One Step Closer - Chapter 9

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a kommenteket! Hát nagyon örültem neki! :) Másodszor pedig gondoltam szólok, hogy készüljetek, mert ezen a blogon is olvashattok majd novellákat. Remélem örültök majd neki! Persze a másik oldalon is ki fogom tenni, hogy mikor tettem fel ide a dolgokat, de hát... Úgy érzem ide is kell több élet! :) Nekem legalábbis biztosan. :)
Jó olvasást, és szép szünetet azoknak, akik velem együtt most tudnak kicsit pihenni majd!



9. Best of you

Pillantása rabul ejtett, és csak bámultam a barna rengetegbe. Olyan volt, mintha hirtelen megláttam volna a lelkét is. Egyetlen röpke pillanatra azt hittem, hogy meg akar csókolni. Hogy az a lelke vágya, de nem így történt.

- Egy extra habos forró csoki jó lesz? – kérdezte szinte hangtalanul, én pedig lehunytam a szemeimet, s csak bólintottam. – Akkor menjünk!

Kisétált a medence széléig, ahol már elengedtem Őt, és a saját lábamra álltam. Míg kimászott én egy percre leguggoltam a vízben. Most magamtól hagytam, hogy ellepjenek a hullámok, mert rettentő nagy fájdalmat éreztem. Jól kellene éreznem magamat egy ilyen vicces és jókedvűen eltöltött este után, én mégsem így voltam vele. Valami ismét megváltozott… Más szelek fújtak, vagy tudom is én…
Aztán lassan én is kimásztam, persze az Ő segítségével, majd bementünk a házba.
Mindent összevizeztünk a fürdőig, de nem foglalkoztunk vele. Ő is és én is a gondolatinkba voltunk merülve, és némán nyúltunk a törölközőink után. Lekapta a pólóját, én pedig elfordultam Tőle.

Basszus, mit tettünk?

**

Mosolyogva figyeltem, ahogyan fel s alá mászkált idegesen és kissé zavartan. Hasselt gyönyörű város volt, már amit láttam belőle, viszont nekünk sietnünk kellett a fesztivál helyszínére. Az egész koncert egy nagy sátorban lesz megtartva, mi pedig az öltözőben voltunk éppen.

- Miért vagy ennyire ideges? – léptem mellé és a vállára simítottam a kezemet, hogy kissé megnyugtassam.
- Nem is tudom… - mormogta, majd a szemembe nézett. – Szeretni fogják?
- Már szeretik. A Fort Minor volt a Xero óta a legjobb ötleted, de ezt már mondtam egy párszor! – mosolyogtam, mire Ő is végre megvillantott egy vigyort. – Egyáltalán nem elfogultságból mondom, de klassz ez az egész!
- Jaj, tényleg örülök, hogy itt vagy Hel! – hálásan pillantott le rám, és szorosan magához ölelt. Istenem, de szerettem az illatát és az érintését! – Izgulok… - suttogta halkan, hogy a többiek ne hallják meg, én pedig elmosolyodtam.
- Nincs miért izgulnod! – nem igazán sikerült meggyőznöm, így más eszközhöz kellett folyamodnom. – Mi legyen a közös számunk, Mike? – szegeztem neki a kérdést tök váratlanul, ami látszólag kizökkentette a gondolatai közül, mert összezavarodva pillantott rám. – Én tudnék mondani párat, de válassz Te! Melyik legyen az, amit ha meghallunk a másik jut róla az eszünkbe? Amelyik bármely pillanatban az egekbe tud lökni bennünket? Ami ösztönöz és erőt ad? – zagyvaság volt, amit mondtam, de Ő azonnal megértette.
- Best of you? – kérdezte, én pedig elvigyorodtam. Ez is rajta volt a képzeletbeli listámon, s bizonyította, hogy azért tényleg egy hullámhosszon vagyunk.
- Oké… - motyogtam, majd előkaptam a saját, agyonkarcolt telefonomat meg a fülest hozzá. Az egyik felét nekiadtam, a másikat bedugtam a fülembe, majd kikerestem a számot.

Ott álltunk és egymás szemébe néztünk. Ryu, Tak, Cheapshot és Beatdown meg a roadok és szervezők ott mászkáltak körülöttünk, és éreztem a pillantásukat a tarkómon. De nem számított sem nekem, sem Mikenak. Meg akartam nyugtatni, vagyis inkább felhergelni a fellépésre, hogy legyen maximálisan benne ebben az egészben. Amint elindítottam a zenét, és meghallottuk Dave Grohl hangját, ő is és én is egyszerre kezdtünk vele énekelni.

I've got another confession to make
I'm your fool
Everyone's got their chains to break
Holdin' you

Most, ebben a pillanatban az sem zavart, hogy nem tudok énekelni. Nem volt jó hangom, sosem volt az, nem értettem ehhez, de Mikenak szüksége volt erre. Láttam az arcán az átélés jeleit, és csak folytattuk.

Were you born to resist or be abused?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?

Hogy van-e olyan, aki előhozza belőlünk a legjobbat - ahogyan az a szövegben is van -? Azt hiszem az, ahogyan ott álltunk, és torkunk szakadtából énekeltük Hasselt Pukklepop fesztiváljának kellős közepén egy Fort Minor show előtt a Foo Fighters egyik legjobb számát, mindent elmondott. Leszartam, hogy jól éneklem-e vagy sem. Amúgy magamtól is tudtam, hogy borzalmas vagyok, de nem számított.

Are you gone and onto someone new?
I needed somewhere to hang my head
Without your noose
You gave me something that I didn't have
But had no use
I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse

Basszus, mennyire ideillettek ezek a szavak, és mégsem. Ezért is imádtam a zenét. Sok mindent ki lehetett venni egy szövegből, de más dolgokat viszont nem. Sokrétű dolog ez, és én imádtam. Persze főleg Mike dalszövegeit.

Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Has someone taken your faith?
Its real, the pain you feel
You trust, you must
Confess
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Oh...
I've got another confession my friend
I'm no fool
I'm getting tired of starting again
Somewhere new
Were you born to resist or be abused?
I swear I'll never give in
I refuse
I've got another confession my friend
I'm no fool
I'm getting tired of starting again
Somewhere new
Were you born to resist or be abused?
I swear I'll never give in
I refuse
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Has someone taken your faith?
Its real, the pain you feel
You trust, you must
Confess
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Oh...

Mikor elcsendesült a dal a fülünkben felnevettünk. Úgy Isten igazából, szívből. Közelebb lépett és magához ölelt. Szorosan fonta körém a karjait, én pedig csak nevettem. Tényleg nem számítottak a többiek, bár tapsoltak nekünk. Mondjuk nem hiszem, hogy azért, mert tetszett nekik a vonyításom, sokkal inkább azért, mert tudták ők is, hogy ez egy olyan dolog volt. Ami számít.

Természetesen az egész koncert fantasztikus volt. A ’meet and great’ az öltözőben volt megtartva, ami eszméletlenül jó volt. A srácokban nem kellett senkinek sem csalódni, hiszen nagyon közvetlenek és kedvesek voltak. Nem csak annyi volt az egész, hogy aláfirkálták az eléjük tett lemezeket, pólókat és egyebeket, hanem beszélgettek és fotózkodtak is. Legtöbbször én készítettem a képeket, mert Mike mindig felém fordult az aktuális géppel, és kedvesen mosolygott rám. Már-már megfájdult a fényképezőgép-kattintgató izmom…

Maga a fellépés nem volt olyan hosszú, mint egy LP koncert, de nagyon jó volt. A srácok rendesen odatették magukat, és látszott a közönségen, hogy ez tetszik nekik. Én is jól elvoltam a színpad mögött, a lábaim ritmusra mozogtak, és csak figyeltem Mike-ot.
Nem igazán tudtam Róla levenni a szememet, bár már meg sem próbáltam másra figyelni. Azóta az este óta, mikor a medencében voltunk minden újra a régi lett. Azok a bizonyos „más szelek” elcsitultak bennem egyetlen éjszaka alatt. Hogy miért, azt magam sem értettem. Előtte olyan volt, mintha mindketten tartottunk volna a másiktól és nem mertünk volna közeledni egymáshoz. A medencében egyértelműen intim helyzetbe kerültünk. Mindkettőnknek valami olyan járt a fejében, ami a barátság kategóriába nem tartozott bele. S mégis másnap reggel olyanok voltunk, mint a legjobb barátok… megint. Na nem olyan volt, mint mikor Chester vagy Fanni van a közelemben, hanem másabb. Még jobb, még bensőségesebb, és mégsem… Még én sem értem a saját érzéseimet, akkor az Övét hogyan is érthetném? Nem látok bele a fejébe, de az biztos, hogy Ő és én elválaszthatatlanok lettünk.

**

Hollandiában ettünk sütit. Azt hiszem többet erről nem is kell mondanom, mert mindenki sejti, milyen is lehetett…
Németországban két napot töltöttünk. Az első estén megvolt a koncert, aztán körbejártuk a fesztiválnak helyt adó Hohenfeldent. Ettünk sok csokit, és sört is ittunk. Bár ennél a résznél engem erősen befolyásoltak a srácok, mivel nem szerettem a sört. De nekik nem lehet nemet mondani. Addig mondták, addig beszéltek nekem, míg én is egyre másra rendeltem az apró kocsmákban a korsókat. Az estének meg is lett az eredménye, ugyanis Mike meg én végül az én szobámban kötöttünk ki, és egy ágyban aludtunk. Nem volt semmi köztünk, csupán nem volt kedve elmenni a saját szobájáig, ami a folyosó másik végében volt. Amúgy felhívtam Fannit is, hiszen így voltam szinte a legközelebb hozzá, de az apja még ide sem engedte ki, pedig csak egy napról lett volna szó. Sajnáltam a dolgot, mert hiányzott nagyon.
Angliában is két napot töltöttünk. Ryu, Tak és én rendre-másra próbáltuk nevettetni a városban a katonákat, akik csak álltak a palota előtt, de nem jártunk sikerrel. Végül csak odaálltunk melléjük és készült rólunk pár kép. Megnéztük a Big Bent és a London Eyet is, de azt csak este, és az valami csodálatos volt. Mike és én beszálltunk egy kabinba, míg a többiek egy másikba. Nem tudom miért pont mi voltunk így kettesben, de a srácok alakították így.

