In Pieces - Chapter 10

10. There will be Blood

Otthon mindenki nagyon örült nekünk, és hát igyekeztünk fent tartani a látszatot – azt, hogy én nem haragszom Fannira és nem akarom megfojtani egy kanál vízben. Mindenki boldogabb és nyugodtabb, ha azt hiszik, mi ott kint vigyázunk egymásra.

Anya mondjuk eléggé szomorú lett attól, hogy csak három napot maradtunk, de egyszerűen muszáj volt sietni vissza, mert Mike már így is ki volt akadva, amiért a What I’ve Done videójának forgatásán nem voltam ott, mert a könyvemmel volt dolgom máshol. Ráadásul akkor annyira berágott, hogy megtiltotta a többieknek, hogy akárcsak részleteket is megmutassanak a kész számokból, így én még nem is hallhattam a Minutes To Midnight dalait. Azt mondta, hogy a kiadatás napján fogjuk meghallgatni heten. A banda és én.

Szóval otthon be sem állt a szám, mivel mindenkinek mindent el kellett mesélnem. Persze jól cenzúráztam egyes dolgokat, de azért nagyjából képben voltak.
Az a három nap úgy eltelt, mintha csak egyetlen másodperc lett volna az egész.

A repülőn megint csak nem beszélgettünk Fannival, mind a ketten zenét hallgattunk, vagy aludtunk. Volt tizedikén egy rendezvény, ahova hivatalosak voltak a srácok, és így mi is, mint a partnereik. Shiorival le is volt beszélve a ruha téma. Mivel ő modell volt, így könnyebben és jobban mozgott a divatszakmában, én pedig megkértem, hogy álljon elő nekem valami igazán dögös rucival. Elvégre Chester barátnőjeként oda kell tennem magam. Ahhoz már hozzászoktam, hogy merészebb sminket viselek – ami amúgy a könyvem miatt is jól jött, valahogy több önbizalmam volt a felolvasásoknál és a dedikálásoknál -, meg hogy feszülős ruhákat hordok, magas sarkú cipőkkel. Valahogy büszkeséggel, és beképzeltséggel töltött el, hogy Chester Bennington oldalán lehetek. Azt hiszem, azt akartam, hogy mindenki irigyeljen engem. Régebben ez a fajta viselkedés számomra visszataszító volt, de megváltoztam. Chester mellett észrevétlenül is átalakultak a nézeteim, és az, ahogyan kezeltem a világot.

Ezt persze mások is észrevették, Lux például imádta, hogy magabiztos és – ahogyan ő szokta mondani – egy vérbeli „picsa” lettem. Nem rosszból mondta, nekem pedig kifejezetten tetszett ez a csúnya megszólítás. Mike már más tészta volt, minden alkalommal végignézett rajtam, megakadva a cipőimnél és a sminknél – valahogy láttam a szemében az elképedést és a botránkozást. De nem neki akartam megfelelni, és Chez teljesen más ember volt, mint ő. Én pedig bár száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és nagyon megváltoztam, egyelőre jól voltam így. Chesterért.

A reptéren Evelin és Chez vártak bennünket, ami annyit tett, hogy kedvesen köszöntek Fanninak, miután engem üdvözöltek, és aztán leléptünk. Fanni haza tud taxizni, és nagy szerencséjére nem is akart sohasem a mi társaságunkba belelógni.

Viszont ahogy hazafelé mentünk, az autóban elgondolkodtam, hagytam, hogy Chez meg Eve beszélgessenek, én meg kifelé bámultam az ablakon.

Mike-ra gondoltam. Nem láttam a kinti tájat, csak az arca lebegett a szemem előtt. A mosolya, mikor a turnén voltunk az első nyáron, mikor meglátott a pólójában, mikor először végigtomboltam egy Fort Minor koncertet. Soha többé nem lesz már ilyen, tudtam jól. Mike életében ez a korszak lezárult. A Linkin Parkkal nincs meg ez a lazulás feeling, nincs meg ez a laza stílus. A hiphop mégiscsak más, mint a rock… ha nagyon akarom kategorizálni őket.
Lenéztem a csuklómra, és nagy nehezen bevallottam magamnak, hogy az, amelyik a jobb kezemre volt varrva jobban a szívembe lopta magát.
Mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy ismerhetem őt, és felnéztem rá. Soha, senkit nem tiszteltem még ennyire, mint Mike-t. Az, ahogyan rá gondoltam, sokkal másabb volt, mint ahogyan Chezre szoktam.

