In Pieces -Chapter 18.

18. Let the rain fall down

Olyan álmos voltam, hogy alig láttam kettőig, nem ám még én figyeljek is oda arra, hova lépek. Ha Chris nincs mellettem, akkor tutira úgy zuhantam volna ki a hotel ajtaján. Persze, neki mindenképpen mellettem kellett lennie, hiszen ő ébresztett fel, és ő rángatott le ide.

- Elárulod, mit is csinálunk mi lent az utcán hajnali fél ötkor, Herceg? – igyekeztem bosszús képet vágni, de annak ellenére, hogy baromira álmos voltam, azért mégsem tudtam haragudni rá. Elég volt csak belenézni abba az igéző kék szempárba.
- Emlékszel, hogy amikor Miamiban voltunk, te… hm, hogy is mondjam szépen… hisztiztél egy sort a parton, mert szerinted nincs jó alakod?
- Emlékszem – azért annyira még nem voltam ébren, hogy vitatkozni kezdjek vele, miszerint ténylegesen igaz, hogy nincs jó alakom, és nem csak szerintem van így.
- Nos, most elkezdünk edzeni, hogy ezen segíthessünk – olyan tompán pisloghattam rá, hogy szavak nélkül is értette a kérdésemet. – Futni fogunk, ezentúl minden reggel.
- Felejtsd el! – ráztam meg a fejemet azonnal, és visszafordultam az ajtó felé azzal a szánt szándékkal, hogy én most visszafekszem aludni, és kihasználom, hogy még van két és fél órám az ébresztőm csörgéséig.
- Nem, nem! – elkapta a kezemet és visszahúzott magához. Erőtlenül dőltem neki a mellkasának, homlokomat a vállának támasztva.
- Chris, én fizikailag, gén-ügyileg képtelen vagyok futni. A szervezetem nem bírja, vashiányos, vérszegény kis csibe vagyok, ráadásul alig aludtam három órát, ahogyan tegnap is. Szóval, kérlek…
- Nem azt mondtam, hogy versenyzünk. Ha kocogunk már az is jó lesz, és amúgy is itt leszek melletted. Egyébként meg te nem egy kis csibe vagy, hanem egy ragadozó tigris, úgyhogy ez nem jött be – ezen sikerült elvigyorodnom. Azóta hívott így, mióta hallotta, hogyan ordítok telefonon az egyik szervezővel, aki a koncertekkel foglalkozik. – Amúgy miért aludtál csak három órát?
- Mert valakinek írnia kell a következő könyvet. Volt pár dolog a végén, amit finomítottam – erre csak hümmögött.
- Ha most eljössz velem, akkor utána ígérem, valami nagyon szép dolgot kapsz tőlem.
- Egy szivárványszínű, éneklő unikornist? – pillantottam fel rá tréfálkozva, mire felnevetett.
- Majd meglátod.

Remek. Én és a sport. A biciklizésen kívül semmit sem szoktam csinálni, és azt is már nagyon régen. Még Mike-kal, évekkel ezelőtt, egy FM koncert után volt az utolsó ilyen alkalom. Ennek ellenére végül belementem abba, hogy nekifussunk a távnak – szó szerint. Hiszen Chris csak kedves akart lenni, és segíteni szeretett volna, habár ő fennen hangoztatta, hogy szerinte jól nézek ki, de szeretné, ha én is jól érezném magam a bőrömben.
Míg így köröztünk Los Angeles utcáin a hajnali fényben – és én igyekeztem nem kiköpni a tüdőmet -, Chris mindenféle történetekkel szórakoztatott. Némelyik olyan viccesre sikerült neki, hogy kénytelen volt megállni, amíg kiröhögöm magam, különben tényleg ott pusztulok ki mellette.
Ezért is szerettem vele lenni – többek között -, mert állandóan pozitívan szemlélte a világot, és engem is erre ösztönzött. S valljuk be, szükségem is volt rá.
Olyan hat körül nagyon is ismerős környékre tévedtünk. Abba az utcába fordultunk be, ahol a stúdió volt, amelyben a legtöbb jelenetet felvettük a filmhez. Út közben már a derekam köré kötöttem a cipzáras felsőmet, mert a szeptemberi levegő még mindig kellemesen meleg volt, rólam pedig folyt a víz. Chris persze már eleve csak egy pólóban és szabadidőnadrágban jött, így neki könnyebb volt.

- Bemegyünk – közölte egyszerűen, majd megfogta a kezemet és odavezetett a bejárathoz.
- Bemehetünk mi csak így? – néztem fel rá kétkedőn, de közben éreztem, hogy a szívem még gyorsabb ütemre kapcsolt, mert összekulcsolta az ujjainkat és félszegen rám mosolygott.
- Elintéztem már előre.

Ezzel nem szálltam vitába, az őrök tényleg simán beengedtek, amikor elhangzott JJ neve, meg hasonlók. Látszólag tényleg számítottak a felbukkanásunkra. Követtem Christ az egyik – pontosan a 3. számú stúdióba -, és hagytam, hogy megállítson a terem közepén. Kérdőn néztem rá, kicsit még mindig gyorsabban szedtem a levegőt, hiszen teljesen új volt nekem ez a reggeli edzés dolog, és eléggé kifáradtam, de ő nem szólt semmit, csak mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy még sosem. Volt benne valami teljesen új, magával ragadó látvány. Magabiztos volt, de egyben olyan, mint aki vár valamire már régóta. Nem értettem, hogy mit akar itt csinálni. Ha nekiáll tornáztatni, biztos, hogy itt hagyom!