- Sosem láttam még ilyen szépet! – tapadtam az üveghez, és mosolyogva néztem az elém táruló éjszakai várost.
- Én sem… - motyogta elgondolkozva, s engem bámult.
- Mi az? – kérdeztem, s leültem a kis padra, ami az ablak előtt volt. Furcsán pillantott rám, és nem értettem a miértjét.
- Semmi. Csak jó itt… Jó a társaság, meg úgy minden – vállat vont, majd elfordult tőlem és Ő is a várost kezdte bámulni.

Franciaországban a helyszínünk Párizs volt. De csupán egy nap, és ezt nagyon sajnáltam. Szerettem volna megnézni a várost, de sietnünk kellett, így nem volt rá időnk. Jó lett volna látni mondjuk az Eiffel tornyot és a Szajnát. Mikor már a fellépés után a buszon ültünk visszafele Angliába, Mike lehuppant mellém, és egy pici szatyrot nyomott a kezembe, egy puszit adott az arcomra, majd ott sem volt, és visszaült Tak mellé. Mint a tornádó, olyan volt. Összevont szemöldökkel néztem a kis ajándékos szatyorra, majd belepillantottam. Egy pici, fém kulcstartó volt benne, ami az Eiffel tornyot ábrázolta, és egy szürke-fehér kockás francia-sapka, a pici sildjén pedig egy ’FM’ kitűző volt. Ajkaim kedves mosolyra görbültek, s nem is akartam hinni a szememnek. Csak egyetlen egyszer említettem Mikenak, amolyan megjegyzésképpen, hogy sosem volt még ilyen kulcstartóm, és akartam venni egyet a toronynál. És hogy imádom a baseball sapkáit. Most pedig kaptam egyet, igaz ez más, de azért sapka, és ott van a Fort Minor jele rajta, hogy tökéletes legyen.
Feltettem a fejemre, majd a kulcstartót forgattam az ujjaim között.

- Léni, mutasd! – hallottam a hátam mögül Ryu hangját, mire felé fordultam. Rámvigyorgott, majd visszadugta a fülébe a fülhallgatóját, és hátradőlt.
- Csakis a mi házunk kulcsait teheted rá! – mutatott rám Mike.
- Miért?
- Mert ezt úgyis minden nap látni szeretnéd, és így elérem, hogy visszagyere hozzám!

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Azt mondta, hogy a mi házunk kulcsait tegyem rá. Többes szám! És hogy visszamenjek hozzá. Ha tudná, hogy nekem nem kellene ahhoz semmilyen ajándék sem…!
Readingben már rengeteg Linkin Park rajongó volt a fesztiválon, és eszméletlenül nagy fogadtatásban részesítették a Fort Minort. Mike a fellépés után jó tíz percig csak tátogott és mosolygott. A többiekkel csak nevettünk rajta. Én tényleg igazán nem értettem, hogy miért volt ilyen kishitű ezzel a turnéval kapcsolatban!

Eltelt három hét, és én augusztus huszonhatodikán találtam magam a repülőn, útban vissza az USA-ba, Miamiba. Mike a mellettem lévő helyen ült, és kényelmesen elterült a már-már fotelnek mondható székben, s lehunyt szemekkel, az ölében összekulcsolt ujjakkal pihent. Tak, Ryu, Beatdown és Cheapshot – sosem hívtam őket a rendes nevükön, ahogyan senki sem - mögöttünk ültek pár sorral, és némelyikük aludt, némelyikük meg filmet nézett a fejhallgatóval. Csend volt, mivel éjszaka volt amúgy is, bár nekem rémesen furcsa érzés volt még most is, hogy Miamiba korábban fogunk érkezni, mint ahogyan Angliából elindultunk.
Csak figyeltem az arcát, amin semmilyen érzelem nem volt most, csupán a nyugodtság uralkodott a vonásain. Nem mozdultam én sem, csak ültem némán, és néztem a szépen metszett arcot.
Jó sok idő eltelhetett így, mert már éreztem, hogy elzsibbadt a lábam, ahogyan keresztbe volt téve. Gondolkodtam, hogy esetleg váltok pozíciót, de nem nagyon akaródzott megmozdulnom, hátha felébresztem Őt. Azonban az ajkai lassan mosolyra húzódtak, s kinyitotta az egyik szemét, hogy hunyorgatva felém lessen.

- Nem unod még a búrámat eléggé? – kérdezte, én pedig halkan felnevettem. Olyan jól nézett ki, ahogyan a sötét tincsei erre-arra álltak a fején, és fáradt de mégis boldog arca félhomályba burkolózott a gyér fényben, ezzel sejtelmes árnyékokat vonva maga köré.
- Nem – adtam meg az egyszerű választ, mire elismerően bólintott egyet.
- Miért nem alszol, Heléna? – feljebb ült a székben, és kérőn pislogott rám.
- Nem tudom. Csak nem megy. Általában, mikor tényleg fáradt vagyok, akkor pont nem tudok elaludni.
- Hát ezzel én is így vagyok…
- Mint a mellékelt ábra mutatja – intettem felé. Újabb bólintást és mosolyt kaptam.
- Zene? – kérdezte, de már szedte is elő a kis kütyüjét.
- Persze.

Egyik fülest nekem adta, a másikat bedugta a fülébe, majd keresgélni kezdett a számok között. A rövid zsinór miatt közelebb araszoltunk egymáshoz, s mindketten ugyanarra a közös kartámaszra támaszkodtunk, ezzel löködve egymás könyökét. Legszívesebben beszóltam volna Neki, hogy „ismerkedünk, ismerkedünk?” de aztán mégsem tettem, csak mindketten igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy elférjünk.
Nem is lepődtem meg, mikor felhangzott a Best of you első sora. Hát azóta is ez volt a mi számunk, bár nem énekeltük többször torkunk szakadtából, de azt az egy alkalmat mindenki emlegette. Mi csak nevettünk, mivel persze ki lettünk figurázva, nem is kicsit. Tak enyhén kedvesen közölte, hogy rohadtul ne menjek énekesnek, mert én lennék a hazám első tömegpusztító fegyvere… Hát igen, fő az őszinteség srácok… De cseppet sem haragudtam rá, és a többiekre sem. Hihetetlenül jó hangulatban telt ez a pár hét, és még ezer ilyet el tudnék viselni, és nem unnám meg.
A hazafelé vezető úton még Mike rábeszélt, hogy csak szeptember hatodikán induljak haza. Kis mérlegelés után végülis rábólintottam, mert hát szerettem Vele lenni, a suli meg kibír nélkülem három napot. Így lesz kereken egy hetünk, amikor lazulhatunk, miután letudjuk a koncerteket Miamiban és LA-ben. Ráadásul Mike megígérte, hogy kevesebbet leszünk az irodában, és többet otthon, vagy a városban. Nem mintha bántam volna, hogy dolgozunk kicsit…
Mielőtt megkezdtük volna a leszállást egy kicsit újra csendbe burkolóztunk, zene nélkül. Én Mike vállára hajtottam a fejemet, Ő pedig a térdemre tette a kezét. Már nem féltem hozzá közel lenni, nem gondolkodtam rajta, hogy ezt vajon illik-e vagy sem. És Ő is így lehetett ezzel. Csupán tettük, amit akartunk. Lehunytam a szememet, és azt kívántam bárcsak sose kellene hazamennem. Hiányoztak a szüleim, a családom és a haverok, de Mike mellett volt a legjobb a világon.
Ami pedig a jelenlegi kettőnk kapcsolatát illeti: mosolyogva vettem tudomásul, ahogyan ujjai simogatni kezdték a combomat. Hogy tudatos volt-e a részéről, nem tudtam, de mindenképpen jól esett, és melengette a szívemet az a néhány apró mozdulat.

One Step Closer - Chapter 8

Sziasztok!
Hát nagyon szépen köszönöm a komikat, bár azért nem sokan írtatok. De örültem annak a néhány megjegyzésnek is! :)
Hogy pontosan, mikor és hogyan írtam meg, nem tudom. Komolyan, csak itt nézek, hogy kész. Na mindegy, a lényeg, hogy hoztam, és remélem tetszeni fog nektek!



8. Six feet under water, I do…

Az indulás előtt két nappal az irodában ücsörögtem Mike székében, és bámultam ki a fejemből. Ő most az egyik másik helyiségben volt a srácokkal, és éppen próbáltak, hogy minden jól menjen a fellépéseken, én pedig inkább itt maradtam.
Az a furcsa érzésem azóta sem múlt el, hogy valami megváltozott, viszont a kapcsolatunk ugyanolyan fantasztikus volt egymással, mint azelőtt. Ugyanúgy bejött éjszaka egy pohár kakaóval, ugyanúgy elmentünk mozizni és sétálni, csupán valahogy másképp néztünk a másikra. Nem tudnám megmondani, hogy ez mit jelentett, csak tudtam, hogy így van. A magam részéről egyre jobban kötődtem Hozzá, s olyan volt nekem, mint a legeslegjobb barátom... Vagyis nem… Még annál is több, amire nincs jó szó. Még Fanninál is fontosabb lett, persze ezt az unokahúgomnak azért nem mondtam, mikor beszéltünk pár szót. Nem akartam megbántani, de Mike határozottan az első számú személy lett az életemben. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudtam.