Viszont Chestert is szerettem…

Evelint kitettük út közben, majd mi is hazamentünk. Chester furcsán nézett rám, én pedig kérdőn pislogtam felé.

- Minden rendben volt otthon? – kérdezte, mikor végre beléptünk az ajtón.
- Persze, de hát beszéltünk is, mondtam.
- Ja, hát igen, csak… - megvonta a vállát, én pedig közelebb léptem hozzá, hogy végre megcsókoljam. Ilyen gondolatok után szükségem volt rá. – Ott van a ruhád – intett egy ruhazsák felé, ami a nappaliban lógott.
- Megnézted?
- Nem – egy pillanatra úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit, de aztán csak lassan megcsóválta a fejét.
- Minden rendben van, Chester?
- Igen, persze. Most mennem kell, Mike és Rob még akarnak valamit… Azt hiszem, valamit a vacsorával kapcsolatban. Nézzem meg a helyszínt, vagy ilyesmi…
- Mintha nekem számítana, vagy érdekelne, mi? – vigyorogtam rá.
- Ismersz… - dobott egy puszit, majd kilépett az ajtón.

Másnap volt a rendezvény, ahova mind mentünk. Shiori, Evelin és Lux átjöttek hozzánk, és együtt készültünk el. Shi egy gyönyörű ruhát választott nekem. Vérvörös volt, tele csillogó kövekkel, nagyon rövid volt, és a hátamat szinte teljesen szabadon hagyta. A hajamba is került egy hasonló színű tincs, amiről Lux gondoskodott, Evelin pedig kisminkelt. Amikor este elkészültünk és a tükör elé álltam, komolyan elállt a lélegzetem.

Igaza volt Fanninak, felszedtem Chez mellett pár kilót, de ez most valahogy nem látszott. A hajam bonyolult kontyba lett fogva, és az a vörös tincs benne össze-vissza tekergőzött, a sminkem erős volt, a ruhám csodálatos, a cipőm pedig… hát fájt benne a lábam, mert nagyon magas volt, de hát így volt teljes az összkép.

A többiek is jól néztek ki, alapjában véve mi így négyen lányok eléggé ütősek voltunk.
Mikor lementünk, láttuk, hogy Fanni és Mike is megjöttek. Ők is jól néztek ki egymás mellett – sajnos!

- Hűha! – Chester leragadt annál a fázisnál, hogy le se vette a szemét rólam jó pár percig, én meg csak vigyorogva ácsorogtam mellette.
- Csinosak vagytok! – bólintott Mike is, de az ő szemeiben megint azt láttam, hogy nem tetszik neki ez a Léni. Nagyot sóhajtottam. Nem tudok megfelelni mindkettejüknek. Ha nem lenne Fanni, én sem lennék Chesterrel, és akkor minden más lenne.

Az este jól telt, hatszázmillió – jó, lehet, hogy annyi azért nem – kép készült rólunk. Alapjában véve csak zenészek voltak jelen a partnereikkel, de azért láttam pár ismerős arcot, mint például Jayt és Beyonce-t.
Chester egész este zavart arcot vágott, de hiába kérdeztem, hogy mi lelte, csak azt mondogatta, hogy ma igazán gyönyörű vagyok. Ki érti a pasikat?

Aztán olyan gyorsan eltelt az a pár nap a Minutes To Midnight megjelenéséig, hogy észre sem vettem.
Ott találtam magam Mike-nál, és vártuk a többieket.

- Olyan régen beszélgettünk már egy jót – fordult felém, miközben a konyhában tányérokra pakolgattuk a rendelt pizzákat.
- Elfoglaltak vagyunk – mormogtam halkan, de hát az igazság az volt, hogy legtöbbször ő nem ért rám.
- Igen, sajnos… - nagy levegőt vett, felém fordult, de mikor belenéztem a szemébe, láttam, ahogy elszáll a mondókája a levegőben.
- Igen?
- Semmi… - megcsóválta a fejét, és mielőtt még rábeszélhettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, megjöttek a többiek, és levonultunk a stúdióba.

Most jöttem csak rá, hogy mikor itt laktam, alig kétszer voltam itt lent, és akkor is csak pár papírért szaladtam le.