Hát nem ez történt, sőt semmi ehhez hasonló. Chris velem szemben állt, ajkán azzal a nagyon csábító, nagyon furcsán szexi mosollyal, és csak nézett rám. Azok a szemek mintha lyukat égettek volna belém, mégsem bántam. Kellemes elégedettséggel töltött el a tudat, hogy a hajnali szunyókálás helyett engem választott, és itt van velem… bármire is készül éppen. Ebben a pillanatban akár ki is téphette volna puszta kézzel a szívemet, azt sem bántam volna. Olyan békés, meghitt, és egyben izgalmas volt vele itt, hogy innen már szívesen meghaltam volna és akkor is teljes maradt volna az életem.

Valahonnan egy dal első dallamai hangzottak fel, Chris pedig most már nem mosolygott. Komoly volt, szemeiben puszta félelem ült, amit nem tudtam mire vélni. A számot felismertem, a címe Come Clean volt. Kellemes, vidám, üde. Chris közelebb lépett egy kicsit, ha kinyújtottam volna egy picit is a kezem, megérinthettem volna.

- Nem tudom, pontosan mire vágysz, Léni. Olyan más vagy néha, mint amikor megismertelek – megleptek a szavai, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Mire megy ki ez az egész? Eddig olyan jókedvű volt. – Mégis, amikor elképzeltem, milyen lenne az ideális pillanat, ez ötlött fel bennem – intett körbe, a zene még mindig halkan szólt, az énekesnő az első sorokat énekelte. – Író vagy, nem is akármilyen, és azt hiszem, megérdemled a tündérmesékbe illő jeleneteket. Megérdemled, hogy átélhesd őket.
- Chris… - ebben a pillanatban felhangzott a refrén.

Let the rain fall down and wake my dreams… 

És esett az eső. Ott, a hármas számú stúdió kellős közepén, ahol velem szemben a félisten, a Herceg ácsorgott, hullottak ránk az apró cseppek.

- Táncolnál velem? – kellemes mély hangja halkan törte át a zene hangjait, és kinyújtotta felém a kezét.

Hirtelen elszorult a torkom a felismeréstől, hogy mit is művel velem. Szó szerint megadja nekem az álomvilágot. Melyik lány ne akarna a Herceggel táncolni az esőben? Amúgy sem voltam egy érzéketlen lány, sok mindenen tudtam sírni, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az összes könny egyszerre akar kiszakadni belőlem. A hajam és a ruhám lassan elázott, rátapadt a testemre, és a látásom is elhomályosult. Arrafelé néztem, ahol Chris kezének elmosódott foltja volt, és belecsúsztattam az ujjaimat a tenyerébe. Reméltem, hogy nem vár szóbeli beleegyezést is, mert arra képtelen lettem volna.

Közelebb húzott magához és lassan táncolni kezdtünk a zenére. Csak lépkedtünk, forogtunk lassan körbe-körbe, de a legszebben megkomponált táncnak éreztem a világon. Tényleg nem tudtam megszólalni, a dal újra és újra elkezdődött, mi pedig táncoltunk. A könnyeim a vízcseppekkel együtt folytak le az arcomon, de maximálisan boldog voltam. És nagyon meghatott. Chris mosolygott, láttam, éreztem, ahogyan az arcom hozzáért az övéhez, de ez nem egy elégedett mosoly volt. Ez egy olyan igazi boldog és gyengéd mosoly volt. Olyan, amikor tudod, hogy azért mosolyog, mert legbelül valahogy hasonlóan érez ő is, mint te.

Egy idő után rávettem magam, hogy abbahagyjam a pityergést, és felnézzek rá. Olyan közel volt hozzám, istenem! Kék szemei most mintha még kékebbek lettek volna, soha életemben nem láttam még hasonlót igaziból, és azok az ajkak… azok a telt, csókolnivaló ajkak! Egyszerűen nem tudtam simán csak a szemébe nézni, muszáj volt rápillantanom a szájára is. Úgy sóvárogtam a csókja után, mint még soha senki máséra. Annyit vártam rá, annyiszor elképzeltem, hogy vajon milyen lenne, ha végre megcsókolna!

Úgy tűnt, ezt választotta annak a pillanatnak, amikor végre meglépi ezt. Be kell ismernem, nem is szúrhatott volna ki ennél tökéletesebb alkalmat. Valószínűleg erre ment ki ez az egész, megteremtette a tökéletes első csók helyszínét.
Közelebb hajolt, végig a szemembe nézve, s csak akkor hunyta be, amikor összeért a szánk.
Csend. Csend volt most is, a legjobb csend ezen a világon. A zene mintha megszűnt volna, és csak az érzés maradt, ahogyan az ajkai az enyémeket becézgetik. Nyelvével lassan végigsimította a szám vonalát, én pedig készséggel engedtem neki utat. Úgy csókolt, ahogyan az álmaimban sem! Tökéletes volt, nem fogható senki máséhoz sem, pedig volt már tapasztalatom.

Csak álltunk ott a mesterségesen kreált esőben és csókolóztunk. Karjaimat a nyaka köré fontam, lábujjhegyre emelkedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Már-már eggyé akartam olvadni vele, hogy sose kelljen elszakadnom tőle. Mert tökéletes volt. Az első percekben csak élveztem, hogy simogatta a derekamat, lágyan csókol és érezhetem a közelségét. Aztán mindez már nem volt elég. Nem volt elég, hogy ennyit kaptam belőle, többet akartam, sokkal többet.

