One Step Closer - Chapter 15

15. Secret surprises

Februári reggel volt, mikor rámtörtek. Chester és Mike lehuppantak az ágyam szélére, és keltegetni kezdtek. Nem akartam én még csak életjelet sem adni magamról, de ők aljas módszerhez folyamodtak.

- Ne, légyszi! – nyüszítettem, mint akit nyúznak. Nem tehettem róla, hogy marhára csiklandós voltam, és ezt mindketten tudták, és ki is használták.
- Felkelsz? – hajolt az arcom elé Mike, és a közelségétől hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Csak bólogattam, mint azok a kutyusok az autóban.
- Király! - harsogta Chester, majd kihajított a fotelbe pár ruhát. – Futni megyünk!
- Hogy mi? – bukott ki belőlem a kérdés, és felültem az ágyban. Mikera néztem, aki pedig a takarómat bámulta. Követtem a pillantását, s csak akkor vettem észre, hogy a hálóingem felcsúszott a combomon, ami most kilátszott a takaróm alól. Azonnal kipattantam az ágyból, és zavartan kisiettem a fürdőbe. – Egy perc! – kiáltottam vissza, majd mosakodni kezdtem.

Időm sem volt kérdezgetni őket, olyan gyorsan kipateroltak otthonról. Az ajtó becsukódott mögöttünk, Chez pedig kocogva elindult, majd várakozóan visszafordult felém. Meg voltam hökkenve. Mióta akar ő futni? Meg úgy egyáltalán sportolni? Mindig azt mondta, hogy elég, amit a színpadon művel. Mondjuk egyet is értettem vele.

- Indulunk végre? – hajolt meg színpadiasan, mire összevontam a szemöldökömet.
- Nem is reggeliztem… - motyogtam, de én is kocogó üzemmódba tettem magam.
- Van egy hotdog árus a harmadik utcában. Gyere!
- De hát az messze van! – rémüldöztem, mire csak felnevetett.
- Tudom.

Nos, nem vagyok egy kifejezetten atlétikus alkat. És akkor még enyhén fogalmaztam. Szabályosan gyűlöltem még gyalogolni is. Biciklizni szerettem, a saját kis tempómban, na de sietni valahova, főleg gyalog?! Vagy lépcsőzni? Ha tehetem, busszal és lifttel közlekedem.
Egy órával később sikerült eljutnunk addig a standig, és kértünk két hotdogot meg két üveg vizet, aztán beültünk egy parkba.
A padon ücsörögve csak néztem a kajámat, de nem tudtam egyelőre beleharapni. Úgy kifulladtam, hogy kellett egy kis idő, míg újra normálisan működik majd a szervezetem és befogadja az ételt.

- Te Léni… - motyogta Chester két falat között. – Mi van veled és Mikekal? – a kérdése nem lepett meg annyira, valahogy mindig is sejtettem, hogy tudja, hogy nem egészen barátként tekintek Mikera.
- Semmi – megvontam a vállamat, majd enni kezdtem. Lassan, nyugodtan. Tudtam, hogy úgysem hagyja annyiban.
- Azon kívül?
- A Grammy után mintha kicsit haragudott volna, de aztán nem volt semmi különös. Együtt élünk, együtt dolgozunk. Sokat segít, főleg a papírmunkával, mert azért nekem elég nehéz még megérteni a szakszöveget, de… Normális, kedves, aranyos.
- És mennyire tudod türtőztetni magadat a közelében?
- Kénytelen vagyok, nem? Ő csak egy barát, ezt mondogatom magamban.
- És várod a holnapot? – kérdezte vigyorogva.
- Igen is, meg nem is…
- Mert?
- Várom, mert még sosem jártam a világnak azon a részén. De viszolygok is kissé, mert nem itthon leszünk, nem hazai pályán. Mármint… Jaj, ezt nehéz elmagyarázni – bosszankodtam gondolkodva. – Tudod, itt ha esetleg történik valami, ha összebalhézunk vagy valami, akkor bevonulok a szobámba, vagy bemegyek az irodába. De ott nincs hova menekülni, és ott mindenki az Ő barátja, nem az enyémek.
- Félsz – mondta ki egyszerűen, mire elhúztam ugyan a számat, de bólogattam. – És sikerült mindent elintézned? – utalt újra a turnéra.
- Ja, hát igen. Bár nem mondom, mikor elém tette a listát, hogy akkor ezt intézzem el, kicsit meghökkentem.
- Beledobott a mélyvízbe – rötyögött jókedvűen.
- Bele, pedig tudja, hogy nem tudok úszni – vigyorogtam én is. Kicsit kezdtem fázni így egyhelyben, így felálltam, és intettem, hogy jöjjön ő is. – Amúgy te ismered Hollyt?
- Aha, kedves lány, annyi idős, mint te azt hiszem. Nem lesz vele gondod.

Nem is hittem, hogy lesz, csak arra lettem volna kíváncsi, hogy neki is annyira bejön-e Mike, mint nekem. Csak hogy elkerüljem a kínos pillanatokat. Végül nem kérdeztem rá Chesternél, bár az ábrázatomból rájöhetett, hogy mire akartam kilyukadni.

A napom nem is telhetett volna furcsábban. Chester még két órán keresztül kényszerített rá, hogy futkározzunk a városban, amit már rettentően untam. Nem számítottam rá, hogy az egész délelőttömet ezzel töltöm. Aztán Mike hívta Chezt, de engem keresett. Kedvesen emlékeztetett rá, hogy anno nyáron egyszer nem csikizett halálra, és hogy megígértem, hogy bármit megteszek, hogy békén hagyjon. Bőszen helyeseltem, ő pedig elmondta, hogy kitalálta, hogyan fizessem neki ezt vissza.

Így történhetett meg, hogy Chesterrel úgy, ahogyan voltam, futós szerkóban, izzadtan vágtam neki a városnak, hogy a másik felében lévő szalonból elhozzam Mike egyik gitárját. És nem az volt ám a pláne, hogy el kellett oda mennem, hanem, hogy MOST AZONNAL. Nem várhatott, majdnem nekiállt hisztizni a telefonban, mikor megemlítettem, hogy előtte hazaugranék átöltözni. Mert, hogy nem sokáig vannak ma nyitva satöbbi. A békesség kedvéért belementem a dologba.

És három, ismétlem, három óra múlva oda is értünk. Oké, hogy LA. sokkal nagyobb, mint például Pécs, de természetesen a taxiban ülve bele is futottunk egy dugóba. Mondjuk nem értettem miért arra mentünk, hiszen tudni lehetett, hogy ott mindig ez van, de Chez erősködött, hogy jó lesz. Nem is kell mondanom, hogy összefont kezekkel, durcásan ültem végig a taxiban, míg ő csak vigyorogva játszott a telefonjával. Hihetetlen a pasi, de nem tudtam rá haragudni. Imádtam őt is!

Végül sikerült elhoznunk a gitárt, és természetesen nem is zártak be az orrunk előtt… közel sem voltunk hozzá. Amint kiléptünk a gitárszalonból, megcsörrent Chester mobilja. Azt hittem, hogy megint Mike az, talán ellenőrizni akar bennünket, hogy elvégeztük-e a küldetést, de nem Ő volt, hanem Joe. Totál kétségbe volt esve, azt kérte, menjünk hozzá. A gitárral, és még mindig edzős cuccban újra taxiba szálltunk, és Joehoz mentünk. Kint ácsorgott az udvaron, és nagyon megörült mikor meglátott bennünket.

- Na mi az a vészhelyzet? – kérdezte Chester, és valamiért nagyon úgy nézett ki, mint aki menten elröhögi magát.
- Herold felmászott a fára! – mondta egyszerűen és a fa felé pillantott.
- Ki az a Herold? – kérdeztem, de tök fölöslegesen. Herold mint látható volt, egy vadászgörény. – Neked van ilyened? – vontam fel a szemöldökömet.
- Aha, nemrég kaptam. És nem hiszem, hogy le tud jönni! – húzta el a száját, és leguggolva meg ciccegetve hívogatni kezdte Heroldot.
- Nem macska, miben reménykedsz? – röhögött fel Chester.
- Valakinek fel kéne menni érte! – nézett Joe Chezre.
- Menj! – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire nagyon csúnyán nézett rám. – Most mi van, a tiéd?!
- Úgy nézek ki, mint aki fára is tud mászni? – kérdezte szkeptikusan. Chester ekkorra már a hasát fogta a röhögéstől, és hát az én számat is elhagyta egy vihogás.
- Oké, akkor Bennington? – pillantottam felé.
- Meghúztam a lábamat, nem fog menni… - zavartan összepillantottak Joeval, de ekkor már nem foglalkoztam velük.
- Bénák! – morogtam, s közelebb mentem.

Nos, a fa magában elég magas volt, és meg nem mondtam volna, hogy milyen fajta. Az volt a jó, hogy nem volt magas a törzse, és sok kisebb ág nőtt rajta már lejjebb is. Persze én azért nem voltam elég magas, így arra megkértem a mi DJ barátunkat, hogy tartson bakot. Falusi lányzó lévén természetesen voltam olyan ügyes, hogy felmásszak a fára. Chester a telefonjával fényképezett közben, amit mondjuk nem díjaztam, de olyan öt méter magasan már lefostam, hogy mit csinál. Aztán Herold volt olyan aranyos és bájos, hogy mielőtt elérhettem volna, még egy kicsit magasabbra mászott. Jó fél óra múlva landoltam a földön, talpon, ahogyan kell, a zsebemben Herolddal. Joe rettentő hálás volt, és behívott bennünket egy üdítőre.

Háromfelé járt az idő, mikor eljöttünk tőle, és ismét be sem kellett még szállnunk a taxiba, csörgött a mobil. Már előre féltem, hogy most ki és mit akarhat. És volt is rá okom, Brad hívott, hogy van egy kis gubanc a turnéval.

- Milyen gubanc? – kérdeztem ijedten, mindjárt azon kezdtem agyalni, hogy minden rám osztott feladatot megcsináltam-e.
- Nem tudom, valamelyik szerződéssel a hellyel kapcsolatban – megvonta a vállát, és kinyitotta nekem a taxi ajtaját. Hirtelen fagyott le mellettem, és az utca másik oldalára bámult.
- Hé, hahó, Chez! – legyeztem az arca előtt, és én is arrafelé kezdtem sasolni.
- Menjünk! – szinte úgy nyomott be a kocsiba, és gyorsan ő is bepattant mellém. Azonban a szőke hajú széplányt még sikerült megfigyelnem.
- Chester Bennington menekül egy nő elől… - nevettem. – Ex?
- Az… - megforgatta a szemeit és fintorgott. Ezen csak nevettem.

Azonnal elindultunk az irodába, ahol röpke öt órát töltöttünk, mert valami balfék eltolta az egyik szerződést Ausztráliában. Este már csak ültem az asztalomnál és játszottam, miközben vártunk.

- Sudoku? – telepedett le mellém Chez.
- Szeretem – mosolyodtam el egy pillanatra.
- Jó gyorsan csinálod! – pillantott a már mellettem heverő, megfejtett kupacra.
- Vizsgák helyett mindig ezt csináltam.
- Hát az jó – kuncogott, majd ahogy csörgött a telefon, felvette. – Remek, köszi! – letette, majd vigyorogva nézett vissza rám. – Mehetünk!
- Végre! Veszünk út közben valami kaját?
- Ja, persze, el is felejtettem, hogy reggel ettünk csak.
- Nem baj, most már éhes vagyok, de eddig elvoltam.

Vettünk három nagy pizzát, majd végre valahára hazafelé vettük az irányt. Tekintve, hogy reggel óta nem voltam ott, már jó volt belegondolni, hogy csak pár perc az egész, és újra az otthonomban vagyok. Ahol Mike van, ott van az én otthonom is. Igen, szánalmas vagyok, ezt elkönyveltem magamban. De nem tehettem róla, hogy ennyire szerettem vele lenni, a közelében sertepertélni.

Az ajtóban ácsorogva, a három pizzásdobozzal meg a gitárral a kezemben vártam, hogy Chester kinyissa végre az ajtót. Annyira zörgette a kulcsokat, azt hittem beszakad a dobhártyám. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy mégis mi a francot művel, de végül csak bejutottunk. Gyorsan levettem a cipőimet, a gitárt a nappaliba tettem, majd a pizzákkal egyenesen a konyhába mentem.

- Mike, megjöttünk! – kiabáltam, de alig ejtettem ki a szavakat a számon Ryu termett mellettem.
- Szia Léni! – két puszit nyomott az arcomra, és azonnal a pizzákat kezdte nézegetni.
- Szia, nem is tudtam, hogy itt vagy! – elővettem volna én a tányérokat, de ezeknek minek? Ryu máris evett, szóval…
- És én is itt vagyok! – Phoenix lépett be az ajtón, és jól megölelgetett.
- Hagyjatok nekem is! – furakodott az asztalhoz Chez, és letámadta ő is a pizzát.
- Na hát… - hirtelen nem tudtam mit mondani, vágytam volna már egy zuhanyra.
- Szia! – suttogta az ismerős hang a fülembe, én pedig megborzongtam tőle. Ez megint egy olyan helyzet volt, mikor egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha egy pár lennénk.
- Szia! – rebegtem, aztán inkább elléptem tőle. Kicsit nagy volt a kísértés, hogy háttal neki, belesimuljak az ölelésébe.
- Mutatni szeretnék valamit! – mosolygott rám, mikor felvettem egy szelet sonkás-kukoricás pizzaszeletet, és majszolni kezdtem.
- Oké… - motyogtam, s mivel kinyújtotta felém a kezét, nagy nehezen odabotladoztam újra Hozzá, és elindultunk felfelé.
- Remélem nem haragszol nagyon a mai nap miatt, de muszáj volt eltávolítanom téged a házból! – mondta, amikor felfelé sétáltunk a lépcsőn. Elkerekedett szemekkel néztem vissza Rá.
- Miattad kellett négyzetesen körbefutnom Los Angelest, meg fára másznom, meg nem létező szerződések után kajtatnom?
- Aha! – a mosolya miatt képtelen voltam Rá haragudni, így csak pislogtam.
- Hát én nem haragszom, csak furcsa volt, hogy minden összejött.
- Szerettem volna egy nap alatt elkészülni a meglepetéseddel, és a többiek segítettek – nem értettem miről beszélt, de mikor kinyitotta előttem a szobám ajtaját én esküszöm majdnem ott haltam meg.

A szemközti falon volt az ablak, ami előtt most egy plafontól földig érő Linkin Parkos függöny lógott. Középen volt egy vadi új dohányzóasztal és három fekete bőrfotel. A bal oldali falon ugyanaz a szekrénysor állt, ami eddig, de most már mindenhol az én díszeim – régiek és újak – voltak rajta, s a jobb oldalon ott állt a nagy franciaágyam, amin szintén Linkin Parkos huzat volt. De nem is igazán ez volt a lényeg, bár hihetetlen, hogy Mike ennyit vesződött, hogy ezeket beszerezze nekem, hanem, hogy a falakon az Ő keze munkája volt látható. Kép nem volt fent, sőt polc sem, semmi. Viszont így volt tökéletes, mert a fejem felett az ágynál ott díszelgett hatalmasban megfestve a The Rising Tied borítója, míg a többin szintén Mike festményei voltak. Azok a furcsa kis fejek, furcsa kis pálcikaemberek, halálfejes-angyalszárnyas muksók… Minden volt benne, amit imádok, LP és FM. És nem csak azért volt már ez fontos, mert halálosan imádtam a zenéjüket, mindkettőnek, hanem mert már én is ebben a világban dolgoztam. Az éjjeli szekrényemen egy pici, elég modernnek kinéző kis lemezjátszó állt, s az alatta lévő polcon ott sorakoztam az albumok. Az összes LP és FM, és minden más is, amit Mike szeretett, és úgy hitte hallanom kell. De a legdurvább az volt, hogy a plafonon ott voltak az aláírásaik nagyban. Nem tudom Mike hogyan készülhetett el ezzel egy nap alatt!

- Valahol még kicsit száradni kell a falnak, de amúgy kész van – mintha csak a fejembe látna!
- Én… - mit mondjak? Mondjuk azt, hogy totálisan, őrülten, halálosan szerelmes vagyok belé? – Köszönöm! – nem mertem megtenni.

