In Pieces - Chapter 15.

15. The Deathly Hallows

- Hoztam neked egy ajándékot! – lebegtette meg a szemem előtt a Micimackós ajándékszatyrot Tom, közben pedig leült mellém; véres arcán mosoly játszott.
- Ööö, köszönöm – motyogtam zavartan, hiszen még azt sem vettem észre, hogy itt téblábolt a közelemben. Kinéztem az ablakon, azon túl pedig az esti szürkületet láttam. Hát így elment az idő, gondoltam, és Tom felé fordultam. – És miért kapom?
- Azért, mert egyrészt szégyen, hogy még nem olvastad, másrészt, mert két hete ülsz itt a próbákon, de olyan, mintha itt sem lennél. Ideje, hogy valami visszahozzon az életbe, és mivel Chris és Amber feladták a próbálkozást, most én jövök.
- Mi az, hogy feladták?
- Amber szerint a vásárlás a legjobb módja, hogy jókedvre derülj, de mivel nem voltál hajlandó elmenni vele, így nem tud veled mihez kezdeni. Chris pedig… nos, elég kétségbe esett fejet szokott vágni, amikor rád néz, és nem hagy békén, hogy ugyan mondjam már el, hogy mi lelt téged, mióta visszajöttél, mert visszautasítottad a vacsorameghívásait.
- Csak nincs nagyon étvágyam – lehajtottam a fejem, mert Tomnak igaza van. Meg a többieknek is. Mióta visszajöttem Lisszabonból, mintha kicseréltek volna. Nem figyeltem sem rájuk, sem másra, csak léteztem. – Nem akartam megbántani.
- Tudja ő, ne aggódj! Csak nem érti, és aggódik.
- Mondtál neki valamit?
- Nem adom ki a titkaidat, és mind a ketten tudjuk, hogy ez előtte titok.
- Nem igazán titok, csak… - felnéztem rá, Tom kék szemeiben pedig gúnyos csillogás volt. – Jó, de az, titok.
- De még meddig? – kérdezte, de nem várva választ a kérdésemre, a kezembe nyomta a szatyrot, és mivel JJ épp érte kiabált, felállt és puszit nyomott az arcomra, majd elsétált.

Pár pillanatig csak ültem ott, és néztem a sétáló Tom után, akinek az arcán most az egyik jelenet miatt csúnya vágások és sebek voltak – persze, hála a sminkeseknek. A próbák két hete zajlottak, és valóban, ez alatt a két hét alatt nem is tudtam, mi történik. Mindenki közeledését elutasítottam, és csak Tom volt az, akivel beszéltem arról, mi volt Portugáliában, és csak neki engedtem, hogy valamelyest velem legyen.

De ez így nem jó, hangzott fel a kis hang újra meg újra, és megráztam a fejemet. Valóban el kell szakadnom attól, ami ott történt, a srácoktól, és most erre a filmre kellene összpontosítanom… legfőképp pedig az új barátaimra.

Ám ez eléggé nehéz, mikor tudom, hogy hazajöttek. Már legalább hat teljes napja Los Angelesben voltak, mégsem történt semmi. Igaz, hogy a városnak én a lehető legtávolabbi pontján voltam, de azért mégis. Vártam, hogy legalább dobnak egy üzenetet, hogy hazaértek vagy valami.

Bár, ha jobban belegondolok, melyikük dobott volna akármit is? Phoenix-szel ezer éve nem beszéltem, lehet, haragszik rám, hogy elhanyagoltam. Joe és Rob sosem voltak olyan közeli barátaim, hogy Mike és Chez háta mögött keressenek… mert valljuk be, ha mást nem is, de azt biztosan megtudták, hogy ott voltam Lisszabonban, és hát vannak olyan jó barátok, hogy talán mindenről tudjanak. Akkor pedig marad három ember. Brad, aki Mike legjobb barátja, és velem is eléggé jóban van… de így megragad kettőnk között, és nyilván nem „engem választ”. Mike pedig olyan dolgot mondott nekem, ami megsértette a legbelsőbb lelki békémet is, és ezzel most valami tényleg megszakadt kettőnk között. Chester pedig… még mindig nem érti, vagy csak nem akarja érteni, mit is érzek iránta. Pláne, hogy leakasztottam neki egy jó nagy maflást.

Nos, melyikük is keresne? Egyikük sem.

A kis Micimackó az év legjobban várt könyvét rejtette, amelyet nem volt alkalmam megvenni, hála annak, hogy ez az év volt eddig a legelfoglaltabb az életemben. A címet megpillantva azonnal elmosolyodtam.

Harry Potter and The Deathly Hallows

Igaza volt Tomnak, szégyen, hogy még nem olvastam. Meg kell neki köszönnöm rendesen is, hiszen ebből is látszik, hogy ismer engem, amennyire csak ennyi idő alatt lehetséges volt megismernie, és törődik velem.

Kinyitottam a könyvet, és lassan olvasni kezdtem, habár most, hogy kvázi felébredtem végre, kíváncsi voltam a próbára is.

A könyvet így is másfél nap alatt olvastam ki úgy, hogy nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de megérte. Amiatt is, amiről szólt, de legfőképp azért mindenképpen, amit Tom írt bele az utolsó oldal aljára.

„Tudom, hogy ezer és egyféleképpen elképzelted ennek a történetnek a végét, ismerlek már ennyire. Remélem, te is gazdagítod majd a fanfiction-világot valamivel, és ezennel ünnepélyesen engedélyt adok rá, hogy Draco történetét úgy tálald, ahogy szeretnéd, BÁRKIT is szánj neki társul. Remélem ettől most jobb kedved lett!
Szeretlek, Tom”

És életemben ezen a napon először, úgy mondtam valakinek, hogy én is szeretem, hogy egészen biztos voltam benne: ez az érzés nem okoz majd csalódást… soha az életemben.

**

- Nem gondoltam volna, hogy egészen Santa Claráig kell eljönnöm, ha látni akarlak végre! – a nevetős hangot azonnal felismertem, és minden előző elképzelt hülyeségeimmel ellentétben nem megrémültem, hanem boldog voltam ettől a hangtól.
- Szárnyaid is vannak, miért nem repültél, Phoenix? – ahogy megfordultam, és ő ott állt velem szemben, elöntött a megkönnyebbülés. Azért valakinek még mindig hiányzom közülük.
- Ki mondta, hogy nem úgy érkeztem? – megöleltük egymást, majd elnavigáltam őt ki az udvarra. Éppen egy házban vettünk fel pár jelenetet, aminek csodálatos udvara volt, mi pedig leültünk a medence széléhez. – Szóval, elkezdődött?
- Hát igen – mindketten a házra, és a benne sürgő-forgó emberekre pillantottunk. – De egy hét múlva már otthon leszünk, és LA-ben folytatódnak a felvételek.
- Akkor már nem leszünk otthon – és itt elérkeztünk a témánkhoz, gondoltam magamban, és elhúztam a számat. – Hel, igazán nem értem, mit csináltok, de talán te elmondhatnád nekem.
- Mintha nem tudnád! – morogtam kelletlenül, és zavaromban belelógattam a lábamat a hűs vízbe, és nem néztem rá.
- Nem, nem tudom. A roadoktól meg a testőröktől hallottuk, hogy kiabáltál Mike-kal és, hogy felpofoztad Chestert – felpillantottam rá, olyan nézéssel, ami azt súgta, hogy ugyan akkor mit nem tud? – De az nem derült ki, hogy mi volt az oka – ezen elcsodálkoztam.
- Nem mondták el?
- Nem. Chester tiszta bolond azóta is, Mike pedig olyan, mint akit leöntöttek egy vödör hidegvízzel. Chez tombol, Mike pedig bezárkózott a csigaházába… amiről, megjegyzem, senki sem tudott, hogy van neki.
- Na, igen, nem az a magába forduló típus – morfondíroztam.
- Hát nem. Szóval elmondod, mi volt?
- Ezért jöttél ide?
- Igen, meg azért, mert hiányoztál – halványan elmosolyodott, nekem pedig összeszorult a szívem. Elhanyagoltam őt, pedig mindig mellettem állt. – Több, mint egy hónapja nem láttalak.
- Igaz – bólintottam, aztán a farmerem hátsó zsebéből előhúztam a gyűrött kis kártyát, és odanyújtottam neki.
- Boldog két évet?
- Ezt küldte nekem, egy olyan csokorral, amiben két szál virág volt – vallottam be kelletlenül. – Mérges lettem rá, hogy mégis miért küldte, és elmentem utána Lisszabonba. Ott aztán öt perc alatt összevesztem Mike-kal, hozzávágtam a csokrot, és felpofoztam Chestert, mert azt mondta, hogy az, hogy szakítottunk, jobb nekem. Mintha ugyan én akartam volna, hogy kavarjon Evelinnel…
- Hogy micsoda? – Phoenix meglepetten hajolt be elém, és értetlen arccal nézett rám.
- Te… te nem tudod?
- Nem, nem tudok semmi ilyesmiről. Miről beszélsz?
- Mit mondott nektek Chez, miért szakítottunk?
- Semmit, csak hogy szétmentetek és kész – tanácstalanul nézett rám, nekem pedig leesett az állam. Eltitkolta? Miért?

