A következő címkéjű bejegyzések mutatása: In Pieces. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: In Pieces. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 21.

In Pieces - Chapter 29.

 

29. I wont’ be the one to leave this in pieces 

2005 – ez csak egy szám, nekem mégis a legfontosabb az életemben. Ez volt az az év, mikor az életem gyökeresen megváltozott. Amikor már nem volt visszaút, bármennyire is ártatlan kirándulásnak tűnt az a bizonyos egy hónap. Soha többé nem voltam már ugyanaz az ember. Soha többé nem tudtam úgy mosolyogni, mint azelőtt. Belekóstoltam a tökéletességbe, és túlságosan is hagytam azt eluralkodni magamon. Mégsem bántam soha. Nem igazán. Inkább meghaltam volna, minthogy azt mondjam: vissza az egész! Nem. Nem voltam gyáva, de erős sem voltam. Csak egy olyan lány, aki rájött, hogy akire eddig felnézett és akit eddig csodált, az még az álmaiban elképzeltnél is jobb és mennyeibb. 

Ó, hogy mennyit csalódtam az elmúlt években! Mindenkiben, akiben csak lehetett. Annyi barátot nyertem, és annyit veszítettem, amire nem is gondoltam volna az elején. Az elején… Valaha volt eleje az életem ezen szakaszának, és reméltem, hogy soha nem ér véget. Hogy mindig boldog leszek, így vagy úgy. Most viszont véget ért. Érzem, hogy valami nagyot, valami monumentálisat hagytam magam mögött, és hogy ami előttem áll, az még ennél is meghökkentőbb és hatalmasabb lesz. 

Az esküvőről való eltűnésünk persze felkeltette a többiek érdeklődését, így éjjel kettő felé a komplett Linkin Park, kiegészülve a lányokkal, ott tolongott Phoenix házának ajtajában, míg én a fürdőszoba padlóján ültem, és borogattam a basszusgitáros homlokát, ami csillogott a verítéktől. 

Bűntudatom volt, amiért nem jöttem rá hamarabb, hogy mi folyik Amber és Tom között, pedig az egész az orrom előtt történt. Mérhetetlenül elkeseredett és dühös voltam, pláne akkor, mikor Phoenix kiabálva elküldött melegebb éghajlatokra. Engem hibáztatott, szerinte én tudtam, csak nem mondtam el neki, mert jobban szeretem Tomot, mint őt. Ez nem volt igaz, nem tudtam a dologról, de amikor könnyes szemmel kioldalaztam a konyhába, ahol a többiek kávét ittak és halkan beszélgettek, elgondolkoztam azon, vajon mit tettem volna, ha tudom. Mit is? 

- Nem tudtam róla – emeltem magam elé a kezemet, mintegy védekezésnek, mert a többiek is úgy néztek rám, ahogy Phoenix. 
- Nem is értem, ez hogy történhetett meg – mormogta rosszkedvűen Lux. – Azt hittem, Amber a barátunk, és hogy szereti Dave-et. 
- Ő csak úgy becsöppent közénk – vonta meg a vállát Fanni, és ivott egy kortyot Mike bögréjéből. – Nem kellett elfogadnunk csak azért, mert Phoenix nője volt – milyen ironikus, hogy ezt pont ő mondja. 
- De én tényleg a barátnőmnek tartottam! 
- Tudom, Lux! – pillantott nyugodtan a menyasszonyra Csicsi. – De az emberek nagyon könnyen elárulják a másikat. Nincs ebben semmi új – rám pillantott, én pedig bólintottam. Igaza volt, nagyon is, és ezt Lux is tudta. Valahol azt hiszem, mind tudtuk, hogy mire célzott. 
- Hazamegyek, majd később átmegyek hozzád – fordultam Chris felé. 
- De… 
- Dolgom van – mondtam sötéten, majd elbúcsúzva tőlük, elindultam a Laurel Kanyon felé. 

Tudtam, hogy ott kell lenniük, mivel Amber Phoenixnél lakott, és oda nem mentek. Nem is mehettek volna. Tehát hacsak nem vettek ki valahol egy szobát, amit kétlek, akkor nálunk kell lenniük. A taxiban türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a térdemen, aztán amikor végre odaértünk, szinte futva tettem meg az utat a kaputól a bejáratig. 

Odabent félhomály fogadott. Állandóan fel volt kapcsolva a villany, de mivel szabályozható volt, mindig a legkisebb fénynél hagytam. Azért egy ekkora házban féltem, még ennyi idő után is, és utáltam, ha éjszaka vaksötét van. Felcsörtettem a lépcsőn, majd Tom szobájának az ajtajához érve, dörömbölni kezdtem. Nem kopogtam, hanem folyamatosan püföltem az ajtólapot, nehogy a végén még ne akarjanak tudomást venni rólam. 

- Hel… - az ajtó résnyire kinyílt, és Tom idegesen pislogott ki rám. 
- Itt van? Itt van, ugye? – nem nagyon érdekelt, hogy látszólag nem akart beengedni, akkor is belöktem az ajtót, és elsiettem mellette. 
- Heléna, az Istenért! – csattant fel, de az én figyelmemet jobban lekötötte az ágyban ülő, eléggé zavart tekintetű Amber. 
- Hogy volt képed? – szegeztem neki a kérdés, Tomról nem is tudomást véve, aki most mellettem állt, és folyamatosan szuggerált a tekintetével, hogy nézzek rá. – Várj, helyesbítek! Hogy van képed az én házamban ezt csinálni? 
- Ez az én házam is! – szólt közbe Tom, mielőtt még Amber megmukkanhatott volna. 
- Neked nem osztottam lapot, Felton! – morrantam rá, ami látszólag eléggé meglepte, mert elhallgatott. – Hogy tehetted ezt Phoenix-szel? – pillantottam vissza Amberre. 
- Nem tehetek róla, hogy… - hebegte, látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. – Mi csak… Tom és én csak… ez csak úgy alakult, és… nem terveztük ezt. 
- Miért csaltad meg? – hördültem fel hitetlenkedve. 
- Nem mertem elmondani neki, hogy szeretem Tomot. 
- Nem merted? – prüszköltem a szavakat. – Mert az sokkal jobb, hogy megcsaltad! Hogy hónapokig átbasztad a fejét! Undorodom tőled, te ócska szajha! 
- Elég legyen, Hel! – kapta el a karomat Tom és erőszakosan maga felé rántott. – Semmi jogod ítélkezni Amber fölött! – sziszegte az arcomba. 
- Fáj, hogy igazam van? – vontam fel kihívóan a szemöldököm. – Örülök, hogy kinyírtam a karakteredet a könyvben! – néztem újra Amberre. – Csodálatos dolog lesz nézni a forgatáson, ahogy Chris újra meg újra a szívedbe döfi a kést! 
- Na jó, kifelé! – taszított az ajtó felé Tom, nekem pedig alig sikerült megállnom, hogy ne vágjam a tíz centis tűsarkúmat Amber fejéhez. 
- Engedj el! – téptem ki a karomat Tom szorításából, amikor már a folyosón voltunk. 
- Mi a franc, Hel? Ez azért túlzás volt! 
- Hónapok óta ezt műveltétek! – rá sem néztem, csak besiettem a szobámba, hogy át tudjak öltözni, aztán elmehessek Chrishez. – És én idióta mindegyikőjüket elhanyagoltam, mert a nagy Tom Felton lett a legjobb barátom! Mekkora idióta voltam! 
- Nem akartalak választás elé állítani… - motyogta csalódottan. 
- Csak hogy tudd, kiálltam volna érted, ha már az elején elmondod, hogy megtetszett Amber, mert tudom, hogy a szerelmet nem lehet irányítani! De amit tettetek attól undorodom, és megvetlek benneteket mindezért!  

Tommal kereken két hétig nem beszéltünk egymással ezután, míg Phoenix-szel, nos, nagyon hosszú ideig. Hiába mondtam, hogy nem tudtam a megcsalásról, nem hitt nekem. Pontosabban engem hibáztatott, mondván, én hoztam be Tomot és Ambert közénk. Nem akartam a fejéhez vágni, hogy beleszeretni már ő szeretett bele, nem én. 

Szeptember végén kijött a közös könyvünk Reeddel, de az a nap mindkettőnknek baromi szar volt. Persze leszámítva a könyvet. Zach aznap szakított Reeddel, aki a dedikálásra holt részegen jött, és Tom aznap költözött ki a házunkból. Én haragudtam rá, ő meg rám, és amikor azt mondta, elmegy, nem tartottam vissza. Nem az volt a legnagyobb gondom, hogy beleszeretett Amberbe, hanem az, hogy titkolta előlem, ezzel ellökve magától. Fontosabb volt neki a nő, mint én. És untam második lenni mindenki listáján. 

A hatalmas veszekedés, ami A Veszekedés néven vonult be a történelmembe Chris és köztem, egy novemberi napon esett meg. Már amúgy is zabos volt rám, mert a szülinapomon elmentem Mike-kal és a srácokkal – Phoenixet leszámítva – bulizni. Végülis Mike szervezte meg nekem, meglepetés volt, nem is kaptam tőle mást. Csak ezt. Egy exkluzív Fort Minor és Linkin Park koncertet egy szórakozóhelyen, amit direkt erre az alkalomra bérelt ki. Nagyon hasonlított a 22. születésnapi bulimra, és én újra úgy éreztem, hogy fiatal és gondtalan vagyok. 
Szóval a vita azon az őszi napon egy blog miatt lépett fel. 

- Én erről nem tudtam – motyogtam rezignáltan, ahogy faltam a sorokat a képernyőn. 
- Komolyan? – csattant fel Chris. – Ez egy kicseszett fanfiction rólad meg Shinodáról! Sok-sok érzelmes és szexuális töltetű jelenettel! Pont, amilyeneket anno te is írtál! 
- Jó, és? Ezt nem én írom, sőt, a fanficeket is befejeztem, mióta veled vagyok! Mit vársz még tőlem? 
- Most őszintén, Léni, te mit vársz tőlem? – kiáltott rám kétségbeesetten. 
- Mégis miről beszélsz? 
- Nem vagyok vak. Ott vagy, ahol ő is. Mindig! 
- Ez a munkám, Chris! Tudod, hogy az új album… 
- Nem érdekel az új album! Tudtommal te se nem írsz dalszöveget, se nem zenélsz, se nem énekelsz! 
- Attól még vannak feladataim! Chris, ne csináld ezt! – léptem közelebb hozzá, de nem engedte, hogy megérintsem. 
- Úgy beleestél Mike-ba, mint vak a gödörbe! – sóhajtotta fájdalmasan, nekem pedig összefacsarodott a szívem. 
- Én téged szeretlek, Chris! 
- Én ezt nem bírom. Már nem. Régen annyival könnyebb volt, mert egy seggfejként viselkedett veled, de most… 
- Barátok vagyunk, Chris! Semmi több! 
- A francokat! – dörrent fel. – Ha választanod kellene közte és köztem, kit választanál, Léni? – pillantott rám nyílt, kíváncsi, kék szemekkel, és tudtam, hogy ezt a kérdést csak azért tette fel, mert úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. 
- Chris… 
- Csak válaszolj! 
- Nem kényszeríthetsz ilyen választásra! Nem is akarsz, nem igaz? – ellenkezésére nem figyelve, odaléptem elé, és szorosan magamhoz húztam. – Szeretlek, és ez a fontos! – lassan lenyugodott, és nagyjából kibékültünk, de innentől kezdve minden más volt egy kicsit. 

Igyekeztem sokat lenni Chrisszel, amennyit csak a munkám engedte. Reed annyira maga alatt volt – habár ő csalta meg Zachet, ami nyilvánosság előtt zajlott ráadásul -, hogy írnom nem nagyon kellett, ugyanis a művészúr szenvedett. Így „csupán” az új stúdióalbum munkálatai voltak, amiben érdemi részem annyira nem volt, de azért akadt dolgom bőven. 

