2012. június 28.

In Pieces - Chapter 12.



12. Salvation

Tommal JJ legnagyobb problémája az volt, hogy túl fiatalnak tartotta őt Colin szerepére. Tom csendesen ült mellettem, miután bemutatkoztunk egymásnak, és hallgatta a beszélgetésünket. Én természetesen teljes erőbedobással mellette álltam, és egyszerűen ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig ő lenne a tökéletes Colin. És nem csak azért, mert a könyvben úgy írtam le külsőre, mint ahogy Tom ma tökéletesen megjelent, hanem mert szerintem tehetséges színész volt. JJ vigyorogva dőlt hátra a székében jó egy órával később, én pedig morcosan pislogtam rá, kimerülve a heves vitában.

- Még mindig fent tartom, hogy tizenkilenc éves.
- Én meg még mindig fent tartom, hogy leszarom, hogy csak ennyi – vontam meg a vállamat. – Ha elvállalja, és ha jónak tartjuk rá, márpedig jó lesz, tudom, akkor igazán boldog leszek. És amúgy Colin is csak huszonhárom a könyvben…
- Te nem is akarsz beleszólni, Tom? – pillantott a szőkére, mire a kék szemek rám szegeződtek.
- Léni már mindent megtett az ügy érdekében – villantott rám egy futó mosolyt. – Amúgy meg tudod, hogy nem lennék itt, ha nem szeretném a szerepet. Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy felajánlottad nekem. Arra számítana az ember, hogy nagy válogatás lesz.
- Nem kell jobb referencia az eddigi munkáidnál – vágtam rá azonnal, mire hamisan vigyorgott maga elé.
- Csak nem téged is meggyőzött a Mardekár Hercege?
- De – felnevettem, és egészen el is feledkeztem arról, ami alig egy napja történt. – De Colin nem Draco, ezt tudjuk.
- Jókedvű, vicces, sármos… azt hiszem, tudom hozni a figurát.
- Abban biztos voltam.

Tom ugyanabban a szállodában lett elszállásolva, mint én, így miután elbúcsúztunk JJ-től együtt indultunk vissza. Kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk, majd mindenki ment a dolgára – nem mintha olyan sok dolgom lett volna. A szobába érve megint megcsaptak az emlékek, és azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Nagyon jó! Remélem, azért idővel nem fogok hányingert kapni, ha eszembe jut Mike és Fanni, na meg Eve és Chez.

Leültem az ágy szélére, és csak pislogtam magam elé. Nem akartam rajtuk agyalni, a Fantasztikus Négyesen, ahogyan elneveztem magamban őket, inkább üres fejjel bambultam.

Ez olyan két óráig működött is, mikor is az ágy szélén fekve kopogtatást hallottam. Nem volt erős, inkább halk, és csak két koppanás hallatszott.
Sóhajtottam egyet, majd odasétáltam és kinyitottam az ajtót; egy félszegen mosolygós Tommal találtam szemben magam.

