12. The return of the King
Egyik nap beültem egy étterembe,
miután vettem magamnak végre egy telefont. Azonnal írtam is egy üzenetet haza
anyuéknak, hogy ne aggódjanak. Míg ettem, nyomkodtam a telefont, még sosem volt
ilyen hiper-szuper kütyüm, ez az egyik legújabb cucc volt. Elnyomtam még pár
üzenetet, Mike-nak, a testvéreimnek, Reednek, hogy tudják, ezentúl itt
keressenek. Gondoltam rá, hogy Chrisnek is írnom kéne, hátha még kapcsolatba
akar lépni velem, de képtelen voltam rá. Megírtam az SMS-t de nem küldtem el.
Fájón emlékeztettem magam rá, hogy barátnője van.
Hazafelé végig próbáltam nem
gondolni semmire. Túl nagy volt ez a stressz mostanában, nagyon megviselt, így
most igyekeztem magam kivonni ezalól.
A lakásom ajtaján egy cetli várt,
Fannitól. A városban volt, leírta a címét. Ma járhatott itt, vagy tegnap este,
mert Reednél aludtam. Egy szálloda címe volt rajta, ismertem, nem messze volt
Mike házától. Biztosan nem véletlen.
Mivel elég energikusnak éreztem
magam egy kis sétához, elindultam, hogy meglátogassam. Csak nem írta volna meg,
ha nincs ott, ugye?! Mindegy, legalább sétálok egyet. Út közben bedugtam a
fülembe egy kis zenét, megtanultam, hogy ne legyen túl hangos, különben nem
hallom a közlekedési zajokat körülöttem. Amióta volt az a baleset… még most is
megborzongtam tőle, ahogy Shiorira gondoltam.
Mivel ma valamiért nem éreztem
magam annyira a béka segge alatt, nem akartam erre gondolni. Miközben sétáltam,
nézelődtem, a zenére igyekeztem figyelni. Szerencsémre olyan ember voltam világ
életemben, hogy fel tudott dobni, ha vidámabb zenéket hallgattam. Persze ez
fordítva is működött.
Éppen egy kirakat felé
fordítottam a tekintetem, és megbámultam benne menet közben egy Converse
dorkót, mikor a másik oldalamról valaki elkapta a karom. Mivel nem hallottam
semmit a zenén kívül, így a hirtelen inger eléggé megijesztett, és ösztönösen
elhúztam a kezem, megálltam.
A fülemben még mindig valami
Justin Timberlake szám hangoskodott, mikor felismertem azt, aki megállásra késztetett.
Chris egy meglepett, de örömködő mosollyal az arcán nézett szembe velem mikor
odafordultam, és mozgott a szája. Ja, hogy húzzam ki a fülemből a zenét?!
Annyira váratlanul ért a találkozás, bár nem tudom miért, errefelé azért elég
gyakoriak a sztárok, hogy nem is tudtam értelmesen gondolkodni. A gyomrom a
torkomba ugrott, a szívem ezerrel kezdett kalapálni.
Megint mondott valamit, és a
tekintete a kis füldugókra siklott. Jesszus, Léni, ne legyél már ekkora kretén!
Kihúztam a fülemből a zenét, és a zsebembe gyűrtem a dugókat. Naná, hogy pont
akkor futok bele, vagyis ő belém, mikor a legkevésbé sem számítanék rá. Mikor
pont épp nem rá gondolok, és egyetlen pillanatra elfelejtem, hogy milyen
nyomorúságos is vagyok valójában. Na akkor elkapja a kezem az egyik
legforgalmasabb útszakaszon, mert persze hogy kiszúr a több száz ember között.
-
Bocs, nagyon elmerültem a nézelődésbe… meg a zenébe…
nem vettelek észre – szabadkoztam, bár valójában tök normális dolog volt, ami
történt. Gondolom. Két másik ember között ez egy általános összefutás lenne.
-
Igen, az feltűnt – kaptam egy kis kuncogást. Csinálnak
egyáltalán olyat a pasik? Mindegy. – Pedig már a zebrától láttalak – intett az
átkelő felé, ahonnan ő jött és amerre én tartottam. – Nagyon néztelek, hátha
észreveszel, de kénytelen voltalak fizikailag rávenni.