Ezzel ment el a tél nagy része, meg a tavasz egésze. Sokat ültem a stúdióban a srácokkal, de főleg Mike és Chez miatt. A többiekkel nem volt olyan felhőtlen a viszonyom, Joe és Phoenix ugye adott, Robbal amúgy sem volt olyan közeli kapcsolatunk, Brad meg el volt foglalva Lux terhességével. 

Rengeteget hülyéskedtem a két jómadárral, próbáltam győzködni Chezt, hogy engedje megkereszteltetni a totyogó Olivert, mert Evelinnel emiatt nyúzták egymást már egy ideje. Persze ennek ellenére látszott rajtuk, hogy imádják egymást, és örültem, hogy legalább egy kapcsolat bebetonozottnak tűnt. 

Az igazság az volt, hogy rengeteget gondoltam Mike-ra, főleg arra a tópartos beszélgetésünkre. Sokszor volt, hogy ültem az irodában az ő asztala mögött, és csak bámultam a képeket, amik kint voltak a falon és az asztalon. A falon főleg régebbiek voltak, amin a srácok voltak, néhány barát és road. Ami viszont az asztalon lett elhelyezve, azon rendre én is feltűntem. Öt kép volt, és szinte mindegyiken Mike mellett állok, hatalmas vigyorral az arcomon. Ez pedig mindig jelezte, hogy valójában a legeslegboldogabb Mike oldalán voltam, még ha nem is volt a párom. És ezeket a gondolatok és érzéseket igyekeztem mélyen eltemetni magamban. 

Ami az új albumot illette, tudtam, hogy nagyon más lesz a hangzása, mint az eddigieknek. Rengeteg töredéket hallottam, kiforratlan dallamot és szöveget, de mind tetszett. Más volt, ez igaz, de a srácok most így csillogtatták meg a tudásukat. 

- Ez szerintem jobb – mondta egy márciusi napon Mike. Az otthoni stúdiójában voltunk, Chez elterülve a kanapén, nagyban sültkrumplit meg csirkeszárnyat evett, míg én Mike ölében ültem a gurulós székén, de csak mert egy tányérból ettük a spagettit. Bár ő inkább dolgozott, beszorítva engem az asztal és önmaga közé, ahogy a gombokat nyomkodta a klaviatúrán. Felcsendült egy szólam a hangfalakban. – Mint ez – majd egy másik is. 
- Olyan mintha űrlények jönnének el értünk – merengtem. 
- Te csak ilyesmikre tudsz gondolni, Miss Fantasy? – böködte meg az oldalamat Mike vigyorogva, amitől nevethetnékem támadt. 
- A csészealjakat általában már a science fictionhöz soroljuk. 
- Mindig okosabb lesz nálad ezen a téren, fogadd el! – dobálta meg sültkrumplival Chez Mike-ot. 
- Össze is szeded ám! – mutatott a földön szétszóródott darabokra. 
- Álmaidban esetleg! – röhögte az énekes. 
- Olyanok vagytok, mint a nagy gyerekek! – róttam meg őket játékosan, majd kitoltam a széket az asztaltól, és lehajoltam felszedni a disznóólat. 
- Nem is vagyok – borzolta össze a hajamat Mike, aztán megint nekiállt csikizni. 

** 

- Rick olyan, mint Gandalf – erre mind a hatan rám néztek. – Most nem? Ránézek és azt várom, hogy mikor mondja, hogy „Jöttömre öt nap múlva számítsatok! Pirkadatkor. Kelet felől.” 
- Nem vagy ép, az fix – nevetett Rob. – Most ezen fog járni az agyam, amikor meglátom. 
- Hol van az megírva, hogy nem röhögheted ki a producered? – vigyorogtam rá. 

** 

- Csak azt mondom, hogy egy hónapunk van vissza a határidőig, és ha addig nem leszünk kész, akkor el kell tolnunk az egészet! – magyarázta Mike egy júniusi napon. Fekete pólót viselt egy sötét farmerrel, a haja pedig a homlokába hullott, de így is látszott a tekintetén, hogy zabos. 
- Tudjuk… - motyogta Rob bűntudatosan. Talán ő volt az egyetlen, akit érdekelt is Mike mondandója. 
- Chester, megtennéd, hogy ránk figyelsz? – szólt a kajáló Chezhez. – Kössz! 
- Én csak azt mondom, hogy… Lehetne, hogy most ne filmezz? – fordult Brad a kameráshoz. 
- Menj, Carl! Majd hívlak, mára ennyi lesz, köszi! – mosolyogtam erőltetetten a srácra, aki kikapcsolta a kamerát, és elköszönve a többiektől kisétált a stúdióból. 
- Szóval azt mondom, hogy tudom, hogy idő van, de nem siethetjük el. 
- Én meg azt, hogy szartok rá – csattant fel Mike, és idegesen beletúrt a hajába. – Te el vagy foglalva Lux-szal, Chester Ollie-val, Phoenix meg magába van roskadva az Isten tudja mióta! Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy! 
- Bocs, hogy életemben először szerelmi bánatom van! – morrant fel Phoenix is. 
- Nem mondom, hogy ne legyen, de ne hozd a melóba is! Már elég idő telt el ahhoz, hogy… 
- Mike! – szóltam rá halkan. Nem akartam, hogy összebalhézzanak. 
- Engem te ne védj meg, Hel! – pillantott rám sötéten Phoenix. Utáltam, hogy ilyen velem, pedig meg sem érdemeltem. 
- Eltelt tíz hónap és még mindig nem tudsz normális lenni velem – sóhajtottam szomorúan. – Mike-nak igaza van valamilyen szinten. Nem szabadna, hogy engedd, hogy ennyire megviseljen, hogy Amber Tommal van! 
- Hogy ennyire megviseljen? Végülis nem én voltam az, aki le akart ugrani a Silver Hotel tetejéről, amikor Mike eljegyezte Fannit, hanem te! 

Ebben a szent pillanatban megfagyott a levegő a helyiségben. Pislogás nélkül meredtem Phoenixre, és bár hallottam, hogy kimondta a szavakat, nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette. Láttam a tekintetében, hogy egy kicsit bánta, de mégis ugyanolyan kemények maradtak a vonásai. Chester lassan felállt a helyéről, és felváltva nézett hol rám, hol Dave-re, Brad zavart arckifejezéssel bámult engem, Rob a szőnyeget fixírozta, Joe arcán a megrökönyödés jelei mutatkoztak, míg Mike… Sápadt volt, mint egy hulla, még sosem láttam így. Csak a sötét szempár és a piros ajkai ütöttek el alabástrom bőrétől. Én sem nézhettem ki sokkal jobban, a fülem zúgott, és a szívem úgy verte a mellkasomat, mintha csak maratont futnék. Dühös lettem. Sosem szabadott volna megtudnia. Sem Cheznek, mert részben miatta is volt, de legfőképp Mike-nak nem. Sosem akartam a vállára tenni egy ekkora terhet. 

- Hogy mered? – suttogtam újra Phoenixre nézve. Szerettem volna üvölteni vele, de képtelen voltam rá a torkomban keletkezett gombóc miatt. 
- Menjetek ki! – mondta halkan Mike, és mind tették, amit mondott. Chez egy pillanatra megállt az ajtóban, és visszanézett rám. A szemében könnycseppek ültek. 
- Mike… - rebegtem körülbelül az utolsó erőmmel, aztán csak néztem rá. 
- Mi történt aznap éjjel? – még mindig ott állt, ahol elkezdett a srácokkal vitatkozni, de az arca most fájdalmat tükrözött. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni magam. A helyében én is tudni akarnék mindent. 
- Visszamentem a hotelbe, miután bejelentetted, hogy feleségül fogod venni. Aznap szakítottunk Chesterrel és… túl sok volt az nekem. Sokat ittam… nagyon sokat… Annyira, hogy megpróbáltam levakarni magamról a tetoválásokat… aztán felmentem a tetőre. Akkor kaptam a hívást New Yorkból, amikor már… ott álltam a szélén. 
- Miért nem… - pillantott rám kétségbe esetten. – Miért nem mondtál valamit? Miért nem… - tehetetlenül rogyott le a legközelebbi székre. 
- Mert szerettelek. Te pedig szeretted Fannit. Hát nem ezért tartunk most itt? Mert rosszkor tettünk dolgokat, és mert nem mondtunk semmit sem? 

Ezután jó sokáig ültünk még ott. Mike engem nézett, próbált megfejteni, olvasni a tekintetemből, pedig kérdéseket nem tett fel. Annyira sajnáltam, hogy meg kellett tudnia, de nem csinálhattam mindent vissza. 

- Jól vagyok! – mondtam végül. – Mind a ketten jól vagyunk. Szép életünk van, egy társsal, akit szeretünk. Ez így van jól! – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. 

Nos ezt követően Phoenix-szel nem voltam hajlandó szóba állni, pedig napi rendszerességgel próbált velem kommunikálni. Elárult Tom, most elárult ő. Nem csak a szerelemben vagyok béna, hanem a barátok terén is. 

Mike ezután mindig úgy nézett rám, mintha féltené minden lépésem, és minden egyes nap végén úgy ölelt magához, mintha az lenne az utolsó. Szenvedett, méghozzá miattam, de reméltem, hogy Csicsi majd kigyógyítja ebből. Most az egyszer számítottam rá, hogy az Árulónak lesz valami haszna is, mert borzalmas volt tudni, hogy Mike legbelül rágja magát az én hülyeségem miatt. 

Így telt el a nyár, dolgoztunk keményen, a könyvemet is elkezdtem írni, a forgatás befejeződött. Augusztus vége volt, és Chrisnek New Yorkba kellett mennie, én meg úgy gondoltam, hogy elkísérem. Éppen ezért volt furcsa, amikor beléptem a hálómba, és ő ott ült az ágy szélén, szomorkás arckifejezéssel. 

- Elkéstem? – pillantottam az órára ijedten. 
- Nem – mosolyodott el. – Gyere, ülj le mellém! – paskolta meg az ágyat maga mellett. 
- Mi a baj? – simogattam meg az arcát, amitől ő lehunyta egy pillanatra a szemét. 
- Azt hiszem, hogy itt van az ideje, hogy… mi befejezzük a kapcsolatunkat, Léni. 
- Tessék? – hidegzuhany. Reggel még minden rendben volt. Látszólag. Semmi jele nem volt annak, hogy ilyesmin törné a fejét. – De hát… 
- Nem! – rázta meg lassan a fejét, a mutató ujját pedig a számra helyezte, hogy ne beszéljek. Hihetetlenül kék szemeiben nem volt harag, sőt, kedves volt a pillantása. És ez volt a legrosszabb benne. – Tudod, már nagyon hosszú ideje világos a számomra, hogy mit érzel Mike iránt. Már mikor kezdtünk összejönni, észrevettem, hogy milyen vagy körülötte. Akkor épp megbántott voltál. Most pedig ragyogsz, amikor a közeledben van. 
- Én szeretlek, Chris! – bukott ki belőlem. Menteni akartam a kapcsolatot, nem akartam elveszíteni őt, habár tudtam, hogy igaza van. 
- Tudom. De őt jobban szereted. Ez nem baj, de el kell engedned engem! Mellettem sosem leszel boldog igazán… 
- De igen, az vagyok – szóltam közbe, ő pedig elnézően elmosolyodott. 
- De én nem tudok az lenni – és itt volt az, amivel megfogott. Nem ítélhetem olyan életre, ahol bizonytalanságban, esetleg boldogtalanságban kellene élnie, miattam. – Léni, nekem… tudnom kell! – nézett rám áthatóan, mintha csak a lelkemben akarna olvasni. – Mondd ki, legalább most az egyszer! 
- Mit? 
- Hogy szereted őt – olyan irracionális volt, amit kért. Nem akartam bántani őt, soha, de soha. Csak boldog akartam lenni, és őt is azzá tenni. Most pedig mondjam a szemébe? – Hallanom kell! 
- Én… szeretem Mike-ot – lehunyta a szemét, és bólintott, én pedig a legrosszabb embernek éreztem magam abban a pillanatban. 
- Tudom… mindig tudtam… - suttogta. 