Elmeséltem Phoenixnek mindent, ami azon a napon történt, mikor Chez szakított velem, és Mike megkérte Fanni kezét, valamint azt is, hogy Mike miket mondott nekem Portugáliában. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy erről nem tudott semmit. Ráadásul senki sem tudta, nem csak ő nem. Nem gondoltam volna, hogy Chester titkolózni fog előttük, hiszen ezer éve ismerték már egymást, és egy családnak számítottak ők hatan.

- Szóval Lux ezért viselkedik olyan furcsán! Gondolom már rájött, hogy hibát követett el, viszont nem gondolom, hogy ezt Chester a bosszantásodra csinálta volna. Talán tényleg csak segíteni akart, hogy népszerűbb legyél. Chester nem akarna rosszat neked, Hel. Ahhoz ő túlságosan szeret téged…
- Ne mondd ezt, ez nem igaz! Különben nem tette volna azt, amit!
- Az ember néha tesz olyan dolgokat, amivel megbánt másokat. Ám ez nem jelenti azt, hogy ez volt vele a szándéka – kedveskedve megsimogatta az arcomat, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Túl racionálisan gondolkodsz ahhoz, hogy kidühönghessem magam melletted – ezen felnevetett, de gyorsan el is csendesedett.
- És most már azt is értem, mi van Mike-kal. Rémesen megbánta, amit mondott, hidd el! Különben mi is tudnánk róla.
- Na, már miért?
- Mert mindenről tudni szoktunk, de ezt nem mondta el. Szerinted miért? Mert szégyelli, még előttünk is. Ami érthető, mert valószínűleg tudja, hogy úgyis megvédtünk volna téged. Joe és én biztosan, és félt, hogy még tőlünk is azt hallaná, amit a kis hang a fejében skandál, hogy elbaszta.
- Joe? – néztem fel rá kérdőn.
- Ismered Mr. Hahnt, nem igaz? Ő mindig ésszerűen gondolkozik, és mindig megmondja azt, amit gondol. Sosem köntörfalazik, még Mike-kal sem.
- Egyébként hogy jutottál be?
- Terelsz? – vigyorgott rám, én pedig elmosolyodva az ingje ujját kezdtem gyűrögetni, amin ő jót nevetett. – Nos, itt mindenki tudja, hogy milyen kapcsolatban vagy a zenekarral. Legalábbis, mikor megmondtam, hogy ki vagyok, és kit keresek, azonnal elmondták, hol talállak.
- Legalább itt, ezzel a dologgal minden jól megy – sóhajtottam, és végül elengedtem a kockás inget, és hátradőltem, elfeküdve a fűben.

Phoenix egy darabig csak ült, és nézett le rám, aztán anélkül, hogy kérdeztem volna, mesélni kezdett. Tudta, hogy kíváncsi vagyok, hogy mentek a dolgok Európában, ráadásul még mielőtt minden a feje tetejére fordult volna, én készítettem elő a terepet nekik. Legalábbis a munka egy részét én csináltam, hiszen a Machine Shop mellett ezzel is foglalkoztam. Bár, ez a kettő lassan összefonódik, de azért még volt egy határvonal a kettő között.

- Mindenesetre én azért furcsállom, hogy ti nem vettetek észre semmit – tértem vissza a Chester-Evelin témához. – Nem egyértelmű abból, ahogy mondjuk… teszem azt, viselkednek egymással?
- Nem, mivel nem viselkednek máshogy, mint eddig – pillantásunk találkozott, én pedig felvontam a szemöldököm. – Nem járnak, ha ezt gondoltad. Eve is köztünk van olykor, mint eddig is, de nincsenek együtt.
- De miért titkolják? Biztos vagyok benne, hogy járnak. Miért ne tennék, most már nincs akadály – Phoenix lassan megvonta a vállát, én pedig sóhajtottam egyet. – De azért ne mondj a többieknek semmit! Chez okkal nem teregeti ki ezt a… mi dolgunkat – fintorogtam.
- Nem fog eljárni a szám, bízhatsz bennem!
- Tudom… tudom…
- Akkor miért is voltam én is hanyagolva ennyi ideig? – kérdezte viccelődve, de azért mindketten tudtuk, hogy ez egy komoly kérdés.
- Van, amit nem mondtam el neked… - ránéztem az arcára, és tudtam, hogy benne megbízhatok. – Tudnod kell, hogy ezt rajtad kívül egyetlen más ember tudja csak a világon – kérdőn pillantott le rám. – Tom – még kérdőbb pillantás.
- Mármint Felton?
- Igen.
- Szóval, tényleg ilyen jóban lettetek… de hallgatlak, mondd az elejétől, és most, ha lehet, ne hagyj ki semmit! – mosolygott.

Phoenixnek sokkal nehezebb volt mesélnem arról a bizonyos éjszakáról. Talán azért, mert őt régóta ismertem, és ő végigkövette az egész életemet, ami „közös volt” Mike-kal. Talán csak azért, mert tudtam, mire számíthatok tőle. Mindenesetre megkaptam azt, amit már régóta vártam volna legbelül.

