- Na jó, most már tudni akarom, mi a franc folyik köztetek! – nézett hol rám, hol rá Mike. Összevillant a tekintetem Joe-éval. Nyugodt volt, semmi jelét nem mutatta, hogy esetleg megijedt vagy aggódott volna, amiért kiderülhet, miért is nem beszélünk egymással.
- Mi csak… - kezdtem, mivel Joe nem szólalt meg, de nem tudtam, mit mondjak. Belenéztem Mike sötétbarna szemeibe, és úgy éreztem, egyetlen hazugság sem jönne ki a számon.
- Ideges vagy – szórakozott mosollyal végigsimított egy ujjával az arcomon. – Ki vele!
- Semmi különös – hazudtam mégis. – Nem is vettem észre, hogy kevesebbet…
- Azt mondtam neki, hogy jobban örültem volna, ha ő hal meg Shiori helyett – mondta Joe halkan, mégis határozottan.
Mike pillantása még mindig az arcomon volt, de tisztán látható volt rajta, hogy egyszerűen ledermedt, és nem igazán tudja, mit reagáljon. Csak nézett rám, és szemében egyre inkább elhatalmasodott a düh, amit én viszont nem hagyhattam kitörni. Nem most, egy koncert előtt negyven perccel, nem itt, nem most… soha!
Phoenix eddig nadrágot próbálgatott, de most egy szál boxerben lehuppant az egyik fotelbe, és csak bámult Joe-ra, de ezt is csak azért láttam, mert félig-meddig a látószögemben volt. Rob valahol mögöttem abbahagyta a térdén való dobolást, Brad pedig egy „haver, ezt ne!” felszólalással Mike mellett termett, és a vállára helyezte a kezét. Talán vissza akarta fogni, bár Mike jelét sem mutatta, hogy egyáltalán meg akarna mozdulni, és azt is, hogy él, onnan tudtam csak, hogy egyre gyorsult a légzése, és összeráncolta a szemöldökét.
Vágni lehetett volna a feszültséget a szobában, én pedig kérdőn pillantottam Bradre, pedig eléggé féltem megszakítani a szemkontaktust Mike-kal. Brad nem engem figyelt, hanem inkább Mike-ot, így én is arra jutottam, hogy jobb lesz rá összpontosítani.
- Mike… Mike… - szólongattam, mert bár rám nézett, a tekintetünk találkozott, mégis olyan távolinak tűnt. Egy kicsit megijedtem, és nem attól, hogy mi lesz a lépése Joe felé, hanem, hogy nincs-e valami baja.
- Menj, és szólj Chesternek! – mondta lassan és halkan, s a tekintetébe új élet költözött a fagyott dühön kívül.
- Minek? – kérdeztem, hátha így húzhatom az időt, de már el is akart mellettem lépni. – Mike! – kaptam a karja után, és igyekeztem visszahúzni őt magam mellé. Brad idő közben elsétált fél útra Mike és Joe közé. – Figyelj, ez…
- Léni, csak menj, és keresd meg Chezt nekem! – rám nézett, erőltetett nyugalommal, és ekkor rájöttem, hogy nekem kellett volna elmondanom neki. A kapcsolatunk remek volt az utóbbi időben, és talán, ha tőlem hallja mindezt, és tudja, hogy bár iszonyúan szarul esett, de nem haragszom, akkor most nem így reagálna.
- Miért? – ragaszkodtam, hogy válaszoljon. Ha húzom az időt, talán kicsit lehiggad.
- Azt mondtam, hogy menj és keresd meg, ez egy parancs! – dörrent rám, amitől kissé meghökkentem, és ezt valószínűleg látta az arcomon, mert a pillantása kicsit meglágyult, és nyugtatóan végigsimított a karomon. – Csak keresd meg és küldd ide, kérlek!
Bólintottam, és nem is pillantva Joe-ra kisétáltam a szobából. Reméltem, hogy nem fognak egymásnak esni, és Chez egy jó adu lehet nekem.
Körberohantam az egész létesítményt, mire megtaláltam az énekest. Éppen kiselőadást tartott valamelyik kis hülyelánynak a helyes levegővételekről éneklés közben, mikor szinte beestem az ölébe. A csajt elhajtottam, vagy hát jobban mondva rádörrentem, mint a kurva élet, hogy mi a szarért nem a dolgát végzi, úgyhogy elment melózni. Chez mondjuk eléggé érdekes képet vágott, nem nagyon értette, hogy mi bajom van, de aztán elkezdtem rángatni az öltözőszoba felé, és közben elhadartam neki, mi volt, meg azt is, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet, és megkértem, hogy ne engedje, hogy Mike nekimenjen Joe-nak, ugyanis ezt a végkimenetelt nagyon is könnyen el tudtam képzelni.