Sűrűn pislogtam, hogy a könnyeim ne eredjenek el. Szerettem őt, nagyon. Már az első pillanattól fogva, és hittem, még most is, hogy vele boldog lehettem volna életem végéig. Mégsem ő volt a nagy ő, és az még nem volt baj, hogy én ezt tudtam, de az már igen, hogy ő is. 

Nem akartam vitatkozni, de rettentő nehezen viseltem, amikor felállt, és lenézett rám. Mennie kellett, és én már nem mehettem vele. Egy „kikísérlek a reptérre” mondatot még sikerült kipréselnem magamból, amire ő bólintott. 

A taxiban végig fogtam a kezét, és néztem az arcát. Annyira erős volt. Vajon mikor jutott el erre a pontra? Most én vagyok az, aki tönkre tette az életét? Nem. Ő nem olyan, mint én voltam, ezért is kezelte sokkal jobban a szakítást, mint én. Szeretett, de… El kellett mennie, és az, hogy erre ő maga jött rá, megkönnyítette a helyzetet. 

A telefonom rezegve jelezte, hogy valaki üzenetet küldött. Először nem akartam megnézni, tudomást sem akartam venni róla, hogy valaki keresett, de aztán elkapott egy érzés, hogy talán jobb lenne elolvasni. Amikor tekintetemmel átfutottam azt a pár sort a kijelzőn, olyan érzésem volt, mintha felrobbant volt egy bomba a gyomromban. Akartam tudni, amit leírt, és mégsem. A könnyeim csak még jobban elő akartak törni ezután, és teljesen összezuhantam. Az univerzumban biztos, hogy összeesküvés folyt, az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb. 

A reptér ismerős termináljában most először nagyon utáltam lenni. Máskor mindig volt egy izgalom, hogy várok valakit, vagy mehetek valahova, de most… Folytak a könnyeim, de tudtam, hogy így a jó, és el kell engednem őt. 

Szorosan öleltem magamhoz, beletúrtam a barna tincsekbe, s igyekeztem nem összesírni a vállán a sötétkék inget, amit viselt. Pokolian nehéz volt, hogy annyi minden után, amit ketten átéltünk, amennyi időt együtt töltöttünk, most véget vetünk ennek. Nem én, nem ő, hanem mi. Kicsit – mit kicsit, nagyon – deja vu érzésem volt. Már kettő olyan elváláson túl voltam, amikből úgy éreztem, sosem fogok felépülni. Most is fojtogatott az érzés, hogy nélküle nem fog menni. Miért? Mert belé tényleg, igazán szerelmes voltam. Vagyis vagyok. Mégis tudom, hogy a szívem nem teljesen az övé. És ez megöl lassan mindkettőnket. Mert tudom, hogy őt is, bár sosem mondaná. 

- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. A tekintete mindenkiénél tisztább és őszintébb volt. Nem hiába szerettem őt annyira. 
- Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – kérdeztem vissza kétségbe esetten felnevetve. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kaptam az alkalmon, hogy talán visszacsinálhatnám az egészet. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lehetséges. Amit ő elhatároz, az úgy is lesz, és én… én nem is tudom… 
- Én szeretlek, nem akarlak bántani, és talán… 
- Léni! - mindig olyan lágyan szólított meg, ahogyan most is. Legszívesebben pofonvertem volna magam, amiért képtelen vagyok a teljes szerelmemet neki adni. – Nem lehetsz mindig te az áldozat. Egyszer végre neked is bántanod kell valakit! 
- De téged? – lehajtottam a fejemet, mert idiótán viselkedtem, tudtam én is. Önző voltam. 
- Hé, semmi baj, jól leszek! Két hét múlva pedig találkozunk, igaz? – meg sem várva a válaszomat, ami amúgy egy kurva gyors helyeslés lett volna, magához húzott és újra megölelt. Szorosan kapaszkodtam belé, de tudtam, el kell engednem. – Vigyázz magadra, és csinálj már valamit! – tudtam, mire érti, és csak mégjobban bűntudatom lett tőle. Ezt hallani az ő szájából… 
- Te is vigyázz magadra! – mosolyogtam végül rá, mert tudtam, ezt szereti. Ha mosolygok. 
- Ismersz! – felnevetett, majd lassan az arcom felé hajolt. 

A csókja most is fantasztikus volt, mint ahogyan mindig. Csak így állandóan szembesülök vele, hogy ő tökéletes, de komolyan. Ujjait a hajamba fűzte, ajkai kóstolgatták az enyémet, teste az enyémnek simult, éreztem az izmos mellkast az enyémnek nyomódni, az erős karokat, ahogyan végigfuttattam rajtuk a kezemet, én pedig önkéntelenül is közelebb préseltem magam hozzá. Ajkaim közé szívtam az alsó ajkát, és kinyitva a szememet, kissé elmosolyodtam. Itt az ideje annak, hogy megálljunk. Különben nem lenne itt semmi szakítás. Még egy puha puszit nyomtunk a másik szájára, ő pedig azt a tipikus csibészes vigyort villantotta felém. Csak megráztam a fejemet, valahogy elszállt a fájdalom egy kicsit, ahogyan őt néztem. Megszorította a kezemet, aztán a vállára vette a táskáját, és hátat fordítva nekem, elsétált. 

Igazából én vártam, hogy visszafordul, és azt mondja, hogy nem érdekli az egész, és próbáljuk meg mégis folytatni. Hitetlenkedve, könnyezve de nevetve csóváltam meg a fejemet, mikor egy utolsó, jókedvű intéssel eltűnt a szemem elől a New Yorkba induló gép folyosójában. Sok mindent köszönhettem neki, amiért örökre hálás leszek. Tudom, hogy még sokáig szeretni fogom, tudom, hogy sosem felejtem el az együtt töltött időt. És tudom, nem is kell. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és néztem a felszálló gépeket. Nem voltam benne biztos, hogy melyikkel ment el ő, de nem is számított. Még órákkal később is ott álltam, mintha valami szobor lennék, vagy hasonló. Nem fájt a lábam, sem a derekam, semmi. Egy kicsit még ott akartam ragadni abban az időben, amíg mi ketten egy pár vagyunk, és a terminálban ez megadatott. Mintha megállt volna minden, szinte bizsergett minden porcikám, annyira kívántam, hogy a hátam mögött álljon, és megérintsen. Ám az érintés nem tőle jött, hanem valaki mástól. Megfordultam, de valahogy nem lepődtem meg. Mintha legbelül számítottam volna rá, hogy kijön ide. Ott álltunk egymással szemben, de egyikünk sem tudott mit mondani. Őszintén én nem is akartam. És ekkor az idő ismét elindult, minden körülöttem hirtelen megtelt élettel, én pedig nagyot sóhajtottam. Valaminek vége van, és valami új veszi kezdetét… megint. 

End of In Pieces

2013. március 13.

In Pieces - Chapter 28.



 28. I shouldn’t…

- Nem mondom, hogy nem jó, csak azt, hogy… nem jó. 
- Köszönöm, Reed, ezzel igazán sokat segítettél! – morogtam a kamerába, és kedvem lett volna csak úgy lecsapni a laptop fedelét, hogy alhassak egy kicsit végre. – Alig két hétre jöttem el, nem lehetne megbeszélni, amikor hazaérek? 
- Ha jól értesültem, a születésnapodra Magyarországra mész, és ott töltesz szintén két hetet. És ez a két hét, meg az a két hét, már egy teljes hónap. Felhívnám a figyelmed rá, hogy karácsonykor lesz egy éve, hogy kijött a Hidegvérrel utolsó része, szóval lassan eléred az egy éves csendet! 
- Mindig évente jött ki egy könyvem… 
- De most nem így lesz, mert nem tartunk sehol. Mindig eltolod Michaelt a jók felé, pedig neki tisztán gonosznak kellene lennie. 
- Nincs tisztán gonosz ember, Reed! Az lehetetlen. Mindenkinek kell, hogy legyen gyenge pontja. 
- Neki nincs, megbeszéltük – tárta szét a karjait, és kék szemeivel várakozóan pillantott rám a kamerán keresztül. – Hel, te akartál kilépni a szerepkörödből, rémlik? 
- Igen. Én irányítom a dolgok világpusztító részét. Engem fognak utálni. 
- És ez zavar? Egyébként nem fognak utálni. Zseniális író vagy, és tudod, hogy ezt nem szoktam csak úgy mondani. 
- Tudom, de… kicsit furcsa ez nekem. Minden eddigi karakteremet megpróbáltam olyannak megírni, aki… Hagyjuk! – dőltem hátra az ágyon. – Átírom még holnap, jó? 
- Látod, ezért mondom, hogy hihetetlen író vagy – erre csak kérdőn pillantottam rá, mikor felültem. – Azt írod meg, amit akarsz az eszeddel, és nem azt, amit a szíveddel. Olykor erre kell hallgatni. 
- Ó, ezt már nagyon is megtanultam az életben! 

** 

A szülinapom hosszú évek óta nem volt Magyarországon ünnepelve, így most egészen különleges alkalomnak számított. Sajnos Chris nem tudott eljönni, pedig nagyon szerettem volna, ha megismeri a családomat, még ha ez azzal is járt volna, hogy fordítógépet kell játszanom, de persze megértettem, hogy nem utazgathat a filmjei miatt csak úgy. Szóval ez az október végi, esős nap azért mégis eléggé kilógott a sorból mindenki számára. Rengeteg rokon jött el, aki látni akart, hiszen volt, akivel évek óta nem találkoztam. Nem igazán számítottam különösebb meglepetésre, de amikor a nyikorgós kiskapu nyílt, én pedig megláttam befelé igyekezni a barátaimat, hát bizony elsírtam magam. Chez, Mike, Phoenix, Lux, Tom és Reed esernyőkkel tolultak be az ajtón, hogy aztán veszekedve magyarázzanak a másiknak, hogy ki miért nem fér el a kis helyiségben. Én meg csak álltam ott velük szemben, és nem hittem el, hogy eljöttek. Tomot láttam a legrégebben, így először az ő nyakába borultam, aki nevetve fogadta bordaropogtató ölelésemet, aztán intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb. Ahogy így heten egy nagy halmazban ölelgettük egymást… hány családja lehet egy embernek? Van, akinek egy sincs. Nekem több is jutott, és ezért nagyon is hálás voltam. 

- Hol van Fanni? – az evidens volt valamilyen szinten, hogy Eve nem jött „haza” Ollie-val, de az unokahúgom nem megjelenése furcsa volt. 
- Gondok vannak az étteremben, és nem tudott elszabadulni. 
- Ó – nagyjából ennyire tellett tőlem, hiszen annyira nagyon azért nem hiányzott. Nagyban ettük a sütemények maradékát, és mind a heten fent voltunk a régi szobámban. Ki az ágyon ücsörgött, ki a földön a falnak dőlve, de legalább együtt voltunk. 
- Sajnálom, hogy Zach nem tudott eljönni – mormolta halkan Reed, mire felnevettem, de a többiek nem nagyon értették, hogy miért. Reed kék szemei aztán vidáman rám villantak, ő maga is jól szórakozott a többiek értetlenségén. 
- Volt valami előrelépés az ügyben? 
- Nem sok. Meglehetősen nehéz eset. 
- Az, de megéri, nem? – vontam fel a szemöldököm, mire álmodozva lehunyta a szemét. 
- Az biztos – válaszolta egy vigyor kíséretében, amin megint csak nevettem. 
- Miről is van szó? – szólt közbe Phoenix, ő unta meg elsőnek a tudatlanságot. Reedre néztem, ő pedig csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki édesmindegy, hogy beszélek-e. 
- Reednek nem kicsit bejön Zach. Találkoztak, amikor otthon voltunk szeptemberben. Azóta próbálja meghódítani. 
- Várj, állj! – emelte maga elé a kezeit Mike, aki mellettem ült az ágyon. Barna szemeiben olyan mély megdöbbenés ült, amilyet nem gyakran látni nála. – Te… meleg vagy? – pillantott Reedre, aki rávigyorgott. 
- Mondjuk, hogy biszexuális. 
- Hát ez… - hebegte Chez, és mindannyian úgy nézték Reedet, mintha még nem látták volna. Nevetnem kellett. – Te tudtad – mutatott rám. 
- Hogyne tudtam volna? Jó, persze, nekem is csak akkor árulta el, amikor megismerte Zach-et, de azóta tudom. 
- Hát ezt nem hiszem el! Akkor… de… - hápogott. 
- Nyugi, Bennington, te nem jössz be! 
- Habár szőke vagy és kékszemű, nem cserélném le Evét! 