- Hallo? – ijedten vettem fel a telefont, ami hangos csörrenéssel zavarta fel a gondolataimat. – Machine Shop Recordings – ha már itt vagyok, legyen valami hasznom is. Egy üzenetet csak fel tudok írni!
- Jó napot, én Gerald Govrey vagyok, és Mike Shinodát keresem!
- Jó napot uram, Mike-ot most nem tudom adni, de ha kíván Neki üzenetet hagyni, átadom! – mondtam szinte már automatikusan. Mike mellett az angol tudásom eléggé felfejlődött, tekintve, hogy állandó edzésben vagyok mellette a nyakatekert mondatai miatt.
- Hú, hát ez elég sürgős lenne… - hallottam a pasi hangján, hogy nem viccel, és tényleg valami komoly van a dologban. – Tudja kötni kívánunk egy szerződést, de valamit figyelmen kívül hagytam, mikor Mike megíratta a papírokat és ezzel így problémák lesznek…

Elmagyarázta, hogy miről van szó, én pedig megígértem neki, hogy megpróbálok intézkedni az ügy érdekében, és hogy visszahívom.
Mike egyetlen pillantással jelezte az ajtón lévő ablakon keresztül, hogy nem kíván melóról hallani. Eléggé rá volt hangolódva a zenére meg az egész „most akkor első turné” dologra. Két választásom volt: vagy nem csinálok semmit, és füstbe megy egy ígéretes üzlete, vagy kitalálok valamit. És persze én a második opciónál maradtam:

- Szia Brad! – visszatérve az irodába, azonnal őt hívtam. Hiszen ő van otthon az ilyen dolgokban. – Lenne itt egy kis problémám.
- Szia Hel, milyen probléma? – mindig jókedvűen beszélt velem, és ezt szerettem. Kicsit olyanok voltak nekem Phoenixszel, mint az ikrek. Olyan kis egyformán aranyosak, és néha még a viselkedésük is hasonlított.
- Hívott egy bizonyos… - elmondtam neki mindent, ő pedig azonnal tudta, miről is van szó.

Elképesztő volt a pasi, mert tényleg fejben tudta tartani az összes dolgot, ami a zenei-üzleti életükben felmerült. Ő nem csak egy jó hallású, ügyes kezű szólógitáros volt, hanem remek üzletember is. Mindig csak pislogtam, ha valamit el kellett intézni, de ő seperc alatt megoldotta a dolgot. Most sem volt másképp. Átjött, lediktálta a szerződés szövegét, kinyomtattuk, elvittük hitelesíttetni, és mire Mike már jókedvűen kisétált a próbáról, mi is újra az irodában voltunk.

- Jaj, köszönöm szépen! – pillantott ránk, mikor átfutotta pillantásával a lapokat.
- Igazán nincs mit – legyintett Brad, majd elköszönt tőlünk, és elment haza a barátnőjéhez.
- Mehetünk? – kérdeztem Tőle, s közben Takkal sakkoztam a kis dohányzóasztalon.
- Félsz, hogy megint kikapsz? – villantak rám gonoszan a sötét szemek, s Tak vigyorogva leütötte az egyik futómat.
- Őszintén? Igen…
- Majd belejössz, nyugi! – kedvesen rám mosolygott, majd elpakolta a bábúkat.
- Ne felejtsd el a kék mappát! – még reggel szólt rám Mike, hogy figyelmeztessem, hogy a beszállókártyákkal teli kék mappát vigyük haza.
- Oké – kezetfogtak Takkal, majd mi elindultunk hazafelé.

A kocsiban nem szólt hozzám, hanem elgondolkodva meredt az útra. Mostanában többször is így elbambult a társaságomban, és ez rosszul esett. Talán ennyire untatom? Most sem mertem hozzászólni, mert valamiért úgy éreztem, hogy nem tudnék amúgy sem mit mondani. A garázsban halkan csuktam be magam után a kocsi ajtaját, majd elindultam befelé. Észre sem vettem, hogy Mike beszélni akart volna velem, csupán a hirtelen rántásból éreztem, hogy igényli a figyelmem.

- Hel, minden oké? – kérdezte, s ujjai még most is a csuklómra kulcsolódtak.
- Persze – motyogtam megilletődötten, de nem mertem a szemébe nézni. Akárhányszor belenézek azokba a nagy, sötétbarna szemekbe, egy részem meghal. És ettől az érzéstől megrettentem.
- Akkor miért nem nézel rám mostanában? És miért vagy ilyen hallgatag? – kérdezte. Mindenre rájön, ami velem kapcsolatos. Félelmetes, hogy mennyire kiismert az elmúlt időszak alatt. Nagy levegőt vettem, majd felnéztem rá. Igen, határozottan térdre kényszeríti a lelkemet az a pillantás. Az Ő pillantása. Csak ijedten néztem a szemébe, kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd becsuktam. Nem tudtam megszólalni, mit is mondhatnék? – Ha nem érzed jól magad velem, akkor nyugodtan megmondhatod – mondta csalódottan, és elengedte a kezemet, pillantását pedig lesütötte.
- Mi? Nem, dehogyis! Nem erről van szó! – úgy kaptam ujjai után, mintha legalább egy fuldokló lennék, s Ő lenne az egyetlen a közelemben, akire szükségem van a túléléshez. Pillantása az ujjainkra terelődött, és mintha egy pillanatra bent akadt volna a levegő a mellkasában. A francba, túl messzire mentem! Azonnal elengedtem a kezét, és nagy levegőt véve magyarázni kezdtem. – Azt hiszem, kicsit talán először túl izgatott voltam attól, hogy itt lehetek, aztán hirtelen megismertem majdnem mindenkit, aki fontos neked az életedben, és… Csak még mindig forog velem a világ… - erőtlenül rámosolyogtam, de szerencsére viszonozta. Szerencsére… Ez is szívritmuszavart okozott nálam.
- Tudom, hogy hirtelen volt minden, és ne haragudj, de ez egy ilyen időszak. Ezerfelé kell rohangálni, és sok emberrel megismerkedni…
- Tudom, és ne hidd, hogy nem élvezem! – igyekeztem megnyugtatni, mert nem akartam, hogy ezt higgye, nekem rossz itt. – Nagyon jó ez az egész, és alig várom, hogy elinduljunk!
- Én is! – bólogatott ezer wattos vigyorral az arcán, majd kezét a hátamra csúsztatta, s az ajtó felé kezdett irányítani. – Rendeljünk valami finomat!
- Lehetne hamburgert? Meg fagyit? – pillantottam fel rá, mire Ő elnevette magát a gyermeki lelkesedésemen.
- Lehetne. Meg sült krumpli is kell! – egyetértően bólogattam és bementünk a házba.

A vacsora ismét jó hangulatban telt. Mi mindig találtunk témát, amiről diskurálhattunk, és mindig sokat nevettünk. Miután elpusztítottunk mindent, amit rendeltünk, és elpakoltunk magunk után, ismételten nyakunkba vettük a várost. Most is sétálni indultunk, és egymás mellett lépkedve figyeltük az esti Los Angelest.

- Azért az első találkozásod Chesterrel nem volt semmi, igaz? – kérdezte mosolyogva, bár kissé furcsán pillantott rám, de nem értettem, hogy miért.
- Hát, nem mondom, hogy nem… - felnevettem az emléken.

Harmadik estét töltöttem Mikenál, mikor mondta, hogy átjönnek a srácok, hogy megismerhessenek engem. Annyira izgultam, hogy alig tudtam megmaradni egyhelyben. Jobbnak láttam, ha nekilátok készülődni, mivel meccsnézés lesz. Tudtam, hogy sokáig el fog húzódni, és hogy utána nem lesz kedvem már olyan későn fürdeni, így szóltam Mikenak, majd elvonultam a fürdőbe.
Beálltam a zuhany alá, és próbáltam magamat lenyugtatni. Skandáltam, hogy nem lesz semmi baj, és minden rendben lesz. Gyorsan megmosakodtam, a hajamat is megmostam, majd elzártam a csapot. Mikor elhúztam a zuhanykabin ajtaját, egy végtelenül jókedvű, szemeit épp behunyó, és a kezében a törölközőmet tartó Chester Benningtont pillantottam meg.

- Ó, jesszusom! – úgy megijedtem, mint talán még életemben soha. – Hogy a francba tudtál ilyen halkan belopakodni? – kérdeztem ijedten, és elvettem tőle a piros törölközőt, majd magam köré csavartam, és leültem a lehajtott WC ülőke tetejére.
- Megijesztettelek? Nem állt szándékomban… Vagyis nem nagyon – vigyorgott, majd lehajolt és a kezét felém nyújtotta, majd hozzátette: - Chester Bennington vagyok. Üdv a csapatban, Hel!
- Heléna Hunyadi, és örülök a találkozásnak – rebegtem, s megráztam a kezét.

Mosolyogva még összeborzolta a vizes hajamat, majd hátat fordított és kiment. Hallottam, ahogy kint felröhögnek a többiek, én pedig csak pislogtam. Basszus, ez most valami Chester féle beavatás volt, vagy mi?
Elnyílt ajkakkal bámultam a tükörképemre, majd hangtalanul elnevettem magam. Chester egy állat… De a legjobb értelemben!

