9. Lift me up, let me go
Tom villogó arca bosszúságot
tükrözött, ahogy a kissé már megviselt webkameráját állítgatta. Éppen valahol
Japán felé járt a Halál Ereklyéi első részének bemutatókörútján. Nemrég kaptam
tőle postán egy ezüstláncot, rajta az Ereklyék medáljával.
-
Na most mondd! – áll meg a kép és belemosolyog a
kamerába.
-
Azt mondtam, hogy te úgyse jössz LA-be lakni és
egymagamnak ez kicsit sok.
-
De imádod azt a házat!
-
Tudom, csak… üres – nyelek nagyot, és a billentyűzetet
bámulom.
-
Mi az?
-
Semmi – ránézek, ő felvonja a szemöldökét, aztán a
tekintete egészen elkomolyodik.
-
Én vagyok az. Mindent tudok rólad, emlékszel?!
A minden alatt tudom, mit ért.
Tudja, hogy milyen vagyok, ha mélypontra kerülök az életemben.
-
Most egészen másképp van minden – néztem fel rá egy
pici mosollyal. Keserédes mosoly ez. – Tudom, mire gondolsz. A hotel tetejére.
Most viszont… nem éreztem, hogy oda kell mennem. Én… nagyon fáj. Chris volt…
azt hittem, ő a nagy ő.
-
Múlt időben?
-
A nagy ő nem hiszem, hogy így viselkedne. Hogy ilyen
fájdalmat okozna.
-
Ez nem egy tündérmese, Hel, ez az élet! – összevontam a
szemöldököm. – Azt hittem, ennyi idős korodra már megtanultad, hogy a dolgok
nem csupán feketék, vagy fehérek.
Igaza volt. Az emberek sokrétűek,
a kapcsolatok még inkább. Én sem voltam kimondottan jó, bennem is volt rossz,
de még mennyi! Én sem voltam fekete vagy fehér. Heléna Hunyadi voltam, aki egy
kis országból jött ide, semmilyen konkrét céllal. Persze Mike egy cél volt, de
nem ilyesmire gondoltam. Otthagytam az egyetemet, mert egyszerűen feladtam.
Kijelentettem, hogy én azokat a dolgokat nem tudom megtanulni és egyszerűen
lusta voltam időt szánni rá, hogy legalább megpróbáljam. Itt kint mégis mennyit
güriztem a Machine Shopnak. Régi szép idők… Aztán megint feladtam, azt mondtam,
képtelen vagyok elviselni, hogy Mike nem engem választott, hogy eljegyezte
Fannit és majdnem olyat tettem, amit mindig mélységesen szégyellni fogok, már
csak azt is, hogy megpróbltam. Ennek ellenére elég sikeres író lettem, erre nem
sajnáltam az időt. És amikor nem ment Mike-kal… amikor úgy éreztem, nem ő kell
nekem, feladtam. Pedig hosszú évekig szerelmes voltam belé, ő volt a minden.
Az igazság az, hogy már magam sem
tudtam, hogy mit érzek. Azok után, ami Chrisszel történt, elgondolkoztam, hogy
valóban egy nap leforgása alatt el tudtam dönteni, hogy elhagyom Mike-ot? Mert
összesen tuti nem gondolkoztam rajta többet. És most mindketten hiányoznak. Azt
hittem végleg leszámoltam vele, amikor kisétáltam a koncertről, de most mégis
úgy éreztem, hibát követtem el. Viszont így éreztem Chrisszel kapcsolatban is.
Pokoli volt az érzés, hogy egy másik nővel van.
És ezekből az érzésekből pontosan
tudtam, hogy nem vagyok szerelmes egyikükbe sem. Nem úgy, ahogy kéne. Ez csak
valami rajongás és szeretet és valami felfoghatatlan szükség, hogy legyen
valaki mellettem. Lehetőleg kettejük közül valaki. Erre úgy jöttem rá, hogy
elkezdtem a történéseket úgy figyelni, mintha én magam egy szereplő lennék egy
megírt történetben. Néztem, miket tettem, miket mondtam, és rájöttem, ha ezt én
írtam volna, akkor bizony ez nem szerelem. Valami más. Nem tudom pontosan mi,
de talán nem is kell minden érzelmet azonosítanom állandóan. Nem kell
skatulyába tennem minden gondolatom és érzésem. Most egyedül vagyok, szingliként,
és ez van.