- Szia, én… huh… szóval gondoltam megkérdezem, nem vacsorázunk-e együtt, ha már mindketten egyedül vagyunk? – elmosolyodtam, valahogy Tom megjelenése feldobta a kedvemet.
- És ezért vagy zavarban? – oké, gonoszkodtam kicsit, mert még jobban zavarba akartam hozni, ő viszont csak szélesen elmosolyodott.
- Csak nem akartam, hogy esetleg azt hidd, hogy randira hívlak – megvonta a vállát, én pedig csak most jöttem rá, hogy Tom tényleg az a mosolygós, jókedvű srác, akit az interjúkban láttam. – Nem mintha nem hívnálak el szívesen, csak… - felnevettem.
- Gyere be, gyorsan átöltözök és mehetünk – intettem, majd ahogy besétált becsuktam az ajtót, és a táskámhoz sétáltam. Mondtam Tomnak, hogy foglaljon helyet, elővettem egy sima kockás inget és egy sötét nadrágot.
- Nem tudom, mihez lenne kedved, de én az itteni étteremre gondoltam. Úgy hallottam, nagyon finoman főznek – mondta, míg én a fürdőben öltözködtem.
- Nekem jó lesz, igazából nem vagyok annyira éhes – kicsi alapozót még kentem magamra, és a számon is próbáltam eltűntetni a sebet, mikor megszólalt a telefonom. Éppen nagyon elfoglalt voltam, így kikiabáltam Tomnak, hogy legyen szíves felvenni, mert valószínűleg Lux az, és kérje meg, hogy várjon egy kicsit.
- Nem Lux az – nyújtotta felém a telefont, mikor odasétáltam hozzá, és közben mosolygott. Nagy levegőt vettem, és intettem neki, hogy induljunk.
- Hallo?
- New York? Komolyan ott vagy, és nem is szóltál? – Mike hangja halk volt, és csalódott. Arra számítottam, hogy ha majd megtudja, dühös lesz.
- Aha, New York – most mégis mit tudtam volna mondani?
- Tom Felton vette fel a telefonod – ütötte tovább a vasat.
- Igen, Tom – bólintottam, közben pedig összevigyorogtam az említettel.
- Nem akarsz elmondani valamit?
- Személyesen jobb lenne. Körülbelül kilenc nap múlva megyek haza.
- Kilenc nap? Léni… akkor nem jössz az európai turnéra? – összeszorult a szívem, mert olyan szomorúan és letaglózva kérdezte, hogy egyből lelkifurdalásom lett tőle.
- Én… Jézusom, Mike… Nem tudom – motyogtam döbbenten. Tényleg nem is gondoltam erre.
- Mindegy, semmi gond – hadarta zavartan, és szinte láttam az arcát magam előtt. Azt a végtelenül csalódott arckifejezést; a lemondó szemeket, a fáradt mosolyt. - Akkor majd… majd beszélünk. Kilenc nap múlva már nem leszünk itthon, szóval… Szia, Léni! – lehunytam a szemem, amint meghallottam a monoton búgást. Letette.
- Minden rendben? – fürkészte az arcomat Tom a liftben.
- Biztos tudni akarod? Hosszú lesz…
- Miért ne?

Hogy pontosan mi vett rá arra, hogy mindent elmondjak Tomnak, nem tudnám megnevezni. Egyszerűen jöttek a szavak vacsora közben, ő pedig figyelmesen hallgatott, néha közbeszólt valamit.

- Nem kell mindig vele lenned, mégis akarod. Léni, szerintem te kicsit mazochista vagy.
- Kicsit? – vontam fel a szemöldököm.
- Mit reméltél a Chesterrel való kapcsolatodtól?
- Nem gondolkodtam, hogy mi lesz belőle. Csak jó volt vele lenni, és ennyi.
- Szeretted? – a kék tekintet kérdőn csillogva meredt rám.
- Igen – bólintottam, közben igyekeztem nem sírni. – Nem úgy, ahogyan talán megérdemelte volna, de szerettem őt. Szeretem most is.
- Tisztában vagy vele, ugye, hogy nem szerethetsz két embert egyszerre?
- Nem szerettem úgy, mint Mike-ot… de szerettem Chestert annyira, amennyire lehetséges volt.
- Mit fogsz csinálni most? – intett, hogy kövessem, és kisétáltunk az étterem teraszára. Megkínál cigivel, és rágyújtottunk.
- Hát… - előkaptam a telefonom, és megnéztem a nyári terveket. – Elindulnak huszonnegyedikén, és június közepéig haza sem jönnek. Nem hiszem, hogy erre el tudok menni. Utána lesz a Projekt Revolution július végén és egész augusztusban… én… elmennék, csak… nem tudom, hogy mi lesz itt. Úgy értem, itt lesznek az USA-ban, de… nem tudom – nagyot slukkoltam a cigimből, és bámultam a hotel kertjére.
- Itt meglesznek nélküled is. Tudom, hogy szeretnél minél többet a film közelében lenni, de látszik, hogy Mike még mindig fontosabb mindennél…
- El sem tudod képzelni, hogy ezért mennyire szánalmasnak érzem magam!
- Miért adnád akkor fel önmagad érte? Akkor maradj itt.
- Egyszer Ő is hasonlóan fogalmazott – emlékeimben felrémlettek azok a napok, mikor ott volt nálam, mielőtt kiköltöztem. Akkor Ő is ilyesmit mondott.
- Arról nem beszéltél, mit csináltál, miután megtudtad, hogy elveszi feleségül. Csak annyit mondtál, hogy elmentél onnan – fürkészően nézett rám azokkal a hihetetlenül kék szemeivel, én pedig inkább elnéztem mellette.
- Semmit – motyogtam halkan, de ő megfogta a kezemet, és elkezdte lehúzni a csuklómról a karkötők tömegét.