- Nem vagy normális! – nem volt dühös, csak kissé zavart. – Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Komolyan nem számított volna, hogy mi lesz azokkal, akiket itthagysz? – lehunytam a szemem, mert nem tudtam állni a vádló tekintetét. – Nézz rám, Hel! – most már erélyesebben szólt hozzám, én pedig, mint egy jó kislány, felültem, és felé fordultam. Egyenesen a kavargó zöldesbarna szempárba néztem. – Bele sem gondoltál, mit éreztek volna a szüleid és a családod? Chester, és mi? Na, és Mike?
- Nem érdekelt, David! – nem sokszor hívtam a rendes nevén, de ez a beszélgetés megkívánta. Valahogy komolyabban hatott. – Abban a pillanatban pont miattuk akartam véget vetni mindennek.
- Szerinted mit érzett volna Mike? – kérdezte számonkérőn, én pedig kissé csalódottan megráztam a fejem.
- Nem tudom.
- De gondolj csak bele! Akarom, hogy agyalj rajta, gyerünk! Ha már akkor nem volt ennyi eszed, hát most legyen.
- Miért csinálod ezt? – pillantottam rá most már mérgesen.
- Mert akarom, hogy érezd a súlyát! Nem vagy már taknyos kisgyerek, aki meggondolatlanul cselekedjen!
- Én… - végre valaki leszúrt azért, amit majdnem megtettem, mégsem éreztem magam jobban tőle. Csak még rosszabb volt. – Nem… nem tudom…
- Chester magát hibáztatta volna, de ezt gondolom, te is tudod. Remélem, azt is sejted, hogy valószínűleg mihez kezdett volna a halálod után! – tudtam, mire gondolt, ő is tudta, hogy tudom, de azért is kimondta, kíméletlenül. – Újra drogozni kezdett volna. Tudod, elmenekülni a tompultságba, ahol talán elbújhatott volna az emléked elől. De minden tiszta pillanatában, még ha csak néhány ilyen is lett volna, újra és újra rád gondolt volna, és arra, hogy miatta történt. Hogy miatta ugrottál le… és talán rövid időn belül ő is követett volna téged. Tudod, találkozás odaát, meg ilyesmik…
- Ez nem…
- Biztos? – vágott a szavamba befejezve a megkezdett mondatom, én pedig könnyekkel küszködve bólintottam. – Dehogynem. Mert Chester szeret téged. De persze, a kapcsolatotok már nem tartozik rám, szóval ugorjunk a másik, és talán legfontosabb szereplőre, Mike-ra – ezt nem akartam volna hallani, de nem tudtam megszólalni, és valószínűleg akkor is elmondta volna, ha arra kérem, hogy ne tegye. – Összetörne. De úgy, ahogy még soha életében. Fontos vagy neki, bármennyire is szeresse Fannit. Te mindig mást fogsz neki jelenteni, mint mindenki más. Fanni a barátnő, mi a barátai, vannak szülei, testvére, rokonai, ismerősei, kollégái… te egyikbe sem illesz bele, és talán soha nem is fogsz. Mert te valami más vagy neki, valami több, sokkal megfoghatatlanabb. Dühös lett volna, először magára, mert nem volt veled, hanem az eljegyzését ünnepelte. Aztán rájönne, mit tett Chester. Szerinted mi lenne kettejükkel, ha Mike megtudná, hogy te azon a napon lettél öngyilkos, mikor Chester szakított veled? – egy pillanatig várt, de én nem tudtam mit mondani. A torkom elszorult, a mellkasomra mintha mázsás súly telepedett volna. – Chester nyolc napon túl gyógyult volna, ebben biztos vagyok. Mert bármi is az, ami bennünket összetart, ha ez a dolog okozza a bántódásod, esetleg a halálod, Mike kérdés nélkül bármelyikünkkel szembeszállna. A hatosunknak annyi lenne, de Chester sem hagyná magát. Abban a pillanatban, amint elég dühös lenne, és már nem csak bűntudatos, elmondaná Mike-nak, hogy te hogyan éreztél iránta. Mike-nak azzal a tudattal kellene most élnie, hogy bizony nem csak Chester az oka annak, hogy téged el kell temetnünk. Sosem tudná megbocsátani magának, ami veled történt. Arra kárhoztatnád őt, hogy egy beteljesületlen szerelem árnyékában kelljen élnie. Mert ő jobb annál, mint hogy véget vessen az életének. Hisz, nem azokat kell sajnálni, akik már nincsenek velünk, hanem azokat, akiknek tovább kell élniük nélkülük. Jelen esetben Mike-nak nélküled – egy percig mindketten hallgattunk. Phoenix most már nyugodtan és kissé engesztelően nézett rám, én pedig szipogva törölgettem a könnyeket az arcomról. – Soha többé nem tehetsz ilyet, még ha most is visszaléptél. Az oka mindegy, miért. De soha nem szabad ezt még csak fontolóra sem venned! Érted?
- Igen, értem – motyogtam, aztán már csak azt vettem észre, hogy szorosan magához ölelt.

Kíméletlenül lefestette előttem, milyen is lenne, ha én már nem lennék. És bármennyire drasztikusnak is hathatott volna ez a kép másoknak; én és ő, akik ebben a világban éltünk, az én és Mike világában, mi tudtuk, hogy ez valóságos is lehetne. Nem kételkedtem benne, hogy szinte mindenben igaza lenne.

Még egy jó darabig ültünk ott, és halkan beszélgettünk. Többet nem hozta fel ezt a témát, és én sem beszéltem róla. Azt hiszem, ez éppen elég volt, és másokkal nem is fogok tudni erről diskurálni, csak Tommal és Phoenix-szel.

- Gondolhatod, milyen képet vágott Rob, mikor megtudta. Még sosem volt olyan csaja, aki ilyeneket csinált – nevetett, és én sem állhattam meg kacagás nélkül.
- Szegénykém!
- Meglepődött, de azért egész jól fogadta – nyugtázta, közben ujjaival megérintette a csuklómat. A fehér hegek körülölelték a tetoválásokat, de már csak ennyi emlékeztetett a fürdőszobai akciómra.
- Sziasztok! – kúszott be a látóterünkbe Tom, aki éppen egy alsónadrágban, házipapucsban, és fekete trikóban volt a jelenetéhez mérten. Elvigyorodtam, és elkezdtem vonogatni a szemöldökömet, mire Tom csak szórakozottan legyintett.
- Az én szőke hercegem.
- Ugyan, Léni, tudod, hogy a mi szerelmünk nem helyénvaló! Hello, Tom Felton vagyok – Phoenix felpattant, és ő is bemutatkozott egy kézfogás kíséretében.
- Miért is nem helyénvaló? – kérdezett vissza ezután Phoenix.
- Mert barátok vagyunk – vágtuk rá egyszerre, majd miután ők is visszaültek mellém, megérdeklődtem, hogy haladnak a felvételek.
- Tök jól, bár Chris nem győzött forgolódni, hogy hova tűntél – kacsintott rám Tom, mire mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Nocsak! – Phoenix is idült fejjel nézett rám, mire csak megvontam a vállamat.
- Lassan talán alakul köztük a dolog – válaszolt helyettem a szőke.
- Pedig abban voltam, hogy majd ti jöttök össze – persze, mind a ketten, sőt, megkockáztatom, hogy mindhárman tudtuk, hogy ez Mike és talán Chez gondolata volt elsősorban.
- Hát nem állt szándékunkban – válaszoltam, de Tom meg én tudtuk, hogy azért ez nem teljesen igaz, így elnevettük magunkat. Phoenix csak nézett bennünket, és valami furcsa mosoly játszott az arcán, de rákérdezni már nem tudtam, mert közeledő léptekre lettünk figyelmesek.

És ez volt az a pillanat, amiről a csodaszép Amber beszélt nekem a múltkor. Amint rápillantott Phoenixre láttam a szemében, hogy valami megváltozott. Az a mosoly, az a pillantás, az, ahogy a kezét nyújtotta bemutatkozáskor, és hogy egész végig szinte le sem vette a pillantását barátomról. Ez Tomnak és Chrisnek is feltűnt, és mindketten mindentudó pillantással néztek rám, én pedig Phoenixet bámultam. Soha nem láttam még így ránézni egy nőre sem, pedig jópár megfordult már körülötte, ő mégsem viszonozta az éhes pillantásokat, vagy a kacér mosolyokat. Most viszont, egyetlen pillanatra minden érzése kiült az arcára, én pedig tudtam, hogy ez a találkozás bizony sorsfordító. Phoenix sosem engedte, hogy bárki is belásson a lelkébe csak úgy. Mindenkivel kedves volt, vicces, velem is már az első találkozáskor is közvetlen volt, ám az a bizonyos pillanat, amikor számomra megmutatkozott rajta, hogy igenis felkeltette a figyelmét a szőke lány, nem maradt titokban. Bíztatóan rávigyorogtam a mellém lépő Chrisre, és Tom felé is küldtem egy kacsintást, majd ártatlan képpel kapcsolódtam be a kibontakozó beszélgetésbe.

