In Pieces - Chapter 16.

16. Mistake

Kék szemében ott volt a mérhetetlen fájdalom és csalódottság, én mégsem éreztem semmi megbánást. A vizesflakon tompa puffanással végezte a földön, míg Chester szorosan mellém lépett, és kifürkészhetetlen tekintettel meredt a kék szemekbe, miközben lassan a vállamra tette a kezét mintegy jelezvén, hogy mellettem áll, bármit is jelentsen ez a továbbiakban.

Három héttel korábban:

-    Még mindig nem értem, miért rohansz ennyire – morgolódott Tom, miközben a szállodai szobámban segített összepakolni a bőröndjeimet.

-         Nem várom, hogy megérts, csak hogy támogass.

-    Támogatlak is, különben nem lennék itt – rámkacsintott, majd nagyon összpontosítva újra tűrni kezdte a kockás ingjeimet, amiket egyszer már összerakott, csak én véletlenül széttúrtam.

-     Megígértem nekik, hogy augusztusban velük leszek, és így is késtem három napot. Phoenix ideges volt a telefonban… - ha rágondoltam, milyen feldúltan közölte azt a három szót pár órával ezelőtt, még mindig borsódzott a hátam. „Szüksége van rád!” Nem is kellett mást mondania, azonnal készülni kezdtem.

-         Tudom, de azt hittem Chris miatt maradsz.

-      Hm… - elhúztam a számat. – Tudod, hogy tetszik nekem, sőt… talán kezdek is érezni iránta valami többet…

-       Talán? Most csak viccelsz velem, ugye? – nézett rám úgy, mintha teljesen őrült lennék. – Olyan elképesztően nagy rajongással és szeretettel nézel rá, hogy már én kapok tőle agyvérzést.

-         Szemét vagy – nevetve vágtam hozzá egy párnát, mire csak felém villantotta azt a hanyag Felton-féle mosolyt.

-         Csak viccelek, tudod jól. De most mi van? Két napja nem beszéltünk erről.

-         Semmi. Randiztunk, de még nem volt semmi. Még egy csók sem. De érzem, hogy már közel vagyunk ahhoz, hogy… nem is tudom, hogy beinduljon minden. Nem sietünk, és ez tetszik. Tudja, hogy mit akar. Engem. És megadja ennek a módját. Mintha… mintha tudná, hogy mi történt velem – elgondolkodva meredtem magam elé pár pillanatra, mert sokszor éreztem már úgy, mintha Chris belelátna a fejembe.

-         Nem mondtam senkinek semmit.

-         Nem is feltételeztem – nyugtattam meg azonnal Tomot, hiszen megbíztam benne. Furcsa is, hogy tudok még bízni emberekben azok után, amik történtek velem. Bár, talán a férfiakba vetett hitem még nincs teljesen oda. Mike és Chester árulása… Igazából Chesteré nagyon rosszul érintett, de ez mégsem volt kihatással mindenre, legalábbis úgy tűnik.

Chris nem volt túl lelkes, hogy elmegyek, de nem is hátráltatott. Tudta, hogy nekem van egy munkám, amit kvázi hanyagoltam az elmúlt időszakban a film miatt. Szégyelltem is magamat miatta, hiszen nekem tényleg a srácokkal kellene lennem a turnékon, és elintézni mindent, amire csak szükségük lehet. Ez lenne a feladatom, és én… elárultam őket. Elárultam Mike-ot, elárultam Chezt.

-         Én ezt… nem tudom elhinni… - rázta meg a fejét kábultan, és átható, kék tekintetét az enyémbe fúrta. – Miért, Léni?

-         Hogy miért? – visszhangoztam a kérdést, és halványan elmosolyodtam.

Vissza akartam változni azzá a Helénává, aki voltam akkor, mikor megismertem Mike-ot, és most, mikor azt hittem elértem mindezt, szembesültem vele, hogy sokkal rosszabb lettem, mint azok együttvéve, akik ártottak nekem. Hiszen nem éreztem mást jelenleg, mint… elégedettséget és cseppnyi boldogságot.