- Azért egy kicsit meglepődtem ám, hogy beengedted hozzám a fürdőbe! – pillantottam rá, és ujjamat gonoszkodva a bordái közé nyomtam, amitől nevetősen arrébb ugrott egy kicsit.
- Chestert nem lehet lebeszélni semmiről, de azt hiszem, erre már magadtól is rájöttél. De remélem nem haragszol rám ezért! – hát lehet ellenállni ennek a csodás pillantásnak?
- Dehogy haragszom! De azt hiszem ezt akkor is levehetted, mikor röhögve mentem ki hozzátok a nappaliba aznap este.
- De jó piros voltál! Valld csak be, hogy kellemetlenül érezted magad!
- Hát naná. Mégiscsak Chester állt ott, mikor zuhanyoztam… - nevettem, majd egy pad felé vettem az irányt, hogy kicsit pihenhessek. Mike mellém ült, majd kis mérlegelés után levette a baseball sapkáját, és felém fordult.
- Tetszik neked? Mármint… Erre tudok következtetni, mivel nem akadtál ki a dolgon – a kérdése nem kicsit lepett meg.
- Chez jó pasi, de a legjobb barátom lesz lassan. Nem úgy tekintek rá.
- Legjobb barát? Hát akkor én mi vagyok? – kérdezte kissé mosolyogva, de valahogy zavartan.
- Te valami több vagy annál! – én is kicsit zavarba jöttem, de muszáj volt kimondanom. Nem néztem felé, inkább a cipőmet bámultam.
- Köszönöm! – ennyit mondott, mást nem. Viszont ez is mosolyt csalt az arcomra.

Sokáig ültünk ott a padon, még úgy is, hogy mindketten rettentő álmosak és fáradtak voltunk. Nem beszélgettünk valami sokat azután, csak néhány szót váltottunk a közelgő buliról. Megígértem Chesternek, hogy mielőtt elmegyünk még egyszer leisszuk magunkat együtt, mint a múltkor. És ez az este a holnapi lesz. Aztán legalább lesz egy napunk kipihenni a fáradalmakat, és mehetünk is. Nagyon vártam már, hogy elinduljunk, mert szerettem volna látni azokat a helyeket is. Nem hiába mentem földrajz szakra, szerettem a szép városokat és a természetet. Viszont azt is tudtam, hogy Mike nem fog rámérni. Mármint persze én is ott leszek Vele, de azért ott együtt fogunk élni szinte a többiekkel, és az mégis más.
Később, mikor már a fejemet a vállán pihentettem egy ideje, közölte, hogy haza kell mennünk, mert ott alszom el. Csendesen mosolyogtam rajta, ahogyan aggódva az arcomat méregette. Szerinte túlságosan keveset aludtam mostanában.

- Mert te aztán többet, mi? – dobtam felé a kérdést, miközben a ház falának támasztottam a hátamat, amíg vártam, hogy előhalássza a kulcsait a zsebéből.
- Én jobban bírom ezt az iramot úgy látszik… Reggel nem ébresztelek majd fel, hadd pihenj! – huncut mosollyal az arcán nézett felém, mert tudta, hogy úgyis tiltakozni fogok.
- Ha nem ébresztesz, akkor is fel tudok kelni! Nagylány vagyok már, Mike! – világítottam rá a tényekre. – Amúgy meg azért te is álmos vagy már. Szóval nem csak én vagyok a…
- Itt ütközik ki a korom és az életstílusom! – kinyitotta az ajtót, de nem ment be, hanem elém állt, és úgy nézett le rám a baseball sapkája árnyékából. – Nyolc évvel idősebb vagyok, és rocksztár, nem is akármilyen! – a rocksztár szónál vidáman elvigyorodott, ami engem is erre késztetett. Basszus, meg fog fájdulni az arcom! Mellette rengeteget vigyorgok. – Jobban hozzászoktam ehhez, mint te.
- És nem azért vagyok itt, hogy én is hozzászokjak? – pislogtam rá elszántan.
- Hát igen, ebben van valami! – dörmögte elgondolkodva, s én már ünnepeltem is magamban a győzelmemet.
- Na menjünk be, te kis egoista! – elléptem mellőle, és bementem a házba.
- Miért is vagyok az? – kérdezte nevetve, mikor már az emeleten lépkedtem a fürdőszoba felé.
- Hát nem te mondtad, hogy nem is akármilyen rocksztár vagy? – néztem rá hátra a vállam fölött.
- Jó, de azt csak…
- Á-á! Nem, nem! – ingattam a fejemet komolyan. – Már kimondtad! Tehetséged beragyogja az eget, és elvakít! Nem látok, basszus! Vigyázat szupernóva veszély! – intéztem Neki a szavakat vigyorogva, mire gyorsabb tempóban utánam eredt a folyosón.
- Gonosz vagy, Hel… - elkapta a derekamat, és becipelt a fürdőbe.
- Ugye most nem akarsz összevizezni? Az olyan klisé már, hogy beállítasz a zuhanyzóba és rámengeded a vizet! – nehéz volt kinyögnöm a szavakat, mert egyrészt rohadtul szakadtam a röhögéstől, másrészt meg szorosan tartott hátulról, és a mellkasának simult a hátam, hogy arról már ne is beszéljek, hogy a fenekem minek simult neki…
- Igazad van! – megdermedt egy helyben, én pedig igyekeztem megállni a lábamon, mivel eddig össze-vissza kellett vonszolnia a tiltakozásom miatt. – Rocksztár vagyok…
- Méghozzá nem is akármilyen! – kotyogtam közbe, mire felmordult, és megpördített a tengelyem körül.
- Így van! Nem lehetek hétköznapi, és a te szavaiddal élve, nem csinálhatok olyan dolgokat, amire ráillik az a szó, hogy klisé…
- Így van! Szóval engedj szépen el! – kértem, de még pislogni sem mertem. Az arca alig volt tőlem egy centire, az orrunk hegye majdnem összeért.
- Még mindig egoistának hiszel? – kérdezte fontoskodó arckifejezéssel.
- Igen, annak! – azért sem mondtam nemet. Vajon mit tud velem tenni? A zuhanyoztatásról lemondott, ha jól vettem észre.
- Biztos vagy benne? Egészen biztos? – az a hamis mosoly az arcán határozottan rosszat engedett sejteni, de rettentően tetszett.
- Igen – suttogtam, s megkockáztattam azt is, hogy véleményem nyomatékosítása végett még közelebb hajoltam egy picit. Ajkaink körülbelül három milliméterre voltak egymástól, s ahogyan felnéztem a szemébe, a borosta az állán karcolta a bőrömet.
- Csak emlékezz rá… - suttogta ő is, s esküszöm, hogy egyetlen röpke pillanatra érintette az ajka az enyémet. Komolyan, nem képzelődtem! – Hogy volt választásod!

Amint ezt kimondta, el akartam futni előle, de elkapta a csuklóimat, és visszarántott magához. Időm sem volt megkérdezni, hogy mit akar csinálni, kissé lehajolt, majd a vállát éreztem a hasamnál, s már a levegőben is voltam. Basszus, úgy felkapott, mintha csak egy tollpihékkel teli zsák lettem volna. Meglepettségemben hirtelen nem szóltam egy szót sem, majd ahogy elindult velem lefelé, végre magamhoz tértem.

- Mégis hová mész? – kérdeztem, s „látványosan” a hátán könyököltem. Legalábbis úgy csináltam, mint aki, mivel fejjel lefelé lógva elég nehéz lett volna.
- A nagy összevisszaságban a ház legjobb részét még nem is mutattam meg! – mondta gonoszan, sejtelmesen.
- Milyen legjobb részét? – kérdeztem gyanakodva.
- Emlékszel, hogy mondtam, hogy négy háznak van egy udvara közösen?
- Aham… - igen, hogyne emlékeztem volna? Szerintem minden egyes szavát megjegyeztem, amit hozzám intézett.
- Na… hát van ott valami, ami jó lesz nekünk, és talán nem is klisé…
- Mégis miről…? – kérdeztem volna, hogy miről beszél, de aztán furcsa dologra lettem figyelmes.

Nem mutatta meg eddig, hogyan kell kimenni az udvarra, mivel elmondása szerint nem nagy szám, és hát inkább mindig a városba mentünk. Most viszont lekanyarodott a stúdiója felé a picéhez, majd nem jobbra ment el a folyosón, hanem balra, ahol egy fekete ajtó volt. Ezt onnan sikerült kifigyelnem, hogy nagy nehezen feltornáztam magam úgy, hogy a másik válla felett valamelyest kilássak. Elfordította benne a kulcsot, majd kilépett az udvarra.
Gyönyörű volt! Tudtam, hogy errefelé, ezekben a házakban a szomszédban és a környéken nem szegény emberek laktak, de ez maga volt a paradicsom. Egy nagy zöld füves udvar tárult a szemem elé, tele virágosládákkal, amikben pici piros és kék virágok nyíltak, s aminek az oldalait magas falak védték. Mindegyik házból ugyanilyen ajtó vezetett ki, mint ami Mike-éból. Felfedeztem egy hintaágyat, több napozóágyat, és összecsukott asztalokat is, de a nagy sietségben másra nem volt időm.

- Megjöttünk! – mondta, majd letett a lábamra, de a csuklómat még mindig szorosan markolta.
- Ne! – nyögtem ki szörnyülködve ezt az egy kis szót. – Medencét ne! Nem akarom! – mondtam, s azonnal nekifeszültem, hogy elfussak előle, de erősebb volt nálam.
- Dehogynem! – nevetett, s benyúlt a zsebembe, hogy elvegye onnan a telefonomat, majd Ő is kidobta az övét a fűre. Basszus, azért mennyi erő van már benne! Mert, oké, tényleg férfi meg minden, de azért én meg eléggé kapálóztam, s mégis fél kézzel visszatartott.
- Ez még nagyobb klisé, mint a zuhanyzós! Menjünk inkább vissza! – kértem kissé hisztérikusan.
- Honnan a francból tanulsz ilyen szavakat, mint klisé? – összevonta a szemöldökét, de azért jókedvűen magához rántott.
- Annyi lesz a DC cipődnek! Hiába szárítod meg, nem lesz ugyanolyan!
- Férfi vagyok, Léni, nem nő. Leszarom a cipőmet! – megrántotta a vállát. – Neked majd veszek másikat!
- És mi van… mi van a… - kétségbe esetten kerestem valami más kifogást, de nem találtam.
- Bele foglak dobni! – nézett a szemembe, miközben a kezemet próbáltam kicsavarni a szorításából. Esélyem sem volt!
- Tudod, hogy nem tudok úszni! – könyörögtem, de nem hatottam meg Őt.
- Újraélesztelek, ígérem! – mondta, s nekem ekkor telt be a pohár. Csalódottan abbahagytam a kapálózást, s hagytam, hogy a karjaiba kapjon. – Most félsz, mi? – kérdezte halkan, miközben a medence széléhez sétált.
- Nem! – hasonlóan halkan beszéltem, mint Ő, s még a fejemet is megráztam, pedig tudta jól Ő is, hogy hazudok.
- Nem hagylak el… én is ugrom! – suttogta, nekem pedig leesett az állam.

