálok – és ezzel hátatfordítva neki elindultam a járda felé, hogy aztán hazataxizzak.

Nem válhattam megint a csendben hallgató Lénivé. Valójában már nem voltam az, és pontosan ezért kimondtam, amit akartam, még akkor is, ha neki rosszul is esett. Határozottabbá váltam valamikor az úton, és ezt semmi pénzért nem adtam volna fel. Lelassított mellettem az úton a kocsival, ahogy taxi után nézelődtem.

- Hazaviszlek – fáradt sóhajjal beletúrt a hajába. – Én is szeretlek, és még ha most haragszom is, jogosan avagy sem, törődöm veled. Hazaviszlek!

Jól esett a gesztus, de komolyan. Lesznek köztünk még súrlódások, ebben biztos vagyok. Jól előrevetíti a dolgokat a mai nap, de nagyon reménykedem benne, hogy sosem lesz végzetes a vita. Ettől függetlenül, egyáltalán nem tetszett, hogy így reagált Chris említésére. Arra, hogy vele akarok lenni. Ez nem teljesen evidens? Évekig együtt voltam vele, szerettem, szeretem a mai napig, és nem szándékozom elszakadni tőle végérvényesen. Még Mike miatt sem.

Mikor leállította a kocsit a nagy vaskapum előtt, csendesen ültünk egymás mellett. Hosszú percek teltek el, és nem tudtam, mit mondjak, és látszólag ő sem. Végülis elmondtuk mindketten a lényeget, mi mást kellene még?
Kikapcsoltam az övem, áthajol az ő oldalára, és magam felé fordítva az arcát, megcsókoltam. Nem habozott, visszacsókolt, mégis éreztem, hogy nem vagyunk rendben. És gondolom, ha holnap hazajövök a fotózásról és találkozunk, még ennyire sem leszünk rendben. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, aztán bementem az üres házba.

Reed úgy egy órával később jött, hozott indiai meg olasz kaját, és leültünk a nappaliban. Hallgatott és hallgatott, én meg rohadtul untam ezt.

- Mi a faszt nem szólsz semmit? – mordultam rá, mire csodálkozva nézett fel rám.
- Mit szóljak?
- Nem tudom, bármit. A múltkor dőlt belőled a hülyeség.
- Az nem volt hülyeség. Neked mi bajod?
- Mike a bajom.
- Nocsak! – vigyorodott el, mint egy hiéna. - Nem akarja, hogy találkozzak Chrisszel.
- Úh – fintorgott. – Az gáz!
- Nekem mondod? – szomorodtam el. – Most pecsételje rá a homlokomra, hogy „Mike Shinoda tulajdona, senki még csak rá sem nézhet”!
- Szerintem azért ez nem ilyen egyszerű. Mármint nem az a baja, hogy rád néz-e valaki, hanem hogy Chris… láttad már Christ, a te pasid volt. Nos, ő, egy nagyon jó pasi, és… joggal félhet, hogy visszacsábulsz hozzá.
- Összekeversz magaddal, Bennett! Te vagy a csábulós, nem én!
- Kapd be! – pillantott rám morcosan.
- Na mit, Reed? – vigyorogtam rá. – Ha szeretnéd, vedd elő!

Visítva rohangáltam előle az udvaron, amikor végül elkezdte lehúzni a sliccét, én meg tettem egy megjegyzést arra, hogy hát így nem is csoda, hogy Zach olyan csúnyán otthagyta. Végül persze a medence hideg vizében végeztem… de legalább magammal rántottam őt is… és nevettünk… mindketten.

The Catalyst - Chapter 3.

3. Heartbreak

Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen képtelen az ember lánya aludni. Nekem ez a mostani volt ilyen. Csak feküdtem Mike mellett az ágyban, figyeltem, ahogy lassan lélegzik, ahogy a haja a homlokába hullik, hiába tűrtem el. Nem ment az alvás, pedig fáradt voltam. De hogy is alhatnék, amikor végre ő az enyém lett? 

A telefonom valahol megszólalt, a sarokba hajított táskámban, így kénytelen voltam kiszállni mellőle, és válaszolni a hívásra. Chris neve volt a kijelzőn, az In The End halkan szólt a kis hangszórókból. Rápillantottam Mike-ra, aki most álmosan nyitogatta a szemét, én a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia, Chris! – direkt köszöntem így, akartam, hogy Mike tudja, kivel beszélek. Nincs több titok. – Mi újság?
- Szia! – hangja kicsit mintha fáradt lett volna, de nem éreztem semmi neheztelést belőle. – Gondoltam, szólok, hogy Amber hívott a fotózás miatt. Rólad érdeklődött.
- Mármint? – kicsit zavarba jöttem, hogy úgy telefonálok Chrisszel, hogy közben nincs rajtam egy darab ruha se, így felkaptam Mike egyik pólóját a fotelből, és belebújtam.
- Igazából nem értettem a dolgot én sem – szinte láttam magam előtt, ahogy vág egy grimaszt. Amolyan fogalmam-sincs-grimaszt. – Mennyire haragszol még, meg ilyenek.
- Ch… - Mike kérdőn pislogott rám az ágyon könyökölve. – Van pofája téged kérdezgetni erről?
- Hát látod! Nézd, Hel, szerintem ki is békülhetnél velük…
- Miért? – leültem Mike mellé, és a homlokára tettem a tenyerem. Már nem volt láza.
- Mert a barátaid, azért. Nem fair, hogy Mike-nak mindig mindent megbocsátasz, de másnak semmit!
- Hé! Megbántották Phoenixet és hazudtak nekem! – Mike bólogatva visszahanyatlott a párnák közé. Most már tudta, miről van szó.
- Nőjj fel, Nyuszikám! – nevetgélt, nekem pedig kicsit bűntudatom lett. Na nem Amber és Tom miatt, hanem Chris miatt.
- Te hogy vagy? – kérdeztem kissé halkabban. Nem azért, hátha így Mike nem hallja, hanem mert nem volt igazságos, hogy ezt pont én kérdezzem tőle. Mike simogató érintését éreztem a derekamon.
- Megvagyok… - kis csend következett. Szabad kezemmel megfogtam Mike kezét. – Nem fogom azt mondani, hogy hű de jól vagyok. Az hazugság lenne. De én készültem erre. Nem ért… váratlanul, tudod.
- Sajnálom!
- Tudom. De remélem, nem a semmiért mártírkodtam!
- Nem, nem…
- Akkor jó. Most megyek. Anyu is itt van, lemegyünk valami cukrászdába. Szerinte nem eszem eleget.
- Hát tény, hogy nem főztem rád – vigyorodtam el.
- Isten ments! – nevetett. – Nem akartam én meghalni!
- Nagyon vicces, Pine! Nagyon vicces!
- Akkor majd…
- Hívlak majd! Kössz, hogy szóltál!
- Nincs mit! Szia!
- Vigyázz magadra, szia!

Azért ez szomorú dolog. Elveszíteni valakit, aki szeretünk, mindig nehéz és fájdalmas. És habár én nem úgy, nem teljesen veszítettem el Christ, ráadásul Mike-ért, mégis rossz érzés. Egy kis részem remélte, hogy ez azt jelenti, hogy mégsem vagyok olyan rossz ember, de tudtam, hogy az vagyok. Mert mást is szerettem Chris mellett, jobban, mint őt, és ez arra kényszerítette, hogy szakítson velem. Dacára annak, hogy neki mennyire fájt ez.

- Hiányzik? – kérdezte, én pedig ledőltem mellé.
- Sokkal jobb ember, mint én. Nem érdemelte volna ezt. Igen, hiányzik.
- Nekem is Fanni… de ez nem jelenti, hogy ne szeretnélek téged mindennél jobban! – cirógatta végig a karomat.
- Tudom. Én is így… szóval tudod.
- Túl sok volt a szerelmes szövegből mára, igaz? – nevetett fel, amihez én is csatlakoztam.
- Valóban.
- Amberről és Tomról volt szó?
- Igen. Amber rólam kérdezte őt. Haragszom-e még… - megvontam a vállam.
- Nem akarsz megbocsátani nekik? – pillantott rám fáradtan.
- Phoenix volt az, akivel először találkoztam, emlékszel? Még előtted. Már akkor megkedveltem, és… úgy érzem, elárultam.
- Miért érzed ezt? Nem te tetted.
- Nem, és tényleg nem tudtam róla, hogy mi folyik köztük. De mégis… igaza volt, én hoztam Tomot közénk, ahogy Ambert is.
- Mi sem foghatjuk rá Fannira és Chrisre, ami velünk történt.
- Nem is fogom rájuk, tudjuk, hogy mi csesztük el. De Tom végig a legjobb barátom pozíciójában tetszelgett, Mike! Elvette… a lehetőséget… én… hülye voltam.
- Kellett neked valaki, akiben bízhatsz, és aki teljesen új. Aki nem… a régi életed árnyékából lép ki. Én azért örülök neki, hogy veled volt, miután… - elhallgatott, és becsukta a szemét. Arról beszélt, amikor majdnem leugrottam.
- Én is. De ez nem mentesíti a felelősség alól, hogy tönkretette egy ember életét.
- Phoenix erős, talpraállt. Csak szeret téged kínozni – mosolyodott el.
- Kedves – mormogom a vállába.

Elnyomott bennünket az álom, Mike-ra amúgy is ráfért még az alvás, nem gyógyult meg. Mikor másnap reggel felkeltem, lementem a nappaliba és továbbnéztem a kimaradt LPTV részeket. Milyen sok időt töltöttünk együtt, és mégsem léptünk semmit! Azért az ember rendesen el tudja cseszni az élete menetét, még akaratlanul is. Később nem várt látogatókat kaptunk Evelin és Oliver személyében.

- Ha felnősz, írok egy olyan könyvet, amit biztosan meg akarnak majd filmesíteni, és te leszel benne a főhős! – magyaráztam a konyhapulton ücsörgő kissrácnak.
- Oké – vigyorgott rám, és tovább ette a csokiját.
- Ezeket a hűtőbe teszem, oké? – Eve épp pakolta a cuccokat, amiket hozott. Chez szólt, hogy Mike beteg, így vett egy-két dolgot. – Chris? – kérdezte halkan, kék pillantása szomorúan járt rajtam.
- Jól van. Most New Yorkban van az anyjával, meg filmes dolgok vannak, tudod.
- Nem hiszem, hogy annyira jól lenne!
- Haragszol rám?
- Igen – bólintott, de láttam rajta, hogy nehéz neki ezt mondania. – Ő tökéletes volt, Léni. Mike nem az! – pislogott fel egy pillanatra az emelet felé. – Bántani fog megint, és nincs kedvem összekaparni téged, elég a bajom így is!
- Nem fog bántani – csóváltam meg a fejem. – De hogy érted, hogy elég a bajod?
- Nem lényeges. Ezeket… megoldom. Csak nem szeretném, ha csalódnál… megint! – húzza el a száját.
- Nem fogok, Eve, ne aggódj!

Még maradtak egy darabig, Mike is közben felkelt, játszott Olival, és beszélgettek Evével. Sosem látszott, hogy Ev ne kedvelte volna őt, mindig jól kijöttek. Egészen a mai napig nem tudtam, hogy ő inkább áll Chris oldalán, mint Mike-én.

- Mindent hallottam – mondta Mike, miután becsukódott az ajtó a két vendég mögött.
- Ő csak… - megvontam a vállam.
- Nem számít! Épp itt az ideje, hogy a kapcsoltunk csak ránk tartozzon és csak rajtunk múljon a jövőnk.
- Látod, Shinoda, nem is vagy te olyan üresfejű rocksztár, mint az ember gondolná! – vigyorogtam rá jókedvűen.
- Majd adok én neked üresfejű rocksztárt! – kapott a derekam után.

Néhány órával később, estefelé elköszöntem Mike-tól, de csak egy kis időre, amíg összeszedek magamnak néhány ruhát a házamból. Megegyeztünk, hogy amíg nem lesz jobban, nála alszok. Eltaxiztam a Kanyonba, de ahogy sétáltam a kocsifeljárón, egy sötét sziluettett pillantottam meg a kertben. Megtorpantam és egy pillanatig komolyan elgondolkoztam, hogy nem megyek tovább és inkább felhívom Chestert vagy Robot, de ahogy jobban erőltettem a szemem, rájöttem, hogy ki az.

- Te meg miért fetrengsz a fűben? Nálam? – guggoltam le mellé, mire Reed halványkék, fáradt tekintete rám emelkedett.
- Én ezt nem bírom, Hel! Én csak… én… - felemelte volna a kezét, hogy tegyen valamilyen mozdulatot, de végül erőtlenül visszahanyatlott a fűbe.