Viszont, amilyen jól ismerem én Phoenixet, legalább olyan jól ismer ő is engem, és láttam a szemén, hogy feltűnt neki, hogy másképp pislogok a mellettem ácsorgó Chrisre, és amikor ez a kék szemű félisten a derekamra tette a kezét, csak még áthatóbb pillantással illetett kedves barátom. Aztán Tom is odalépett, és ő a vállamat karolta át, így két oldalról is közre lettem fogva. Ez volt a megszokott felállás, mintha csak a srácok megbeszélték volna, hogy míg Chris a derekam öleli – ezzel tökéletesen érzékeltetve, hogy milyen kapcsolat bontakozik ki köztünk -, addig Tom a vállamra támaszkodik lépten-nyomon – ezzel jelezve, hogy barátok vagyunk -, és ez így volt jól.

Phoenix mellénk állította Ambert is, és készített rólunk képet mondván, hogy a többieknek is tudniuk kell, hogy jól vagyok. Csak bólintottam, és belemosolyogtam a kamerába, ahogy a többiek is. Persze ez volt az eddig készült legjobb kép rólunk: Tom az alsónadrágos, amolyan „most keltem” stílusban – ahogy a jelentben is -, Chris, aki sötét, szűk szabású farmerben, és kék inges zakóban feszített, mint egy igazi FBI ügynök, Amber a maga rövid kis kosztümjében, és hát én, a Tomtól kapott nyári kisruhámban. De az egészben nem is az öltözékek voltak a legjobbak, hanem az, ahogyan mi négyen festettünk azon a képen. Most először láttam magam én is boldognak egy képen hosszú idő óta.

Phoenix is csak nézte a képet, és nézte, majd a „Fantasztikus Négyes” jelzővel illette. Felnevettem a helyzet képtelenségén, de nem indokoltam meg, hogy azért, mert nem is olyan régen én pontosan így neveztem cinikusan a Fanni-Mike-Eve-Chez kvartettet.

- Amúgy, július másodikára foglaltattam jegyet – bökött oldalba Tom, mire vigyorogva bólintottam.
- Hova mentek? – jött a kérdés Phoenix felől.
- Londonba, a Harry Potter és a Főnix Rendje premierre – adta meg a tömör választ Chris, majd csalódottan vette tudomásul, hogy JJ utána kiabál, és mennie kell, ahogyan a többieknek is. Elköszöntek barátomtól, majd visszamentek dolgozni, de előtte még Chris megkérdezte, hogy akkor áll-e az esti randink. Természetesen igennel feleltem.
- Boldog vagy velük – sandított a ház felé kedvenc basszusgitárosom, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Ők más világ, mint mi vagyunk.
- De neked jót tesz, és ennek örülök. És ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki, hogy Chrisszel randizol!
- Nem titok, és rá fognak kérdezni… - kissé csalódottan pillantottam rá. – Az igazat kell mondanod, nem kell a viszály köztetek, ha kitudódik, hogy eltitkoltad.
- Amúgy is lesz, ha kiderül minden.
- Nos, remélem elkerülhető.
- Meglátjuk – az órájára pillantott, majd megfogta a kezem s a kijárat felé kezdett húzni. – Sajnos mennem kell, de örülök, hogy láttalak.

Még beszélgettünk egy rövid ideig, mert tényleg nagyon régen találkoztunk, és valahogy nem fogytunk ki a témából. Örültem, hogy eljött utánam, és meglepett. Igaz barát volt.

- Figyelj… – mondta még mielőtt beszállt a taxiba. - érezd jól magad Londonban! Tudom, hogy mennyire szereted ezt a Harry Potter dolgot.
- Tom meg teszi alám a lovat – nevettem, ahogy eszembe jutott, hogy éppen ő engedte meg, hogy olyan történetet írjak Draco Malfoy-jal, amilyet csak akarok.
- Örülök, hogy van, aki ki tud billenteni a mi közegünkből. Mert ugye tudod, hogy mi nagyon szeretünk téged, és szükségünk van rád? Mind a barátságodra, mind a munkádra. De tudom, hogy nem tesz jót neked, ha sokat vagy köztünk, hála azoknak a dolgoknak, amik történtek – elkomorodva bólintottam. – Szóval élvezd, aztán ahogy mondtad, majd találkozunk. És… szeretném, ha valahogy… bárhogy az eszedbe vésnéd, hogy szükségünk van rád, és szeretünk… és soha többé nem próbálkoznál azzal a dologgal! Ha kell, írd fel egy cetlire, és tartsd magadnál, vagy bármi… - kuncogott, mire én is mosolyogva átöleltem. – Bárhogy, de tudatosítsd magadban, hogy a halál nem megoldás, és le tudod győzni! Mindent le tudsz győzni, mert nem vagy egyedül, rendben?

Így történt, hogy miután Phoenix elment, amint volt egy szünet a forgatáson, megkérdeztem Tomtól, elkísérne-e valahová, ha végzett. És ezen a napon ültem be újra a tetoválószékbe, hogy megtegyem azt, amit Phoenix kért, és ami a szívem vágya volt. A Halál Ereklyéinek szimbóluma immáron ott virított a jobb oldalamon, hogy csak olyan láthassák, akik megérdemlik, engem pedig örökre emlékeztetni fog arra, hogy egyszer már én is legyőztem a Halált.

In Pieces - Chapter 14.

14. In Between

Tom egész úton, mióta csak felszálltunk a térdemen dobolt az ujjaival. Nem mintha zavart volna, bár így tökéletesen tudtam, hol tart éppen a Minutes To Midnight hallgatásában.

Magamban sóhajtottam egyet, majd igazgatva a karomon a temérdek karkötőmet – nem egyet kaptam már Tomtól is New Yorkban -, hátrapillantottam a pár sorral mögöttünk helyet foglaló Chris és Amber kettősére.

Amber Heard volt az a lány, akit végül kiválasztottunk Carla Collins szerepére, azaz ő lesz a másik főszereplő Chris mellett. Kétség kívül tehetséges lány volt, igaz, még csupán huszonegy éves. Habár, Tom nála is fiatalabb volt, de ez engem cseppet sem zavart. Az már annál inkább, hogy szó szerint az egyik leggyönyörűbb lány volt, akivel valaha is találkoztam.

Chris és köztem a dolgok csak úgy „alakulgattak”, nem siettem sehova, és ő sem, pláne hogy jómagam még belül sem tudtam eldönteni, hogy mi is lenne a legjobb. Nos, ennek ellenére, vagy pont ezért, kicsit feszélyezve éreztem magam a tökéletes megjelenésű Amber mellett.

Ami persze – sajnos? – nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Amber egy igazán kedves, életvidám lány. Az is volt. Szóval pechemre meg is kedveltem őt, ami nem volt a legjobb, hiszen kvázi ellenfelemként tekintettem rá olykor.

De csak olykor, hiszen Chris nem mutatott felé különösebb érdeklődést. Engem azóta is elhívott vacsorázni és sétálgatni, hogy megismerkedtünk, Amberrel pedig baráti hangnemben kommunikált. Sokszor viccelődtek az elmúlt öt napban, és tulajdonképpen nem is kellett volna aggódnom.

De ugyebár a nők ilyenek, és én sem vagyok különb. Sajnos, vagy inkább hála Istennek?!

Chris és Amber éppen valamilyen filmet néztek közösen, fejhallgatóval, de még így is észrevettek. Amber szokás szerint hatalmas mosolyt villantott – igazán tetszik neki Carla szerepe, azt mondta, ő még sosem olvasott ilyen könyvet, mint az enyém, ahol a végén elállt a lélegzete attól, ki is a leggonoszabb karakter benne -, Chris pedig rám villantotta azokat a hihetetlenül kék szemeit, és halványan elmosolyodott.

Igyekeztem összehozni valamit viszonzásképpen, majd visszafordultam, és Tom ujjait kezdtem figyelni a térdemen.