-
Igazad van – sóhajtottam végül. – Kell egy kis idő, míg
rendesen tudok gondolkozni. Azt hiszem ez a néhány év… túl sok volt.
-
Persze, hagyj magadnak rá időt!
A házat mindenesetre meghirdettem
eladásra. Tényleg túl nagy volt ez nekem, habár nagyon szerettem, meg kellett
válnom tőle. Amúgy is lehetetlen lenne hosszú távon fenntartani az írói
fizetésemből. Nem mondom, hogy rosszul kerestem, mert igazából több pénzt
kaptam, mint egy átlagos amerikai, de akkor is. Visszhangzott a ház, már nem volt
itt se Tom, se Chris. Reed is egyre jobban összeszedte magát, és szerinte is el
kellett adnom. Így hát meghirdettem és naponta volt legalább két potenciális
vevő, akiket körbe is vezettem. Igazából baromi szép helyen volt a ház, nem
hiába szerettem én is bele azonnal, így nem volt nehéz eladni. Nem kellett
hozzá egy hónap sem. Volt három hetem rá, hogy elköltözzek, szerencsémre már
kinéztem egy lakást a belvárosban.
Még sosem laktam ennyire a város
középpontjában. Igazából eddig pont azt szerettem Los Angelesben, hogy város
volt, mégis nagy hely volt benne, nem is lehet összehasonlítani a zsúfolt New
Yorkkal, ahová olykor elszólított a kötelesség. Szerettem, hogy bár eddig
mindig családi házban éltem itt, mégis egy feljlett nagyváros volt körülöttem,
ahol mindent azonnal elérhettem. Most viszont a munkám miatt, ami inkább kötött
a város központjához, úgy döntöttem, ott keresek magamnak otthont, és nem is
kellett sokáig nézelődnöm. Egy modern, mégis otthonos lakást találtam, két
szobával, erkéllyel – fura mód itt ezeket villának hívták, bár már
hozzászokhattam volna az itteni dolgokhoz. És azért, hogy tényleg könnyebb
legyen a dolgom, még a jogosítványnak is nekikezdtem. Nagyon nem volt eddig
hozzá kedvem, egyszerűen nem érdekelt, hogy autót vezethessek, és míg otthon,
Magyarországon éltem, nem volt olyan furcsa, de itt, ahol már a középiskolába
is kocsival mennek, idejét láttam így huszonhat évesen.
Közben nem hagytam fel a futással
sem, habár már nem volt velem Chris, hogy ne legyen olyan unalmas, és célt is
adjon. Most már saját célom volt: nem elengedni magam. Nem akartam megint
magamba roskadni, és szomorkodni, mert nem volt okom rá. Volt egy csodálatos
állásom, volt szép otthonom, és barátaim is akadtak. Igaz, a szerelem még mindig
nem talált rám úgy igazán, de nem is éreztem úgy, hogy muszáj lenne valakihez
tartoznom. Ebben a tekintetben olyan voltam, mint mielőtt ideköltöztem volna,
még Mike előtt. Nem volt baj, hogy nincs pasim, nem úgy, mint annak a sok
lánynak és nőnek, akik képtelenek voltak egyedül lenni. Én pedig újra megláttam
a szépséget abban, hogy így voltam.
Közben néha összefutottam
Chesterrel a városban, kiderült, miért volt olyan fura a turné alatt, míg ott
voltam. Evelinnel szétmentek, nem volt már olyan jó a kapcsolatuk, mint az
elején. Igazából már az esküvőjük napján is sejteni lehetett, hogy nem tartanak
ki egymás mellett sokáig, de ezt azért nem kötöttem Chez orrára. Mondjuk
annyira már nem tűnt megviseltnek, és másik nővel randizott már egy ideje. A
többiekről nem kérdeztem, mert ő sem említette őket. Most már megértettem, hogy
nem is kell sajnálnom az ilyen barátságok felbomlását, hiszen úgysem voltak
igaziak.