Jó, gondolhattam volna, hogy nem hülyeségből dobálja ki a zsebéből a dolgokat, de nem hittem, hogy velem együtt beugrik! Elrugaszkodott, én pedig szorosan a nyaka köré fontam a karjaimat, és nagy levegőt vettem. A szavai ott csengtek a fülemben, mikor a hideg víz ellepett bennünket: nem hagylak el.
Utáltam, ha a víz maga alá temet. Gyűlöltem, amikor a fülembe és az orromba ment a víz, és sosem nyitottam még ki a szememet a felszín alatt. Mikor még kicsi voltam, egyszer beleestem egy halastóba. Nem tudtam úszni, és apának kellett kimentenie. Azt mondta, hogy szörnyen béna voltam, mert még csak nem is kapálóztam, mint más normális emberek, csak hagytam, hogy elsüllyedjek. Mára annyit megtanultam, hogy ha leér a lábam egy medence aljához, akkor rugaszkodjak el legalább.
Most viszont nem volt rá szükségem. Mike azonnal felrántott a mélyből, Ő még csak el sem süllyedt normálisan. Hát igen, aki ugye tud úszni, annak könnyű!
Amint éreztem, hogy levegő éri az arcomat a kezeimet a szemeimhez kaptam, s megdörzsöltem, majd kinyitottam őket. A szempilláimon megültek a vízcseppek, és a hajam a nyakamra és a vállaimra tapadt.
Mike a derekam köré fonta a kezeit, és éreztem, ahogyan tempózik a lábával. Azonnal a dereka köré kulcsoltam a lábaimat, s kezeimmel a vállaiba kapaszkodtam. Néhány pillanattal később éreztem, hogy megállt. Itt már leért a lába, és az arca kint volt a vízből. Fekete tincsei a homlokára tapadtak, de az ajkain egy hatalmas vigyor ült. Csúnyán akartam rá nézni, hogy tudja: szemét volt, de nem voltam rá képes. A sötétbarna szemek megbabonáztak.

- Ugye nem is volt olyan rossz?! – hangja majdhogynem fáradt volt, levegőért kapkodott kissé. Végülis érthető volt, hiszen lecipelt az emeletről, hadakozott velem, majd ketten beugrottunk, és még itt is tartania kellett.
- Ez nem volt szép Tőled! Ezért ki kell engesztelned! – mondtam én is nagy levegőket véve.
- Most? – hangja halk volt, nem több, mint a nyári szellő susogása, én mégis tökéletes tisztán kihallottam belőle az izgatottságot.
- Most! – bólintottam.

Ujjai egy tétova pillanatig végigsimítottak a derekamon, én pedig szorosabban kulcsoltam köré a lábaimat, és a karjaimat. Tekintete a számra tévedt, de nem mozdult. Én sem. Az idő is megállt talán, ahogyan ott álltunk a medence közepén, és egymást néztük.

One Step Closer - Chapter 7

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket! Most is nagyon örültem nekik! Tényleg sokat jelent nekem, ha írtok, mert ha elmondjátok a véleményeteket, akkor tudok csiszolni a dolgokon, hogy tényleg a lehető legjobbat alkossam nektek, ami tőlem telik! Most is remélem, hogy tetszeni fog a feji!

Jó olvasást!

7. Something’s changed

Aranyosan egyensúlyozva a két bögrét a kezében, lassan lépkedett felém. Kissé arrébb húzódtam az ágyon, hogy legyen Neki is helye mellettem, majd mikor odaért, elfogtam Tőle a piros bögrét. Kizárásos alapon a sötétkéket hittem az Övének.

- Mi jót hoztál? – kérdeztem, de azon nyomban meg is szaglásztam a gőzölgő bögre tartalmát.

- Kakaót, bár hogy ízleni fog-e azt nem tudom. Elég édesen szeretem… - letelepedett mellém, hátát ő is az ágytámlának vetette, majd rám pillantott. – Fújd meg, meleg! – mosolygott kedvesen, majd belekortyolt az Övébe.

- Köszönöm… - mormogtam két fújás között, majd megkóstoltam. – Hű, ez nagyon finom! – néztem fel rá elismerően. Tényleg nagyon finom volt, még a mamám sem tudott ilyen finomat készíteni.

- Igazi csoki is van benne – megvonta a vállát. Úgy vettem észre, hogy ez a mozdulat az egyik kedvence volt. – Anyukám tanított. Egyébként nem akartalak zavarni, csak láttam, hogy világos van nálad…

- Jaj, nem zavarsz! Olvastam, mert nem tudtam elaludni – itt a könyvre böktem, ami a combomon pihent, ő pedig rápillantott.

- Hű, ez egy jó könyv – azonnal utána kapott. Ujjai lágyan súrolták a bőrömet, ahogyan elvette onnan a kicsi olvasmányt, én pedig egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Pedig nem történt semmi olyasmi… Vagyis de, hozzámért. És ez olyan érzés volt, mintha villám csapott volna belém. De csak egy pillanatra, mert aztán hangja újra visszaterelte a figyelmemet. – Én már háromszor kiolvastam, de nem tudom megunni. Megtalálta már a csajt? – pillantott rám kérdőn, s csak pár másodperces késéssel tudtam válaszolni, mert a barna szemekben egy kissé elvesztem.

- Nem… Még nem. De már a bárban van – remélem, nem vette észre, hogy totál kiakadnak az életjelfunkciómérőim, ha a közelemben van!

- Jaj, onnan lesz csak igazán jó! – újra ivott a bögréből, s én követtem a mozdulatban. Seperec alatt bepusziltuk az innivalónkat, majd csak bámultunk ki a fejünkből.

- Be kéne szerezni neked egy telefont – mondta, s közben a szemközti szekrénysor egy pontját bámulta. Úgy láttam, kezd elálmosodni.

- Miért? Van nekem! – kérdeztem vissza zavartan.

- Olyanra gondoltam, ami az itteni hálózaton van. Úgy olcsóbb a hívás egymás között… Van is egy telóm, amit nem használtam mostanság… - mondta, s ki is pattant mellőlem, s kisietett a szobából. Csak pislogtam. Gyors a pasi!

Közben én bebújtam a takaró alá, mert kezdtem fázni, ami azt is jelentette, hogy én is álmosodom. Mike egy kicsike, fekete készülékkel a kezében tért vissza. Érintőképernyős kis csoda volt, de tetszett.

- Egyszer-kétszer ledobtam véletlenül, de amúgy semmi baja – megmutatta, hogy egy helyen hol pattant le a festék róla, meg volt egy apró karcolás.

- Nekem megfelel. Az enyém rosszabb állapotban van! – elhúztam a számat, majd a kezembe vettem a saját telómat.

- Ó igen, az esés… - elvette tőlem, megnézte, forgatta, és a fejét csóválta. – Szegény, nem úszta meg.

- De még működik! – mosolyogtam rá, amiért cserébe én is kaptam egy félmosolyt.

- És hogy vagy? Mármint… látom van egy-két sebed… - lassan nyúlt a vállam felé, ahol még egészen piros volt a seb, de már kezdett varrosodni, gyógyulni. Ujjhegyével végigsimított rajta, s fájdalmas grimasszal az arcán, tétován pillantott rám.

- Nem fáj, csak ha körülötte ér hozzá valami – suttogtam halkan. Valamiért teljesen úgy éreztem, hogy ez egy meghitt pillanat, amit nem kellene elrontanom.

- Itt? – hangja halk volt és kedves, rajtam pedig végigszaladt a hideg, ahogyan ujjai a sebem körül cirógatták a bőrömet.

- Aham… - bólintottam kótyagosan.

- Mindenhova biciklivel mész otthon? – kérdezte hirtelen, s kezét az ölébe ejtette, én pedig végre fellélegezhettem.

- Hát… A faluban igen, mivel nem nagy a területe.

- Régen bicikliztem már… - gondolkodott el hangosan, én pedig elmosolyodtam.

- Elmehetünk egyszer, ha szeretnéd!

- Mindenképpen szakítunk rá időt! – bólintott magabiztosan.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd Mike elvonult a szobájába, és én is nyugovóra tértem. Persze nem sikerült azonnal elaludnom, mivel olyan izgatott lettem attól, hogy itt volt mellettem, de aztán már jó mélyen aludtam.

Reggel kicsit álmosan ébredtem, de mindenképpen mosolyogva. Mike az ágyam mellett ült a földön és egy újabb csésze kakaót tartott a kezében. Ennek az illatára ébredtem.

- Jó reggelt! – köszöntött vidáman.

- Neked is! – motyogtam, majd a hátamra fordulva megdörzsöltem a szemeimet, aztán felülve elvettem tőle a bögrét. – Köszönöm, de elkényeztetsz! – róttam meg játékosan.

- Én vagyok a házigazda, nem? – felvonta szemöldökét, majd leült mellém. – Tudom, hogy nem kávézol, így kakaóval foglak bombázni.