Csak álltam ott, hagytam, hogy megszabadítson a védelmemtől. Összeszorítottam a számat, és figyeltem az arcát. Nem lepődött meg, ahogy feltűntek a sebek a csuklómon, mintha már tudta volna, mi fog ott találni. Jó, nyilván sejtette, nem hiába tette azt, amit, mégis… vártam volna a döbbenetet, és a megvetést a szemében, amit valószínűleg a legtöbb embertől megkapnék.

- Végül is, miért nem tetted meg rendesen? – hüvelykujjával végigsimított a sebeken, amitől kicsit megrándultam, de nem rántottam el a kezem.
- Miért érdekel ennyire?
- Ha esetleg arra célzol, hogy érdekből kérdezgetlek, akkor felvilágosítalak, hogy nem így van – végigcirógatta a kézfejemet is, ahol annak a nyomai voltak, hogy betörtem a tükröt, aztán a számhoz emelte a kezét, és végigsimított a repedésen az alsó ajkamon.
- Ahhoz gyáva lettem volna, hogy felvágjam az ereimet. Helyette felmentem a tetőre… - felvont szemöldökkel, és most már kis döbbenettel nézett a szemembe. – De pont akkor kaptam a hívást, és… az visszatartott.
- Megtetted volna?
- Mostanáig sem tudom biztosra – megcsóváltam a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Jól tetted, hogy végül itt maradtál köztünk – elmosolyodott, majd megfogta a kezemet, és húzni kezdett maga után.
- Hova megyünk, Tom? – kérdeztem zavartan.
- Vissza a szobáinkba. Átöltözöl valami csinosabb ruhába, én is felveszek valami mást, és elmegyünk bulizni – már bent álltunk a liftben, mikor ezeket mondta.
- Nem hiszem, hogy…
- Figyelj, itt vagyunk New Yorkban – nézett le rám egy féloldalas mosollyal. – Miért ülnénk a szobáinkban, ha élvezhetjük is az életet?
- És te ezt pont velem akarod élvezni?
- Keresve sem találhatnék rá alkalmasabbat! – hűha, Tom Felton, nem is sejted mekkora veszélyben vagy most! Rávigyorogtam, és bólintottam.

Hát, Tom talált egy olyan helyet, ami megfelelt mindkettőnknek – meglehetősen azonos volt az ízlésünk, ahogy megfigyeltem. A zene ismerős volt, a hely tele emberekkel, mi mégis találtunk magunknak két szabad széket a félkör alakú pult szélénél, s leülve iszogatni kezdtünk.

Tom megértette, hogy jelenleg nem nagyon tudnék hazavágós piákat inni – még mindig élénken élt bennem a legutolsó piálásom -, így felajánlotta, hogy majd ő rendel nekem italt.

Nos, ezek mind hosszú, vékony poharakban voltak, élénkpiros színűek, és nagyon finomak. Egyik sem lehetett több két és fél decinél, és bár volt benne alkohol, mégsem volt annyira erős, elnyomta az eper vagy a málna édes íze.

Nem mondom, hogy nem volt furcsa, hiszen évek óta néztem őt a képernyőn, de valahogy már hozzászoktam ahhoz, hogy híres embereket ismerek meg. Szőke haja most kicsit kócos volt, ahogy mesélés közben jónéhányszor végigszántott rajta ujjaival, nyakában egy vékony ezüstlánc lógott, amit kissé láttatni engedett a nem teljesen végiggombolt kék inge.

