One Step Closer - Chapter 12

12. Distance

Anyu és apu a reptéren vártak. Amint megláttam őket, jobb kedvem lett, és azonnal futni kezdtem feléjük. Anyát öleltem először magamhoz, és pusziltam meg, majd a nálunk jóval magasabb mostoha apám felé fordultam, és a karjaiba ugrottam. Nem számított sosem, hogy nem az igazi apám, mindig így ugrottam a nyakába, sőt, még most is az ölébe telepedtem néha, noha majdnem huszonegy éves voltam.
Hazafelé a kocsiban végig be nem állt a szám. Csak meséltem és meséltem, ők pedig nevettek. Sok minden történt velem, hála Mikenak, és ezt megosztottam velük is. Persze az olyan részeket, mint hogy együtt aludtunk és hasonlók nem vertem nagy dobra. Megemlítettem, de semmi több. Otthon Fanni várt finom kajával. Nem vitte túlzásba, megölelt, adott két puszit és kész. Mindig is ilyen volt, kicsit visszahúzódó, csendes típus. Neki is meséltem, aztán sorban jött minden, a faluban lakó közelebbi rokon.
Hosszú napom volt, és mikor megcsörrent a telefonom, szinte megijedtem tőle. Annyira elfeledkeztem a külvilágról a családom miatt, hogy mikor megpillantottam Mike számát és nevét a kijelzőn, azonnal vigyoroghatnékom támadt. Elfelejtettem szólni neki, hogy nem zuhant le a gépem, és épen hazaértem, ezért pedig kapni fogok…

- Szia! Minden oké, bocsi, hogy nem írtam! – hadartam azonnal nevetve a telefonba, a többiek pedig érdeklődve figyelték, ahogyan angolul beszéltem. Egyedül Fanncs érthetett belőle valamit.
- Szia, jól van, csak már kezdtem aggódni. Akkor később skype?
- Persze! – Istenem, de hiányzott a hangja már most!
- Szia, Heléna! – olyan szépen ejtette ki a nevemet most is, hogy majdnem leolvadt rólam a bugyim.
- Szia, Mike! – köszöntem mosolyogva.
- Hát ez gyors volt! – ránéztem Fannira és megvontam a vállamat.

**

A napok rettentő lassan teltek, én pedig szó szerint szenvedtem. Hiányzott Mike. El sem tudtam volna mondani, hogy mennyire. Viszont, ami jól ment, az-az írás. Semmit sem írtam le szó szerint, ami történt, de most, hogy ismertem Őt, könnyebb volt. Az olvasóim örültek, hogy visszatértem, és kérdezgették, hogy merre voltam. Eleinte nem tudtam, hogy mit mondjak, de Mike azt mondta, hogy nyugodtan elmesélhetem. Persze nem mindent, csak úgy nagyjából. Hát totálisan mázlistának tartottak, és én tudtam is, hogy az vagyok.

A szeptember még úgy ahogy, de elment. A suliban csak lézengtünk és szörnyülködtünk a csoporttársakkal, hogy mennyire nehéz félévünk is lesz. Svetlana volt a legjobb barátnőm a csoportból, talán azért is, mert ő volt az egyetlen lány, akit bármikor el tudtam viselni, ami a többiekről nem volt elmondható. Valahogy idegesítettek a nők, pedig én is az voltam. Szóval Lana elég gyakran járt bulizni, és minden óránkra jutott valami mesélnivalója, én pedig csendesen figyeltem rá.
Mike ebben a hónapban minden nap keresett, ha mást nem, de egy e-mailt mindig írt.

Október annak a jegyében telt, hogy a szülinapomra készültünk. Igaz, hogy csak a hónap végén volt esedékes, de mi lázban égtünk Lanával. Tanulni nem igazán tanultam, csak írtam, és Mikekal csevegtem, mikor időm engedte. Az időeltolódás miatt sokszor voltam fáradt, mert éjszaka vagy épp hajnalban felkeltem, hogy beszélhessünk.

Huszonnyolcadikán reggel izgatottan pattantam ki az ágyból, azonban a mosakodás után azonnal rosszabb kedvem lett. Lana írt, hogy haza kellett mennie, mert az anyukája kórházba került, sajnálja, de boldog szülinapot kíván. Nos, ez azért volt gáz, mert az ő albérletében lettünk volna, mielőtt elmegyünk bulizni. Visszaírtam neki, majd leültem a gép elé. Gondoltam szólok a többieknek is, hogy változik a terv, de csalódnom kellett. Még két üzenetet találtam Face-en, az egyikük Evi volt, aki párkapcsolati zűrökre hivatkozva mondta le a dolgot, és az egyik csoporttársam meg magyarázat nélkül hagyott. A köszöntések jöttek ezerrel, tele volt az üzenőfalam, mégis kicsit rossz kedvem volt, hogy dugába dőltek a terveim.
Kopogtattak az ajtón, így idejét láttam felöltözni. Fanni sétált felfelé a lépcsőn, majd mosolyogva felköszöntött. Kaptam tőle egy LP-s pólót, mondanom sem kell, imádtam.

- Sajnálom, hogy nem megyünk… - pillantott rám szomorkásan.
- Hát még én… Végülis most vagyok huszonegy, és hát… Jó lett volna.
- Igen, szerintem is… Nem akarsz felhúzni egy farmert? Nem minta zavarna, hogy egy szál bugyiban vagy alul, csak hát… - rápillantott az órájára, és sürgetően nézett vissza rám.
- Oké… - motyogtam a vállamat vonogatva. Újabb kopogtatás hallatszott. Még jó, hogy anya kivett egy szabadságot erre a péntekre…

A hang, amit hallottam lentről megfagyasztotta a véremet, leállította a szívemet, de a magasba emelte a lelkemet. Lehetetlen! Nem lehet, hallucinálok! Annyira hiányzik nekem, hogy már képzelődöm. De az a különleges, kissé rekedt, mély hang még most is hallatszott, felnevetett, én pedig Fannira pillantottam. Csak a mosolyát elfojtva megvonta a vállát. Uram Isten!

Úgy lőttem ki a szobámból, mint akit üldöznek. Hatalmas robajjal lerohantam a lépcsőmön, egy éles bal kanyart vettem, s ahogyan elrántottam a szemem elől a függönyt, ami lógott az emeleti feljáró előtt, megpillantottam Őt. Teljes életnagyságban, ott állt Evelinnel a konyhaajtóban. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak, így a kettő egy furcsa keveréke hagyta el a torkomat hang formájában.
Eve úgy vigyorgott, mint a vadalma, anyukám is mosolygott, Fanni pedig hátulról megbökött, hogy lépkedjek már tovább.
Farmer, fekete pulóver, rövidre nyírt, sötét haj, igéző szemek, káprázatos mosoly. Ez volt Ő, én pedig úgy ugrottam a nyakába, mint az első találkozásunkkor a reptéren.

- Boldog szülinapot! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, de én nem akartam elengedni. Csak öleltem, szorítottam.
- Köszönöm! – örömkönnyek csordultak végig az arcomon. – De neked holnap fellépésed lesz, nem? – végre kicsit eltávolodtam Tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- De igen, viszont nem nélküled! Remélem, nem baj, ha elrabollak? Úgyis szüneted van… - nem akartam elhinni!
- Én menjek? Én… Megint? – makogtam.
- Igen, te… Fannit is vittem volna, de hát nem engedik… - Fanncs felé pillantott, aki ismét csak megvonta a vállát. – De Eve, és Tom jönnek…
- Te szemét, és azt írtad, hogy összevesztetek! – nevettem Eve felé, aki csak vigyorgott.
- Tudod, hogy vele nem lehet összeveszni – imádták egymást a Tomival, de én ma mégis hittem neki.
- Ez lesz a legjobb szülinapod, ígérem! – suttogta Mike a fülembe, amin elvigyorodtam.

Villámgyorsan egy pici táskába bepakoltam pár holmit és az irataimat, majd már indultunk is. Időm sem volt Fannival beszélni, hogy szökjön el velünk vagy valami, annyira siettünk. Anya és apa csak mosolyogva integettek utánunk, én pedig úgy éreztem magam, mintha körhintán ülnék, és nem tudtam magamhoz térni.
Mike itt van, és miattam jött el ide csak azért, hogy elvigyen a koncertre. Mellette ültem az anyós ülésen, míg hátul Eve telefonált Tomival, hogy mikorra és hol legyen, hogy fel tudjuk venni út közben. Csak néztem Mike tökéletes arcát, és figyeltem, ahogyan ajkai lusta mosolyra húzódnak.

- Még most sem unod a fejem, mi? – kérdezte csendesen, mire felnevettem.
- Hát hogy is tudnám? Eljöttél értem…
- El – megvonta a vállát, mint mindig. Mintha ez semmiség lenne, bár valószínűleg Ő tényleg nem volt tisztában azzal, hogy ez mennyire megdobogtatja a szívemet. – Hiányoztál… - ennyivel elzártnak tekintetük a témát, az én szívem meg ezerszer gyorsabban vert ettől.

Felvettük Tomit is, aki nagyon jól beszélt angolul, és tök jól kijöttek Mikekal. Én hátra-hátrafordultam Evéhez, mert ő németül tanult anno, és nem értett az egészből semmit. Mégegyszer megköszöntem neki is, ő pedig nem győzte ecsetelni, hogy szerinte Mike totálisan belém van zúgva. Mert, és most idézem, „mivel tudnád még ezt magyarázni?”. Na igen, jó lett volna hinni neki, jó lett volna álomvilágban élni, de én tudtam belül, hogy Mike nem potenciális barátnőjelöltnek tekint, hanem egy barátnak. A sok jó barát közül egynek. De én ezzel is a helyezéssel is boldog voltam. Nagyon boldog!