Összeszorult a szívem a látványtól, ahogy Reed szenvedett. Már hosszú ideje. Persze ő a hülye, ez nem is kérdés, de rossz volt látni, mert tudtam, milyen érzés.

- Már egy éve, Reed! – feküdtem le mellé. – Vagy továbblépsz, vagy elmondod neki, mit érzel.
- Mondjam el neki? Szerintem bemosna egyet. Vagy képenröhögne. Vagy mindkettő!
- Megérdemelnéd! – erre csak felém fordította a fejét, és világoskék tekintetével úgy nézett rám, mintha hülye lennék. – Most nem? Te rúgtad fel a kapcsolatotokat azzal, hogy egy pasizós segg voltál, és nem vetted észre, nem akartad észrevenni, hogy az igazi ott van melletted.
- Ő volt az igazi?
- Ezt még ennyi idő után is kérdezned kell?
- Miért, milyen a nagy ő, Hel? – úgy nézett rám, mintha erre a kérdésre csak én tudnám megadni neki a választ, csak most, csak itt.
- Én… úgy hiszem, mindenkinek más, Reed. Nem mondhatjuk senkire, hogy tökéletes, mert az emberek különbözőek, ahogyan az ízlésük is. Magunkban kell eldöntenünk, magunknak kell kitalálnunk, mit szeretünk a legjobban, hogy mi a legjobb nekünk. És akkor, ha szerencsénk van, megtaláljuk a tökéletes párt, akire mi magunk azt mondhatjuk, hogy az. Ez szubjektív. De szerintem Zach neked a nagy ő, igen. Egy éve nem tudod kiverni a fejedből. Ez szerelem.
- De Zach nem tökéletes!
- Mike sem az, és? Senki sem az. De nekem ő a nagy ő, mert nekem a hibáival együtt is tökéletesnek mondható. Legbelül, mélyen, nekem ő így jó.
- Mike? – zavarodott össze kissé. – Nem Christ akartál mondani? Mert oké, hogy tudom, hogy a pici szíved Shinodáért dobog, de azért ezt nem kéne csak úgy kimondanod, mert lebukhatsz.
- Mármint ki előtt? Ki az ezen a világon, akinek ez nem tűnt még fel? Mármint Mike-on kívül – vigyorodtam el. Ő volt az egyetlen, aki évek hosszú ideje alatt sem vette észre, hogy mennyire nagyon szeretem őt.
- Mindenki tudja, ez tény – forgatta meg a szemét, mire csak bokánrúgtam.
- Ne legyél cinikus!
- Én? Most komolyan? Hányszor adjam még fel önmagam értetek? Nem akartok ti kicsit sokat?
- Mi? Mármint hogy kik? Zach meg én? – hát tényleg nem érti? Jó, pont én ne szóljak egy szót sem, aki évekig húztam a dolgot Mike-kal. – Mikor adtad te fel magad értünk? Az írásban te diktálsz, ha neked valami nem tetszik, azt megmondod és nekem át kell írnom. A saját részeimet is, Reed! De elfogadtam mindig is, mert te vagy a király ezen a téren – ezen halványan elmosolyodott. – De ami Zachet illeti… ő szenvedett, míg te élted a világodat! Sokat tűrt, Bennett, nagyon sokat! Megcsaltad, és ő tudta, de szeretett és adott esélyt. Másodikat és harmadikat is. Nem kívánhatod tőle, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, amiben nem ő az első a számodra!
- Mint Piney? – villant meg gonoszan a szeme.
- Igen, mint Chris. Mi… vagyis ő szakított velem.
- Hogy mi van? – ült fel hirtelen, mintha minden gondja-baja elmúlt volna egy csapásra. – Mindig azt hittem, hogy majd egy Caddilacben ülve elautóztok a naplementébe, miközben szerelembogárról énekeltek, vagy hasonló.
- Mi vagy te, a Jonas brothers? – néztem fel rá iszonyodva.
- Jó, ha Oli nem nézné állandóan a Disney csatornát, nem is tudnám, hogy azok hárman a világon vannak! – emelte maga elé védekezően a kezeit.
- Erről jut eszembe! – csaptam le a témára, és felültem vele szemben, törökülésben. – Eve ma említett valamit. Mintha lenne valami baja, de nem mondta, hogy mi, én meg nem kérdeztem nagyon rá. Ha már annyit lógsz a kölyökkel, nem derítenéd ki, hogy mi van?
- Folyamat elszarod a kapcsolataidat a barátaiddal egy ideje, nem tűnt még fel? – a tenyerem csak jelzés képpen, fájdalommentesen csattant az arcán. – Csak mondom!
- Te mindent csak úgy mondasz! – néztem rá morcosan.
- Te meg öt éve játszod a mártírt! Én legalább egy menő, jóképű és gazdag író vagyok, nem olyan, akin állandóan taposnak – Reed olykor ok nélkül támadja az ember lányát, ha nyűgös. És most az, Zach miatt.
- Én is sikeres és gazdag írónő vagyok, ha nem tűnt volna fel! Azzal, hogy velem KELL könyvet írnod, téged fokoztak le, és nem engem.
- Ugyan, tudták, hogy egyedül képtelen lennél megcsinálni. És nem azért, mert annyira szörnyű író lennél, csak… - legyint egyszerűen.
- Nem is tudom, kinek a könyvéből csináltak filmet! – szóltam közbe.
- Persze, a második és harmadik kötetből már csak egyet, ne feledd!
- Most célzol valamire? Valami gonosz dologra?
- Persze, arra, hogy én vagyok az Antikrisztus, most mit baszogatsz? – vetette el magát újra a zöld gyepen.
- Beszélj vele! Menj el hozzá és mondd el neki, mit érzel! Maximum nem jöttök össze megint, de akkor legalább tudni fogod, hogy hányadán álltok.
- Tudom hányadán állunk, Hunyadi, hagyjál már! Inkább mesélj, mi volt Chrisszel! Ha olyan pasim lenne, mint ő, el nem engedném!
- Zach is van olyan jó pasi… - itt telt be nála a pohár, duzzogva összeszedte magát, és nagy sebbel-lobbal otthagyott a kertemben.

Komolyan, ekkora szerencsétlent! Nekem legalább senki sem mondogatta anno, mit kéne tennem, mindenki csak félrenézett, mintha nem látnák, hogy szenvedek. De én megmondtam Reednek, hogy mit tegyen és tessék! Tudom, hogy két óra múlva felhív majd, hogy bocsánatot kérjen, de azzal sem leszünk előrébb a kapcsolatuk ügyében.

Összeszedtem néhány dolgot, és visszamentem Mike-hoz. Úgy fogadott, mintha legalább egy hete nem látott volna, rögtön ruhák nélkül találtam magam a nappali kanapéján. Nem mintha bántam volna a dolgot!

- Nem akartam felhozni a témát, amíg nem vagy jobban és amúgy is jó volt, hogy végre kettesben voltunk, de… - pillantottam fel rá órákkal később, mikor már az ágyában feküdtünk.
- Na, mi az, aminek ekkora körítés kell? – vonta össze a szemöldökét, és közelebb húzott magához. A mellkasához simultam, de igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a szemébe tudjak nézni, elvégre ez most fontos dolog lesz.
- Kimről van szó…

Nem mondom, hogy épp kellemes téma ez az ágyban, de muszáj volt valamikor felhoznom. Mike komoran, csendesen hallgatta a történteket, látszólag nagyon nem lepte meg a dolog, inkább csak lelombozta. Gondolom, ismeri rendesen az exét, de talán ezek az infók csak jobban… nem is tudom. Csalódott? Még jobban, mert az a csaj nem százas. Akkor sem volt az, amikor elhagyta őt, és az lehetett az első nagy csalódása Mike-nak vele kapcsolatban. Még sosem kérdeztem, pontosan hogyan történt.

- Nem játék, ha tényleg ilyesmit tervezett. Plágiummal vádolni… persze, nem lenne helytálló, de a botrány betehetne neked!
- Tudom – bólogattam aprókat. – De ha hagyod, elintézem!
- Semmit se tegyél, ami árthat neked!
- Nem fogok! – ígértem meg, mire barna tekintete végre kissé barátságosabb lett.
- Rendben. Nem kell egetrengető terv, tudod. Csak valami, ami biztos leállítja.
- Tudom, Mike, nem lesz gond! – nyomtam puszit a szájára, amit ő igyekezett elmélyíteni egy csókká.
- Ha neked nem megy, utána én jövök! – mormogta a számra, miközben fölém gördült. – És nekem nem kell visszafognom magam…
- Ezen vitatkozhatnánk – suttogtam a fülébe, mikor már a nyakamat csókolgatta.
- Most más elfoglaltságot találtam neked…

The Catalyst - Chapter 2.

2. I can’t wait to see tomorrow with you 

Mike úgy-ahogy, de egész éjjel aludt. Elég nehézkes volt megoldanom, hogy mégis hogyan borogassam, amikor szinte mindig hozzámbújt, de aztán végül nem bántam, hogy én is vizes lettem. A lényeg, hogy meggyógyuljon. Már reggel felé járt az idő, kintről halvány fény szűrődött be, én meg azon gondolkoztam, hogy mi minden történt már velünk. Hogy mégis hogyan kezdjünk mi ketten közös életet azok után, amiken keresztülmentünk, amiken egymás miatt estünk át? 

Tulajdonképpen, amikor először kijöttem hozzá, nem is terveztem semmit, egyszerűen örültem, hogy vele lehetek. Sosem gondoltam bele, milyen lenne, ha egy pár lennénk. Később sem. Hogy vajon fognánk-e egymás kezét az utcán, vagy hogy ez mennyiben lenne kihatással a munkámra. Nem képzelegtem arról, hogy szerelmesen andalgunk a parton, vagy hogy gyertyafényes vacsorákat költünk el, de arról sem, hogy milyen jó lenne minden reggel megcsókolni őt. Csak ott volt egy érzés, hogy ezt akarom, de sosem mertem elképzelni. 

Ahogy lepillantottam az arcára, hirtelen megértettem, hogy ez most mennyire nagyon fontos pillanat. Az összes nagyon fontos, mióta betettem a lábamat a házba tegnap este. És ez megrémített. Összezavart. Padlóra küldött. A tudat, hogy ezentúl talán tényleg az enyém lehet a világ legtökéletesebb férfija. Mert az volt. Nekem a legtökéletesebb volt, nem hiába voltam képtelen kiszeretni belőle évek óta. 

Aztán, amikor egy kicsit megmoccant az ölelésemben, és a hátára hengeredve tovább aludt, most kicsit több teret hagyva nekem, lassan megnyugodtam. Mert rájöttem, hogy ő tényleg mindig velem lesz. Eddig is velem volt. Hol kicsit távolabb, hol közelebb. 

„I’ve got another confession to make, I’m your fool…” 

Ezt énekeltük azon a régi koncerten, amikor Mike annyira ideges volt. Együtt, egymásnak, nem is belegondolva, mit jelenthet ez később. Mit jelenthet most. 

- Szétmegy a fejem – suttogta halkan, ezzel az arcára vonva a figyelmem. Egyik kezemmel eltakartam a szemét, a másikkal felkattintottam a kislámpát. Éreztem, ahogy a tenyerembe pislog. Mosolyognom kellett tőle. – Léni? 

- Nem. A Mikulás vagyok – vigyorogtam mégjobban. Elhúzta a kezem a szeme elől, és álmosan, betegen, fáradtan, de mégis szeretettel pillantott rám. 

- Korán jöttél, még nincs is tél. 

- Tudom. Miattad jöttem – szívesen megcsókoltam volna, de inkább nem tettem. Nem tudtam, mennyire emlékszik a múlt éjszaka történtekre, bár nem tűnt zavartnak, de nem tudtam, hogy még ma is úgy állnak-e a dolgok. 

- Még mindig? 

- Igen. Azt hitted, hogy majd eltűnök reggelre, mert meggondolom magam? 

- Nálunk ezt sose lehet tudni – mosolygott fáradtan. 

- Keresek valami gyógyszert a fejfájásodra. A lázad lement, szerencsére. 

Kikeltem mellőle, mert muszáj volt, pedig legszívesebben örökre ott maradtam volna vele. A szívem a torkomban dobogott. Fordulópont az életünkben, és egyre csak az járt a fejemben, hogy el ne csesszük. Akartam őt. Szükségem volt rá. 