A csók elvadult, óvatosan megharaptam az alsó ajkát, közben pedig a tekintetét kerestem. Abban a kékségben is vágy villant fel. Kezei lecsúsztak a derekamról a fenekemre, belemarkolt, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan magához húzott. Éreztem, mennyire akar, mennyire kívánt ő is engem, és egyszerűen nem tudtam elképzelni olyan okot, amiért én most itt megálltam volna. Nem, nekem igenis kellett! Kellett Chris Pine, kellett az érintése, a csókjai, a hangja, ahogy a nevemet suttogja, miközben mindketten majd’ megőrülünk a vágytól. Akartam, hogy nyögve kérjen, követeljen még többet, hogy végigcsókolja a testemet, hogy megremegjen, amikor én teszem vele ugyanezt.

Mocskos gondolatok. Pokolra fogok kerülni! De akkor már beleviszem a bűnbe, hadd ne legyek ott egyedül.

Közelebb nyomtam a csípőmet az övéhez, jelezve, hogy én készen állok többre is, amit ő egy elégedett mordulással fogadott. Tulajdonképpen nem is gondoltam arra, hogy mi éppen a stúdió kellős közepén állunk, és nem éppen volt megfelelő a hely ahhoz, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat, de legalább ő észnél volt.

Az a húsz perc, amíg visszajutottunk a szállodába egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul vizes ruhákban mintha lassabban is tudtunk volna haladni. Ennek ellenére egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, nem szóltunk egy szót sem, csak váltottunk néhány jelentőségteljes pillantást az úton.

Azzal sem foglalkoztam, hogy a recepciós csaj mit szól ahhoz, hogy konkrétan csöpögött belőlünk a víz, csak sürgetően elkértük a kulcsainkat és siettünk is felfelé. Az egész letépem-a-ruhád-és-nagyon-vadul-fogok-veled-mindenfélét-csinálni projekt már a liftben elkezdődött, ahol is rögtön a falhoz lettem préselve. Nem mintha bántam volna, hogy Chris úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta.

A szobámba való bejutás sem volt igazán egyszerű, tekintve, hogy egymással voltunk elfoglalva, de azért megoldottuk. És ami odabent következett… Minden mozdulata a kedvemre való volt, minden egyes érintése csak még jobban felkorbácsolta a vágyamat. Szinte úgy tépkedtük le egymásról a ruhát, s élvezettel csókoltam végig még mindig vizes bőrét.

**

- Nagyon elkéstem, tudom – hadartam, amint beléptem az irodába fél tizenegykor.
- Mike már vár – csak ennyit mondott az a kis cafka, akit szívemből utáltam. Fanni úgy ült az iroda előterében, mintha ő lenne a királynő.

Inkább nem válaszoltam neki semmit. Ránézni is nehezemre esett, így csak mentem tovább, és beléptem az irodámba, ami közös volt Mike-kal. Amint rám emelte sötét, dühös pillantását, tudtam, hogy bajban vagyok. Nem, mintha nem érte volna meg egész reggel ágyban lenni Chrisszel, viszont, ahogy végignézett rajtam, megváltozott a pillantása. Talán elfelejtettem ruhát felvenni? Lepillantottam magamra. Egy barna, boka fölé érő cipő volt rajtam, farmer, aminek a szárát betűrtem a cipő szárába, egy kék, mintás póló és a szegecses, rövidebb, fekete bőrkabátom. Olyan voltam, mint általában, bár Mike ezt másként látta.

- Furcsa vagy – mondta lassan, mire csak felvontam a szemöldökömet. – Nem is tudom, az arcod… történt valami? Kaptál valami jó hírt?
- Tessék? – komolyan nem értettem, hogy most mi is van.
- Süt rólad a boldogság.
- Tényleg? – adtam az ártatlant, de magamban már jót mosolyogtam. Még szép, hogy boldog voltam, de az okát nem akartam vele megosztani. Igazából semmi köze nem volt a magánéletemhez, tekintve, hogy az utóbbi időben még a munkakapcsolatunk is pocsék volt.
- Na, mindegy, de ha lehet máskor ne kelljen órákat várnom rád! Fannival programunk van.
- Milyen program? – kérdeztem csak úgy mellékesen, és ledobtam a táskámat meg a kabátomat a kanapéra.
- Eljegyzési vacsorát tartunk majd a családjainkkal, azt intézzük – egy pillanatra ledermedtem, de aztán magamra erőltettem egy mosolyt.
- Remek. Miről akartál velem beszélni?
- Megkaptuk az összes anyagot az ausztrál turnéhoz, jó lenne, ha elintéznél mindent, amit kell. Ne legyenek fennakadások! – bólintottam. – Akkor én megyek is, a saját dolgommal már végeztem – minden cuccát belesüllyesztette a zsebeibe, majd rám nézett, de nem mondott semmit.
- Mi van? – mordultam rá talán kissé túl durván is, de nem tette szóvá.
- Chester beszélni akar veled.
- Talán szeretne!
- Akar – dörrent rám, de már a szemem se rezzent. Már nem tudott olyan nagyon bántani, ahogyan azt régen. Valami megváltozott. Én változtam meg. – Ha végeztél menj el hozzá!

Köszönés nélkül sétált ki, én pedig még egy percig csak álltam ott. Hogy lehet ilyen… ilyen szemét? Mégis mi jogon viselkedik így velem? Miért? Szerintem rendes magyarázattal még ő sem tudna előállni, az fix!