- Te nem érzed úgy, hogy… hát szóval, hogy… - és mondott valamit, amit nem értettem; pislogtam párat.
- Ez valami brit szleng volt, mert nem értettem?! – felvontam a szemöldökömet és kérdőn néztem rá. Tom beletúrt szőke tincseibe, és nevetősen magyarázni kezdett.
- Igen, olyasmi, de lényegtelen. Akkor mondom másképp. Bővebben – mosolygott elnézően, mire szkeptikusan bólintottam. – Nem érzed azt, hogy az In Betweennel Mike bocsánatot akar kérni, de egyben vádol is valamivel? – na, hát ilyen kérdésre határozottan nem számítottam.
- Ööö…
- De most komolyan. Én ezt vettem le belőle.
- Tenagyonhülyevagy – hadartam, és kelletlenül fészkelődni kezdtem a székemben. Volt annak alapja, amit Tom mondott, és ezt utáltam. – Ezzel nem segítesz!
- Tudom, de tisztán kell látnom. Meg neked is. És határozottan úgy érzem, ez a szám neked íródott. Sőt az In Pieces is, meg a…
- Mike nem az a fajta ember, aki csak úgy dalokat írogat a nőknek. Pláne nem többet egy nagy albumukra. Pláne nem nekem – vágtam közbe.
- És a Qwerty?
- …
- !!!
- Adtam egy löketet nekik, és ennyi. Régóta nem írtak olyan zúzós számot, és… ez csak…
- Jó, értem… - párszor megpaskolta a térdemet, majd együtt érző tekintettel visszavonult zenét hallgatni.

Tom bosszantóan sokat tudott rólam. Persze valójában nem bosszantott a dolog, sőt, jó volt tudni, hogy van még valaki a világban, aki jól ismer. És bár félelmetes volt bevallani, de Tom tényleg, igazán jól kiismert az utóbbi időkben.

**

- Hát életemben nem gondoltam volna, hogy nyaralni jövök majd Miamiba – motyogtam magam elé, miközben a szálloda előtt álltam, és feltekintettem a gyönyörű épületre. – De rohadt meleg van, hány fok lehet?
- Soha? – jött a meglepett kérdés Amber felől, mire csak megcsóváltam a fejem.
- Hogy-hogy?

Nos, mit is mondhattam volna, ha nem az igazat? Sosem volt annyi pénzem, hogy ilyesmin agyaljak. Nagy álmom volt, hogy egyszer láthassam Los Angelest, de arra gondolni se mertem, hogy egyszer én tényleg ott élhetek, és ami a pláne, hogy az elmúlt években - mióta az életem itt Amerikában zajlott – sem gondolkodtam ilyesmin, mint Miami.

Chris kedves érvelésére, miszerint már megtehetem, csak bólogattam.
Végül is, igaza volt. Most keresek olyan jól, hogy akkor ruccanjak át a keleti partra, amikor akarok, mégis, azért furcsa volt ez nekem.

A négy szoba egymás mellett volt, az enyém szomszédos volt Toméval és Amberével, míg Chris zárta a sort.

Egy szép, igazán otthonos, erkéllyel rendelkező szobát kaptam, ami egyedüli volt négyünk között, így azt beszéltük meg a többiekkel, hogy ez alatt a három nap alatt nálam lesz a gyülekező, és társalgó. Így ki tudunk ülni, cigizni, iszogatni, beszélgetni, egyszóval amit csak akarunk.

Elsőként Tom futott be, úgy egy órával a megérkezésünk után. Elhúzta az erkély üveges tolóajtaját, s ezzel kellemesen meleg szellő áradt be a szobába, ledobta magát az egyik puha székre, rágyújtott, majd átható kék szemeivel engem kezdett vizslatni.
Egy ideig mosolyogva figyeltem őt, majd kezdett kissé zavarni a pillantása, mert tudtam, hogy mondani akar valamit, csak azt várja, hogy rákérdezzek.

- Oké – sóhajtottam. – Mondjad, ne kímélj!
- Nem akarsz beszélni Evelinnel? – rápislogtam, majd nyitottam volna a számat, hogy letorkoljam, de közbevágott. – Mert engem speciel baromira idegesít, hogy állandóan csörög a telefonod, és őszintén kezdem sajnálni a csajt – erre az utolsó mondatára elsötétülhetett a pillantásom, mert védekezően maga elé emelte a kezét. – Ezt nem kellett volna, sajnálom!
- Egyáltalán – szólaltam fel néhány másodpercnyi szúrós nézés után. – honnan tudod, hogy ő keres?
- Megfigyelés, Léni. Máshogy csörög a telefonod szinte minden embernél. Mike a mátrix, Lux a legújabb barbie baba reklám, Evelin pedig… nos, ez valami filmzene, csak nem ugrik be…
- Birodalmi induló – morogtam sötéten.
- Tényleg, Star Wars – vigyorgott, én pedig megvontam a vállamat.
- Chester úgy csörög most, mint amikor fénykardoznak, és hallani lehet az összecsapást.
- Hát van egy sajátos humorod – felvontam a szemöldökömet, de nem néztem rá, helyette az előttünk elterülő kék óceánt, és a homokos parton lévő embereket figyeltem. – És Fanni?
- Macskanyávogás…

Tom jóízűt kacagott, majd visszadőlt a széken, és tovább cigizett. El kellett ismernem, valóban érdekes választások voltak, de csak a saját káromra, úgymond. Elvégre ezek a zenék mindig figyelmeztettek, és emlékeztettek, hogy mi minden történt velem.

Egyetlen koppantás után belépett Amber is, majd vidáman csatlakozott hozzánk. Beszélgetni kezdtünk, és nevetgélve fogadta a hírt, miszerint egyszer, régebben az ő képével alkottam meg az egyik fanficemhez tartozó főszereplőmet. Megpróbálkozott azzal a kéréssel, hogy elolvashassa, de hajthatatlan voltam, és nem engedtem. Túl rég volt, és én túl kiforratlan voltam még.

Nem sokkal később Chris is betoppant közénk, és elindultunk le a partra. Ha már Miamiban voltunk, ki kellett használni a dolgot.

Húztam a számat a sok tökéletes lány között, akik körülvettek minket, s mikor Amber is levette a könnyű, nyári ruháját, és ott állt egy szál bikiniben…

- Na, én elmentem be! – mondtam rögtön, és hátat is fordítva a srácoknak, elindultam.
- Hel… - szólt utánam jókedvűen Chris, és elkapva a derekamat, visszarántott hozzájuk.
- Ne hülyéskedj már! – nem akartam beszólni Tomnak, hogy ugyan ő meg se szólaljon, hiszen az idefelé úton is egy csomó nő felismerte, és félreismerhetetlen pillantásokkal méregették őt, így inkább csak hallgattam.
- Könnyen beszéltek – morogtam végül.
- Jó csaj vagy, szóval… - bizonygatta Tom kissé zavartan, ami már elnyerte a tetszésemet. Zavarban volt, és ez felvidított.
- Igaza van, amúgy is napoznunk kell – simogatta meg a karomat Amber, majd a srácokhoz fordult. – Menjetek be a vízbe, megyünk mi is nem sokára!
- Nagyon meleg van! – suttogtam szörnyülködve.

Amber, habár gyönyörű fiatal nő volt, mégis megértette, hogy egy kicsit szégyellem magam. Se nem voltam olyan szép, mint ő, se nem olyan magas, vékony, gyönyörű mosollyal, nyílt tekintettel… Hát igen, ha pasi lennék, nem is kérdés, hogy kit választanék.