A fürdőben, a földön ültem, ölemben egy dobozzal, amiben Mike a gyógyszereket tartotta. Mivel itt kint én még nem igazán voltam beteg, nem ismertem a készítményeket, így a betegtájékoztatókat olvastam. Egy pillanatra elvigyorodtam, ahogy felfogtam, hogy folyékonyan megértem, mit írtak rá. Az egyetlen ember, aki a mai napig tudott néha olyan szavakat használni, amit nem értettem, az Mike volt. 

- Az kell, aminek olyan zöld és piros a doboza – lépett elém, én meg odanyújtottam neki a gyógyszert. – Fáradtnak tűnsz. 

- Nem nagyon aludtam – vontam meg a vállam. Sokkal fontosabb volt a pihenésnél az ő állapota. 

Bólintott, de nem szólt semmit. Bevette a gyógyszert, aztán mosakodni kezdett. Ott, a földön ülve azon gondolkoztam, ahogyan a karján megfeszülő izmokat néztem, hogy vajon mi járhat a fejében. Ő is azon gondolkodik, hogyan hozza fel a témát, kettőnket? Reméltem, hogy így van. De az is lehet, hogy sokkal jobban leköti Fanni hiánya. Hiába szakított ő a lánnyal, évekig együtt voltak, és ez sokat jelent. Erről nekem is eszembe jutott Chris. Remélem épségben elért New Yorkba! Hiányzott. Fájt. Szerettem. De ez semmi volt ahhoz képest, amit Mike iránt éreztem. 

- Zuhanyozz le, ha akarsz, addig én csinálok valami reggelit – egy bólintást kaptam válaszul a fogkrémhab mögül. Megint mosolyognom kellett. – Mihez lenne kedved, vagy gyomrod? 

- Valami könnyűhöz – motyogta. 

Lebattyogtam a földszintre, és világosságot kreáltam, aztán készítettem pár pirítóst, vettem elő lekvárt és vajat, meg lefőztem egy adag teát. Aggódva pillantgattam az emelet felé, mert nem tudtam, mi tarthat ilyen sokáig, de nem akartam Mike után menni. Hallottam a zuhany halk moraját, reméltem, hogy jól van. 

Be akartam kapcsolni a tévét, hogy megnézzem a reggeli híreket, legalább az lefoglalt volna egy kicsit, de a nagy képernyőn nem egy csatorna képe jelent meg, hanem én. Meglepetten pislogtam a mosolygós, kipirult arcú énemre. A DVD lejátszó jelzőfénye halványan világított, én pedig elindítottam a felvételt. 

- Mondd szépen, hogy köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! – Mike lépett a képbe, sötét haja középen kicsit hosszabb volt, az ég felé meredezett, ajkai körül rövid borosta díszelgett. Nevetett, és átkarolta a vállamat. Ugyanolyan sötétkék pólót viseltünk mindketten, csak rám egy kicsit nagy volt. 

- Ugye tudod, hogy ez nem lesz benne az LPTV-ben?! – néztem rá szkeptikus mosollyal. 

- Na, az én kedvemért, Léni! – vigyorgott rám, és nagy, barna tekintetét az enyémbe fúrta. Tisztán látszott rajtam, hogy egyik pillanatról a másikra mennyire könnyen megadtam magam az akaratának. Sosem láttam még magamat így kívülről, általában nagy ívben kerültem a kamerának azt a felét, elég volt nekem a könyvek miatti népszerűség, de most Mike kedvéért a kamerába mosolyogtam. 

- Köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! 

Tisztán emlékeztem erre a napra. Egy évvel ezelőtt voltunk Japánban, a nyári turnén. Baromi meleg volt azon a délutánon, és az egész úton Mike LA feliratos sapkáiban mászkáltam, hogy a nap ne tűzzön teljesen a szemembe. Ott, Oszakában Mike meg én elmentünk körülnézni a városban, és ez már a helyszínre érkezésünkkor lett felvéve. 

- Nagyon jó! – nevetett, és puszit nyomott az arcomra. 

- De csak mert annyira szeretlek – morogtam halvány mosollyal az arcomon, miközben fejemet a vállára hajtottam. A sapka sildje árnyékba vonta az arcom felét. 

- Tudom, én is téged – a hangja már halkabban hallatszott, mert elindult az éppen felénk lépő biztonsági emberek felé, engem is magával húzva. A kamera végig felvette, ahogy eltűnünk a hatalmas épületben, az ajtóban egy érdekes mozdulattal zsibbasztót kaptam Mike-tól. Valamit beszóltam neki, amire így reagált. 

Ha eddig volt valamennyi kétségem afelől, ahogy Chris és én szakítottunk, és hogy ez helyes volt-e, hát most mind elszállt. Chris ezt nem láthatta, ezek a felvételek még nekem sem voltak meg otthon, csak Mike-nak. De ha látta volna… Bár ő így is tudta. Tudta, hogy sosem tudok majd kiszeretni Mike-ból. 

Furcsa volt ezt így látni, akkor nem is tűnt fel, hogy olyanok voltunk, mint egy pár. Chris és én boldogok voltunk, ahogyan Mike és Fanni is. Tudat alatt mégis talán ezek a turnék voltak a mi közös életünk pillanatai. Amikor ő az enyém volt, én meg az övé. Mentesen mindenfajta szexuális vagy intim élménytől, de egymáséi voltunk. 

A következő jelenetben Braddel voltam a középpontban. Mezítláb volt, és azt kérdezte, melyik zokniját húzza fel. A piros-kék csíkosra voksoltam. A háttérben feltűnt Mike is, nevetett, miközben engem figyelt, hogyan vigyorgok a gitárosunk öltözködésén. 

Ezután Chester vállát igyekeztem masszírozni, aki fájlalta azt. A hajam fel volt kötve, a nyakamban ott lógott a nagy fejhallgatóm. Mike a hátam mögé lépett, és kicsit megrántotta a copfomat. 

- Shinoda, ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztettem, de egyáltalán nem tudtam komoly képet vágni. 

- Ez úgy kínálja magát – piszkálta továbbra is a hajamat. – Nem is emlékszem, mikor volt ilyen hosszú. 

- Nem sokszor, amióta kint élek, biztos nem. 

- Tetszik – mosolygott a hátam mögött, én meg tovább gyúrtam Chez beállt izmait. 

Soha, egy LPTV epizódban sem voltam benne, ami kikerült a nyilvánosság elé, és most furcsa volt látni, hogy mennyi felvétel van rólam. Mosolyognom kellett az összesen. Valaha erről álmodoztam, és most a részese lehetek. 

Amióta ennyire a mindennapjaim része lett a banda, néha emlékeztetnem kell magam, hogy honnan jöttem, ki voltam. Csak egy rajongó, aki jókor volt jó helyen, körülbelül. 

- Kicsit nosztalgiáztam – hátrafordultam, nem is hallottam, hogy lejött a lépcsőn. A haja nedvesen fénylett a homlokába lógva, tekintete csillogott a láztól. Egy sima, szürke pólót és melegítőnadrágot viselt, mégis a legszebb férfi volt a világon. Nekem legalábbis biztosan. 

- Látom – kikapcsoltam a tévét, és odasétálva hozzá a homlokára fektettem a tenyerem. – Kicsit hőemelkedésed lett – húztam el a számat. Tekintetünk találkozott, és ahogy egy pillanatra lepillantott a számra, tudtam, hogy nagyon is emlékszik a tegnapra és nem akarja elfelejteni sem, ahogyan azt évekkel ezelőtt tette. 

- Tudom, vettem be gyógyszert – elvette a kezemet onnan, és megpuszilta a kézfejem. Ez a fajta gyengédség nem állt távol Mike-tól, mégis most valahogy különleges volt ez a mozdulat. – Azt mondtad, ma beszélünk a miértekről. 

- Azt hiszem, sok mindenről kellene beszélnünk, de nem tudom, hogy elég jól vagy-e ehhez – erre csak egy felvont szemöldök volt a válasza. – Oké, értem – mosolyodtam el. – Együnk, közben pedig beszélgethetünk. 

- Hol van Chris? Mármint… érted… - valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz az első kérdése. Leültünk egymással szemben az asztalhoz, Mike lassan majszolgatni kezdett egy pirítóst. 

- New Yorkba ment tegnap, de ezt tudod – valahogy könnyebb volt ezzel kezdeni, mint rögtön a közepébe vágni. Csak bólintott egyet, tekintete pedig komoly volt. – Előtte viszont szakított velem – nem akartam hazudni, vagy tévútra csalni, így direkt úgy mondtam, hogy Chris szakított velem és nem fordítva. Látszólag nagyon meglepődött ezen, egy pillanatig rágni is elfelejtett. 

- És… miért? – végül ennyit sikerült kérdeznie, de ez is elég volt. Én meg jobbnak láttam beszélni. Ideje volt a teljes őszinteségnek. 

- Mert bár szerettem őt, szeretem most is, ő pontosan tudta, hogy az első, az egyetlen, a nagy Ő mindig is te leszel. Még akkor is, ha éppen rosszban voltunk, ő szerintem tökéletesen látta rajtam, hogy a harag mellett ott tombol a szerelmem is irántad. 

- Pedig azt hittem, hogy már nagyon régen elvesztettelek. 

- Én is – vallottam be. – Én Chris mellett maradtam volna végig, ha te elveszed Fannit. Mert ő volt az egyetlen, aki el tudta érni, hogy boldog legyek. Aki megérdemelte azt, hogy szeressem. 

- De én szakítottam Fannival – láttam a szemében, hogy mire kíváncsi. 

- Nem léptem volna feléd, ebben szinte biztos vagyok. Megszakadt volna a szívem, de inkább megvártam volna, míg te azt mondod, hogy… engem akarsz. Túl sokszor csalódtam már benned – fájdalmasan grimaszolt egyet. – Sajnálom, de én… 

- Nem, igazad van! – megmozdult, mintha fel akart volna kelni, talán, hogy odalépjen hozzám, de végül ottmaradt. – Az én hibám volt az egész – beletúrt a hajába, mintha kicsit ideges lett volna. – Bevallom, nem könnyű erről beszélnem. Soha, senkivel nem beszéltem erről. Rólad. 

- Miért? 

- Mert kihez mehettem volna? – tárta szét egy pillanatra a kezeit. – Anyámék imádnak, habár egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztatok. Ott volt Chester, akire azóta féltékeny voltam, hogy először találkoztatok, Phoenix hű volt hozzád, mit mondott volna? Nem is tudom… 

- Csak furcsa, hogy… megkérted a kezét, és… nekem meg sosem mondtál semmit. 

- Nem akartam. Fannit megszerettem, különben nem tettem volna ezt. De még a lánykérés előtt rájöttem, hogy sosem alhatunk újra együtt és már nem én leszek az első az életedben. Minden összekuszálódott. 

- Gondolkodás nélkül téged választottalak volna Chester helyett. 

Csend lett, ahogy a szavak elhagyták a számat. Szerettem Chezt, hogyne szerettem volna? De nem volt kétségem afelől, hogy ha Mike akkor megkér, elhagytam volna az énekest. Láttam a szemében a kétségbeesést, hogy olyan sok éven át ő volt az, aki miatt nem lehettünk együtt. Hogy ő követte el azt a sok hibát, ő az oka „mindennek”. 

- Akkor nem harcoltam érted, de most megteszem! – nem tudtam megcáfolni a gondolatait, de akartam, hogy tudja, most már én is másképp állok a dolgokhoz. – Túl sok időt elvesztegettem nélküled. Veled voltam, de nem voltál az enyém. Nem mindenestől. És te kellesz nekem! 

Tekintetéből eltűnt minden önvád, helyét valami egészen más vette át. Meghatottság és szerelem. Majdnem meghaltam abban a pillanatban ettől a pillantástól! De csak majdnem, mert ami ezután következett, azért megérte öt évig szenvedni és várni. 

Hirtelen pattant le a székéről, és egyetlen pillanat alatt megkerülte az asztalt. Tekintetében olyan tűz égett, amit még sosem láttam korábban, és amikor megragadta a székemet, hogy maga felé fordítson, s megcsókolt, már tudtam, mi volt ez: vágy, közvetlenül az a vágy, amit szex előtt érzett. Ajkai szorosan tapadtak az enyémre, nyelve tétovázás nélkül szétfeszítette a számat, hogy bebocsátást nyerjen. 