Órákig dolgoztam a turné részleteivel, végül olyan este hat körül Tom telefonált, hogy van-e kedvem elmenni moziba, mivel két nap múlva hazamegy. Természetesen volt kedvem, hiszen ő volt a legjobb barátom. Összerendezgettem a dokumentumokat az asztalon, magamra kaptam a kabátom és a táskám, aztán leoltva minden lámpát bezártam az irodát.
 Chester akaratáról tudomást sem véve igyekeztem a mozihoz. S az elkövetkező két napban sem látogattam meg az énekest, sőt, nem is beszéltem vele telefonon sem. Sejtettem, hogy ebből nagy vihar lesz, de arra nem számítottam, hogy ekkora.

In Pieces - Chapter 17.

17. Questions

Hunyadi Heléna lehajtott fejjel ücsörgött a Las Vegas-i újság egyik irodájában, az újságíróra várva. Nem volt túl fényes hangulata, hiszen előző nap, pontosabban előző este egy nehéz koncerten vett részt. Pontosabban ő csak segített, ahol tudott, de még így is… Túl sok minden sikerült félre, gondolta szomorúan, és nagy levegőt vett, majd belekortyolt az asztalon álló vizébe.

Az elmúlt éjszaka volt az a koncert, ahol minden kiderült. Vagyis előtte derült ki minden. Csak egy elszólás volt Léni részéről, és Mike megtudta. Megtudta, hogy ő és Chester lefeküdtek egymással nem is olyan régen. Léni azt hitte, hogy az volt a legmesszemenőbb dolog, amikor Mike adott egy lila foltot Chester szeme alá, mikor rájött, hogy Evelin volt a szakító ok. Tévedett. A legmesszemenőbb dolog az volt, amikor Mike megtudta, hogy mindennek ellenére Hel lefeküdt Chesterrel… nos, fogalmazhatunk úgy, hogy amit Mike ekkor tett, az Heléna minden képzeletét felülmúlta. Nem csinált semmit, csak nézte a lányt. Úgy nézett rá, mint egy árulóra. Ez pedig mindannak fényében, ami történt, a legnagyobb pofon volt neki.

Az egy dolog, hogy ő Fannit árulónak titulálta, ahogyan az is, hogy Evelin leárulózta őt magát, de az, ahogyan Mike nézett... Nem kellett mondania semmit, elég volt a pillantása. Az mindent elmondott, Léni csontjáig hatolt, jó mélyen a lelkébe. Sértette és bántotta őt a tudat, hogy mit gondol Mike.

Csend volt, ahogyan akkor is, mikor bevallotta Chesternek, hogy szerelmes volt belé. Akkor úgy gondolta, hogy a csendnél nincs kegyetlenebb dolog a világon, hiszen nem tudhatta biztosra mit gondol a másik. Hát Mike csendjében minden benne volt. Pontosabban a pillantásában.

Most már, ha így visszagondolt, belátta, hogy neki is csendben kellett volna maradnia. Chester mellette állt, és csak bámult a belépő Mike-ra, aki elkapta annak a monológnak a végét, amit Léni intézett az énekeshez.

…és bármit is mondasz, egyáltalán nem bánom, hogy lefeküdtem veled. Evelin majd túl lesz rajta.

Azt hitte Mike megint nekiugrik majd Chesternek, de nem tette. Le volt döbbenve, nem is kicsit. Léninek még most is nehezére esett megemészteni, hogy olyan hirtelen, egyetlen másodperc alatt Mike arcvonásai úgy megváltoztak. A tekintetében ott voltak a kimondatlan szavak. Vádak, csalódás, megvetés.

Mike egyszerűen kiküldte a szobából Lénit. Amikor ő ellenkezni akart a jeges pillantás beléfojtotta a szót. Kiment, és az ajtó mellett ülve a földön fülelt. Arra számított, hogy Mike most fog nekimenni Cheznek. Ez nem történt meg, viszont a két férfi úgy jött ki onnan, mintha idegenek lennének.

Amikor Mike a koncert alatt valami ismeretlen dalszöveget rappelt a Points Of Authority előtt, csak meglepődött. Amikor pedig a roadok fejvesztve rohangáltak a megfelelő gitárokért, mert a srácok egyszerűen kihagyták a Leave Out All The Restet, már a haját tépte. De csak képletesen, magában. Mikor a Bleed It Outban nem volt dobszóló, tudta. Tudta, hogy mindent megrengetett az, amit tettek. Amit ő tett.

Sosem akarta, hogy a srácok közé álljon az, hogy ő létezik. Hogy benne van a világukban. Mégis megtörtént. Valami megtört, és ez az ő hibája volt.

Rájött, hogy mikor nemrég megfogadta, hogy nem fog hibaként tekinteni a döntéseire, akkor egy idióta volt. Egy ostoba, naiv kislány. Életeket tett tönkre. Jó, talán nem teljesen tönkre, de mindenképpen fájdalmat okozott egy csomó embernek. Csak azzal, hogy szeretkezett akkor éjjel Chezzel.

Csak egy ostoba, semmirekellő ember gondolja azt, hogy nem követ el hibákat. Csak a gyáva férgek magyarázzák ki a tetteiket.

Nincsenek hibák. Léni borzasztóan csalódott volt. Önmagában csalódott. Nem Mike-ban, nem Fanniban, nem Evelinben és nem Chesterben. Magában. Mivé vált? Szörnyeteggé. Kegyetlenné. Olyanná, aki csak a maga érdekét nézi. Ezért hagyta ott a forgatáson Tomot és Christ, ezért van mindig Mike közelében. Mert ő így akarja. Azt már nem nézte, milyen fájdalmat okoz ezzel másoknak, és nem foglalkozott azzal sem, hogy legbelül érezte, hogy hiányzik neki Tom, Amber és Chris. Nem akarta tudomásul venni. Ragaszkodott Mike-hoz.