A repülőúton én Mike mellett ültem, s mögöttünk a többiek. Jól elvoltak egymással, mint mindig így volt időm beszélgetni Vele. Nem mintha nem beszéltünk volna szinte minden nap, mióta elváltunk, csak eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire hiányzott. Nem is nagyon fogtuk be a szánkat a hosszú út alatt, és mikor leszálltunk Los Angelesben, majdnem dobtam egy hátast.

- Remélem ennek az ajándéknak is örülsz majd! – suttogta a fülembe mosolyogva, és fejével egy személy felé intett.
- Nem hiszem el! – kacagtam.

Nem számítottam arra, hogy Chesterrel is lesz módom találkozni, és rettentően örültem neki. Vele hetente váltottunk egy-egy e-mailt, de mindig nevettem az összes nekem címzett levelén, és hát… ő is hiányzott azért.
Megint csak nem érdekelt, hogy egy forgalmas reptéren voltunk, és futva tettem meg a köztünk lévő távolságot, hogy aztán jól megölelgessük egymást.

- Boldog szülinapot! – mormolta a fülembe, majd két puszit is kaptam.
- Ennél nem is lehetne jobb! – pillantottam rá, majd Mikera, végül a mögötte battyogó Eve-Tomi párosra.
- Tudjuk, hogy szeretsz minket! – mondta Tomi, mire mindenki elvigyorodott, kivéve Evét, aki nem értette, miről van szó. Határozottan rá kell beszélnem, hogy tanuljon meg angolul!

Az úton Mike háza felé, egymás szavába vágva beszélgettünk a kocsiban. Pont öten voltunk, elfértünk, Chez elöl ült Mike mellett, míg én hátra telepedtem Evelinékhez. Rengeteget nevettünk, és most valahogy úgy éreztem, hogy semmi sem hiányzik. Tökéletes társaságban voltam, bár kicsit rossz volt, hogy Csicsi megint lemarad erről is, de majd elmesélem neki…

Eve és Tomi nem győzték tátani a szájukat Mike házában. Én csak vigyorogva körbevezettem őket, és ecseteltem, hogy mekkora nagy mákom volt, hogy itt élhettem vele. „Fogsz is még!” – jött a közbeszólás Mike felől, mire Evi húzogatni kezdte a szemöldökét a fordításom után, mintegy jelzésképpen. Én csak pirultam, mint az alma.

Aztán valahogy kezdett minden beindulni. Volt még pár óránk a kezdésig, így kicsit maradtunk a lakásban. Eviék lepakoltak a nappaliban, és mi is oda tettük a székhelyünket. Mike és Chez hoztak piát meg poharakat, és míg először pezsgővel koccintottunk az egészségemre, másodszor és sokadszor már előkerült a Tequila, a whisky és a vodka is. Zenét kapcsoltunk, csakis a kedvenceimet, s azon kaptam magam, hogy Mike kezébe és vállába kapaszkodva táncikálok a Highway To Hell-re. A barna pillantás az arcomon cikázott, míg kezei hol a hátamon, hol a derekamon kalandoztak. Nem mertem a Chesterrel és Tomival együtt táncoló barátnőm felé nézni, mert tudtam, mit látnék rajta, azt pedig nem akartam. Csak élveztem, ahogyan az egyre több alkohol felszabadít, és nem agyaltam azon, hogy most akkor mi is ez az egész. Csak élveztem, hogy együtt táncolunk, hogy néha-néha Mike egy puszit nyom az arcomra, vagy a nyakamra, vagy ahogyan Chester és Tomi együtt visítják velem a Carry On My Wayward Son-t…

A koncert előtt a Fort Minor színe-java is ellátott jókívánságokkal és puszikkal meg ölelésekkel. Evi csak pislogott körbe-körbe, rácsodálkozott azokra a dolgokra, amikre én is rácsodálkoztam anno. A sok emberre, akik összehozzák a koncertet, a nagy nyüzsgésre, a hangulatra…
A koncertet Tomival végigtomboltuk, és mikor Chez nem volt a színpadon ő is velünk ugrált, és mondta a szöveget, Evi meg csak kattintgatta a fényképezőgépet. Volt egy olyan sejtésem, hogy sok-sok kép fog felkerülni Facebookra.

És hát, amikor nyolcadik számként felhangzott a Where’d You Go, Chesterrel a refrénnél, akkor aztán majdnem összeestem. De a tetőpont nem is ez volt, hanem mikor halkan Chez mellett Mike is énekelte a refrént, és közben felém nézett. Jaj, totál képszakadás! Csak azt vettem már észre, hogy Chez újra mellettem van, és belém karolva ácsorog, és figyeli a többieket. Sosem kaptam még szebb ajándékot, de komolyan.

Persze a Fort Minort imádták itthon (is), Los Angelesben, így sokáig elhúzódott még a koncert után a hazamenetel, de nem bántam. Evelin ecsetelte, hogy Mike totálisan szeret és kész, én meg nehezen forgó nyelvvel győzködtem, hogy csak barátok vagyunk.

A kocsiban vissza Mikehoz, beszélgettünk. Sokat kérdezgetett még most is, pedig a repülőn is egész végig dumáltunk. Hátul Eve és Tomi csókolóztak, míg Chester telefonált valakivel. Ha jól vettem ki, akkor valamilyen nővel beszélt.

- Cheznek van valakije? – kérdeztem hirtelen Miketól, félbeszakítva így Őt. Kicsit mintha értetlenül pislogott volna felém, talán nem tudta, honnan jött most a kérdésem.
- Kavar valakivel, igen… Miért?
- Csak kérdeztem, mert nekem nem mondta – megvontam a vállamat, majd nem éppen halkan hátraszóltam, hogy megérkeztünk.

Ugyanolyan jókedvűen készülődtünk hazafelé, mint ahogyan jöttünk, és ahogyan indultunk a koncertre. A reptéren viszont már nem volt olyan jó kedvem. Eve és Tomi elbúcsúztak Cheztől és Miketól, megköszöntek mindent vagy százszor, majd felszálltak a gépre. Én viszont csak álltam ott, szorongatva Mike kezét, és hallgattam, ahogyan egyre többször ismétlik, hogy fel lehet már ülni a gépre. Chester végül odalépett hozzám, vigyorogva megölelt, megpuszilt, majd hazafelé vette az irányt.
Mikor elhangzott az utolsó figyelmeztetés is, akkor fordultam csak Mike felé.

- Megint búcsúzunk… - elhúztam a számat, Ő pedig csak fáradtan-kedvesen elmosolyodott.
- Nem örökre! – ígérte. – Visszajössz, amint tudsz! Nem csak én hiányzok ám neked, hanem te is nekem.
- Tuti? – pislogtam rá kérdőn.
- Tuti!

Megölelt, én is szorítottam rajta egyet, majd két puszi után hátat fordítottam neki, és besétáltam a folyosóra. Most sem fordultam vissza integetni vagy valami, mert nem lettem volna képes rá. Akkor biztosra veszem, hogy visszarohantam volna, és nem is mentem volna haza.

- Azt hittem, a végén itt fogsz maradni – mosolygott rám szomorúan Eve.
- Nem lehet… - megráztam a fejemet, majd hátradőltem a puha székben.

**

A november lassan telt Mike nélkül, s most, hogy akkor eljött értem, még rosszabb volt. Csak most éreztem, és fogtam fel, hogy legalább annyira fontos vagyok Neki, mint Ő nekem. Na jó, annyira azért biztosan nem, de eléggé ahhoz, hogy vágyjam minden percben a hangjára, és úgy gondoljam, hogy mellette szeretnék élni. Persze, csak mint barátok, de egyre jobban volt „honvágyam” LA, és főleg Mike után.
A suli persze rossz volt, nem szerettem tanulni, és sokszor csak álmodoztam a jegyzeteim és könyveim fölött.
Mike minden nap keresett, ha nem is beszéltünk Skype-on, de e-mailt mindig írt. Chez is sokszor jelentkezett, ecsetelte a nőügyeit – miután megkértem, hogy ne titkolózzon már előttem -, és nem győztem kamillázni. Három csajt is elfogyasztott egy hónap alatt…

A december vegyes volt. A karácsonyt szerettem, de akkor is hiányzott Mike. Főleg szilveszterkor. Mondta, hogy menjek ki Hozzá, és bulizzunk együtt, de most nem mehettem. A vizsgaidőszak kellős közepén jártunk, én meg szenvedtem csak, de kénytelen voltam csinálni. Persze sikerülni nem sikerült szinte semmi, és ez csak mégjobban elcseszte a kedvemet.