Tizenkilenc nappal korábban:

Épphogy beestem kezdésre, csupán tíz percem volt arra, hogy megtaláljam a srácokat, és… sok szerencsét kívánjak? Nem is tudom, mit kéne tennem, hiszen az elmúlt két napot azzal töltöttem, hogy ültem egyhelyben és a szerződéseiket iktattam. Kicsit mérges voltam, hiszen ezt más is meg tudta volna csinálni, nem kellett volna rám várniuk, de valahol mélyen biztos voltam benne, hogy ez Mike műve. Ő hagyta ezt nekem, kicsit talán bosszúból, de inkább azért, mert ez lett volna a feladatom. Többek között. Én pedig nem teljesítettem, sőt, az ő szempontjából nézve csak „süttettem a hasam Miamiban”.

-         Hello, segíthetek? – toppant elém egy barna hajú, fiatal lány, nagy mappákkal a kezében, fülessel a fején, és lenézően mosolygott rám. – Á, te biztosan kisegítő vagy – ezt abból vonta le, hogy vetett egy pillantást a passzomra, aminek amúgy csak a hátulját láthatta, mert a kis kártya megfordult a nyakamban lévő zsinóron.

-         Én…

-         Semmi vész, majd én megoldom – intett le, és elkapva a karomat húzni kezdett maga után. – Semmi esetre se gondold, hogy a közelébe mehetsz a srácoknak, mert… nos, mert nem. Itt én vagyok a főnök, ez az ötödik hetem a Linkin Parkkal, szóval jobb lesz, ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondom!

-         Figyelj, én… - próbáltam volna elmagyarázni neki, hogy ki is vagyok, de nem hagyta.

-         Nem, te figyelj! A dolgod az lesz, hogy először is főzz egy jó kávét. Chesternek egy cukorral, tej nélkül, Mike-nak pedig kettővel sok tejjel. Aztán add ide nekem, én majd elviszem nekik, de igyekezz, mert nincs sok időnk! Aztán maradj a színpad mögött, és várj az utasításomra! Ne ugrálj, ne csinálj úgy, mint egy idétlen rajongó, és… egyáltalán hol van az egyenpólód? – hirtelen ripakodott rám, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.

-         Nézd, jobb lesz, ha…

-         Jobb lesz, ha én főzöm meg a kávét, még a végén elrontod – fintorgott. – Nem kérhetsz aláírást, sem közös képet, sem semmit. Nem nyúlhatsz a hangszerekhez, nem szólhatsz senkihez, hacsak én engedélyt nem adok rá! És az ég szerelmére, vedd már át a pólódat, mert itt nem mászkálhatsz ilyenben, nem reklámozhatsz más bandákat, az ég szerelmére! – kiabált, én pedig kirántottam a karomat a szorításából.

-         Na, ide figyelj, te kis csitri! – ordítottam rá, mire a mellettünk elhaladók mind felénk fordultak egy pillanatra. Többen meg is álltak megvárni, hogy mi lesz ebből. Jó néhányukat ismertem már régebbről, így ők sejthették, hogy mi következik. – Látszólag halvány gőzöd sincs róla, hogy ki vagyok, úgyhogy ne játszd itt nekem a felkészültet, te tehetségtelen senkiházi! – a lány már felháborodottan közbeszólt volna, de most aztán tényleg nem hagytam szóhoz jutni. – A nevem Heléna Hunyadi, és itt én vagyok a te főnököd! – elkerekedett szemeiből, és eltátott szájából rájöttem, hogy így már nagyon is tisztában van azzal, hogy ki is vagyok. – Ami pedig azt illeti, Chester Bennington három cukorral és tejjel, Mike Shinoda pedig egy cukorral és kevés tejjel issza a kávét! Itt én olyan pólóban mászkálok, amilyenben akarok, pláne, ha az Fort Minoros, hiszen az Mike zenekara! MOST PEDIG TŰNJÉL A SZEMEM ELŐL, DE KURVA GYORSAN, MIELŐTT MESSZEBB REPÜLSZ INNEN, MINT A HIMALÁJA!

A lány olyan gyorsan söpört el, hogy még én is meglepődtem, bár a szemében összegyűlt könny mennyiségét tekintve, gondolom nem akarta, hogy mindenki lássa bőgni.

Engem meg annyira felbosszantott, hogy most aztán semmi jóra nem számíthatott az, aki hozzám szól. Ebben szinte biztos voltam.