Ott toporogtam az ajtó előtt a folyosón, de természetesen pont most kellett mindenkinek megtalálnia a gondjával, bajával, így nem tudtam hallgatózni, bár már azt egy jó jelnek vettem, hogy nem hallatszik ki ordítás.
Egy idő után nagyon úgy nézett ki, hogy késve fogjuk kezdeni a koncertet.
Nem akartam beleszólni abba az… akármibe, ami folyt most köztük, de kénytelen voltam egy hangosabb kopogás után bemenni a szobába hozzájuk.
- Huh, még mind éltek! – szaladt ki a számon a megkönnyebbült felszólalás, de ahogy rám néztek, talán jobb lett volna csendben maradnom. – Mi van?
- Jobb lett volna, ha elmondod – mondta csendesen és meglepően szomorúan Phoenix. Talán bántotta, hogy nem avattam be annak ellenére sem, hogy bizony ő tudta közülük egyedül a legféltettebb titkomat.
- Minek? Ez Joe-ra és rám tartozott, senki másra – védekeztem azonnal.
- Lefogadom, hogy Chris meg Tom tudják – Mike hangja nem volt sértődött vagy vádló, de igaza volt.
Erre mit mondjak?
Csak néztem rá, ő meg nézett rám, és a szemében annyi volt a lemondás! Mintha az a kapcsolat, ami kettőnk között volt, mára a múlté lenne. Olyan volt a pillantása, mint azokban a szomorú, szerelmes filmekben a búcsúzkodókénak. Én felszállok a vonatra, ami messze visz tőle, és ő csendes beletörődéssel int búcsút.
- Öt perc múlva a színpadon kell lennetek, és még be se vagytok drótozva – mondtam végül, és sarkig tártam az ajtót.
- Ezzel nem végeztünk – suttogta a fülembe Mike, mikor elment mellettem.
Vetettem egy kérdő pillantást Chezre, aki csak nyugtatóan intett egyet a kezével és puszit nyomott a homlokomra.
Segítettem a színpadra állniuk, aztán a koncert alatt végig idegesen álltam a színpad mellett. Alig tudtam figyelni, pedig lett volna dolgom. Egyszerűen nem értettem, miért kellett Joe-nak elmondania, hogy mi volt. Bár, ha jobban belegondolok, ők egy család, a legszorosabb értelemben barátok, és így ez volt a legjobb, amit tehetett. Mike feltett egy kérdést, ő pedig őszintén válaszolt. Valójában csodálkoznom kellene, hogy az utóbbi hónapokban ezt nem tette meg már sokkal korábban.
Kicsit úgy éreztem, hogy mind csalódtak bennem, talán csak Chester nem, amiért nem mondtam el. De hát nekem egyszerűen nem volt mit mondanom. Joe így kezelte a fájdalmat, és ezért nem hibáztathattam, de nem is akartam. Elveszíteni azt, akit szeretünk, ráadásul örökre és végérvényesen, a legnagyobb fájdalom a világon.
**
Az ágyán feküdtünk egymás mellett. Mike a plafont bámulta, a kezeit összekulcsolta a feje alatt, én pedig oldalt könyökölve néztem az arcát. Most megengedtem magamnak a leplezetlen bámulását, hiszen ez egy különösen elbaszott egy pillanat volt. Ha jobban belegondolok, az egész nap eléggé el volt cseszve.
- Chester jól elrontotta a Valentine’s Dayt – motyogtam.
- Csodálkozol? Amiket Joe mondott… - tett egy suta mozdulatot, mintha meg akarta volna csóválni a fejét. – Te nem hallottad őt.
- Nem. Csak szemtől szemben álltam vele, amikor azt mondta, bárcsak én haltam volna meg a balesetben – rám pillantott a szavaim súlya miatt, és még most is elszörnyedést láttam a tekintetében. – Túltettem magam rajta, Mike.
- Ezen nem lehet túltenni magad, az istenért! – mordult fel indulatosan.
- Riga tök szép város, nem?
- Ne tereld el a szót!
- Imádtam a Petrifiedot ma is. Annyira jól felidéződött bennem az a turné, amin először voltam veled és az FM-mel.