Tenyere végigszaladt a combomon, és benyúlva a fenekem alá feltett az asztalra, hogy közel egymagasak legyünk. Meglepődtem, hogy van benne ennyi erő, hiszen gyengének hittem a betegség miatt, ám ennek most nyoma sem volt. Olyan forró szenvedéllyel csókolt, ahogyan még soha senki más. Egyszerre volt sürgető és kedvesen becézgető. Ez volt Mike maga. Eddig is úgy gondoltam, amikor csak úgy elnézegettem a hosszabb tincseit, hogy baromi jól áll neki, most viszont még több előnyét láttam, ahogyan beletúrhattam a hajába, és ujjaim közé szoríthattam a fekete szálakat. Selymes volt, mégis erős. Ahogyan az ajkai is, lágyan cirógattak, puhák voltak, teltek, körülötte a szakáll pedig érdesen karcolta a bőrömet. Imádtam. 

Közelebb húzott az asztal széléhez, s ahogy a combjaim közé helyezkedett, megéreztem az ölemnek feszülő, kemény izgalmát. Egy kisebb világ robbant bennem szilánkokra ettől az egyetlen érzéstől. Attól, hogy ő így kívánt engem. Felnyögtem a kéjtől. 

- Szeretlek – mormolta a számba. – Mindig szerettelek… és mindig is foglak! – ugyanaz az ígéret, amit én tettem neki múlt éjjel. Szinte ugyanazok a szavak, ez is mintha jelezné, hogy sosem fogjuk elfelejteni, hogy kimondtuk őket. 

- Tudom! – így volt igaz. Tudtam, hogy szeret. Valahol, mélyen legbelül tisztában voltam vele, hogy egyszer nekem kell az oldalán lennem, nekem kell azzá a személlyé válnom, aki mellett leéli az életét. Mert nem lehetett, hogy ne szeressen. Nem azért, mert tökéletes lennék, vagy mert én lennék számára a legjobb. Hanem mert így volt megírva. 

Vigyorogva, röviden megcsóválta a fejét, miközben homlokát az enyémnek döntötte, mintha csak nevetve fogadná a nagyképűségemet. Pedig mindketten tisztában voltunk vele, hogy a szavaim nem ebből fakadtak. 

Boldogság öntötte el a testemet. Otthon voltam. Abban a házban, ahol mindig is élni akartam, azzal a férfival, aki A Férfi volt az életemben. És engem csókolt. Nekem mondta, hogy szeret. Felbecsülhetetlen, és ha újra végig kellene élnem az elmúlt öt évet ezért az egy napért, megtenném. Mert ez volt a tökéletes boldogság. Egyetlen mozdulattal húzta le a felsőmet, ahogyan gyorsan én is megszabadítottam őt a sajátjától. Láttam én őt már póló nélkül, nem is egyszer, meg sem tudnám számolni, hányszor. De egyszerűen… más lett. Férfiasabb, erősebb, megfoghatatlanabb. És én mégis úgy érinthettem meg, ahogy akartam. Ujjaimmal végigsimogattam, nyelvemmel nedves csíkot húztam rá, ajkaimmal táncoltam rajta. Cserébe ő sem maradt tétlen, végigfektetett az asztalon, miután megszabadított a melltartómtól, és… végignézett rajtam. Ott feküdtem előtte a konyhában, teljesen kiszolgáltatottan, mégsem jöttem zavarba, sőt, fortyogó elégedettséggel töltött el a tekintete. Aztán felém hajolt, s miközben sötét pillantása fogva tartotta az enyémet, végignyalta a Halál Ereklyéi tetoválásomat. Megremegett a testem a gyengéd érintéstől és attól, hogy mennyi erotika volt ebben az egyetlen mozdulatban. 

Majd lejjebb haladt, körbepuszilta a köldökömet, lassan lehúzta a nadrágomat és a bugyimat is, majd még nagyobb terpeszbe kényszerített, aztán orrát végighúzta a combom belső részén. Azt hiszem, a nevét nyöszörögtem, amire ő valami olyasmit mondott, hogy „a legszebb hang a földön”, de újabb robbanás rázta meg a testem, mikor is nyelvével megérintette nedves nőiességem, és nem emlékszem pontosan, mi is történt. Néhány perc teljesen kiesett, csak az érzések maradtam meg bennem. Nagyon élveztem, piszkosul, már-már annyira, hogy letagadtam volna szégyenemben, mivel egy pillanatra úgy éreztem, hogy túlságosan is jól esik ez nekem. De persze a válasz ott leledzett a tudatom peremén: szerelem. Attól volt ez ennyire különleges, hogy szerelmesek voltunk… meg persze attól, hogy Mike kibaszott jól csinálta. Néha, amikor csak visszafogottan mosolygott, vagy amikor nyakig begombolta az inget, amit viselt, elgondolkodtam rajta, milyen lehet az ágyban. Visszafogott? Gyengéd? Ezek jöttek szóba, aztán amikor a színpadon ugrált, káromkodott, és sütött belőle az a fajta hatalom, ami csak egy rocksztárban lehetett meg, újabb jelzők tolultak az elmémbe. Durva? Kegyetlen? Hát… mind volt egyszerre. Pusztító erővel ragadott magával az orgazmus, hangosan sikítottam a nevét, a testemnek egyáltalán nem voltam ura. Úgy vonaglottam az érintése alatt, mint még soha senki karjai között. 

Mikor legközelebb felfogtam, mi történik körülöttem, már újra ültem az asztalon, és lejjebb tornáztam Mike-on a nadrágját és az alsóját. Könnyen rázta le magáról, sötét szemében pedig egy dolgot láttam csak: éhséget. Ugyanazt az éhséget, amit én is éreztem, pedig épp hogy csak a felszínre törtem a gyönyör hullámai alól. Hatalma volt felettem. Akkora, amekkorát eddig nem is sejtettem. 

Ujjaimmal végigcirógattam a sötét szőrt, aztán az érzékeny bőrt kezdtem kényeztetni. Levegő után kapott, lehunyta a szemét, ajkai elnyíltak, homlokát az enyémnek nyomta. Nekem is hatalmam volt felette, és ez tetszett. Úgy reagált az érintésemre, olyan intenzíven és érzékien, hogy attól sajgón összeszorultak a legbelsőbb izmaim is. Szorította a csípőmet, mikor egyre csak gyorsítottam a simogatáson, amikor hüvelyujjammal körkörösen végigsimogattam a farkán. Eszembe jutott az álmom, amikor együtt aludtunk és azt álmodtam, hogy szeretkezni fogunk. Emlékszem, azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb van neki, mint hittem. És tényleg! Tökéletes volt, erős, vastag és hosszú. A számban összefutott a nyál, ha arra gondoltam, hogy szeretném bekapni, és addig játszani vele, amíg csak nem könyörög, hogy juttassam el a csúcsra. 

Erre viszont most nem volt lehetőségem. A hirtelen mozdulat, amivel majdhogynem lerántott az asztalról, annyira a szélére húzott, meglepett, és ijedten kapaszkodtam meg a vállában. Aztán megcsókolt, és egyik kezét az enyémre simította. Arra, amelyikkel még mindig ott lent dolgoztam, és odavezette ágaskodó férfiasságát duzzadt bejáratomhoz. Nem teketóriázott, én pedig csak az arcát néztem. A látásom elhomályosult egy pillanatra, amikor belém hatolt, az ujjam nedves lett, ahogy kettőnk közé szorult, de figyeltem az arcát. A kéj még tökéletesebbé varázsolta amúgy is elragadó vonásait, majd összekulcsolta a kezünket. 

A vállába martam, amikor megmozdult. Kihúzódott, sóvárgást hagyva maga után, aztán nagyon lassan újra elmerült bennem. És ez folytatódott hosszú időn keresztül. Nem siettünk, habár a szívem őrülten verte a mellkasomat, és kapkodtam levegő után. Ott volt minden mozdulatunkban, hogy bármelyik pillanatban átveheti felettünk az irányítást az elemi ösztön, amely csak a kielégülés felé hajtott volna, de nem engedtünk neki. Szeretkeztünk. 

Minduntalan beletúrtam a fekete tincsekbe, közelebb húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, vagy engedtem, hogy ajkai a nyakamon kalandozzanak, amikor én a hajába temettem az arcomat. 

Mike-kal voltam. Végre vele voltam, és ennek az együttlétnek minden percére emlékezni akartam. Igaz, néhány dologból csak az érzés maradt meg, nem konkrét cselekvés, de ez is elég volt. 

Megremegett az egész teste, mikor elöntött forró magja, én pedig kiszáradt torokkal, levegőért kapkodva öleltem magamhoz őt. Az enyém volt, most már minden értelemben. 

- Nem akartam szex közben azt hajtogatni, hogy mennyire szeretlek, nehogy azt hidd, hogy csak a pillanat heve miatt mondom, de… végig ez járt a fejemben! – mosolygott félszegen. 

Hát ki ne szeretné? Megértek én minden nőt, aki odavan érte. Én is így érzek. De ő most már az enyém volt, és ami az enyém, az bizony az enyém. Éppen ezért tudtam, hogy el kell rontanom majd a boldogságunkat, ha teljesen őszinte akarok lenni vele. De még nem most, még nem árnyékolhatja be az egymásra találásunkat semmi. Kim még várhat. De a bosszúm nem marad majd el. 

- Ó, akkor úgy tűnik, hogy te egy kicsit jobban szeretsz engem, mint én téged, mert nekem viszont a legtöbb pillanatban nem járt semmi a fejemben, annyira nagyon jól csináltad, hogy csak az érzések maradtak meg – cirógattam meg az arcát. Felnevetett. 

- Azt mondod, hogy szexisten vagyok? 

- Az én szexistenem! – csókoltam le a mosolyt az ajkáról.

The Catalyst - Chapter 1.

1. Bring me to kingdom come 

 Néhány percig csak pislogtunk a másikra, nem tudtunk mit mondani. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára őszintén, barátian csevegtünk, és mindig úgy éreztem, hogy már sosem leszünk képesek rá. Most azonban mindennek a végén, és valaminek a kezdetén másképp láttam mindezt.