- Csak légy őszinte! – ennyit mondott Mike, majd a kezembe adta a saját lemezemet.

Mindannyian aláírták a borítóját, rajtam pedig valami furcsa érzés lett úrrá. Az első igazi Linkin Park lemezem! Miután Chez rámszólt, hogy ne merjek sírva fakadni, kuncogva betettem a lemezt a lejátszóba, és elindítottam.

Azt mondtam, amint végighallgattam a Wake-t, hogy ez a legjobb. Ők nevettek, de leintettek, hogy azért hallgassam végig az egészet. De hát Istenem! Az első szám vitt nálam mindent, így biztos voltam benne, hogy a többi is fogja.

Összeszorult a szívem a Valentine’s Day-nél. Azonnal Chesterre néztem, és láthatta a szememben a kérdést, hogy ez most mi? Csak megrázta a fejét.
Nem voltunk együtt Valentin napon, és reméltem, hogy ez nem valami üzenet akart lenni.

Ezután az In Between is csak még jobban eltemetett a borús gondolataim között, és míg előtte jókedvűen, vigyorogva hallgattam a számokat, most ennek az ellenkezője történt. Tudtam, hogy nem kellene meglepődnöm a szövegeken, hiszen mindig is megérintettek, mindig a sajátomnak tudtam érezni, és ez most sem volt másképp, de azért mégis…
Mike hangja eltelítette az agyamat, és lehunyt szemmel élveztem a melankolikus dallamokat. Aztán jött az In Pieces, és komolyan ott voltam, hogy mind a kettejüket úgy felpofozom, mint annak a rendje. Viszont tudtam, hogy ezek nem nekem, nem rólam szólnak, de annyira ideillettek. Az utolsó számot már úgy hallgattam végig, hogy a lábam idegesen dobolt a padlón, és mikor a tekintetem találkozott Phoenix-ével, csak még jobban elkomorodtam. Láttam rajta, hogy tudja, min megyek éppen keresztül.

Elhaltak az utolsó hangok is, én pedig ugyanúgy éreztem magam, mint mikor Mike kocsijában végighallgattam a Qwerty-t. Nem tudtam mit mondani, de szerencsére most nem is kellett. Mindettől függetlenül irtóra jó lett az album, nagyon tetszett, így csak vigyorogtam rájuk, és ez nekik elég volt.

Mike azzal engedett haza, hogy legyek csinos a vacsorán – persze kiemelte, hogy ne extrémen csinos -, Chester pedig határozott arccal leültetett a kanapéra otthon. Nekem rögtön beugrott, hogy két napja ugyanezen a kanapén szeretkeztünk, de mielőtt még kajánul elkezdhettem volna vigyorogni, nagyot sóhajtott.