Eléggé érdekes volt, amikor reggel Mike is felkelt velem, hogy elkísérjen futni. Még sosem láttam őt sportolni, kivéve azt az egy alkalmat, amikor még az első FM turné alatt bicikliztünk Szingapúrban, de azt sem lehetett volna kifejezetten sportolásnak hívni. Most viszont ott ácsorgott mellettem, melegítőnadrágban meg kapucnis pulcsiban, a fülében zenével – ahogy én is sokszor zenét hallgattam futás közben -, és várta, hogy mutassam az utat. Nem értettem, hogy miért csinálja, de jól esett ez a gesztus. Amúgy is rengeteget futok egyedül, hiszen Chris nem ér rá minden reggel, de most valahogy igazán jól esett a társaság, pláne az ő társasága. Kicsit lassabb tempót diktáltam, de mondjuk jó kondiban volt, hiszen nem hiába tudta lenyomni sorozatosan a koncerteket. Utcáról-utcára kocogtunk, de végül a nyirkos idő ellenére elvezettem a tóhoz. Ez már kívül esett a falun, de közvetlenül az egyik kisebb utcából lehetett lemenni. Kikapcsoltuk a zenét, és az egyik padra ültünk, minden szó nélkül. Az alacsony fűzfák szomorúan hajladoztak az enyhe szellőben, a víz viszont nyugodt volt, és minden nagyon csendes meg békés. 

- Nehéz? – kérdezte halkan, még kicsit levegőért sóhajtozva. 
- Micsoda? 
- Ez – intett körbe. – Olyan szép és ez az otthonod. Nem hiányzik? El sem tudnám képzelni, hogy hónapokig ne lássam a szüleimet, vagy az öcsémet. 
- Eleinte szinte menekültem innen, utáltam ezt. Amikor először kimentem hozzád, és utána hazajöttem, olyan érzésem volt, mintha az egyik felem ottmaradt volna Los Angelesben, és kimondhatatlanul boldog voltam, amikor végleg kiköltöztem. Aztán elkezdett hiányozni a családom… de tudod, ti nagyon fontosak vagytok nekem, és olyan mintha ott is lenne családom. 
- Van is – csúszott közelebb, és átkarolta a vállamat. – Emlékszem, mennyire jó volt az az egy hónap! – mosolygott. – Láttam, hogy az Eiffel-tornyos kulcstartót még mindig használod. - Igen, nagyon szeretem, elvégre ajándékba kaptam. 
- Még mennyivel másabbak voltunk… 
- Hát igen – bólogattam elgondolkodva. – Feltétel nélkül megbíztam benned. 
- Ami megváltozott – egymásra néztünk, és a tekintetében nem láttam szemrehányást. 
- Most is bármit megtennék érted. 
- Az nem ugyanaz, mint a bizalom, ami volt köztünk, és ezt te is tudod - erre nem tudtam mit mondani, mert valahol igaza volt. Más volt a viszonyunk, olyan üvegszilánkon-járós. – De ez az én hibám, nem kellett volna összejönnöm Fannival. 

Levegőt is elfelejtettem venni. Csak néztem rá, ő meg nézte a vizet, még mindig átkarolva a vállamat, és… hogy lehetséges ez? Miért most? Miért? Annyi minden történt már velünk, hogy néha még nekem is el kell gondolkodnom, hogy mikor mi volt, pedig én átéltem mindent. Mostanában, hogy nyíltabban is vállalja, hogy érez irántam valamit, csak még nehezebb ellenállnom. Mert szerethetem Christ akármennyire, és szeretem is, de… Mike mégiscsak Mike marad örökre. A tökéletes, az ideális. 

- Menjünk vissza, a többiek már biztos felkeltek! – állt fel, és engem is felhúzott magával. 
- Oké – motyogtam magamban, és elkezdtünk visszafelé kocogni. – Mike! – szóltam utána, mikor bekanyarodtunk az utcánkba. Megállt, és visszanézett rám. – Tényleg nem kellett volna összejönnöd vele – szomorúan biccentett. 
- Tudom. 

** 

A karácsonyt és a szilvesztert is partikon töltöttem Chrisszel, ráadásul Zach és Reed is jelen voltak. Igazán érdekes volt nézni, ahogy egymással viselkedtek. Mintha csak jó barátok lettek volna, de mi tudtuk, hogy több van köztük. Persze Reedről a mai napig sem tudta szinte senki, hogy a férfiakhoz is vonzódik, de azért jó volt látni, ahogy erőlködik. Zach nem volt könnyű eset, a szíve ugyanolyan sebezhető volt, mint bárki másé. 

Tavasszal Reeddel befejeztük a könyvünket, amit a kiadó elfogadott, és szeptemberre ígérte a kiadását. A filmstúdió megkeresett, a film miatt is. Tetszett nekik mindkét könyv, a Hidegvérrel folytatásai, de válaszút elé állítottak. Vagy változtatunk a történeten és így két film lesz belőle, vagy nem változtatunk és akkor egy. Hihetetlen dolog volt, hogy ez tőlem függött ebben a pénzorientált világban, de persze ezt is Luxnak köszönhettem, aki anno olyan rafinált szerződést készíttetett. Chrisszel és Tommal nagyon sokat beszéltem erről és végül az egy filmnél maradtam. Nem akartam megváltoztatni a történéseket, hiszen én így képzeltem el. Persze a stúdióban érezhető volt a megbeszélésen, hogy nem éppen ez a legjobb, amit akartak, de végül mindent megbeszéltünk és nekiálltak megírni a forgatókönyvet. 

Közben lassan eljött a Star Trek bemutatója, amin végigkísértem Christ egy csomó helyre. Fantasztikus volt látni azt a sok embert, akik mind szerették ezt a kitalált világot, és akik szerették Christ. Ilyenkor mindig hálás voltam, hogy az enyém lehet. Zach rendre az anyukáját hozta el, Reed nem igazán akarta nyilvánosságra hozni, hogy ők ketten egy pár. Ezt mondjuk én egyáltalán nem értettem, hiszen szerették egymást. Zachen meg egyre jobban látszott, hogy bár ő sem szereti kiteregetni a magánéletét a nyilvánosságnak, de kezdett belefáradni abba, hogy bujkáljon. Így nem lehetett egy kapcsolatot rendesen megélni, ez nem volt az igazi elsöprő szerelem, és nekem nagyon rosszul is esett, hogy Reed így bánik Zach-kel. 

- Fantasztikus, hogy csak a négy fal között tud boldoggá tenni, nem igaz? – mormogta szarkasztikusan Londonban, az ottani premier after partiján. Most is elegáns volt, mint mindig, valójában rengeteg nő átkozta az eget, hogy Zach a férfiakat szerette. Én is közéjük tartoztam, mert nekem ott volt Chris, de ha nem lett volna, bizony nagyon is tetszett volna, ha Zach lehet a párom. De ilyen az élet. 
- Akarod, hogy megverjem? – kérdeztem viccelődve, de azért megsimogattam a vállát. Szomorú volt, és ez engem is azzá tett. 
- Kár lenne a szép arcáért – mosolygott keserűen. 
- Hel! – lépett mellénk Tom. – Lépek. Majd akkor két hét múlva megyek LA-be, és találkozunk! – nyomott két puszit az arcomra, kezet fogott Zach-kel, és már ott sem volt. 
- Pedig még korán van – nézett az órájára Zach. 
- Mostanában elég furcsa, nem tudom, mi lehet vele! – ráztam a fejemet tanácstalanul. 
- Nem megyünk? – ölelt át hátulról Chris, és csókot nyomott a vállamra. 
- De, felőlem mehetünk. Minden kötelező dolgon túlestünk már – helyeselt Zach. 

Nem sokkal később a szállodai szobánkban ültünk mindhárman. Chris és én az ágy szélén, Zach pedig nem messze előttünk a földön, törökülésben. Mindannyian kissé már fáradtak voltunk, de Chris behívta Zach-et még egy italra, amit én sem bántam, mert nem szívesen hagytam volna társaság nélkül. 

- Rossz rád nézni, haver – húzta el a száját Chris, amire Zach csak egy szemforgatással válaszolt. – De most komolyan! 
- Mégis mit csináljak, Chris? Ne nézz rám! – mormogta válaszként. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, és hátranyúlva lehúztam a hosszú, elegáns ruhám cipzárját, aztán hagytam, hogy lehulljon rólam. Chris azonnal végignézett rajtam, tekintetében kisebbfajta éhséggel, Zach meg nem jött zavarba, hogy csak pánt nélküli melltartót meg bugyit viselek egy harisnyával. Ezért jó, ha az ember lányának az egyik legjobb barátja meleg. Utáltam a csipkés ruhát, amit csak azért vettem fel, mert baromi gyönyörű volt, de viselni nem volt épp leányálom. 
- Reed a barátom, és tényleg nagyon kedvelem, de nem tesz neked jót – pislogtam le rá. 
- Te mit tennél a helyemben, Léni? 
- Én nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, és nem vagyok a helyedben – visszaültem Chris mellé és belékaroltam. – De az élet nehéz és… nem is lesz könnyebb. Vannak döntések, amiket rettentő nehéz meghozni. Neked kell érezned, hogy vele akarsz-e lenni annak ellenére, hogy nem nagyon akarja a kapcsolatotokat nyilvánosság előtt is vállalni. 
- Ő nem „nem nagyon” nem akarja, hanem semennyire! 
- Figyelj, Zach! – dőlt előrébb Chris a térdére támaszkodva. – Szerintem szakítanod kellene vele, mert… egyszerűen látni lehet rajtad, hogy bánt. És aki téged bánt, az bassza meg, menjen a Pokolba! – ezzel a kis monológ végére érve felállt, és megpaskolgatva szomorkodó barátja vállát, a fürdő felé indult. – Velem tartasz? – fordult vissza Zach felé, aki hátranézett rá, mikor elnevettem magam, és ezzel leesett neki, hogy Chris bizony hozzá beszélt. 
- Szeretnéd, Chris? – kérdezte mély, bársonyos hangon. 
- Ó, én meg nézni akarom! – tapsikoltam jókedvűen. 
- Rosszak vagytok! – fújt visszavonulót vigyorogva Chris, és eltűnt a fürdőajtó mögött. Zach lehúzta az aranyszínű italát, és eldőlt a szőnyegen. 
- Ígérem, hogy két perc múlva itt sem leszek! 
- Örülök, hogy itt vagy! 
- Tényleg? Furcsa egy lány vagy, Léni! – mosolygott. 
- Tudom – grimaszoltam. 
- Nehezebb, mint gondoltam. Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mikor randizni kezdtünk: ne szeress bele! Erre tessék. 
- A szívnek nem lehet parancsolni, szokták mondani. 
- Te mire hallgatsz? – kérdezte, én meg csak bámultam le rá. Meglepett a kérdés, mert a válaszom nem lehet őszinte, pedig ebben a beszélgetésben nem kéne hazudnom neki. 
- A szívem egy kettéosztott áruló – suttogtam mégis halkan. Az egyik fele Mike-ot szerette, a másik Christ. Talán ő is rájött ebből, hogy ez elég komoly téma, és felült, aztán a szemembe nézett. Ő volt Chris legjobb barátja, mégis mit mondjak neki? 
- Miért Chris? 
- Mert tudom, hogy vele boldog lehetek. 
- Az agyam azt mondja, dobjam ki Reedet – örültem, hogy nem akadt fent a témán, és nem hozta fel Mike-ot. 
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, igaza van – együttérzően néztem rá, ő meg bólintott. 
- Akkor most megyek. Holnap találkozunk! – búcsúzott, én meg elkísértem az ajtóig. – Köszönöm… - motyogta, majd megpuszilt. 
- Bármikor. Ha valami… baj van, vagy csak… - megvontam a vállam. – Mi itt vagyunk. 
- És ezt nem tudom elégszer megköszönni! 