A tegnapi nap határozottan megváltoztatott benne valamit. Azt még nem tudta volna megmondani, hogy mit. Egyszerűen csak érezte, hogy a feje kitisztult, mintha az elmúlt egy év megpróbáltatásai nem is történtek volna meg.

Chrisre gondolt, és arra, hogy milyen régen nem látta már. Ahogy Tomot és Ambert sem. A telefon nem ugyanaz, nem lehet valakivel rendesen beszélgetni több ezer mérföld távolságból. És Tom nemsokára elmegy, vissza Angliába, hiszen vár rá a Harry Potter sorozat újabb része.

Nagyot sóhajtott. Ez az utolsó nap, és akkor lesz pár hét szünete. Mindenki visszatér Los Angelesbe. Ő is, Mike is, mindenki. És már nagyon várta a napot, hogy újra láthassa Christ. Hogy belenézhessen abba az üdén csillogó kék szempárba, és elvesszen benne. Már az sem számított, hogy Chris nem közeledett felé olyan sebességgel, mint azt tette mondjuk Chez. Léni egyszerűen csak újra vele akart lenni.

Mike arca olyan hirtelen villant fel az elméjében, hogy még őt magát is meglepte. Mike… tőle elszakadt. Most már végérvényesen. Összeráncolta a szemöldökét egy pillanatra, mikor tudatosult benne, hogy csupán tompa fájdalmat érzett emiatt. Vajon elhalt benne valami az utóbbi napokban? Lehetséges. Fájt neki az, hogy Mike csalódott benne, hogy haragszik rá, hogy dühös, mégis sokkal könnyebb volt most a közelében lennie.

Az iroda ajtaja kinyílt, Léni gondolatai megszakadtak, és érdeklődve pillantott a belépő nőre. Jessica Stan egy harmincas éveiben járó nő volt, aki hírhedt volt az Államokban arról, hogy kíméletlenül feltesz minden kérdést az alanyainak, és egy hónapban legalább egyszer valakit vagy megaláz a cikkeiben, vagy irtó kínos helyzetbe hoz.

Léninek Chester nyugtató szavai jutottak eszébe, amit még aznap mondott, mikor kiderült, hogy Jessica készíti az interjút. Hagyd, hogy azt higgyen, amit akar! Legfőképp szard le, hogyan próbálja kicsavarni a mondataidat. Csak legyél olyan, mint mindig! Jó tanácsok, de vajon betartani is ilyen könnyű lesz?

-         Hello, Helena, bocs a késésért! – kezet rázott Lénivel, majd helyet foglalt vele szemben, a kis asztalka másik oldalán. Elővett egy diktafont és egy jegyzettömböt is, majd kérdőn pillantott az íróra. – Mehet?

-         Felőlem igen – bólintott Léni, legbelül pedig imádkozott, hogy a nő normális legyen ezen a napon. - Rendben. Akkor kezdjünk egy egyszerű kérdéssel. Hogy érzed magad ma? Fáradt vagy, esetleg sietsz valahová? Szívesen jöttél ide?

-         Köszönöm, jól érzem magam, és estig nem sietek sehova. Szívesen jöttem, örülök, hogy kaptam tőletek egy felkérést.

-         Akkor vágjunk a közepébe! – mosolyodott el a nő. - Milyen érzés, hogy sikeres író lettél abból a szürke, hétköznapi lányból, aki voltál?

-         Fantasztikus érzés – nevetett fel Léni visszagondolva az elmúlt hónapokra. – Még mindig furcsa, hogy sokan megállítanak az utcán, hogy aláírást kérjenek tőlem. Azt hiszem, ezt sose tudnám megszokni.

-         Mi adta az ötletet és az ihletet a könyvedhez?

-         Főleg Mike és a környezet, amit teremtett nekem a tudtán kívül is. A zenéje elsősorban. Bármit meg tudnék írni a megfelelő Fort Minor vagy Linkin Park dalra. Volt pár olyan könyv is, amit tőle vettem kölcsön és nagyon tetszettek, volt, hogy a srácokkal elmentem egy sztriptíz bárba – nevetett. – Az-az eset ihlette meg a könyvbeli jelenetet is. Egyébként azt hiszem, elég színes fantáziám van, szóval nem gond, ha valami újat kell kitalálnom

-         Számítottál rá, hogy ekkora siker lesz?

-         Nem, soha. Sosem írtam még krimit, és számomra ez nehéz terep. Nagyon el lehet csúszni apró részleteken, de egyben nagyon jó élmény is volt megalkotni a saját szereplőimet. Meg azért igyekeztem könnyed dolgokat belecsempészni a cselekménybe.

-         Apropó, említetted, hogy krimit még nem írtál ezelőtt, és úgy tudom a mai napig is fanfiction íróként elég népszerű vagy a hazádban. Elmesélnéd, hogy ez mit is jelent pontosan?

-         Nos, a fanfictionok világa mindig is a legközelebb állt hozzám. Ez ugye azon alapszik, hogy valami híres, már megalkotott dolgot gondol az író másképp vagy tovább. Azt hiszem a Harry Potter megjelenését követően terjedt ez el a legjobban, legalábbis én így vettem észre. Otthon a legtöbbet foglalkoztatott téma ez a mai napig is. Én is szeretem, de én elsősorban nem ebben a világban alkotok.