Nem tudtam, hogy mi a franc folyt itt egész nap. Azt hittem, mind megőrültek, vagy valami, de most már értettem, mire készült. Mindennek ellenére most aztán még jobban összezavarodtam. Miért csinálta ezt? Mikor már úgy érzem, hogy minden oké, akkor történik valami, ami elront mindent. Mint a Grammyn is, bár a mai napig halvány lila gőzöm se volt róla, hogy mit is vétettem. Aztán most megint minden olyan, mint nyáron volt. A mosoly az arcán őszinte, lélegzetelállító, és a szemei is úgy csillogtak rám, mintha én lennék rajta kívül az egyetlen lény a földön. Nem tudtam mit mondani, csak tátottam a számat. A szemeimet ellepték a könnyek, és csak annyit tudtam tenni, hogy odasétáltam Hozzá, és szorosan magamhoz öleltem.

**

Később a fürdőből sétáltam vissza a vadi új, de mégis régi szobámba, mikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogy akkor az a szerződés most tényleg gázos, vagy csak az is csel volt. Ám mikor odasétáltam a szobájának az ajtajához, meghallottam, hogy telefonál. Suttogott. Sosem titkol előlem semmit, így már elsőre feltűnt, hogy valami nem stimmel. Nem akartam én rosszat, komolyan, de kíváncsi lettem. Lesiettem a konyhába, és óvatosan felvettem az ottani telefont. Chester hangját hallottam. Gondolhattam volna, hogy ismerős hívta az itthonin! Viszont nem értettem, miért telefonon beszélnek, ha nemrég ment csak el Chez?

- Léni tudja? – Mike hangja halk volt, alig értettem amit mondott. Gondolom, hogy én a másik szobából meg ne halljam.
- Nem, azt hiszi, hogy az egyik volt nőm volt az.
- Akkor jó. Nem akarom, hogy találkozzanak!
- Miért? Előbb-utóbb úgyis megismeri, ha már itt van megint. Keresni fog téged, Mike!
- Nem tudom… - nagyot szusszantott, ideges volt. – Kim szétszedné őt, ha tudná, hogy együtt élünk.
- Hel nem hagyná magát!
- Tudom…
- Akkor mégis kit akarsz védeni kitől? – válasz nem érkezett a kérdésre, én meg szédülni kezdtem, mivel még levegőt sem vettem, nehogy meghallják. – Szereted még?
- Én… Talán… - letettem. Igyekeztem nem lecsapni a kagylót, de nem akartam többet hallani.

Tehát az a szőke nő, Kim volt, Mike exe és nem Chezé. Hazudtak nekem! És Ő még mindig szereti? Legszívesebben a fejemet belevertem volna a falba. Hogyne szeretné? Írt neki egy dalt. Sosem írt előtte senkinek semmit.
Visszasiettem a szobámba, és most először, mióta ideköltöztem, előkerestem a cigimet a táskámból, és lesiettem az udvarra. Csak akkor egyszer jártam itt kint, mikor Mike beugrott velem a medencébe. Leültem az egyik székre, odahúztam a hamust, és rágyújtottam.
Olyan érzés volt, mintha vérezne a szívem. Fájt, sajgott, és a szememet is marták a könnyek. Rájönni, hogy a szerelmed, akit titkon imádsz, talán mást szeret, kegyetlen érzés. De talán nem így van, mert Mike nem találkozott vele… Tudom, mert együtt élünk. Bár, ami késik, nem múlik, szokták mondani.
A pillantását éreztem a hátamon, tudtam, hogy ott áll a mögöttem az ajtóban és engem néz. Mégsem fordultam meg, nem tudtam volna most beszélni Vele. S mintha Ő is érezte volna, hogy valami nincs rendben, nem szólt semmit. Isten tudja, meddig voltunk ott a kertben, mozdulatlanul, némán azon az éjszakán…

A hetedik

2. A két Bennington

Rose szemszöge:

Sosem hittem volna, hogy ilyen jó lesz a színpadon. Rossz volt abba belegondolnom, hogy holnap dolgozatot irat velem a magántanárom angol irodalomból, de most ez sem számított. Chester és én körbeugráltuk a színpadot, pedig éreztem, hogy meghúzódott a combom. De egyszer élünk alapon belevittem mindent a mai fellépésbe.

A decemberi hideg csípte az arcomat, amikor kiléptem a kis csehó ajtaján. Mellettem Mike lépdelt, és vigyorgott. Vállalta, hogy hazakísér, ráadásul azt is, hogy még tanul velem. Valamiért ő jobban el tudta magyarázni nekem a fránya egyenletes szarságokat, mint bárki más.

- Komolyan maradhatsz ám, megoldom a hazautat egyedül is! – pillantottam fel az arcára, és a barna szemekbe néztem. Úgy vigyorgott, mint a tejbetök, bár nem csodálkoztam, hiszen nem keveset ivott.
- Megígértem, nem? Tudod, hogy mindig betartom a szavam! – karját átdobta a vállam felett, és ez jelezte, hogy nagyon nem józan. Túl közel volt hozzám, ami szokatlan volt, ha nem ivott éppen. Általában tartja tőlem a távolságot. Nem feltűnően, csak úgy épp amennyire kell.
- Tudom hát! – nevettem fel halkan, majd átöleltem a derekát, és igyekeztem egyenesen menni vele.
- Állat volt ez a mai, nem?
- Az volt, igen. Csak meghúztam a lábamat… - panaszoltam, s önkéntelenül is a jobb combomhoz kaptam.
- Na majd segítünk rajta! – csettintett az ujjaival, én pedig elmosolyodtam ezen. A kis nem normális!

Énekelve tettük meg az út további részét, majd a lakásunkban levettük a meleg kabátokat meg cipőket, hogy aztán Mike a kanapéra heveredve bekapcsolja a TV-t. Csak megcsóváltam a fejemet, mert hogyan lesz ebből így tanulás?
Mindenesetre kihoztam a könyveimet és a füzeteimet, majd leültem mellé. Várakozóan pislogtam rá, mert rettentően lekötötték a hajnali két órás hírek. Hihetetlen pasi volt! Végül rászánta magát, hogy rám figyeljen, persze csak a hírek után. Nem mondom, vicces volt, ahogyan részegen megpróbálta elmagyarázni a dolgokat, mert néha még ő maga sem tudta, hova is akart kilyukadni. Négykor Chester állított haza valami szőke macával az oldalán. Igyekeztem nem nagyon bunkó lenni, még köszöntem is, de nem voltam hajlandó rájuk nézni. Bevonultak a szobába, és hála Istennek csendben maradtak.

- Mi bajod van? – kérdezte öt körül Mike, mikor befejeztük a házimat, és fejével Chez szobája felé intett.
- Csak nem szeretem, ha össze-vissza felhoz ide nőket… - megvontam a vállamat, majd végigkövettem a szememmel, ahogyan hátradőlt a kanapén, és elgondolkozott. Onnan tudtam, hogy valamin nagyon töri a buksiját, hogy ilyenkor mindig kicsit hunyorított, mintha a távolba figyelne, és az ajkait is picit összeszorította.
- Miért? – szegezte nekem a következő kérdést, én pedig felnevettem.
- Mert nem bízom az emberekben. Tudod, a saját szüleim is képesek voltak velem úgy bánni, mint a kutyával, akkor mit várjak egy vadidegen nőtől? Ráadásul most képzeld el, hogy felhozza ide őket, és vajon mit gondolhatnak, mikor meglátnak engem?
- Hát gondolom nem azt, hogy a házvezetőnője vagy…
- Gondolod? – én is hátradőltem, és nagyot sóhajtottam.
- Akkor miért nem mondod meg neki?
- Mert nem fogom bántani őt. Én tartozom köszönettel, hogy elhozott onnan. A legkevesebb, hogy befogom a számat, és hagyom, hogy élvezze az életet! Pláne, hogy neki sem volt mindig könnyű.
- Te egy nagyszerű lány vagy, Rose! – pillantott rám fátyolos szemekkel, én pedig csak bólogattam.
- Persze… - ráhagytam a dolgot, hadd mondja.
- De most komolyan… Tudod, olyan kis fiatal vagy még, és mégis… Talán pont ezért vagy olyan különleges…
- Te meg részeg! – koppintottam az orrára, majd a lábamat kezdtem masszírozni.
- Nem is vagyok már az… - motyogta, s közben felállt a kanapéról. Még mielőtt megszólalhattam volna, közelebb hajolt, és a vállaimnál fogva lenyomott a puha párnák közé, és elfektetett. – Na lássuk… - mormolta, majd ujjaival átkulcsolta a bokámat, és a vállára tette a lábamat.
- Mit csinálsz? – kérdeztem halkan. Furcsa volt ilyen testhelyzetben feküdni előtte, tekintve, hogy egy feszülős naci volt rajtam.
- Nem azt mondtad, hogy meghúzódtál? – pillantott le rám értetlenkedve, mire csak bólintottam. – Na, akkor meg minek kérded? – dörrent rám, én meg csak megforgattam a szemeimet. – Ne grimaszolj! – vigyorodott el hirtelen, én pedig felnevettem.
- Rajtad sem lehet kiigazodni ám! – mondtam, s hagytam, hogy ujjait végigfuttassa a lábamon. Kirázott tőle a hideg, és ezt nem értettem. Basszus, ez most mi? Jól esik az érintése. De vajon miért? Vagyis… Mi van velem?
- Itt? – kérdezte, s a combomon körözött a tenyerével.
- Aha… - nyögtem fel hangosan, mert meglehetősen fájt, ahogyan csinálta. – Áucs… - szaladt ki a számon kissé hangosan, mire ő belenézett a szemembe.
- Ennyire fáj? Csináljam máshogy, vagy…
- Ne, ne hagyd abba! – utasítottam, mire folytatta a masszírozást. – Azt hiszem… ez így normális…
- Igen, én is úgy hiszem… - mosolygott, majd talpamat a vállának támasztotta, és felém kezdett hajolni nagyon lassan. Ezzel nyújtotta az izmot a combomban, de közelebb is került hozzám. Megkapaszkodott a kanapé támlájában, és lassan, nagyon lassan ereszkedett még közelebb, én pedig összeszorítottam az állkapcsomat. Nagyon fájt a lábam, de éreztem, hogy ezután jobb lesz, meg az is közrejátszott, hogy azzal a sötét tekintetével és a vörös hajával, olyan volt, mint maga az ördög. Én pedig szerettem volna játszani az Ördöggel… - Na? Milyen érzés? – kérdezte halkan, alig pár centire az arcomtól.
- Ah, kurva jó – nyögtem fel, mire felkuncogott. Egy ajtó nyitódását hallottuk, amitől ő rögtön leszállt rólam, én pedig felülve Chesterre néztem. Pár pillanatig holt kuss volt, és csak bámultunk egymásra. Chez tekintete végül Mike arcán állapodott meg.
- Addig éltél! – intézte neki a szavakat pókerarccal, majd mást nem mondva visszament a szobájába. Csak pislogtam Mikera, aki csak somolygott magában.
- Most tényleg azt csinálta, amit gondolok, hogy csinált?
- Azt hiszem igen… ezt vehetem fenyegetésnek… - konstatálta, majd összeszedve a cuccait, elbúcsúzott, sok szerencsét kívánt a dolgozathoz, és így reggel hatkor elindult haza.

A napok és hetek teltek, mi pedig összeálltunk az ezredfordulóra egy bandává. Linkin Park. Ez lett a nevünk. Az ötletet Mike hozta, és mindenkinek tetszett. Végül sikerült bevonulnunk a stúdióba is, és elkezdhettünk ténylegesen is dolgozni.
Egyáltalán nem volt könnyű, sőt, nekem irtó nehéz volt egyszerre három dolgot is vinni: a bandát, a tanulást és a melót. Chester minden éjjel ahelyett, hogy aludt volna a stúdiózás után, leült velem tanulni. Volt, hogy mindketten a konyhaasztalon ébredtünk, volt, hogy együtt aludtunk el a kanapén a könyvek között. Ráadásul Mike sem könnyítette meg a helyzetemet.

- Nem jó… - csóválta a fejét, miközben már századszorra is kiénekeltem a lelkemet neki.
- Nem megy másképp…
- Pedig kell, hogy menjen! – pillantott rám félig kérlelően, félig mérgesen.

Így ment ez minden nap, négy hónapon keresztül. És mikor már azt hittem, ennél nagyobb bajom nem lehet, az élet megmutatta, hogy igenis lehet.

Mike szemszöge:

Hol vannak már? Hol vannak, merre lehetnek? – kérdezgettem magamban idegesen, miközben fel és le járkáltam a stúdió szűk kis helyiségében. Chester és Rose már három órája késtek, és el nem tudtam képzelni, merre lehetnek. Brad halálosan nyugodtan ült egy forgós székben, és megállás nélkül pengetett. Már komolyan az is feldühített, hogy mégis hogyan lehet ilyen nyugodt? A többieknek ma nem kellett bejönniük, mert az éneket szerettem volna tovább venni. Hát nem jött össze.

- Mit mondott Rose, mikorra ér vissza? – kérdeztem, mire megállt a mozdulatában és úgy nézett rám, mintha egy ötéves értetlen gyerek lennék.
- Ma reggel.
- De már este van! – dühöngtem. – Rég itt kellene lenniük! Ez így nem lesz jó…
- Nyugodj már meg! Úgyis nemsokára… - mielőtt még befejezhette volna a mondatát, nyílt az ajtó, és Chez lépett be rajta.
- Srácok, bocs, de ma ez nem fog menni! – hadarta, s azonnal láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Miért? Hol van Rose?
- Otthon. Mármint itthon, de nagy gáz van, és… szóval nekem vissza kellene mennem hozzá!
- Miért, mi történt? – Brad végre letette a gitárt, és aggódva fürkészte Chester arcát.
- Hát… Ezt látnotok kell… Bár lehet, hogy Rose kiakad, ha átjöttök… - gondolkodott el, nem tudta, mi lenne a helyes. Én viszont már totál elvesztettem a fonalat.
- Menjünk! – sürgettem végül. Jobb, ha tényleg megyünk, és megnézzük, mi van Rosalieval.

Az úton nem beszélgettünk, Chester rém’ idegesnek tűnt, és innen tudtam, hogy tényleg nagyon nagy baj van. Rose volt a szeme fénye, ha mondhatom ezt, és most valami történt a lánnyal.
Az ajtó előtt megtorpant, és felénk fordult. Először nagy levegőt vett, kifújta, majd mondani akart valamit, de nem tudta. Értetlenül néztünk rá, mire nagy nehezen kinyögött két mondatot.

- Ne kerítsetek neki nagy ügyet, legalább ti ne! Én mindent elintézek, csak legyetek mellette, ha szeretné!
- Oké – motyogtuk szinte egyszerre, majd beléptünk a kis lakásba.

Rose a kanapén ücsörgött, lábait felhúzta a mellkasához, és a térdére hajtotta a fejét. Hosszú, piros haja körbevette a testét, és nem mozdult. Mintha nem is élne, hanem egy bábu lenne odarakva. Csak néztük mozdulatlanul. Éreztem a sejtjeimben, hogy valami baja van, s mikor ránk emelte a pillantását, már láttam is, hogy mi.

- Rosie… - suttogta megrökönyödve Brad, és odasétált a kanapéhoz, majd leült mellé. Az arca a szomorúság tanúbizonyságán kívül valószínűleg az apja kéznyomait is viselte. A jobb szeme alatt az arccsontjánál felrepedt a bőre és körbe mindenhol vörös és lila volt. A szája is több helyen repedt volt, ahogyan a szemöldöke is. – Mi történt?
- Apám nem örült nekem, mikor hazamentem – motyogta, s elmosolyodott, de abban a pillanatban fel is szisszent a fájdalomtól.
- Voltam vele a rendőrségen, minden rendben lesz, Rose! – mondta határozottan Chez, mire ránéztem. Ismertem már egy ideje, de még sosem láttam ilyen gyilkos tekintettel nézni. Az, hogy bántották Rosaliet betette nála a kiskaput. Bennem is forrt a düh, hiszen ő még csak egy fiatal lány. És amúgy is milyen ember az, aki így bánik egy nővel?
- Mike, itt maradnál vele, Bradet elrabolnám egy kicsit az ügy érdekében?! – suttogott nekem Chester, s bólintottam. – Rosie, Életem, Mike itt marad veled, jó? Én most elmegyek Braddel, van egy kis dolgom!
- Hova mész? – kérdezte halkan, s könnyek gyűltek a szemében.
- Nem lesz baj, Rosie, én itt maradok! – végre megtaláltam a hangomat, és sikerült talán kissé megnyugtatnom, mert halványan elmosolyodott.
- Oké, de Chez… - amúgy is rekedt hangja most csak még inkább olyan volt. – Nehogy valami…
- Szeretlek, és sosem tennék olyat, ami neked rossz lenne, oké?
- Oké…

Most először hallottam, hogy azt mondta neki Chester, hogy szereti, és ez sem úgy hangzott, mint ahogyan én az első pillanattól fogva várom. Valamit nagyon benéztem, mert még most sem úgy közeledtek egymáshoz, mintha szerelmesek lennének. Pedig hát ha valami, hát akkor ez lett volna az a helyzet, mikor ez bekövetkezhetett volna.
Chester elhívta Bradet, kisétáltak az ajtón, de még egyszer visszanézett Rosera. Az a tekintet… Nem sajnálta, nem szánta, egyszerűen szerette.