- Nem hittem, hogy pont ide jössz. Mármint, hogy megtalálsz.
- Azt hittem, hogy az SMS miatt jöttél – zavarodott össze egy pillanatra. Hullámos haja most egy lófarokba volt kötve a tarkójánál, a szeme alatti sötét karikák pedig jelezték, hogy neki sem volt épp könnyű napja, vagy éjszakája.
- Megkaptam, de amúgy is itt voltam – ismertem be végül. – Miért mész haza? – tudtam a választ, hiszen az üzenetben megírta, hogy végleg hazaköltözik, tehát ebből következtethettem, hogy szakítottak Mike-kal.
- Hát… hol kezdjem? – nevetett fel zavartan és a legközelebbi székek felé intett. Mindketten leültünk, kényelmesen felhúztam a lábaimat, és így pillantottam felé.
- Az elején jó lesz.
- Sosem kérdezted meg tőle, hogyan jöttünk össze? – nem nézett rám, a padlót bámulta. Talán rosszul érezte magát a téma miatt, de ő hozta fel.
- Öhm, nem. Valahogy… nem érdekelt. Megtörtént, és nem tudtam rajta változtatni, úgyhogy…
- Tudtál volna – mosolyodott el kedvetlenül. – Persze, azt akartam, hogy bizonytalan legyél. Akkor kezdem az elején – sóhajtott.
- Nem muszáj erről…
- De! – vágott közbe, és határozottan nézett rám. – Van még egy órám, és ha már az elmúlt három évben nem mondtam el őszintén…
- Rendben – bólintottam végül. Feloldozást vár talán? Nem tudom.
- Amikor elmentél, és ketten maradtunk, tudod ő nagyon kedves volt. Úgy gondolhatta, hogy nélküled kicsit elvesztem, így sokat foglalkozott velem, és én akkor kezdtem el úgy igazán megfigyelni – pár pillanatig hallgatott, aztán elnézett kifelé a nagy ablakon. Máshol járt, talán épp ott, a múltban. – Vicces volt, rettentő okos és nagyon helyes. Persze, előtte is úgy gondoltam, hogy jó pasi, de az, hogy elmentél… - megvonta a vállát, erre nem is lehettek igazán jó szavak. – Szóval én akartam őt, és… nyitottam is felé. Hidd el, engem lepett meg a legjobban, hogy viszonozta a dolgot. Mindenki mérget mert volna venni rá, hogy szerelmes beléd.
- Sokszor ez nem ilyen egyszerű – motyogtam.
- Igen, tudom. Mindenesetre csók csókot követett, aztán… tudod – pislogott rám, mire csak bólintottam. Tudom. Tudtam hát. – Szóval, amikor megjöttél és megláttam az arcodat. Élveztem, Léni – suttogta megrendülve. – Nagyon. Végre valamiben leköröztelek, és az a valami a legnagyobb dolog volt az életedben. Nem tudom, hogy miért, de jó érzés volt. Talán végig féltékeny voltam rád, amiért olyan könnyen eljöttél otthonról és megtaláltad az utad. Szóval, azt akartam, hogy bizonytalan legyél, azért voltam olyan.
- Pedig mindent megtettem, hogy ez neked is meglehessen. Ne hidd azt egy percig sem, hogy én nem féltem! Elköltözni több tízezer kilométerrel arrébb, ismeretlen helyre, ahol alig ismerek valakit, és a nyelvtudásomon is volt mit csiszolni…
- Mégis eljöttél – pillantott rám.
- Igen. Mike miatt. Bíztam benne.
- Benne mindig bízhatsz – mondta, mire csak szkeptikusan megvontam a vállam. – De komolyan! Ő… azt hiszem, mindig te leszel neki az első, Léni. Nem számít semmi más. Az sem, hogy megkérte a kezem.
- Ő nem kéri csak úgy meg senki kezét.
- Mindenki követ el hibákat, bárki lehet meggondolatlan – erre csak felvont szemöldökkel néztem rá. – Szeretett engem, persze, nyilván. Te Chesterrel voltál, ami szerintem jobban fájt neki bárminél a világon. Pont Chester.
- Hogy érted, hogy pont Chester?
- Rá mindig féltékeny volt veled kapcsolatban. Valahogy túl jól kijöttél Chezzel, és tudod… ő az énekes, aki tele van tetoválásokkal, és aki leveszi a pólóját a koncerteken, akinek van olyan csibészes és szívdöglesztő mosolya… Szóval érted. Neki jobban fájt talán az, hogy összejöttél vele, mint neked az, hogy én lettem Mike barátnője.
- Hm… - nem igazán tudtam mit mondani. Akkor örültem is neki, ha látszott Mike-on, hogy zavarja, hogy Chesterrel vagyok.
- Nem volt könnyű vele lennem – folytatta. – Mert az enyém volt, de tudtam, hogy mégsem.
- Ahhoz képest, egészen jól bírtad.
- Szerettem és szeretem a mai napig. Tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, előtte sosem éreztem így senki iránt – néhány másodperces csend következett. Nem tudtam neki azt mondani, hogy megértem, vagy sajnálom, vagy bármi. Én is szerettem Mike-ot, és ő ezt tudta, ennek ellenére elvette tőlem, még ha nem is volt az enyém igazán. Elvette az esélyem. – Aztán szakítottatok Chesterrel, pont akkor, mikor megkérte a kezem. Nem tudtam, hogy ezt tervezi. Akkor olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, de tudtam, hogy te… És akkor jött Tom és Chris, és megnyugodtam. Mike dühös volt, habár igyekezte titkolni, de én tudtam, és így biztonságban éreztem magam. Megtetted, hogy… továbbléptél, anélkül, hogy Mike-nak akár egy kicsi köze is lett volna hozzá.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert az már régen volt. Mike azóta… megváltozott, szépen lassan. Érted. Még ha nem is lehettél az övé. De ez sem zavart, mert végül mindig mellettem tért nyugovóra – nagyot sóhajtott és összeráncolta a szemöldökét. Ismertem, akkor csinálta ezt, ha nem akart sírni. – Őt annál inkább. Tegnap este… elég rosszul volt. Még sosem láttam betegen, úgyhogy próbáltam ápolgatni, de ezzel… nem mentem semmire. Láza volt, magas láza, mondtam neki, hogy pihenjen, és… akkor kitört belőle. Talán azért volt ilyen őszinte, mert épp tele van a hócipője, elég szarul van, tényleg – meg akartam kérdezni, hogy pontosan mi baja, de inkább nem tettem. – Elmondta, hogy nem fog elvenni. Sajnálja, de nem szeret annyira, amennyire kellene. Elég… kellemetlen egy éjszakánk volt. Se ő, se én nem aludtunk, próbáltunk beszélgetni, de türelmetlen és nyafogós volt. Mondjuk én is az lettem volna majdnem negyven fokos lázzal – tette hozzá végül. Idegesen fészkelődtem a széken, mert ez nem hallatszott játéknak, és ahogy Mike-ot ismertem, biztos, hogy nem ment el orvoshoz. – Nem küldött el, vagy ilyesmi, de… úgy érzem, hogy nincs helyem itt. Miattad fogadtak el, aztán Mike miatt tűrtek meg továbbra is, de ez már a múlté. És én nem illek bele az ő világukba úgy, mint te, de nem is akarok. Ahogy Phoenix szokta mondani, belőled csak egy van, ami utánozhatatlan – mosolyodott el szomorúan. Phoenix elmítésére csak szusszantottam egyet, még mindig fasírtban voltunk, de meglepett, hogy Fanni nem tudott az ugrásos dologról. Ezek szerint se Mike, se senki más nem adta tovább a dolgot.
- Nem fogok bocsánatot kérni emiatt – hajtottam le a fejem, mert kegyetlennek hangzott ez, viszont ez volt az igazság.
- Nem is kell. Győztél.
- Nem volt verseny – pillantottam rá komolyan. – A szerelem nem lehet az.
- Mégis vesztesnek érzem magam.
- Hello a világomban – mosolyodtam el halványan, Fanni pedig kuncogott.
- Gondolom, megérdemlem.
- Nem kívánom senkinek!
- De nekem kívántad, nem igaz?
- Nagyon is – vallottam be. Hát, ha már őszinték vagyunk!
- Nem tudom, mi lesz most, és nem fogom azt mondani, hogy hagyd ott Christ – nem is tudta, mennyire értelmét vesztett volt ez a mondat. Kénytelen voltam elmondani neki.
- Mi nem… vagyunk már együtt – erre meglepetten nézett rám. – Őt kísértem ki, de… mi szakítottunk.
- Ó! – látszott rajta, hogy azért még reménykedett abban, hogy esetleg Mike kibékülne vele, ha én és Chris továbbra is együtt leszünk. – Hát akkor… – felállt, én pedig követtem a példáját. – Vigyázz magadra, és… ránézhetnél Mike-ra! Valakinek mellette kellene lenni, nehogy valami komolyabb baja legyen!
- Rendben.
- Ó, és… van itt még valami, amit el kellene mondanom – most még feszültebbnek látszott, mint eddig.
- Ne kímélj! – nevettem fel halkan, kicsit kedvetlenül. Vajon mi lehet még, ami kellőképpen ronthat ezen az amúgy is szar napon?
- Úgy egy hónapja megkeresett Kim – igen, az állam a padlón koppant. Erre aztán nem számítottam.
- Igen?
- Ja, és meg akart győzni, hogy… téged… hát hogy is mondjam? – grimaszolt. – A lényeg, hogy azt mondta, van egy terve, hogy végleg kikerülj a képből. Hogy tönkre tudna tenni téged.
- Tessék? Hogyan? Mégis… - totál kiakadtam, de Fanni megfogta a vállamat, és rázott egy kicsit rajtam.
- Figyelj, nagyon észnél kell lenned! Nemet mondtam neki, amikor elmondta, mit tervez. Én… nem lennék képes ezzel bántani téged. Eleget tettem eddig is.
- Mit… tervezett?
- Van egy terve, ami szerint… - elakadt, és látszólag nem akarta kimondani a szavakat, mintha tudta volna, hogy hogyan fog ez engem érinteni.
- Mondjad, Csicsi!
- Azzal akar vádolni, hogy az ötleteidet a könyvedhez, amit Reeddel írtatok, loptátok. Hogy a Hidegvérrelt is… loptad – totál képszakadás. – Hé, nyugi, szerintem nem állhat elő ezzel. Mármint, senki sem hinne neki.
- Aha – bólogattam, de valójában elég lett volna csak a botrány is, hogy mi van, ha mégis ezt tettem. – Kössz, hogy elmondtad! – nem akartam elmesélni neki, hogy engem még évekkel ezelőtt, Chester és Eve esküvőjekor megkeresett Kim, pont hogy Fanni ellen.

Sután megöleltük egymást, majd néztem, ahogy elmegy. Végleg. Hazatér. Oda, ahol nekem már nem igazán van jövőm, de itt annál inkább. Már ide tartoztam, jó rég óta.

Kicsit hülyén éreztem magam, mert mindkét kapcsolat szétment, de míg Mike erős volt, és ő maga vetett véget az övének, nálunk már Chris volt az, aki rájött, mit kell tenni, és ez rám nézve elég érdekes volt.

Az utamat rögtön Mike háza felé vettem, de úgy éreztem magam, mintha legalább két napja nem pihentem volna egy picit sem. Chris és Fanni vallomásai és távozása egyáltalán nem volt könnyű számomra sem, viszont komolyan aggódtam Mike miatt. Nem szokott beteg lenni, nem tudok visszaemlékezni az elmúlt öt évből olyanra, amikor igazán kidőlt volna.

Megálltam az ajtó előtt, amikor odaértem. Már sötét volt, az utcai lámpák világítottak csak, pedig még nyár volt. Valahol jól elhúztam az időt, bár ma többet voltam a repülőtéren, mint máshol. Talán hozhattam volna valami kaját! Bár rendelésben nagy király vagyok, öt éve csinálom.

A kulcsom még mindig nyitotta a zárat, és nem mintha ez újdonság lenne, hiszen tudtam, hogy nem cserélte le, de ezer éve nem jöttem ide úgy, hogy ne ő nyitott volna ajtót. Valahogy kellett eddig az engedélye, hiszen ez többé már nem volt az otthonom.

Odabent sötétség honolt, csak a be nem húzott sötétítők miatt volt némi fény az utcáról. Sejtettem, hogy Mike valószínűleg lefeküdt már, így miután levettem a cipőm és a kabátom, felfelé indultam. Ahogy elhaladtam a konyha mellett, és egy pillanatra megkapaszkodtam a falban, hogy fellépjek a lépcsőre, az ujjaim egy mélyedést tapintottak ki. Egy pillanatra megálltam, és a félhomályban körberajzoltam az ujjammal a kis lyukat, majd halványan elmosolyodtam. Ezt bizony én csináltam, még nagyon régen, amikor Fannival itt beszélgettünk és hozzávágtam egy bögrét a falhoz. Mintha egy másik életben lett volna…

Lassan lépkedtem felfelé, nem akartam lezúgni, mert bizony jópárszor sikerült már megcsúsznom a fényesre lakkozott falépcsőkön. A szobája ajtaja csukva volt, sosem szeretett nyitott ajtónál aludni. Egyszer azt mesélte, hogy bár a turnébuszos dolog az elején jó volt, valahogy jobban szereti, ha az álmát egyedül birtokolja és nem horkol bele senki. Még itthon is jobban szeretett csukott ajtónál pihenni, akkor is, ha nem volt itt rajta kívül senki.

Rátettem a kilincsre a kezem, de muszáj volt megállnom egy kicsit. A homlokomat az ajtólapnak támasztottam és nagy levegőt vettem. Hihetetlen volt, mennyire jól ismertem, még magamat is megleptem ezzel néha, és most letaglózott egy kicsit, hogy mennyire nagyon szerettem őt; és hihetetlen volt az is, hogy ennyi éven keresztül hagytam, hogy valaki más oldalán éljen.

Végül összeszedtem magam, és beléptem a szobába, ahol csak egy kis éjjelilámpa adott némi világosságot. Mike ennek hátat fordítva – és így nekem is – feküdt, betakarózva, de a vállain láttam, hogy egy fekete pólót viselt. Azonnal elszállt minden furcsa, szomorú gondolatom, és odasétálva leültem az ágy szélére.
Szinte remegett a kezem, ahogy a vállához nyúltam, hogy megsimogathassam. Mintha valami gát szakadt volna át bennem, egyszerűen a szemébe akartam nézni és azt mondani, hogy szeretem. Semmi félelem, semmi kétely. Halkan sóhajtott egyet, aztán lassan a hátára fordult és hunyorogva nézett rám. Haja vizesen a homlokához tapadt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és ahogy az arcára fektettem a tenyerem, éreztem, hogy mennyire forró a bőre.

- Léni? – suttogta erőtlenül a nevemet, nekem pedig majd megszakadt a szívem a hirtelen feltámadt boldogságtól. Persze baromi beteg volt, nagyon magas láza lehetett, de végre itt voltam. Itt voltunk, együtt.
- Én vagyok – biccentettem. – Vettél be valami gyógyszert?
- Igen… - egy picit lehunyta a szemét, mérhetetlenül fáradtnak tűnt most. – Nemrég… vagy… valamikor… nem tudom, mennyi az idő.
- Hozok vizes borogatást, le kell vinnünk a lázadat, meg felhívom az orvost.
- Volt itt – pillantott újra rám. – Valamikor… nem emlékszem, nem tudom mikor… azt mondta, hogy ha reggelig nem… leszek jobban, akkor… menjek be hozzá. Adott gyógyszert, ott van a… mosdónál. 