-
Hát… - barátnője van! – Csak célirányosan haladtam.
-
Eléggé – bólogatott, én meg elidőztem az arcán. A
napszemüvegen, ami takarta azt a gyönyörű szemét, a szép ívű orrán, a
csókolnivaló száján, meg a hosszú borostáján.
-
Forgatási szünet van? – kérdeztem, mivel erre
asszociáltam az arcszőrzetéből, és hogy ne tűnjek már úgy, mintha lefagytam
volna.
-
Aha, még két napig.
-
Az jó, legalább tudsz pihenni – tök hülye, általános
megállapítás volt, de hát mi mást lehet erre mondani?
-
Igen. És veled? Hova igyekszel?
-
Fanni a városban van – húztam elő a címkét a hátsó
zsebemből, csak úgy demonstrációképp. – Megírta hol szállt meg, gondoltam
elugrok hozzá. Beköszönök.
-
Aha – mindjárt lejjebb lankadt a kedve, a mosolya kissé
megkopott. Nem mondom, hogy nem kedveli Fannit, de valami nyilván nem stimmel a
témával kapcsolatban. – Gondolom akkor együtt csináltok programot meg ilyesmi…
-
Nem tudom – vontam vállat. – Azt se tudtam, hogy jön,
csak ez a cetli várt az ajtómon.
-
Mondjuk téged se egyszerű elérni – jegyezte meg, és bár
a szemüveg takarta a szemét, mégis mintha kis zavartságot olvastam volna le
róla. – Kerestelek párszor, de ki voltál kapcsolva.
-
Uh… - a rohadt életbe! Végre kivágom a régi telefont a
francba, és pár napig offline vagyok, hát naná, hogy akkor keres! Hirtelen
rendbeállt a szívverésem, vagy legalábbis lassult, és normálisan tudtam
viselkedni. Azt hiszem. – Hát kicsit bedobtam az óceánba, és csak ma vettem
újat. El akartam küldeni neked is a számom, de még nem jutottam el addig – oké,
kis hazugság.
-
De miért végezte a vízben?
-
Lejárt az ideje. Tudod egy csomó ember kéri, hogy a
hamvait odaszórják, gondoltam miért ne.
-
Azért a kártyát megtarthattad volna.
-
Igen, ebben van valami.
-
Hát szóval, ha nem leszel ma sokáig Fannival, esetleg
elmehetnénk enni valahová?!
-
Persze! Tök jó lenne! – le se lehetett volna törölni az
arcomról a vigyort, és ez őt is vigyorgásra késztette.
Olyan furcsa érzés volt, nem
olyan, mint amikor ránézel a másikra és mosolyognod kell pusztán csak mert ő is
mosolyog, hanem mert ő Chris. Ő és én. És valahogy mindig olyan volt, mintha a
mi mosolyunk többet jelentene. Régen többet is jelentett, mikor egy pár
voltunk. Kommunikálni is tudtunk csak egy-egy mosolyból, egy grimaszból, egy
fél pillantásból. Most persze ez halványult, de mégis olyan, mintha tudná, hogy
erre vágytam, és hogy most legszívesebben körbeugrálnám örömömben a Földet.
-
Akkor hagylak is, hogy töltsd Fannival a délutánt –
látszólag jót mosolygott rajtam. Örült, hogy örülök.
-
Ja, igen – erről már szinte el is feledkeztem. – Biztos
tovább marad, majd még úgyis találkozhatunk.
-
Gondolom elsősorban úgysem hozzád jött – jegyezte meg
lazán, aztán azonnal kapcsolt, hogy esetleg megbánthat ezzel, láttam az arcán,
hogy már mentené a helyzetet. Viszont erre semmi szükség nem volt.
-
Igen, nekem is van egy olyan érzésem, hogy inkább Mike
miatt jött ki – vontam vállat.
-
Lehet – hagyta annyiban a dolgot. Úgy tűnik sosem lesz
már kevésbé kínos kettőnk között, ha szóba jön Fanni és Mike. – Akkor érted
megyek mondjuk hétre, ha az jó?
-
Tökéletes.