- Te Mike, van egy ötletem az Plaster-hez! – suttogta halkan, s lenyúlt a földön heverő táskájáért. Megint csak felszisszent, arca eltorzult a fájdalomtól, s az oldalához kapott.
- Segítek! – ajánlottam, de esküszöm a sírás fojtogatott. – Mid fáj még? – kérdeztem, mikor megfogtam a kezét, és segítettem újra visszaülni a kanapéra.
- Hát… Inkább hagyjuk, jó? – most nem nézett rám, kicsit olyan volt, mintha megint csak most ismertük meg volna egymást.
- Én nem szeretném hagyni! – erősködtem, amit utált. Nem az a lány volt, akinek meg lehetett mondani, mit tegyen. Bár rám általában hallgatott, amit megint csak nem értettem. Mindig láttam, hogy a fogát csikorgatja, de mégis tette, amit kértem.
- Most hallani akarod, hogy a földön fetrengetem, míg kitaposta a belemet is? Szó szerint! Szerinted miért fáj minden porcikám? – hangja most már erősebb volt, dühös. De tudtam, hogy nem rám mérges.
- Nem voltatok orvosnál?
- De voltunk, még ott... Szóval, valami olyasmi van a fejemben, hogy „Minden amit mondasz, egy lépéssel közelebb visz a végéhez” … Nem tudom, valami… valami ütős, tudod! – előszedte a táskájából a papírjait, amire a dalszövegeket szokta írni.
- Ez jó, tetszik… - belementem abba, hogy dolgozzunk, mert tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha terelem a figyelmét, és ez így sikerült is.

Előkerültek a gitárok is, és kezdtünk összerakni egy új számot is. Szerettem Rosalieval dolgozni, mert hasonló ízlése volt, mint nekem, mégis mindig sikerült meglepetést okoznia. Azon az estén nem esett több szó az apjával történtekről, és ennek Rosie látszólag örült. A többiek is megtudták még aznap, hogy mi történt, így éjfélre már mind ott voltunk a lakásban, együtt. Mind a heten.

Teltek a hetek, múltak az órák a stúdióban, és minden a legnagyobb rendben haladt. Rose és Chester fantasztikusak voltak együtt, és ezért külön hálás voltam. Sosem volt bajom kettejükkel, tökéletesen összedolgoztak. Ami pedig a Rose-ügyet illette, senki sem szólt egy szót sem. Azt tudtam, hogy Chester még azóta is intézte ezt a dolgot, de nekem nem beszélt róla, hogy miért tart ennyi ideig. Azt hittem, csak feljelenti Rose apját, de nem így történt. És akkor esett le igazán az állam, mikor egy nyári napon Chez egy nagy borítékkal a kezében állított be a próbaterembe, vidáman mosolyogva.

- Na mit hoztam? – lobogtatta a borítékot, és Rosiera pillantott. A lány arca felragyogott, és szinte láttam, hogy két centivel a föld fölött lebegett.
- Sikerült? Elfogadták a kérelmünket? – kérdezte mohón, és valamiért Bradre nézett.
- Igen, el – bólintott, mire Rose tőle szokatlan módon hatalmas vigyort villantott, és halkan felsikkantott.
- El se hiszem… - odaszaladt Chesterhez, és a nyakába ugrott. Chez úgy ölelte magához, mintha most találkoztak volna először nagyon hosszú idő után.
- Alá kell írnod! – a kezébe nyomta a borítékot, amit Rose azonnal odahozott mellém, letette az asztalra, s előhúzta belőle a fehér lapokat. Elképedve olvastam a sorokat.

Rose szemszöge:

- Te a nevedre veszed? – Mike úgy nézett Chesterre, mintha megőrült volna. Hát, nem mondom, hogy én nem lepődtem meg, mikor Chester felajánlotta ezt a lehetőséget.

Életemben soha nem volt még velem senki ennyire jószívű, mint Chester. Rajta látom, hogy tényleg törődik velem, és nem csak úgy tesz mintha. Azt hiszem, még sosem szerettem senkit. A szüleimet talán, mikor kicsi voltam, de az hamar átment félelembe. Aztán megismertem őt, és minden borult. Eddig mindenkitől tartottam, senki sem volt fontos, és nem is akartam, hogy az legyen. De ő más volt. Ő volt az egyetlen, akit az első perctől fogva szerettem.

Mike szemszöge:

- Hát sikerült kijárni Brad apja segítségével, hogy én lehessek Rose gyámja, és felvehesse a nevemet.
- Hogy sikerült ezt ilyen gyorsan? Mármint… az ilyen ügyek nem szoktak nagyon elhúzódni? – tette fel a kérdést helyettem most Joe.
- Nem volt nehéz elérni, tekintve a testi és nemi erőszakot… - szaladt ki Chester száján a meggondolatlan válasz, ami teljesen megütött mindenkit a szobában. Rose mellettem lefagyott, és falfehér arccal nézett fel Chesterre.

Senki sem mert megszólalni, jómagam még levegőt is alig mertem venni. Nem látszott Rosalien, hogy ilyesmi történt volna vele. Tudtam, hogy erős lány, de azt nem, hogy ennyire. Más az ő helyében, ha ez tényleg igaz, összetört volna. Ő viszont azon kívül, hogy testi fájdalmakra hivatkozva néha kért öt perc szünetet, mást nem mutatott. Pedig ha valakit a saját apja így megbecstelenít, annak komoly lelki sérülést okoznak.
Chester életében nem vágott még ijedtebb arcot, ezt garantálhatom. Gondolom ez olyasvalami volt, amit nem akartak elárulni senkinek, amit valahol meg is értettem. Bár mi egy család vagyunk, ha úgy tetszik, és mindent megosztunk egymással. Oké, kicsit nehéz ez, tekintve, hogy van közöttünk lány, de azért mégis…
Rose végül gépies mozdulattal az asztal felé nyúlt, felvette róla a tollat, és aláírta a lapot. Így hivatalosan is Chester lett a gyámja, és ha még egy kicsit papírmunkáznak, akkor ő is Bennington lehet. Mondjuk ki hinné Chezről, ha ránéznek, hogy „apa”? Szőke haj, piercing, tetoválások, hamiskás mosoly, és hát rettentő fiatal volt. Ahhoz biztosan, hogy egy ekkora lányt neveljen. És mégis, ő jobban szereti Roset, mint a lány saját szülei. És képes felnőni a feladathoz őérte.
Rosalie visszacsúsztatta a lapokat a borítékba, és otthagyta az asztalon, majd körbenézett. Ehhez is nagy bátorság kellett tekintve, hogy mindannyian megdöbbenve és sajnálkozva néztünk rá. Lesütötte a tekintetét, ahogy végigért mind a hatunkon, majd lassan felállt, és kisétált az ajtón. Chester néhány pillanattal később már indult volna utána, de megállítottam. Megkértem, hadd menjek én. Hiszen én is csak most tudtam meg, nekem is új az információ, bár nem most történt, és szerettem volna, ha Rose tudja, hogy mellette állok… állunk. Chester nagy nehezen beleegyezett, így elindultam Rosalie után. Nem kellett messzire mennem, tudhattam volna, hogy nem csinál butaságot. Csak a próbaterem épülete mellett ácsorgott, és éppen egy üveg ásványvizes palackot szorongatott a kezében. A lépcsőn üldögélt, lábait felhúzta a mellkasához, és elgondolkodva nézegette az üvegen az írást. Odasétáltam mellé, és leültem én is. Nem nézett rám, csupán felém pillantott, és mikor gondolom felismert a cipőmről – mert nem kellett neki több, hogy beazonosítson – újra csak egy mély levegőt vett.

- Rose, én…
- Ne! Tudom, hogy sajnálod, és azt is, hogy mellettem állsz. Nem kellenek a felesleges szavak, a felesleges érzelgősködés… - mondta rögtön a szavamba vágva, és most sem kellett csalódnom. Nem is vártam tőle mást.
- Az, hogy elmondom, hogy mi szeretünk, nem felesleges érzelgősködés!
- Én is szeretlek titeket – motyogta végre, s ez mosolyt csalt az arcomra.
- Nehezedre esett kimondani, mi? – löktem meg a vállánál fogva, mire azok a telt, piros ajkak ismét csak lusta mosolyra húzódtak.
- Nagyon! – kinyújtotta rám a nyelvét, és a szemében most már nem láttam fájdalmat.
- Miért nem mondtad el már akkor este? – kérdeztem rá mégis. Összevonta a szemöldökét, és mélykék szemei érdeklődve csillantak.
- Mit kellett volna mondanom? Örültem, hogy eltitkolhatom. Nem viselkedtem úgy, mint akit… megerőszakoltak… - nehezen mondta ki a szót, az arca megrándult közben. – Igyekszem elfelejteni - tekintete nem rajtam időzött, hanem a szemközti hatalmas ház falát bámulta, de így is láttam, hogy mennyire őrlődik magában. Viszont ő nem az-az ember volt, akit nyüstöléssel rá lehetett volna venni, hogy beszéljen arról, amiről nem akart.
- Nem megyünk be? – kérdeztem rá, mert úgy gondoltam, hogy az, ha kint ücsörgünk a némaságban, csak rosszabb, mintha bemennénk.
- Ha nem bánod, most inkább hazamennék – bágyadt mosollyal az arcán pillantott rám, mire csak bólintottam.
- Hazakísérlek!
- Nem kell, jól vagyok!
- Chester megölne, ha egyedül elengednélek! – ezen megint csak halkan felnevetett, s szemeibe könnyek szöktek.
- Igazad van… - tudtam, most meghatódott. Szerette Chezt. Mint ahogyan a legjobb barátot szokás… Nem is, talán jobban. Rajongással imádta.

**

Három hónappal később Phoenix nem volt velünk. A hetünk most hatra csökkent, ami nem kicsit fájt nekem, mégis oltárian boldog voltam. Október huszonharmadikán éjszaka jártunk, Chesterék lakásában. Holnap lesz a napja, hogy a Hybrid Theory debütál, és azt hiszem, egyikünk sem tudna aludni ezen az estén. Így összegyűltünk egy kupacba. Rosalie a konyhában volt, befejezte a vacsorát, és Chester éppen a kulcsaival matatott a zárban.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát a kicsi lakásban, tök fölöslegesen.
- Halljuk! – zengtük kórusban, mire Rosie lépett ki a konyhából, és valamiért nagyon kérdőn és kissé félve nézett Chezre.
- Kedves Hölgyem, és Uraim – szólt hivatalosan. – Rosalie Bennington! – mutatott Rose felé, és előhúzott a kabátja zsebéből egy borítékot.

Rose nem is nézte meg, hogy pontosan mi volt a hivatalos levélben, és tőle szokatlanul ismételten Chester nyakába borult. Az arcára most egy hihetetlenül nagy és csodaszép mosoly ült. Megint az fordult meg a fejemben, mint mikor először láttam. Hogy egy tökéletesen csodaszép lány volt.
Aztán tekintete engem keresett, és mikor elengedte Chestert, életünkben először nyíltan felém vette az irányt. Nem voltam én sem fából, örültem, hogy örül, így felálltam, kinyújtottam felé a kezemet, ő pedig kis lendülettel a mellkasomnak csapódott, s karjait a nyakam köré fonta. A haja beterítette az arcomat, az illata csodás, liliom volt. Kacagásának hangja ott csengett a fülemben, én pedig lehunytam a szememet. A derekára csúsztattam a kezemet, és mikor újra kinyitottam a szemem, Chester furcsa pillantásával találtam szemben magamat. Nem haragudott, nem láttam a szemében a dühöt, hogy miért ölelgetem ennyire mostmár a lányát. Inkább tűnt kissé meglepettnek és elégedettnek.
Na igen. Rosie nem volt az-az ölelkezős típus, és pláne nem azóta a dolog óta. Most viszont itt lógott a nyakamban, én pedig örültem neki, hogy Chester után rögtön hozzám szaladt.

One Step Closer - Chapter 14

14. Only a dear friend

A kapuban anya még egyszer jó szorosan magához ölelt, aztán Mikenak is adott két puszit. Látni, hogy mennyire rossz neki, hogy elköltözök egy másik kontinensre, s most már egy óceán fog elválasztani bennünket… Rossz volt. Minden bátyám dolgozott, így tőlük már előző este elköszöntünk. Még egy utolsó „vigyázz magadra” után beültünk a kocsiba. Mike kinyitotta nekem az ajtót, majd lassan beült mellém. Bekapcsoltam magam, s könnyes szemekkel néztem vissza a sárga családi házra, és a kapuban síró-rívó anyukámra és apura. Intettem még egyet, mielőtt eltűntünk a szemük elől, majd ujjaimmal próbáltam minél gyorsabban letörölni a könnyeimet, mert a mama még hátravolt. Tőle talán még nehezebben ment a búcsúzás, még most is le akart beszélni a költözésről. Valószínűleg, ha Mike nem állt volna ott mellettem, nem érzem az illatát és azt, ahogyan végigsimít a vállamon vagy a hátamon, maradtam volna. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elmenni, hiszen mindig is ezt akartam.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor már elhagytuk Pécset is, Pest felé menet. Ahogyan az arcára néztem, újra erősen megdobbant a szívem. Próbált egyszerre az útra és rám figyelni, s hol felém pillantott, hol az útra. És most ugyanazt láttam a szemében, mint mikor megcsókolt.
- Igen – nem tudtam hosszabban elmagyarázni neki, hogy mit érzek, mert a sírás mostmár nem csak a családomat való elhagyás miatt fojtogatott, hanem Őmiatta is.

**

Hetedikén este értünk haza, s ahogy beléptem Mike házába, én is otthon éreztem magam. Persze egy kicsit bennem volt a tudat, hogy ez nem az enyém, de ahol Ő ott van, ott nekem csak jó lehet. És jó is volt. Persze kipakolni és pihenni nem volt sok időnk, mert másnap tartották a Grammy díjátadót, ahol a srácokat nem csak hogy jelölték, de fel is fognak lépni.
Így a másnap eléggé kaotikusra sikerült. Mike reggel elment, mert próbáltak még egyet, én meg vásárolni indultam. Előtte persze jól összevesztünk, hogy miért nem szólt nekem erről előbb, mert egy ruhám sem volt, amit felvehettem volna. Ő persze csak a kezembe nyomta az egyik bankkártyáját, és dühösen elviharzott.
Csak pislogtam a becsukott ajtó előtt, és könnyek kezdtek gyűlni a szememben. Egyrészt az éjszaka nem aludtunk együtt, másrészt emiatt a nagy veszekedés miatt. Mert persze, nem kell nekünk folyton egy ágyban lennünk, hiszen nem vagyunk együtt, de hát lányból vagyok, és rosszul esett, hogy most hirtelen egy szó nélkül a saját hálójában tért álomra.
Időm nem volt nagyon ezen agyalni, nyakamba vettem a várost, hogy találjak valami göncöt. Út közben pedig írtam egy sms-t anyának, hogy minden rendben van velem, és hogy este hol leszünk.
Két óra alatt – és ez rekord gyors időnek számít nálam - sikerült találnom egy egyszerű fekete koktélruhát, meg hozzá egy kis táskát és egy magas sarkú cipőt. Nem akartam semmi extrát, örülni fogok szerintem, ha elvegyülhetek a tömegben.
Otthon aztán megmostam a hajamat, megszárítottam, és néztem, ahogyan tű egyenesen omlik a vállaimra. Még nem volt elég hosszú, szerettem volna egyszer olyan igazán hosszú hajat, és most ezen voltam. Csak lassan nőtt. Elhúztam a számat, miközben konstatáltam, hogy totálisan átlagos vagyok, majd egy köntösben lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Arra viszont nem számítottam, hogy Mike is itthon van már, és nem egyedül.