- Beszélnem kell veled valamiről.
- Oké… - bólintottam mosolyogva, ám látva Chester komoly, de zavart arcát, rossz érzésem lett. – Minden rendben van? – felé nyúltam, és végigsimítottam az arcán. Szerettem volna, ha tudja, nekem mindent elmondhat, hiszen egy pár voltunk.
- Igen… - mondta elhalóan, és kifürkészhetetlenül nézett a szemembe. – Nem, nincs… - sóhajtotta végül, és felismertem a bűntudatot az arcán.
- Csak mondd, mi baj! – mondtam én is halkan, feszülten. Nem tudtam, mi baja lehet.
- Én… Szóval… Jaj, Istenem! – rövid hajába túrt, felállt mellőlem és tett pár kört a dohányzóasztal körül. Én is egyre idegesebben figyeltem őt.
- Chez…
- Az egész akkor kezdődött, mikor kiadták a könyvedet – kezdett bele, én pedig bólintottam, bár nem tudtam, hova fogunk kilyukadni. – Te egyre elfoglaltabb lettél, és… és Evelin ott volt veled, velünk mindenhol. Néha hazavittem, és beszélgetni kezdtünk – nem tudtam közbevágni, pedig rá akartam kiáltani, hogy fogja be a száját, mert annyira tudtam, mi fog következni! – Aztán… én… nem is… - nem nézett rám, de dőltek belőle a szavak, mint aki össze van zavarodva, és csak minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. – Nem voltál itt Valentin napon, én meg itthon voltam este, és akkor… akkor írtam meg félig-meddig azt a számot. Nem akartam mondani neked, hogy hiányzol és gyere haza. Meg nem is igazán akartam, mert… én… Szóval Eve átjött, mármint én hívtam, ne értsd félre, nem az ő ötlete volt! – rám pillantott egy rövid ideig, de úgy kapta el rólam a tekintetét, mintha fájt volna neki rám néznie. – Nem… nem történt semmi köztünk, csak… jó volt vele. Egyre többször kerestem a társaságát, ő pedig nagyon kedves volt, de mindig tartotta a távolságot. Miattad. Aztán… aztán… Volt, hogy együtt vacsoráztunk, vagy elmentünk moziba… Csak azt vettem észre, hogy vele akarok lenni. De… de én veled is akartam és… Olyan nehéz ez, mert nem akartam ezt az egészet! – kétségbe esetten nézett rám, de én nem tudtam megszólalni, csak néztem rá hitetlenkedve és zavartan. – Te olyan… olyan jó vagy, Léni. Sosem értettem, miért nem vette ezt észre Mike, és olyan jó volt, hogy velem voltál! A múltkor is… olyan gyönyörű voltál… de ott volt Eve is, és… én csak nem tudtam… nem tudtam, mit is érzek, vagy mit is akarok. Mármint… ő mindig azt mondta, hogy nem… - elhallgatott és lehunyta a szemét. – Meg akartam csókolni többször is, de elutasított, mert nem akart a hátad mögött… mert nem akart az a lány lenni, akivel megcsaltam a barátnőmet… vicces, mert ugyanezeket a szavakat szoktad te is használni… Sajnálom, Léni! – rámnézett, én pedig összeszorított szájjal szinte fuldokoltam belül. – Azt mondta, hogy… hogy addig semmi sem lehet köztünk, míg veled vagyok, és… és… én csak…

Egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam elhinni, amit mondott. Nem lehet, hogy Evelin kell neki, nem lehet, hogy a legjobb barátnőm hónapok óta ezt csinálja a hátam mögött! Az, hogy nem csókolta meg, semmi. Ennél még az is jobb lett volna, ha lefekszik Chesterrel, mint hogy érzelmileg csak még jobban magához láncolta. Az ismeretlen, a titokzatos, a tiltott gyümölcs…

Felálltam a kanapéról, és rá sem nézve Chesterre elindultam felfelé, majd a szobánkban elkezdtem táskákba dobálni a cuccaimat.

Képtelen voltam mondani valamit, képtelen voltam bármire is. Csak automatikusan elkezdtem pakolni, és az agyam csak a körül járt, hogy Chez meg Eve. Hát engem mindenki elárul és cserben hagy? Igen, tényleg mindenki.

- Mondj valamit, Léni! – kért az ajtóban szobrozva, és szörnyülködve nézte, mit művelek. Nem szóltam semmit. – Ne csináld ezt! Mindig magadban tartod az érzéseidet. Mike is ezért nem tudja a mai napig sem, hogy…
- Fogd be! – ordítottam rá, és felé pördülve dühösen néztem rá. Nem akartam sírni, így igyekeztem azokat a tetves könnycseppeket nem kiengedni a szememből. – Azt akarod, hogy mutassam ki, mit érzek most? – meg sem vártam a választ. – Azt érzem, hogy egy cseppet sem vagy különb, mint Fanni! Undorítóak vagytok mindketten, de te talán még rajta is túlteszel! Semmi, érted, semmi jelét nem adtad annak, hogy van valaki más! – hadd hallják a szomszédok is, nem érdekelt, úgy kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. – Velem voltál minden éjszaka! Velem szeretkeztél! Engem csókoltál, te szemét! Most pedig egyszer csak benyögöd, hogy a legjobb barátnőm kell neked?
- Én… - tátogott egy sort, mint a partra vetett hal. Nem érdekelt, hogy neki milyen érzései vannak. Talán amúgy sem volt soha semmilyen.
- Nem érdekel – mosolyogtam rá cinikusan, bár eléggé hülyén festhettem, ahogy félig sírva megpróbáltam felülemelkedni a helyzeten. – Elmegyek.
- Én…
- Igen, ezt már hallottam – morogtam, és sietve összedobáltam mindent, ami hirtelen a kezem ügyébe akadt. Öt perccel később három nagy táskát cipeltem le az ajtóhoz, és gyorsan magamra kaptam a cipőmet is, ami a magas sarka miatt eléggé kényelmetlennek bizonyult később.
- Hova fogsz menni? – kérdezte halkan, de valahogy nem tudott meghatni a halk, bűntudatos suttogása.
- Mit érdekel az téged? Hívhatod Evelint, és elmondhatod neki, hogy már kurvára nem állok az utatokba! – ripakodtam rá, és a vállamra kapva a nehéz táskákat, kiléptem az ajtón.
- Én ezt nem így akartam…

