Három év telt el azóta, hogy utoljára így összegyűltünk heten, hogy meghallgathassuk az új lemezt, és most végre a Minutes To Midnight után itt az A Thousand Suns. Habár ott voltam végig, vagy hát többé-kevésbé végig, amíg készítették az albumot, mégis kiéhezve vártam, hogy egyben meghallgathassam az egészet. Lent ültünk Mike stúdiójában, és Phoenix éppen arról kérdezgetett, hogy mi is történt az elmúlt majdnem két hétben. Elmeséltem, mert miért ne, de azért még mindig nem volt olyan fesztelen a hangulat közöttünk, mint anno. De legalább elindultunk egy úton.
- Kezdjük? – pillantott ránk nyomatékosan Joe, mire végre elhallgattunk. – Én is így gondoltam! – tűnt fel egy halvány mosoly a szája szegletében.
Mike mellett foglaltam helyet egy kisebb kanapén, vagy hát mondhatnánk egy nagyobb fotelnek is. Fél kezével átkarolta a vállamat, míg a másikkal a térdén dobolt. Már napok óta izgatott volt, hogy vajon mit szólok az egészhez, de hát hogy lehetne nem szeretni az ő zenéjüket?
Egyszerűen csak becsuktam a szemem, és élveztem a zenét, ami magával ragadott. Elsőre nem találtam szavakat, amikor mindenki kérdőn pislogott felém. Aztán másodjára sem, csak vigyorogtam, és nekik ennyi elég volt. Az ATS már az a fajta album volt, amire nem tudtam volna egyetlen jelzőt mondani, szemben az előzőekkel. Minden albumra el tudtam képzelni egyetlen hatalmas jelenetet, mert az én agyam valamiért így működött, de erre nem. Így a nagy boldogságomra, ami körbelengett az elmúlt napokban Mike mellett, nem igazán tudtam rendesen gondolkozni.
Persze kicsit később, a beszélgetés folyamán sok szépet mondtam rá, amire Brad mosolyogva csak annyit mondott, hogy elfogult vagyok. Hát ez nagyon is lehetséges, mivel évek óta az ő zenéjük az, aminek a hallgatása hozzásegít a könyvek megírásához. És ez sok-sok órával egyenlő, amikor csak őket hallgatom. Mikor már mindenki menni készült, rákérdeztem Chesternél, hogy minden rendben van-e, mivel önmagához képest elég hallgatag volt, de lerázott. Mármint én annak éreztem a „semmi különös”-t. A minden rendben van kérdésre, miért az a válasz, hogy semmi különös?
- Szerinted mi van Chesterrel? – kérdeztem már éjszaka. Nem tudtam aludni a gondolattól, hogy valami komoly történik az életében, amibe minket nem avat be.
- Hm? – hümmögött vissza félálomban Mike.
- Evelin ugye említette a múltkor, hogy van elég baja, és ma Chez olyan… furcsán hallgatag volt.
- Nem tudom – eddig háttal feküdt nekem, s most felém fordult. A sötétben ugyan nem láttam belőle semmit, de lefogadnám, hogy összeráncolta a homlokát. Ezt csinálja, ha valamin nagyon gondolkodik. – Szerintem elmondaná, ha lenne valami baj. Ha Eve nem is, de Chester biztosan.
- Remélem. Holnap majd áthívom estére Reedet, aztán megkérdezem, hogy megtudott-e valamit.
- Holnap?
- Igen, otthon alszom holnap már. Tudod, lesz az a fotózás a film miatt, ahova megyek a többiekkel, és Chris értem fog jönni – kis hallgatás következett, én pedig nem értettem ezt. Felkattintottam a kislámpát, és Mike-ra néztem. Egy darabig csak pislogott maga elé, aztán a hátára gördült és eltakarta a szemét a karjával. – Mike, most mi a baj?
- Semmi. Álmos vagyok, Léni. Aludjunk!
Inkább engedelmeskedtem és lekapcsoltam a lámpát. Biztos csak fáradt, azért reagált ilyen furcsán!
Persze nem így volt. Reggel, mikor felkeltünk egy árva szót sem szólt hozzám, csak egy vérszegény puszit nyomott az arcomra, és elvonult a fürdőbe. Mikor már én is megmosakodtam és felöltöztem, lementem hozzá a konyhába. Éppen telefonált, én meg azon rágódtam magam, hogyan is hozzam fel a témát. Egyáltalán mit kéne mondanom? Nyertem pár perc haladékot, mert aztán mondta, hogy Brad telefonált, hogy Lux a kórházban van, így elindultunk mi is.
- Nem akarod elmondani, hogy mi a baj? – kérdeztem végül az úton.