Borzalmas dolog a szerelmi csalódás, ezt talán mindenkinél jobban tudtam. Reed olyan, amilyen, és mi nem tudunk rajta változtatni. Ha Zach nem az, akiért megváltozna, akkor ennek tényleg vége kell, hogy legyen. 

Chris lépett mögém, mellkasa a hátamnak nyomódott, ágyéka pedig a fenekemnek. Egyértelműen kívánt. Halkan felsóhajtottam, és hagytam, hogy kibújtasson a maradék ruhámból is. A kezeimmel megtámaszkodtam az ajtó lapjában, ő pedig megszabadulva a törölközőjétől, egyetlen, édes mozdulattal belém hatolt. A halk nyögések a fülem mellett és a nyakamra célzott csókok mind-mind magukkal ragadtak, s minden figyelmem csak Chrisre irányult, és most nem létezett senki más. 

Nyáron egy hónapra megint turnén voltunk a srácokkal, de néhány helyre Chris, Zach és Reed is eljött, például Németországba meg Angliába. Tomot is hívtam, mert ő is tudott volna jönni Chrisszel, mivel együtt forgatták már a könyveimből készülő filmet, így ráért volna, de nem jött. Ami pedig még aggasztóbb volt a számomra, hogy egyre kevesebbet tudtam vele beszélni, pedig egy házban laktunk. 

Aztán szeptember elején megtartottuk Lux és Brad esküvőjét is, amin nekem beszédet kellett mondanom. 

- Mindenki azt hiszi, hogy a szavak embere vagyok – kezdtem zavartan, mert elég sok szempár szegeződött rám. – Pedig, ha tudnátok, hogy néha milyen lassan megy az írás! – ezen jó néhányan felkuncogtak. – Brad kért meg, hogy szóljak néhány szót a szerelemről. Hát… nem igazán tudtam jól megfogalmazni, de van egy nagyon jó író barátom – Reedre néztem, aki Zach mellett ült, kissé komoran. -, aki az egyik könyvében rámerészkedett a szerelem ingoványos talajára, és valamit nagyon eltalált. Nos, így hangzik… „Valaha voltam én, egyedül, és voltak ők, a tömeg. Mindig tökéletesen jól éreztem magam, elvonulva a nagyvilág elől, a saját kis életemben, és akkor kiváltál te a tömegből. Többé már nem létezett az ’én’ és a ’tömeg’, hanem voltunk ’mi’ és a ’többiek’. Megszereztél magadnak, pedig nem is akartam neked adni a szívemet. Meg úgy semmit sem. Még csak egy virágot sem akartam venni neked, sőt, azt akartam, hogy menj el, hogy ne beszélj hozzám, és hogy ne hajtogasd, hogy minden rendben lesz. De te nem adtad fel, megláttad bennem azt, amiről én nem is tudtam, hogy létezik. A képességet és a hajlandóságot a szerelemre. Sosem akartalak szeretni, nem akartam érezni, hogy milyen jó, hogy vagy nekem, és hogy milyen rossz, ha mással látlak! Mégis, mindennek ellenére most, amikor itt állok mindennek a végén, te itt vagy velem. Mert szeretsz. És én nem félek, mert én is szeretlek. Jöhet eztán bármi, mindig is szeretni foglak, mert te voltál az egyetlen, aki teljes mértékben képes volt a lelkembe hatolni. Tudod, már nem bánom! Sőt, köszönöm neked, hogy nem adtad fel, mert én is nagyon szeretlek téged!” – néhány pillanat erejéig rámosolyogtam Reedre, majd az ifjú párra néztem, és koccintásra emeltem a poharam. – A szerelemre, ami kiemelt benneteket a tömegből! – egy pillanatra találkozott a tekintetem Mike-éval. A francba, sosem fogok kiszeretni belőle! 

Nos, nem ez volt életem legjobb beszéde, de legalább túl voltam rajta. Chrisszel éppen táncolni indultunk olyan tizenegy óra körül, mikor Phoenix lépett elénk. Látszott rajta, hogy az este alatt tetemes mennyiségű alkoholt sikerült elfogyasztania. 

- Tudod… én értem, hogy neked, kedves Heléna, Tom kurva kibaszott jó barátod lett, de baszd meg, ezt nem vártam tőled! – sosem szokott ilyen csúnyán beszélni, így a szavai jobban megleptek, mint hogy részeg. 
- Miről beszélsz? 
- Arról, hogy Amber… - itt elhallgatott, és összeráncolta a homlokát, mintha gondolkodnia kellene azon, hogy mit is akart mondani. Segélykérően pillantottam fel Chrisre, aki már a tekintetével gyanítom az említett Ambert kereste a tömegben. – Amber szakított velem! És, hogy rohadjon meg, tudod, ki miatt? A te kibaszott legjobb barátod miatt! – szemrehányó pillantása és a hangneme csak hab volt a tortán. 
- Hogy mi van? – kérdeztem vissza, mert nem akartam elhinni, amit mondott. Részeg, hátha összekevert valamit. 
- Amber és Tom egy pár! Egy pár! Most léptek le, Amber nemrég mondta el, hogy Tomnak sikerült megba… ágyba döntenie őt néhány hónapja. 

Nem voltam képes megszólalni, és csak Chrisnek köszönhettem, hogy Phoenix nem esett össze ott helyben, mert eltámogatta a legközelebbi székig. Tom és Amber? Ezért lett volna olyan furcsa Tom mostanában? Ezt titkolták előlem? Chris mellé Mike is megérkezett, és együtt támogatták ki Phoenixet az esküvőről. Hát itt voltam egy esküvőn, ahol Braden és Luxon kívül mindenki hadban állt. Zach és Reed, Phoenix és Amber… meg néha én saját magammal.

2013. február 20.

In Pieces - Chapter 27.




27. Things aren’t the way they were before

- Na jó, most már tudni akarom, mi a franc folyik köztetek! – nézett hol rám, hol rá Mike. Összevillant a tekintetem Joe-éval. Nyugodt volt, semmi jelét nem mutatta, hogy esetleg megijedt vagy aggódott volna, amiért kiderülhet, miért is nem beszélünk egymással.
- Mi csak… - kezdtem, mivel Joe nem szólalt meg, de nem tudtam, mit mondjak. Belenéztem Mike sötétbarna szemeibe, és úgy éreztem, egyetlen hazugság sem jönne ki a számon.
- Ideges vagy – szórakozott mosollyal végigsimított egy ujjával az arcomon. – Ki vele!
- Semmi különös – hazudtam mégis. – Nem is vettem észre, hogy kevesebbet…
- Azt mondtam neki, hogy jobban örültem volna, ha ő hal meg Shiori helyett – mondta Joe halkan, mégis határozottan.

Mike pillantása még mindig az arcomon volt, de tisztán látható volt rajta, hogy egyszerűen ledermedt, és nem igazán tudja, mit reagáljon. Csak nézett rám, és szemében egyre inkább elhatalmasodott a düh, amit én viszont nem hagyhattam kitörni. Nem most, egy koncert előtt negyven perccel, nem itt, nem most… soha! 

Phoenix eddig nadrágot próbálgatott, de most egy szál boxerben lehuppant az egyik fotelbe, és csak bámult Joe-ra, de ezt is csak azért láttam, mert félig-meddig a látószögemben volt. Rob valahol mögöttem abbahagyta a térdén való dobolást, Brad pedig egy „haver, ezt ne!” felszólalással Mike mellett termett, és a vállára helyezte a kezét. Talán vissza akarta fogni, bár Mike jelét sem mutatta, hogy egyáltalán meg akarna mozdulni, és azt is, hogy él, onnan tudtam csak, hogy egyre gyorsult a légzése, és összeráncolta a szemöldökét.

Vágni lehetett volna a feszültséget a szobában, én pedig kérdőn pillantottam Bradre, pedig eléggé féltem megszakítani a szemkontaktust Mike-kal. Brad nem engem figyelt, hanem inkább Mike-ot, így én is arra jutottam, hogy jobb lesz rá összpontosítani.

- Mike… Mike… - szólongattam, mert bár rám nézett, a tekintetünk találkozott, mégis olyan távolinak tűnt. Egy kicsit megijedtem, és nem attól, hogy mi lesz a lépése Joe felé, hanem, hogy nincs-e valami baja.
- Menj, és szólj Chesternek! – mondta lassan és halkan, s a tekintetébe új élet költözött a fagyott dühön kívül.
 - Minek? – kérdeztem, hátha így húzhatom az időt, de már el is akart mellettem lépni. – Mike! – kaptam a karja után, és igyekeztem visszahúzni őt magam mellé. Brad idő közben elsétált fél útra Mike és Joe közé. – Figyelj, ez…
- Léni, csak menj, és keresd meg Chezt nekem! – rám nézett, erőltetett nyugalommal, és ekkor rájöttem, hogy nekem kellett volna elmondanom neki. A kapcsolatunk remek volt az utóbbi időben, és talán, ha tőlem hallja mindezt, és tudja, hogy bár iszonyúan szarul esett, de nem haragszom, akkor most nem így reagálna.
- Miért? – ragaszkodtam, hogy válaszoljon. Ha húzom az időt, talán kicsit lehiggad.
- Azt mondtam, hogy menj és keresd meg, ez egy parancs! – dörrent rám, amitől kissé meghökkentem, és ezt valószínűleg látta az arcomon, mert a pillantása kicsit meglágyult, és nyugtatóan végigsimított a karomon. – Csak keresd meg és küldd ide, kérlek!

Bólintottam, és nem is pillantva Joe-ra kisétáltam a szobából. Reméltem, hogy nem fognak egymásnak esni, és Chez egy jó adu lehet nekem. Körberohantam az egész létesítményt, mire megtaláltam az énekest. Éppen kiselőadást tartott valamelyik kis hülyelánynak a helyes levegővételekről éneklés közben, mikor szinte beestem az ölébe. A csajt elhajtottam, vagy hát jobban mondva rádörrentem, mint a kurva élet, hogy mi a szarért nem a dolgát végzi, úgyhogy elment melózni. Chez mondjuk eléggé érdekes képet vágott, nem nagyon értette, hogy mi bajom van, de aztán elkezdtem rángatni az öltözőszoba felé, és közben elhadartam neki, mi volt, meg azt is, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet, és megkértem, hogy ne engedje, hogy Mike nekimenjen Joe-nak, ugyanis ezt a végkimenetelt nagyon is könnyen el tudtam képzelni.

Ott toporogtam az ajtó előtt a folyosón, de természetesen pont most kellett mindenkinek megtalálnia a gondjával, bajával, így nem tudtam hallgatózni, bár már azt egy jó jelnek vettem, hogy nem hallatszik ki ordítás. Egy idő után nagyon úgy nézett ki, hogy késve fogjuk kezdeni a koncertet.
Nem akartam beleszólni abba az… akármibe, ami folyt most köztük, de kénytelen voltam egy hangosabb kopogás után bemenni a szobába hozzájuk.

- Huh, még mind éltek! – szaladt ki a számon a megkönnyebbült felszólalás, de ahogy rám néztek, talán jobb lett volna csendben maradnom. – Mi van?
- Jobb lett volna, ha elmondod – mondta csendesen és meglepően szomorúan Phoenix. Talán bántotta, hogy nem avattam be annak ellenére sem, hogy bizony ő tudta közülük egyedül a legféltettebb titkomat.
- Minek? Ez Joe-ra és rám tartozott, senki másra – védekeztem azonnal.
- Lefogadom, hogy Chris meg Tom tudják – Mike hangja nem volt sértődött vagy vádló, de igaza volt.

Erre mit mondjak? Csak néztem rá, ő meg nézett rám, és a szemében annyi volt a lemondás! Mintha az a kapcsolat, ami kettőnk között volt, mára a múlté lenne. Olyan volt a pillantása, mint azokban a szomorú, szerelmes filmekben a búcsúzkodókénak. Én felszállok a vonatra, ami messze visz tőle, és ő csendes beletörődéssel int búcsút.