De persze igyekeztem nem elkeseredni teljesen, így miután Amber lelket öntött belém, bemerészkedtünk a fiúk után a vízbe. Igazán, tényleg nagyon kedveltem ezért Ambert. Nem hagyott cserben, sőt. Pedig megtehette volna, hogy kihasználja, mennyivel jobb nálam, és ezzel bevágódhatna a fiúknál. Mégsem tette. Furcsán pillantgattam rá párszor, és valószínűleg rájött, mi járhatott a fejemben, mert halványan mosolyogva csak annyit mondott, hogy ha talál magának valakit, azt általában az első pillanatban tudja. Mármint azt, hogy akarja az illetőt, és bár bevallotta, hogy tetszik neki Chris, mégsem kapott lángra köztük semmi, nem volt egy szikra sem. Persze próbáltam úgy csinálni, mint aki nem érti, miért jött elő pont Chrisszel, de nem jött be. Átlátszó lennék? Talán tényleg csak Mike előtt tudom titkolni az érzéseimet.

Körülbelül huszonhárom alkalommal sikítottam torkom szakadtából, mikor is Chris és Tom úgy gondolták, hogy fittyet hánynak a nem-tudok-úszni-és-félek-is-a-vízben szónoklataimra, és dobáltak meg lenyomkodtak a víz alá.

Mondjuk ennek ellenére jól éreztem magam – ezt már a parton sikerült csak beismernem -, habár a következő ötletük határozottan tetszett, amiben engesztelő fagyit ígértek. Így hát beültünk egy a parton lévő cukrászdába, és jókedvűen, beszélgetve falatozunk. Amber persze vigyázva az alakjára, de azért ő is megkóstolt ezt-azt.
**

Tom nem is vesződött azzal, hogy kopogjon az ajtómon, csak halkan becsúszott az ajtórésen, majd vidám tekintettel nézte ide-oda rohangáló sziluettemet. Megvonta a vállát, majd miután vetettem rá egy üdvözlő pillantást, visszarohantam a fürdőbe zuhanyozni.

Mire végeztem, és egy szál törölközőben visszaléptem a szobába, már Chris és Amber is ott voltak, a srácok az erkélyajtóban ücsörögtek, és cigiztek, míg Amber a tévét bámulta. Ők is köszöntek, amit sietve viszonoztam, majd feltúrva a bőröndömet, előkerestem valami csinosabb ruhát. Az, hogy a fehérneműt is ott, az ő szemük láttára választottam ki, nem is zavart.

- Igazán vicces téged így kapkodva látni, de elárulod, mi ez az egész? – kérdezte Tom, én pedig fintorogtam egyet.
- Nos, Lux úgy döntött, hogy nem érdekli, hogy én itt pihenni próbálok, és beszervezett nekem egy tévés interjút, amiről szerintem már késésben vagyok.
- Hát mindenesetre kedves tőle, hogy az utolsó esténket elcseszi – morogta, mire engesztelően végigsimítottam a feje búbján, amit értem menet közben.
- Az.

Valóban szemétség volt ez Luxtól, éppen ezért szinte biztos voltam benne, hogy az ötlet nem tőle származott. Nem akartam ezt hangoztatni, de Chez kezét éreztem a dologban. Lehet, hogy beképzeltnek hatna, ha beközölném a srácoknak ezt, mert hát ugyan miért is akarna nekem keresztbe tenni több tízezer kilométerről, nemde?

A tévében való szereplés nem volt a terveim között. Őszintén szólva utáltam még a gondolatát is, de mivel Lux csak üzenetben hagyta meg, hogy „MINDENKÉPP” legyek ott, mert ez jót tesz a könyvnek és a filmnek, nem tehettem mást.

**

Dúlva-fúlva törtem az utat a tömegben éjszaka, mikor a parton lévő forgatagban igyekeztem megtalálni a csapatot. Amber, Tom és Chris egy amolyan kiülős – nem mintha a tengerparton lett volna másmilyen - kocsmában ücsörögtek, finomnak látszó koktélok társaságában. A bárpulthoz lépve én is kértem magamnak egyet, majd lehuppantam Chris és Tom közé, ahol még volt szabad hely.

- Hűha, mi történt? – pislogott rám a kékszemű Chris, én pedig ahogy belenéztem ebbe a hihetetlen kékségbe, egy pillanatra el is feledkeztem minden bajomról… de csak egy pillanatra.
- Az, kérlek, hogy biztos forrásból tudom, hogy az a szemét ribanc egy csomó régi sztorit adott ki rólam a sajtónak, és tulajdonképpen az egész felvétel alatt szorongva ültem, és habogtam össze-vissza – magyaráztam hadonászva, majd nagyot kortyoltam az italomból.
- Ki az a „szemét ribanc”? – kérdezte Amber, de mielőtt még válaszolhattam volna, Chris végigsimított a karomon, és megfogta a kezem, ezzel teljesen magára vonva a figyelmemet.
- Ne törődj vele, a médiával meg pláne ne. Mi, akik ismerünk, olyannak szeretünk, amilyen vagy, és ezen nem változtat az sem, hogy miket mondott az a lány, vagy, hogy miket írnak rólad – totális képszakadás. Csak néztem a kék szemekbe, és nem tudtam mit mondani. Igaza volt valamilyen szinten, és valahogy az érintése megnyugtatott, de izgatott is lettem tőle.
- Kiderült rólad valami… durva dolog is? – Tom azért értette a helyzetemet, tisztában volt vele, mennyire utáljuk egymást Fannival. Kábán felé fordultam, majd magamban megráztam magam, hogy ugyan már térjek észhez.
- Beszélt pár buliról, de végülis az nem annyira gáz. Viszont… megemlítette a volt barátomat is – morogtam sötéten, mire mind a hárman hökkenten néztek rám.
- Volt barátod? Mármint otthon? – kérdezte Tom döbbenten, mire bólintottam.
- Régi história, valójában senki sem ismeri a srácok közül. Csak nem akarom, hogy újra az életem része legyen, hála Fanninak.

És valójában az is leesett, hogy nem kellett volna kimondanom, mennyire utálom Fannit, mert így Chris is elkezdte kérdezgetni, hogy miért. Én meg egyszerűen nem akartam, hogy tudja az okát, így hebegtem valamit, aztán Amberrel elmentünk táncolni. Jobb megoldás volt, mint hazudni neki. Tom is csak pislogott mindenfelé, nehogy Chrisnek feltűnjön, hogy ő márpedig mindent tud.

Amber és én valahogy odakeveredtünk a kubai turistákhoz. Egy csomóan voltak, saját zenét játszottak, voltak köztük, akik mást sem csináltak egész éjjel, mint a hangszereken játszottak. A táncoló nők énekeltek néha, de amúgy fáradhatatlanul ringatták magukat a zene ütemére, a velük érkező férfiak pedig néha-néha csatlakoztak, de többségükben csak gyönyörködtek bennük.

Nos, mi valahogy ott találtuk magunkat a forgatag közepén, és mivel egyezményesen mindannyian már kicsit be voltunk csiccsentve, így valahogy alap volt, hogy mi is csatlakozunk.

Komolyan mondom, Amber és én jobban ki sem lóghattunk volt a sorból. Nekem szinte hófehér volt a bőröm, ahogyan Ambernek is, ő ráadásképp még szőke is ugye; ezzel szemben ezek a nők csokibarnák voltak, sötét hajkoronával, vidáman csillogó szemekkel, és mindegyikük könnyű kis ruhát viselt. Mégis, valahogy most éreztem magam a legjobban nagyon hosszú idő óta.

Megtanítottak nekünk egy csomó táncukat, amik egytől egyig igényelték, hogy márpedig tekerjük a csípőnket… és nekünk valahogy ez ment is. Amber végig mellettem volt, sokat nevettünk együtt, és valamiért fel sem tűnt, hogy órákon keresztül táncoltunk a kubaiakkal. Ez nem olyan volt, mint azok a bulik, amikben már volt részem. Ez más volt; vidám, felszabadult, nevetős.

Természetesen a vakációnk gyorsan elszállt, s mi elindultunk vissza Los Angelesbe. Jeff volt olyan jó fej, hogy ott vett ki szobákat, ahol én is laktam, miután eljöttem Cheztől, így én most a srácokkal tarthattam a régi életem felé. Már, ami megmaradt belőle.