- Utálom… Mármint szeretem én a földrajzot, de csupa olyat kéne tanulni, ami nem érdekel… - panaszkodtam neki január végén, egy szerdai napon.
- Az nem lehet jó… - imádtam nézni, ahogyan a webkamera előtt szöszöl a papírjaival, kávét iszik a nagy bögréjéből, irkál valamit, vagy éppen penget egyet-kettőt és kottázik. – Ilyen szempontból szerencsés vagyok nagyon. Olyat tanultam, ami érdekelt, és most is egy olyan dologból élek meg, ami a szenvedélyem és az életem…
- Hihetetlen, hogy nem az ágyon fetrengsz! – váltottam témát. Nem szerettem a suliról beszélgetni vele, mert szégyelltem, hogy ennyire buta vagyok.
- Mert? – kérdezett vissza nevetve. Jaj, olyan helyes volt, ahogyan a képernyőre pillantott, és kvázi a „szemembe nézett”.
- Mert tegnap koncerted volt.
- Az tegnap volt – legyintett. Csodáltam, hogy ilyen, és felnéztem rá. – Ha ennyire nem jó a helyzet… - felkönyökölt az asztalra, kicsit közelebb csúszott a székével a kamerához, és rettentő komolyan pillantott rám. – Akkor hagyd ott a sulit!
- Nem tehetem – ellenkeztem azonnal. – Egy érettségim van, mihez kezdjek azzal? Semmi szakma…
- Hát… - tudtam, hogy valami nagy dologgal fog előrukkolni, láttam a szemében. – Dolgozhatsz nekem… - na mondtam én!
- Mit? – tettem fel szkeptikusan a kérdést, gondolván, hogy úgysem tudja majd megválaszolni.
- Például nagyon jól elintézted a szerződéseket, a turnén mindent megoldottál, amire szükségünk volt megszerezted, meg minden… - tévedtem, megválaszolta.
- Én nem… nem is tudom… - motyogtam. Nem gondolhatja komolyan!
- Tudunk együtt élni, nálam lakhatnál, és szeretném! Kapnál fizetést meg minden… Vízumot is intézünk… - tényleg hosszútávra tervez nekem!
- Mióta gondolkodsz ezen? Mármint, hogy felajánlod ezt? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy nem most agyalta ki.
- A születésnapod után vetettem fel Bradnek… Ő is azt mondta, hogy jó lennél – Na igen, Brad volt az üzletember, az ő szava számított igazán. Örültem, hogy megbízik bennem.
- Én nem tudom, Mike…
- Imádom, mikor kimondod a nevem! – vidámkodott.
- Még ha az ágyban mondtad volna ezt, akkor nem is lett volna fura! – böktem oda.
- Látod, ez is hiányzik! – mutatott rám. – Hogy élőben hallgassam az epés megjegyzéseidet…
- Hogy aztán meg bedobhass a medencébe, vagy halálra csiklandozz!
- Így van… Ezek vagyunk mi… - olyan édes volt, ahogyan ezt mondta! – Mondj igent! Anyukád is megérti majd, elvégre nem csak lógatod majd a lábadat, hanem melózol!
- Jó, de a világ másik felén.
- Nem ez az álmod? – túl jól ismert!
- De, igen… - és Te, tettem hozzá magamban.
- Akkor gyere! – pár pillanatig csak néztünk egymásra, vagyis a monitorra. Barna szemei bíztatóan csillogtak, és így fél év után már én is úgy éreztem, hogy Ő sosem hagyna cserben. Maximálisan megbíztam benne.
- Jaj, ebből mekkora vita lesz itthon! – sóhajtottam fel, mire belőle kitört a nevetés.
- Ha kell, elmegyek, és megvédelek… De akkor ez egy igent jelent, ugye? – olyan bizakodóan nézett rám, hogy majdnem leolvadtam a székről.
- Igen… ez egy igent jelent…

Hiába, nem bírtuk a távolságot! Túlságosan is önzőek voltunk mindketten, nagyon vágytunk egymás társaságára.
Távolság… gyűlöltem az elmúlt hónapokban, de most örültem neki. Mert így végre rájöttünk: nem tudunk ilyen távlatokban meglenni egymás nélkül… Túl jó barátok voltunk, és nem ment a másik nélkül…

One Step Closer - Chapter 11

11. Last night dance

Álmomban idősebb voltam, és a tengerparton ücsörögtem egy napozóágy szélén. A hajam nagyon hosszú volt, ahogyan a szél az arcomba fújta, s lepillantva karikagyűrűt láttam az ujjamon. Három kisgyerek futkározott közel a vízhez. Két kislány és egy kisfiú. Elmosolyodtam azon, ahogyan a két lányzó összefogott a fiú ellen, hogy lefröcsöljék.

- Nem tudom, kitől örökölték a lányok ezt…

A nevetős hangot nem ismertem fel, furcsa volt, mintha csak nagyon messziről szólt volna hozzám a férjem. Tudtam, hogy ő húzta az ujjamra a gyűrűt valamikor, de nem emlékeztem, hogy ki ő. Csak abban voltam biztos, hogy szeretem.

- Nem tőlem! Tagadom! – nevetve fordultam felé, de a nap sugarai elvakítottak, s csak Kedvesem körvonalait láthattam.

Megfordultam az ágyon, s kinyitva a szemem, Mike álmos, és egyben kérdő tekintetével találtam szemben magam.

- Beszéltél álmodban! – motyogta, s fájdalmas grimasszal az arcán kihúzta a kezét a hátam alól. Gondolom elzsibbadt szegénynek már, bár nem tudtam, mióta alhattunk.
- Hm? – elmésen hümmögtem neki vissza, mivel még nagyon félálomban voltam.
- Azt nem értettem, hogy mit mondtál – megrázta a fejét, majd a hátára fordult.
- Előfordul, hogy beszélek… bocsi!
- Semmi baj… aranyos voltál, ahogyan felhúztad az orrodat – mosolygott rám, majd a kislámpa felé nyúlt, ami az éjjeliszekrényén volt, és lekapcsolta.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, s egyik kezemet a párna alá tettem. Mindig így aludtam, mióta nem volt senkim. Megszoktam, hogy ölelek valakit, aztán ez lett a pótcselekvés, hogy a kezem a párna alatt van.
- Fél kettő… alig alszunk olyan… három órája…
- Arra sem emlékszem, mikor szenderültem el… - suttogtam halkan. A sötétben és ebben a furcsa, zsibbadt állapotban nem akartam hangosabban beszélni, féltem, hogy felzavarom az idillt.
- Énekeltem neked még a Breaking The Habit-ot is, nem emlékszel? – éreztem, és hallottam, ahogyan felém fordult, majd ujjai a hajamba szántottak, s közelebb csúszott. Ez számomra rettentő jó volt. Hogy Ő teszi meg ezeket az apró lépéseket. Azokat a lépéseket, amikre én is vágytam.
- Valami rémlik. Jó volt nagyon…
- Könnyen elsírod magad, Hel! Olyan jól esett… - sóhajtott, és ujjai cirógatták a hajamat.
- Hogy sírtam?
- Az, hogy elsírtad magad, igen. Valahogy… nem is tudom. Láttam már sírni nőket, na jó, nem is sírni, hanem zokogni a dalainkon, de az más. Ők inkább hisztirohamot kapnak olyankor, ami nem hízelgő hanem… ijesztő. De te itt, ahol ketten vagyunk… Nem tudom, a tiéd őszinte volt. Te olyan érzékeny vagy és mégsem… A srácokkal is tök jól kijössz, néha már-már elcsodálkozom rajta, hogyan is lehetsz ennyire vagány, mikor belül egy törékeny lélek van... Hogy, hogy lehetsz ilyen… tökéletes – azt mondta, hogy tökéletes vagyok? – Aztán ott van az, ami most is. Hogy olyan szépen, lányosan elsírod magad – elnevettem magam ezen a megfogalmazáson.
- Férfiasan mégsem sírhatok! – kuncogtam, mire belenyomta az arcomat a párnába. Nem erősen, csak hogy kifejezze, hogy bolond vagyok.
- Tudod, hogy értettem!
- Ha nem értek egyet, belefojtasz a paplanba? – kérdeztem vissza nevetve, s felé vetődtem, hogy most én csikizhessem. Ráültem a csípőjére, és az oldalán támadtam, de meg sem nyikkant. Legalábbis nem kapott röhögőgörcsöt, ami a célom lett volna.
- Ezzel nem mész semmire! – közölte nemes egyszerűséggel, majd újra felkattintotta a kisvillanyt. Szemei most kicsit élénkebben csillogtak, nem olyan álmosan.
- Akkor máshogy közelítem meg a dolgot! – tudattam vele, majd egy kicsit elgondolkodtam. Igyekeztem tartani magamat fölötte térdelve, mert ha teljesen leereszkedtem volna, akkor pont olyan helyen is összesimultunk volna. Izgalmas volt, a szívem vadul kalapált; tudni akartam, hogy kívánna-e esetleg, de mégsem eresztettem lejjebb a csípőmet.
- Na lássuk! – bíztatott. Végignéztem rajta, szemeim elég éhesen csilloghattak a mellkasát bámulva, majd ujjaimmal óvatosan a nyakához értem, hogy aztán lepkeszárny finoman végigsimítsak lefelé a mellkasán és a hasán. Ekkor már nem volt olyan önelégült pillantása, láttam, hogy az ajkai megremegnek az elfojtott nevetéstől. Tehát jó úton haladtam.
- Ezt hogy viseled? – kérdeztem mintegy csak magamtól, majd ugyanezt a mozdulatot visszafelé is megtettem.
- Hát… - nem mondott többet, csak felsóhajtott, s mosolygott. Megint a hasán húztam végig az ujjaimat, s éreztem, ahogyan az izmai megrezzentek az érintésem alatt. Jelenleg el sem tudtam volna képzelni kívánatosabb képet magam előtt. Ő feküdt alattam, mellkasát nem takarta póló vagy más, és nézhetem, ahogyan az érintéseim alatt megremeg, és szemeit lehunyja. – Miért játszol velem Hel? – hangja halk volt, rekedt.
- Csak neked szabad kínozni engem? – vontam fel a szemöldökömet egy pillanatra, majd mindkét tenyeremet a mellkasára simítottam, s közelebb hajoltam az arcához. – Megérdemelted! – suttogtam, majd legördültem róla, és elhelyezkedtem mellette.
- Azt hiszem pihennem kell az izgalmakra… - suttogta, és újra sötétség ölelt körbe bennünket.
- Milyen izgalmakról beszélsz? – kérdeztem, s elmosolyodtam.
- Ó, ha tudnád te azt! – sóhajtotta, s elfordult tőlem. – Jó éjt!
- Jó éjt! – motyogtam ezer wattos vigyorral. Hogy a francba ne tudtam volna, mitől jött izgalomba?!