- Kiakasztasz… - mormogta, és felém fordulva magához húzott. Meglepetten és kissé esetlenül feküdtem a karjai között. – Nem bírnám elviselni, ha…
- Nem is kell! – köré fontam a karjaimat, és szorosan hozzá bújtam.
Eszembe jutott Chris, de képtelen voltam elszakadni Mike-tól. Nem ugyanaz a Mike volt, akit megismertem, hanem valaki más. De egy olyan férfi, akit soha, de soha nem tudnék kitépni a szívemből. Ezt próbálom már évek óta, különböző módszerekkel, és nem megy. Túlságosan is tökéletes volt, minden hibája ellenére, és ha azokba a sötétbarna szemekbe néztem, minden alkalommal fájdalmasan sajdult egyet a szívem, hogy ez a férfi bizony nem lehet az enyém. Szerettem Christ. Nagyon, már az első perctől fogva, és ezt mondogattam magamnak minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy Mike lénye porrá zúz engem, és képtelen vagyok ellenállni neki. Pedig még csak nem is csábított, nem flörtölt velem. Vagy nem tudatosan. Nem ez volt a célja, ismertem jól. Lehet, hogy szeret. Lehet, hogy ő is érez valamit irántam, de akkor is tudtam legbelül, hogy ő úgy gondolja, hogy nem lehet köztünk semmi. Nem próbálkozik. Nem úgy.
- Graz után hazaugrok egy fél napra. Eljössz velem?
- Persze, szívesen! – és ekkor megtörtént az, amit három másodperce még tagadtam. Közelebb hajolt, és meg akart csókolni. Olyan fürgén ugrottam fel mellőle, mintha megcsípett volna valami, ő pedig csalódottan nézett fel rám.
- Nem fogom feladni Christ, mert van egy gyenge pillanatod! – egy pillanatig meglepettség suhant át a tekintetén. – A dolgok, amiket tettünk, amivel bántottuk a másikat, nem múlnak el, örökké velünk maradnak – nem mondott semmit, bár valószínűleg erre én se nagyon tudnék mit. - Aludj, holnap találkozunk!
Mikor már visszamentem a szobámba, rettentve tudatosult bennem, hogy olyan volt, mintha nem ismerném Mike-ot. A csók kísérlete előtti másodpercekben még arra gondoltam, hogy nem próbálkozna, mert nem lehetünk együtt, erre tessék. Bár abban biztos voltam, hogy ez sem volt egy komoly dolog, és éppen ezért nem csalnám meg Christ. Volt már ilyenben részem, ilyen csókban, hála Mike-nak, és annak sem lett jó vége.
Meglepődtem magamon, hogy milyen könnyen ellenálltam az igazi kísértésnek. Egy ölelés az egy dolog, a csók meg egy egészen más. Már nem voltam többé az a naiv kislány, aki megismerte Mike-ot. Valamikor út közben értettebbé váltam. Hiába szerettem őt, Chris fontosabb volt, biztosabb. Mike mindig ott lesz mellettem, mintha csak vonzanánk egymást, de sosem lesz az a férfi, akivel leélhetném az életem.
Graz után tényleg hazamentem, csak nem Mike-kal. Bocsánatot kért másnap, amiért megpróbált megcsókolni, és belátta, hogy hiba volt. Örültem, hogy eljöttem, és nem hagytam magam, mert amíg hibának tekint, addig semmi komoly nem lehetne köztünk. Mondtam, hogy hagyjuk a dolgot, felejtsük el, mégis azt mondta, hogy inkább nem jön velem. Így tehát Chesterrel indultam el, hiszen őt már jól ismerte a családom, még akkor is, ha most az egyik barátnőm a felesége, reméltem, nem skalpolják meg. Vagy nem nagyon.
Nem is volt semmi különös, alig tudtunk fél napot maradni, aztán mentünk tovább Velencébe, de azért jó volt kicsit a szüleimmel és a tesóimmal lenni, hiszen régen találkoztam már velük.
Alapjában véve az egész európai turné viszonylagos jó hangulatban telt el. Joe és én az incidens után lassan újra elkezdtünk beszélgetni, bár a nagyja rajta múlt, hiszen ő volt az, aki éket vert kettőnk közé.
Milton Keynesben Tom is velünk volt, meghívtam, hiszen ez volt a legközelebbi helyszín, és el is tudott szakadni két napra a forgatásról. Persze ez eléggé stresszes hely volt, mivel ebből szándékoztak a srácok koncert DVD-t kiadni, és szerettük volna, ha minden klappol, és gondolom pont ezért nem stimmelt egy csomó dolog.