- Öt perc múlva a színpadon kell lennetek, és még be se vagytok drótozva – mondtam végül, és sarkig tártam az ajtót.
- Ezzel nem végeztünk – suttogta a fülembe Mike, mikor elment mellettem.

Vetettem egy kérdő pillantást Chezre, aki csak nyugtatóan intett egyet a kezével és puszit nyomott a homlokomra.

Segítettem a színpadra állniuk, aztán a koncert alatt végig idegesen álltam a színpad mellett. Alig tudtam figyelni, pedig lett volna dolgom. Egyszerűen nem értettem, miért kellett Joe-nak elmondania, hogy mi volt. Bár, ha jobban belegondolok, ők egy család, a legszorosabb értelemben barátok, és így ez volt a legjobb, amit tehetett. Mike feltett egy kérdést, ő pedig őszintén válaszolt. Valójában csodálkoznom kellene, hogy az utóbbi hónapokban ezt nem tette meg már sokkal korábban. Kicsit úgy éreztem, hogy mind csalódtak bennem, talán csak Chester nem, amiért nem mondtam el. De hát nekem egyszerűen nem volt mit mondanom. Joe így kezelte a fájdalmat, és ezért nem hibáztathattam, de nem is akartam. Elveszíteni azt, akit szeretünk, ráadásul örökre és végérvényesen, a legnagyobb fájdalom a világon.

**

Az ágyán feküdtünk egymás mellett. Mike a plafont bámulta, a kezeit összekulcsolta a feje alatt, én pedig oldalt könyökölve néztem az arcát. Most megengedtem magamnak a leplezetlen bámulását, hiszen ez egy különösen elbaszott egy pillanat volt. Ha jobban belegondolok, az egész nap eléggé el volt cseszve.

- Chester jól elrontotta a Valentine’s Dayt – motyogtam.
- Csodálkozol? Amiket Joe mondott… - tett egy suta mozdulatot, mintha meg akarta volna csóválni a fejét. – Te nem hallottad őt.
- Nem. Csak szemtől szemben álltam vele, amikor azt mondta, bárcsak én haltam volna meg a balesetben – rám pillantott a szavaim súlya miatt, és még most is elszörnyedést láttam a tekintetében. – Túltettem magam rajta, Mike.
- Ezen nem lehet túltenni magad, az istenért! – mordult fel indulatosan.
- Riga tök szép város, nem?
- Ne tereld el a szót!
- Imádtam a Petrifiedot ma is. Annyira jól felidéződött bennem az a turné, amin először voltam veled és az FM-mel.
- Kiakasztasz… - mormogta, és felém fordulva magához húzott. Meglepetten és kissé esetlenül feküdtem a karjai között. – Nem bírnám elviselni, ha…
- Nem is kell! – köré fontam a karjaimat, és szorosan hozzá bújtam.

Eszembe jutott Chris, de képtelen voltam elszakadni Mike-tól. Nem ugyanaz a Mike volt, akit megismertem, hanem valaki más. De egy olyan férfi, akit soha, de soha nem tudnék kitépni a szívemből. Ezt próbálom már évek óta, különböző módszerekkel, és nem megy. Túlságosan is tökéletes volt, minden hibája ellenére, és ha azokba a sötétbarna szemekbe néztem, minden alkalommal fájdalmasan sajdult egyet a szívem, hogy ez a férfi bizony nem lehet az enyém. Szerettem Christ. Nagyon, már az első perctől fogva, és ezt mondogattam magamnak minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy Mike lénye porrá zúz engem, és képtelen vagyok ellenállni neki. Pedig még csak nem is csábított, nem flörtölt velem. Vagy nem tudatosan. Nem ez volt a célja, ismertem jól. Lehet, hogy szeret. Lehet, hogy ő is érez valamit irántam, de akkor is tudtam legbelül, hogy ő úgy gondolja, hogy nem lehet köztünk semmi. Nem próbálkozik. Nem úgy.

- Graz után hazaugrok egy fél napra. Eljössz velem?
- Persze, szívesen! – és ekkor megtörtént az, amit három másodperce még tagadtam. Közelebb hajolt, és meg akart csókolni. Olyan fürgén ugrottam fel mellőle, mintha megcsípett volna valami, ő pedig csalódottan nézett fel rám.
 - Nem fogom feladni Christ, mert van egy gyenge pillanatod! – egy pillanatig meglepettség suhant át a tekintetén. – A dolgok, amiket tettünk, amivel bántottuk a másikat, nem múlnak el, örökké velünk maradnak – nem mondott semmit, bár valószínűleg erre én se nagyon tudnék mit. - Aludj, holnap találkozunk!

Mikor már visszamentem a szobámba, rettentve tudatosult bennem, hogy olyan volt, mintha nem ismerném Mike-ot. A csók kísérlete előtti másodpercekben még arra gondoltam, hogy nem próbálkozna, mert nem lehetünk együtt, erre tessék. Bár abban biztos voltam, hogy ez sem volt egy komoly dolog, és éppen ezért nem csalnám meg Christ. Volt már ilyenben részem, ilyen csókban, hála Mike-nak, és annak sem lett jó vége. Meglepődtem magamon, hogy milyen könnyen ellenálltam az igazi kísértésnek. Egy ölelés az egy dolog, a csók meg egy egészen más. Már nem voltam többé az a naiv kislány, aki megismerte Mike-ot. Valamikor út közben értettebbé váltam. Hiába szerettem őt, Chris fontosabb volt, biztosabb. Mike mindig ott lesz mellettem, mintha csak vonzanánk egymást, de sosem lesz az a férfi, akivel leélhetném az életem. 

Graz után tényleg hazamentem, csak nem Mike-kal. Bocsánatot kért másnap, amiért megpróbált megcsókolni, és belátta, hogy hiba volt. Örültem, hogy eljöttem, és nem hagytam magam, mert amíg hibának tekint, addig semmi komoly nem lehetne köztünk. Mondtam, hogy hagyjuk a dolgot, felejtsük el, mégis azt mondta, hogy inkább nem jön velem. Így tehát Chesterrel indultam el, hiszen őt már jól ismerte a családom, még akkor is, ha most az egyik barátnőm a felesége, reméltem, nem skalpolják meg. Vagy nem nagyon. Nem is volt semmi különös, alig tudtunk fél napot maradni, aztán mentünk tovább Velencébe, de azért jó volt kicsit a szüleimmel és a tesóimmal lenni, hiszen régen találkoztam már velük.

Alapjában véve az egész európai turné viszonylagos jó hangulatban telt el. Joe és én az incidens után lassan újra elkezdtünk beszélgetni, bár a nagyja rajta múlt, hiszen ő volt az, aki éket vert kettőnk közé.

Milton Keynesben Tom is velünk volt, meghívtam, hiszen ez volt a legközelebbi helyszín, és el is tudott szakadni két napra a forgatásról. Persze ez eléggé stresszes hely volt, mivel ebből szándékoztak a srácok koncert DVD-t kiadni, és szerettük volna, ha minden klappol, és gondolom pont ezért nem stimmelt egy csomó dolog. Kezdődött mindjárt azzal, hogy a Meet & Greet-ről egy csomó rajongó lemaradt, mert az időpont nem stimmelt a meghirdetettel. Mike tajtékzott vagy tíz percig, de aztán megbékült.

- Mindig úgy képzeltem el, hogy állsz a színpad szélénél, és csak hallgatod a zenét – mondta kezdés előtt néhány perccel Tom, amikor tényleg a színpad mellett álltunk, csak éppen rádión kommunikáltam a világosítókkal.
- Mindig úgy helyezkedem, hogy láthassam a közönséget is. Hihetetlen érzés, amikor ennyi ember egyszerre mozdul és énekel. Szeretem látni, hogy amiért dolgozunk, főleg persze a srácok, az ennyire sikeres.
- Mi lenne veled nélkülük? – kérdezte mosolyogva, beletúrva tejfölszőke hajába. Elnéztem a válla fölött Bradre és Robra, akiknél már ott volt a gitár és a dobverő.
- Nem tudom – motyogtam elgondolkodva.

Mi lenne? Az életem elég üres lenne, az már egyszer biztos. Hat olyan embert ismertem meg, akik mind különböző személyiségek, mégis egy családot alkotnak. Kijavítják a másik hibáit és megdicsérik az erényeit. Ez egy olyan csapat, amit egy normális, hétköznapi ember nem sűrűn találhat magának. Én régen azt hittem, Evelin és Fanni örökké a barátaim és a családom lesznek, de ez a teória megdőlt két év alatt. Most itt van nekem Tom, Chris és Zach, akikkel rettentő jól kijövök, de akiket egyszerűen képtelen vagyok összehozni Mike-kal és a többiekkel. Más világ, más emberek, és hiába erőltettem, nem ment ennek az összekovácsolása.

A koncerten aztán Tommal egész jót buliztunk. Mindig hatalmas élmény egy Linkin Park koncert, de ez valahogy különösen hangulatos volt. Tényleg rengeteg ember volt ott, akik imádták és szerették a zenekart. Bár persze voltak gondok, nem is egy és nem is kicsik. Amikor Chester a Given Up alatt a torkához kapott, már tudtam, hogy itt bizony van valami. Előző nap is mondta, hogy érzi, hogy fáj, úgyhogy bele is diktáltunk vagy három liter teát, de most előjött ez, én pedig rohantam a következő adagért. Volt körülbelül két perc, amikor lejött a színpadról, itta a meleg teát, én meg melegvizes törölközőt tekertem a nyaka köré.

- Megvagy? – kérdeztem hangosan, közben Mike szövegelt valamit a színpadon a turnéról. Ezeket a bennfentes dolgokat mindig meg akartuk tartan magunk között, nem kellett mindenkinek tudnia, hogy lehetnek esetleges hibák.
- Ja, rendben vagyok! – bólintott, majd a kezembe nyomta a termoszt, amiből ivott. – Mi lenne velem nélküled? – kérdezte, miközben már ment is vissza a színpadra, én pedig mosolyogtam. Ez az egy mondat… ezért már megérte minden kapkodás, intézkedés és rohangálás.

Végignézni, és táncolni, tombolni az egész koncertet a legjobb barátommal, tényleg felbecsülhetetlen dolog volt, bár amikor az a rohadt hátsó kivetítő nem azokat a képeket mutatta, amiket kellett volna, hát majdnem felrobbantam. Viszont, amikor az In The End közben Mike elindult lefelé a színpadról, idegesen nyomkodtam a rádióm gombját, és azt ismételgettem a biztonsági embernek, hogy „Menj utána! Tartsd erősen! Védd meg!”. Egyszerűen ez volt a halálom, amikor ezt csinálta. Mert ki tudja milyen emberek voltak odalent a tömegben, és rettegtem attól, hogy valami baja eshet. Amikor végre visszament a színpadra, én pedig visszasétáltam Tom mellé, barátom elég furcsán nézett rám. És én tudtam, mit jelent ez a nézés, de jobb volt, hogy egyikünk sem mondta ki. Skizofrénnek éreztem magam, aki nem tud dűlőre jutni két férfi szerelme között – persze ez nem volt igaz. Én választottam, és ki is tartok Chris mellett, mert szeretem őt. Ő volt nekem a megváltás a szenvedéseimre. Most már csak ilyen extrém esetekben éreztem azt, hogy Mike a mindenség. Amikor a színpadon volt, mindig magával ragadott az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami áradt belőle. Mégis, valahogy megtanultam úgy élni, hogy ne függjek tőle száz százalékosan.

**

Milton után volt nem egészen két hetem, amit Chrisszel tölthettem. A viszontlátás öröme elsöprőbb volt, mint gondoltam, szinte nem is tudatosult bennem az alatt a majdnem egy hónap alatt, hogy ennyire hiányzott nekem. A kék szempár, amely mindig szerelmesen tekintett rám, vagy a kívánatos, telt ajkak, amiket imádtam csókolni.

Ebben a kis szabadidőmben kellett megismernem Reed Bennettet. Már fel voltam készülve rá, hogy az agyamra fog menni, és hogy le fogok vágni Luxnak egy rohadt nagy hisztit, amiért ebbe belement, és főleg, hogy nekem is igent kellett mondanom.