-         Pontosan miről írtál és írsz ma is?

-         Én kizárólag a Linkin Park világával foglalkoztam eddig, csak elvétve akadt pár más dolog, vagy éppen crossover.

-         Crossover?

-         Igen, a különböző világok, történetek ötvözését jelenti. Írtam már Karib Tenger Kalózait, ami a mi világunkban játszódott, de belecsöppent pár híres ember is. Vicces volt – mosolygott. – Szeretem az ilyesmit.

-         Mit szólnak ehhez a barátaid? A Linkin Park tagjai? Főleg Mike?

-         Igazából semmit – megvonta a vállát, de a gyomra öklömnyire zsugorodott. Nem felejtette el, hogy Mike nagy kedvence volt Bekka. – Elfogadják, hogy ők személyesítik meg a karaktereket, de sosem mondták, hogy zavarná őket.

-         Ha mégis mondanák, befejeznéd?

-         Igen, ez nem is kérdés – bólintott, és belül tudta, hogy ez így igaz.

-         Nem furcsa, hogy annak ellenére, hogy már megvan úgymond a saját világod, hogy megjelent a saját könyved, te mégis még mindig ezeket írod?

-         Sosem éreztem úgy, hogy elég jó lennék ahhoz, hogy saját dolgot írjak. Ötleteim mindig voltak, de én mindig azt mondtam, hogy én megvagyok a fanficek világában. Élvezem, hogy vannak alap karakterek és szituációk, amiket én alakíthatok, ahogy akarok. Hogy vannak korlátok.

-         Akkor mégis hogy történt a kiadatás?

-         Chester segített. Magamtól eszembe se jutott volna. Valószínűleg felkerült volna egy blogra, de a legvalószínűbb, hogy be sem fejeztem volna.

-         A készülő filmet két fiatal férfiszínésszel forgatják, név szerint Tom Feltonnal és Chris Pine-nal. Milyen a viszonyod velük, mint nő? És egyáltalán hogy reagáltál, amikor megtudtad, hogy megfilmesítik a történeted?

-         Nagyon örültem, és azonnal mentem is New Yorkba, hogy elindulhassanak az előkészületek. Milyen a viszonyom velük, mint nő? – nevetett fel újfent. – Először Tomot ismertem meg, vele találkoztam először. Ami abból a szempontból vicces, hogy Colin nem volt benne eredetileg a könyvben, mégis az ő szerepére talált JJ először színészt. Ráadásul pont Tom Feltont, akit én is elképzeltem, mint Colin. Szóval, mikor először találkoztunk, emlékszem, hogy eléggé rossz kedvem volt, és ő csak ült mellettem, és hallgatta a beszélgetésemet JJ-vel. Igazából akkor nagyon is úgy gondoltam rá, mint egy irtó helyes és szexi férfire, de a kapcsoltunk baráti maradt. Ő a legjobb barátom, ha mondhatom ezt ilyen rövid távlatból nézve. Chris… - tekintete elrévedt egy pillanatra. – Ő más volt. Azt hiszem, ha Tom nincs ott mellettem, összeesek a tudattól, hogy ő az – kuncogott. – Chris Pine az egyik legszexibb férfi a világon. Szerintem hihetetlenül, már-már földöntúlian kék, gyönyörű szemei, és nagyon érzéki ajkai vannak. Mint nő, azt mondanám, mindketten tetszettek, de nem ugyanúgy.

-         Miért maradt a kapcsolatod mégis baráti Tommal? Nem sikerült a dolog?

-         Nem is próbálkoztunk – csóválta meg a fejét. – Így alakult, valahogy… csak voltunk egymás mellett, mint… akik már régóta ismerik egymást.

-         És Chris?

-         Chris nagyon helyes férfi, megdobogtatta a szívemet – érezte, hogy elpirult, de igyekezett nem foglalkozni vele. - Az, hogy lesz-e belőlünk valami, még a jövő zenéje.

-         Te szeretnéd?

-         Amennyire eddig megismertem őt… úgy érzem, igen – magában kezdte érezni, hogy jönnek a kínosabb kérdések. Igyekezett nem mutatni, mennyire nem fűlik a foga ehhez.

-         A Linkin Parkkal dolgozol a mai napig, mint már említetted is őket. Hogyan fogadták, hogy a lány, aki velük van, hirtelen sikeres írónő lett?

-         Valójában azt, hogy író lehetek, olyan író, aki nem csak magának és a barátainak írogat ezt-azt, maximálisan Chesternek köszönhetem. Ő volt az, aki támogatott, és bíztatott, hogy fejezzem be a könyvet, és ő volt az, aki elküldte a kiadónak is. Én kvázi azon kívül, hogy megírtam, a kisujjamat sem mozdítottam az ügy érdekében. Egyszerűen nem gondoltam, hogy ez sikerülhet. De alapvetően mind örülnek a sikeremnek. Ez nem meglepő, mert mind tiszteljük egymás munkáját. Ahogyan én tisztelem őket, úgy azt hiszem ők is engem. Ők a zenélésben jók, én pedig ebben.

-         Ha már ennyire benne vagyunk a témában – mosolygott gonoszan Jessica, Léni pedig rosszat sejtett. -, akkor hadd tegyem fel az engem legjobban érdeklő kérdésem… A Linkin Park rajongói közül sokan Chestert tartják a leghelyesebbnek, míg mások Mike mellett teszik le a voksukat. Ebben a kérdésben te hogy döntenél, ha nem választhatod mindkettőt egyszerre?