Aztán Mike megint úgy összerombolta az elhatározásomat, ahogyan mindig szokta, elég volt csak megjelennie a látóteremben, én máris kocsonyás masszává változtam.

Még mindig szánalmasan gyenge vagyok, ha a közelébe kerülök, veszekedések ide vagy oda!

A barna szempár meglepődve pislogott rám, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most ennyire megilletődött volna, hogy itt vagyok, vagy csak nem tudta, miként viszonyuljon hozzám a legutóbbi találkozásunk árnyékában.

Aztán mögötte feltűnt Chester is, akinek éppen egy lány próbálta bekenni az arcát alapozóval, ugyanis az arccsontján egy lilás folt éktelenkedett.

-         Hel! – Chez elhessegette magától a lányt, és őszinte boldogsággal a szemében lépett közelebb, ám én abban a pillanatban hátrálni kezdtem. Előugrott egy kép arról, milyen lehetett az a pillanat, mikor Evelin felé hajol, hogy megcsókolhassa. Érdekes módon még Mike és Fanni esetében sem kergetőztek ilyen intenzitással a gondolatok a fejemben. Talán azért, mert őket kezdettől fogva láttam együtt, nem csak úgy tudtam, hogy mintha lenne köztük valami.

-         Mi történt vele? – intettem Chester felé, de a kérdést Mike-nak szántam.

-         Pofára esett – vonta meg a vállát, Chester pedig haragosan pillantott felé.

-         Na mi az? Nem mered bevallani, hogy te vertél be egyet?

-         Hogy mi? – kérdeztem vissza, mire mindketten rám néztek, és lassan bólogatni kezdtek. – Miért?

-         Még kérdezed? – hadonászott a kezével egy sort Mike, és indulatosan felém lépkedett. – Miért nem mondtad el, hogy Eve miatt szakított veled?- na bassza meg! Ezt honnan tudja?

-         Srácok, műsor van! – hallatszott Phoenix hangja, majd feltűnt ő maga is.

Látszólag megkönnyebbült, hogy én is jelen voltam, és mosolyogva ölelt magához egy pillanatra, aztán elterelgette a srácokat a színpad felé.

Feltett szándékom volt, hogy megemlítem Mike-nak, hogy ugyan mi a fenéért esett neki Cheznek, és azt is, hogy miért kellett felvennie a helyemre valakit, de amikor felhangzottak a Dolla sorai a koncerten, valahogy elfelejtettem ezeket a dolgokat, és mosolyogva engedtem magamnak, hogy néhány pillanatig újra abban a közegben érezhessem magam, ahol anno elindultam. A Fort Minor vonzásában, ahol Mike volt a legjobb barátom, és talán több is. Amikor még minden jobb volt… egyszerűbb.

Később aztán Robtól és Joe-tól megtudtam, hogy most pattant csak ki igazán, hogy Chester megkörnyékezte Evelint... vagy fordítva. Akkor, amikor Phoenix felhívott. Mike teljesen kikelt magából, és nekiesett Chesternek, aminek az eredménye az énekes arcán is meglátszott. Ami a lányt illeti, valami Nicola a neve, és mivel én azt mondtam, repült, mint a madár. Na, nem a Himalájáig, de azért messzire. Csak morcosan közöltem Mike-kal, hogy nincs szükség senkire helyettem, mert el tudom végezni a feladatom. Erre ő még morcosabban csak annyit válaszolt, hogy hiszi, ha látja. Kedves.

Mindenesetre a felállás olyan volt, hogy Phoenix-szel mindig lehetetett hülyülni, Mike továbbra is kissé távolságtartó volt, miután közöltem vele, hogy kedves, hogy megpróbálta megvédeni a becsületemet, de igazán semmi köze ahhoz, ami Chez és köztem volt és van, Chester pedig… nos, ő dühöngött, mivel még mindig nem voltam hajlandó beszélni vele. Egyetlen szót sem, és ez fájt neki. Láttam rajta, hogy komoly sebeket okozok neki azzal, hogy keresztülnézek rajta, de valahol úgy éreztem, hogy még mindig nem fogta fel, hogy ő mekkora fájdalmat okozott nekem. Arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal, amikor megláttam, legalább annyira fájt a közelében lennem, mint amennyire fájdalmas volt Mike mellett léteznem.