Villámgyorsan mentem ki a fürdőbe, hogy egy kisebb vödörbe hidegvizet töltsek, meg kerestem kicsi törölközőket, amiket benedvesítettem, és visszamentem hozzá. Ugyanúgy feküdt a hátán, de most az arcát dörzsölte a tenyerével. Talán szeretett volna éberebb lenni, látszott, hogy eléggé zavart, hogy most mi is van. 

- Ez hideg lesz – ültem vissza, és mikor újra rám figyelt, eltűrtem a nedves tincseket a homlokából, majd ráhelyeztem a törölközőt.
- Ez… jó – motyogta, habár közben megrázkódott. – Mit… keresel itt?
- Jöttelek ápolni. Valakinek kell – mosolyogtam, de azért aggódva figyeltem, ahogy újabb remegés járja át.
- Fanni meg én…
- Tudom – megfogtam a kezét, és úgy, ahogyan nekem is anyu, mikor kicsi voltam, körbetekertem a csuklóját egy másik ruhával. – Ő mondta, hogy beteg vagy.
- De miért… - barna tekintete csillogott a láztól, és így fájdalmasan szép volt.
- Sh! – csitítgattam, és közelebb hajoltam hozzá. Próbált az arcomra fókuszálni, kissé összeráncolta a homlokát. – A miértekről majd beszélünk holnap. De annyit elmondhatok, hogy azért jöttem, mert szeretlek! – megsimogattam az arcát, ami szintén gyöngyözött az izzadtságtól. Aggódtam, nehogy valami komolyabb baja legyen, így eldöntöttem, hogy mellette maradok éjszaka is. – Mindig is szerettelek, és mindig foglak is! – halványan elmosolyodott a szavaimra és újra lehunyta a szemét.
- Hallucinálok, remek.
- Nem képzelődsz! – vigyorodtam el. Olyan aranyos volt. – Itt vagyok, tényleg – bizonyítékképpen még közelebb hajoltam hozzá, és ajkamat az övéhez érintettem.

Forró volt a bőre, a szája még inkább, és a nyelve csak tétován, lassan, gyengéden cirógatta az enyémet. A legjobb csók volt életemben! És mi lesz akkor, ha meggyógyul? El sem tudtam képzelni ennél fantasztikusabb érzést, mint amit most éreztem, de valószínű, hogy lesz ez még jobb is.
Ujjait a hajamba fésülte, és egy pillanatra közelebb tudott húzni magához, még többet akart, de végül erőtlenül simított végig az arcomon. Gyenge volt, mégis engem akart.

- Akkor álmodom. Csak az szokott… ilyen jó lenni.
- Nem álmodsz! Vagy ha mégis, akkor én ugyanezt álmodom, és sosem ébredünk majd fel belőle! – adtam még egy puszit a szájára. – Próbálj meg pihenni, itt leszek veled.
- Megígéred?
- Meg. Örökre. Még sok is lesz, meglátod! – viccelődtem.
- Belőled? – mosolygott. – Ha ez hiszed… nem ismersz elég jól!

Erre nem mondtam semmit, mert igen nagy volt az esély rá, hogy elsírom magam a boldogságtól, így csak felhajtottam a takarót, és befeküdtem mellé. Istenem, milyen régen aludtunk együtt, és ez mennyire hiányzott nekem!

The Catalyst - Prológus

Prológus: The Catalyst 

Úgy nézett rám, mintha valami hülyeséget mondtam volna. Ajkai lassú mosolyra húzódtak, de láttam rajta, hogy erővel tartja vissza a nevetést. Persze, ő ezt nem értheti, de majd később. Ó, fog ő még aggódni, abban biztos vagyok!

- Nyugodtan nevethetsz, de hidd el, nekem lesz igazam! – intettem felé az ujjammal, de azért én is mosolyogtam.
- Hát persze, de mi van akkor? – még mielőtt válaszolhattam volna, folytatta a mondandóját. – Különben is, az még sokára lesz. Egyelőre nem kell ilyesmin aggódnunk.

Erre már nem mondtam semmit, inkább elkezdtem összeszedni a koszos tányérokat az asztalról. Ilyenkor érzem csak a hátrányát annak, hogy ennyien számítunk egy családnak – ünneplés idején cseppett fárasztó mindenkit kiszolgálni.

A konyhában igyekeztem gyorsan, de törésmentesen bepakolni mindent a mosogatógépbe, közben pedig az emeletről lehallatszó zajokon vigyorogtam. Hát, ő akarta inkább vállalni azt, mint a rendrakást, én szóltam előre!

Később, mikor már nagyjából mindent a helyére raktam, én is felmentem a szobánkba, és leheveredtem az ágyra. Minden porcikám fájt, de tudtam, csak egy kiadós pihenésre lesz szükségem… amit, ugyebár nem fogok megkapni az elkövetkező egy évtizedben, az fix!

- Fáradt vagy? – jött a kérdés azon a csodálatos mély hangon, majd társult a hozzá tartozó személy is. Néhány pillanat alatt fölém mászott, és hozzám simulva puszit nyomott a számra.
- Egy kicsit… most, hogy itt vagy, már nem is akarok annyira aludni – fontam körbe a kezemmel és a lábammal is, hogy még közelebb húzhassam magamhoz.
- Nocsak, mire gondolsz pontosan, kedves Hel? – mormolta a fülembe, aztán a nyelvét kezdte húzogatni a nyakamon.
- Pontosan tudod te azt – beletúrtam a hajába, és csak élveztem a kényeztetést. Minden perc, amit kettesben tölthettünk, ajándék volt.
- Hm, mondtam ma már, hogy szeretlek? – nézett a szemembe egy pillanatig, aztán lehajolt, hogy megcsókolhasson.
- Ma még nem – sóhajtottam, mikor elszakadt tőlem, hogy a pólómat kezdje levenni rólam. Amikor végigsimított a mintán, a csukott dobozon, amiben a macska volt feltehetően, elmosolyodtam.
- Hát akkor… - újra felnézett. – Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek! – mosolyogtam, aztán hirtelen fordítottam a helyzetünkön, és a matracba préselve őt ráültem a csípőjére. – Viszont a mai napért büntetés jár! – vigyorogtam le rá, mire felnevetett és látványosan szétdobta a karjait, amikkel eddig a csípőmet ölelte.
- Legyen! Alávetem magam a kínzásnak – adta meg magát pajkos mosollyal, tekintetében buja vággyal.
- Túlságosan is elkényeztettelek! – csóváltam meg a fejem, de azért lehajoltam, hogy megcsókoljam.

Ujjai újra befurakodtak a pólóm alá, és a hátamat kezdte simogatni, miközben én újra és újra megízleltem az ajkait.

In Pieces - Chapter 29.

 

29. I wont’ be the one to leave this in pieces 

2005 – ez csak egy szám, nekem mégis a legfontosabb az életemben. Ez volt az az év, mikor az életem gyökeresen megváltozott. Amikor már nem volt visszaút, bármennyire is ártatlan kirándulásnak tűnt az a bizonyos egy hónap. Soha többé nem voltam már ugyanaz az ember. Soha többé nem tudtam úgy mosolyogni, mint azelőtt. Belekóstoltam a tökéletességbe, és túlságosan is hagytam azt eluralkodni magamon. Mégsem bántam soha. Nem igazán. Inkább meghaltam volna, minthogy azt mondjam: vissza az egész! Nem. Nem voltam gyáva, de erős sem voltam. Csak egy olyan lány, aki rájött, hogy akire eddig felnézett és akit eddig csodált, az még az álmaiban elképzeltnél is jobb és mennyeibb. 

Ó, hogy mennyit csalódtam az elmúlt években! Mindenkiben, akiben csak lehetett. Annyi barátot nyertem, és annyit veszítettem, amire nem is gondoltam volna az elején. Az elején… Valaha volt eleje az életem ezen szakaszának, és reméltem, hogy soha nem ér véget. Hogy mindig boldog leszek, így vagy úgy. Most viszont véget ért. Érzem, hogy valami nagyot, valami monumentálisat hagytam magam mögött, és hogy ami előttem áll, az még ennél is meghökkentőbb és hatalmasabb lesz. 

Az esküvőről való eltűnésünk persze felkeltette a többiek érdeklődését, így éjjel kettő felé a komplett Linkin Park, kiegészülve a lányokkal, ott tolongott Phoenix házának ajtajában, míg én a fürdőszoba padlóján ültem, és borogattam a basszusgitáros homlokát, ami csillogott a verítéktől. 

Bűntudatom volt, amiért nem jöttem rá hamarabb, hogy mi folyik Amber és Tom között, pedig az egész az orrom előtt történt. Mérhetetlenül elkeseredett és dühös voltam, pláne akkor, mikor Phoenix kiabálva elküldött melegebb éghajlatokra. Engem hibáztatott, szerinte én tudtam, csak nem mondtam el neki, mert jobban szeretem Tomot, mint őt. Ez nem volt igaz, nem tudtam a dologról, de amikor könnyes szemmel kioldalaztam a konyhába, ahol a többiek kávét ittak és halkan beszélgettek, elgondolkoztam azon, vajon mit tettem volna, ha tudom. Mit is? 

- Nem tudtam róla – emeltem magam elé a kezemet, mintegy védekezésnek, mert a többiek is úgy néztek rám, ahogy Phoenix. 

- Nem is értem, ez hogy történhetett meg – mormogta rosszkedvűen Lux. – Azt hittem, Amber a barátunk, és hogy szereti Dave-et. 

- Ő csak úgy becsöppent közénk – vonta meg a vállát Fanni, és ivott egy kortyot Mike bögréjéből. – Nem kellett elfogadnunk csak azért, mert Phoenix nője volt – milyen ironikus, hogy ezt pont ő mondja. 

- De én tényleg a barátnőmnek tartottam! 

- Tudom, Lux! – pillantott nyugodtan a menyasszonyra Csicsi. – De az emberek nagyon könnyen elárulják a másikat. Nincs ebben semmi új – rám pillantott, én pedig bólintottam. Igaza volt, nagyon is, és ezt Lux is tudta. Valahol azt hiszem, mind tudtuk, hogy mire célzott. 

- Hazamegyek, majd később átmegyek hozzád – fordultam Chris felé. 

- De… 

- Dolgom van – mondtam sötéten, majd elbúcsúzva tőlük, elindultam a Laurel Kanyon felé. 

Tudtam, hogy ott kell lenniük, mivel Amber Phoenixnél lakott, és oda nem mentek. Nem is mehettek volna. Tehát hacsak nem vettek ki valahol egy szobát, amit kétlek, akkor nálunk kell lenniük. A taxiban türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a térdemen, aztán amikor végre odaértünk, szinte futva tettem meg az utat a kaputól a bejáratig. 

Odabent félhomály fogadott. Állandóan fel volt kapcsolva a villany, de mivel szabályozható volt, mindig a legkisebb fénynél hagytam. Azért egy ekkora házban féltem, még ennyi idő után is, és utáltam, ha éjszaka vaksötét van. Felcsörtettem a lépcsőn, majd Tom szobájának az ajtajához érve, dörömbölni kezdtem. Nem kopogtam, hanem folyamatosan püföltem az ajtólapot, nehogy a végén még ne akarjanak tudomást venni rólam. 

- Hel… - az ajtó résnyire kinyílt, és Tom idegesen pislogott ki rám. 

- Itt van? Itt van, ugye? – nem nagyon érdekelt, hogy látszólag nem akart beengedni, akkor is belöktem az ajtót, és elsiettem mellette. 

- Heléna, az Istenért! – csattant fel, de az én figyelmemet jobban lekötötte az ágyban ülő, eléggé zavart tekintetű Amber. 

- Hogy volt képed? – szegeztem neki a kérdés, Tomról nem is tudomást véve, aki most mellettem állt, és folyamatosan szuggerált a tekintetével, hogy nézzek rá. – Várj, helyesbítek! Hogy van képed az én házamban ezt csinálni? 

- Ez az én házam is! – szólt közbe Tom, mielőtt még Amber megmukkanhatott volna. 

- Neked nem osztottam lapot, Felton! – morrantam rá, ami látszólag eléggé meglepte, mert elhallgatott. – Hogy tehetted ezt Phoenix-szel? – pillantottam vissza Amberre. 