-
De előbb még – elhalászta tőlem a telefonom, és
megcsörgette magát róla. Ezen elmosolyodtam, olyan jó érzés ez az egész. – Csak
hogy mostantól el tudjalak érni.
-
Írtam volna – motyogtam még, ahogy visszaadta a
készüléket, de azt hiszem, ő is tudta, hogy ez nem igaz.
-
Akkor este – kaptam még egy bugyiolvasztó mosolyt,
aztán elindult.
-
Várj, nem is tudod, hol lakom – szóltam utána. Ettől
megtorpant és hátravetett fejjel felnevetett. Annyira meglepődtem a reakcióján,
hogy csak zavartan néztem a vállaira feszülő pólót, a napsütésben mogyoróbarna
haját, és azt hiszem levegőt is elfelejtettem venni.
-
Hidd el, – vette le a napszemüveget, és ahogy felém
fordult, végre megint belenézhettem abba a szép szempárba. – nagyon is tudom,
hogy hol élsz – olyan mosolyt kaptam, olyan csibészes, nőzős mosolyt!
-
Tényleg? – semmi értelmesebb nem jutott eszembe.
-
Tudod, ha kérdezek valamit, Zach válaszol is rá –
kacsintott rám, majd ezzel tova is sétált az utcán.
Még jó darabig néztem, ahogy
távolodik, igazából egészen addig, amíg már nem tudtam kivenni messzi alakját a
város forgatagából. Valami pedig azt súgta, hogy ő ennek nagyon is tudatában
volt. Mint amikor a nők direkt egy kicsit jobban ingatják a csípőjüket, vagy
dobálják a hajukat, és tudják, hogy ezzel maguk után fordítják a mellettük
elhaladókat. Chrisnek ehhez semmi különöset nem kellett tennie, elég volt az a
kacsintás, az a pillantás, és az a mondat. Mert szóval… kérdezett rólam
Zachtől. Valamiért érdekelte mi van velem. Nem tudom, hogy ez csak mostanában
volt-e vagy már régebben, de teljesen mindegy is. Örömömben a levegőbe
boxoltam, mert hirtelen, egyetlen találkozással az életem egyszerre
boldogabbnak tűnt. Reménnyel telinek.
Még mikor már kopogtattam Fanni
szobájának az ajtaján, akkor is egy bárgyú vigyor ült az arcomon, viszont ahogy
meghallottam odabentről a motoszkálást, inkább eltűntettem magamról a jelet,
hogy valami nagyon jó történt velem. Nem mintha annyira nagyon titkolni akartam
volna Fanni elől, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez a dolog most csak rám
és Chrisre tartozik. Akaratlanul is Mike-hoz kötöttem Csicsi megjelenését, és
semmiképp sem akartam, hogy a múlt megint beárnyékolja ezt a nagyon is vidám és
színes jelenemet.
Beinvitált, miután megöleltük
egymást, ami merőben nagy haladás volt részünkről. Habár a távolság és az idő
tényleg gyógyítgatta a sebeinket, mégsem voltunk már ugyanazok, akik anno.
Most kicsit rövidebb, csak vállig
érő haja volt, aminek a tincsei feketék és karamell színűek voltak. Ez volt
rajta a legszebmetűnőbb változás, de ahogy elkezdtünk beszélgetni, és figyeltem
a mozdulatait, az arcát, a szavait, észrevettem mennyivel másabb, mint volt.
Hogy mennyivel érettebb, felnőttebb, nyugodtabb nő ült velem szemben, mint aki
akkor volt, mikor összetörtem Mike konyhájában azt a bögrét.
Az életéről mesélt, hogy mit
csinál otthon, milyen a munkája, és hogy azon kívül milyen új barátokat
szerzett. Hogy a családunk hogy van, mesélt a bővülésről, született
gyermekekről, új szerelmekről, és elvesztett rokonokról. Persze ezekről is mind
tudtam, mert anyáékkal minden héten beszéltem, de érdekes volt más szemszögéből
megtudni mindezt, így nem szakítottam félbe.
Én is meséltem, hogy milyen
eseményeken vettem részt az elmúlt időszakban, hogy hogyan teljesített a
legutóbbi könyvem a boltokban, és Reedről meg Tomról is beszéltünk kicsit, bár
neki ők nem voltak sosem igazi közeli barátai.