Magam sem értettem, hogy akkor Mike-kal miért tudok viszonylag normális és kedves lenni, és Chesterrel miért nem. Egy teóriát találtam magyarázatnak, mégpedig hogy Chestert egyáltalán nem akartam elengedni. Míg Mike-kal állandóan ott volt a feszültség köztünk, hogy bármikor el kell engednem, hiszen annyi ideig éltünk együtt és semmi sem történt, és valahol belül tudtam, hogy egyszer minden megváltozik… míg Chester volt az, akiben maximálisan megbíztam, és akit akartam is. Mike után annyira szerettem őt, amennyire csak lehetséges volt, és ő mégis elhagyott engem. Tudtam, hogy nem hibáztathatnám, hiszen nem kényszeríthettem arra, hogy olyasvalaki mellett élje le az életét, aki valaki másért még a Pokol legmélyebb bugyraiba is lemenne, de nem vártam, hogy pont ő fog véget vetni a kapcsolatunknak. Hiszen ő mindezt már akkor is tudta, mikor összejöttünk. Odahaza, azon a nyári éjszakán, az erkélyemen ülve.

-         Tudod te az okát – válaszoltam végül halkan, és még közelebb léptem Chesterhez, akinek a keze most lecsúszott a vállamról a derekamra.

-         Tudom? – kérdezett vissza bizonytalanul, majd vádlón meredt kettősünkre. – Bántani akartál?

-         Nem – csóváltam meg a fejem, és felnéztem Chester sötét szemeibe. Egyetlen jó válasz volt a kérdésre.

Tíz nappal korábban:

Florida még mindig gyönyörű és napsütötte volt, bár most egy teljesen más arculatát is láthattam, hiszen a koncerten lenni teljesen más volt, mint a tengerparton könyvet olvasgatni. Hiába éreztem jól magam Chrisszel, Tommal és Amberrel, itt és a Linkin Parkkal éreztem azt, hogy ha erről le kéne mondanom, akkor meghalnék.

Apropó Amber. Ő és kedvenc basszusgitárosom egész jól haladtak, hiszen napi szinten vagy húsz üzenetet váltottak, és Phoenix folyton mosolygott. Úgy tűnik ez az én tisztem: mindenkinek barátnőt találni, de nem irigykedtem, hiszen Chris is mindig keresett, és ettől jobb kedvem lett. Mike és Fanni is folyton telefonáltak, Chester is elvonult egyszer-kétszer, de őt leginkább az bosszantotta, hogy én még mindig nem voltam hajlandó szóba állni vele.

Be kellett vallanom, hogy igenis hiányzott már a nevetése, a viccei, a közelsége, de még mindig nagyon fájt.

De attól, hogy én feladtam a harcot, hogy újra legyen valamiféle kapcsolat köztünk, Chester nem tett így, és ezt a tampai koncert után meg is mutatta.

-         Hel! – hangzott Chez hangja, és még mielőtt bármit is tehettem volna, mondjuk elfutok, vagy hasonló, elkapta a karomat és behúzott a szobájába, bezárva mögöttünk az ajtót, és eltéve a kulcsot. Nagyon csúnyán néztem rá, és azonnal elhátráltam tőle. – Beszélnünk kell! – megráztam a fejem, jelezvén, hogy én ugyan nem fogok vele szóba állni. – Ne csináld már ezt, ez olyan gyerekes, és igazságtalan!

-         Igazságtalan? – csattantam fel minden elhatározásom ellenére, Chez szemeiben pedig felcsillant valami remény féle. – Még te beszélsz igazságtalanságról?

-         Most komolyan… ülj le, és…

-         Nem ülök le! – dörrentem rá, mire megadóan sóhajtott.

-         Sosem akartalak bántani, Léni! – mondta csendesen, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban, és nem tudtam mit válaszolni. – Én nem gondoltam, hogy valaha is jön valaki más. Elhiheted, hogy nekem sem volt ez könnyű, de te mindig olyan más voltál Mike-kal, és…

-         Még mindig nem érted… - suttogtam, és reményvesztetten néztem rá. – Én szerettelek téged, Chester! Szerelmes voltam beléd.