- Nem tehetek róla, hogy… - hebegte, látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. – Mi csak… Tom és én csak… ez csak úgy alakult, és… nem terveztük ezt. 

- Miért csaltad meg? – hördültem fel hitetlenkedve. 

- Nem mertem elmondani neki, hogy szeretem Tomot. 

- Nem merted? – prüszköltem a szavakat. – Mert az sokkal jobb, hogy megcsaltad! Hogy hónapokig átbasztad a fejét! Undorodom tőled, te ócska szajha! 

- Elég legyen, Hel! – kapta el a karomat Tom és erőszakosan maga felé rántott. – Semmi jogod ítélkezni Amber fölött! – sziszegte az arcomba. 

- Fáj, hogy igazam van? – vontam fel kihívóan a szemöldököm. – Örülök, hogy kinyírtam a karakteredet a könyvben! – néztem újra Amberre. – Csodálatos dolog lesz nézni a forgatáson, ahogy Chris újra meg újra a szívedbe döfi a kést! 

- Na jó, kifelé! – taszított az ajtó felé Tom, nekem pedig alig sikerült megállnom, hogy ne vágjam a tíz centis tűsarkúmat Amber fejéhez. 

- Engedj el! – téptem ki a karomat Tom szorításából, amikor már a folyosón voltunk. 

- Mi a franc, Hel? Ez azért túlzás volt! 

- Hónapok óta ezt műveltétek! – rá sem néztem, csak besiettem a szobámba, hogy át tudjak öltözni, aztán elmehessek Chrishez. – És én idióta mindegyikőjüket elhanyagoltam, mert a nagy Tom Felton lett a legjobb barátom! Mekkora idióta voltam! 

- Nem akartalak választás elé állítani… - motyogta csalódottan. 

- Csak hogy tudd, kiálltam volna érted, ha már az elején elmondod, hogy megtetszett Amber, mert tudom, hogy a szerelmet nem lehet irányítani! De amit tettetek attól undorodom, és megvetlek benneteket mindezért!  

Tommal kereken két hétig nem beszéltünk egymással ezután, míg Phoenix-szel, nos, nagyon hosszú ideig. Hiába mondtam, hogy nem tudtam a megcsalásról, nem hitt nekem. Pontosabban engem hibáztatott, mondván, én hoztam be Tomot és Ambert közénk. Nem akartam a fejéhez vágni, hogy beleszeretni már ő szeretett bele, nem én. 

Szeptember végén kijött a közös könyvünk Reeddel, de az a nap mindkettőnknek baromi szar volt. Persze leszámítva a könyvet. Zach aznap szakított Reeddel, aki a dedikálásra holt részegen jött, és Tom aznap költözött ki a házunkból. Én haragudtam rá, ő meg rám, és amikor azt mondta, elmegy, nem tartottam vissza. Nem az volt a legnagyobb gondom, hogy beleszeretett Amberbe, hanem az, hogy titkolta előlem, ezzel ellökve magától. Fontosabb volt neki a nő, mint én. És untam második lenni mindenki listáján. 

A hatalmas veszekedés, ami A Veszekedés néven vonult be a történelmembe Chris és köztem, egy novemberi napon esett meg. Már amúgy is zabos volt rám, mert a szülinapomon elmentem Mike-kal és a srácokkal – Phoenixet leszámítva – bulizni. Végülis Mike szervezte meg nekem, meglepetés volt, nem is kaptam tőle mást. Csak ezt. Egy exkluzív Fort Minor és Linkin Park koncertet egy szórakozóhelyen, amit direkt erre az alkalomra bérelt ki. Nagyon hasonlított a 22. születésnapi bulimra, és én újra úgy éreztem, hogy fiatal és gondtalan vagyok. 

Szóval a vita azon az őszi napon egy blog miatt lépett fel. 

- Én erről nem tudtam – motyogtam rezignáltan, ahogy faltam a sorokat a képernyőn. 

- Komolyan? – csattant fel Chris. – Ez egy kicseszett fanfiction rólad meg Shinodáról! Sok-sok érzelmes és szexuális töltetű jelenettel! Pont, amilyeneket anno te is írtál! 

- Jó, és? Ezt nem én írom, sőt, a fanficeket is befejeztem, mióta veled vagyok! Mit vársz még tőlem? 

- Most őszintén, Léni, te mit vársz tőlem? – kiáltott rám kétségbeesetten. 

- Mégis miről beszélsz? 

- Nem vagyok vak. Ott vagy, ahol ő is. Mindig! 

- Ez a munkám, Chris! Tudod, hogy az új album… 

- Nem érdekel az új album! Tudtommal te se nem írsz dalszöveget, se nem zenélsz, se nem énekelsz! 

- Attól még vannak feladataim! Chris, ne csináld ezt! – léptem közelebb hozzá, de nem engedte, hogy megérintsem. 

- Úgy beleestél Mike-ba, mint vak a gödörbe! – sóhajtotta fájdalmasan, nekem pedig összefacsarodott a szívem. 

- Én téged szeretlek, Chris! 

- Én ezt nem bírom. Már nem. Régen annyival könnyebb volt, mert egy seggfejként viselkedett veled, de most… 

- Barátok vagyunk, Chris! Semmi több! 

- A francokat! – dörrent fel. – Ha választanod kellene közte és köztem, kit választanál, Léni? – pillantott rám nyílt, kíváncsi, kék szemekkel, és tudtam, hogy ezt a kérdést csak azért tette fel, mert úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. 

- Chris… 

- Csak válaszolj! 

- Nem kényszeríthetsz ilyen választásra! Nem is akarsz, nem igaz? – ellenkezésére nem figyelve, odaléptem elé, és szorosan magamhoz húztam. – Szeretlek, és ez a fontos! – lassan lenyugodott, és nagyjából kibékültünk, de innentől kezdve minden más volt egy kicsit. 

Igyekeztem sokat lenni Chrisszel, amennyit csak a munkám engedte. Reed annyira maga alatt volt – habár ő csalta meg Zachet, ami nyilvánosság előtt zajlott ráadásul -, hogy írnom nem nagyon kellett, ugyanis a művészúr szenvedett. Így „csupán” az új stúdióalbum munkálatai voltak, amiben érdemi részem annyira nem volt, de azért akadt dolgom bőven. 

Ezzel ment el a tél nagy része, meg a tavasz egésze. Sokat ültem a stúdióban a srácokkal, de főleg Mike és Chez miatt. A többiekkel nem volt olyan felhőtlen a viszonyom, Joe és Phoenix ugye adott, Robbal amúgy sem volt olyan közeli kapcsolatunk, Brad meg el volt foglalva Lux terhességével. 

Rengeteget hülyéskedtem a két jómadárral, próbáltam győzködni Chezt, hogy engedje megkereszteltetni a totyogó Olivert, mert Evelinnel emiatt nyúzták egymást már egy ideje. Persze ennek ellenére látszott rajtuk, hogy imádják egymást, és örültem, hogy legalább egy kapcsolat bebetonozottnak tűnt. 

Az igazság az volt, hogy rengeteget gondoltam Mike-ra, főleg arra a tópartos beszélgetésünkre. Sokszor volt, hogy ültem az irodában az ő asztala mögött, és csak bámultam a képeket, amik kint voltak a falon és az asztalon. A falon főleg régebbiek voltak, amin a srácok voltak, néhány barát és road. Ami viszont az asztalon lett elhelyezve, azon rendre én is feltűntem. Öt kép volt, és szinte mindegyiken Mike mellett állok, hatalmas vigyorral az arcomon. Ez pedig mindig jelezte, hogy valójában a legeslegboldogabb Mike oldalán voltam, még ha nem is volt a párom. És ezeket a gondolatok és érzéseket igyekeztem mélyen eltemetni magamban. 

Ami az új albumot illette, tudtam, hogy nagyon más lesz a hangzása, mint az eddigieknek. Rengeteg töredéket hallottam, kiforratlan dallamot és szöveget, de mind tetszett. Más volt, ez igaz, de a srácok most így csillogtatták meg a tudásukat. 

- Ez szerintem jobb – mondta egy márciusi napon Mike. Az otthoni stúdiójában voltunk, Chez elterülve a kanapén, nagyban sültkrumplit meg csirkeszárnyat evett, míg én Mike ölében ültem a gurulós székén, de csak mert egy tányérból ettük a spagettit. Bár ő inkább dolgozott, beszorítva engem az asztal és önmaga közé, ahogy a gombokat nyomkodta a klaviatúrán. Felcsendült egy szólam a hangfalakban. – Mint ez – majd egy másik is. 

- Olyan mintha űrlények jönnének el értünk – merengtem. 

- Te csak ilyesmikre tudsz gondolni, Miss Fantasy? – böködte meg az oldalamat Mike vigyorogva, amitől nevethetnékem támadt. 

- A csészealjakat általában már a science fictionhöz soroljuk. 

- Mindig okosabb lesz nálad ezen a téren, fogadd el! – dobálta meg sültkrumplival Chez Mike-ot. 

- Össze is szeded ám! – mutatott a földön szétszóródott darabokra. 

- Álmaidban esetleg! – röhögte az énekes. 

- Olyanok vagytok, mint a nagy gyerekek! – róttam meg őket játékosan, majd kitoltam a széket az asztaltól, és lehajoltam felszedni a disznóólat. 

- Nem is vagyok – borzolta össze a hajamat Mike, aztán megint nekiállt csikizni. 

** 

- Rick olyan, mint Gandalf – erre mind a hatan rám néztek. – Most nem? Ránézek és azt várom, hogy mikor mondja, hogy „Jöttömre öt nap múlva számítsatok! Pirkadatkor. Kelet felől.” 

- Nem vagy ép, az fix – nevetett Rob. – Most ezen fog járni az agyam, amikor meglátom. 

- Hol van az megírva, hogy nem röhögheted ki a producered? – vigyorogtam rá. 

** 

- Csak azt mondom, hogy egy hónapunk van vissza a határidőig, és ha addig nem leszünk kész, akkor el kell tolnunk az egészet! – magyarázta Mike egy júniusi napon. Fekete pólót viselt egy sötét farmerrel, a haja pedig a homlokába hullott, de így is látszott a tekintetén, hogy zabos. 

- Tudjuk… - motyogta Rob bűntudatosan. Talán ő volt az egyetlen, akit érdekelt is Mike mondandója. 

- Chester, megtennéd, hogy ránk figyelsz? – szólt a kajáló Chezhez. – Kössz! 

- Én csak azt mondom, hogy… Lehetne, hogy most ne filmezz? – fordult Brad a kameráshoz. 

- Menj, Carl! Majd hívlak, mára ennyi lesz, köszi! – mosolyogtam erőltetetten a srácra, aki kikapcsolta a kamerát, és elköszönve a többiektől kisétált a stúdióból. 

- Szóval azt mondom, hogy tudom, hogy idő van, de nem siethetjük el. 

- Én meg azt, hogy szartok rá – csattant fel Mike, és idegesen beletúrt a hajába. – Te el vagy foglalva Lux-szal, Chester Ollie-val, Phoenix meg magába van roskadva az Isten tudja mióta! Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy! 

- Bocs, hogy életemben először szerelmi bánatom van! – morrant fel Phoenix is. 

- Nem mondom, hogy ne legyen, de ne hozd a melóba is! Már elég idő telt el ahhoz, hogy… 

- Mike! – szóltam rá halkan. Nem akartam, hogy összebalhézzanak. 

- Engem te ne védj meg, Hel! – pillantott rám sötéten Phoenix. Utáltam, hogy ilyen velem, pedig meg sem érdemeltem. 

- Eltelt tíz hónap és még mindig nem tudsz normális lenni velem – sóhajtottam szomorúan. – Mike-nak igaza van valamilyen szinten. Nem szabadna, hogy engedd, hogy ennyire megviseljen, hogy Amber Tommal van! 

- Hogy ennyire megviseljen? Végülis nem én voltam az, aki le akart ugrani a Silver Hotel tetejéről, amikor Mike eljegyezte Fannit, hanem te! 