- Léni, micsoda kellemes meglepetés! – Rob állt velem szemben, míg a hűtőből Chester bújt elő.
- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk. Chez persze egy pillanatig sem habozott, és azonnal magához ölelt. – Hiányoztam? – nevettem, miközben visszaöleltem, majd Robhoz sétáltam és puszit nyomtam az arcára.
- Nagyon! – lelkesedett Chez. Pillantásommal Mike-ot kerestem, s meg is találtam, miközben nagyon telefonált, éppen kaját rendelt.
- Sikerült megvenni, amit akartál? – Rob kedvesen beszélgetést kezdeményezett velem, amikor látta, hogy kétségbe esetten keresném Mikekal a szemkontaktust, Ő viszont nem volt hajlandó erre.
- Igen, szerencsére… - bólintottam, majd bocsánatot kértem, és elmentem fel a szobámba.

Lefeküdtem az ágyra, összehúztam magamat jó picire, és csak bámultam magam elé. Szépen elcsesztük ezt az egészet!
Nem mentem ki, míg a fiúk itt voltak, és csodálkoztam azon, hogy Chester nem jött fel hozzám. Bár volt egy sanda gyanúm, hogy Mike nem engedte neki. Felkiabáltak, hogy elmennek, én pedig vissza, hogy akkor este találkozunk. Féltem lemenni még ekkor is, így a szobámban maradtam. TV-t néztem, meg csak úgy járkáltam. Kintről neszezést hallottam, tudtam, hogy a házban mászkál, és ez bántott. Az, hogy fasírtban vagyunk, és ez Őt nem érdekli.
Lassan én is nekiláttam készülődni. Kénytelen voltam ekkor már kimerészkedni a fürdőbe, mert ott volt jó világítás, hogy sminkelhessek. Semmi feltűnőt nem akartam most sem, így egy kis alapozó, és tus került fel, szempillaspirál és egy kis szájfény. Bőven jó leszek így, ha meg nem, akkor legyen benne annyi, hogy mondja meg!
Miközben a szobám felé lépkedtem, láttam a szemem sarkából, hogy Ő is készülődik, s éppen kilépett a szobájából. Sietve magamra csuktam az ajtót, gyáva nyuszi voltam.

- Léni, készen vagy? – halkan szólt és kopogtatott be a szobámba kicsivel később.
- Igen, megyek! – még egyszer megigazítottam a szoknyámat, majd kiléptem kezemben a kis táskámmal. – Mehetünk.
- Rendben! – nem dicsért meg, hogy csinos vagyok, de rendesen végignézett rajtam. Karján egy fekete ruhás zsák pihent, de nem kérdeztem meg, hogy miért. Volt egy olyan sejtésem, hogy az öltönye lehet benne, mivel laza szerelésben volt.

Fehér baseball sapka, fehér felső, aminek hosszabb, barna ujja fel volt tűrve a könyökéig, farmer és DC cipő. Most is olyan volt, mint mindig. Én minden nap ezt látom, és megint csak elcsodálkoztam magamon, hogy hogyan nem ájultam még soha el Tőle? Rettentően jól nézett ki, és nem csak az, hogy jól állt Neki ez a stílus, hanem az arca markáns vonásai is egyedivé tették. A mélybarna szemek, a sűrű szemöldök, az egyenes orra és a telt ajkai. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen is volt azokat az ajkakat csókolni, és melegem lett.

A kocsiban ülve én csak figyeltem az esti város fényeit. Mike vezetett, míg hátulra felvettük Chestert és Robot is. Nem mondom, Chez is fantasztikusan nézett ki! Az a fekete haja középen kicsit hosszabb volt, tökéletesen állt, semmi zselé vagy valami, természetesen állt így. Farmer, póló, zakó és egy napszemüveg. Nem is hiszem el tényleg, hogyan bírom ezt ki!

- Bocs, ha szemét voltam! – a csöndet Mike törte meg, s hirtelen jött hangjára felé kaptam a fejemet. Látszólag nem zavarta, hogy a többiek is hallják a dolgot.
- Bocs, ha túlreagáltam! – motyogtam. A barna pillantás megtelt szeretettel, és az ajkai mosolyra húzódtak.
- Én voltam a hülye, mondhattam volna előbb is, csak hát… Annyira örültem, hogy igent mondtál a költözésre, hogy ezt elfelejtettem közölni.
- Örülök, hogy örülsz – tényleg így volt, jól esett hallani.
- Én is örülök! – kotyogott közbe Chez, mi pedig elnevettük magunkat. Mint valami buzgó kisfiú, aki nem akar kimaradni a beszélgetésből. Csak, hogy ő egy baszottul szexi férfi volt…
- Reméltem is!

Reményeimmel ellentétben, hogy nem lesznek ám itt olyan sokan, nagyon sok ember volt. Rengeteg fotós, zenész, színész, meg mindenféle gazdag ember. Amint kiszálltunk a kocsiból máris villantak a vakuk, én meg magamra ragasztottam egy mosolyt. Úr Isten, ezt hogy bírják ki? Felnézve a többiekre bizony láthattam, hogy cseppet sem zavarja őket ez a nagy figyelem. Na jó, hát akkor próbáljuk meg élvezni, vagy valami!

Mike a derekamra csúsztatta a kezét, és elhúzott interjút készíteni. Ott áll mellettünk még Brad is, és őket kérdezgették, míg én csak érdeklődve hallgattam őket. Aztán persze a riporter sem bírt magával, és hát rákérdezett a nyilvánvalóra:

- Mike, a kisasszony az új barátnőd?
- Nem, Helena nem a barátnőm, hanem az egyik legkedvesebb barátom, ezért érkeztünk együtt.
- Tényleg így van, vagy csak titkolni próbálják? – a riporter csaj most Brad felé tartotta a mikrofont, és viccesen kérdezte mindezt, nekem viszont kezdett nem tetszeni ez az egész.
- Ha titkolni próbálnák, szerintem Hel nem jött volna velünk – mosolygott kedvesen, én pedig fellélegeztem, mert jöttek a többiek, hogy menni kéne.

A nő még sok sikert kívánt, majd elsétáltunk onnan. Mike bocsánatkérőn pislogott rám, én meg csak megráztam a fejemet, hogy semmi baj. Végülis érthető volt, hogy mindenki ezt hiszi. Bent elfoglaltuk a helyünket, de nem ülve. Folyamatosan jöttek az ismerősök, akik szintén a helyeikre igyekeztek, mi meg köszöngettünk nekik. Nem győztem ismételgetni a nevemet.

- Basszus, hogy ti mindenkit ismertek! – suttogtam oda Mikenak, mikor végre mindenki leült. Felnevetett.
- Ennyi év alatt, viccelsz? – a másik oldalán Jay ült, Beyonce-val. Na hát nem győztem csodálni itt mindenkit.

Nekem ez a világ annyira távoli volt még egy éve, erre most tessék! Itt ücsörgök egy Grammy díj átadón a kedvenc rockbandámmal. Hihetetlen még most is!
Esemény eseményt követett, egyszer csak már azt figyeltem, hogy Mike és a többiek felálltak mellőlem, hogy ők következnek.

- Figyelj, mert ilyet nem minden nap látsz! – súgta még a fülembe, majd elvonultak.

Vigyorognom kellett, vajon mit terveznek?
Nos Numb/Encore, ezt tudtam. De amikor Paul McCartney felsétált a színpadra melléjük, az én állam is a padlón kötött ki. Gyönyörűen elénekelték a Yesterdayt Chesterrel, akiben nem győztem gyönyörködni. Hű, nagyon jól nézett ki!
Mikor vége volt a dalnak, nem csak én tapsoltam állva. Kis idő múlva pedig már öltönyben jelent meg mellettem újra Mike, és mikor leült, vigyorogva nézett rám.

- Fantasztikusak voltatok! – vidámkodtam, s Hozzá hajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára.
- Köszi! – motyogta meglepetten, pedig nem tudom, hogy egy pusziban mi volt ennyire furcsa.

Életemben nem izgultam még ennyire. Most már nem azon agyaltam, hogy le leszek fotózva Vele és velük, hanem hogy mi lesz most. Sorra néztük a jelölteket, Mike a kezemet a szorongatta, én pedig csak mosolyogtam. Legalábbis igyekeztem mosolyogni, mert a szívem a torkomban dobogott. Chester ült a másik oldalamon, aki halál nyugodtan, és vigyorogva pillantott Mikera, aki szintén mosolygott, de mi láttuk rajta, hogy izgul. Mikor elhangzott az első szó a „Numb” már tudtuk, hogy nyertek. Mike és én egyszerre pattantunk fel a székünkből, s rögtön felé fordultam, hogy megölelhessem.
Nagyon boldog volt, őszintén mosolygott, a fejét csóválta, mintha olyan hihetetlen lenne, hogy nyertek. Karjai csupán pár pillanatig fonódtak körém, de nekem ez is a világot jelentette. Két puszit nyomtam az arcára, majd engedtem, hogy ellépjen tőlem. Chezt is megöleltem, valamit súgott is a fülembe, de nem értettem, hogy mit, mert akkora volt a hangzavar. Kérdőn pillantottam rá, de menniük kellett, így továbbra is tapsolva néztem utánuk.
Ma éjjel ebből nagyon nagy ünneplés lesz, már láttam előre!

A színpadon szokás szerint össze-vissza tébláboltak, míg Mike köszönetet mondott Jaynek, hogy őket választotta egy közös album elkészítéséhez. Beyonce is örült, bár ránézni sem mertem nagyon. Nem tudom, miért. Ezért is lehet, hogy nem vettem észre, mikor közelebb sétált még mielőtt a srácok visszajöttek volna, és bizalmasan a fülemhez hajolt.

- Hallottam az interjút – kérdőn felé pillantottam, mire elmosolyodott. – Nagyobbat nem is tévedhettek volna!
- Hogy érted ezt?

Válaszolni már nem tudott, mert visszaértek a többiek, de egy cinkos mosolyt küldött felém, és nyomatékosan Mikera pillantott. Oké, ma mindenki megőrült! Ez már tuti biztos!
Jay felém nyújtotta a díjat, megcsodáltam, megforgattam, minden szögből megnéztem, majd visszaadtam neki. Mike arcáról ezután nem lehetett letörölni a mosolyt, de meg is értettem. Nagyon megérdemelték az elismerést!

Az egész amúgy nagyon sokáig tartott, főleg utána az interjúk, meg a fotózkodás. Fájt már a lábam a cipőben, de egy szót sem szóltam. Bár már elmúlott éjfél, mégsem akartam két veszekedést valahogy egy azon az ébren töltött napon. Meg amúgy is, hálás voltam, hogy elhoztak, hogy én is láthattam milyen ez.

Mike és Jay voltak azok akik a legtöbbet beszéltek, jól kijöttek egymással, így a végén már rájuk vártunk csak. Chester teljesen fel volt pörögve, le se lehetett volna lőni. Így eshetett meg az, hogy a parkolóban vele kellett táncolnom. A kocsiból valami zene szólt, ő pedig felkért táncolni. Nos, arra mindenképpen jó volt a dolog, hogy ne aludjak el állva, meg arra is, hogy Mike irtó furcsán pillantson rám, miután végre megérkeztek.

Nem kérdtem tőle, hogy mi baja, Phoenixszel beszélgettem, míg odaértünk a Lost-ba. Ott volt egy amolyan afterparty, ahol mindenki jelen volt, akit díjaztak, meg jó néhányan, akiket nem. Mike, amint beléptünk, ellépett mellőlem, és ott hagyott a többiekkel. Rob is vele ment, így négyen kerestünk asztalt: Phoenix, Brad, Joe és én. Chester már előbb ellépett mielőtt annyit mondhattunk volna: fapapucs.
Kértünk pezsgőt mindenkinek, s megvártuk míg az aranytorkú pacsirta is előkerül. Mivel Mike és Rob látszólag felszívódtak valahol, nem vártunk tovább, nélkülük koccintottunk.

Ment a beszélgetés, többen csatlakoztak hozzánk, én meg csak kamilláztam, hogy milyen híres emberekkel vagyok körülvéve. De nekem csak az az egyetlen egy híres ember hiányzott, aki nem volt itt. A zene nem olyan hangosan szólt, a jelenlévő előadóktól, én meg ezen csak mosolyogtam. Jó volt látni az arcukon, mikor felcsendült a saját számuk, hogy ez jól esik nekik.

Már kezdtem kétségbe esni, hogy megint valami rosszat csináltam, és Mike azért nem vesz rólam tudomást, de végül csak megérkezett egy pohár valamivel a kezében, és leült mellém. Rám mosolygott, majd megint felállt, engem is magával húzva. Nem tudtam, mit akarhat, de mikor megpillantottam a mellette ácsorgó, hosszabb hajú férfit, majdnem hanyattestem.

- Hel, ő itt Dave Grohl, Dave ő Hel egy barátom! – mutogatott köztünk.
- Hello, örülök, hogy megismerhetlek! – a mosolya kedves volt, és a kezét nyújtotta felém.
- Szia, enyém a megtiszteltetés! – vigyorogtam, mint a tejbetök.
- Igen, hallottam, hogy van egy kedvenc dalod tőlünk – Mikera pillantott futólag, én meg egyből tudtam, hogy ők már ismerik egymást, és Mike el is mondta neki a turnés dolgot.
- Nem csak egy – nevettem fel. – De egy, ami különleges, igen!
- Ennek örülök. Ha jól tudom azt is játsszák majd. Akkor megkereslek titeket és együtt elénekeljük, jó?
- Persze Dave, köszi! – Mikenak is fülig ért a szája, majd egy intéssel útjára engedtük Davet.
- Az ilyen találkozásokra fel kéne, hogy készíts! Majdnem színrohamot kaptam – a karjába kapaszkodtam, miközben leültünk, Ő meg csak vigyorgott.
- Chestert hol hagytad? – kérdezte furcsa hangon.
- Hát ott ül… - mutattam volna Joe mellé, de nem volt ott. – Pontosabban ült. Nem tudom, hova lett!
- Ó, értem…
- De miért tőlem kérdezed? Én egész este itt ültem.
- Nem tudom, gondoltam te vagy a nő a csapatban, hátha figyeltél – megrántotta a vállát, de olyan furcsán hangzottak a szájából ezek a szavak.
- Mi az, hogy én vagyok a nő, hátha figyeltem? – kezdett elszállni a jókedvem.
- Hallgasd csak! – kért, és hallottuk felcsendülni a Best of you első sorait.

A látóterünkben feltűnt Dave is, és vigyorogva intett, hogy menjünk oda. Mellette ácsorgott már Chester is.
Igaz, hogy szólt rendesen a zene, de mi énekeltünk. Itt ugyan nem voltak fotósok bent, de láttuk, hogy rengeteg kép készült. Nem is olyan rossz, igaz? Egy fotón szerepelni velük.

Tök jó volt az egész, élveztem, de az a nyomasztó érzésem még mindig megvolt, hogy Mike haragszik valamiért. Vagy nem is haragszik, mert beszélgetett velem, sőt ugyanúgy átölelt, mikor egy pillanatban megint gratuláltam Neki, csak más volt… A szemében volt egy tartás. Mintha messze akarna tudni magától, és mégsem. Nem értettem, hogy mit tehettem, amivel megbántottam, de mikor ismét a saját szobájába ment aludni elhatároztam, hogy ezután tényleg csakis barátként tekintek rá. Nem várom többé, hogy úgy közeledjen hozzám, ahogyan azok szoktak, akik éreznek egymás iránt valamit. Hiszen Ő mondta ma éjjel, én csak egy nagyon kedves barát vagyok, semmi több.

One Step Closer - Chapter 13

Nem húzom az időt, csak szeretném nagyon szépen megköszönni a kommenteket! Rengeteget jelentenek nekem a szavaitok! :)



13. Everything is changeless

Úgy dobogott a szívem, miközben ott ácsorogtam a terminálban, mintha valami bajom lenne. Na, bajom az épp nem volt, de azt a személyt vártam éppen Budapesten, aki a világot jelentette lassan a számomra. Fanni csak állt mellettem, és egy újságot olvasott. Különösebben nem izgatta, hogy Mike idejön, ugyanúgy nyugodtan, már-már unottam viselkedett, mint mindig.
A terminálba megérkeztek az utasok, én pedig izgulva, és mosolyogva vártam, hogy mikor lép ki azon az elektromos kapun végre Ő is. Az emberek csak jöttek, jöttek, én meg már majdnem szívinfarktust kaptam.