Csend. A legborzasztóbb dolog a világon, amikor még csak egy hangot sem hallasz. Így nem tudhatsz semmit. Semmit arról, hogy a másik mit érez és gondol. A csend az egyik legundorítóbb létező valami az univerzumban.

-         Te… - nem tudott mit mondani, úgy láttam mindenre számított csak erre nem.

-         Miért, mit hittél, hogy miért vagyok veled? Nekem te nem csak a drog voltál, ami elterelte a figyelmemet, hanem az egyetlen ember ezen a világon, aki törődött velem, és akivel én is törődni akartam. Sosem hazudtam neked, nem suttogtam giccses, szerelmes idézeteket a füledbe. Tudtad, hogy ki vagyok, talán te egyedül. És éppen ezért… ezt is tudnod kellett volna – néhány pillanatig csak álltunk egymással szemben. Belül úgy éreztem, hogy menten szétrobbanok, annyira fájt mindaz, ami történt. Hiba volt, mikor összejöttünk? Nem tudom. Minden, amit tettem az életemben, a döntés pillanatában helyes dolognak tűnt. Bírálhatom-e magamat utólag, mikor már nem ugyanazokat a dolgokat érzem és gondolom? Nem. Nem hibáztam, csak valahogy… letértem az útról. Valamikor, valahogyan, még magam sem tudnám megmondani, hogy mikor és miért. A pillanatot sem tudnám behatárolni, hogy mely lépés volt az, ami ahhoz vezetett, ahol most voltam. Mégis… a döntéseimet nem kérdőjelezhetem meg, nem törhetek pálcát magam felett. Hiszen kiben bízzak meg, ha saját magamban sem tudok? Nem hibáztam, ebben biztos voltam.

-         Még mindig… még mindig szeretsz engem? – nem is tudnám megmondani, hogy mit láttam a szemében. Vajon abban reménykedett, hogy igennel felelek, vagy pont az ellenkezőjét akarta?

-         Igen – nem hazudtam, s abban a pillanatban nem számított senki más, csak mi voltunk és a darabokra hullott életünk magunk körül. Mégis… mindez így volt tökéletes.

Egyszerre mozdultunk a másik felé, Chester ujjai erőszakosan markoltak a hajamba, miközben ajkai az enyémet falták. Erősen, úgy, ahogy szerettem, szenvedélyesen. Megvolt köztünk az összhang, ahogyan mindig is, én pedig ujjongó lélekkel simultam hozzá a szikár testhez, amit olyan rég éreztem már… túl rég.

Az volt a „baj”, hogy Chester egy csomó dologban nagyon jó volt. Ilyen volt például az, hogy mindig meg tudott nevettetni másokat, vagy az éneklés – amiben amúgy a legjobb volt a világon -, vagy a kártya partikon való csalás… és ilyen volt a szex is. Mintha a testem beszélt volna hozzá, minden érintése csodálatos volt és mindent úgy csinált, hogy az ájulás kerülgetett a gyönyörtől.

Ajkai végigfutottak a nyakamon, néha bele-beleszívva a bőrömbe, én pedig a pólója alá nyúltam, és végigsimítottam a hasán élvezve az izmok összeugrását az ujjaim alatt, és a halk nyögést, amit Chez hallatott.

Nem sokat teketóriázott, egyetlen mozdulattal lekapta rólam a trikómat, és ajkai máris a melltartóm szegélye mentén csókolgattak, én pedig hátrahajtott fejjel és lehunyt szemmel próbáltam nem hangosan nyögdécselni. A szája kellemesen meleg és nedves volt, én pedig újra meg akartam csókolni, így visszahúztam magamhoz, és a pólóját felfelé gyűrögetve, nyelvemmel az övét kerestem, majd mikor megtaláltam élénk játékba kezdtem.

Sietős mozdulatokkal bújtattam ki a felsőjéből, a lelkemnek pedig igenis jól esett, hogy türelmetlenül kapott a szám után minden alkalommal, amikor valamiért elváltunk egymástól.