- Szeretem a kakaót – bólintottam, majd lassan megittam a bögre tartalmát. – Finom volt! – mosolyogtam, közben én is a TV-t kezdtem figyelni, amit Mike a saját szórakoztatására bekapcsolt, míg én szöszöltem.

- Örülök! Akkor most pattanj, készülődj, van egy kis dolgunk! – vidáman mosolyogva kiandalgott a szobából, én pedig csak pislogtam.

Igyekeztem viszonylag gyorsan elkészülni, de mivel nem tudtam, mi az a dolog, amire utalt, kicsit nehezebben választottam ruhát a bőröndömből. Végül egy farmert, egy kék, spagetti pántos trikót, és sportcipőt vettem fel. Jobb, ha nem öltözök ki, egyrészt, mert Mike is laza a nap huszonnégy órájában, másrészt pedig jobb lesz, ha a valódi énemet mutatom Neki. Csak semmi ferdítés, hiszen „együtt élünk”, akkor meg minek?

- Mehetünk? – kérdezte a nappaliban, s fel is kapta a kulcsait az asztalról.

- Igen, de hova is? – követtem a garázsba, majd beültünk az autóba, és elindultunk Los Angeles utcáin.

- Még kell pár dolgot egyeztetnem a többiekkel a turné miatt, és hát… Téged nem hagyhatlak ki, nem igaz? – hamiskásan rám mosolygott.

- Hát nem muszáj engem is vinned, mert hát…

- Ugyan, Léna! – legyintett jókedvűen. – Azért vagy itt, mert a rajongóm vagy, és írtál nekem, emlékszel? Tudom, hogy szereted, amit csinálok. Csak nem gondolod, hogy akkor kihagylak belőle?

** Nyolc nappal később **

- Ezeket betennéd az alsó fiókba? – kérdezte Mike, és egy köteg összetűzött lapra bökött maga mellett.

- Persze! – bólintottam, majd elsüllyesztettem a szerződéseket és árajánlatokat a kért helyre. – Hozok forrócsokit, kérsz kávét? – elővettem a pénztárcámat a táskámból, és kérdőn fordultam a kissé szétszórt Csodabogaram felé.

- Aha, az jól esne! – motyogta hálásan, majd székével a fekete ajtó felé száguldott, hogy aztán felpattanva eltűnjön mögötte.

Szegényem, kissé odavolt, hiszen pár nap múlva indulunk, és a Machine Shop Recordings háza táján rengeteg a teendő, és Neki meg kevés ideje van. Így reggeltől délután ötig az irodában vagyunk, ami egy nagyobb irodaházban van, és elég sok helyiséggel rendelkezik, mivel itt folynak a felvételek is. Szóval van stúdió benne meg minden, ami kellhet. Ötkor hazamegyünk, hatig gyorsan rendelünk valami kaját, vacsorázunk, majd nekiindulunk a városnak. Vagy Ryu-val vagy Chesterékkel lógunk, megmutatják a várost, és beülünk egy-két italra, vagy ketten mozizunk és sétálgatunk, mindezt hatalmas beszélgetésekkel megspékelve. Este hazaesünk olyan éjfél körül, alszunk hatig, majd újra irány a mókuskerék.

Mindezek ellenére nem panaszkodom, mert rettentően élvezem ezt a helyzetet. Olyan dolgokat látok és hallok, amik számomra nagyon érdekesek, és betekintést kapok a zene világába. Néha csak tátott szájjal nézem, ahogyan kicsit jammelgetnek a srácokkal. Számomra eszméletlen az, hogy csak úgy jön a zene. Nem is gondolkoznak a szavakon vagy a ritmuson…

- Szia Hel! – Chester jött velem szemben a folyosón, és ezer wattos vigyorral az arcán lenyomott két puszit, majd megfordult, hogy velem tartson.

- Szia Chez! Na mi újság?

- Nagy nehezen sikerült kialudnom magamat, de ne tudd meg, hogy éreztem magam reggel! – vigyorgott.

- Hát basszus, nem csodálom! – nevettem, majd bedobáltam a pénzt az automatába, és kikértem a kávét meg a csokit.

- Nem értem, hogy te hogy lehetsz ilyen üde és gyönyörű!? Te is rottyon voltál tegnap, nem?

- De igen. Csak rám nem hat úgy a pia, mint rád, úgy látszik… Igazság szerint, én sem értem. Azért én is nagyon másnapos szoktam lenni…

Hatalmas buli előtt álltunk, bár én nem igazán értettem a dolgok miértjét. Mármint, hogy mi hogyan fogunk holnap is melózni, ha ma elázunk…

- Nem azt mondtad, hogy holnap is az irodában leszünk? – kiáltottam ki a fürdőből, miközben a sminkemet varázsoltam magamra.

- De igen. De hát ezt kihagynád? – odalépett mellém, és egy pillanatra zavartan nézett végig rajtam. Elfelejtettem ruhát felvenni? Hát nem. A kis fekete ruha már rajtam volt. Akkor miért néz rám így?

- Ez az a ruha, amiben azon az egyetemi záróbulin voltál, igaz? – kérdezte.

- Igen, az – nem kicsit csodálkoztam, hogy felismerte a képekről.

- Nagyon csinos vagy, de komolyan! – elmosolyodott, de lekapta a pillantását rólam. Istenem, olyan aranyos volt!

- Köszönöm! Te is jól nézel ki! – igaz is volt. Szívdöglesztő volt, mint mindig.

- Pedig ez semmi különös – mutatott végig magán csodálkozva. Egy farmert és egy fekete pólót viselt, valamilyen feliratokkal az elején, deszkás cipőt, meg baseball sapkát. Igen, ez a szokásos. De ez engem egyszer megöl!

Csak megrántottam a vállamat, és a tükörből küldtem felé egy bíztató mosolyt. Nem sokkal később megérkeztek a többiek: Rob, Dave, Joe, Brad, Tak és Chester. Ennyien két taxival voltunk kénytelenek menni, és én most Chezzel és Mikekal kerültem össze. Amit ezek lenyomtak! Majdnem szétröhögtem az agyam rajtuk.

Az éjszaka többi része homályos kissé. Chester csak hozta a tequilákat és hozta, én meg ittam vele. Dave megint szórakoztatott, csak úgy, mint a repülőút alatt, míg Mike… hát Mike nem sokat volt a szemem előtt, és nem értettem az okát.

Hajnali háromkor már kettőt láttam mindenből és mindenkiből, így jobbnak láttuk, ha indulunk. Ekkor került elő Ő is.

- Merre jártál egész éjjel? – kérdeztem halkan, mikor beléptünk a házba. Csendes volt a taxiban, de nem értettem, miért, így nem mertem eddig hozzászólni, de most már muszáj volt.

- Hát a pultnál ültem egy-két ismerőssel – mondta ő is hasonlóan halk hangon. Levettem a cipőimet, amik gyilkolták már a lábamat, majd az emeletre vezető lépcsőhöz sétáltam. Kicsit megszédültem, így belekapaszkodtam a korlátba, és lehunytam egy pillanatra a szemem. – Segítek! – mellém lépett, és átkarolta a derekamat, majd elindultunk felfelé.

- Köszi… - motyogtam zavartan. Valami van itt, amiről nem beszél, és ez nekem nagyon rossz. Eddig ilyen nem fordult elő, mindenről tudtunk beszélgetni, de most minden mintha megváltozott volna.

- Szívesen… bármikor! – a szobám ajtajában megálltunk és egymásra néztünk. Arca közel volt az enyémhez, és végre az a sapka sem takarta el előlem azokat a nagy, barna szemeket. Tökéletes volt! – Jó éjt, Hel! – egyetlen, finom puszit nyomott az arcomra. Ajkai épphogy súrolták a bőrömet, de nekem ebbe is beleremegett a térdem.

- Jó éjt! – leheltem, majd figyeltem, ahogyan besétál a szobájába, és eltűnik a szemem elől.

Mi a franc volt ez? Miért érzem ezt? Mi van Vele? Miért ilyen furcsa? Mi volt ez a pillantás?

- Mielőtt elmentek a turnéra még meg kell ejtenünk egy hasonlót! – zökkentett ki Chester a gondolataimból, én pedig a kezembe vettem a két gőzölgő kis poharat.

- Mindenképpen! – bólintottam. – Na menjünk, segítsünk Mikenak, hogy végre hamarabb hazamehessünk kicsit… - igyekeztem úgy viselkedni, mint mindig, hogy ne lássa rajtam, hogy valami nem stimmel.

Ugyanis Chesterrel kaptam egy igazi barátot, legalábbis nagyon úgy tűnt. És az igazság az volt, hogy mindent észrevett rajtam. Mintha nem is csak nyolc napja, hanem legalább nyolc éve ismert volna. Nyitott könyv voltam neki. És ez ebben az esetben rossz volt, hiszen könnyedén kiszúrhatja, hogy bánt valami. Én pedig nem szívesen beszélnék arról, hogy van egy idióta sejtésem, egy hülye, buta megérzésem, hogy Mike megváltozott az irányomba… Azt mondaná, hogy bolond vagyok, és hogy nem igaz, amit gondolok. Pedig én határozottan úgy éreztem, hogy valami azon az estén megváltozott.

One Step Closer - Chapter 6

Sziasztok!
Köszönöm szépen a kommenteket, nagyon örültem nekik! Remélem most is tetszeni fog a fejezet!
Jó olvasást!







6. I’m home

Oké Léni, nyugi van! Csak kisétálsz a folyosóról és egyből ki fogod szúrni Davet, nem kell izgulnod! – próbáltam magamat egy kicsit nyugtatni, de nem igazán ment. Olyan ideges voltam, mint még soha. Most már itt voltam a találkozás kapujában – szó szerint -, és ez félelemmel töltött el. Mi vagyok én, egy naiv kislány? Mit hittem? Hogy eljövök és minden olyan hű de jó lesz? Jaj, hiszen ők világhírű zenészek!