Nem értettem, mi van velem, mert megint olyan dolgokat csináltam, amiket nem szabadott volna. Reméltem, hogy ha felkelünk nem fog égni a fejem miatta, de egyelőre örültem ennek az intim közelségnek, amibe kerültünk. Határozottan tetszett, hogy sikerült Őt kiakasztanom egy kicsit úgy, mint egy nő egy férfit.

Sokkal később ébredtem fel, s ahogy lassan a szememet dörgölgetve felültem és körbenéztem, szembesültem vele, hogy egyedül vagyok a szobában. Mintha csak megéreztem volna, hogy nincs mellettem, nem tudtam tovább aludni. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most mi is van, majd kikászálódtam a puha ágyneműk közül, és elindultam lefelé a konyhába. Nem is kellett csalódnom, mert ott találtam Őt, egy szál alsónaciban és pólóban készítette a kakaót. Elmosolyodtam ezen a szokásán, amit azóta vett fel, hogy én itt vagyok.

- Hű, pedig fel akartam vinni neked! – sandított felém mosolyogva.
- Visszamehetek, ha nagyon szeretnéd! – vigyorogtam rá, mire csak nevetve megrázta a fejét.

Csendesen elfogyasztottuk a kakaót, s megegyeztünk, hogy másnap forrócsokizunk. Mivel már jócskán benne voltunk a késő délutánban, nem mentünk sehova, csak TV-t néztünk. Beszélgettünk a turnéról, a fellépésekről, főleg Ő faggatott engem, hogy meséljek. Nem mintha nem egy helyen lettünk volna! Mindenfélét mondtam neki. A legapróbb dolgokat is, amiket észrevettem rajtuk. Ámulva hallgatta, hogy én mit meg nem nézek magamnak, hogy milyen pici dolgok érdekelnek ebben az egészben.

- Most komolyan azt figyelted, hogy én merre mászkálok a színpadon? – kérdezte hitetlenkedve.
- Hát most miért ne? – megrántottam a vállamat, és figyelmemet inkább a TV képernyőjére szegeztem, mert olyan furcsán pillantott rám. Lehet, hogy túl sokat árultam el?
- Nem tudom… - motyogta, majd megdörzsölte az arcát, amin már vagy háromnapos borosta díszelgett. Irtóra tetszett, ezt be kellett vallanom magamnak, bár Mike hogy nem tetszett eddig nekem? Ő tökéletes.
- Álmos vagy? – tereltem a szót az előbbi témáról.
- Eléggé. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kimerültem…
- Sok mindent csináltál, mindent beleadtál. Ezer százalékosan minden nap… - közelebb csúsztam hozzá, és megsimogattam a haját. – Gyere, menjünk aludni! – megfogtam a kezét, kikapcsoltam a TV-t, és felhúztam a kanapéról.
- De most nálad! – vigyorgott, nekem pedig megint jól megdobbant a szívem. Velem akar aludni, megint.

Nos az együttalvás nálam már valamivel zökkenőmentesebb volt. Nem próbáltuk meg kinyírni egymást egyszer sem semmilyen akcióval. Most én öleltem szorosan Őt, a hátához simultam, míg Mike összekulcsolta az ujjainkat a mellkasánál. Viszont nem tudtam elaludni, ahogyan Ő sem. Ezt onnan tudtam, hogy a légvételei nem lassultak le, és hogy néha-néha végigsimított ujjaival a kézfejemen. Én pedig egyszerűen attól voltam képtelen álomföldre lépni, hogy ott feküdt előttem. Olyan tökéletesen simultam hozzá, mintha csak az életem múlna azon, hogy egy centi se legyen köztünk.
Az orromat kis idő múlva lassan húzgálni kezdtem a hátán, mire Ő megszorította a kezemet. Tudtam, tetszik neki, de megszólalni egyikünk sem mert, vagy nem akart. Az orrom hegyének nyomát lassan a szám vette át, és azt húzogattam a hátán. Egy pici puszit sem adtam a bőrére, csak elnyílt ajkakkal köröztem rajta.

- Ugye tudod, hogy most rohadtul felhúzol ezzel? – suttogta a sötétbe, nekem pedig meglódult a pulzusom.
- Miért? – suttogtam, s direkt úgy mondtam, hogy a leheletem csak még jobban ingerelje. – Nem értem, miről beszélsz – adtam az értetlent. Nagyot sóhajtott.
- Na ne mondd, hogy halvány gőzöd sincs róla! – a hangja rekedt volt, rajtam pedig végigfutott a borzongás ettől. Eddig is odáig voltam tőle, de most mintha vulkán robbant volna bennem, azonnal sajgón kezdtem Őt kívánni, akarni ott lent. És ezen az sem segített, hogy most még közelebb nyomtam magam hozzá, és még belegondolni sem mertem, hogy mi lenne, ha velem szemben lenne.
- Pedig hiszed vagy sem, nem tudom mire célzol... – játszottam tovább.
- Most cseszem el a barátságunkat… - mormogta, de egyáltalán nem úgy hangzott, mintha bánná. Először nem értettem, hogy pontosan mire éri ezt, de mikor a kezemet elkezdte lecsúsztatni a mellkasán, majd a hasán, már kezdtem kapizsgálni. – Erre céloztam… - sóhajtotta, mikor ujjaim végigsimítottak alsónadrágjában feszülő férfiasságán. Elakadt a lélegzetem ettől.
- Ez nem cseszel el semmit… - suttogtam, s elhúzva a kezemet onnan, megfogtam a karját, hogy magam felé fordítsam. Nem kellett kétszer „kérnem”, azonnal megéreztem a melleimnek feszülő mellkast, a kezét, ahogyan befúrja a fejem alá, s a másikkal a fenekembe markol.

Ajkai végigfutottak a nyakamon, nyelvével nedves csíkot húzva a bőrömre, amitől felnyögtem. Megőrjít, de nem számít. Imádtam az érzést, ahogyan a lehelete a nyakamat csiklandozza, és ahogyan közelebb húzott magához. Érezni Őt, azt, hogy mennyire kíván, hihetetlen volt. Az meg végképp, mikor a telt ajkak az enyémre csúsztak.
Megcsókolt! Komolyan, Mike engem csókolt! Azt hittem menten meghalok, de erre sem lett volna időm. Gyorsan hengeredett fölém, és ujjai a pólómat tűrték feljebb, hogy aztán egyetlen másodpercre elválva tőlem, levehesse rólam. Meg sem vártam, míg újra felém hajol, én kaptam a szája után.

Édes volt, nem olyan, mint a méz, hanem mint a szérumba öntött szerelem, ami függőséget okoz.

Nem tudtam ellenállni, akartam még és még. Újra és újra végigsimítottam a hátán, majd a körmeimet a vállaiba vájtam, amitől egy rekedt nyögés szakadt fel a mellkasából. Egyetlen röpke pillanatig elmosolyodtam, majd a nyakát kezdtem csókolgatni, miközben már mindketten a másik alsójának levételével bajlódtunk. Amikor ez is megvolt, ujjaimat merev férfiasságára kulcsoltam, és magamban vigyorogva konstatáltam, hogy igen, tényleg olyan nagy, mint azt először éreztem.
Ő sem tétlenkedett éppen, ajkai az arcomon kalandoztak, míg ujjai körözni kezdtek nőiességemnél. Kikészít! Olyan jól csinálta, hogy annál elképzelni sem tudtam volna tökéletesebbet. S mikor két, három majd négy ujjával is elveszett bennem… Valamit tud, valamit nagyon tud!
Úgy hullámzott a testem az Övé alatt, mint még soha senki mással, és olyanokat nyögtem egy-egy hevesebb megmozdulásánál, ami halk kuncogást csalt elő Mikeból.

- Akarlak! – nyöszörögtem, s Ő nem tétovázott most sem.

A tettek embere, ez most is tökéletesen bebizonyosodott. Éreztem, ahogyan még nagyobb terpeszbe kényszerít, az orrát az enyémnél, a légvételeit a számon, ahogyan elnyílt ajkakkal levegő után kapkodott, s egyetlen mozdulattal a magáévá tett.

- Léni! – úgy ültem fel az ágyban, mint csak megcsípett volna egy darázs, vagy valami hasonló. Ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, s éreztem, ahogyan a hátamon végigfolyik egy csepp víz. – Megint beszéltél álmodban! – Mike hangja a fülem mellől jött, s ahogyan felé fordultam, láttam, hogy irtó álmosan az arcomat vizslatja.
- Én… azt hiszem… csak egy álom volt, bocsi! – habogtam zavartan.
- Látom, elég rossz lehetett! – ha te azt tudnád, baszki!
- Lezuhanyozom! – kipattantam az ágyból, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Siess vissza! – motyogta, de már újra feküdt, és szemeit lehunyta.

A kislámpát égve hagyta, hogy ne a sötétben kelljen botorkálnom, én pedig a fürdőben a tükör elé álltam. Azt a rohadt kurva életbe!!!