Nem válaszoltam semmit, csak kilépve az utcára fogtam egy taxit, és behuppanva az ülésre megkértem a sofőrt, hogy vigyen egy közeli hotelbe.

Már megint mi a fészkes fene történt velem? Mi a franc van az életemmel? Soha nem lehetek már boldog? Mert Chez mellett az voltam, már amennyire lehetettem.

Valami puccos helyen kötöttem ki, de igazából rohadtul nem érdekelt a dolog. Kivettem egy szobát az egyik legmagasabban lévő emeleten, ahol reményeim szerint nem sok ember volt, hiszen ezek a drágább szobák voltak, és miután elküldtem a srácot, aki felhozta a cuccaimat, lehuppantam az ágyra, és csak néztem magam elé.

Chester szakított velem. Evelin miatt. Aki a legjobb barátnőm. Akit szintén szívesen fogadtam, mint anno Fannit.

Hát komolyan ez hihetetlen!

Látni sem akartam egyiket sem. Sem Chezt, sem Evét, sem Fannit. Mike-ra lett volna szükségem, de nem hívhattam. Nem akartam panaszkodni neki pont ma, mikor kiadták a lemezt. Talán holnap. Igen, majd holnap. Mert bár a szívem most kettészakadt, a kisebb része Chesterért sóvárgott, a nagyobb Mike-ért, mégis szerettem volna, ha Mike átölel, és… és nem is tudom. Ostoba vagyok.

Órákig ültem ott, és csak bámultam a semmibe, aztán megcsörrent a telefonom, és amint megláttam Mike nevét villogni a kijelzőn, eszembe jutott, hogy valószínűleg késésben vagyok. Kinyomtam a hívást, magamra kaptam egy csinosabb ruhát – amit Chester választott -, magamra pakoltam egy kiló sminket, és nehéz szívvel elindultam az étterembe.

Nem akartam találkozni Chesterrel és Evelinnel. A szívem úgy zakatolt, hogy azt hittem menten átszakítja a bordáimat. Összeszorítottam az állkapcsomat, és beléptem az ajtón. Mike azonnal előttem termett, és szorosan megölelt.

- Azt hittem, el sem jössz – mormogta a hajamba, én pedig nagyot nyeltem. Istenem, hogy fogok ma velük ünnepelni, mikor legszívesebben sírva fakadnék? De megfogadtam, hogy ez nem nyomhatja rá a bélyegét a mai napra, így mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy felnéztem rá.
- Elfeledkeztem az időről, ne haragudj!
- Semmi baj, csak furcsa volt, hogy Chester sem tudta, hol maradsz ilyen soká. Azt hittem együtt jöttök majd – szóval nem tudja. Nem mondták el neki.
- Bocsáss meg – kértem újból, majd a társaság felé néztem. Chester és Evelin engem néztek, elég közel álltak egymáshoz, de nem annyira, hogy az feltűnő legyen. Elszorult a torkom. – Van valami erős ital? – kérdeztem Mike-tól, ő pedig az asztalhoz kísért.

Azonnal lehúztam egy pohár akármit, majd leültünk. Chester és Evelin közé kerültem, Lux és Shiori pedig velem szemben mosolyogtak rám. Senki sem tudja!!!
Nem néztem sem Chezre, sem Evére, aki mellettem feszengve falatozott. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor érzi magát kényelmetlenül. Hát… érezheti is!
A beszélgetés fonalát meg sem próbáltam követni. A szívem még mindig hevesen vert, a tenyerem izzadt, és a lábamat is idegesen járattam az asztal alatt. Miért? Miért? Miért?