Akiken osztoztunk, azokról
mindketten mélyen hallgattunk. Fogalmam sem volt, hogy ő mennyire tartja a
Linkin Park tagjaival a kapcsolatot, és én sem hoztam szóba, hogy néha
összefutok Chezzel, vagy hogy váltunk egy-két szöveges üzenetet. Sejtettem,
ahogy azt Chrisnek is mondtam, hogy ő most nem nyaralni vagy nem hozzám jött,
hanem egy bizonyos személy invitálására, de ezt sem akartam megkérdezni. Persze
nyilván érdekelt volna, hogy ő és Mike mennyit beszélnek, vagy hogy milyen
úton-módon került most ide, pláne nem is olyan messze régi közös otthonunktól,
de nem érdekelt annyira a dolog, hogy ezzel esetleg régen lezárt sérelmeket
szakítsak fel benne vagy épp magamban. Ezzel ő is így lehetett, így tehát maradtunk
a semlegesebb témáknál. Annak ellenére, hogy a múltkor felhívtam Chris miatt,
és elmondtam neki, hogy még mindig szeretem, ezt sem emlegettük. Mindketten
betudtuk pillanatnyi elmezavarnak, azt hiszem.
Két órával később már otthon
voltam és a gardróbszekrényem előtt ácsorogtam a megfelelő ruha után kutatva.
Bárcsak itt lenne Reed – gondoltam, mert ő mindig tudta, milyen alkalomhoz mi
illik, és még az én nem túl gazdag választékomból is tudna valami egészen
különlegeset kreálni. Ám mivel már három napja a színét sem láttam, sejtettem,
hogy ennek köze lehet ahhoz a bizonyos forgatási szünethez, amit valószínűleg
együtt töltenek Zach-kel, így nem is zavartam meg ebben.
Végül egy egyszerűbb, sötétzöld
ruha mellett döntöttem, amit egy kényelmes de csinos kis cipővel egészítettem
ki. Végülis Chris és én évekig voltunk együtt, tudja milyen vagyok, és nálam ez
a kiöltözés egy randihoz. Lehet más nők Los Angelesben mindenféle csillogó és
kivágott darabot hordanának egy ilyen estén, gyilkos cipővel és órák hosszú során
belőtt frizurával meg sminkkel is bíbelődnének, de az nem én lennék. Már nem.
Összességében valamit nagyon
eltalálhattam, mert amikor Chris értem jött hétre, és megpillantott, láttam
hogy tetszem neki. Ahogy mondjuk ő is nekem, ez nem is lehetett kétséges.
Szürke ingben volt és egy sötét nadrágban, de hát neki még egy krumplis zsák is
jól állt volna.
-
Nagyon csinos vagy – mondta, miközben közelebb hajolt
és adott két puszit. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne csókoljam meg, de
azért nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magunkat, ha ő mégsem ilyesmi
találkozóra gondolt.
-
Te sem panaszkodhatsz.
-
Látod, még meg is borotválkoztam – simított végig az
arcán egy mosollyal.
-
Igen, Kapitány, látom. De tudod, hogy engem nem zavar –
vontam vállat, hogy valamivel leplezzem, mennyire nagyon tetszik így. Meg
mindenhogy.
-
Azért egy ilyen… vacsorára mégsem jöhettem csak úgy –
már majdnem azt mondta, hogy randi, tudom én!
Beültünk egy számomra ismeretlen
autóba, bár ez Hollywoodban nem számított hírnek, ha egy sztárnak új autója
volt, és az egyik olyan étterembe mentünk, ahol még a kapcsolatunk elején elég
sokszor megfordultunk. Ez volt az egyik kedvence, nem túl puccos, de sok
híresség kedvelt helye volt. Persze nekem igazából egy csomó ember fel sem
szokott tűnni, mert nem nézek meg olyan sok filmet, ragaszkodom a jól
beváltakhoz, amiket akár százszor is meg tudnék nézni. Ugyanígy vagyok a
sorozatokkal is, kevés újat szoktam elkezdni, így akár ülhetett volna a
szomszédos asztalnál akárki, nekem fel se tűnt volna. Mindig csak Chris által
vettem észre őket, mert őt mindenki ismerte, és fordítva. Így most is míg
elértük az asztalunkat, köszönt pár embernek, engem pedig csak mint Heléna
Hunyadit mutatott be. Megint belémvágott a felismerés, hogy mennyire jó érzés
volt, amikor a nevem után a „barátnőm” vagy épp a „kedvesem” jelzőt is
használta.