Az elkövetkező napok csodálatosan teltek. Igyekeztem az álmomról nem tudomást venni, és nem kimutatni, hogy valami eléggé felzaklatott. Pláne, hogy a többi éjszakát is együtt töltöttük. Iszonyú nehéz volt mellette aludni. Átölelt, simogatta a hajamat és a hátamat, sokszor én is hozzábújtam. És ez egyáltalán nem segített, hogy ne csókoljam végig a bőrét valójában is, mint ahogyan az álmomban. Minden nap volt valamilyen programunk, amit Mike szervezett. Mindössze kétszer mentünk be az irodába és akkor sem maradtunk sokáig, meg hát el is foglaltam magam. Válaszoltam egy-két e-mailre, amikről tudtam, hogy miről is van szó, és ezért mindig hálás pillantásokat és puszikat kaptam Tőle.
Elmentünk biciklizni, ahogyan ígérte még az első héten, sétáltunk, lementünk a partra a srácokkal pancsolni. Na annak persze az lett a vége, hogy nyeltem a vizet ezerrel, de ami pozitívum volt, hogy Mike az én csapatomban játszott. Szegény egész nap csak húzott fel a felszínre, ki a vízből. Aztán másztunk hegyet is, majdnem felmentünk a Hollywood feliratig, ahova Chester is velünk tartott. Istenem, az a pasi… Imádom! A legjobb arc az egész földkerekségen. Annyit nevettünk együtt, hogy csak na. Az utolsó előtti estémen elmentünk mind bulizni. Roadok, Fort Minor, Linkin Park, barátok az irodából… Sokan voltunk, és mind annyira kedvesek voltak, hogy majd’ a szívem szakadt meg, hogy ez a búcsú estéje. Mindenki jól megölelgetett, sokszor elmondták, hogy várnak vissza, főleg Chez és Phoenix. Nehéz volt hajnalban elválni tőlük, hogy aztán hazamehessünk, de muszáj volt. A taxiban meg is könnyeztem a dolgot, amin Mike csak mosolygott, és magához húzott.
Aznap éjjel - vagyis már hajnalban - is együtt aludtunk, s olyan dél körül keltünk fel. Gyorsan összekaptam magam, majd Mike gépén felvettem az óráimat a félévre. Nem volt valami jó érzés, hogy holnap már otthon leszek, valahogy nem akartam elmenni még.

- Összepakoltál? – kérdezte a szobaajtóban ácsorogva, mire sóhajtva felé fordultam.
- Igen, bár nehéz volt. Több cuccom van, mint mikor jöttem. Elkényeztetsz…
- Nem is – csak megrántotta a vállát, mint mindig, majd egy intéssel leinvitált a nappaliba.
- Jól vagy?
- Persze. Csak rossz, hogy holnaptól már nem laksz velem – szemei tényleg szomorúan csillogtak, nekem pedig a lelkemig hatolt ez a pillantás. Fájt.
- Maradnék, ha lehetne, hisz tudod!
- Tudom, nem azért mondtam… - megeresztett egy mosolyt, majd zenét kapcsolt. Lassan felém fordult, aztán a kezét nyújtotta. – Szabad?

Csak bólintottam a kérésre, majd a kezemet az övébe csúsztattam. Lágy dallamok áramlottak a hangfalakból, de nem ismertem, hogy mi az, viszont nagyon tetszett. A szemeimbe könnyek szöktek, de a világért sem szakítottam volna el a pillantásomat az Övétől. Csak ringtunk a ritmusra, homlokunkat egymásénak döntöttük, és néztük a másik szemébe. Ez ment egészen hajnalig, a végén már fájt a lábam. Aztán ledőltünk a kanapéra, és szunyókáltunk egyet.
Másnap a reptéren is a tánc járt a fejemben, mert egyszerűen nem tudtam volna elképzelni tökéletesebb utolsó estét. Ahogyan a sötétbarna pillantás megunhatatlanul az arcomat vizslatta, vagy ahogyan az ujjait összekulcsolta az enyémekkel…

- Hát… mennem kell! – sóhajtottam az utolsó felszólítást hallva. Csak ültünk egy padon, és fogtuk egymás kezét. Komolyan, mintha jártunk volna, és ez engem megölt. Nem tudtam, mit akar, miért szorongatja ennyire a kezemet, miért pillant rám így?
- Igen… - úgy láttam kettőnk közül most nekem kell az erősebbnek lennem, bár nagyon nehéz volt. – Akkor majd írok egy SMS-t, ha leszálltam, oké? – kezemet az arcára simítottam és magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Nagyon komoly volt, kicsit talán zavartságot is láttam benne.
- Rendben! – felálltunk, elkísért a beszállókapuig, majd szorosan magához ölelt. Az erős mellkas szorosan a melleimnek simult, míg kezei a derekam és a fenekem között félúton megálltak. Aztán elhajolt és a szemembe nézett. Várt, de mire? Mit akarsz, mit tegyek? Kiabáltam vele gondolatban, s kérdőn, kicsit talán türelmetlenül pillantottam rá. – Hiányozni fogsz, Léni!
- Te is nekem, Mike! – alig jöttek ki a szavak a torkomon, a sírás kerülgetett.
- Akkor majd írj! – bólintottam, majd vártam, míg felém hajol, és két puszit hint az arcomra, ahogyan én is az Övére.
- Ez nem a vég, ez nem is a kezdet…** – mosolyogva simogattam meg az arcát, de azért az a fránya könnycsepp csak legördült az arcomon.
- Ezt egyszer felhasználom egy dalszövegben! – nevetett fel halkan, mire én is elvigyorodtam.
- Örülnék neki… Szia! – még egy utolsó ölelést váltottunk, majd megmutattam a jegyemet és besétáltam a hosszú folyosóra.
- Szia… - még hallottam az erőtlen köszönését, majd pityeregve felszálltam a gépre, hogy hazamehessek…

Viszont legbelül úgy éreztem, hogy most hagyom csak el az otthonomat. Azt a helyet, ahol Mike is otthon van velem…

** This is not the end, this is not the beginning

One Step Closer - Chapter 10

Köszönöm szépen a kommenteket! :)
Jó olvasást!



10. fejezet: Past

Tekintve, hogy a repülőn semmit sem aludtam, sőt a buszon sem Maimiban, így mire estefelé odaértünk a koncert helyszínére, én már alig álltam a lábamon. Mike csak vigyorogva rohangált ide-oda, intézte a dolgokat, mivel ez egy privát cucc volt, én meg ültem az egyik hangfal tetején, hátamat a falnak vetve, és pislogtam ki a fejemből.
Órák teltek el, én pedig nem mozdultam. Viszont vicces volt nézni, ahogyan körülöttem szépen lassan minden átalakult, és felvette a hely a végleges arculatát. Aztán kezdtek beszivárogni az emberek, az egész fejem zsongott a hangos zsivajtól, de nem bántam. Ráérek én pihenni majd a sírban, nem akkor, mikor Mikenak először van az államokban FM koncertje.
Így természetesen összeszedtem magam – na jó, Cheapshot segítségével -, és odaaraszoltam Mikehoz közvetlenül a kezdés előtt pár perccel. Barna szemei aggódva végigmértek, majd a saját papír kávéspoharát a kezembe nyomta.

- Szerintem jobban járnál, ha most ezt meginnád! – olyan komolyan és eltökélten nézett rám, hogy már-már hittem Neki.
- Hát jó… de ha eztán nem lehet lelőni, csakis magadat hibáztasd! – figyelmeztettem az ujjammal felé mutatva, majd belekortyoltam az italba.
- A fintorból, ami kiült az arcodra, azt szűröm le, hogy ez neked erős! – nevetett fel, én pedig csak bólogattam. Undorító íze volt, bár megfordult a fejemben az is, hogy Mike ajkairól biztos finomabb lenne… Oké Léna, megint túlzásba viszed! – De idd csak meg, és ha pörögsz, elbírok majd veled, nyugi! – még rám is kacsintott, amitől vigyoroghatnékom támadt.
- Sok sikert, amúgy… - lábujjhegyre álltam, és megfogtam a baseball sapkáját, majd megigazítottam a fején. Eddig hátrafelé volt, most viszont már előrefelé nézett a sildje, rajta egy nagy DC logóval. – Nem is nézel ki rosszul…
- Köszi szépen! – felnevetett a kijelentésemen, nekem pedig jól esett mind hallani, mind látni a boldog ábrázatát.
- Igazán nincs mit!

Pimasz kis visszaszólásomra már nem szólt semmit, mert idő volt. Visszatelepedtem a korábbi helyemre, és lassan megittam Mike borzalmas kávéját. Nem hiába utáltam én kávézni…
A nyolcadik és egyben utolsó számuk a Petrified volt, ami az egyik kedvencem volt. Imádtam a pörgős dumát benne, a dallamot, amire járt a lábam és a fejem egyaránt, és azt, ahogyan előadták. Mike a színpadra született, de ezt nem most vettem csak észre. Egyszerűen öröm volt nézni, ahogyan előadta magát. Az pedig, hogy mikor vége lett a koncertnek először hozzám jött oda mindig… Nos, vannak dolgok az életben, amiket semmire sem cserélne el az ember. Ez egy ilyen dolog volt számomra.

- Na, tetszett? – kérdezte vidáman Tak, ahogyan felugrott mellém. Mike csak állt előttem, levegőért kapkodott, és az arcát törölgette egy kicsi törölközővel.
- Mikor nem? – boxoltam Tak vállába, majd leugrottam a helyemről. – Mehetünk, vagy van még dolgotok?
- Még várom Jayt, de csak pár perc az egész… - amint kimondta meg is jelent Jay-Z. Oké, nyilván nem kellett volna meglepődnöm, de hát istenem, eléggé fáradt is voltam, meg minden.

Bemutatott minket egymásnak, majd váltottak pár szót. Jay viccesen még meg is jegyezte Mikenak, hogy végre összeszedett egy „csinos” csajt magának, akit hazavihet. Hát egyrészt nem voltam éppen csinos, mivel egy farmerben, és Mike egyik hatalmas Los Angeles feliratú pólójában voltam, másrészt tudtam, hogy beszélt már neki rólam. Jay mégis megtette a maga kis célzását, amit Mike hagyott a levegőben lógni egy „na igen” mondattal. Elkezdhettem volna rajta agyalni, hogy akkor most ez mit is akart jelenteni, de túl fáradt voltam hozzá.