Mike és én sem beszéltünk a
szakítás után egy jó darabig. Mire hazajött a turnéról, én elhoztam minden
cuccomat a házából, a kulcsot otthagytam az irodájában. 2011 áprilisában
találkoztunk először, véletlenül, az egyik bevásárlóközpontban. Egy nővel volt,
randizott. Nem mondom, hogy jó érzés volt, sőt… De tudtam, hogy ez így helyes.
Nem leszünk fiatalabbak, és az élet megy tovább.
Szerettem az új lakásom, Reed
segített nagyon jól berendezni, neki tényleg volt érzéke az ilyesmihez. Igaz,
eltartott vagy három hónapig, míg mindent beszereztünk és elrendezgettünk, de
tök jó volt addig is, hogy a félig kész szobákban lehettem. Éreztem, hogy
alakul az életem. Az a bizonyos egy dolog hiányzott, egy társ. Hogy ne legyek
egyedül, hogy legyen kivel megosztanom, amim van… de már megbékéltem a
gondolattal, hogy várnom kell a megfelelőre, az igazira.
Ha azt mondanám, hogy gyorsan
eltelik az év, nem hazudnék egy cseppet sem. Persze néha, mikor egyedül voltam,
unatkoztam és csak vánszorogni látszott az idő, de alapvetően rendesen
elfoglalt voltam. A könyveim és cikkeim, novelláim miatt egyre ismertebb
lettem, így egyre több helyre, eseményre hívtak meg, így utazgattam is, de
főleg LA-ben jelentem meg sok helyen, és csak úgy repült az idő. A munka is
nagyon ment, a Reeddel közös projektet lezártuk, befejeztük, és újra önállóan
írtunk. Nekem pedig ezer és egy ötletem volt, szóval a szabadidőm nagy részében
írtam, vagy edzettem – vagy hála ez utóbbinak, rengetegszer éttermekben
kajáltam Reeddel.
Novemberben, egy fantasy íróknak
megrendezett vacsorán voltunk Reeddel, és megkaptam életem legjobb lehetőségét
– jobbnak éreztem, mint a Mike-hoz való kiköltözést, a filmet, vagy bármi mást
eddig. Megismerkedtem több Forgotten Realms íróval, köztük Paul S Kemppel is.
Reednek a Star Wars kapcsán rémlett, nekem viszont Erevis Cale miatt. A kedvenc
szereplőm volt, és Kempet tartottam a legjobb fantasy írónak a világon. Sokat
beszélgettünk a befejezett trilógiáiról, arról, hogyan alakul majd a Forgotten
Realms. Pár nap múlva pedig felhívott, hogy nem lenne-e kedvem vele dolgozni,
ötletelni egy kicsit a következő könyve kapcsán. Hát majd’ kiugrottam a bőrömből,
és még ez enyhe kifejezés volt. Ezt a világot most nemrég megint
megreformálták, és bizony rengeteg rajongó elpártolt tőlük a Mágiavész miatt,
amit eszközöltek az írók. Nekem persze semmi gondom nem volt vele és kaptam az
alkalmon, hogy az egyik legjobbtól tanulhatok és vele dolgozhatok.
Így telt el 2011, mintha nem is
lett volna, és máris következő év januárja volt, én meg egy picit pihenhettem.
A sok meló miatt eléggé kifáradtam, nem is fizikailag, inkább szellemileg, így
néhány napot otthon töltöttem, filmeket és sorozatokat néztem, gyorskaját ettem
és rengeteget lustálkodtam. Nagy semmittevésemben nem számítottam olyan
váratlan és meglehetősen felkavaró dologra, mint egy egyszerű SMS.
„Szia! A Getty Centerben fogunk forgatni jövő keddtől. Eljöhetnél,
beszélgethetnénk, ha van kedved!?”
Ismertem a helyet, tudtam is, mit
forgatnak ott. Ez adott helyszínt a Csillagflotta parancsnokságának a Star
Trekben.