- Nyugi, jönni fog! – mordult rám az újság mögül Csicsi, mire csak egy rosszalló pillantást lövelltem felé.
- Ne legyél már ilyen! Nem hiszem el, hogy téged nem tesz izgatottá, hogy itt lesz!
- Engem ugyan nem – megvonta a vállát, majd összegurigázta az újságot, és elsüllyesztette a táskájában. – Ő is csak olyan pasi, mint a többi.
- Na azért ez nem igaz! – keltem rögtön Mike védelmére, mire Fanni most már igazán érdeklődve pillantott rám.
- Érzel iránta valamit? Mármint beleszerettél?
- Nem. Az luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak… - motyogtam az igazsághoz hűen, majd vidáman felrikkantottam – Ott jön! – mutattam előre, majd elindultam felé. Nem kellett Neki sem sok idő, észrevett, és ezer wattos vigyorral az arcán tárta szét a karjait, hogy magához ölelhessen. Természetesen úgy simultam Hozzá, mint egy kiscica.
- Szia! – suttogta mosolygós hangon a hajamba, mire felnéztem az arcára.
- Neked is szia! – vigyorogtam, majd két puszi után, amitől nem remegett meg a térdem ám, áh nem, odasétáltunk Fannihoz. Ők is üdvözölték egymást, majd elmentünk összeszedni Mike táskáját, és hazafelé vettük az irányt.

Mike és én hátul ültünk a kocsiban, és Fanni vezetett. Nekem még most sem volt jogsim, és volt egy olyan érzésem, hogy soha nem is lesz. Valahogy nem nekem való ez a közlekedés téma.
Egész úton beszélgettünk, Mike illedelmesen Fannira is figyelt, tőle is kérdezett ezt-azt, de azért szinte folyton rám figyelt. A pillantása úgy cikázott néha az arcomon, mintha sosem látott volna még, és most fedezné fel a vonásaimat. Nem értettem, miért van ez, de nem is ez volt most a lényeg.

Otthon aztán elbúcsúztunk Fannitól, majd miután Mike lepakolt a szobámban, leültünk anyuékkal beszélgetni. Nos hát, anya nem repesett a boldogságtól, amikor bejelentettem, hogy nem végzem el az egyetemet. Igaza volt valamilyen szinten, mivel így szakmám nem lesz, de dolgozhatok. Persze megértettem azt is, hogy aggódik amiatt, hogy egy idegen országban szeretnék élni és melózni. Mike nagyon türelmes volt még a hosszú repülőút ellenére is, és én pedig igyekeztem rendre szépen lefordítani anyáéknak, amit mondott, és fordítva is. Apa csak hallgatott, néha feltett egy kérdést, de tőle nem is számítottam másra. Eldöntöttem, mit akarok, és ez neki elég is volt. Végül olyan éjfél körül jutottunk el addig, hogy vacsorázzunk is, aztán felvállaltam, hogy rendet teszek, míg anyuék elköszöntek és elmentek aludni. Mike felment lezuhanyozni, én pedig a konyhában pakolgattam. El sem hittem, hogy anya végül belement ebbe az egészbe, és nem haraggal kell elmennem. Ő is úgy látta, hogy Mike komolyan gondolja ezt az egészet, így kissé megnyugodott. Jobb volt, hogy személyesen is beszéltek, még ha tolmács is kellett hozzá.

- Azt hittem végzel, mire elkészülök – nem ért váratlanul Mike érkezése a konyhában, mert a lépcsőm felső két foka úgy nyikorgott, mintha csak erre találták volna ki.
- Már csak ezt a két poharat kell elmosnom, és akkor kész vagyok – pillantottam felé, és ahogy megláttam a fáradt arcát, elmosolyodtam. - Menj fel, és feküdj le nyugodtan!
- Nem, megvárlak – nekidőlt a falnak és bámult maga elé. Sietve elmostam, amit kellett, majd miközben a kezemet töröltem szárazra, végignéztem rajta. Egy szál fekete boxerben és egy szürke pólóban volt. Szívdöglesztő volt, ismét.
- Mehetünk – felsétáltunk az emeletre, majd a kicsi, zöld szobámba mentünk. Mike ledőlt az ágy szélére, és diadalittasan közölte, hogy én alszom belül. Az ágyam be volt tolva a falhoz, így ha le akarok majd szállni, kénytelen leszek átmászni rajta. Mikor ezt közöltem Vele, csak megvonta a vállát.
- Nem mintha nem másztál volna rám ezelőtt is! – mosolygott csukott szemekkel, én pedig csak néztem Őt. Ez most tényleg egy kétértelmű és pikáns mondat volt, vagy csak én képzelődöm?
- Lezuhanyzom, sietek! – hadartam, felkaptam a hálóingem és a fürdőbe siettem.

Gyorsan letudtam a zuhanyt, megtörölköztem, majd felvettem az alvós ruhám, megmostam a fogamat, s visszamentem a szobába. A TV halkan szólt, bevilágította a szobát, és Mike a takaró alatt aludt. A jobb oldalára volt fordulva, ami azt jelentette, hogy mikor bemásztam mellé, nekem háttal volt. Bal keze a takarón pihent, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig a karján. Egyszerűen ez van, ha a közelében vagyok, muszáj hozzáérnem. Kell, hogy érezzem a bőrét az enyémen, a közelségét és az illatát. Nehéz volt ez, sosem voltam még ilyen szorult helyzetben. Még magamnak sem vallottam be az érzéseimet… Milyen érzéseimet? – kérdeztem magamtól. – Nekem nincsenek különösebb érzéseim!
Ő persze álmában is megfogta a kezemet, és a mellkasához húzta, így kénytelen voltam hozzábújni. Sosem aludtam még olyan jól!

**

- Mindenképpen nagyon fogsz hiányozni! – motyogta, de közben nem nézett sem rám, sem Mikera. Helyette azt a fekete követ birizgálta, amit egyszer még tőlem kapott.
- Te is nekem! – könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni, nem akartam elrontani még az utolsó napokat.
- Aztán vigyázz rá nekem, mert ha nem…! – fenyegette Mike-ot mosolyogva, de láttam az arcára kiülő szomorúságot.
- Hogyne vigyáznék? – mosolygott szelíden. – De te is kijössz majd a nyáron, és meglátod, hogy minden milyen jó lesz! – igen, ez volt Ő. Kedves, önzetlen és zabálnivalóan édes. Csicsi csak bólintott, majd elindította a lejátszást, ezzel lezártnak tekintve mindenféle érzelgősködést. Ezen csak elvigyorodtam, s hátamat Mike mellkasának vetve figyelni kezdtem a monitoron felvillanó képeket.

Mindig Fanninál néztük az Odaát új részét, és ez most, ezen a szombaton sem volt másképp, csupán annyi érdekesség volt benne, hogy Ő is itt volt. Mind a negyven perc alatt, míg lement a rész, csak Rá tudtam figyelni. Nem tudtam rendesen a cselekményre összpontosítani, csak arra, hogy Mike hol a hajamat piszkálta, hol a vállamon „zongorázott”. De komolyan, mást nem tudtam elképzelni, mint ezt. Vajon mi másért játszottak volna rajtam az ujjai, mintha titkos kis billentyűk ülnének a vállaimon?

Este elkezdtük összepakolni az életemet. Minden, amit magammal akartam vinni táskába került, amit pedig nem, azt csak otthagytam a polcon vagy a szekrényben. S így is rettentően furcsa volt, hogy ott vannak. Tudtam, hogy én többé már nem úgy tekintek az itthon hagyott dolgokra, mint a sajátjaimra, hanem mint olyanokra, amik anyáéknál maradnak az ő házukban.
Később Mike lezuhanyozott, majd követtem én is. Mire visszaértem a szobába már aludt. Olyan jó volt nézni, ahogyan az ágyamban durmol! Nem mintha nem lett volna a másik szobában is ágy, de még csak fel sem tettem Neki a kérdést, hogy akar-e külön ágyat. Valahogy mindketten egyből az együttalvásra gondoltunk. Befeküdtem mellé, és csak pislogtam a sötétben. Aztán megpróbáltam aludni, behunytam a szememet, de nem ment. Így később, sokkal később kikeltem az ágyból, vigyázva, hogy Őt fel ne ébresszem, majd kimentem a szobából. A dolgozómban elővettem az íróasztalom fiókjából a cigisdobozt, felvettem egy nacit, egy vastag zoknit és egy felsőt a hálóingemre, magamhoz fogtam egy plédet, s felhúzva a redőnyöm, kimentem az erkélyre. Tél lévén nagyon hideg volt, de nem érdekelt. Élveztem, ahogyan a jeges éjszakai, nyugodt levegő marja az arcomat, s leterítettem a plédet a földre, leültem, lábaimat átdugtam a korlát rácsai között, majd lóbálni kezdtem őket. Imádtam ezt, és régen is csináltam már. Elővettem egy szál cigit, meggyújtottam, s jó nagyot slukkoltam belőle. Hónapok óta nem gyújtottam rá, pedig teli volt idegeskedéssel ez az időszakom, és ilyenkor imádtam pöfékelni.
Nem sokkal később hallottam, hogy valaki belép a parkettázott szobába a hátam mögött, majd Mike telepedett le mellém. Egy vastag, szürke, kapucnis pulcsi volt rajta, egy farmerrel. Szívdöglesztő volt!

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, s érdeklődve figyelte az ujjaim között tartott csikket.
- Nem. Valahogy nem megy, furcsa, hogy pár nap múlva elköltözöm… - bólintott, de le nem vette rólam a szemét, én viszont csak a sötét éjszakát figyeltem. Az alattunk elterülő udvart, a ködbe burkolózó levegőt és a bokrok halk rezzenéseit hallgattam.
- Sajnálod? – elég hülyén nézhettem Rá, mert elmosolyodott és javította a kérdést. – Mármint, hogy igent mondtál az ajánlatomra?
- Sosem sajnálom, ha igent mondok bármire is, amit kérsz… - oké, ez furcsa kijelentés volt, de hát na…
- Akkor? – unszolt tovább.
- Tudod… - elnéztem az arcáról, és újból a ködöt kezdtem kémlelni – Ez fog hiányozni… Hogy itt kint üljek, és szívjam a cigit. Hogy igyak mellette egy pohár pálinkát és csak én meg a gondolataim legyenek…
- Zavarok? – kérdezte tréfásan, de kissé komolyan.
- Te mindig a gondolataim része vagy! – mormogtam halkan, s újra beleszívtam a csikkbe. Még félig megvolt, és imádtam. Azt hittem, hogy majd ejti a témát, mert kellemetlenül érinti a közvetlenségem és őszinteségem, de nem így volt.
- Hel?
- Hm? – mormogtam vissza, s újra beleszívtam a csikkbe.
- Te mindig őszinte voltál velem? – kérdése nem kicsit ért váratlanul. Kifújtam a füstöt, és azonnal válaszoltam.
- Mindig az voltam, és az is leszek! – komolyan pillantottam a szemébe, azokba a mélybarna szemekbe.
- Akkor válaszolj nekem egy kérdésre… - érdeklődve figyeltem rá – Mit érzel irántam?
- Mielőtt megismertelek… - elnéztem Róla, mert ha az arcán pihentettem volna a tekintetem, hazudtam volna. Ahogyan Csicsinek mondtam az a „luxus” most megmutatkozott. – Te voltál a tökéletes! – újra slukkoltam egyet, hogy legyen időm kicsit erőt meríteni, hogy kimondjam, amit akartam. – Okos, ahogyan a nyilatkozatokból láttam elég mosolygós, tehetséges és abszolút helyes… Nagyon helyes. Aztán tényleg megismertelek…
- Mióta cigizel? – láttam rajta, hogy habozott. Nem ezt akarta kérdezni.
- Mindig is cigiztem, csak mióta megismertelek, nem gyújtottam rá. Igazából bulikban és akkor dohányzom, mikor ideges vagyok. Vagy, mint most, mikor így kiülök ide.
- Régen én is dohányoztam…
- És most miért nem? – az ajkaimhoz emeltem a csikket, beleszívtam, majd lassan kifújtam a füstöt. Ő csupán megigézve nézte a mozdulatomat, de nem tudtam miért így pillant rám.
- Hát… Kim miatt leszoktam még régebben…
- Értem… - nem mondom, rosszul esett hallani az ex barátnője nevét. Tudtam, hogy van, beszélt is róla, de valahogy nem tűnt valóságosnak eddig. És igazából most sem… Egészen addig, míg meg nem ismerem egyszer…
- De nem erre gondoltam! Mármint nem arra, amit válaszoltál! – úgy nézett rám, mintha világ életünkben ismertük volna egymást, és mégsem. A tekintete szinte belelátott a lelkembe, éppen ezért nem is mertem volna hazudni.
- Tudom… - bólintottam. – Most is ugyanolyan jóképű és sármos vagy, mint előtte, csak…
- Csak nem csesszük el a barátságunkat… - mondta halkan, miközben az ujjaim között tartott cigit figyelte, ami leégett. Rémesen ismerős volt ez a mondat, de nem tudtam honnan. Elnyomtam a csikket, és meggyújtottam egy másikat. Nem éppen stresszhelyzetben voltam, de valami hasonló volt.
- Nem bizony – feleltem végül. Az, ahogyan rám nézett, nem volt egy életbiztosítás. Teljesen mást sugallt a tekintete, mint amit mondott. A szája azt ígérte, hogy nem fog történni semmi, a pillantása és ezzel a lelke pedig azt, hogy igenis fog.
- Megkóstolom… - fejével a kezemben tartott szál felé bökött. Odanyújtottam Neki, mire megfogta a kezemet, és a szájához emelte.

Ajkai közé csípte a szálat, beleszívott, majd elengedte a kezemet. Megbabonázva néztem az arcára, minden vonását tanulmányozva, ahogyan kifújta a füstöt, közvetlenül az arcom felé. Ez sem zavart, nem tudtam levenni Róla a pillantásomat. Meg akartam jegyezni a pillanatot, mikor felém hajolt! Szemei lassan lecsukódtak, s ezt a mozdulatot követtem én is. Így már csak csukott szemmel, és remegő kezekkel éreztem, ahogyan ajkai az enyémhez érnek. Azonnal kiejtettem a kezemből a cigit, ami halkan leesett mellém a kövezetre, és ujjaimat a hajába fűztem. Most egy kicsit hosszabbak voltak a fekete tincsek, így könnyedén belemarkoltam, hogy aztán míg egyszer, kétszer majd háromszor is találkozott az Ő ajka az enyémmel, nyelveink is a játékba lépjenek.
Semmire sem voltam képes gondolni, az agyam teljesen kikapcsolt, csak az maradt meg, ahogyan az ujjai az arcomra csúsztak, és közelebb húzott magához. Megborzongtam a január végi hidegben, ujjaim megremegtek, így Ő csak még jobban magához vont, és szabad kezét a hátamra, majd a derekamra simította. Ujja végigfutott az alsó ajkamon, mikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Végigsimítottam borostás arcán, majd most már én hajoltam oda, és csókoltam meg.
Hogy pontosan mennyi ideig ültünk ott, és ízlelgettük a másikat, azt nem tudtam, csak azt vettem észre, hogy a keze jéghideg, ahogyan végigsimított egy alkalommal a nyakamon. Kelletlenül bár, de elhúzódtam Tőle, megtörtem a varázst.

- Fázol! – suttogtam, s a csókomtól piros ajkakra pillantottam. Minden vágyam lett volna újra odahajolni, de nem tettem.
- Te is – aranyosan elmosolyodott, ahogyan az én arcomra is boldogság költözött.
- Nem tagadom, ez a mínusz pár fok nem a kedvencem.
- Hát nekem sem, Los Angeleshez képest főleg nem – felállt, kissé elfintorodott, ahogyan elzsibbadt lábait nyújtogatta, majd engem is felsegített.