- Nekem nem való a kávé… - motyogtam a repülőn ülve, miközben vártuk, hogy megkezdjük a felszállást.
- Van egy jó hírem… - pillantott rám figyelmen kívül hagyva a nyafogásomat. – A Los angelesi koncertet áttettük októberre, így most lesz tíz napunk egymásra – mosolya, amely tükrözte, hogy örül, jól esett a lelkemnek.
- Az jó… De nem bánod, ha a mai napot együttalvással töltjük?
- Együttalvással? – kérdezett vissza halkan nevetgélve. Nem értettem, hogy Ő hogyan lehet ilyen fitt, vagy hogyan titkolja, ha nem az.
- Hát jah… ha már együtt akarjuk tölteni az időt… gondoltam… - vonogattam a vállamat sűrűn. Ebből már úgysem jövök ki jól! Jobb lenne, ha álmosan és ilyen fáradtan meg kimerülten ki se nyitnám a számat!
- Hát felőlem mehet… Én is álmos vagyok, és nem hiszem, hogy ebben a 6 órában ki tudnám aludni az elmúlt hetek fáradalmait. Csak döntsük el, hogy a te vagy az én ágyamban telepedünk meg? – jól hallottam a kérdést? Egy ágyban alvásról beszélt?
- Hát nekem mindegy igazából. Én még nem aludtam a te ágyadban… Te aludtál abban, ahol most én? – kérdeztem érdeklődve, de a szemeim már csukva voltak.
- Nem aludtam még a te szobádban, de szerintem az enyém jobb lehet… - mormolta, s már csak azt éreztem, ahogyan karjai átfonják a bal karomat, és fejét a vállamra hajtja. Kicsit lejjebb csúsztam az ülésben, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen.
- Oké. Akkor nálad… - bólintottam, majd az arcomat a feje búbjának támasztottam.

A hajának tök jó illata volt, olyan férfias. Nem is tudnám meghatározni pontosan. Mentolos, mégis kellemes. Lassan mindketten álomba merültünk, és fel sem ébredtünk volna magunktól, ha egy stewardess nem szól, hogy leszálltunk.

Életemben nem voltam még ilyen holtkóros, az tuti. Mike hosszú pillanatokig csak állt, és várta, hogy felkeljek végre a helyemről. Nem akaródzott kiszállni onnan, olyan jól elvoltam a puha ülésben, de aztán mégiscsak felálltam. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, majd Mikera nézve elmosolyodtam. Azért az Ő ábrázata sem volt semmi. Nagy, barna szemei álmosan csillogtak, és úgy pislogott, mint aki azt sem tudja, hol van. Azért még mindig jobban bírta a dolgot, mint én, mert mikor lefelé sétáltunk a lépcsőn, meg kellett kapaszkodnom a korlátban, mert kissé szédültem. Azért majdnem teljesen két napig nem aludtam semmit, sőt… Lehet, hogy volt az több is. Mikor befelé sétáltunk a folyosón a terminál felé, Mike átvetette karját a vállamon, és közelebb araszolt. Úgy mentünk egymás mellett, mint a részegek. Lábaink folyton összeütköztek, és az sem segített, hogy arcát a fejemre hajtotta, szinte teljesen felém dőlve. Na persze, könnyű Neki, mivel egy fejjel magasabb volt nálam. Csak magamban morogtam egy sort, de a világért sem szóltam volna rá. Jó volt tudni és érezni, hogy nem tart tőlem, hogy nem fél közeledni. Furcsa dolgok történtek velünk az elmúlt hetekben, és most jó volt csak sodródni az árral. Nem agyaltam azon, hogy ez a mozdulata vajon milyen apropóból jött. Csak élveztem.
Miután összeszedtük a csomagjainkat, elbúcsúztunk a többiektől. Mikor Tak megölelt, kissé el is szontyolodtam, és még könnyek is gyűltek a szemembe.

- Mi az, Hel? – kérdezte érdeklődve. Vajon ő miért nem hulla fáradt?
- Csak olyan, mintha valami véget érne… - motyogtam, s a szememhez kaptam, hogy kidörgöljem belőle a könnyeket.
- Jaj te… - Tak és Ryu felnevettek, majd mind az öten körém gyűltek, és szorosan megölelgettük egymást. – Mi mindig várni fogunk, Hel! Különben ki keresné meg a cuccainkat koncert előtt? – kérdezte kuncogva, mire oldalba böktem.
- Csak erre kellek mi? Hogy összeszedjelek titeket?
- Nekem nem csak erre, vigasztaljon ez! – mondta Mike egy félmosollyal az arcán, és nem törődve a többiek huhogásával, magához húzott és megölelt. Készséggel simultam a mellkasához, és beszívtam az illatát, amit egymilliárd közül is felismertem volna.

Persze megkaptuk a poénokat, és elneveztek bennünket „A házaspár”-nak. Csak ráztam a fejemet a sok kétértelmű megjegyzést hallva, és pirultam. Mike-ot nem különösebben foglalkoztatta, hogy a csajának, asszonyának, nőjének neveztek engem, ami meglehetősen furcsa volt számomra. Zavarba ejtő.
Fogtunk egy taxit, majd már tényleg elköszöntünk a többiektől, s mindenki elindult haza, így mi is. Én ültem hátul középen, Mike pedig a bal oldalamon foglalt helyet.
Nagyokat pislogtam, hogy ezzel is kicsit ébren tartsam magam, de hát tényleg fáradt voltam, ahogyan Ő is. A barna tekintet üvegesen meredt kifelé az ablakon, és néha még levegőt is elfelejtett venni. Csak azt figyeltem, hogy nem mozdul a mellkasa, aztán hangtalanul nagyot sóhajtott. Azért azt megjegyeztem magamban, hogy arra bezzeg nem vagyok fáradt, hogy Őt figyeljem. Valahogy csodáltam minden mozdulatát, de magam sem értettem, hogy miért. Ő is egy srác volt a sok közül. Na jó, inkább férfi. Az már azért komolyabb, legalábbis az én nézeteimben. És valójában nem csak egy volt a sok közül. Azért Ő nem akárki volt. Nekem az abszolút példakép, és a legfontosabb ember az életemben. Szóval végülis nem is kellene annyira csodálkoznom, hogy leköt az, ahogyan mozog az ajka, miközben beszél, vagy ahogyan a baseball sapkájához nyúl, hogy a sildet még jobban behorpassza…

- Két napig tudnék aludni… - mondta hirtelen, s kezeivel megdörzsölte az arcát.
- Felőlem mehet… - megvontam a vállamat, és elmosolyodtam.
- Felénél átköltözünk hozzád… fő a változatosság – vigyorgott, én pedig felnevettem.
- Nekem jó, bár nagy kupit hagytam magam után, mielőtt elmentünk.
- Mert én nem? – pillantott rám nagy szemekkel, csodálkozva, mintha csak azt kérdezte volna: - Nem ismersz? – na ez félelmetes volt. Kimondta a gondolataimat. Ennyire egy hullámhosszon vagyunk, vagy tud olvasni a fejemben?
- Nem eléggé! – válaszomra csak helyeslően bólogatott.
- Van még időnk…

Ezzel elérkeztünk utazásunk végéhez, vagyis oda, ahonnan elindultunk. Mike kifizette a taxit, majd kiszedtük a csomagokat a csomagtartóból, és beléptünk a házba. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Vigyorogva léptem be a nappaliba, ahol mindkettőnk cuccai ott voltak. Mike egy-két sapkája, az egyik gitárja, az asztalon a névjegytartója, ami most félig üres volt, nekem pedig az egyik trikóm, egy cipőm a radiátoron – amelyik azóta is száradt, hogy a medencében kötöttünk ki – és az egyik szemceruzám hevert közvetlenül Mike egyik sapija mellett. Tényleg olyan volt, mintha itt élnénk ketten már évek óta. Mintha egy jól összeszokott pár lennénk…

- Na akkor menjünk aludni! – rácsapott a fenekemre, de úgy, hogy rendesen csípett.
- Te szemét! – szisszentem fel, s azonnal felé pördültem, de Ő már a lépcső felé igyekezett, persze rajtam nevetve. – Mégis hova menekülsz előlem? Mintha ugyan nem érnélek utol előbb vagy utóbb! – kiabáltam utána, miközben mindketten felfelé rohantunk.
- Nem tudom… bárhova?
- Na persze… - motyogtam, s utána siettem a szobájába. Az ágy másik oldalán állt és vigyorgott. Olyan önelégülten, mintha csak azt sugallta volna, hogy sosem kapom el.
- Na? – felvonta szemöldökét, és érdeklődve várta, mit lépek.
- Na? Elfutsz egy lány elől? Nem gáz ez egy picikét?
- Klisé? – idézte az általam oly kedvelt szót, ami számára mindig vicces volt.
- Igen, klisé! – bólintottam mosolyogva. Imádtam, hogy tőlem idéz, még ha ez egy picike szófordulat volt, akkor is.
- Igazad van. Miért is futok előled, hiszen jobban járok, ha lenyomlak… - gonoszkodva kacsintott egyet, s felém kezdett lépkedni. Rosszat sejtettem.
- Ne, Mike, nem élnék túl még egy olyan vízbeugrok dolgot! – magam elé tartottam a kezeimet, mintegy megadásként, hogy ne bántson, de hát… nem segített.
- Nem leszünk vizesek… vagyis remélem!