Mikor levette a melltartómat is és a bőrünk akadálytalanul összesimulhatott végre, felnyögtem a rámtörő ismerős érzésektől. Annyira jó volt így! Mindig ez volt, ha Chesterrel lehetettem: elfeledkeztem a világ többi részéről, és csak ketten maradtunk.

Hagytam, hogy kicsit beljebb toljon a szobában, de mikor a lábam nekiütközött az ágynak megállítottam őt, és nem bírtam ki, belevigyorogtam a csókjába. Tekintetünk találkozott, s ilyen nagyon közelről csak még inkább feketének tűnt a pillantása. A kezemet lassan csúsztattam le a farmere gombjaihoz, s mikor bontogatni kezdtem azt, abbahagyta a csókokat, de nem távolodott el, csak ugyanúgy vigyorogva nézett rám, ahogyan én rá - tudta, mi következik. Ajkaimmal néha súroltam az övét, de inkább arra voltam kíváncsi, milyen lesz az arca, a pillantása, mikor végre elérem a célomat. S mikor lecsúsztattam róla a nadrágot és az alsóját is, kezembe vettem merev, kemény férfiasságát. Chez szempillái megrebbenve csukódtak le, s a szája íve elragadtatott mosolyra szelídült, miközben kényeztetni kezdtem. Nem sokáig bírtam kvázi tétlenül nézni, ahogyan élvezi, még többet akartam neki adni, így lassan letérdeltem elé, gondosan végigcsókolva a mellkasát, a hasát és végül a számba vettem őt.

Innentől minden mintha felgyorsítva történt volna. Egyik percben még előtte térdeltem, a másikban már az ágyon feküdtem, és azt figyeltem, hogyan rángatja le rólam a maradék ruhámat is, szemeiben megannyi vággyal és érzelemmel. Hosszú másodpercekig érezhettem nyelvét elkalandozni nőiességemnél, majd már csak azon kaptam magam, hogy a vállaiba kapaszkodva minél nagyobb terpeszbe kényszerítem a testemet, és minden sejtem őrjöngve fogadja Chester lökéseit.

Most is tökéletesen kitöltött, és tökéletesen hajszolt a csúcs felé. Először gyors tempóban, majd kicsit lelassított, s újra megcsókolt. Imádtam vele csókolózni, mert ehhez is tökéletesen értett. Nem tudtam, hogy minden nő, akivel eddig ezt tette, ugyanezt érezte-e, de nekem nagyon jó volt. Több mint jó. Egymás nevét ismételgetve értük el a beteljesülést, s még sokáig feküdtünk egymást ölelve, pihegve.

Hiba? Nem hiszem. Jó volt. Abban a pillanatban nagyon jó volt Chesterrel lenni, viszont tudtam, hogy ez nem jelenti azt, hogy újra együtt lehetünk. Neki már ott volt Evelin, még ha nem is voltak kimondottan egy pár, és hát nekem is ott volt Chris.

Ha a kék szemű Adoniszomra gondoltam, egy pillanatra megremegett a gyomrom, hiszen bár nem voltunk együtt, mégis kicsit olyan volt, mintha megcsaltam volna. Ezzel viszont ráérek később is foglalkozni, majd ha letisztázódik kicsit bennem is ez az egész.

Kénytelen voltam én távozni a tett helyszínéről, hiszen ez Chester szobája volt. Lassan felöltöztem, végig magamon érezve a pillantását, aztán megkerestem Chez eldobált farmerját, elővettem a zsebéből a kulcsot, majd elfordítottam a zárban.

-         Ezek után azt hiszem, nem tehetem meg, hogy némasággal büntetlek – sóhajtva fordultam felé, hátamat az ajtónak vetve. Chez halványan elmosolyodott, és felült az ágyon, magára kapta az alsóját, de nem jött közelebb.

-         Én is szeretlek téged – lehunytam a szemem a vallomása hallatán, hiszen fájt. Mégis így volt helyes, nekünk nem lett volna jövőnk. Nem olyan lett volna, amiben mindketten boldogok lennénk. Valaki szenvedett volna a bizonytalanságban. Ő szenvedett volna jobban, és én túlságosan is szerettem ahhoz, hogy erre kárhoztassam. Mert abban biztos voltam, hogy ha most kimondom, hogy akarom őt, kérdés nélkül újra az enyém lett volna, testestül-lelkestül.