Furcsa volt az egész. Megcsókolt. Ő tette, nem én, és ez így volt helyes. Mégis, amikor visszamentünk a szobámba, mindketten lefeküdtünk, de nem értünk a másikhoz. Ő is, és én is mozdulatlanul feküdtünk a takaró alatt, és hallgattunk. Rettentően rossz, fojtogató érzés költözött mind a szívembe, mind a torkomba. Próbáltam visszafojtani a kicsordulni készülő könnyeimet, s nagy nehezen, de sikerült is.
Végső soron érthető volt, hogy egyikünk sem szólt semmit, hiszen megtettük, amit nem lett volna szabad. Mi barátok vagyunk, nem több, és ez most sem változhat. Ő azért ismert meg, azért írt nekem anno, mert szerette volna megismerni az egyik leghűségesebb rajongóját. Így váltunk barátokká, de nem szabad elfelejtenem, hogy Ő sosem viszonyult másképp hozzám.
Összeszedtem minden bátorságomat, és jó egy óra feszült egyhelyben fekvés után felé fordultam, kezemmel megkerestem az övét, és közelebb csúsztam. Fel voltam készülve rá, hogy esetleg rámszól, hogy ezt nem kéne, de csendben maradt. Elfordult, s magával húzta a kezemet is, így a hátához simultam, ahogyan múlt éjjel is aludtunk. Mintha semmi sem történt volna! Minden változatlan…

**

- Cseppet frusztrálónak érzem, hogy én vagyok a képernyőkímélőd – bökött a gépem felé, ami sorban vetítette Róla a képeket.
- Miért, a háttér sem zavar?! – felvontam a szemöldökömet, de nem néztem felé. Éppen a könyveimet válogattam, hogy mit vigyek el és mit ne. Nem mintha Mike nem mondta volna el ötször, hogy megveszi nekem őket kint!
- Jó, mert azon te is rajta vagy, nem csak én.
- Ha akarod, átállítom másra – kérdőn, várakozóan pillantottam felé, mire hitetlenkedve felnevetett.
- Ne már, Hel! Csak azért, mert én mondtam, ne add fel magadat!
- Jó, hát akkor nem cserélem le… - megvontam a vállamat, és újra a könyveim felé fordultam. – Csak számít a véleményed, miért baj az?
- Nem baj, csak olyan furcsa, hogy ilyen könnyen lemondasz dolgokról.
- Mi van? – a földön ültem, Ő pedig az egyik fotelben egy nyomtatott, összefűzött könyvszerű valamit olvasott.
- Például, hogy epres fagyit vettünk, vagy hogy Tom és Jerry-t néztünk Inuyasha helyett…
- Amit a mai napig nem értek, mert az Inuyasha egy rohadt jó japán anime, szóval…
- Tudom, de épp Tom és Jerry ment! – úgy mondta, mintha ez lenne a világ legjobb dolga.
- Jó, mi a lényeg?
- Hogy lemondasz értem dolgokról…
- Én nálad vendégségben voltam. Így köszöntem meg, hogy nem hisztiztem, hogy márpedig én vaníliás fagyit akarok enni, vagy Inuyashát nézni – megvontam a vállamat, közben pedig félig-meddig közelebb másztam, hogy elolvashassam az első fehér lapra nyomtatott címet. Majdnem megállt bennem az ütő, éreztem, hogy elsápadok és megnyúlik az arcom a rémülettől.
- Jól érzed magad? – becsukta a „könyvet” és a kis olvasó asztalkámra tette, kihajolt a fotelből, és úgy tanulmányozta az arcomat.
- Honnan… Azt meg honnan… - makogtam, és közben veszettül mutogattam az összefűzött lapok felé. – Azt én írtam és… Rólad!
- Tudom – vidáman mosolygott, majd újra a kezébe vette. – Tudtad, hogy kinyomtatva majdnem négyszáz oldalnyi a novellákkal együtt?
- Nem – nyögtem, és rettentően kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. – De hát hogyan? Én nem is mutattam meg Neked soha…
- Benne volt a laptopom látogatott oldalai között – a rohadt életbe, erre nem gondoltam, mikor nyáron kint voltam nála! – Aztán nézegettem, de nem értettem belőle semmit, így hát lefordíttattam. Igaz, hogy egy hónapig ült rajta a srác, de végül meglett. Ezt kinyomtattam, az új részeket meg e-mailben kapom tőle… Bár még ennek sem jutottam a végére. Meglepő dolgokat tudsz írni rólam!
- Soha a büdös életben nem terveztem, hogy beavatlak ebbe! – lesütöttem a tekintetemet, mert nagyon égett a fejem. Barátság, szerelem, szex dögivel. Sosem szabadott volna elolvasnia! Soha! Mi van, ha nem tetszik neki, ahogyan megformáztam a karakterét? Vagy ha soknak tartja mindezt? Tutira így van.
- Nem mondom, először furcsa volt olvasni, hogy milyennek képzelsz el. Meg hát több történet is van. Különösen tetszik az ITB, bár nem voltam ekkora seggfej fiatalon – felnevetett, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Akkor nem haragszol?
- Miért haragudnék?
- Nem tudom… Ez olyan fura…
- Nem mondom, van, ami nem tetszik a szereplők, és főleg a saját viselkedésemben, de ezért is olvasom tovább. Várom, mi sül ki ebből… Remélem nem akarod abbahagyni!? – reménykedő pillantása elképesztett. Lehet Ő tényleg ennyire tökéletes?
- Hát… nem…
- Helyes! – mosolya töretlen volt, majd visszatemetkezett az általam kreált világba.

Estére sikerült mindent összepakolnom, és míg Mike telefonon jegyet foglalt nekünk pár nappal későbbre LA-be, én csak figyeltem Őt. Néztem, ahogyan elgondolkodva bámul maga elé, miközben a vonal másik végén magyaráznak Neki, ahogyan ujjaival a hajába túr, vagy mikor jellegzetes járásával elsétált mellettem, és rám mosolygott. Meg sem említette a csókot azóta, ahogyan én sem. Pedig nem csak egy kis csókocska csattant el, hanem sokáig faltuk egymás ajkát. Mégis úgy viselkedtünk, mintha semmi sem történt volna. Én senkinek sem mondtam el, sem anyának, sem senki másnak. Nem mertem.
Minden változatlan…

One Step Closer - Chapter 12

12. Distance

Anyu és apu a reptéren vártak. Amint megláttam őket, jobb kedvem lett, és azonnal futni kezdtem feléjük. Anyát öleltem először magamhoz, és pusziltam meg, majd a nálunk jóval magasabb mostoha apám felé fordultam, és a karjaiba ugrottam. Nem számított sosem, hogy nem az igazi apám, mindig így ugrottam a nyakába, sőt, még most is az ölébe telepedtem néha, noha majdnem huszonegy éves voltam.
Hazafelé a kocsiban végig be nem állt a szám. Csak meséltem és meséltem, ők pedig nevettek. Sok minden történt velem, hála Mikenak, és ezt megosztottam velük is. Persze az olyan részeket, mint hogy együtt aludtunk és hasonlók nem vertem nagy dobra. Megemlítettem, de semmi több. Otthon Fanni várt finom kajával. Nem vitte túlzásba, megölelt, adott két puszit és kész. Mindig is ilyen volt, kicsit visszahúzódó, csendes típus. Neki is meséltem, aztán sorban jött minden, a faluban lakó közelebbi rokon.
Hosszú napom volt, és mikor megcsörrent a telefonom, szinte megijedtem tőle. Annyira elfeledkeztem a külvilágról a családom miatt, hogy mikor megpillantottam Mike számát és nevét a kijelzőn, azonnal vigyoroghatnékom támadt. Elfelejtettem szólni neki, hogy nem zuhant le a gépem, és épen hazaértem, ezért pedig kapni fogok…

- Szia! Minden oké, bocsi, hogy nem írtam! – hadartam azonnal nevetve a telefonba, a többiek pedig érdeklődve figyelték, ahogyan angolul beszéltem. Egyedül Fanncs érthetett belőle valamit.
- Szia, jól van, csak már kezdtem aggódni. Akkor később skype?
- Persze! – Istenem, de hiányzott a hangja már most!
- Szia, Heléna! – olyan szépen ejtette ki a nevemet most is, hogy majdnem leolvadt rólam a bugyim.
- Szia, Mike! – köszöntem mosolyogva.
- Hát ez gyors volt! – ránéztem Fannira és megvontam a vállamat.

**

A napok rettentő lassan teltek, én pedig szó szerint szenvedtem. Hiányzott Mike. El sem tudtam volna mondani, hogy mennyire. Viszont, ami jól ment, az-az írás. Semmit sem írtam le szó szerint, ami történt, de most, hogy ismertem Őt, könnyebb volt. Az olvasóim örültek, hogy visszatértem, és kérdezgették, hogy merre voltam. Eleinte nem tudtam, hogy mit mondjak, de Mike azt mondta, hogy nyugodtan elmesélhetem. Persze nem mindent, csak úgy nagyjából. Hát totálisan mázlistának tartottak, és én tudtam is, hogy az vagyok.

A szeptember még úgy ahogy, de elment. A suliban csak lézengtünk és szörnyülködtünk a csoporttársakkal, hogy mennyire nehéz félévünk is lesz. Svetlana volt a legjobb barátnőm a csoportból, talán azért is, mert ő volt az egyetlen lány, akit bármikor el tudtam viselni, ami a többiekről nem volt elmondható. Valahogy idegesítettek a nők, pedig én is az voltam. Szóval Lana elég gyakran járt bulizni, és minden óránkra jutott valami mesélnivalója, én pedig csendesen figyeltem rá.
Mike ebben a hónapban minden nap keresett, ha mást nem, de egy e-mailt mindig írt.

Október annak a jegyében telt, hogy a szülinapomra készültünk. Igaz, hogy csak a hónap végén volt esedékes, de mi lázban égtünk Lanával. Tanulni nem igazán tanultam, csak írtam, és Mikekal csevegtem, mikor időm engedte. Az időeltolódás miatt sokszor voltam fáradt, mert éjszaka vagy épp hajnalban felkeltem, hogy beszélhessünk.

Huszonnyolcadikán reggel izgatottan pattantam ki az ágyból, azonban a mosakodás után azonnal rosszabb kedvem lett. Lana írt, hogy haza kellett mennie, mert az anyukája kórházba került, sajnálja, de boldog szülinapot kíván. Nos, ez azért volt gáz, mert az ő albérletében lettünk volna, mielőtt elmegyünk bulizni. Visszaírtam neki, majd leültem a gép elé. Gondoltam szólok a többieknek is, hogy változik a terv, de csalódnom kellett. Még két üzenetet találtam Face-en, az egyikük Evi volt, aki párkapcsolati zűrökre hivatkozva mondta le a dolgot, és az egyik csoporttársam meg magyarázat nélkül hagyott. A köszöntések jöttek ezerrel, tele volt az üzenőfalam, mégis kicsit rossz kedvem volt, hogy dugába dőltek a terveim.
Kopogtattak az ajtón, így idejét láttam felöltözni. Fanni sétált felfelé a lépcsőn, majd mosolyogva felköszöntött. Kaptam tőle egy LP-s pólót, mondanom sem kell, imádtam.

- Sajnálom, hogy nem megyünk… - pillantott rám szomorkásan.
- Hát még én… Végülis most vagyok huszonegy, és hát… Jó lett volna.
- Igen, szerintem is… Nem akarsz felhúzni egy farmert? Nem minta zavarna, hogy egy szál bugyiban vagy alul, csak hát… - rápillantott az órájára, és sürgetően nézett vissza rám.
- Oké… - motyogtam a vállamat vonogatva. Újabb kopogtatás hallatszott. Még jó, hogy anya kivett egy szabadságot erre a péntekre…

A hang, amit hallottam lentről megfagyasztotta a véremet, leállította a szívemet, de a magasba emelte a lelkemet. Lehetetlen! Nem lehet, hallucinálok! Annyira hiányzik nekem, hogy már képzelődöm. De az a különleges, kissé rekedt, mély hang még most is hallatszott, felnevetett, én pedig Fannira pillantottam. Csak a mosolyát elfojtva megvonta a vállát. Uram Isten!

Úgy lőttem ki a szobámból, mint akit üldöznek. Hatalmas robajjal lerohantam a lépcsőmön, egy éles bal kanyart vettem, s ahogyan elrántottam a szemem elől a függönyt, ami lógott az emeleti feljáró előtt, megpillantottam Őt. Teljes életnagyságban, ott állt Evelinnel a konyhaajtóban. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak, így a kettő egy furcsa keveréke hagyta el a torkomat hang formájában.
Eve úgy vigyorgott, mint a vadalma, anyukám is mosolygott, Fanni pedig hátulról megbökött, hogy lépkedjek már tovább.
Farmer, fekete pulóver, rövidre nyírt, sötét haj, igéző szemek, káprázatos mosoly. Ez volt Ő, én pedig úgy ugrottam a nyakába, mint az első találkozásunkkor a reptéren.

- Boldog szülinapot! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, de én nem akartam elengedni. Csak öleltem, szorítottam.
- Köszönöm! – örömkönnyek csordultak végig az arcomon. – De neked holnap fellépésed lesz, nem? – végre kicsit eltávolodtam Tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- De igen, viszont nem nélküled! Remélem, nem baj, ha elrabollak? Úgyis szüneted van… - nem akartam elhinni!
- Én menjek? Én… Megint? – makogtam.
- Igen, te… Fannit is vittem volna, de hát nem engedik… - Fanncs felé pillantott, aki ismét csak megvonta a vállát. – De Eve, és Tom jönnek…
- Te szemét, és azt írtad, hogy összevesztetek! – nevettem Eve felé, aki csak vigyorgott.
- Tudod, hogy vele nem lehet összeveszni – imádták egymást a Tomival, de én ma mégis hittem neki.
- Ez lesz a legjobb szülinapod, ígérem! – suttogta Mike a fülembe, amin elvigyorodtam.

Villámgyorsan egy pici táskába bepakoltam pár holmit és az irataimat, majd már indultunk is. Időm sem volt Fannival beszélni, hogy szökjön el velünk vagy valami, annyira siettünk. Anya és apa csak mosolyogva integettek utánunk, én pedig úgy éreztem magam, mintha körhintán ülnék, és nem tudtam magamhoz térni.
Mike itt van, és miattam jött el ide csak azért, hogy elvigyen a koncertre. Mellette ültem az anyós ülésen, míg hátul Eve telefonált Tomival, hogy mikorra és hol legyen, hogy fel tudjuk venni út közben. Csak néztem Mike tökéletes arcát, és figyeltem, ahogyan ajkai lusta mosolyra húzódnak.

- Még most sem unod a fejem, mi? – kérdezte csendesen, mire felnevettem.
- Hát hogy is tudnám? Eljöttél értem…
- El – megvonta a vállát, mint mindig. Mintha ez semmiség lenne, bár valószínűleg Ő tényleg nem volt tisztában azzal, hogy ez mennyire megdobogtatja a szívemet. – Hiányoztál… - ennyivel elzártnak tekintetük a témát, az én szívem meg ezerszer gyorsabban vert ettől.

Felvettük Tomit is, aki nagyon jól beszélt angolul, és tök jól kijöttek Mikekal. Én hátra-hátrafordultam Evéhez, mert ő németül tanult anno, és nem értett az egészből semmit. Mégegyszer megköszöntem neki is, ő pedig nem győzte ecsetelni, hogy szerinte Mike totálisan belém van zúgva. Mert, és most idézem, „mivel tudnád még ezt magyarázni?”. Na igen, jó lett volna hinni neki, jó lett volna álomvilágban élni, de én tudtam belül, hogy Mike nem potenciális barátnőjelöltnek tekint, hanem egy barátnak. A sok jó barát közül egynek. De én ezzel is a helyezéssel is boldog voltam. Nagyon boldog!

A repülőúton én Mike mellett ültem, s mögöttünk a többiek. Jól elvoltak egymással, mint mindig így volt időm beszélgetni Vele. Nem mintha nem beszéltünk volna szinte minden nap, mióta elváltunk, csak eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire hiányzott. Nem is nagyon fogtuk be a szánkat a hosszú út alatt, és mikor leszálltunk Los Angelesben, majdnem dobtam egy hátast.

- Remélem ennek az ajándéknak is örülsz majd! – suttogta a fülembe mosolyogva, és fejével egy személy felé intett.
- Nem hiszem el! – kacagtam.

Nem számítottam arra, hogy Chesterrel is lesz módom találkozni, és rettentően örültem neki. Vele hetente váltottunk egy-egy e-mailt, de mindig nevettem az összes nekem címzett levelén, és hát… ő is hiányzott azért.
Megint csak nem érdekelt, hogy egy forgalmas reptéren voltunk, és futva tettem meg a köztünk lévő távolságot, hogy aztán jól megölelgessük egymást.