Időm sem volt kifutni a szobából, bár már a küszöbnél jártam, mikor karjai körém fonódtak, s éreztem, ahogyan a hátam a mellkasához simult, majd felemelt. Szerencsémre nem kifelé indult az udvarra, amiért először rettentő hálás voltam. Aztán mikor ledőlt velem együtt az ágyra, és ujjai a pólóm alá nyúltak, egy pillanatra egészen másra gondoltam, hogy mi fog következni, mint ami történt végül.
Sikítozásom betöltötte szerintem az egész házat, de hiába könyörögtem, nem kegyelmezett. Rettentően csikis voltam, és már értettem, hogy miért mondta, hogy reméli, nem leszünk vizesek. Hát közel álltam ahhoz, hogy bepisiljek attól, amit művelt, de azért felnőtt nő létemre igyekeztem tartani magam.

- Ne, légyszi! – kérleltem már úgy, hogy folytak a könnyeim a nevetéstől. Akárhogy is próbáltam magam alá gyűrni, nem sikerült. Lábaival ügyesen leszorította az enyémeket az ágyra, nekem pedig esélyem sem volt.
- Gondoltál volna erre előbb! – egy pillanatig megállt a mozdulataiban, hogy komolyan lenézzen rám, s én ezt kihasználtam. A vállaiba kapaszkodtam, s felültem. Hátrébb húzódott, de még mindig a lábaimon térdelt, így legördíteni magamról még most sem tudtam.
- Mi az ára? – kérdeztem, s erősen kapaszkodtam belé, hogy hátra ne dőljek. Nem könnyítette meg a helyzetemet egy cseppet sem.
- Mire lennél képes érte? – kérdésre kérdéssel felelt. Belül az idióta énem, amelyik bomlott Mike után, most ezerféle pikáns dolgot vetített lelki szemeim elé, hogyan is válthatnám ki magamat ebből a helyzetből.
- Bármire – mondtam kis habozás után. Felcsillanó tekintetétől elállt a lélegzetem. Ne, Léna, ne csináld ezt! Barátok vagytok, semmi több!
- Hm… - elgondolkozott egy picit, s ezzel nekem időt adott az újabb remegésre. Szinte vágytam Rá, arra, hogy megkóstolhassam azokat a telt ajkakat, olyannyira, hogy már-már beleremegett minden porcikám. – Jól van… megkíméllek, és majd még kitalálom, hogyan is fizesd nekem vissza! – mondta halkan, nagyon halkan, s én valamiért úgy éreztem, hogy nem egészen ezt készült mondani.
- Köszi! – suttogtam, és némán figyeltem, ahogyan lemászott rólam, és mosolyogva közölte, hogy befoglalja először a fürdőt.

Kapóra is jött, hogy kicsit egyedül hagyott, mert totálisan megzavarodtam ettől a jelenettől. Megint olyasmire gondoltam, amire nem lett volna szabad. Ha csak egyszer is túl közel kerülök hozzá, vagy egy rossz mozdulatot teszek, akkor vége a barátságunknak. Nekem pedig az, hogy az élete része lehetek, mindennél fontosabb volt, s nem ronthattam el ilyen képtelenségekkel. Sosem akarna tőlem semmit, én csak egy rajongó vagyok a számára, akivel egész jókat tud beszélgetni. Maximum tényleg csak egy barát. Mellé valaki szép, okos, tökéletes nő illik, én pedig egyik sem vagyok. Ez majdhogynem megölt engem, mert igenis szerettem volna én lenni neki az, akiben megtalálja a nagy őt, de nem voltam. És nem áltathattam magam, nem érthettem félre a kedvességét, és jószívűségét.

Nem volt a fürdőben sokáig, így előkerestem a szobámban egy új alvós cuccot – ami egy pólóból és rövidnaciból állt -, majd helycserés támadással bevettem a zuhanyzót. Ahogyan a hajamat mostan, eszembe jutott Chester és az első találkozásunk. Magamban felkuncogtam, s rájöttem, hogy mennyire hiányzik már az a bolond. Mike után ő a legjobb barátom itt, ha mondhatom ezt, és már vártam, hogy újra találkozhassunk.
Gyorsan végeztem én is, és még vizes hajjal besétáltam Mike szobájába. Na hát még nem láttam póló nélkül, és most… Azt a rohadt kurva életbe! – sikítottam belül, ahogyan megláttam az ágy szélén ülni, gitárral a kezében, egy szál boxerben. Mikor levette előttem a pólóját, miután a medencében landoltunk, elfordultam. Habár egy helyen voltunk, mégsem gondoltam, hogy látnom kéne félmeztelenül, de most… Együtt készültünk aludni. És eddig akárhányszor bejött hozzám, hogy hozzon forrócsokit, póló is volt rajta. Hát hogy is mondjam? Nem volt az-az izompacsirta, kigyúrt vadállat, és ezért hálát adtam az égnek. Pont tökéletes volt! Férfias mellkasa volt, és meglepően jó vállai. Azoktól behaltam. Na, azok a vállak izmosak voltak. Nem olyan konditerem féle izmosak, hanem olyan nem is tudom… Rocksztárosan? Van olyan? Nem tudom, de ettől a látványtól megtorpantam az ajtóban.
Észrevett, s fáradtan felém mosolygott, majd felállt, hogy a gitárt letegye az egyik fotel mellé. És hát igen… Csak bámultam Őt, és nem kaptam gyújtást. A köldökétől az a csík, amitől annyira be tudok indulni, ott vezetett lefelé, s elveszett a fekete alsónadrág alatt. Hm…

- Kezdem úgy érezni, hogy átestem a holtponton – intézte felém a szavait, én pedig csak susogni tudtam válaszként.
- Akkor nem fogsz tudni aludni… - basszus, néha olyan béna tudok lenni! Tuti észrevette, hogy végigmustráltam. Még a vak is észrevette volna. Azonnal az ágy felé indultam, hogy ne kelljen szembesülnöm a tekintetével.
- Valószínű… - sóhajtotta.
- Öhm… melyik oldalon akarsz aludni? – kérdeztem, s pironkodva felé fordultam. Még most sem akartam elhinni, hogy tényleg egy ágyban fogunk aludni. Eddig csak úgy aludtam pasival, hogy jártunk, és az sem volt valami sok idő, míg kibírtuk egymás mellett.
- Középen! – vigyorgott, én pedig meghökkenve néztem rá. Még a zavaromról is elfeledkeztem.
- Akkor… megyek a saját ágyamba… - motyogtam. Most akkor miért nem mondta meg, ha mégsem akar velem aludni? Tiszta hülyének érzem magam!
- Úgy értettem… - elkapta a csuklómat kifelé menet, mire felpillantottam a szépen metszett arcára. – Hogy középen, szóval alkalmazkodnod kell, de nem úgy, hogy a másik szobába menekülsz… - vigyorgott tovább.
- Ja, jó… - értetlenül pislogtam kettőt-hármat, amin Ő jót mulatott.

Végül befeküdtünk az ágyba úgy, hogy én voltam az ajtótól távolabbi oldalon, Ő pedig tényleg majdnem középen. Egy nagy takarója volt, ami elég érdekesnek bizonyult. Mert egy takaró alatt voltunk! Azt hiszem itt van a helye egy OMG-nak…

Csak bámultam a plafont, és egy kis ideig meg sem mertem mozdulni. Aztán kényelmesen elhelyezkedtünk, majd Mike lekapcsolta a kisvillanyt is, és tökéletes félhomály telepedett a szobára.
Először úgy éreztem, hogy azonnal el fogok aludni, de ahogyan hallgattam, hogy veszi a levegőt, és hogy néha helyezkedik egy kicsit, kiment az álom a szememből. Fáradt voltam, minden porcikám fájt és éreztem, hogy pihennem kellene, de nem ment az alvás. Hiába csuktam be a szememet, nem jött az álommanó.

- Nem hiszem el, hogy végre itthon vagyunk, és nem tudunk aludni! – suttogott vagy másfél órával később.
- Honnan veszed, hogy nem alszom? – suttogtam vissza a kérdést. Halkan felnevetett, ami engem is mosolygásra késztetett. Felé fordultam és a fejem alá gyűrve a kispárnámat, felpillantottam az arcára. Ő is engem nézett.
- Hallom, ahogyan lélegzel… - megvonta a vállát, majd közelebb csúszott hozzám. Az arcunkat csak néhány centi választotta el, és a takaró alatt szinte éreztem a belőle áradó kellemes meleget. Én fáztam. Mindig ez volt, ha eszméletlenül fáradt voltam: vacogtam. – És hallom összekoccanni a fogaidat! – kuncogott ismét, én meg csak fintorogtam. – Nagyon kiütötted magad. Anyukádék nem fognak többet kiengedni hozzám, mert holt fáradtan küldelek majd haza.
- Nem szólhatnak bele, hogy hova megyek, amíg azt megoldom az ő pénzük nélkül… Mondjuk kéne melóznom…
- Suli mellett? Inkább ne! – tiltakozott csendesen. – Ha hozzám jössz, azt úgyis én állom…
- De ez olyan… - kezdtem volna megint a szokásos ellenbeszédemet, hogy mégis hogyan jön ez ki, de megint leállított.
- Ne kezdd megint! – dörrent fel, persze csak aranyosan, játékosan, mire én elhallgattam.
- Egyszer úgyis leírom az egészet egy e-mailben vagy valami! – morogtam még, és összeszűkített szemekkel néztem rá. Nem tudom, mennyire látta kontaktlencse vagy szemüveg nélkül, de nekem jól esett a tudat, hogy küldtem neki egy szúrós pillantást.
- Alig várom!
- El is fogod olvasni?
- Persze hogy nem! – vágta rá rögtön.