- Kérhetek tőletek egy kis figyelmet? – szólalt fel Mike hangosabban, hogy mindenki rá figyeljen. Zavartan vettem tudomásul, hogy már a desszertet is megettük. Vagyis a többiek, én azt sem tudtam, mikor vitték el előlem a félig sem elfogyasztott főételemet.
- Persze, haver – vigyorgott rá Joe, és mind érdeklődve fordultunk Mike felé.
- Ez egy különleges nap – felállt, és kedvesen mosolygott. – A harmadik nagylemezünk is kint van a boltokban. Nagyon sokat foglalkoztunk vele, megint újra együtt voltunk, és ez nekem személy szerint elképesztően jó érzés volt. Veletek mindig jó együtt dolgozni, de azt hiszem, tudjátok, mennyire szeretlek benneteket! – a többiek halkan felnevettek, és én is mosolyt erőltettem az arcomra. Tetszett, amiket mondott, de ma valahogy kész kínszenvedés volt a közelükben lenni. Lassan már fizikailag fájt az, hogy Chester és Eve között kellett lennem. – De ez a nap nem csak ezért fontos. Én… huh, szeretnék kérdezni valamit tőled, Fanni – az egyes számú Áruló (Chez lett a kettes számú) meglepetten nézett fel Mike-ra, és felállt, ahogyan Mike a kezét nyújtotta felé. – Azt hiszem a legjobb az lesz, ha csak megkérdezem… Lennél a feleségem?

Hogy mit mondott?

Egyszerre több dolog is történt – ahogyan azt szokták mondani. Chester azonnal rám nézett, és ijedten bámult rám, Evelin halkan Uram Istenezett, Phoenix átnyúlt Evelin combjai fölött az asztal alatt, és megszorította a térdemen pihenő kezemet, Lux Brad kezét szorongatta az asztalon és ő is meredten engem bámult, Shi pedig tátott szájjal nézte Mike-t.

Én viszont egyetlen embert figyeltem, Fannit. Nem tudta, hogy Mike meg fogja ma kérni a kezét, ez tisztán látszott rajta. Őszintén elmosolyodott, és leolvastam a szájáról az igent – hallani nem hallottam semmit, csak a saját vérem zubogását -, és figyeltem, ahogyan az ujjára kerül egy köves gyűrű.

Nem hiszem el!

Intettem a pincérnek, és a fülébe súgtam, hogy most AZONNAL hozzon nekem egy üveg vodkát, ami két perccel később ott is volt előttem. A többiek még javában gratulálgattak Mike-nak és Fanninak, én pedig ráhúztam az üveg tartalmára.

Ez már sok volt, túl sok! Hogy történhet ez meg mind egy napon?

Mike mellettem termett, felhúzott ültemből és átölelt. Halkan motyogtam neki valami gratulációfélét, aztán mikor boldogan nevetve tovább araszolt, Fannihoz sétáltam.
Most nem volt kedvem vele harcolni, egyszerűen sután átöleltem, aztán kiléptem az emberek gyűrűjéből, és remegő kezeimet elrejtve a hátam mögé, a falnak dőltem, és úgy néztem a többieket.

A szívem most megszakadt. Ez nem is volt kérdéses.

Mike megkérte Fanni kezét. Össze fognak házasodni. Ez egy olyan dolog volt, ami még nekem is szent. Ha valaki eljut addig, hogy összekösse az életét a párjával, akkor az különleges dolog.

Tomboltam, hogyne tettem volna? Gyűlöltem Fannit, mindennél jobban, hiszen ő tényleg megkapja mindazt, amire én csak vágyhattam. Féltékeny voltam, de még mennyire. Viszont nem akartam tenni semmit. Végülis megléphettem volna azt, hogy kiakadok, jelenetet rendezek, kiabálok és szitkozódok, elmondtam Mike-nak, hogy egy hülye idióta, de én szeretem. De akkor már kiabálhatnék ma Chesterrel is, mert rábíztam a szívemet, amit Mike összetört. Chester pedig összefoltozta, de most bebaszta egy kukába, mondván, neki nem kell. Mike meg felgyújtotta azt a kukát…

Csak álltam ott a fal mellett, és éreztem, ahogyan a világom összeomlik körülöttem. Nem nézve a többiekre, megszorítottam a kis táskámat a kezemben, és kiléptem az étteremből.

Most jött el az apokalipszis, most omlottak össze a falak, és most égett körülöttem a világ. Mike pedig nem volt velem. Sőt, senki más sem.