Viszont, amin meglepődtem, hogy milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én már annyi mindent elmeséltem magamról. És egyáltalán nem úgy hatott rám, ahogyan azt a liftben gondoltam. Tetszett, mint pasi, de most sokkal többet ért az, hogy velem van, mint egy haver.

Megtudtam, hogy jelenleg nincs senkije, és nem is szeretne maga mellé senkit, valamint hogy bár nagyon szereti a Harry Potter világát, örül, hogy kicsit mást is játszhat Draco Malfoyon kívül. Igazi barátai annyira nincsenek, de nagyon jóban vannak a kollégáival a forgatásról, velük szokott általában lenni, ha kicsit elszabadul a munkától. A szülei nem örültek annyira, hogy ilyen hirtelen eljött Angliából, de azért támogatták… és azt is megtudtam, hogy tetszett neki a könyvem.

Az alatt a pár óra alatt, amíg ott ültünk három pasi is megkörnyékezett engem. Először kissé zavarba jöttem a nyílt közeledéstől, de azért szépen elhajtottam az illetőt. Nem mondom, hogy nem volt helyes, csak most egy időre elegem volt a pasikból, akik így közeledtek felém. A másodikat már nagyobb magabiztossággal fogadtam, és küldtem el, a harmadikat pedig Tom koptatta le – elég volt hozzá egy pillantása.

- A fene se gondolta volna, hogy… hát, hogy ennyire meggyőző tudsz lenni – mondtam neki vigyorogva az utcán. Halkan felnevetett, jókedve most is határtalan volt.
- Nem nézted volna ki belőlem?
- Hát végül is, ha belegondolok, hogy Dracót is el tudod játszani, nem kellett volna meglepődnöm a… hm, kisugárzásodon.
- Köszönöm, igyekszik az ember! – vicceskedve meghajolt kissé. – De elértem, amit akartam.
- Hm? – kérdőn néztem fel rá.
- Szerettem volna, ha látod, hogy nem dőlt össze a világ – lesunytam a fejemet, és meglepetten pislogtam. – Vannak mások is rajtuk kívül, csak talán… talán túl sokáig csak közöttük voltál.
- Lehet… és köszönöm! – mosolyogtam végül fel rá, mire csak egy jókedvű pillantást kaptam. Érdekes egy pasi, meg kell hagyni!
- Mondd csak, el tudnád mondani, hogy mit szeretsz benne? – kérdezte, mikor már újra a szállodában sétáltunk a szobáink felé, s én tökéletesen tudtam, kire gondolt.
- Hát… - megálltam az ajtóm előtt, nekidőltem, és elgondolkodva néztem fel a kék szemekbe. A sötétbarna tekintetét, a hangját, a mosolyát, ahogyan megy, ahogy mutogat, miközben beszél, az önfeledt nevetését, ahogy igazgatja a sapkát a fején, ahogy reggel a fürdőben halkan dúdol. – Mindent.
- Hű, hát… ez eléggé… - kereste a szavakat.
- Félelmetes? Megdöbbentő? Őrültség? – soroltam a jelzőket, mire elmosolyodott.
- Határozott. Határozottat akartam mondani. Nem mindenki szeret egy emberben mindent. Pláne nem, ha már annyira ismeri az illetőt, mint te őt.
- Igen, lehet… - nem volt könnyű hallani a szavait, mert a szívem fájt. Mike eljegyezte Fannit, elveszi feleségül, és… - De egyben rémisztő is.
- Úgy gondolod, hogy… hát, hogy nem fogsz mást szeretni, igaz? – kissé meghökkentem, mert még húsz éves sem volt, mégis olyan kristálytisztán látta a dolgokat.
- Szeretni… hm, hát szeretni mást is tudnék… Szerettem Chestert is, sőt, még most is szeretem, mert attól, hogy ő… szakított velem, az érzés még nem múlik el. Furcsa, igazán összezavarodok néha… Szeretem a barátaimat, ahogyan a barátokat szokás. Bradet, Ryut, Phoenixet, Robot, Joe-t satöbbi… Szeretem Chestert, ami… hát olyan… több mint a barátság, de kevesebb, mint az, amit Mike iránt érzek. Talán az nem is szerelem. Sokszor gondoltam arra, hogy én szerelmes vagyok Chezbe, és az, amit Mike iránt érzek, az valami… valami, amire nem találok szavakat. Egyszerűen leírhatatlan – Tom kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám, de közben még halványan mosolygott.
- Szenvedni fogsz miattuk még jó sokáig.
- Ühüm… - nem akartam sírni, de elszorult a torkom, és a szemem égni kezdett.
- Nem akartam elrontani az estéd ezzel, sajnálom!
- Ugyan, te vittél színt bele! – mosolyogtam rá bánatosan.
- Az biztos, hogy fájni fog, de… nem leszel egyedül, ezt ne feledd! Ott vannak a barátaid. Meg hát itt leszek én is még egy darabig, hozzám is bátran jöhetsz majd, amikor csak akarsz.
- Köszönöm! – megöleltük egymást, Tom pedig továbbindult a folyosón.
- Léni! – szólt még utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba. Felé fordultam és kérdőn pillantottam rá. – Én köszönöm! – felnevettem, ahogy körbeintett a kezével, és bólintottam.