- Szia, bocsi, de nem te vagy Helena? – kérdezte tőlem érdekesen kiejtve a nevemet egy srác valahonnan mögülem. Basszus, mennyi ember! Nehezen ugyan, de a tülekedő embertömegben megtaláltam azt a kíváncsi szempárt, amely engem vizslatott. Viszont annyi ember között, majdnem sikerült elkeverednem tőle, mert csak sodródtam az árral.
- Öhm… igen én! – válaszoltam, s igyekeztem volna felé lépni, de valakik folyton elém toppantak. Ezt meg lehet szokni valaha is? Félelmetes!
- Na gyere! – nevetett, s valamilyen ügyes módszerrel átnyúlt a tömeg között, s megfogva a kezemet, odarántott maga mellé. – Szia, Dave Farrell vagyok! – azon nyomban meg is rázta a kezemet, amit szorongatott.
- Heléna Hunyadi.
- Heléna… - próbálgatta mondogatni a nevemet, nem olyan sok sikerrel, mint Mike.
- Maradjuk a Helenánál – mosolyogtam.
- Mint a trójai!
- Igen, mint ő – bólogattam.
- Gyere üljünk le! – összeszedtük a csomagjaimat, majd elsétáltunk egy eldugottabb és jóval nyugalmasabb részére a repülőtérnek, és lehuppantunk két székre.
- Köszi, hogy kijöttél – motyogtam halkan, mire ő csak rámvigyorgott.
- Nem hittem el, hogy erre kér, és őszintén szólva egészen addig, míg most fel nem ismertelek a képről, amit mutatott a neten, nem hittem el, hogy tényleg eljössz! – mondta vidáman, én pedig csak lesütöttem a tekintetem. Jaj, most tutira azt gondolja, hogy egy kis hülye csitri vagyok, aki fülig szerelmes Mikeba és a szép jövő reményében képes volt ideutazni!
- Hát én se nagyon – mondtam végül. Rettentő kellemetlenül éreztem magam, mert rossz volt belegondolni, hogy mit hihet rólam. És valamilyen szinten igaza is volt. Mármint nem abban, hogy akarok valamit Miketól, hanem hogy egy kis liba vagyok, aki ennyit utazik azért, mert a világsztár azt mondta.
- Mike nagyon fel volt spannolva, szóval remélem jól kijöttök majd! – pillantott rám most komolyan. Miért érzem úgy, hogy ez egy burkolt „remélem nem használod ki, és baszod át a barátomat”?!
- Szerintem nem lesz gond. Mike nagyon jófej és kedves srác – próbáltam menteni a még menthetőt, ha volt olyan.
- Mesélj egy kicsit magadról! – kért barátságosan, én pedig hirtelen megilletődtem egy kissé.

Azt hittem, hogy végig ilyen távolságtartó lesz velem, és majd azt figyeli, hogy nem-e egy őrült nőszemély akar beköltözni Mikehoz, de úgy tűnt, hogy ő ennyivel le is tudta ezt a dolgot. Olyan vicces és kedves volt, hogy még magam is meglepődtem rajta. Mikenak igaza volt, tényleg jól kijöttünk egymással. Meghívott reggelizni a közeli kis kávézóba, és együtt tömtök magunkba a lekváros muffinok tömkelegét, miközben ő kávét én pedig forrócsokit ittam. El sem akarta hinni, hogy felnőtt létemre tudok létezni kávé nélkül.

- Komolyan, soha? – kérdezte ismét hitetlenkedve.
- A kávé émelyítő, hányingerem lesz tőle. Az illata nagyon jó, de nem iszom meg. Nem bírom – még fintorogtam is hozzá, amin ő jót kuncogott.
- Hát ez nagyon érdekes. Mike bögreszámra issza.

Mindig mikor valamit elmeséltem magamról, ő elmesélte a maga részét, hogy ő hogy szokta vagy ilyesmi, és mindig Mike szokásait is elmondta, mint most is. Ezt sem értettem igazán, de azért jó volt hallani. Mert azért nem tagadom, hogy igen, megmozgatja a fantáziámat Mike, hát hogy ne tenné? Iszonyatosan helyes és szexi pasi, ráadásul tehetséges és okos is.

Mikor végre eljött az idő, felszálltunk a gépre, és kényelembe helyeztük magunkat. Még azt is elintézték, hogy egymás mellett ülhessünk! Tök jó volt. Időm sem volt izgulni a Mikekal való találkozás miatt, mert Dave szóval tartott. Egy csomó mindent mesélt, aztán pedig zenéket kezdett mutogatni nekem. Olyanokat hallottam, amiket azelőtt sosem, de imádtam. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy megkérnek bennünket, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert leszállunk. Még ebben a pillanatban sem hagyott gondolkodni Dave, mert éppen egy sztorit mesélt el az egyik első fellépésükről, belőlem meg dőlt a röhögés. Aztán végig, mikor sétáltunk a folyosón a terminál felé, elmutogatta, hogy Rob milyen fejeket szokott vágni dobolás közben, mikor valami újat akar kitalálni, és ezen is csak kuncogtam.
Aztán kiléptünk a zajos reggelbe – vagy inkább délelőttbe – a LAX hatalmas termináljában, és azonnal felkaptam a fejemet. Dave is elhallgatott, én pedig tekintetemmel a barna szempárt kerestem, azonban mást kaptam.

Először a táblát szúrtam ki, amin gyönyörűen megfestett, olyan mozaikszerűen a nevem díszelgett mindenféle színben, s csak aztán tekintettem fel az arcra, amin egy hatalmas vigyor terült el. Ő volt az, s nekem ekkor a szívem szinte megszűnt dobogni. A sötét tekintet vidáman csillogott, a telt ajkak mosolyra húzódtak, én pedig csak abból jöttem rá, hogy még élek, hogy amikor Dave megbökte az oldalamat, az szúrósan fájdalmas érzést keltett. Ekkor a szívem őrült vágtába kapcsolt, s éreztem, ahogyan feltöltődök energiával. Rettentő izgatott lettem, és a vigyort az arcomról le sem lehetett volna törölni. Gondolkodás nélkül felé vettem az irányt, nem törődve azzal, hogy itt is, mint a JFK-n rengeteg ember vett körül. Most már rutinosabban kerülgettem ki azokat, akik elém toppantak. Mike leengedte a táblát maga mellé, és nevetősen kitárta a karjait felém, én pedig kis lendületet véve a nyakába ugrottam. Szó szerint. Karjait szorosan fonta a derekamra, hogy egy kicsit meg is emelhessen.

- Reméltem, hogy rendben ideérsz! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Örül nekem! Tényleg örül! Ó, Istenem, ez életem legszebb napja!
- Vigyáztam rá! – jött a halk válasz Dave felől. Amint Mike letett a lábamra, és volt egy kis időm, nagyot sóhajtottam. A szuszt is majdnem kiszorította belőlem, de nem bántam.
- Igen, szükségem is volt rá! – fordultam kissé David felé. Mégsem mérhettem végig Mike-ot csak így, úgyhogy próbáltam nem úgy viselkedni, mint aki mindjárt felrobban az izgalomtól.
- Miért? – kérdezte vidáman Mike, majd felvette a táblát a földről. – Ez egyébként a tiéd! – felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle. Csodaszép volt, látszott, hogy egy igazi művész készítette.
- Túl sok ember volt a JFK-n – magyarázta Dave.
- Hát meg kell még szoknom, hogy úton-útfélen rámtaposnak! – mosolyogtam rájuk.
- A lényeg, hogy itt vagy! – na, ne! Ha így mosolyog rám minden percben, akkor tutira szívelégtelenségben fogok meghalni, vagy valami hasonló!
- Igen… - motyogtam, s inkább elfordítottam a tekintetemet a barna szempárról, és újra a táblámat kezdtem nézni.
- Szedjük össze a csomagjaidat, és menjünk haza! Biztos elfáradtál… - kezét óvatosan a hátamra csúsztatta, s elnavigált a csomagfelvevős akármi izé-bizé felé.

Közben Ő és Phoenix a munkáról beszéltek, a turnéról, szerződésekről, és egy új gitár is szóba került. Nem igazán értettem belőle semmit, de talán csak azért, mert azzal voltam elfoglalva, hogy míg a két srác a csomagokat halászta a futószalagról, addig én suttyomban megnézhessem magamnak Mike-ot.
Hát igen, farmerben és „valamilyen” pólóban volt, ahogyan azt megmondta a múltkor is. A farmer tipikusan az a laza stílusú volt, a hátsó zsebéből a pénztárcája lógott ki egy kicsit, míg a telefonját az elsők valamelyikéből túrta elő, mikor valamit egyeztetett Davevel. Az a valamilyen póló pedig egy fehér, pókerlapokkal telepingált darab volt. Szerettem a pókert, és a francia kártyák kifejezetten szépek voltak szerintem. A fején most is baseball sapkát viselt, aminek az elejét egy „LA” felirat díszítette. Tudtam, hogy imádja az ilyeneket, hiszen mindig ilyesmikben lehet látni. A cipő pedig… DC, mi más?

- Mehetünk? – kérdezte, én pedig érdeklődve pillantottam fel rá. Kellett pár másodperc, mire leesett, hogy mit kérdezett.
- Öhm, persze! – bólintottam zavartan. Na faja, most aztán biztos nem gondol flúgosnak!

Még jó volt, hogy két oldalról közrefogtak a srácok, mert elképesztően sok ember tolongott itt is. Azért Pesten fele ennyien sem voltak! Bár mit is vártam, hiszen majdnem négymillió ember él itt. Az-az egyharmada egész Magyarország lakosságának… sőt!