- Valahogy nem tetszik a gondolat, hogy közös fotózásod lesz Chrisszel, és még ő is visz el oda – megdöbbentett a mondandója, habár legbelül tudtam, hogy ez a gond, mégis annyira nagyon nem gondoltam volna Mike-ról, hogy ezen fog problémázni. Pláne, hogy azt mondta, nem is olyan régen, hogy épp itt az ideje, hogy a kapcsolatunk csak rajtunk múljon, csak kettőnkkel törődjünk.
- Tudod, hogy nincs jogsim… - valamiféle kínos vigyor terült el az arcomon, annyira furcsa volt ez a „vita” vele. Eddig sosem volt gond, ha meg kellett neki mondanom a véleményem, vagy ha ellent kellett mondanom neki.
- Tudom – bólintott határozottan. – Ezért taxizol agyba-főbe.
- Tulajdonképpen… én… - mit kellett volna mondanom?
- Mindegy, hagyjuk! – ez mögött viszont azt éreztem, hogy most aztán fasírtban leszünk egy darabig.
Némán ültünk a kocsiban, még a zene sem szólt. Kínos volt számomra, és ez pedig megdöbbentő. Sosem éreztem így magam Mike társaságában, még akkor sem, amikor Fanni is velünk volt.
A kórházban megkerestük volna Bradet és Luxot, de már a szülőszobán voltak, és csak Phoenixet és Chestert találtuk a folyosón. Az énekes megint csendben volt, míg Phoenix próbált meg mindannyiunkkal beszélgetést kezdeményezni, de amikor látta, hogy halva született ötlet, inkább ő is csendben maradt.
- Találkozni fogok Chrisszel – szólaltam meg egy órás ücsörgés után. Egymás mellett ültünk a kényelmetlen műanyag székeken a kihalt folyosón. Egyik oldalamon Mike, a másikon Phoenix foglalt helyet.
- Muszáj ezt itt? – nem volt dühös, még csak mérges sem, a hangja halk volt.
- Veled ellentétben én nem tudok itt ülni így.
- Elmenjünk mondjuk… kávézni? – kérdezte tapintatosan Dave.
- Nem kell. Semmi olyan nem fog elhangozni, ami titok lenne.
- Ez a magánéletünk – pillantott rám felvont szemöldökkel Mike.
- Ők meg a legjobb barátaink.
- Most azok… - motyogta, mire értetlenül pislogtam rá.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem ne menjetek ebbe bele! – suttogta Phoenix.
- Mike!
- Léni?
- Őszinteség, emlékszel!?
- Most a legjobb barátaid – válaszolt végül. – Most, hogy Tom már nincs – mint egy arcul csapás, úgy értek a szavai.
Chester valamiért elmosolyodott Mike mellett, míg Phoenix csak hátradőlt a széken, bár ezt csak úgy érzékeltem, mivel Mike arcán csüggött a tekintetem. Egyszerűen nem értettem, hogyan jutottunk el ide. Miért mondja ezeket? A boldogság után, amit együtt éltünk meg az elmúlt két hétben, most mi változott?
- Fiú! – jött a kurjantás a lengőajtó felől, mi pedig Brad vigyorgós arcára néztünk. – Benjamin Delson, három kiló és ötvenegy centi, és… ez félelmetes!
A nagy döbbenetemben alig tudtam reagálni arra, amit mondott, de azért mikor várakozóan pillantott rám, miután mindenki gratulált neki, én is észhez tértem és odasiettem hozzá, hogy megölelhessem.
Vártunk majdnem egy újabb órát, hogy bemehessünk Luxhoz, ezt is néma csendben, mivel az örömködő Brad elment telefonálni, aztán meg vissza a babát megnézni. Mi Bent csak Lux szobájában vehettük szemügyre. Csodaszép kisfiú volt, nem győztünk gyönyörködni benne. A kismamának persze pihennie kellett ezért nem maradtunk sokáig.
A parkolóban sétáltunk egymás mellett, és hirtelen megértettem azt, hogy azzal, hogy most egy pár vagyunk, nem változott olyan sok minden. Voltak vitáink a múltban is, ordítozós veszekedések, és a természetünket nem tudtuk levetkőzni. Nem is akartuk. Én legalábbis biztosan nem.
- Tudod, nem leszek már sosem az a Léni, akit megismertél – most sem zavart, hogy a többiek is velünk voltak. Mike megtorpant, ahogy néhány lépéssel tőlünk a többiek is.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy nem követlek, mintha csak hozzád lennék ragadva. Nem vagyok már az a lány, aki inkább hallgat és tűr és engedelmeskedik. Szeretlek, Mike, és ezt ha kell, minden nap elmondom, ahányszor csak akarod. De ez a tény nem fog változtatni azon, hogy nekem is van akaratom. Mindig is úgy éreztem, hogy te erős vagy. Mert híres vagy és tehetséges és mindig is felnéztem rád. Ez nem változott, de én is tehetséges vagyok és híres… erős.
- Sosem mondtam, hogy nem vagy az. Ahogyan azt sem, hogy kövess, ahová csak megyek.