Az előétel meg a leves alatt a
forgatásról beszélgettünk, mindig is nagyon szerettem hallani, hogyan zajlik az
ilyen, meg úgy általában szerettem, ha mesélt. Olyan jó, férfias hangja volt,
amit bármeddig elhallgattam volna. Még a főételt is kibírtuk a múlt
felemlegetése nélkül, de aztán talán úgy látta, hogy eleget kerülgettük a forró
kását.
-
Szóval te és Mike – se kérdés nem volt, se kijelentés,
és még a nevét is egész semlegesen tudta kiejteni, de tudtam, mit takar ez az
egész.
-
Hát az már régi történet – letettem a sütis villát és
ránéztem. – Nem is voltunk együtt igazán. Néhány hét volt csupán.
-
Az addig oké, de köztetek nem is kellett lennie
romantikus kapcsolatnak, mégis mindig harmadiknak érezhette magát az ember –
hoppá, kemény szavak. Kemény, de igaz szavak.
Nem tudtam, hogy miért hozta fel
ezt a témát. Mármint csak úgy, mint hogy két barát beszélget és ebbe
beletartoznak az emlékek is a vélt és/vagy valós sérelmekkel együtt, vagy hogy
azért hozta fel, mert ő viszont romatikus kapcsolatban gondolkodna velem? És
akkor felmerül a kérdés, mi van az ő barátnőjével?
Ahogy ebben a néhány fagyott
másodpercben egymásra néztünk, ahogy vizsgálgattuk a másik reakcióit, rájöttem,
hogy igazából a részemről mindegy is, mert tartozom neki annyival, hogy végre
egyszer őszintén beszélhetünk az életünkről. Még akkor is, ha az nem fog
összefonódni újra. Tudtam, mennyire tud fájni a múlt, még akkor is, ha már úgy
gondolja az ember, hogy lezárta, hogy továbblépett, hogy többé nem fog
ugyanabba a gödörbe esni. Még ha nem is akar tőlem többé semmilyen komolyabb
kapcsolatot, akkor is tartozom neki ennyivel.
-
Régen így volt – ismertem be egy kis sóhajjal. – Akkor
is, amikor veled voltam – szavaimra egy pillanatra összeszorította az
állkapcsát, és lenézett a terítőre. Kegyetlen szavak ezek, tudtam én is. Sosem
mondtam ki, és igazából ő sem. De tudtam, milyen kegyetlen az, ha valamit tudni
vélsz, de nem mondod ki, hátha mégis tévedsz. Néhány pillanatig csendben
maradtam, hogy legyen ideje… nem is tudom mire. Ezt nem lehet ennyi idő alatt
feldolgozni rendesen. – Már nem ez a helyzet. Amikor szakítottam vele, azért
tettem, mert…
-
Kérlek! – szakított félbe és magában örlődve megrázta a
fejét. – Inkább ne. Nem kellett volna felhoznom a témát.
-
Chris…
-
Ne! – nézett rám. – Tudom, vagyis sejtem mit akarsz
mondani, de nem akarom hallani. Tudom, hogy én kezdtem, de…
És tessék itt volt, a „tudni
vélem, de inkább nem akarom hallani, mert akkor csak rosszabb lesz” helyzet.
Nagyot nyeltem, de tiszteletben kellett tartanom a kérését. Nem azért jöttem el
vele, hogy fájdalmat okozzak neki, habár tudom, hogy ezzel már elkéstem.
-
Semmi baj, megértem – nyúltam át az asztalon, hogy
egyetlen másodpercig végigsimítsak a kézfején, mielőtt elhúzta volna.
-
Ne haragudj! Azt hittem… tudod, hogy… első randink
lehet vagy valami, de…
-
Nincs tiszta lap – bólintok.