Verőfényes napsütés volt azon a szombat délutánon, amikor Reed meg én találkoztunk a McArthur parkban, egy kis kávézóban. Azonnal kiszúrtam, amikor megjelent. Szőkésbarna haja most is mesteri összevisszaságban állt, ahogyan a nők annyira szerették, kék inget meg zakót viselt – mindig elegáns volt, erre nagyon odafigyelt -, valamint egy napszemüveget.

- Hello, biztos te vagy Helena – lépett az asztalomhoz, mire nagy nehezen felálltam, hogy kezet foghassak vele.
- Igen, én vagyok, üdv! – ahelyett, hogy megrázta volna a kezemet, halvány csókot hintett a kézfejemre, amitől én rögtön a plafonon voltam. Micsoda ficsúr!

Levette a szemüveget, s végre én magam is belenézhettem a kék szemekbe, amik bár nem voltak olyan különlegesen kékek, mint Chrisé, vagy Tomé, de el kellett ismernem, hogy Reed valóban irtó helyes volt – főleg amikor elővillantotta azt a híres-hírhedt nőcsábász mosolyát.

- Őszinte leszek veled, Helena – mondta, mikor már kezdett kínos lenni a csend. – Azért mondtam igent arra, hogy veled dolgozzak, mert bár a fantasy az én világom, most szeretnék egy szinttel feljebb lépni benne, és a barátnőd, Lux esküdözött, hogy fantasztikus ötleteid vannak. Nem vagy már kezdő, ezt mind a ketten tudjuk, végülis a te könyvedből csináltak egy elég sikeres filmet, nem az enyémből. De azt mindenképpen tudnod kell, hogy nem fogom hagyni, hogy úgy garázdálkodj a közös világunkban, ahogy szeretnél. Szeretném, ha lennének szabályaink, kezdve ott, hogy amit olvastam tőled, azt a kis írásodat, amit leadtál a szerkesztőségben, úgy láttam, hogy te a gonosz karaktereket akarod behozni jobban, és én ezt tisztelni is fogom, de akkor el kell fogadnod, hogy csak olyat írsz, én meg az ellenkezőjét.
- Még meg sem beszéltük, hogy mi fog történni, de te máris eldöntötted, hogy én csak gonosz jellemeket fogok írni?
- Igen. Hisz azért csináljuk ketten, mert te értesz valamihez, de én viszont jobban. Úgyhogy úgy lesz, ahogy mondom, és ne aggódj, hatalmas siker lesz.
- Ha nem nyírjuk ki egymást közben…
- Hidd el, Hel, meg fogsz kedvelni engem! – villantott egy megnyerő mosolyt, amire én csak megforgattam a szemem.

Szóval így ismertem meg Reedet, aki rövid úton az agyamra ment. A nyár további részét is turnéval töltöttük, de közben ez a szőke istencsapása mindig megtalált, és már mindennapossá vált, hogy valamiért vitatkozunk telefonon keresztül. Lerakni egy természetfeletti lényekkel teli világ alapjait és szabályait nem volt könnyű. Ő csak jó karakterekkel dolgozott, míg én csak rosszakkal, és mindenáron túl akartunk járni a másik eszén, de ez nem mehetett át valami eszetlen összevisszaságba. Mindennek ellenére be kellett ismernem, hogy mindenképpen jó hatással volt rám, mert amennyit tudtam írni a koncertek között, az mind elnyerte végül a tetszését – igaz, hogy volt olyan rész, amit háromszor is átdolgoztatott velem, de cserébe én is belekötöttem még az élő fába is. Mire augusztus végén hazaértem, egész jóban lettünk, habár mind a ketten rendesen ontottuk magunkból a beszólásokat, mégis valahogy megkedveltem őt, Reed Bennettet, aki a fantasy koronázatlan királya volt.

2013. február 6.

In Pieces - Chapter 26.


26. Dead love

Tom felém nyújtotta a poharat, amiben hideg víz lötyögött. Remegve vettem el tőle, rossz volt a tudat, hogy ennyire szarul vagyok. Kék szemei aggódva pislogtak felém, míg belekortyoltam a vízbe.

- Nem akarod elmesélni, mit álmodtál? – kérdezte, mire csak megcsóváltam a fejem. Újra elmerültem az álmom részleteiben, ami egyre inkább a hatalmába kerített. – Kikészített, Léni!
- De legalább már tudom… - motyogtam, mire morogva a homlokomhoz nyomott egy hideg vizes törölközőt. Szinte csurom víz voltam az álom miatt.
- Mit tudsz?
- Kell a laptopom! – már álltam volna fel, de visszanyomott a helyemre.
- Léni, állj már le, kérlek! – dörrent rám, ami viszonylag kijózanítóan hatott rám.
- Jól vagyok, csak volt egy furcsa álmom, ami ihletet adott – eszembe jutottak Zach szavai, hogy arról kellene írnom, amiről szeretnék, és egy ilyen fantasy világban megláttam a lehetőséget.
- Oké – bólintott Tom lassan, de még mindig aggódónak tűnt. – Most zuhanyozz le, aztán leülhetsz írni, oké?

Nehéz volt neki megmagyarázni, sőt, saját magamnak is nehéz volt elfogadnom, hogy habár remegtem, mint a nyárfalevél, mégis valahogy teljesebbnek éreztem magam az álmom által. Mindig is sejtettem, hogy nem egészen vagyok normális, de most kezdtem benne egészen biztos lenni. Ráadásul Tom és Chris, mivel közben ő is hazaért, két különböző véleménnyel voltak az új agyszüleményemről. Chris zavartnak tűnt, és habár nyílt titok volt annak, akinek van egy kis esze és használja a szemét, hogy éreztem – érzek? – valamit Mike iránt, mégsem értette az álmomat, a jelentőségét. Tom ezzel ellentétben csak bizalmasan, már-már idegesítően méregetett a beszámolóm után egy darabig, majd gratulált, hogy végre kitaláltam valami igazán egyedit. Akár meg is sértődhettem volna, de nem tettem. Igaza volt, most én is úgy éreztem, hogy ez más, jobb, egy magasabb színvonal, amihez talán felnőttem végre.

Tom és Chris az elkövetkező pár napban elég sokat voltak velem. Volt, hogy Tommal a Star Trek forgatásán lebzseltünk, volt, hogy csak sétálgattunk a városban. Chris igyekezett lesni minden óhajom és sóhajom, míg Tom ugyanolyan volt, mint mindig – a legjobb barátom. Mike és Eve is sokszor kerestek, voltunk bent a kórházban Olivernél, majd amikor kijöhettek, Tom és én az egész napunkat náluk töltöttük, és csodáltuk Olivert.

Persze ez nem is lenne Los Angeles, a filmipar nagyvárosa, a pletykák tárháza, ha nem foglalkoztak volna velünk az újságok. Eddig is volt, hogy megjelentek rólam és róluk képek, bár ezek főleg az online médiában voltak megtalálhatóak, de Shiori halála óta már több újságban is szerepeltünk, és sajnos én is, nem csak a többiek.

Előszeretettel fényképeztek le, amint Tommal sétálgattunk, vagy beültünk egy étterembe. Rendszerint találgatták, hogy vajon Chris miért nem gyanakszik arra, hogy viszonyt folytatunk egymással, de volt olyan is, hogy skalpvadásznak neveztek, aki igyekezett nem csak Tomot, de mindenkit megszerezni maga körül. Ez akkor vált viccessé, mikor Zach-et is megemlítették, mint lehetséges célpontot. Elém állt és megkérdezte, hogy ugyan mikor akarom berángatni az ágyamba, mert nem ér ám rá mindig, így jó lenne, ha egyeztetnénk. 

Tehát az élet nem állt meg, bármennyire is jó lett volna kicsit lazítani. Készültünk a temetésre, ahol számítottam rá, hogy egy hét után összefutok Joe-val. Tomon kívül senki sem tudta, mit is mondott nekem aznap este, ő pedig csak mogorván tudomásul vette, hogy nem szeretnék ebből balhét, és így nem is tette szóvá többé.

A temetés szörnyű volt, de hát melyik nem az, igaz? Chris állt az egyik oldalamon, Tom a másikon, mindketten fogták a kezem. Sokan voltunk, Shit nagyon sokan ismerték, de a legközelebb a sírhoz mégis mi álltunk, középen a szüleivel és Joe-val.

Amikor eljött az ideje, hogy részvétet nyilvánítsunk, elkerültem Joe-t, és habár szerettem volna azt hinni, hogy ez kettőnkön kívül nem tűnik majd fel senkinek, nem volt ilyen szerencsém. Mike észrevette, hogy szándékosan nem mentem oda Joe-hoz, és meg is kérdezte, hogy miért, de csak annyit mondtam neki, hogy mivel én már elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy ez történt, nem akartam feltartani, mert látszott rajta, hogy már inkább otthon lenne. Mondanom sem kell, hogy nem hitt nekem, láttam az arcán, de mégsem faggatott és ennek örültem. El nem tudtam képzelni, hogy reagálna arra, ha megtudná, miért is nem nézünk egymásra Joe-val.

**

- Szia, Léni! – Zach vidáman kiáltott nekem, mikor Chrisszel beléptek a házamba. Napsütéses április eleji nap volt.
- Hello! – szökkentem elé a lépcsőről, és szorosan megöleltem, a válla felett pedig rávigyorogtam Chrisre.
- De jó kedved van! – a kék szemek örömtelin vizslattak, én pedig leszállva Zachről, bólintottam.
- Jól haladok! A harmadik könyvet elfogadta a kiadó, és az újból most írom a második fejezetet.
- Azokról a szárnyas világvége lényekről fog szólni még mindig? – kérdezte Zach, közben pedig besétáltunk a nappaliba, és lehuppantunk a kanapéra.
- Persze! Egy világot felépítek nekik. Rájöttem, hogy ha ide helyezem őket a Földre, abban sok a korlát, így egy saját világot kreálok, ami hasonlít ehhez, de azért azt csinálok benne, amihez csak kedvem van.
- Sikerült nevet találnod nekik? – pillantott rám kérdőn Chris, mire csak megcsóváltam a fejem.

Na igen, nem nevezhettem el őket Mike-nak meg Chesternek. Egyszerűen lehetetlen lett volna, nem akartam balhét senkivel sem, így egyelőre különböző betűk jelölték a különböző szereplőket.

Elmentek a hetek, teltek a hónapok, de egyáltalán nem mondhattam, hogy ez nyugodtan történt.

Május elején megvolt a filmünk premiere, amin a Los Angelesin ott voltam a többiekkel, de más helyszínekre nem mentem el. Éreztem Chrisen, hogy nem tetszik neki, vagy hogy szerette volna, ha mindenhol látom a sikert és az érdeklődést, de nekem a banda körül tornyosultak fel a dolgaim, hiszen egyre közeledett az európai turné, meg a Projekt Revolution, és egyszerűen nem tudtam kétfelé szakadni. Volt is ebből egy kisebb vitánk, már ha ezt annak lehet nevezni.

- De Londonban találkozhatnál megint Danielékkel is – próbált megfogni a Harry Potter iránti rajongásommal, és aduásznak már a komplett stábot is bevetette Tom révén.
- Nem megy, Chris – sóhajtottam, mert úgy éreztem, képtelen vagyok visszatartani a dühömet, hogy miért nem képes megérteni, hogy nem mehetek, de nem akartam vele összeveszni. – Sok a melóm.
- Most már nem kellene nekik dolgoznod – amint kimondta, Tom szeme érdekesen megvillant felé, de Chris nem vette ezt észre. Tom tudta, hogy sosem mondanék le a Linkin Parkról. Mike-ról. – Van elég pénzed, és… - kitárta a karját végigmutatva a Tommal közös házunkon.
- Nem azért dolgozom, mert nekem annyira kell a fizetés. Bár, be kell vallanom, baromi jól keresek, de amennyi dolgot elintézek, meg is érdemlem. De nekem ez szórakozás.
- Mi? Az, hogy van, hogy este tízkor jössz ki az MS-ből? – nem volt vád vagy düh a hangjában, egyszerűen tényleg nem értette a dolgot.
- Az a része annyira nem. De a koncertek már annál inkább – Chris csak értetlenül megcsóválta a fejét, én pedig összenéztem Tommal. Nem fogja megérteni, de el fogja fogadni.