- Nem mondtad, de elvártad volna. Ezért is voltál olyan amilyen, amikor elmentem New Yorkba, és elkezdődtek a filmforgatások. Mert nem voltam veled. Emlékszel, még ki is rúgtál a Machine Shoptól?! – lesütötte a szemét, és vett egy reszketeg, nagy levegőt. – Chris a barátom marad, Mike. Mert nem csak egy pasi, aki eljátszotta a főszereplőmet, hanem…
- Hanem, akit szeretsz! – pillantott fel rám, a szemei szinte szikrákat szórtak, keveredve dühvel és kétsége eséssel. – Te magad mondtad, hogy ő szakított veled! Te nem akartad őt elhagyni, és most… találkoztok.
- Még ha nem lenne muszáj, de most jelzem, hogy muszáj elmennem a fotózásra, még akkor is találkoznék vele. Ha nem most, hát egy hét, vagy egy hónap múlva! Mit vársz?
- Nem tudom, én értem a muszáj részét, de túl… sok, hogy együtt menjetek és… azt mondtad, hiányzik.
- Ahogy neked is Fanni.
- Ez nem ugyanaz. Fanni egy másik kontinensen van.
- Szóval ne találkozzak Chrisszel?
- Nem ezt mondtam… hogyha muszáj, akkor muszáj…
- Tudod mit fogsz most látni, Szerelmem? A hátamat… ahogy elsétálok – és ezzel hátatfordítva neki elindultam a járda felé, hogy aztán hazataxizzak.
Nem válhattam megint a csendben hallgató Lénivé. Valójában már nem voltam az, és pontosan ezért kimondtam, amit akartam, még akkor is, ha neki rosszul is esett. Határozottabbá váltam valamikor az úton, és ezt semmi pénzért nem adtam volna fel. Lelassított mellettem az úton a kocsival, ahogy taxi után nézelődtem.
- Hazaviszlek – fáradt sóhajjal beletúrt a hajába. – Én is szeretlek, és még ha most haragszom is, jogosan avagy sem, törődöm veled. Hazaviszlek!
Jól esett a gesztus, de komolyan. Lesznek köztünk még súrlódások, ebben biztos vagyok. Jól előrevetíti a dolgokat a mai nap, de nagyon reménykedem benne, hogy sosem lesz végzetes a vita. Ettől függetlenül, egyáltalán nem tetszett, hogy így reagált Chris említésére. Arra, hogy vele akarok lenni. Ez nem teljesen evidens? Évekig együtt voltam vele, szerettem, szeretem a mai napig, és nem szándékozom elszakadni tőle végérvényesen. Még Mike miatt sem.
Mikor leállította a kocsit a nagy vaskapum előtt, csendesen ültünk egymás mellett. Hosszú percek teltek el, és nem tudtam, mit mondjak, és látszólag ő sem. Végülis elmondtuk mindketten a lényeget, mi mást kellene még?
Kikapcsoltam az övem, áthajol az ő oldalára, és magam felé fordítva az arcát, megcsókoltam. Nem habozott, visszacsókolt, mégis éreztem, hogy nem vagyunk rendben. És gondolom, ha holnap hazajövök a fotózásról és találkozunk, még ennyire sem leszünk rendben. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, aztán bementem az üres házba.
Reed úgy egy órával később jött, hozott indiai meg olasz kaját, és leültünk a nappaliban. Hallgatott és hallgatott, én meg rohadtul untam ezt.
- Mi a faszt nem szólsz semmit? – mordultam rá, mire csodálkozva nézett fel rám.
- Mit szóljak?
- Nem tudom, bármit. A múltkor dőlt belőled a hülyeség.
- Az nem volt hülyeség. Neked mi bajod?
- Mike a bajom.
- Nocsak! – vigyorodott el, mint egy hiéna. - Nem akarja, hogy találkozzak Chrisszel.
- Úh – fintorgott. – Az gáz!
- Nekem mondod? – szomorodtam el. – Most pecsételje rá a homlokomra, hogy „Mike Shinoda tulajdona, senki még csak rá sem nézhet”!
- Szerintem azért ez nem ilyen egyszerű. Mármint nem az a baja, hogy rád néz-e valaki, hanem hogy Chris… láttad már Christ, a te pasid volt. Nos, ő, egy nagyon jó pasi, és… joggal félhet, hogy visszacsábulsz hozzá.
- Összekeversz magaddal, Bennett! Te vagy a csábulós, nem én!
- Kapd be! – pillantott rám morcosan.
- Na mit, Reed? – vigyorogtam rá. – Ha szeretnéd, vedd elő!
Visítva rohangáltam előle az udvaron, amikor végül elkezdte lehúzni a sliccét, én meg tettem egy megjegyzést arra, hogy hát így nem is csoda, hogy Zach olyan csúnyán otthagyta. Végül persze a medence hideg vizében végeztem… de legalább magammal rántottam őt is… és nevettünk… mindketten.