-
Igen. A dolgok nem feketék vagy fehérek, túl sok az
árnyalat.
Pont azt mondta ki, amit én is
gondoltam, mikor Tommal beszélgettem erről, több mint egy évvel ezelőtt, és
amit Reednek mondtam Zach-kel kapcsolatban.
„Van, aki látja az árnyalatok
közti különbséget. És van, aki nem. Van, akinek megbocsátható a
megbocsáthatatlan is, és van, akinek egy kis hiba is elég ahhoz, hogy elengedje
a másikat. Mert minden embernek más a lelke, a szíve. Mást bír el, más
terheket, más fajdalmakat.”
Ezek után hagytam, hogy hívja az
egyik pincért, fizessen, aztán meg hazavigyen. Csendben voltunk megint, sem ő,
sem én nem szóltunk. Tippre azt mondanám, neki azért lett volna mit mondania,
de talán nem akart. Nem akarta, hogy jobban felszakadjanak a sebei, vagy hogy
egy veszekedés kerekedjen a dologból.
Nem tudom, hányszor lehet
egyetlen embert elveszíteni, de ismét így éreztem. Chris délután még olyan közeli
volt, most pedig egy szakadék húzódott közöttünk, amit az én hazugságom és
hűtlenségem ütött közénk. Egyedül pedig hiába is próbálnék hidat építeni, ha ő
nincs ott a másik oldalon, és nem vár rám.
Az épület előtt leparkolt, ahol a
lakásom volt, és csak ültünk még egy picit ott a sötétben. Visszafojtottam a
lélegzetem párszor, mert nagyon közel álltam a zokogáshoz. Alig tudtam
megállítani a kitörni vágyó érzelmeket, néhány könnycseppet még így sem tudtam
visszatartani. Gyötrő érzés volt, szorongás és rettegés, hogy ez az utolsó
pillanat, és többet nem lehetek vele. Viszont nem tehettem meg, hogy kínzom
ezzel, hogy még én csinálok magamból áldozatot. Tartoztam neki ennyivel.
-
Köszönöm a vacsorát – mondtam, miután leküzdöttem a
késztetést a sírásra.
-
Én is, hogy eljöttél – kezei az ölében pihentek, most
nem tűnt pattanásig feszülve, mint mikor vezetett és úgy szorította a kormányt,
hogy elfehéredtek az ujjai.
-
Bármikor – válaszoltam, és hiába vártam, hogy rám
nézzen, nem tette. – Jó éjt! – motyogtam még és kiszálltam a kocsiból.
Ahogy matattam a kulccsal, hogy
beletaláljak a hülye zárba, végig azt vártam, hogy utánamszól, mert nem hajtott
még el, de nem tette. Így hát bármennyire is nehéz volt, bementem, és nem
néztem vissza.
A liftben engedtem a sírásnak,
aztán az ajtómon lévő cetlire bámultam. Reed lendületes kézírással üzent nekem.
Mi van ma mindenkivel, hogy nem használják mondjuk az SMS-t vagy az e-mailt?
„Ne felejtsd a Valentin napi marhaságot! Holnap határidő! R.”
Felnyögtem. Reed még decemberben
elvállalta a nevemben, hogy az egyik simert netes újságba mindketten írunk
Valentin nap alkalmából egy-egy… akármit. Azt mondták lehet rövid történet,
novella, vers vagy bármi. Vers, hogyne! Akkor csak kicsit csesztem le ezért őt,
mert mostanában nem ment az írás, de most ebben a percben legszívesebben
megfojtottam volna egy kanál vízben.
Bementem és tekintve hogy csak
fél kilenc volt, leültem a laptop elé, hogy írjak valamit. Bármit. Még a
könnyeim se száradtak fel, mikor egyszerűen a billentyűk fölé emeltem a kezem
és bepötyögtem a teljesen random szöveget, ami épp eszembe jutott.
Szerelemben és háborúban mindent
szabad. Ez az általánosan elfogadott megállapítás. Szólás-mondás, de sokan
eszerint élik meg a szerelmi életüket. Én mást használnék, egy ennél rövidebb,
de szerintem sokkal igazabb frázist.
Mindenki hazudik.