Kezdődött mindjárt azzal, hogy a Meet & Greet-ről egy csomó rajongó lemaradt, mert az időpont nem stimmelt a meghirdetettel. Mike tajtékzott vagy tíz percig, de aztán megbékült.
- Mindig úgy képzeltem el, hogy állsz a színpad szélénél, és csak hallgatod a zenét – mondta kezdés előtt néhány perccel Tom, amikor tényleg a színpad mellett álltunk, csak éppen rádión kommunikáltam a világosítókkal.
- Mindig úgy helyezkedem, hogy láthassam a közönséget is. Hihetetlen érzés, amikor ennyi ember egyszerre mozdul és énekel. Szeretem látni, hogy amiért dolgozunk, főleg persze a srácok, az ennyire sikeres.
- Mi lenne veled nélkülük? – kérdezte mosolyogva, beletúrva tejfölszőke hajába. Elnéztem a válla fölött Bradre és Robra, akiknél már ott volt a gitár és a dobverő.
- Nem tudom – motyogtam elgondolkodva.
Mi lenne? Az életem elég üres lenne, az már egyszer biztos. Hat olyan embert ismertem meg, akik mind különböző személyiségek, mégis egy családot alkotnak. Kijavítják a másik hibáit és megdicsérik az erényeit. Ez egy olyan csapat, amit egy normális, hétköznapi ember nem sűrűn találhat magának. Én régen azt hittem, Evelin és Fanni örökké a barátaim és a családom lesznek, de ez a teória megdőlt két év alatt. Most itt van nekem Tom, Chris és Zach, akikkel rettentő jól kijövök, de akiket egyszerűen képtelen vagyok összehozni Mike-kal és a többiekkel. Más világ, más emberek, és hiába erőltettem, nem ment ennek az összekovácsolása.
A koncerten aztán Tommal egész jót buliztunk. Mindig hatalmas élmény egy Linkin Park koncert, de ez valahogy különösen hangulatos volt. Tényleg rengeteg ember volt ott, akik imádták és szerették a zenekart. Bár persze voltak gondok, nem is egy és nem is kicsik. Amikor Chester a Given Up alatt a torkához kapott, már tudtam, hogy itt bizony van valami. Előző nap is mondta, hogy érzi, hogy fáj, úgyhogy bele is diktáltunk vagy három liter teát, de most előjött ez, én pedig rohantam a következő adagért. Volt körülbelül két perc, amikor lejött a színpadról, itta a meleg teát, én meg melegvizes törölközőt tekertem a nyaka köré.
- Megvagy? – kérdeztem hangosan, közben Mike szövegelt valamit a színpadon a turnéról. Ezeket a bennfentes dolgokat mindig meg akartuk tartan magunk között, nem kellett mindenkinek tudnia, hogy lehetnek esetleges hibák.
- Ja, rendben vagyok! – bólintott, majd a kezembe nyomta a termoszt, amiből ivott. – Mi lenne velem nélküled? – kérdezte, miközben már ment is vissza a színpadra, én pedig mosolyogtam. Ez az egy mondat… ezért már megérte minden kapkodás, intézkedés és rohangálás.
Végignézni, és táncolni, tombolni az egész koncertet a legjobb barátommal, tényleg felbecsülhetetlen dolog volt, bár amikor az a rohadt hátsó kivetítő nem azokat a képeket mutatta, amiket kellett volna, hát majdnem felrobbantam. Viszont, amikor az In The End közben Mike elindult lefelé a színpadról, idegesen nyomkodtam a rádióm gombját, és azt ismételgettem a biztonsági embernek, hogy „Menj utána! Tartsd erősen! Védd meg!”. Egyszerűen ez volt a halálom, amikor ezt csinálta. Mert ki tudja milyen emberek voltak odalent a tömegben, és rettegtem attól, hogy valami baja eshet.
Amikor végre visszament a színpadra, én pedig visszasétáltam Tom mellé, barátom elég furcsán nézett rám. És én tudtam, mit jelent ez a nézés, de jobb volt, hogy egyikünk sem mondta ki. Skizofrénnek éreztem magam, aki nem tud dűlőre jutni két férfi szerelme között – persze ez nem volt igaz. Én választottam, és ki is tartok Chris mellett, mert szeretem őt. Ő volt nekem a megváltás a szenvedéseimre. Most már csak ilyen extrém esetekben éreztem azt, hogy Mike a mindenség. Amikor a színpadon volt, mindig magával ragadott az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami áradt belőle. Mégis, valahogy megtanultam úgy élni, hogy ne függjek tőle száz százalékosan.