Ebben a szent pillanatban megfagyott a levegő a helyiségben. Pislogás nélkül meredtem Phoenixre, és bár hallottam, hogy kimondta a szavakat, nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette. Láttam a tekintetében, hogy egy kicsit bánta, de mégis ugyanolyan kemények maradtak a vonásai. Chester lassan felállt a helyéről, és felváltva nézett hol rám, hol Dave-re, Brad zavart arckifejezéssel bámult engem, Rob a szőnyeget fixírozta, Joe arcán a megrökönyödés jelei mutatkoztak, míg Mike… Sápadt volt, mint egy hulla, még sosem láttam így. Csak a sötét szempár és a piros ajkai ütöttek el alabástrom bőrétől. Én sem nézhettem ki sokkal jobban, a fülem zúgott, és a szívem úgy verte a mellkasomat, mintha csak maratont futnék. Dühös lettem. Sosem szabadott volna megtudnia. Sem Cheznek, mert részben miatta is volt, de legfőképp Mike-nak nem. Sosem akartam a vállára tenni egy ekkora terhet. 

- Hogy mered? – suttogtam újra Phoenixre nézve. Szerettem volna üvölteni vele, de képtelen voltam rá a torkomban keletkezett gombóc miatt. 

- Menjetek ki! – mondta halkan Mike, és mind tették, amit mondott. Chez egy pillanatra megállt az ajtóban, és visszanézett rám. A szemében könnycseppek ültek. 

- Mike… - rebegtem körülbelül az utolsó erőmmel, aztán csak néztem rá. 

- Mi történt aznap éjjel? – még mindig ott állt, ahol elkezdett a srácokkal vitatkozni, de az arca most fájdalmat tükrözött. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni magam. A helyében én is tudni akarnék mindent. 

- Visszamentem a hotelbe, miután bejelentetted, hogy feleségül fogod venni. Aznap szakítottunk Chesterrel és… túl sok volt az nekem. Sokat ittam… nagyon sokat… Annyira, hogy megpróbáltam levakarni magamról a tetoválásokat… aztán felmentem a tetőre. Akkor kaptam a hívást New Yorkból, amikor már… ott álltam a szélén. 

- Miért nem… - pillantott rám kétségbe esetten. – Miért nem mondtál valamit? Miért nem… - tehetetlenül rogyott le a legközelebbi székre. 

- Mert szerettelek. Te pedig szeretted Fannit. Hát nem ezért tartunk most itt? Mert rosszkor tettünk dolgokat, és mert nem mondtunk semmit sem? 

Ezután jó sokáig ültünk még ott. Mike engem nézett, próbált megfejteni, olvasni a tekintetemből, pedig kérdéseket nem tett fel. Annyira sajnáltam, hogy meg kellett tudnia, de nem csinálhattam mindent vissza. 

- Jól vagyok! – mondtam végül. – Mind a ketten jól vagyunk. Szép életünk van, egy társsal, akit szeretünk. Ez így van jól! – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. 

Nos ezt követően Phoenix-szel nem voltam hajlandó szóba állni, pedig napi rendszerességgel próbált velem kommunikálni. Elárult Tom, most elárult ő. Nem csak a szerelemben vagyok béna, hanem a barátok terén is. 

Mike ezután mindig úgy nézett rám, mintha féltené minden lépésem, és minden egyes nap végén úgy ölelt magához, mintha az lenne az utolsó. Szenvedett, méghozzá miattam, de reméltem, hogy Csicsi majd kigyógyítja ebből. Most az egyszer számítottam rá, hogy az Árulónak lesz valami haszna is, mert borzalmas volt tudni, hogy Mike legbelül rágja magát az én hülyeségem miatt. 

Így telt el a nyár, dolgoztunk keményen, a könyvemet is elkezdtem írni, a forgatás befejeződött. Augusztus vége volt, és Chrisnek New Yorkba kellett mennie, én meg úgy gondoltam, hogy elkísérem. Éppen ezért volt furcsa, amikor beléptem a hálómba, és ő ott ült az ágy szélén, szomorkás arckifejezéssel. 

- Elkéstem? – pillantottam az órára ijedten. 

- Nem – mosolyodott el. – Gyere, ülj le mellém! – paskolta meg az ágyat maga mellett. 

- Mi a baj? – simogattam meg az arcát, amitől ő lehunyta egy pillanatra a szemét. 

- Azt hiszem, hogy itt van az ideje, hogy… mi befejezzük a kapcsolatunkat, Léni. 

- Tessék? – hidegzuhany. Reggel még minden rendben volt. Látszólag. Semmi jele nem volt annak, hogy ilyesmin törné a fejét. – De hát… 

- Nem! – rázta meg lassan a fejét, a mutató ujját pedig a számra helyezte, hogy ne beszéljek. Hihetetlenül kék szemeiben nem volt harag, sőt, kedves volt a pillantása. És ez volt a legrosszabb benne. – Tudod, már nagyon hosszú ideje világos a számomra, hogy mit érzel Mike iránt. Már mikor kezdtünk összejönni, észrevettem, hogy milyen vagy körülötte. Akkor épp megbántott voltál. Most pedig ragyogsz, amikor a közeledben van. 

- Én szeretlek, Chris! – bukott ki belőlem. Menteni akartam a kapcsolatot, nem akartam elveszíteni őt, habár tudtam, hogy igaza van. 

- Tudom. De őt jobban szereted. Ez nem baj, de el kell engedned engem! Mellettem sosem leszel boldog igazán… 

- De igen, az vagyok – szóltam közbe, ő pedig elnézően elmosolyodott. 

- De én nem tudok az lenni – és itt volt az, amivel megfogott. Nem ítélhetem olyan életre, ahol bizonytalanságban, esetleg boldogtalanságban kellene élnie, miattam. – Léni, nekem… tudnom kell! – nézett rám áthatóan, mintha csak a lelkemben akarna olvasni. – Mondd ki, legalább most az egyszer! 

- Mit? 

- Hogy szereted őt – olyan irracionális volt, amit kért. Nem akartam bántani őt, soha, de soha. Csak boldog akartam lenni, és őt is azzá tenni. Most pedig mondjam a szemébe? – Hallanom kell! 

- Én… szeretem Mike-ot – lehunyta a szemét, és bólintott, én pedig a legrosszabb embernek éreztem magam abban a pillanatban. 

- Tudom… mindig tudtam… - suttogta. 

Sűrűn pislogtam, hogy a könnyeim ne eredjenek el. Szerettem őt, nagyon. Már az első pillanattól fogva, és hittem, még most is, hogy vele boldog lehettem volna életem végéig. Mégsem ő volt a nagy ő, és az még nem volt baj, hogy én ezt tudtam, de az már igen, hogy ő is. 

Nem akartam vitatkozni, de rettentő nehezen viseltem, amikor felállt, és lenézett rám. Mennie kellett, és én már nem mehettem vele. Egy „kikísérlek a reptérre” mondatot még sikerült kipréselnem magamból, amire ő bólintott. 

A taxiban végig fogtam a kezét, és néztem az arcát. Annyira erős volt. Vajon mikor jutott el erre a pontra? Most én vagyok az, aki tönkre tette az életét? Nem. Ő nem olyan, mint én voltam, ezért is kezelte sokkal jobban a szakítást, mint én. Szeretett, de… El kellett mennie, és az, hogy erre ő maga jött rá, megkönnyítette a helyzetet. 

A telefonom rezegve jelezte, hogy valaki üzenetet küldött. Először nem akartam megnézni, tudomást sem akartam venni róla, hogy valaki keresett, de aztán elkapott egy érzés, hogy talán jobb lenne elolvasni. Amikor tekintetemmel átfutottam azt a pár sort a kijelzőn, olyan érzésem volt, mintha felrobbant volt egy bomba a gyomromban. Akartam tudni, amit leírt, és mégsem. A könnyeim csak még jobban elő akartak törni ezután, és teljesen összezuhantam. Az univerzumban biztos, hogy összeesküvés folyt, az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb. 

A reptér ismerős termináljában most először nagyon utáltam lenni. Máskor mindig volt egy izgalom, hogy várok valakit, vagy mehetek valahova, de most… Folytak a könnyeim, de tudtam, hogy így a jó, és el kell engednem őt. 

Szorosan öleltem magamhoz, beletúrtam a barna tincsekbe, s igyekeztem nem összesírni a vállán a sötétkék inget, amit viselt. Pokolian nehéz volt, hogy annyi minden után, amit ketten átéltünk, amennyi időt együtt töltöttünk, most véget vetünk ennek. Nem én, nem ő, hanem mi. Kicsit – mit kicsit, nagyon – deja vu érzésem volt. Már kettő olyan elváláson túl voltam, amikből úgy éreztem, sosem fogok felépülni. Most is fojtogatott az érzés, hogy nélküle nem fog menni. Miért? Mert belé tényleg, igazán szerelmes voltam. Vagyis vagyok. Mégis tudom, hogy a szívem nem teljesen az övé. És ez megöl lassan mindkettőnket. Mert tudom, hogy őt is, bár sosem mondaná. 

- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. A tekintete mindenkiénél tisztább és őszintébb volt. Nem hiába szerettem őt annyira. 

- Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – kérdeztem vissza kétségbe esetten felnevetve. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kaptam az alkalmon, hogy talán visszacsinálhatnám az egészet. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lehetséges. Amit ő elhatároz, az úgy is lesz, és én… én nem is tudom… 

- Én szeretlek, nem akarlak bántani, és talán… 

- Léni! - mindig olyan lágyan szólított meg, ahogyan most is. Legszívesebben pofonvertem volna magam, amiért képtelen vagyok a teljes szerelmemet neki adni. – Nem lehetsz mindig te az áldozat. Egyszer végre neked is bántanod kell valakit! 

- De téged? – lehajtottam a fejemet, mert idiótán viselkedtem, tudtam én is. Önző voltam. 

- Hé, semmi baj, jól leszek! Két hét múlva pedig találkozunk, igaz? – meg sem várva a válaszomat, ami amúgy egy kurva gyors helyeslés lett volna, magához húzott és újra megölelt. Szorosan kapaszkodtam belé, de tudtam, el kell engednem. – Vigyázz magadra, és csinálj már valamit! – tudtam, mire érti, és csak mégjobban bűntudatom lett tőle. Ezt hallani az ő szájából… 

- Te is vigyázz magadra! – mosolyogtam végül rá, mert tudtam, ezt szereti. Ha mosolygok. 

- Ismersz! – felnevetett, majd lassan az arcom felé hajolt. 

A csókja most is fantasztikus volt, mint ahogyan mindig. Csak így állandóan szembesülök vele, hogy ő tökéletes, de komolyan. Ujjait a hajamba fűzte, ajkai kóstolgatták az enyémet, teste az enyémnek simult, éreztem az izmos mellkast az enyémnek nyomódni, az erős karokat, ahogyan végigfuttattam rajtuk a kezemet, én pedig önkéntelenül is közelebb préseltem magam hozzá. Ajkaim közé szívtam az alsó ajkát, és kinyitva a szememet, kissé elmosolyodtam. Itt az ideje annak, hogy megálljunk. Különben nem lenne itt semmi szakítás. Még egy puha puszit nyomtunk a másik szájára, ő pedig azt a tipikus csibészes vigyort villantotta felém. Csak megráztam a fejemet, valahogy elszállt a fájdalom egy kicsit, ahogyan őt néztem. Megszorította a kezemet, aztán a vállára vette a táskáját, és hátat fordítva nekem, elsétált. 

Igazából én vártam, hogy visszafordul, és azt mondja, hogy nem érdekli az egész, és próbáljuk meg mégis folytatni. Hitetlenkedve, könnyezve de nevetve csóváltam meg a fejemet, mikor egy utolsó, jókedvű intéssel eltűnt a szemem elől a New Yorkba induló gép folyosójában. Sok mindent köszönhettem neki, amiért örökre hálás leszek. Tudom, hogy még sokáig szeretni fogom, tudom, hogy sosem felejtem el az együtt töltött időt. És tudom, nem is kell. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és néztem a felszálló gépeket. Nem voltam benne biztos, hogy melyikkel ment el ő, de nem is számított. Még órákkal később is ott álltam, mintha valami szobor lennék, vagy hasonló. Nem fájt a lábam, sem a derekam, semmi. Egy kicsit még ott akartam ragadni abban az időben, amíg mi ketten egy pár vagyunk, és a terminálban ez megadatott. Mintha megállt volna minden, szinte bizsergett minden porcikám, annyira kívántam, hogy a hátam mögött álljon, és megérintsen. Ám az érintés nem tőle jött, hanem valaki mástól. Megfordultam, de valahogy nem lepődtem meg. Mintha legbelül számítottam volna rá, hogy kijön ide. Ott álltunk egymással szemben, de egyikünk sem tudott mit mondani. Őszintén én nem is akartam. És ekkor az idő ismét elindult, minden körülöttem hirtelen megtelt élettel, én pedig nagyot sóhajtottam. Valaminek vége van, és valami új veszi kezdetét… megint. 

End of In Pieces