A portán kedvesen fogadtak, bár azt azért megkaptam, hogy vajon miért tiltottam meg, mielőtt elmentem, hogy takarítsák a szobát? Gyanakodtak, hogy netalán tán elrejtettem ott egy hullát? Mosolyogva biztosítottam a főportás akárkit, hogy most már itt vagyok, és jöhetnek a takarítók.

Viszont, amint beléptem a szobámba, sarkamban Tommal, földbe gyökerezett a lábam. A pusztítás, ami fogadott, szinte mellbe vágott, mintha hirtelen újra megszállt volna annak a Léninek a szelleme, aki véghezvitte ezt, és akit eltiportak a saját barátai.

Tomnak csak egy mérhetetlenül döbbent „Merlin szerelmére” jött ki a száján, amin halványan elmosolyodtam, majd leengedtem magam mellé a táskámat, és csak szemléltem a káoszt. Mellettünk végül befutott a takarító kiscsaj is, aki leesett állal nézett körbe, majd elhebegte, hogy csomagom érkezett, és átvehetem a portán.

- A fürdőszobai tükröt ki kell cserélni, ha jól emlékszem – intéztem még hozzá a szavaimat. – Írja a számlámhoz, azonnal fizetek lent.

A fogadópultnál nem kicsit néztek rám furcsán, mikor a takarító letelefonált, hogy sikerült szilánkosra törnöm a tükröt, de mivel mosolyogva fizettem, nem szóltak semmit.

Ezután átballagtam a portára, ahol egy, két szál tulipánból álló kis csokrot nyújtottak át nekem „épp most érkezett” címszó alatt. Csak nézegettem a kis csokrot, amiben több volt a dísz és a zöld kísérő, mint a virág, majd kivettem belőle a kis kártyát, és végigfutottam a rajta lévő sort.

„Boldog két évet!”

Hirtelen mintha egy másik életben találtam volna magam; a saját, régi, boldog életemben. Ahol elképedve ültem a gépem előtt, és olvastam azt az e-mailt, amit Mike küldött még a legelső alkalommal. Újra éreztem a lázas izgalmat, amit az váltott ki, hogy olvastam a sorait, és a felfedezés, hogy meg akart ismerni.

A felismerés úgy letaglózott, hogy szinte levegőt venni is elfelejtettem. Eltarolt, összeroppantott, mintha az elmúlt hetek gyógyulása nem is létezett volna, és újra apró szilánkokra robbant az életem vékony kis üveggolyója.

Éreztem, ahogy egy megásott sírgödör fenekén fekszem, szinte láttam magam körül a falait, amelyek fölém magasodtak, majd ahogyan az-az ember dobta rám az első marék földet, akit mindennél jobban szerettem a világon.

A düh elemi erővel söpört el bennem minden fájdalmas érzést, és legszívesebben üvöltöttem volna. Egy csokor? Egy kibaszott kis csokorral tudatja velem, hogy két éve pont ő volt az, aki megváltoztatta az életem? Így akarja a tudomásomra hozni, hogy nagyon is tisztában van a mai nap jelentőségével, mégsincs velem?

Jómagamnak eszem ágában sem volt megünnepelni ezt a napot, sőt, még azt sem tudtam, hogy ez az a bizonyos nap. De Mike-nak igaza volt, pont ma történt, két évvel ezelőtt. Ám a kérdés még mindig ott lógott a levegőben: miért most? Tavaly ilyenkor még csak egy üzenetet sem küldött, ellenben most… Jelezni próbál valamit, üzenni.

Ennyit érek neki: egy harminc dolcsis csokrot, amit elküldet nekem, jelezve, hogy ő emlékszik ám, de magasról tesz rám. Ez amolyan cinikus felhang, mintha azt mondaná: ennyire vagy méltó.

Normális esetben azonnal hívtam volna Luxot, de haragudtam még rá a tévés Chesteres dolog miatt, és mivel magam is intéztem már ilyet nem is egyszer a Fort Minor turnék alatt, ezért cselekedtem.

Miután mindent elintéztem, szinte rohantam vissza a szobámba, ahol Tom tűrögette a szétdobált ruháimat, és a takarítólány a fürdőben szétkent sminkkészletem maradványait sikálta éppen. Megjelenésemre Tom felnézett, majd cinikusan felvonta a szemöldökét.

- Tudod, kicsit azért meglepődtem. Persze, elmesélted, és számítottam ilyesmire, de nem kis pusztítást végeztél – mormogta elégedetten vigyorogva, én azonban csak odanyomtam neki a kártyát, és miközben kiakadtam azt a hülye csokrot lengettem a kezemben.
- Két év, KÉT ÉV, HALLOD, ÉS EZT KÜLDI! EZT! – kiabáltam, mire Tom elhúzta a száját.
- Seggfej – összegezte, de én nem elégedtem meg ennyivel.
- Figyelj, nekem most rohannom kell, mert lekésem a gépem. Két nap múlva itt vagyok, mondd meg kérlek a többieknek is!
- Milyen gépet?

**

Tizenhét órával és egy átszállással később már a lisszaboni fesztivál helyszínén voltam, pontosan negyvenhárom perccel a koncert kezdete előtt. Valakit mindenképpen fel kellett hívnom a roadok közül, hogy számítsanak rám a helyszínen, és sikerült elérnem Jasont, akivel még az FM turnék alatt lettünk jóban, így biztos lehettem benne, hogy nem árulja el senkinek, hogy jövök.

A kapunál elég volt csak igazolnom, hogy ki vagyok, és a portugál fiatalok, akik jegyekkel a kezükben ácsorogtak a sorban, és várták, hogy beengedjék őket, csak néztek, hogy vajon ki lehetek, hogy jegy nélkül bemehettem.

A turnébuszok mellett ácsorgó alakoknak viszont ennyi sem kellett. Amint megláttak, biccentettek, és némán nézték, hogyan haladok köztük. Mintha hatalmam lenne fölöttük, és ami azt illeti, volt is. Mike-nak hála, de ezt most inkább elfojtottam magamban.

A dühöm az órák leforgása alatt nem csitult semmit sem, sőt, egyre rosszabb lett. Mérhetetlenül dühített ez az egész, és ez a düh most háttérbe szorította a fájdalmat is, amit éreztem, mióta csak betettem a lábamat a hotelszobámba… és ez a csokor csak még jobban megsebzett, tekintve, hogy ez reprezentálta, milyen keveset érek egyeseknek.

Meg sem álltam kifújni magam, mikor odaértem ahhoz a buszhoz, amiben őt sejtettem, úgy nyitottam ki az ajtaját, hogy még én is meglepődtem a lendülettől, s pár lépés múlva bent álltam én is.

Rob egy szál nadrágban állt előttem, és életemben nem láttam még ilyen furcsa képet vágni, de most nem foglalkoztam vele. A háttérben ott volt Mike, aki éppen csak felnézett, s mikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, hirtelen csak hökkenten pislogott rám.

Egy pillanatig mintha kiszállt volna belőlem minden élet, és erő, s csak néztem őt, ahogyan lassan felemelkedett ültéből, és félretolva Robot az útból, közelebb lépett.

Annyi ideig nem láttam, és most lekötött az, hogy mennyire… tökéletes volt.

A rövidre nyírt, sötét haj, az a barna tekintet, a telt ajkak, melyeket a szakáll keretezett. Egy fekete, fehér és sárga feliratos pólót, felette vékony dzsekit, és sötétszürke farmert viselt. Az igazság az volt, hogy fájdalmasan gyönyörű volt így – és mindenhogy -, nekem pedig elszorult a torkom attól, mennyire szerelmes vagyok belé még mindig.