Siettem, szinte futottam vissza a hotelbe, a szobámba lépve pedig azonnal lerúgtam a lábamról a kényelmetlen magas sarkú cipőt. Ez is Chester miatt! Meg akartam neki felelni, és mi lett belőle? Úgy sem voltam elég jó neki, hogy elvileg olyanra formáltam magam, amilyen lányt szeretett volna.

Kérettem fel piát. Jó sokat. Több üveg pezsgőt és vodkát, meg egy whiskeyt is.
Amint meghozták, kibontottam az első üveget. Azt sem néztem mi az, de mikor a jó minőségű vodka végigmarta a torkomat, eleredtek a könnyeim.

Mindenki ebben a szaros világban, csak játszik velem!

Kikerestem a táskámból a ma kapott Minutes To Midnight lemezt, és betettem a lejátszóba. Hadd szóljon csak mindaz, ami tönkretette az életemet.

Ó, mégis mi bajom lenne nekem otthon? Jártam volna egyetemre, talán valahogy nyögvenyelősen elvégeztem volna, aztán esetleg Angliába mentem volna a haverokkal melózni. De én mit csináltam? Meg kellett ismernem Mike-t. Mert nekem aztán muszáj volt a hülye blogjára írogatnom, aztán elfogadni az ajánlatait!
Majd jött Fanni, Chester meg Evelin.

Az egyetlen jó dolog a könyvem volt, de most valahogy még ez sem tudott felvillanyozni.

Amikor meghallottam Chester üvöltését a Given Up-ban, egyszerre lehúztam egy üveg pezsgőt. Pár percig csak pislogtam, mert életemben nem pusztítottam még el ilyen gyors ütemben a piákat. Soha. Most viszont, amint kifogyott az egyik üveg, nyúltam a másikért. Húsz perccel később már öt üres üveg hevert a nappali padlóján, miközben én sírva hallgattam a kedvenc bandámat.

Aztán jött a tipikus dühös része a dolgoknak. Mindenki elmehet a picsába! Mindenki csak kihasznált!

Dühöngve kezdtem szétdobálni az elmúlt hónapokban vett ruháimat, amiket mind egy valaki miatt vettem. Aztán Mike egyik nagy pólója akadt a kezembe, amit nekem adott még az első turnén, amikor még csak tényleg nyaraltam nála. Ezt követte a sapka, amit Franciaországban vett nekem. Minden a földön kötött ki, én pedig tomboltam.

A szívem meg akart hasadni, és fizikailag is rosszul voltam. Újra felrémlett előttem a kép, ahogyan Mike megkérdezte Fannit, lesz-e a felesége, és ahogy neki nyújtotta a gyűrűt.
A gyomrom felfordult ezekre az emlékekre, és térdre estem a nappaliban. Nagyokat lélegeztem, és közben a hajamba túrtam. Téptem, szorítottam, miközben felüvöltöttem, elnyomva kissé a zenét. Ezt nem fogom túlélni, ez megöl. Ebbe bele fogok halni!

Alig bírtam magamnál maradni, a fejem zúgott, talán a piától, talán a mai naptól – a legvalószínűbb az, hogy mindkettőtől -, és a kezeimmel is megtámaszkodtam a padlón.

Mike szerelmes Fanniba, és ezt nem csak úgy mondja.

Bal kezem ökölbe szorult, míg jobb kézfejemmel erővel kidörgöltem a szememből a könnyeket. Nem tudtam, hogy ki a hibás: ők tettek engem ilyenné, vagy azért sírok, mert én áltattam magam?

Lepillantottam, és akkor megakadt a tekintetem a tetoválásokon. Dühös lettem, és undorodtam mindentől, amit tőlük és általuk kaptam. Felgyűrtek a szoknyámat a hasamig, és remegő kézzel kiszedtem a köldökömből a piercinget, jó messzire dobtam, majd felálltam. Szédültem, a fejem zúgott, és hol erre húzott, hol arra.
Viszont megvolt a célom: a fürdőszoba. Elindultam, de miközben csend lett két szám között, meghallottam a telefonom csörgését. Előbányásztam a táskámból, és mikor láttam, hogy Evelin hívott, csak begyömöszöltem a kis készüléket az egyetlen pici zsebbe, ami volt a ruhámon.