**
Milton után volt nem egészen két hetem, amit Chrisszel tölthettem. A viszontlátás öröme elsöprőbb volt, mint gondoltam, szinte nem is tudatosult bennem az alatt a majdnem egy hónap alatt, hogy ennyire hiányzott nekem. A kék szempár, amely mindig szerelmesen tekintett rám, vagy a kívánatos, telt ajkak, amiket imádtam csókolni.
Ebben a kis szabadidőmben kellett megismernem Reed Bennettet. Már fel voltam készülve rá, hogy az agyamra fog menni, és hogy le fogok vágni Luxnak egy rohadt nagy hisztit, amiért ebbe belement, és főleg, hogy nekem is igent kellett mondanom.
Verőfényes napsütés volt azon a szombat délutánon, amikor Reed meg én találkoztunk a McArthur parkban, egy kis kávézóban.
Azonnal kiszúrtam, amikor megjelent. Szőkésbarna haja most is mesteri összevisszaságban állt, ahogyan a nők annyira szerették, kék inget meg zakót viselt – mindig elegáns volt, erre nagyon odafigyelt -, valamint egy napszemüveget.
- Hello, biztos te vagy Helena – lépett az asztalomhoz, mire nagy nehezen felálltam, hogy kezet foghassak vele.
- Igen, én vagyok, üdv! – ahelyett, hogy megrázta volna a kezemet, halvány csókot hintett a kézfejemre, amitől én rögtön a plafonon voltam. Micsoda ficsúr!
Levette a szemüveget, s végre én magam is belenézhettem a kék szemekbe, amik bár nem voltak olyan különlegesen kékek, mint Chrisé, vagy Tomé, de el kellett ismernem, hogy Reed valóban irtó helyes volt – főleg amikor elővillantotta azt a híres-hírhedt nőcsábász mosolyát.
- Őszinte leszek veled, Helena – mondta, mikor már kezdett kínos lenni a csend. – Azért mondtam igent arra, hogy veled dolgozzak, mert bár a fantasy az én világom, most szeretnék egy szinttel feljebb lépni benne, és a barátnőd, Lux esküdözött, hogy fantasztikus ötleteid vannak. Nem vagy már kezdő, ezt mind a ketten tudjuk, végülis a te könyvedből csináltak egy elég sikeres filmet, nem az enyémből. De azt mindenképpen tudnod kell, hogy nem fogom hagyni, hogy úgy garázdálkodj a közös világunkban, ahogy szeretnél. Szeretném, ha lennének szabályaink, kezdve ott, hogy amit olvastam tőled, azt a kis írásodat, amit leadtál a szerkesztőségben, úgy láttam, hogy te a gonosz karaktereket akarod behozni jobban, és én ezt tisztelni is fogom, de akkor el kell fogadnod, hogy csak olyat írsz, én meg az ellenkezőjét.
- Még meg sem beszéltük, hogy mi fog történni, de te máris eldöntötted, hogy én csak gonosz jellemeket fogok írni?
- Igen. Hisz azért csináljuk ketten, mert te értesz valamihez, de én viszont jobban. Úgyhogy úgy lesz, ahogy mondom, és ne aggódj, hatalmas siker lesz.
- Ha nem nyírjuk ki egymást közben…
- Hidd el, Hel, meg fogsz kedvelni engem! – villantott egy megnyerő mosolyt, amire én csak megforgattam a szemem.
Szóval így ismertem meg Reedet, aki rövid úton az agyamra ment. A nyár további részét is turnéval töltöttük, de közben ez a szőke istencsapása mindig megtalált, és már mindennapossá vált, hogy valamiért vitatkozunk telefonon keresztül. Lerakni egy természetfeletti lényekkel teli világ alapjait és szabályait nem volt könnyű. Ő csak jó karakterekkel dolgozott, míg én csak rosszakkal, és mindenáron túl akartunk járni a másik eszén, de ez nem mehetett át valami eszetlen összevisszaságba. Mindennek ellenére be kellett ismernem, hogy mindenképpen jó hatással volt rám, mert amennyit tudtam írni a koncertek között, az mind elnyerte végül a tetszését – igaz, hogy volt olyan rész, amit háromszor is átdolgoztatott velem, de cserébe én is belekötöttem még az élő fába is. Mire augusztus végén hazaértem, egész jóban lettünk, habár mind a ketten rendesen ontottuk magunkból a beszólásokat, mégis valahogy megkedveltem őt, Reed Bennettet, aki a fantasy koronázatlan királya volt.