- Akkor majd összefutunk holnap! – Mike és Dave kezet fogtak, majd Dave felém fordult. – Akkor holnap látjuk egymást, Hel! – mosolygott. A gépen megbeszéltük, hogy hívhat Helnek. Igazán tetszett neki, azt mondta még sosem találkozott Helena nevű lánnyal. Az élet apró örömei…
- Igen, és köszi mindent! – mosolyogtam én is rá.
- Igazán nincs mit! – biccentett, majd ő jobbra fordult a kocsik között, míg mi továbbmentünk egyenesen.
- Ugye nem is volt olyan rossz Davevel? – kérdezte vidáman, amivel engem majdhogynem megölt. Komolyan mindig így mosolyog?
- Egyáltalán! Nagyon kedves volt, és a fene se gondolta volna, hogy ilyen vicces! – kuncogtam, ahogyan eszembe jutott egy-két dolog, amit mesélt. Arról, hogy először kissé távolságtartó vagy mogorva volt velem - nem is tudom igazán eldönteni, hogy most milyen is volt - nem szóltam Mikenak. Nem volt érdekes.
- Jaj, miket mesélt? – nyögött fel, s még egy pillanatra az ég felé is fordította a tekintetét. Ezen felnevettem.
- Mondjuk úgy, hogy ami Vegasban történt, az nem marad mindig Vegasban! – pillantottam fel rá, mire fájdalmasan grimaszolt egyet, de azért a kis mosoly ott volt az ajkain.
- Nem én rendeltem az a kurvát, esküszöm! – olyan vehemensen védekezett, hogy szinte már hittem neki. Jó, persze, tudom, hogy nem ő volt, de Neki nem kellett tudnia, hogy én tudom.
- Hát persze, hogy nem! – direkt olyan hangsúllyal mondtam, amiről lerí, hogy kételkedem benne.
- De most tényleg…

Elkezdte mesélni, hogyan is találta azt a bizonyos fekete démont az ágyában, és hogy végülis hogyan sikerült kitennie onnan. Az már mellékes, hogy a csaj mennyire mászott rá, és hogy Ő mennyire próbált menekülni előle. És persze Dave megígérte, hogy ami fotó készült ott, amolyan rajtakapás képpen, azt mind megmutatja egyszer. És azt is bevallotta, hogy igazából Chester rendelte a csajt, hogy röhögjenek egy jót szegény Mike-on, aki a szenvedő alany volt. Mondjuk megnyugtató volt a tudat, hogy nem marasztalta a nőt, hanem szabadulni akart tőle…

- Nem mosod le magadról, amíg élünk! – pillantottam rá, mikor már a háza előtt parkoltunk.
- Úgy látom, hogy tényleg nem – mosolygott rám megint, majd kinézett az ablakon. – Itt lakom, gyere! – intett a kezével, majd kipattant a kocsiból.

Összemosolyogtunk, mikor hirtelen kiléptem elé a járdára. Váratlanul közel kerültünk egymáshoz, s engem megint megcsapott a finom illat. Ó, anyám, nagyon jó illata van! Ki akarta nyitni nekem a kocsiajtót, de én nem számítottam rá. Soha, senki sem volt még ilyen előzékeny velem, szóval annak, aki ismer, nem lett volna meglepetés, hogy megilletődtem a kedvességétől.

- Tényleg? Még sosem volt olyan pasid, aki kinyitotta előtted az ajtókat? – kérdezte furcsán fintorogva, mintha számára ez a fajta közönyösség a férfiak részéről visszataszító, vagy legalábbis dühítő lenne.
- Nem igazán – megráztam a fejemet, majd a csomagtartóból kipakoltuk a cuccaimat, és odasétáltunk a bejárathoz.

Közvetlenül a járdáról lehetett bemenni, ami nekem meglehetősen furcsa volt, hiszen otthon van udvarunk is, ráadásul nem is kicsi. Volt ugyan egy garázs beépítve a ház alsó szintjébe, amibe beállhatott volna, de aztán kiderült, hogy miért nem parkolt be.

- El kell mennem még ma. De ígérem, csak egy óra az egész, és aztán a tiéd vagyok! – hatalmas, barna szemeivel bocsánatkérősen pillantott le rám, én pedig csak elmosolyodtam.
- Szép ház, tényleg! – mondtam, mikor körbenéztem a nappaliban. Olyan férfias volt, erre-arra pár dolog szanaszét hevert, pasztell színek uralkodtak itt, s csak a falakon lógó képek voltak színesebbek. Így viszont nagyon is kitűntek, s mindjárt odavonzották a bámészkodó figyelmét. – Ezeket te festetted? – odasétáltam az egyik nagy képhez, amin színes sokaság fogadott. Hasonló volt, mint a The Rising Tied borítója.
- Igen. Fent vannak olyan művészek képei, akiket szeretek, és itt lent meg az enyémek – lazán megvonta a vállát, és lehuppant a kanapéra. – Érezd otthon magad… Amúgy is itt fogsz élni, jobb ha hozzászoksz! – felém nézett és ezer wattos vigyort villantott, majd a telefonját kezdte nyomkodni. – Ja, a szobád az enyém mellett lesz. Fent, jobbra a második ajtó, egy perc és felviszem a csomagjaidat! – motyogta még, és felfelé intett a kezével.

Ezt egy amolyan „menj és nézd meg” felszólításnak vettem, így felsétáltam a fa lépcsőkön, ujjaimat végigtáncoltatva a szintén fa korláton. Az első ajtó jobbra nyitva volt, így bekukkantottam a küszöbről. Mike szobája volt az, erre még a vak is rájöhetett volna. Még a levegő illata is olyan volt, mint Mike-é. Amit a reptéren és az előbb is éreztem. Amúgy pedig a ruhái az egyik fotelben pihentek egy kupacban, könyvek és DVD tokok a szekrénysor előtt, és a bevetetlen ágy is Róla árulkodott.

Az „én” szobám már kicsit más volt. Kék falai voltak, és szintén kék függönyei. De olyan igazi sötétkék, és még annál is sötétebb kék, vastag sötétítőfüggöny lógott kétoldalt az ablakon. Egy hasonló szekrénysor volt bent, mint Mike szobájában, csak ez nem fekete, hanem barna volt, s egy „kisebb” plazmatévé díszelgett a közepén. Mike-énál kisebb volt, de az én otthonimnál sokkal nagyobb! Egy éjjeliszekrény, kis asztalka, s mellette a falnál egy bőrkanapé volt még bent.

Azonnal levetettem magamat a kanapéra, és elégedetten konstatáltam, hogy kényelmes. Ahogyan ott ücsörögtem, pillanatok alatt erőt vett rajtam az álmosság, és egyre-másra leragadtak a szempilláim. Picivel később hallottam, ahogyan Mike belépett az ajtómon, így azonnal felé néztem, de eléggé álmos fejem lehetett, mert kedvesen elmosolyodott.

- Látom fáradt vagy… Én most elmegyek, de maximum egy órát leszek csak távol. Ezek itt a kulcsaid – leült mellém, és a kezembe adott egy nyolcas biliárdgolyós kulcscsomót, s elmagyarázta, hogy melyik mit nyit. – De csak aludj, zuhanyozz le nyugodtan meg minden… A szemben lévő ajtó a fürdő, de nyugodtan less be akárhova, hiszen most ez a te házad is.
- Oké, azt hiszem megleszek, köszönöm! – lepillantottam a kulcsokra, s furcsa jóleső érzés árasztott el. „ A te házad is” Hát lehetséges, hogy tényleg ennyire jófej és kedves? Vagy csak álmodom?
- Akkor majd… holnap reggel – aranyosan, kicsit zavartan elmosolyodott, majd felállt, s egy utolsó intéssel kilépett a szobából. Oké, ezt a mosolyt tuti nem álmodom! Ilyen kreatív még én sem lehetek!

Pár perccel később hallottam, hogy nyitódik, majd csukódik a bejárati ajtó, s Ő elment. Írtam egy SMS-t anyának, hogy rendben megérkeztem, majd úgy tettem, ahogy mondta: lezuhanyoztam, kicsit körbenéztem, aztán befeküdtem az ágyamba. Irtóra kényelmes volt! Nagyon-nagyon. Még sosem aludtam az enyémnél jobb ágyon, de ez az volt, határozottan. Azonban valamiért nem tudtam elaludni. Már nem éreztem azt a fajta álmos fáradtságot, mint egy órával ezelőtt. Néhány forgolódásos nyögés után felkeltem, s átmentem Mike szobájába. Még mindig nem ért haza… Filmet akartam elhozni tőle, de megláttam egy könyvet. Egy lenyugvó napot ábrázolt, és „Az ördög csábítása” volt a címe. Valahogy nem illett nekem össze a kép és a cím, így felkeltette az érdeklődésemet.

Még két órával később is az ágyam közepén ültem, hátamat a támlának vetettem, és rágtam magamat a szavakon. Harminc oldalt sikerült elolvasnom, és meg kellett állapítanom, hogy bár lassan haladok, de jó az angol tudásom. Ez mindenképpen pozitív dolog volt számomra. Már éppen elment volna a főhős pasi a sztriptízbárba, ahol az a titokzatos nő dolgozott, akivel találkozott az első harminc oldalon, mikor halkan kopogtattak az ajtón, s én hirtelen zökkentem ki az események sokaságából.

- Szia, bejöhetek? – Mike dugta be a fejét az ajtón, majd mikor bólintottam, belépett.

Egy fekete alsónadrágot és zöld pólót viselt a kezében pedig két gőzölgő bögre volt. Észrevétlenül s kissé lámpalázasan húztam lejjebb a selyem kis hálóingem szegélyét. Hát tény, hogy elég sok látszik belőlem ebben, de ez mégsem zavart annyira, mint az, hogy nem tudtam elszakítani a pillantásomat Miketól. Mi lesz még itt, ha már most így reagálok a közelségére?