- Boldog szülinapot! – mormolta a fülembe, majd két puszit is kaptam.
- Ennél nem is lehetne jobb! – pillantottam rá, majd Mikera, végül a mögötte battyogó Eve-Tomi párosra.
- Tudjuk, hogy szeretsz minket! – mondta Tomi, mire mindenki elvigyorodott, kivéve Evét, aki nem értette, miről van szó. Határozottan rá kell beszélnem, hogy tanuljon meg angolul!

Az úton Mike háza felé, egymás szavába vágva beszélgettünk a kocsiban. Pont öten voltunk, elfértünk, Chez elöl ült Mike mellett, míg én hátra telepedtem Evelinékhez. Rengeteget nevettünk, és most valahogy úgy éreztem, hogy semmi sem hiányzik. Tökéletes társaságban voltam, bár kicsit rossz volt, hogy Csicsi megint lemarad erről is, de majd elmesélem neki…

Eve és Tomi nem győzték tátani a szájukat Mike házában. Én csak vigyorogva körbevezettem őket, és ecseteltem, hogy mekkora nagy mákom volt, hogy itt élhettem vele. „Fogsz is még!” – jött a közbeszólás Mike felől, mire Evi húzogatni kezdte a szemöldökét a fordításom után, mintegy jelzésképpen. Én csak pirultam, mint az alma.

Aztán valahogy kezdett minden beindulni. Volt még pár óránk a kezdésig, így kicsit maradtunk a lakásban. Eviék lepakoltak a nappaliban, és mi is oda tettük a székhelyünket. Mike és Chez hoztak piát meg poharakat, és míg először pezsgővel koccintottunk az egészségemre, másodszor és sokadszor már előkerült a Tequila, a whisky és a vodka is. Zenét kapcsoltunk, csakis a kedvenceimet, s azon kaptam magam, hogy Mike kezébe és vállába kapaszkodva táncikálok a Highway To Hell-re. A barna pillantás az arcomon cikázott, míg kezei hol a hátamon, hol a derekamon kalandoztak. Nem mertem a Chesterrel és Tomival együtt táncoló barátnőm felé nézni, mert tudtam, mit látnék rajta, azt pedig nem akartam. Csak élveztem, ahogyan az egyre több alkohol felszabadít, és nem agyaltam azon, hogy most akkor mi is ez az egész. Csak élveztem, hogy együtt táncolunk, hogy néha-néha Mike egy puszit nyom az arcomra, vagy a nyakamra, vagy ahogyan Chester és Tomi együtt visítják velem a Carry On My Wayward Son-t…

A koncert előtt a Fort Minor színe-java is ellátott jókívánságokkal és puszikkal meg ölelésekkel. Evi csak pislogott körbe-körbe, rácsodálkozott azokra a dolgokra, amikre én is rácsodálkoztam anno. A sok emberre, akik összehozzák a koncertet, a nagy nyüzsgésre, a hangulatra…
A koncertet Tomival végigtomboltuk, és mikor Chez nem volt a színpadon ő is velünk ugrált, és mondta a szöveget, Evi meg csak kattintgatta a fényképezőgépet. Volt egy olyan sejtésem, hogy sok-sok kép fog felkerülni Facebookra.

És hát, amikor nyolcadik számként felhangzott a Where’d You Go, Chesterrel a refrénnél, akkor aztán majdnem összeestem. De a tetőpont nem is ez volt, hanem mikor halkan Chez mellett Mike is énekelte a refrént, és közben felém nézett. Jaj, totál képszakadás! Csak azt vettem már észre, hogy Chez újra mellettem van, és belém karolva ácsorog, és figyeli a többieket. Sosem kaptam még szebb ajándékot, de komolyan.

Persze a Fort Minort imádták itthon (is), Los Angelesben, így sokáig elhúzódott még a koncert után a hazamenetel, de nem bántam. Evelin ecsetelte, hogy Mike totálisan szeret és kész, én meg nehezen forgó nyelvvel győzködtem, hogy csak barátok vagyunk.

A kocsiban vissza Mikehoz, beszélgettünk. Sokat kérdezgetett még most is, pedig a repülőn is egész végig dumáltunk. Hátul Eve és Tomi csókolóztak, míg Chester telefonált valakivel. Ha jól vettem ki, akkor valamilyen nővel beszélt.

- Cheznek van valakije? – kérdeztem hirtelen Miketól, félbeszakítva így Őt. Kicsit mintha értetlenül pislogott volna felém, talán nem tudta, honnan jött most a kérdésem.
- Kavar valakivel, igen… Miért?
- Csak kérdeztem, mert nekem nem mondta – megvontam a vállamat, majd nem éppen halkan hátraszóltam, hogy megérkeztünk.

Ugyanolyan jókedvűen készülődtünk hazafelé, mint ahogyan jöttünk, és ahogyan indultunk a koncertre. A reptéren viszont már nem volt olyan jó kedvem. Eve és Tomi elbúcsúztak Cheztől és Miketól, megköszöntek mindent vagy százszor, majd felszálltak a gépre. Én viszont csak álltam ott, szorongatva Mike kezét, és hallgattam, ahogyan egyre többször ismétlik, hogy fel lehet már ülni a gépre. Chester végül odalépett hozzám, vigyorogva megölelt, megpuszilt, majd hazafelé vette az irányt.
Mikor elhangzott az utolsó figyelmeztetés is, akkor fordultam csak Mike felé.

- Megint búcsúzunk… - elhúztam a számat, Ő pedig csak fáradtan-kedvesen elmosolyodott.
- Nem örökre! – ígérte. – Visszajössz, amint tudsz! Nem csak én hiányzok ám neked, hanem te is nekem.
- Tuti? – pislogtam rá kérdőn.
- Tuti!

Megölelt, én is szorítottam rajta egyet, majd két puszi után hátat fordítottam neki, és besétáltam a folyosóra. Most sem fordultam vissza integetni vagy valami, mert nem lettem volna képes rá. Akkor biztosra veszem, hogy visszarohantam volna, és nem is mentem volna haza.

- Azt hittem, a végén itt fogsz maradni – mosolygott rám szomorúan Eve.
- Nem lehet… - megráztam a fejemet, majd hátradőltem a puha székben.

**

A november lassan telt Mike nélkül, s most, hogy akkor eljött értem, még rosszabb volt. Csak most éreztem, és fogtam fel, hogy legalább annyira fontos vagyok Neki, mint Ő nekem. Na jó, annyira azért biztosan nem, de eléggé ahhoz, hogy vágyjam minden percben a hangjára, és úgy gondoljam, hogy mellette szeretnék élni. Persze, csak mint barátok, de egyre jobban volt „honvágyam” LA, és főleg Mike után.
A suli persze rossz volt, nem szerettem tanulni, és sokszor csak álmodoztam a jegyzeteim és könyveim fölött.
Mike minden nap keresett, ha nem is beszéltünk Skype-on, de e-mailt mindig írt. Chez is sokszor jelentkezett, ecsetelte a nőügyeit – miután megkértem, hogy ne titkolózzon már előttem -, és nem győztem kamillázni. Három csajt is elfogyasztott egy hónap alatt…

A december vegyes volt. A karácsonyt szerettem, de akkor is hiányzott Mike. Főleg szilveszterkor. Mondta, hogy menjek ki Hozzá, és bulizzunk együtt, de most nem mehettem. A vizsgaidőszak kellős közepén jártunk, én meg szenvedtem csak, de kénytelen voltam csinálni. Persze sikerülni nem sikerült szinte semmi, és ez csak mégjobban elcseszte a kedvemet.

- Utálom… Mármint szeretem én a földrajzot, de csupa olyat kéne tanulni, ami nem érdekel… - panaszkodtam neki január végén, egy szerdai napon.
- Az nem lehet jó… - imádtam nézni, ahogyan a webkamera előtt szöszöl a papírjaival, kávét iszik a nagy bögréjéből, irkál valamit, vagy éppen penget egyet-kettőt és kottázik. – Ilyen szempontból szerencsés vagyok nagyon. Olyat tanultam, ami érdekelt, és most is egy olyan dologból élek meg, ami a szenvedélyem és az életem…
- Hihetetlen, hogy nem az ágyon fetrengsz! – váltottam témát. Nem szerettem a suliról beszélgetni vele, mert szégyelltem, hogy ennyire buta vagyok.
- Mert? – kérdezett vissza nevetve. Jaj, olyan helyes volt, ahogyan a képernyőre pillantott, és kvázi a „szemembe nézett”.
- Mert tegnap koncerted volt.
- Az tegnap volt – legyintett. Csodáltam, hogy ilyen, és felnéztem rá. – Ha ennyire nem jó a helyzet… - felkönyökölt az asztalra, kicsit közelebb csúszott a székével a kamerához, és rettentő komolyan pillantott rám. – Akkor hagyd ott a sulit!
- Nem tehetem – ellenkeztem azonnal. – Egy érettségim van, mihez kezdjek azzal? Semmi szakma…
- Hát… - tudtam, hogy valami nagy dologgal fog előrukkolni, láttam a szemében. – Dolgozhatsz nekem… - na mondtam én!
- Mit? – tettem fel szkeptikusan a kérdést, gondolván, hogy úgysem tudja majd megválaszolni.
- Például nagyon jól elintézted a szerződéseket, a turnén mindent megoldottál, amire szükségünk volt megszerezted, meg minden… - tévedtem, megválaszolta.
- Én nem… nem is tudom… - motyogtam. Nem gondolhatja komolyan!
- Tudunk együtt élni, nálam lakhatnál, és szeretném! Kapnál fizetést meg minden… Vízumot is intézünk… - tényleg hosszútávra tervez nekem!
- Mióta gondolkodsz ezen? Mármint, hogy felajánlod ezt? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy nem most agyalta ki.
- A születésnapod után vetettem fel Bradnek… Ő is azt mondta, hogy jó lennél – Na igen, Brad volt az üzletember, az ő szava számított igazán. Örültem, hogy megbízik bennem.
- Én nem tudom, Mike…
- Imádom, mikor kimondod a nevem! – vidámkodott.
- Még ha az ágyban mondtad volna ezt, akkor nem is lett volna fura! – böktem oda.
- Látod, ez is hiányzik! – mutatott rám. – Hogy élőben hallgassam az epés megjegyzéseidet…
- Hogy aztán meg bedobhass a medencébe, vagy halálra csiklandozz!
- Így van… Ezek vagyunk mi… - olyan édes volt, ahogyan ezt mondta! – Mondj igent! Anyukád is megérti majd, elvégre nem csak lógatod majd a lábadat, hanem melózol!
- Jó, de a világ másik felén.
- Nem ez az álmod? – túl jól ismert!
- De, igen… - és Te, tettem hozzá magamban.
- Akkor gyere! – pár pillanatig csak néztünk egymásra, vagyis a monitorra. Barna szemei bíztatóan csillogtak, és így fél év után már én is úgy éreztem, hogy Ő sosem hagyna cserben. Maximálisan megbíztam benne.
- Jaj, ebből mekkora vita lesz itthon! – sóhajtottam fel, mire belőle kitört a nevetés.
- Ha kell, elmegyek, és megvédelek… De akkor ez egy igent jelent, ugye? – olyan bizakodóan nézett rám, hogy majdnem leolvadtam a székről.
- Igen… ez egy igent jelent…

Hiába, nem bírtuk a távolságot! Túlságosan is önzőek voltunk mindketten, nagyon vágytunk egymás társaságára.
Távolság… gyűlöltem az elmúlt hónapokban, de most örültem neki. Mert így végre rájöttünk: nem tudunk ilyen távlatokban meglenni egymás nélkül… Túl jó barátok voltunk, és nem ment a másik nélkül…

One Step Closer - Chapter 11

11. Last night dance

Álmomban idősebb voltam, és a tengerparton ücsörögtem egy napozóágy szélén. A hajam nagyon hosszú volt, ahogyan a szél az arcomba fújta, s lepillantva karikagyűrűt láttam az ujjamon. Három kisgyerek futkározott közel a vízhez. Két kislány és egy kisfiú. Elmosolyodtam azon, ahogyan a két lányzó összefogott a fiú ellen, hogy lefröcsöljék.

- Nem tudom, kitől örökölték a lányok ezt…

A nevetős hangot nem ismertem fel, furcsa volt, mintha csak nagyon messziről szólt volna hozzám a férjem. Tudtam, hogy ő húzta az ujjamra a gyűrűt valamikor, de nem emlékeztem, hogy ki ő. Csak abban voltam biztos, hogy szeretem.

- Nem tőlem! Tagadom! – nevetve fordultam felé, de a nap sugarai elvakítottak, s csak Kedvesem körvonalait láthattam.

Megfordultam az ágyon, s kinyitva a szemem, Mike álmos, és egyben kérdő tekintetével találtam szemben magam.

- Beszéltél álmodban! – motyogta, s fájdalmas grimasszal az arcán kihúzta a kezét a hátam alól. Gondolom elzsibbadt szegénynek már, bár nem tudtam, mióta alhattunk.
- Hm? – elmésen hümmögtem neki vissza, mivel még nagyon félálomban voltam.
- Azt nem értettem, hogy mit mondtál – megrázta a fejét, majd a hátára fordult.
- Előfordul, hogy beszélek… bocsi!
- Semmi baj… aranyos voltál, ahogyan felhúztad az orrodat – mosolygott rám, majd a kislámpa felé nyúlt, ami az éjjeliszekrényén volt, és lekapcsolta.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, s egyik kezemet a párna alá tettem. Mindig így aludtam, mióta nem volt senkim. Megszoktam, hogy ölelek valakit, aztán ez lett a pótcselekvés, hogy a kezem a párna alatt van.
- Fél kettő… alig alszunk olyan… három órája…
- Arra sem emlékszem, mikor szenderültem el… - suttogtam halkan. A sötétben és ebben a furcsa, zsibbadt állapotban nem akartam hangosabban beszélni, féltem, hogy felzavarom az idillt.
- Énekeltem neked még a Breaking The Habit-ot is, nem emlékszel? – éreztem, és hallottam, ahogyan felém fordult, majd ujjai a hajamba szántottak, s közelebb csúszott. Ez számomra rettentő jó volt. Hogy Ő teszi meg ezeket az apró lépéseket. Azokat a lépéseket, amikre én is vágytam.
- Valami rémlik. Jó volt nagyon…
- Könnyen elsírod magad, Hel! Olyan jól esett… - sóhajtott, és ujjai cirógatták a hajamat.
- Hogy sírtam?
- Az, hogy elsírtad magad, igen. Valahogy… nem is tudom. Láttam már sírni nőket, na jó, nem is sírni, hanem zokogni a dalainkon, de az más. Ők inkább hisztirohamot kapnak olyankor, ami nem hízelgő hanem… ijesztő. De te itt, ahol ketten vagyunk… Nem tudom, a tiéd őszinte volt. Te olyan érzékeny vagy és mégsem… A srácokkal is tök jól kijössz, néha már-már elcsodálkozom rajta, hogyan is lehetsz ennyire vagány, mikor belül egy törékeny lélek van... Hogy, hogy lehetsz ilyen… tökéletes – azt mondta, hogy tökéletes vagyok? – Aztán ott van az, ami most is. Hogy olyan szépen, lányosan elsírod magad – elnevettem magam ezen a megfogalmazáson.
- Férfiasan mégsem sírhatok! – kuncogtam, mire belenyomta az arcomat a párnába. Nem erősen, csak hogy kifejezze, hogy bolond vagyok.
- Tudod, hogy értettem!
- Ha nem értek egyet, belefojtasz a paplanba? – kérdeztem vissza nevetve, s felé vetődtem, hogy most én csikizhessem. Ráültem a csípőjére, és az oldalán támadtam, de meg sem nyikkant. Legalábbis nem kapott röhögőgörcsöt, ami a célom lett volna.
- Ezzel nem mész semmire! – közölte nemes egyszerűséggel, majd újra felkattintotta a kisvillanyt. Szemei most kicsit élénkebben csillogtak, nem olyan álmosan.
- Akkor máshogy közelítem meg a dolgot! – tudattam vele, majd egy kicsit elgondolkodtam. Igyekeztem tartani magamat fölötte térdelve, mert ha teljesen leereszkedtem volna, akkor pont olyan helyen is összesimultunk volna. Izgalmas volt, a szívem vadul kalapált; tudni akartam, hogy kívánna-e esetleg, de mégsem eresztettem lejjebb a csípőmet.
- Na lássuk! – bíztatott. Végignéztem rajta, szemeim elég éhesen csilloghattak a mellkasát bámulva, majd ujjaimmal óvatosan a nyakához értem, hogy aztán lepkeszárny finoman végigsimítsak lefelé a mellkasán és a hasán. Ekkor már nem volt olyan önelégült pillantása, láttam, hogy az ajkai megremegnek az elfojtott nevetéstől. Tehát jó úton haladtam.
- Ezt hogy viseled? – kérdeztem mintegy csak magamtól, majd ugyanezt a mozdulatot visszafelé is megtettem.
- Hát… - nem mondott többet, csak felsóhajtott, s mosolygott. Megint a hasán húztam végig az ujjaimat, s éreztem, ahogyan az izmai megrezzentek az érintésem alatt. Jelenleg el sem tudtam volna képzelni kívánatosabb képet magam előtt. Ő feküdt alattam, mellkasát nem takarta póló vagy más, és nézhetem, ahogyan az érintéseim alatt megremeg, és szemeit lehunyja. – Miért játszol velem Hel? – hangja halk volt, rekedt.
- Csak neked szabad kínozni engem? – vontam fel a szemöldökömet egy pillanatra, majd mindkét tenyeremet a mellkasára simítottam, s közelebb hajoltam az arcához. – Megérdemelted! – suttogtam, majd legördültem róla, és elhelyezkedtem mellette.
- Azt hiszem pihennem kell az izgalmakra… - suttogta, és újra sötétség ölelt körbe bennünket.
- Milyen izgalmakról beszélsz? – kérdeztem, s elmosolyodtam.
- Ó, ha tudnád te azt! – sóhajtotta, s elfordult tőlem. – Jó éjt!
- Jó éjt! – motyogtam ezer wattos vigyorral. Hogy a francba ne tudtam volna, mitől jött izgalomba?!