**

Mike-nál ültünk a konyhában, a nagy asztal tele volt dobozokkal, amikben különböző éttermekből rendelt kaják voltak, és éppen nagyban vacsoráztunk, miközben a turnéról beszélgettünk.

- Tehát, most utoljára mondom, hogy ha valakinek van valamilyen különleges kívánsága, az most szóljon. Amiket múlt héten összeszedtem, azokat már kiküldtem a helyszínekre, de ha eszetekbe jutott még valami, most mondjátok! – mondtam két falat thai csirke között, amit Phoenix tányérjáról lopkodtam el.
- Szerintem nincs semmi más – vonogatta a vállát Mike, Joe pedig hozzátett egy „ja” mormogást. Ezen kívül még mindig nem beszéltünk egymással szinte semmit.
- Léni, tudsz nekem kurvákat szerezni? – kérdezte Rob, aminek hatására Brad majdnem megfulladt, és mind ránéztünk a dobosra. Csak ült ott, majdnem velem szemben, és halálosan komolyan nézett rám.
- Hát… attól függ, hova. Melyik helyszínre. De biztos megoldható – válaszoltam, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy kit kéne ehhez felhívnom, és cseppet meghökkentett, hogy Rob ilyesmit kérdezett. Mike úgy nézett rám, mintha kinőtt volna egy második fejem.
- Jó tudni, hogy mindent el tudsz intézni – bólintott Rob -, de csak viccből kérdeztem.

Megvolt aznap estére is a röhögés oka, és a piszkálódás tárgya – én magam.

**

Többek között azért is volt rettentő jó dolog, hogy volt saját házam, nagy kerttel, és viszonylag távolabbi szomszédokkal – már ami az eddig megszokottal való összehasonlításból fakadt -, hogy maximumon hallgathattam a kedvenc ihletadó zenéimet. Mikor Tom itt volt a temetés miatt, és nekem ötletem támadt az új könyvemhez, rájöttem, hogy csak úgy tudom ezt megírni, ha közben zenét hallgatok. Pontosabban egyetlen album jöhetett csak szóba és az a Reanimation volt. Minden mást is kipróbáltam, más előadóktól, de a borús világvége hangulatom csak így jött elő, így adott kellő inspirációt a zene. És amikor ez kiderült, Tom megkönnyítette a helyzetemet azzal, hogy a nappaliba beszereltetett egy olyan zenelejátszó csodát, aminek hangfalai majdhogynem kivitték az ablakokat a helyükről. Volt, hogy órákig mászkáltam fel és alá, ugráltam egyik bútorról a másikra fülessel a fejemen, és mivel ez mégsem volt olyan igazi élmény, Tom közbelépett. Így most ott álltam a dohányzóasztal tetején, csukott szemmel, és - jobb szó híján - hadonásztam magam előtt.

- Ez egy merőben új taktikád az írásra – hasított bele a hirtelen támadt csendbe Mike hangja, én pedig azonnal felé perdültem, közben sikeresen lerúgva az utolsó épen maradt vázát is, ami eddig a kis asztal dísze volt.
- Úgy érzem, ez a dolog meghaladja a képességeimet – húztam el a számat. – Egyszerűen hihetetlen, hogy a zenétekkel mennyi mindent el tudok képzelni belőle, de bizonyos részek egyszerűen… kimaradnak – sóhajtottam, és egyenesen ráugrottam a fotelre, ami egy hangos zökkenéssel odaszánkázott Mike elé. – És pont azok a részek maradnak ki, amikből építkezhetnék. Amiből alkotnom kéne. Most olyan, mintha a történet legvége és néhány nagyobb mozdulat meglenne belőle, és az egész közepe hiányzik – előrehajoltam, és két puszit adtam neki.
- Sosem voltál még válságban… vagy csak én nem tudok róla.
- Nem, valóban nem nagyon esett meg.
- Akkor mutasd! – intett az asztal felé, majd a távirányítóval felhangosította a With You-t. – Hadd lássam, amit te! – kiabálta túl a zenét.

Egy pillanatra élveztem, hogy elveszek a barna pillantásban, aztán erőt vettem magamon, és megfogva a kezét, felmásztam vele az asztalra.

Annyira nem érdekelt most senki más! Egyszerűen nem gondoltam másra, csak arra, hogy ő, akit annyira szeretek, elégedett legyen velem, és ehhez most az kellett, hogy láttassam vele, amit én már láttam az elmémben. Szorosan elé álltam, a hátamat a mellkasának vetve, lehunytam a szemem és hátranyúlva beletúrtam a hajába és közelebb húztam a fejét hozzám, miközben lábujjhegyre emelkedtem, hogy mindketten egyforma magasak lehessünk.

- Hunyd be a szemed! – szóltam hátra, és inkább csak éreztem, hogy bólint, semmint hallottam a beleegyezést. – Ott elöl – mutattam a szemközti falra, de az agyamban más kép jelent meg. – Hatalmas hegyek sziklás ormai vannak. Az egyik szélén egy erős férfi áll, a hátából ezüstös szárnyak merednek ki. Olyan csillogósak, mint a hal pikkelyei, de erősek, mint a gyémánt.
- Mhmm… - aprót bólintott, és még közelebb préselődött hozzám. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Az ég sötét, viharos. Fekete felhők takarják el a Hold fényét, és a hó lassan szállingózik a hegyek fölött. A távolban megjelenik egy lény. Először csak körvonalakat látunk – a kezemmel apró körkörös mozdulatot tettem, mintha ugyan meg akarnám érinteni a kibontakozó képet. – Aztán felismerjük, hogy egy sárkány az. A szárnyai eltakarják az ég nagy részét, hatalmas pofáját üvöltésre tátja, és kormos parázs tölti be körülötte a levegőt. Azonnal köd ereszkedik elénk, a hópelyhek megolvadnak, majd elpárolognak. A férfi a hegyen megfeszül, tudja, hogy mi közeleg. Kezét az oldalához kapja és előránt egy véres tőrt… egyenesen a bőre alól… Az ég megdörren, a szél felerősödik, ahogy a sárkány közelít, és ekkor nevetés hangzik fel mögöttünk – hirtelen fordultam meg, és Mike tökéletesen követte a mozdulatot. – Hosszú, fekete haj, igézően kék szemek, melyek szélein vörös árnyalat vibrál. Egyetlen mozdulatával lerombol egy csúcsot a hegyről, és a levegőben lebegve összeüti a sarkainál égő tűzgömböket, amivel repülni tud… Három lény összecsapása, de ki marad élve, és milyen áron?

Csak álltunk ott a zene hangos zajai között, és vártunk. Én arra, hogy Mike lépjen hátrébb, különben olyat tehetek, amit egyáltalán nem kéne, hiszen a közelsége megzavar, és magával ragad, ő meg talán arra, hogy a kép megmozduljon. De nem tudtam, hogyan tovább.

- Ez nagyon… hatásos – mormogta a fülembe, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, leugrott az asztalról, és lekapcsolta a zenét. – Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus lesz – mosolygott rám, én pedig újra beleszerettem. Bár mikor nem szerettem őt? Viszont olyan volt, mintha ez egy halott szerelem lenne. Olyan, mintha a szerelmem iránta egy személy lenne, aki azt suttogja a fülembe, hogy „szép dolog ez, de lehetetlen, úgyhogy ne is strapáljuk magunkat!”
- Ötlet, hogyan folytatódjon?
- A sárkány szerepelt ezelőtt a történetben? Úgy értem, tudjuk honnan jött, mi ez, meg hasonlók?
- Nem nagyon, csak hogy léteznek – vonogattam a vállamat, mire ő elgondolkodva nézett rám.
- Legyen ember! Úgy értem, a sárkány. Legyen egy ember – egy pillanatig csak hökkenten néztem rá, aztán rávigyorogtam.
- Mondtam már, hogy imádlak?
- Nem elégszer.

**

Ott ácsorogtunk Chrisszel és Zach-kel a repülőtéren az újságosbódé mellett. Zach valami kutyás magazint keresett, Chris egy kávét iszogatott, én meg majdnem felrobbantam mérgemben.

- Brad mit csinál? – kérdezte lassan Chris, és érdeklődve nézte a távolban Brad furcsa táncát.
- Nem t’om, valami törzsi tánc lehet, szoktak fogadni Phoenix-szel, és akkor általában nagyon marhák – morogtam magam elé, és sötéten meredtem az emberekre körülöttünk.
- Érdekes – bólogatott elismerően Chris, ki tudja, miért, aztán magához rántott, és csókot nyomott a számra. – Ne legyél durcás!
- Chrisnek igaza van. Nem lehet olyan rossz a pasi, elvégre híres író – nyugtatott Zach is, s mivel sikerült megszereznie „A kutyám és én” nevezetű lapot, leültünk egy padra.
- Írd be a google-ba, hogy szoknyavadász, lehetetlen, idegesítő, beképzelt pojáca, és az első oldal, amit kiad az az ó-nagy-Reed-Bennett pont com lesz!
- Végül is érthető, hogy… - kezdte Zach, én meg kikaptam a kezéből az újságot, és mérgesen pislogtam rá.
- Hogy mi? Hogy rábíztak, mint egy óvodást? El tudod te képzelni, mennyi erőmbe és munkába tellett, mire megalkottam a tökéletes bestiákat és szörnyeket? És akkor most osszam meg az ötleteimet pont Reed Bennettel? Írjunk közös könyvet, közös világgal? Kicsinálom ezért Lux-ot, hogy ebbe belement! – pillantottam Brad és Lux kettőse felé.
- Nem hinném, hogy Brad örülne, ha megfojtanád a barátnőjét, pláne, hogy megkérte végre a kezét.
- De akkor is! Ez igazságtalanság!
- De ő a fantasy koronázatlan királya – mutatott rá a lényegre Chris.
- Lefogadom, hogy amilyen nagyképű, már csináltatott magának koronát!
- Jaj, Kicsim… - nevetett fel Chris, és boldogan megpuszilt. – Imádom, mikor ilyen vagy.
- Akkor nem imádnád, ha rád lennék dühös!
- De nem vagy – a vigyort képtelenség lett volna letörölni az arcáról, de valójában nem is akartam. Örültem, hogy boldog, még ha én most nem is volt az annyira.
- Ha hazajössz júliusban és találkozol vele, majd meglátod, milyen. Dönthetsz úgy, hogy nem dolgozol vele.
- Ja, és akkor kereshetek másik kiadót. Nem hiába van ám ez! Nem hisznek benne, hogy képes vagyok rá. Ez nem krimi, és állítólag csak ahhoz értek. Csak tudnám kék-szem-és-szőke-haj miért ment bele…
- Ki fog derülni, amint hazajössz a turnéról.

Nem mondom, hogy elvette a kedvemet a tegnap kapott hír, és hát újra Európában lehetek, ahol remélhetőleg újabb élményekkel és nagyon jó koncertemlékekkel gazdagodhatok majd, de azért egy kicsit aggódtam. Annyira megszerettem ezt a kis világot, amit felépítettem – igaz, hogy messze nem volt még kész -, hogy nem akartam egy olyan ripacsra bízni, mint Reed. Személyesen nem ismertem, csak a kiadónál láttam párszor. Állandóan flörtöl minden nővel, és olyan lehetetlenül csibészes mosolya van, amitől a falra mászok.

- Hagyd magad mögött most a gondokat, Léni – mondta Mike a repülőn, és egy csomag mogyorót nyújtott felém. – Turnézni megyünk, örülj!
- Tudod, hogy örülök! – mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejemet, majd a mogyorót kezdtem ropogtatni. – Remélem minden jól fog menni!
- Jó lesz, ne aggódj! – puszit nyomott a fejem búbjára, majd elfordult Chez felé, és halkan beszélgetni kezdtek, engem pedig álomba ringatott a duruzsolásuk.