-         Huh… - kényelmetlenül fészkelődött a fotelben és erőltetett mosoly húzódott az arcára. – Azt mindenki tudja, hogy Chester Bennington volt a párom. Ennek nyilván oka van. Chez iszonyatosan szexi pasi, akiért szerintem a fél világ odavan… - egy pillanatra elgondolkodott, hogy pontosan hogyan is fogalmazzon jól. – Chester olyan… vadul szexi, olyan, akiről rögtön elképzeled, hogy szenvedélyesen megcsókol és levesz a lábadról, hogy elemészt a tűz, amit ő éleszt benned. Mike ezzel szemben más. Ő kicsit… finomabb, érzékibb. De valójában ezt az unokahúgomtól lehetne megtudakolni – legyintett belül fanyalogva. - Én mindenesetre Chestert választottam közülük, és ez azt hiszem válasz a kérdésre.

-         Miért lett vége köztetek?

-         Szerettük egymást – ezt bátran ki merte jelenteni. – De nem voltunk maradéktalanul boldogok. Hogy miért, azt nem tudom megmondani, de úgy döntöttünk, hogy jobb külön – a hazugság úgy jött a szájára, mintha csak igazat mondott volna. Elvégre ez az ő dolguk volt, nem az egész világé.

-         Mit csinálnál, ha Magyarországon élnél?

-         Nem tudom, de tényleg. Halvány gőzöm sincs, mihez kezdtem volna magammal ott. Itt viszont megvan mindenem, amire csak vágyhatok – ezen Jessica csak vigyorgott, Léni pedig magában lekevert magának egy pofont.

-         Úgy tudjuk egyetemista voltál otthon. Szeretnéd még folytatni a tanulást?

-         Soha többé nem lennék egyetemista – csóválta a fejét komoran. – Gyűlöltem tanulni, mert… nem is tudom. Nem akarom az iskolát, vagy az ottani körülményeket hibáztatni. Egyszerűen csak nem szerettem és sosem mennék vissza többé. Persze a tanáraim, és a barátaim hiányoznak, de maga az egyetem nem.

-         Mi volt a döntő indok, amiért elhagytad Magyarországot?

-         A döntő indok? – nevetett. – Mike Shinoda volt a döntő indok. Amikor először kijöttem hozzá egy hónapra, akkor szó szerint magához láncolt, persze tudtán kívül. Imádtam azt, amit ő csinált, és azt is, hogy engem is a részesévé tett. Ezért a mai napig is rettentő hálás vagyok neki.

-         Szóval miatta vagy itt?

-         Ő tette lehetővé – érezte, hogy Jessica ki akarja forgatni a szavait. – De nagy részben miatta is, hiszen nagyon szeretem őt, és ő is engem. Olyan, mintha a testvérem lenne - vajon Mike mit fog ehhez szólni?

-         Mi az, ami a legjobban hiányzok otthonról?

-         A családom, és a kutyám, Cézár. Egy kicsit az egyetem is, de inkább a közeg, ami ott volt. És a magyar nyelv – nevetett újfent. – Mike a mai napig tud olyan mondatokat mondani nekem, amiben csak az éseket értem.

-         Ha választanod kéne most jelen pillanatban, hogy hol élnéd le az életed hátralévő részét, mit válaszolnál? Magyarországon vagy Amerikában?

-         Azt hiszem, én már két éve választottam. Amerikát. Nem hiszem, hogy visszamegyek. Legalábbis úgy nem, hogy ott is maradjak. Mint mondtam, jó nekem itt.

-         És fogsz még könyvet írni, vagy befejezted?

-         A Hidegvérrel első része nyitott kérdéssel végződött. A második kötet készen van, most van a szerkesztőmnél. Ha ennek vége lesz, akkor egy teljesen más műfajban, más hangvételű könyvet szeretnék megírni, de erről majd akkor beszélek, ha eljött az ideje.

-         Eléggé feszült vége lett a könyvnek. Carláról kiderült, hogy végig ő volt a sorozatgyilkos. Számíthatunk valami hasonló csattanóra ennek a könyvnek a végén is?

-         Igen – mosolyodott el Léni, és igyekezett eltitkolni, hogy kurva nagydolog van a könyv végén. – Lesz a végén egy dolog, ami… váratlan lesz.

-         Akkor lesz folytatása?

-         Erről nem beszéltünk még. Lehet, hogy nem lesz, de az is lehet, hogy lesz.

-         Az utóbbi időben kevesebb időt töltöttél a Linkin Parkkal. Ez csak a könyvvel és filmmel kapcsolatos munkák miatt alakult ki vagy valami komoly ok is húzódik e mögött?

-         A film lefoglalt, és őszintén szólva örültem is ennek, hiszen akkor szakítottunk Chesterrel, amikor elindult a forgatás előkészítése. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam azt, hogy már nem vagyunk egy pár. Persze ez volt a helyes döntés, de azért fájt.

-         Hogy tolerálja a Los Angeles-i munkahelyed, tehát így Mike Shinoda, hogy a könyv miatt ennyi időt töltesz távol a Linkin Parktól, főleg egy turné közepén?