-         Tudom – bólintottam, majd kiléptem az ajtón, és a saját szobámba mentem, hogy tíz perccel később egy hosszú beszélgetésbe bonyolódjak Tommal.

Nem akartam magyarázkodni, hiszen sosem kedveltem a süket szövegelést, amikor megvolt mindenre a válasz. Az-az egyetlen helyes válasz.

-         Szeretem Chestert, Evelin… attól még, hogy te magadhoz édesgetted, még ha önszántadon kívül is – ezt persze nem hittem egy percig sem. -, az én érzéseim nem változtak meg teljesen.

-         És te? – pillantott elkínzott arccal Chezre, én pedig lesütöttem a szemem. Chester érzéseiért én nem vállalhatok felelősséget, és nem is vállalhatom fel őket, ha ő nem akarja.

-         Én is szeretem Lénit. Ami történt köztünk… megtörtént. Valószínűleg, ha ismét abban a helyzetben lennék, megtenném megint.

Öt perccel korábban:

Mosolyogva figyeltem, ahogy Chester beénekel a koncertre, és vele együtt ugráltam egyhelyben. Valahogy ez olyan felszabadító érzés volt, és mivel mindig is részese akartam lenni ennek, most kihasználtam, hogy itt lehetek. Az öltözőül szolgáló szobában már csak mi ketten voltunk, Chez pedig kicsit ideges volt Evelin felbukkanása miatt.

-         El kellene mondanom neki? Végülis miattam jött el.

-         Azért jött el, mert Fanni elrángatta, hogy velem kicsesszen.

-         Nem tudom, mihez kéne kezdenem most – a sötét szemek várakozóan pislogtak felém.

-         Én nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, és nem is akarom megmondani. Megtörtént, ez van. Senki sem tudja meg, ha nem akarjuk – még magam is meglepődtem, mennyire magabiztos volt a hangom, Chester pedig közelebb lépett hozzám.

-         Nem tudok így a szemébe nézni. Be kellene vallanom neki, hogy azon az estén téged szerettelek. De ha elmondom, akkor mindenki megtudja, és nem akarok neked galibát okozni.

-         Engem ne félts! Tökéletesen tudom vállalni a tetteimet. De mindketten tudjuk, hogy többé nem fordul elő. Innentől kezdve mi ismét csak barátok vagyunk, nem igaz? – próbáltam úgy beállítani az egészet, hogy neki a legkedvezőbb legyen.

-         Azt kéred, hogy felejtsem el, hogy milyet szeretkeztünk napokkal ezelőtt?

Az ajtóban megjelenő lányra csak most figyeltünk fel, ahogy levegő után kapva a kezét a szája elé emelte, ezzel elengedve a kezében tartott vizesflakont. Kék szemei elkerekedtek a hallottakra, és hitetlenkedve nézett ránk.

-         És velem mi van? – tette fel a logikus kérdést Eve, én pedig felnéztem Chesterre. Azt akartam, hogy ő is nézzen rám, hogy láthassa a szememben, hogy mondja azt neki, hogy szereti őt is.

-         Kedvellek téged is, és te is tudod, hogy miattad szakítottam Lénivel.

-         Látszólag a semmiért, hiszen… - Eve csalódottan intett kettőnk felé. – Sosem akartál olyanná válni, mint Fanni – nézett rám, kék szemeiben pedig megbántottság égett. – Nem is tudom melyikőtök a nagyobb áruló.

-         Hát… - halványan, és cinikusan elmosolyodtam, ami látszólag Evelint is meglepte. – A sorban mindenképpen csak utánatok következem az árulásban.

Hiba. Vajon hiba volt, amit tettünk? Nem, nem volt az, hiszen élveztem minden percét. Evelint megvigasztalni már nem az én dolgom volt. Valaha a barátom volt… régen, de ez megváltozott.

Még vetettem egy pillantást Chesterre, majd kisétáltam a szobából, és elindultam a dolgomra. Hiszen bármit teszünk is, az élet megy tovább, nekem pedig pláne tudnom kell továbbélni a sajátomat. A sajátomat, és nem másokét, alakítgatva, hogy tényleg soha ne tekinthessek a döntéseimre hibaként.