A fürdőben odabotladoztam a mosdóhoz, és megtámaszkodtam.

Mike és Fanni… Chester és Eve… Mike és Fanni…

Megnyitottam a csapot, és hüppögve, kapkodva levegő után, mosni kezdtem a csuklóimat.
Olyan fájdalmat okoztak nekem ők négyen, ami sosem fog elmúlni.
Azok az átkozott tetoválások meg csak nem akartak lejönni. Valami hatásosabb kell! Kinyitogattam a szekrényeket és fiókokat, és találtam is egy kefét. Őrültem súrolni kezdtem a bőrömet, hol a jobb kezemen, hol a balon, de a könnyektől semmit sem láttam.

Mike sosem akart tőlem semmit, ez már tutifix. Chester azt mondta, hogy adott nekem jeleket. Igen, megcsókolt, emlékszem rá. Aztán meg úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Csak játszott. Biztos, csak tudni akarta, milyen érzés, aztán nem tetszett neki, amit kapott.

A víz, ami lefolyt a mosdóban a lefolyón hirtelen élénk vörösre váltott, én pedig ahogy visszatartottam egy pillanatig a lélegzetem, megéreztem a kezembe nyilalló fájdalmat.

Ijedten elzártam a csapot, és néztem a kezemen lévő sebeket. A tetoválások vérben úsztak, és a vajszínű ruhámon is végigfolyt a vörös nedű, ahogyan elléptem a mosdótól. Fájt, égetett, de nem volt rosszabb, mint amit a szívem mélyén éreztem. Újra a mosdóhoz léptem, le akartam mosni a vért, de aztán dühösen lesöpörtem mindent a polcokról, amit a készülődéskor otthagytam. A körömlakklemosó üvege széttört a csempén, ahogy nekidobtam a falnak, és a fele a kezemre borult. A sebekbe beszivárgott a folyadék, én pedig felnyögtem a fájdalomtól.

Kint újra felcsendült az In Pieces, én pedig beleharaptam az ajkamba. Éreztem a vér fémes ízét a nyelvemen, de a tükörben lévő látvány jobban lekötött.
A képmásom elkenődött fekete sminkkel nézett vissza rám, az ajkából vér szivárgott, és a szemei tele voltak könnyekkel. Dühös lettem, bár most sem tudtam, hogy magamat okoljam-e vagy őket, és ököllel kettő nagyot belevertem a tükörbe, ami végül megrepedt, rajtam pedig még több seb keletkezett. De nem számított.

Kidülöngéltem a nappaliba, és kinyitottam még egy üveget, hogy aztán ihassak még. El akartam tompulni, azt akartam, hogy ne fájjon semmi. Most már nem csak lelkileg voltak fájdalmaim, hanem fizikailag is. Valószínűnek tartottam, hogy ha józan lennék, üvöltenék a kezemben lüktető fájdalomtól.
Lenéztem a karjaimra, amik most elmaszatolva pirosak voltak, és a sebekből csak még inkább szivárgott a vér. De kit érdekel? A legjobb lenne semmit sem érezni.

Megálltam egy pillanatra, megint visszatartottam a lélegzetem, és akkor beugrott valami.

Elindultam az ajtó felé, és úgy, ahogy voltam, mezítláb, sírva, elmaszatolt sminkben és véresen végigsétáltam a folyosón a lépcsők felé.

Nem tudom, pontosan hány lépcsőfokot másztam meg, már csak akkor tértem kicsit magamhoz, mikor kiléptem a kellemes májusi éjszakába. Az autók hangját nem lehetett hallani, madarak pedig errefelé nem éltek. Szinte tökéletes csend volt, csak a lágy szellő hangja zúgott.

Lassan, egyik lépést tettem a másik után, majd remegő ujjaimat a korlátra csúsztattam. Mindkét alkarom zsibbadt volt egy kicsit, de azért megkapaszkodtam, és felálltam a tető szélére. Nem néztem le, csak lehunytam a szememet, és halkan sírtam.

Innen már csak egy lépés, csak egy kis lendület, és aztán nem marad semmi.
A szél hűvösen érintette a testemet, én mégsem fáztam. Szédültem, és reszkettem a sok fájdalomtól, sírtam és halkan motyogtam. Egy nevet. Csak egyet. Legyen ez az utolsó.