-         Mike nagyon szigorú főnök, és mindig megmondja, ha valamit elrontok, vagy valamit nem csináltam meg… - elgondolkodott, hogy elmondja-e az igazat. -  Nem örül. Mike határozottan nem örül annak, hogy ennyit vagyok távol. Persze ez érthető, hiszen neki a Machine Shop és a Linkin Park az életműve, és biztos nehéz rábíznia egy olyan emberre, aki nem fordítja minden figyelmét a munkájára. De azt hiszem, bízik bennem annyira, hogy ebből ne legyen nagyobb gond. Mert ő legbelül pontosan tudja, hogy az ő „életét” sosem tenném kockára – macskakörmözött a levegőbe.

-         Másokét igen?

-         A sajátom elé helyezem sokszor az övét. De vannak olyan emberek, akikért fele ennyit sem tennék meg.

Beszélgettek még sok mindenről, és Léni habár kissé feszélyezve érezte magát, megpróbált úgy tenni, mintha nem így lenne. Kemény dió volt az interjúadás, mindig figyelnie kellett minden szóra, ami elhagyta a száját. Végül mégis úgy gondolta, amikor kilépett a szeptemberi délutánba, hogy nem is sikerült olyan rosszul ez az egész.

**

Kérdőn pillantottam fel Chester arcára, de nem igazán akaródzott neki válaszolni, sőt, elfordította a fejét, és már készült ellépni mellettem.

Elkaptam a kezét, visszarántottam magamhoz, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Roadok haladtak el mellettünk, a szervezők pedig értetlen pillantásokkal bombáztak, de nem foglalkoztam velük.

-         Mondd már meg, az Isten szerelmére, hogy mi a franc van? Mi volt az-az egész a tegnapi koncerten? – Chester hideg pillantással nézett végig a ruhámon, ami egy egyszerű fekete koktélruha volt, majd rideg mosollyal az arcán megkocogtatta a fejemen a fülest.

-         Hát nem hallasz mégis mindent, Hel?

-         Chester… - suttogtam lemondóan, és megcsóváltam a fejem. – Azt hittem, kitartasz mellettem.

-         Ne légy önző! – mosolyodott el gunyorosan.

-         Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. – Ma délelőtt még semmi bajod nem volt.

-         A dolgok változnak.

Egy pillanatra mintha enyhülést láttam volna a tekintetében, de amilyen hirtelen ez jött, olyan gyorsan el is tűnt. Elsétált mellettem, én pedig ott maradtam a kétségeimmel. Most mi legyen? Próbálkozzak még? Akarjam összekaparni a barátságunk szilánkjait, vagy hagyjam a francba? Nem lett volna értelme erőlködnöm. Azon az éjszakán is ketten kellettünk a dolgokhoz. Ehhez sem vagyok elég egyedül én.

Az egész díjátadót úgy néztem végig, hogy közben visszavágytam Tom, Chris és Amber közé. Ez az én világom is volt, ez igaz, mégis kirekesztettnek éreztem magam. Csak ekkor jöttem rá, mennyire függök is Mike-tól, de még Chestertől is. Mike nem szólt hozzám egy kurva szót sem, mióta megtudta mi történt köztem és Chez között. És most Chester is úgy döntött, hogy egyedül hagy a szarban. Ha Mike úgy akarja, ha ők úgy akarják, akkor én itt egy senki vagyok. Hiába ismerem a dörgést, nem számít semmit, ha ők nem akarják.

Keserű íz öntötte el a számat, de a műmosoly ott volt az arcomon. Hiszen egy ilyen eseményen mindenkit figyelnek, aki kicsit is számít. Sőt, még azt is, aki nem. Én pedig számítottam, az idő előrehaladtával egyre jobban.

A srácok három kategóriában is jelöltek voltak, de egyet sem nyertek meg. Joe szemmel láthatóan csalódott volt, de Chester és Mike látszólag ott sem jártak fejben a díjátadón. Úgy nyomták le a fellépést, mint mindig. Élvezettel, beleéléssel, én mégis láttam, hogy valami nincs rendben.

És mindez az én hibám volt.

**

Vigyorogva léptem be a Santa Clara-i ház ajtaján, hogy aztán azonnal Tom toppanjon elém. Nem szólt semmit, még csak egy sziát sem mondott, de rögtön szorosan magához ölelt.

Őt követte a szöszi Amber, aztán valahonnan a stáb forgatagában megpillantottam Christ is.

Láttam a szemében, az arcán, a mosolyán, hogy örül nekem. Boldog volt. Az a kék pillantás mindennél jobban hiányzott, és egy pillanat alatt levett a lábamról. Valószínűleg, ha Tom nem fogja éppen a kezemet, összecsuklanak a lábaim, de így belé tudtam kapaszkodni. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült elérnie hozzám, ahol megtorpantam a bejáratnál, mert JJ még elkapta és nagyban magyarázott neki valamit. Mikor ő is észrevett, intett egyet, odakiabált, hogy majd szeretne velem beszélni, aztán útjára engedte Christ.

Tom közben csak figyelte a mosolyt az arcomon, és segített talpon maradni, aztán ellépett mellőlem, mikor a kékszemű félisten odaért. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókoljon végre, hiszen hetek óta nem láttam, és nagyon hiányzott, de úgy tűnt, még nem jött el az idő, mivel csak két puszit kaptam. Igaz, azok nagyon is közel voltak a számhoz, de még nem volt az igazi a dolog. Ennek ellenére olyan szorosan vont magához, mintha az elkövetkező időkben el se akarna engedni.

Mosolyogva fúrtam az arcomat a nyakhajlatába, belélegeztem az illatát, s boldogan elmosolyodtam a záporozó kérdések tömegében, amik Chris, Tom és Amber száját hagyták el. Felnevettem. Hazaértem.