- Hel… - suttogta, én pedig megremegtem a hangjától. Gyenge voltam, szánalmasan gyenge abban a pillanatban. – Mit keresel te itt? – mintha csak magához tért volna, a hangja most kemény volt, és… rideg.
- Ezt kaptam – emeltem fel a csokrot, amit eddig nem láthatott, és attól, ahogy, vagy inkább amilyen hangot megütött velem, én is magamra találtam. – Két év. Két év telt el, és küldesz nekem egy csokrot? Egy kibaszott két tulipános szart? – emelkedett meg a hangom, és hirtelen megbántottságot láttam Mike szemeiben. De mindössze egyetlen pillanatig.
- Gondoltam, örülnél neki, még ha annyira meg is feledkeztél rólam, hogy inkább süttetted a hasad Miamiban, minthogy elgyere és tedd a dolgod! – cinikus megjegyzésére megdermedtem, mert ő úgy vonta le a következtetést, hogy szándékosan nem jöttem, és semmi dolgom nincs otthon.
- Nem számítottam rá, hogy Miamiba fogu…
- Nem érdekelnek a kifogásaid, Léna! – vonta meg a vállát, bennem pedig elpattant valami, mert újult erővel kezdtem vele kiabálni.
- Nem? Rendben, azért én mégis elmondanám! Nem én voltam az, aki hanyagolni kezdte a másikat, hanem te! Te voltál az, akinek nem jutott ideje rám az album, a stúdió meg Fanni mellett, emlékszel? Te voltál az, akinek baszta a csőrét, hogy összejöttem Chesterrel, és úton-útfélen belémkötöttél, ha nem tetszett valami!
- Na, álljon meg a menet! – emelte meg a hangját ő is, Rob pedig kiment mellettem az ajtón. – Ne mondd nekem, hogy én kerültelek, mert te nem fogadtad valami jól a kapcsolatunkat Fannival, bár a mai napig nem tudom miért, és te menekültél folyton Chezhez – sajnos igaza volt, részben. -, és nem én tehetek róla, ha úgy megváltoztál, hogy rád sem lehetett ismerni az utóbbi időben. Még a te kedvedért sem fogok hazudni róla, hogy nem tetszett ez a változás!
- Aha, akkor most úgy állunk, hogy haragszol rám, és gúnyolódás céljából küldted nekem ezt? Mert ne mondd, hogy nem furcsa, hiszen az egy évet sem ünnepeltük meg!
- Haragszom? – közelebb lépett, és villámló tekintettel nézett le rám. Alig volt köztünk húsz centi távolság. – Mondjuk, amiért otthagytál az eljegyzésem napján? Vagy, hogy egy szó nélkül leléptél New Yorkba? Esetleg, mert cserbenhagytál és nem jöttél velünk a turnéra? Nem, Hel… nem haragszom. Egyszerűen csalódtam benned – mondta a végén már halkan, s hangjából is csak csalódottságot éreztem ki.

Úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. Igaza lenne? Bizonyos szempontból biztosan, csakhogy ő sem foglalkozott soha azzal, hogy mivel bánt meg engem. Nem, ez nem volt igaz, hogy soha, csak egy ideje, és ez az időszak tett tönkre engem, így nem szabad levetnem magam a lábai elé, mint ahogy tettem volna alapból. Ehelyett összeszedtem magam, és keményen néztem fel a csodálatos szemekbe.

- Augusztusban végig veletek leszek, de most dolgom van – mondtam ridegen, majd hátat fordítva neki, szándékomban állt elhagyni ezt a süllyedő hajót.
- Tudod, Chester hátán a felirat azt jelképezi, hogy a Linkin Park jelenti a mindenséget neki, és hogy a zenekar minden előtt van – megálltam, de nem fordult felé, valahogy sejtettem, hogy mi következik. – Jobb is, hogy eltakarod a tiédet, mert szégyen, hogy rajtad van az a két felirat.

Ezt a pillanatot választotta Chester, hogy belépjen az ajtón, nekem pedig másodszor állt el a lélegzetem. Az a bordó, kockás ing, amit viselt, valahogy rettentő jól állt neki, ahogyan a hanyagul megkötött nyakkendő is. Ő is levágatta a haját, mióta utoljára láttam, most rövidebb volt, de a borosta az arcán valahogy… Nem bírtam tovább.

Az, amiket Mike mondott, és főleg, amit utoljára, egyszerűen megszégyenített, megalázott, és porig rombolt. És akkor most jön Chez is, aki tudatosítja bennem, pusztán a megjelenésével és egyetlen pillantásával, hogy még mindig szeretem őt.

Hirtelen megpördültem a tengelyem körül, és olyan erővel vágtam Mike-hoz a csokrot, hogy mindenfelé piros és zöld szirmok és levelek hullottak, s meg sem várva, hogy reagáljon valamit, újra megfordultam, és elindultam kifelé.

Chez látta úgy, hogy neki márpedig vissza kell tartania, de igazából nem számítottam rá, és mikor visszarántott a lépcsőről, megilletődve csapódtam a mellkasának. Egy pillanatig csak bámultam rá, majd dühösen ellöktem magamtól, és kiszáguldottam a buszból.

- Léni, várj már meg! – kiáltott utánam Chester, én pedig legszívesebben ott helyben sírva fakadtam volna. – Várj egy kicsit, az Istenért! – elkapta a karomat, és maga felé fordított, én viszont tüntetőleg a roadokat és a testőröket figyeltem, akik körülöttünk sürögtek-forogtak. – Most már nem fogsz hozzám sem szólni? – csak dühösen fújtattam egyet, és nemlegesen megráztam a fejem. – Ugyan, Léni, kérlek! Beszéljük meg! – legszívesebben mondtam volna neki, hogy semmi értelme nem lenne, de én tényleg nem akartam szóba állni vele.

Chez háta mögött Mike is kilépett a buszból, még mindig söprögetve magáról a virágport és a szirmokat, én pedig úgy éreztem, hogy ha még egy percig itt kell maradnom, akkor tutira agyvérzést kapok. Kirántottam magam Chester karjai közül, és újra elindultam.

- Léni, tudod, hogy én akartam a kapcsolatunkat, de nem úgy alakultak a dolgok. Neked is így a legjobb!

Na, ez volt az, amit nem kellett volna mondania. Mégis honnan a picsából szed ilyen hülyeségeket? Az nekem a legjobb, ha átver és megcsal? Persze. Eldöntötte, hogy így a jó és kész? Semmit sem jelentettem neki?

Megálltam, megvártam, míg utolér, s abban a pillanatban, fordulatomban akkora pofont akasztottam le neki, amekkorát még életemben soha, senkinek. Amúgy sem voltam az a verekedős típus, de most muszáj volt.

Chez feje oldalra fordult az ütés erejétől, és láttam, ahogy megfeszült az arca, valamint Mike döbbenten megtorpant, és letaglózva nézett ránk.

Nem vártam meg, míg Chester esetleg magához tér, és fájós tenyeremet dörzsölgetve elhagytam a fesztivál területét, majd visszaindultam LA-be.

Vajon mi lesz így velünk? Ezzel az egész barátság dologgal? Úgy voltam vele, hogy most igenis nekik kell keresniük engem, és nem fordítva. Mike kifejtette szerény véleményét rólam és a hűségemről a bandához – az FM-hez is -, Chez pedig egy olyan bődületes baromság mögé bújtatta a hibáját és azt, hogy megbántott, hogy az már sértő volt.

Vajon megbékélünk a sorsunkkal, mire legközelebb találkozunk, vagy végleg befellegzett ennek az egésznek?

Nekem mindenesetre baromira fájt ez a helyzet, és már megint azon kaptam magam, hogy ha Mike még egyszer megkér, hogy menjek utánuk, mert az a munkám, megtenném. Magam sem értettem, miért tudtam ennyire, feltétel nélkül szeretni, mindezek után is, de nem tehettem ellene.

Abban reménykedhettem, hogy Tom lesz majd olyan drága, hogy valahogy kiveri a fejemből ezeket az őrült gondolatokat, ha visszaértem.