Nem értettem, mi van velem, mert megint olyan dolgokat csináltam, amiket nem szabadott volna. Reméltem, hogy ha felkelünk nem fog égni a fejem miatta, de egyelőre örültem ennek az intim közelségnek, amibe kerültünk. Határozottan tetszett, hogy sikerült Őt kiakasztanom egy kicsit úgy, mint egy nő egy férfit.

Sokkal később ébredtem fel, s ahogy lassan a szememet dörgölgetve felültem és körbenéztem, szembesültem vele, hogy egyedül vagyok a szobában. Mintha csak megéreztem volna, hogy nincs mellettem, nem tudtam tovább aludni. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most mi is van, majd kikászálódtam a puha ágyneműk közül, és elindultam lefelé a konyhába. Nem is kellett csalódnom, mert ott találtam Őt, egy szál alsónaciban és pólóban készítette a kakaót. Elmosolyodtam ezen a szokásán, amit azóta vett fel, hogy én itt vagyok.

- Hű, pedig fel akartam vinni neked! – sandított felém mosolyogva.
- Visszamehetek, ha nagyon szeretnéd! – vigyorogtam rá, mire csak nevetve megrázta a fejét.

Csendesen elfogyasztottuk a kakaót, s megegyeztünk, hogy másnap forrócsokizunk. Mivel már jócskán benne voltunk a késő délutánban, nem mentünk sehova, csak TV-t néztünk. Beszélgettünk a turnéról, a fellépésekről, főleg Ő faggatott engem, hogy meséljek. Nem mintha nem egy helyen lettünk volna! Mindenfélét mondtam neki. A legapróbb dolgokat is, amiket észrevettem rajtuk. Ámulva hallgatta, hogy én mit meg nem nézek magamnak, hogy milyen pici dolgok érdekelnek ebben az egészben.

- Most komolyan azt figyelted, hogy én merre mászkálok a színpadon? – kérdezte hitetlenkedve.
- Hát most miért ne? – megrántottam a vállamat, és figyelmemet inkább a TV képernyőjére szegeztem, mert olyan furcsán pillantott rám. Lehet, hogy túl sokat árultam el?
- Nem tudom… - motyogta, majd megdörzsölte az arcát, amin már vagy háromnapos borosta díszelgett. Irtóra tetszett, ezt be kellett vallanom magamnak, bár Mike hogy nem tetszett eddig nekem? Ő tökéletes.
- Álmos vagy? – tereltem a szót az előbbi témáról.
- Eléggé. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kimerültem…
- Sok mindent csináltál, mindent beleadtál. Ezer százalékosan minden nap… - közelebb csúsztam hozzá, és megsimogattam a haját. – Gyere, menjünk aludni! – megfogtam a kezét, kikapcsoltam a TV-t, és felhúztam a kanapéról.
- De most nálad! – vigyorgott, nekem pedig megint jól megdobbant a szívem. Velem akar aludni, megint.

Nos az együttalvás nálam már valamivel zökkenőmentesebb volt. Nem próbáltuk meg kinyírni egymást egyszer sem semmilyen akcióval. Most én öleltem szorosan Őt, a hátához simultam, míg Mike összekulcsolta az ujjainkat a mellkasánál. Viszont nem tudtam elaludni, ahogyan Ő sem. Ezt onnan tudtam, hogy a légvételei nem lassultak le, és hogy néha-néha végigsimított ujjaival a kézfejemen. Én pedig egyszerűen attól voltam képtelen álomföldre lépni, hogy ott feküdt előttem. Olyan tökéletesen simultam hozzá, mintha csak az életem múlna azon, hogy egy centi se legyen köztünk.
Az orromat kis idő múlva lassan húzgálni kezdtem a hátán, mire Ő megszorította a kezemet. Tudtam, tetszik neki, de megszólalni egyikünk sem mert, vagy nem akart. Az orrom hegyének nyomát lassan a szám vette át, és azt húzogattam a hátán. Egy pici puszit sem adtam a bőrére, csak elnyílt ajkakkal köröztem rajta.

- Ugye tudod, hogy most rohadtul felhúzol ezzel? – suttogta a sötétbe, nekem pedig meglódult a pulzusom.
- Miért? – suttogtam, s direkt úgy mondtam, hogy a leheletem csak még jobban ingerelje. – Nem értem, miről beszélsz – adtam az értetlent. Nagyot sóhajtott.
- Na ne mondd, hogy halvány gőzöd sincs róla! – a hangja rekedt volt, rajtam pedig végigfutott a borzongás ettől. Eddig is odáig voltam tőle, de most mintha vulkán robbant volna bennem, azonnal sajgón kezdtem Őt kívánni, akarni ott lent. És ezen az sem segített, hogy most még közelebb nyomtam magam hozzá, és még belegondolni sem mertem, hogy mi lenne, ha velem szemben lenne.
- Pedig hiszed vagy sem, nem tudom mire célzol... – játszottam tovább.
- Most cseszem el a barátságunkat… - mormogta, de egyáltalán nem úgy hangzott, mintha bánná. Először nem értettem, hogy pontosan mire éri ezt, de mikor a kezemet elkezdte lecsúsztatni a mellkasán, majd a hasán, már kezdtem kapizsgálni. – Erre céloztam… - sóhajtotta, mikor ujjaim végigsimítottak alsónadrágjában feszülő férfiasságán. Elakadt a lélegzetem ettől.
- Ez nem cseszel el semmit… - suttogtam, s elhúzva a kezemet onnan, megfogtam a karját, hogy magam felé fordítsam. Nem kellett kétszer „kérnem”, azonnal megéreztem a melleimnek feszülő mellkast, a kezét, ahogyan befúrja a fejem alá, s a másikkal a fenekembe markol.

Ajkai végigfutottak a nyakamon, nyelvével nedves csíkot húzva a bőrömre, amitől felnyögtem. Megőrjít, de nem számít. Imádtam az érzést, ahogyan a lehelete a nyakamat csiklandozza, és ahogyan közelebb húzott magához. Érezni Őt, azt, hogy mennyire kíván, hihetetlen volt. Az meg végképp, mikor a telt ajkak az enyémre csúsztak.
Megcsókolt! Komolyan, Mike engem csókolt! Azt hittem menten meghalok, de erre sem lett volna időm. Gyorsan hengeredett fölém, és ujjai a pólómat tűrték feljebb, hogy aztán egyetlen másodpercre elválva tőlem, levehesse rólam. Meg sem vártam, míg újra felém hajol, én kaptam a szája után.

Édes volt, nem olyan, mint a méz, hanem mint a szérumba öntött szerelem, ami függőséget okoz.

Nem tudtam ellenállni, akartam még és még. Újra és újra végigsimítottam a hátán, majd a körmeimet a vállaiba vájtam, amitől egy rekedt nyögés szakadt fel a mellkasából. Egyetlen röpke pillanatig elmosolyodtam, majd a nyakát kezdtem csókolgatni, miközben már mindketten a másik alsójának levételével bajlódtunk. Amikor ez is megvolt, ujjaimat merev férfiasságára kulcsoltam, és magamban vigyorogva konstatáltam, hogy igen, tényleg olyan nagy, mint azt először éreztem.
Ő sem tétlenkedett éppen, ajkai az arcomon kalandoztak, míg ujjai körözni kezdtek nőiességemnél. Kikészít! Olyan jól csinálta, hogy annál elképzelni sem tudtam volna tökéletesebbet. S mikor két, három majd négy ujjával is elveszett bennem… Valamit tud, valamit nagyon tud!
Úgy hullámzott a testem az Övé alatt, mint még soha senki mással, és olyanokat nyögtem egy-egy hevesebb megmozdulásánál, ami halk kuncogást csalt elő Mikeból.

- Akarlak! – nyöszörögtem, s Ő nem tétovázott most sem.

A tettek embere, ez most is tökéletesen bebizonyosodott. Éreztem, ahogyan még nagyobb terpeszbe kényszerít, az orrát az enyémnél, a légvételeit a számon, ahogyan elnyílt ajkakkal levegő után kapkodott, s egyetlen mozdulattal a magáévá tett.

- Léni! – úgy ültem fel az ágyban, mint csak megcsípett volna egy darázs, vagy valami hasonló. Ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, s éreztem, ahogyan a hátamon végigfolyik egy csepp víz. – Megint beszéltél álmodban! – Mike hangja a fülem mellől jött, s ahogyan felé fordultam, láttam, hogy irtó álmosan az arcomat vizslatja.
- Én… azt hiszem… csak egy álom volt, bocsi! – habogtam zavartan.
- Látom, elég rossz lehetett! – ha te azt tudnád, baszki!
- Lezuhanyozom! – kipattantam az ágyból, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Siess vissza! – motyogta, de már újra feküdt, és szemeit lehunyta.

A kislámpát égve hagyta, hogy ne a sötétben kelljen botorkálnom, én pedig a fürdőben a tükör elé álltam. Azt a rohadt kurva életbe!!!

Az elkövetkező napok csodálatosan teltek. Igyekeztem az álmomról nem tudomást venni, és nem kimutatni, hogy valami eléggé felzaklatott. Pláne, hogy a többi éjszakát is együtt töltöttük. Iszonyú nehéz volt mellette aludni. Átölelt, simogatta a hajamat és a hátamat, sokszor én is hozzábújtam. És ez egyáltalán nem segített, hogy ne csókoljam végig a bőrét valójában is, mint ahogyan az álmomban. Minden nap volt valamilyen programunk, amit Mike szervezett. Mindössze kétszer mentünk be az irodába és akkor sem maradtunk sokáig, meg hát el is foglaltam magam. Válaszoltam egy-két e-mailre, amikről tudtam, hogy miről is van szó, és ezért mindig hálás pillantásokat és puszikat kaptam Tőle.
Elmentünk biciklizni, ahogyan ígérte még az első héten, sétáltunk, lementünk a partra a srácokkal pancsolni. Na annak persze az lett a vége, hogy nyeltem a vizet ezerrel, de ami pozitívum volt, hogy Mike az én csapatomban játszott. Szegény egész nap csak húzott fel a felszínre, ki a vízből. Aztán másztunk hegyet is, majdnem felmentünk a Hollywood feliratig, ahova Chester is velünk tartott. Istenem, az a pasi… Imádom! A legjobb arc az egész földkerekségen. Annyit nevettünk együtt, hogy csak na. Az utolsó előtti estémen elmentünk mind bulizni. Roadok, Fort Minor, Linkin Park, barátok az irodából… Sokan voltunk, és mind annyira kedvesek voltak, hogy majd’ a szívem szakadt meg, hogy ez a búcsú estéje. Mindenki jól megölelgetett, sokszor elmondták, hogy várnak vissza, főleg Chez és Phoenix. Nehéz volt hajnalban elválni tőlük, hogy aztán hazamehessünk, de muszáj volt. A taxiban meg is könnyeztem a dolgot, amin Mike csak mosolygott, és magához húzott.
Aznap éjjel - vagyis már hajnalban - is együtt aludtunk, s olyan dél körül keltünk fel. Gyorsan összekaptam magam, majd Mike gépén felvettem az óráimat a félévre. Nem volt valami jó érzés, hogy holnap már otthon leszek, valahogy nem akartam elmenni még.

- Összepakoltál? – kérdezte a szobaajtóban ácsorogva, mire sóhajtva felé fordultam.
- Igen, bár nehéz volt. Több cuccom van, mint mikor jöttem. Elkényeztetsz…
- Nem is – csak megrántotta a vállát, mint mindig, majd egy intéssel leinvitált a nappaliba.
- Jól vagy?
- Persze. Csak rossz, hogy holnaptól már nem laksz velem – szemei tényleg szomorúan csillogtak, nekem pedig a lelkemig hatolt ez a pillantás. Fájt.
- Maradnék, ha lehetne, hisz tudod!
- Tudom, nem azért mondtam… - megeresztett egy mosolyt, majd zenét kapcsolt. Lassan felém fordult, aztán a kezét nyújtotta. – Szabad?

Csak bólintottam a kérésre, majd a kezemet az övébe csúsztattam. Lágy dallamok áramlottak a hangfalakból, de nem ismertem, hogy mi az, viszont nagyon tetszett. A szemeimbe könnyek szöktek, de a világért sem szakítottam volna el a pillantásomat az Övétől. Csak ringtunk a ritmusra, homlokunkat egymásénak döntöttük, és néztük a másik szemébe. Ez ment egészen hajnalig, a végén már fájt a lábam. Aztán ledőltünk a kanapéra, és szunyókáltunk egyet.
Másnap a reptéren is a tánc járt a fejemben, mert egyszerűen nem tudtam volna elképzelni tökéletesebb utolsó estét. Ahogyan a sötétbarna pillantás megunhatatlanul az arcomat vizslatta, vagy ahogyan az ujjait összekulcsolta az enyémekkel…

- Hát… mennem kell! – sóhajtottam az utolsó felszólítást hallva. Csak ültünk egy padon, és fogtuk egymás kezét. Komolyan, mintha jártunk volna, és ez engem megölt. Nem tudtam, mit akar, miért szorongatja ennyire a kezemet, miért pillant rám így?
- Igen… - úgy láttam kettőnk közül most nekem kell az erősebbnek lennem, bár nagyon nehéz volt. – Akkor majd írok egy SMS-t, ha leszálltam, oké? – kezemet az arcára simítottam és magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Nagyon komoly volt, kicsit talán zavartságot is láttam benne.
- Rendben! – felálltunk, elkísért a beszállókapuig, majd szorosan magához ölelt. Az erős mellkas szorosan a melleimnek simult, míg kezei a derekam és a fenekem között félúton megálltak. Aztán elhajolt és a szemembe nézett. Várt, de mire? Mit akarsz, mit tegyek? Kiabáltam vele gondolatban, s kérdőn, kicsit talán türelmetlenül pillantottam rá. – Hiányozni fogsz, Léni!
- Te is nekem, Mike! – alig jöttek ki a szavak a torkomon, a sírás kerülgetett.
- Akkor majd írj! – bólintottam, majd vártam, míg felém hajol, és két puszit hint az arcomra, ahogyan én is az Övére.
- Ez nem a vég, ez nem is a kezdet…** – mosolyogva simogattam meg az arcát, de azért az a fránya könnycsepp csak legördült az arcomon.
- Ezt egyszer felhasználom egy dalszövegben! – nevetett fel halkan, mire én is elvigyorodtam.
- Örülnék neki… Szia! – még egy utolsó ölelést váltottunk, majd megmutattam a jegyemet és besétáltam a hosszú folyosóra.
- Szia… - még hallottam az erőtlen köszönését, majd pityeregve felszálltam a gépre, hogy hazamehessek…

Viszont legbelül úgy éreztem, hogy most hagyom csak el az otthonomat. Azt a helyet, ahol Mike is otthon van velem…

** This is not the end, this is not the beginning