Tom Felton vicces pasi volt. Az elkövetkező három napot együtt töltöttük. Együtt mentünk a megbeszélésekre, együtt ettünk, buliztunk és nevettünk. Mellette már majdnem teljesen rendben éreztem magam. Azok a kék szemek mindig szeretetettel csillogtak rám, én pedig hálás voltam azért, hogy kereste a társaságomat, és nem hagyott egyedül.

Jártuk New York utcáit, boltjait, múzeumjait, kávézóit, éttermeit és klubjait. Jeff foglalkozott a színészekkel, én csak azt kértem, hogy a másik két főszereplőnél azért szóljon, ha lenne valaki.

A negyedik napon végre a kezembe vettem a telefonom, és rászántam magam egy beszélgetésre – Tom hathatós közbenjárásával, mivel addig mondogatta, amíg kötélnek nem álltam.

- Szia!
- Szia… - mindketten hallgattunk néhány pillanatig. Nem tudtam, ő épp mit csinálhat, de én Tomot figyeltem, aki kint állt az erkélyén, és cigizett, míg én a kanapén ülve telefonáltam. Rátámaszkodott a korlátra, és lefelé kémlelt a szálloda udvarára.
- Én tényleg…
- Ne, Evelin, ne kezdjük el! Megkaptam az üzeneted, és felfogtam elsőre is.
- Értem… akkor… most… mi… szóval Chester azóta nem…
- Menj el hozzá, és legyél vele!
- Micsoda?
- Nem szólok bele az életetekbe. Nem is tehetném, és nem is akarok. Legyél vele boldog, csak ez számít.
- Miért? Úgy értem, hogy-hogy most… ilyen hirtelen… - hallottam a hangján, hogy össze volt zavarodva. Hát még én!
- Mindig új dolgokat tanulok az élettől – tekintetem összekapcsolódott Toméval, aki most megfordulva engem tanulmányozott. – Jól vagyok, és jól is leszek. Még két hétig leszek itt körülbelül. Lux el akart jönni, de közbejött neki valami, de azért megvagyok… aztán majd hazamegyek, és beszélünk, rendben?
- Jó, és… köszönöm!
- Ne köszönd! – hiába, azért nem tudtam teljesen kedves és elnéző lenni. – Csak élj! Szia!
- Szia, Léni!

Még néhány percig csak néztem magam elé, Tom pedig kint cigizett, aztán mikor már úgy éreztem, hogy ha felállok, akkor nem csuklanak össze alattam a lábaim, a fürdőbe sétáltam. Megnyitottam a csapot, levettem a temérdek karkötőmet, és a csuklómra hideg vizet engedtem. Sebes volt, még mindig piros, de már egy fokkal jobban nézett ki, mint négy nappal ezelőtt.