Először csak annyiban, hogy
megpróbálsz csinosabbnak tűnni az első randikon, és hogy lázasan nézel utána
mindenféle témának, hátha felmerülnek majd, és tudj miről beszélgetni az
aktuális kiszemelttel. Aztán abban, hogy mit szeretsz csinálni, hogy milyen
éttermeket szeretsz, hogy ki a kedvenc íród, vagy melyik a kedvenc
televízióműsorod. Tudod, csak hogy legyenek közös pontok. Aztán csak azt veszed
észre, hogy kezdesz változni, kezdesz alkalmazkodni a párodhoz, mert nyilván
egy kapcsolatban igyekezni kell megfelelni a másiknak. Természetesen ugyanezt
várjuk el attól a bizonyos személytől is.
Tehát a megállapítás, hogy
mindenki hazudik, teljesen helytálló. Szerelemben és háborúban mindent szabad,
főleg hazudni. Aztán eljön a pillanat, amikor tovább kell lépni a kapcsolatban.
Először csak közös nyaralás, aztán esetleg közös otthon, majd házasság és
gyerekek. Mindenki álma, nem igaz? Az ember társas lény, ez a normális. Együtt
megöregedni, mert mégiscsak jobb ketten ücsörögni a tornácon, mint egyedül. De
aztán azt veszed észre, hogy esetleg nem Bermudára mész nyaralni, csak a
legközelebbi üdülőhelyre. Hogy a ház, amit szerettél volna, amiről mindig is
álmodtál, a valóságban két szobával kisebb és csak egy fürdője van, medence meg
sehol. Hogy az esküvődön nem a kedvenc zenekarod játszik, de még csak a műfaj
és a stílus sem egyezni, és habár te két gyereket szerettél volna, barátságosan
kiegyeztetek négyben. Mert hát meg kell felelni a másiknak.
Mindenki hazudik.
Persze a szerelem védői most mind
már kétszer lecsapták a laptop fedelét, és felzendültek, hogy ez nem is igaz. A
szerelemben ezek nem hazugságok, csak kompromisszumok, és hogy persze mi is
visszakapjuk ezeket. Mert hát mégiscsak tengerhez mentünk, van egy saját otthonunk,
az esküvőn mindenki jót táncolt és a gyerekek meg milyen aranyosak, a
legnagyobb ajándékok az élettől.
Mindenki hazudik.
Bármit megtennék, ha akkor jobban
tudtam volna hazudni. Ha nem vetted volna észre, és lett volna rá időm, hogy
rájöjjek, a hazugságom az, ami megmentett, ami éltetett. Hogy a hazugságom egy
idő után nem is volt az, hogy amikor a szemedbe néztem, és azt mondtam, hogy
szeretlek, azt a szívem minden szerelmével mondtam.
Mindenki hazudik.
Bármit megtennék azért, ha te is
jobban tudtál volna hazudni. Hogy még tovább tetteted volna, hogy nem vetted
észre, és hogy adsz még nekem időt. Azon a napon, amikor elköszöntél tőlem, nem
is sejtettem, hogy ez rövid időn belül mekkora fájdalommá fog válni, mert a
hazugság nem hazugság volt többé.
Arra kértek, írjak ebbe az online
magazinba egy kedves történetet, esetleg egy romatikus hangvételű verset
Valentin nap alkalmából. Csalódást kell okoznom nagyon sok embernek ezzel az
írásommal, mert nem tudnék olyet alkotni most. Egyetlen személy szívéhez szeretnék
csak eljutni, de rengeteg a hibámmal és rossz döntésemmel eljátszottam ezt a
lehetőséget.
Mert Ő mindenkinél jobban tudja,
milyen hazug a lelkem.
Sosem mondtam neked, de mindig is
a Megváltásnak tartottalak téged. Habár legbelül mindig ott volt egy másik fény
a szívemben, te ragyogtál legfényesebben az egemen! Minden együtt töltött
percért hálás vagyok, és most, hogy erre már nincs lehetőségem többé, jobban
őrzöm ezeket az emlékeket, mint bármi mást, ezek a legnagyobb kincsek számomra.
Tiszta szívemből szeretlek téged!
Chris, az én Hazugságom te
voltál… és minden vágyam, hogy a jövőm Igaza légy!