- Léni? – Tom pislogott befelé az ajtóból, s tekintetünk találkozott a tükörben. – JJ hívott, azt mondta, megtalálta a te Josh-odat. Lent vár az étteremben, megyünk?
- Persze, mehetünk – gyorsan megtöröltem a kezem, visszavettem a karkötőket, majd Tommal karöltve a lift felé indultunk.

Igazán kíváncsi voltam, kit talált Jeff. Volt egy megérzésem, mert ahogyan Colinnak Tomot képzeltem el, úgy természetesen megvolt a fejemben Josh is. De hogy JJ meg tudta-e szerezni nekem azt a valakit, abban nem voltam biztos. Az maga lenne a megtestesült álom, az fix!

Annyira izgultam, hogy belekapaszkodtam Tom hátán az ingébe, ő pedig csak elvigyorodott. Szerintem látta az arcomon, hogy menten elájulok, így nem tett semmilyen megjegyzést.

Az étteremben sokan voltak, tekintve, hogy ebédidő volt, így eltartott egy kis ideig, mire kiszúrtuk JJ-t egy asztalnál. És nem volt egyedül. Nekünk háttal egy férfi foglalt helyet, és csak a tarkóját láthattam belőle; a rövid, barna hajat, az edzett vállakat a sötét ingbe bújtatva.

- Uram Isten! – nyöszörögtem halkan, mire Tom közelebb hajolt hozzám, én meg a fülébe suttogtam, mert már közel jártunk hozzájuk. – Ez ő? Ez ő! Szerinted?
- Hm, hát… Igen, szerintem ő az – értett velem egyet, én pedig, ha lehet, csak még idegesebb lettem.
- Nem hiszem el, ennyit már nem bírok el – Tom felnevetett, az asztalnál ülők pedig felénk fordultak.

Ott, abban a pillanatban belenéztem a leglehetetlenebbül kék szempárba a világon, és egyetlen pillanatra elállt a lélegzetem. Az a tipikus helyes pasi volt, akitől a legtöbb nőnek szívritmuszavara támad, amikor meglátja, és menten össze akar esni. Én is így éreztem, pedig igyekeztem magam összeszedni, hiszen mégiscsak én vagyok itt a… nem is tudom kicsoda, de azért na! Viszont, mikor elmosolyodott… Hívjatok mentőt, mert meghalok! Egyetlen mosoly volt a világon, ami hasonlóan hatott rám, ez most mégis más volt. Mike távol volt tőlem, és amikor rá gondoltam akaratlanul is mellé képzeltem Fannit. Ez pedig nem tett jót sem nekem, sem az érzéseimnek vele kapcsolatban. Itt és most viszont csak ez a kék szempár volt, és az a mosoly. Azok az ajkak!

- Srácok, örülök, hogy ideértetek! Hadd mutassam be őket – állt fel Jeff és miután a kékszemű félisten is felállt, bemutatott bennünket egymásnak. – Ő itt Heléna Hunyadi, a mi csodás szerzőnk, ő pedig Tom Felton, aki Colint játssza majd. Srácok, ő Chris Pine, aki ma eljött a válogatásra Josh szerepére.
- Sziasztok, örülök a találkozásnak! – mondta, kezet fogott Tommal, aztán velem is. – Heléna, el kell mondanom, hogy nagyon tetszett a könyved, igazán zseniális.
- Köszönöm, ez kedves tőled – viszonoztam a mosolyt. Nekem meg te tetszel, úgy, ahogy vagy!

Nem tudtam magamhoz térni, csak fogtuk a másik kezét, és mosolyogtunk.
Hát erre határozottan nem számítottam, ez már tényleg több, mint amit remélhettem. Meg kell majd kérnem Tomot, hogy csípjen belém, nem álmodok-e!?

10 megjegyzés:

  1. Szia! Ez nagyon jó lett! Örül, hogy jött folytatás, mert már nem bírtam magammal mit kezdeni. És kezdek egy kicsit pozitívan nézni erre a történetre, mármint abból a szempontból, hogy Léni még lehet boldog. Nagyon szurkolok neki/nekik! Az pedig külön pozitív csalódás, hogy Tommal ilyen jóban lettek. Várom a következő fejezetet!

    El B.

    VálaszTörlés
  2. Szia Amy!

    Ez nagyon jó fejezet lett!Nagyon tetszik Tom és Léni kapcsolata.El kell Léninek egy új barát más környezetből!Én is nagyon szurkolok Léni boldogságáért!Pluszz nagyon tetszett,hogy Chris első ilyen nagy benyomást tett rá.Megérdemelne egy normális pasit.
    Remélem a vizsgáid jól sikerültek!
    Nagyon várom a következőt!
    Puszi Rena

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Mikor megláttam a frisst, azt hittem szívinfarktust kapok, úgy megörültem neki. Legszívesebben a lábaid elé borultam volna, na de hát annyi méltóság talán még van bennem, hogy megálljam. xD
    Olyan régóta vártam már a frissre, és olyan nagyon jó lett!!
    Ne kövezzetek meg, de Tom Feltonnak nem nagyon örültem, és nagyon meglepett, hogy képbe került. Ne értsd félre, nincs vele semmi bajom, a HP-ben is asszem ő volt a kedvencem, főleg az első pár részben. De rettenetesen örülök, hogy ilyen kedves és jófej, és hogy ennyit segített Léninek. Megkedveltem, mert segített neki tovább lépni. Bár én nem tudom felívtam-e volna Evelint. Nem akarom, hogy Léni megbocsásson neki. Jó, jól tette, hogy beszélt vele, mert azt szeretném, hogy Chester boldog legyen, de nem akarom hogy Léniék kibéküljenek, mert megbocsáthatatlan szerintem amit tett. Mindenesetre Tom nagyon jó hatással van Lénire. És az a rész, amikor kiderült, mit akart tenni magával Léni, és hogy milyen a csuklója, ahogy rájött... Hát, az döbbenetes volt, de egészen fantasztikusan nagyon jó.
    Bocsánat, ha kicsit sokat beszélek, de be vagyok sózva teljesen, annyira örülök a frissnek, és annyira várom a folytatást.
    Azért jó volt hallani egy kicsit Mikeról is, még ha Léninek nem is volt olyan kellemes a beszélgetés. De hát ezt a részt is imádtam. Gondolom mennyire meglepődhetett, amikor nem Léni vette fel a telefont! :D:D
    És a vége! Húú, ütős volt. Írtam korábban, hogy az NCIS-es pasi a korábbi fejlécről jobban bejött, és egészen idáig nem volt szimpi Chris - a legújabb filmjében szinte utáltam - de most, húúú anyukám! Annyira jól megírtad, hogy csak na!
    Kívánom, hogy Léni legyen boldog, és talán Chris is elég jó hatással lesz rá... :)
    Szerintem így is hosszú lett a komim, pedig érzem, hogy így is kihagytam valamit, de bármennyire töröm a fejem, nem jut eszembe. Úgyhogy azt hiszem ennyi, be is fejezem a rizsázást, mert tök hülyének érzem magam, hogy ennyit beszélek, vagyis írok, de úgy érzem ezt muszáj volt kiadni magamból! :D
    Egy szóval várom a folytatást, és király vagy! :)

    VálaszTörlés
  4. Ez az út valóban megváltás ennek a szegény lánynak-és az is, hogy végre egy kívülálló is segít neki.
    Annyira klassz, hogy szinte darabról, darabra ragasztgatod össze a széttört önbecsülését..
    Sokat vártunk erre a fejezetre, de nagyon megérte.

    VálaszTörlés
  5. Szia!

    Jaj erre érdemes volt feljönni :)
    Tom :L Jaj, kis cukker! Eddig is imádtam, de, hogy ilyen jó fej volt Lénivel kapott még pár piros pontot :) Nagyon tetszik a köztük kialakuló kapcsolat...és minden pénzt megadtam volna, ha láthatom Mike arcát, mikor Léni telefonját egy másik pasi veszi fel, ráadásul egy milyen pasi :D
    A kedvenc jelenet, amikor megnézi a csuklóját...annak valami hihetetlen atmoszférája volt :O
    És hát Chris, hát jaj :D Egyre magasabb lesz az egy négyzetméterre jutó JÓ pasik száma :D
    Kíváncsian várom, hogy mit hozol ki (és főleg hogyan) belőlük.

    pusz: csibi

    VálaszTörlés
  6. ááááááááá de jóóóóóó! olyan rég volt! ugy örülük :D és nagyon jó lett. csípem tomot :D kezd egyre jobban leni Léni. szegényt már ugy sajnáltam. kijár neki egy kis jó is.
    mikor lesz uj???? nagyon kíváncsi vagyok!
    puszi:bee

    VálaszTörlés
  7. Szia
    Nekem nagyon tetszett:) Nem semmi hogy Léni mennyi mindent kibír...és ahogy részről részre szerzi vissza az önbecsülését meg magabiztosságát és hogy próbálja össze ragasztani a ketté tört szívét. Ki jár neki egy kis jó is végre...
    Hm Tom meg Chris mi lesz még itt??
    Puszi

    VálaszTörlés
  8. Naon jó volt!! De ugye visszakanyarodsz majd a bandához???
    :)

    VálaszTörlés
  9. Jöttem, láttam - Oh mamám! xD
    Ez a történet pont az ellenkezője a másiknak (Bekka és Mike nagyon gyorsan összemelegedtek). Nem tudom, hogy a fáradtságtól vagy mitől (amúgy nem vagyok annyira érzékeny típus), de volt egy-egy fejezet ahol zokogtam - nem fogom a fáradtságra xD

    Először Mike és Léni kapcsolata:
    Igen egy kis klisé (de hadd legyen, hiszen az elménkben minden megtörténhet és hárommillióféle dolgot nem lehet kitalálni), de nekem nagyon tetszett a kalapból kihúzós választás.
    Mike jelei... Ő A PASI! Nem evidens, hogy neki kell kezdeményezni? !
    És Fannit megfojtanám egy kanál vízben is. Mondjuk, amikor megjelentek a repülőtéren kéz a kézben, akkor még nem voltam olyan nagy ellenszenvvel, de amiket mondott aztán Léninek.

    Másodszor Chez és Léni kapcsolata:
    Oh, igen! Naná, hogy van a helyes legjobb barát, aki kitart melletted *.* És annyira édesek voltak ők is együtt *olvadozik*
    Én viszont nem ítélem el Chezt és Evelint - ha ennyire szeretik egymást. Megértem Lénit, és tudom, hogy nagyon kiborult akkor.

    Tom és Chris:
    Oh... Először is KÖSZÖNÖM Tomot *.* (rákaptam a LP-s fickeidre, erre kapok Tomot is *.*). Nem akarom Christ! Azt akarom, hogy Léni menjen vissza és kaparja ki Fanni szemét és tiporja a földbe! :D

    Amit még megjegyeznék:
    Annál a résznél, amikor Mike megkérte Fanni kezét és mindenki hirtelen Lénit kezdték el figyelni...
    Mike egyszerűen, hihetetlen. Szeretném, ha boldog lenne - és Fanni mellett nem lesz az!
    Remélem (én is), hogy visszatérünk a bandához és valami rendeződik ott.

    Ihletet - további sok-sok fejezetet:
    Libricica :D

    U.i.: És akkor én most mit olvassak? :O

    VálaszTörlés
  10. Szia!
    Megint késve, de itt vagyok.
    Tom nagyon kis aranyos... Nem sokan tudják csak így végighallgatni minden "ellenszolgáltatás" nélkül mások bajait. De ahogy törődött Lénivel ez idő alatt, attól még az én szívembe is belopta magát. Mikeról inkább nem is mondanék semmit. Kissé pipa vagyok rá...
    És hát Chris Pine... Ó TE JÓ ÉG!! AZ A PASI!!! Nem csodálom, hogy Léni is elalélt tőle... :D
    Szóval megint csak jön egy olyan "fordulat", amit annyira nagyon fogok várni, hogy csak na...
    Puszi: Breeco

    VálaszTörlés