Ezek után csend telepedett ránk, mindketten próbáltunk aludni, de nem ment. Viszont én még mindig fáztam, s ez rettentően bosszantotta Őt.

- Na gyere ide közelebb! – úgy mondta, mintha valami rosszat csináltam volna azzal, hogy fáztam. Csak megilletődve tettem, amit kért, és még közelebb csúsztam. Karjait átfonta a testem körül, én pedig gondolkozás nélkül bújtam közelebb hozzá.
- Ez tök jó… - motyogtam a mellkasának, s tenyeremet a hasfalának és az oldalának nyomtam. Összerezzent egy kissé a hideg érintésemtől.
- Te aztán hideg vagy! – szisszent fel.
- Te akartad! – mosolyogtam, s csak most fogtam fel, hogy összebújtunk. Persze nem annyira, hogy mindenünk összesimuljon, de azért na… - Tudod mit szerettem volna kérdezni már régóta? – eltereltem a saját figyelmemet arról, hogy éppen Őt ölelem.
- Na mit? – lehelete cirógatta a hajamat, és éreztem, ahogyan arcát odasimítja. Basszus, így nem hogy beszélni, gondolkodni se fogok tudni! A szívem úgy kalapált, mint még soha.
- Kinek írtad a Where’d you go-t? – nem mertem hangosan feltenni a kérdést, még én magam is alig hallottam. Féltem, hogy beletenyerelek valami fájdalmas dologba.
- Egy éve volt valakim…
- Kim… - kimondtam helyette, mert elhallgatott, pedig úgy éreztem, folytatni szeretné.
- Igen. Tudod, őt nagyon régóta ismertem… Bár gondolom ismered a sztorit…
- Tudom, hogy együtt jártatok már középsuliba is. Aztán külön főiskolára mentetek, de együtt voltatok, és… nem tudom, mi volt aztán. A Meteora környékén eltűnt – ennyit engedett tudatni a médiával, vagy csak hozzám nem jutottak el az amerikai pletykalapok hasábjai?!
- Még együtt voltunk, mikor a Meteorával elindultunk a világturnéra… Aztán áprilisban, mikor hazajöttünk pár hétre pihenni, kiborult. Én nagyon szerettem őt, és ő is engem. A világon bárkinél jobban ismert engem, ahogyan én is őt. Megkértem, hogy legyen kicsit rugalmasabb, és türelmesebb. Ment is egy darabig, de a Projekt Revolution-ra már úgy mentem, hogy aznap mikor indultunk ő is összecuccolt.
- Akkor egy éve körülbelül? – kérdeztem szomorúan. Talán még most is szereti.
- Igen olyasmi…
- És mikor meghallotta a dalt? Mert gondolom hallotta… - érdeklődtem félve. Rossz érzés volt, hogy volt valakije, akit ennyire szeretett. Tudtam, hogy együtt voltak, de nem is sejtettem, hogy ez ennyire komoly volt.
- Egy jó alap volt egy jó dalhoz… Semmi több. Nem próbáltam meg visszaszerezni őt egy percig sem. Azért hónapokig a kiborulását hallgatni, azt, hogy kiabál velem a telefonban, meg otthon is… Nem bírtam én sem, bár nagyon fájt. Akkor azt hittem belepusztulok… A srácok, és főleg Brad szedtek össze. Brad ismeri Kimet azóta, mióta én, és… Nem tudom. Mellettem állt, ahogyan a többiek is. Nehéz volt felállni, és főleg az volt pokolian szar, hogy a külvilág felé ne mutassam.
- Mikor lett jobb?
- Úgy négy hónapja… - nyolc hónapot szenvedett egy nő miatt. Az sok, számomra pedig sokk is. Nem is olyan régen még mást szeretett, most meg itt fekszek vele… - Úgy éreztem, hogy sosem fogok már úgy szeretni valakit. Hogy nem is akarok bárkit is annyira megismerni, mint őt. Aztán egyszer csak elmúlt. Meg is ijedtem tőle először, furcsa volt, hogy már nem fáj. Hogy már nem szeretem, és nem ő tölti ki minden gondolatom…
- Nem szereted már? -pillantottam fel rá. Az ajkain egy édes félmosoly ült.
- Csak nem féltékeny vagy, asszony? – kérdezte viccesen a srácok szavait idézve.
- De, nagyon! – vágtam rá vigyorogva, de belül jó nagy taslit adtam magamnak. Észrevette!
- Nem, már nem szeretem – válaszolta egyszerűen. – De hogy jutott eszedbe most ez?
- Hiányzott, hogy egyik koncerten sem hallottam – bevallottam az igazat. Az egyik legszebb szám volt, amit valaha is hallottam.
- Hát ez megoldható…

És elkezdte nekem énekelni. Na jó, rappelt, mondta a szöveget. Könnyek szöktek a szemembe. Valaki máshoz írt dalát énekelte nekem. Nem tudtam, hogy ez most nagyon szánalmas rám nézve, vagy irtó jó... Pislogni sem mertem, csak néztem, ahogyan mozognak az ajkai a sötétben, s a szavak egy igazi dallá forrnak össze, miközben lehunyta a szemeit.

- Segíts! – kért suttogva a refrénnél, én pedig ismét tettem, amit mondott.

„Where’d you go, I miss you so…”

Hát ez nem a Best of you volt. Ez valami sokkal több. Érezhette, amikor az első könnycseppem a karján landolt, amin pihentettem az arcomat, mert ujjait a hajamba fűzte, s közelebb húzott. Ezután még halkabban, a hajamban szövegelt, én pedig a mellkasának mormogtam kissé szipogva a refrént. Sosem volt még ennél szebb és ennél fájdalmasabb pillanatom az életben. De még most is úgy éreztem, hogy megéri. Mert Vele lehetek. Hosszú percek teltek el, s mi a dal végével csak csendesen feküdtünk egymást ölelve. Megint idiótának éreztem magam, és úgy voltam vele, hogy a holnap, ha felkelek, tutira megbánom ezt. Kínos lesz, és ez az én hibám…
Viszont az ajkainak érintésére, amik súrolták az arcomat ismét csak megremegtem, s a szívem újult erővel kelt életre, pedig már majdnem feladta a harcot Őérte...

A hetedik

Sziasztok!
Megígértem ide is a novellát, hát meg is hoztam. Ez is egy sorozat első része, szóval a folytatás majd jön! Hogy pontosan mikor, azt nem tudom előre megmondani, de igyekszem!
Jó olvasást!



1. Tökéletes árnyék

Mike szemszöge:

El fogok késni, ez már ezer százalék! – mantráltam magamban, miközben Los Angeles történetének szerintem a legnagyobb dugójában ültem. Türelmetlenül doboltam a kormányon, bár ez semmit sem segített. Nem tudtam, hogy mi a franc van elöl, de kedvem lett volna kikiabálni az ablakon, és elküldeni mindenkit az anyjába. Már dúdolgattam is, néhány sor új dalszöveget is leírtam az anyósülésen lévő jegyzeteim egyikébe, mikor végre mozdult a sor… egy métert! Fasza.

Két óra múlva parkoltam le a nagy ház előtt, aminek az alagsorában a próbatermünk volt. Kicsit volt csak gáz, hogy aznap késtem, mikor az új énekesünk kezd. Olyan Mike-os voltam most. Legalább tudja, hogy mibe vágja a fejszéjét. Lesiettem a lépcsősoron, kinyitottam a nagy vasajtót, ami mögött a termünk volt, és… csak Phoenix volt ott.

- Többiek? – kérdeztem meglepetten, miközben ledobtam a cuccaimat az agyonhasznált kanapéra.
- Gondolom a dugóban ülnek – vont vállat, és tovább pengetett.
- Legalább nem késtem nagyon – sóhajtottam, majd leültem mellé, elővettem a gitáromat a tokjából, és bekapcsolódtam. Csak úgy jammeltünk egy kicsit, mert jól esett.
- Amúgy te mit szólsz ehhez a lány témához? – kérdezte, miközben ritmust váltott, én meg követtem.
- Nem hallottam őt tisztán, de nincs rossz hangja. Bár Chester eléggé elnyomta. Visszahúzódó lehet… De nem akarok csajt a csapatba! – ránéztem, mire ő elhúzta a száját.
- Nem tudom, Mike. Lehet, hogy jó lenne… Különleges.
- Mi? Hogy a havijához igazodjunk? Ne röhögtess! – tromfoltam le rögtön.
- Élőben meglátjuk! Ne mondd, hogy nem csigáz fel a gondolat, hogy esetleg egy olyan énekesre akadtunk, akinek tökéletes árnyéka van?

Erre nem feleltem semmit. Tökéletes árnyék az, amikor van egy énekes, aki igazán nagyon jó, és van mellette valaki, aki szinkronban tud vele énekelni. Nem csak vokálozni az ő hangja mellett, hanem ugyanolyan erősen ki tudja magából adni, és nem csúszik el. Ő a tökéletes árnyék, és ha mi tényleg találnánk egy ilyet, az lenne a mi legnagyobb kibaszott szerencsénk a világon. Nem sok ilyen páros van, rockbandában meg aztán pláne nem. Viszont akit Chester magával hoz, az egy lány. És bár hallottuk a telefonban, hogy jó hangja van, mégsem tudtam elképzelni, hogy illene Chesteré mellé. Ezt tényleg élőben kell eldöntenünk.

Végül szépen lassan mindenki megérkezett, és Rob szerint a lány és Chester is itt lesznek nemsokára. Azért be kellett vallanom magamnak, hogy érdekelt, hogy milyen a lány. Nem egy tipikus hangja van, az tuti. Csak annyit beszéltem vele, hogy köszönt a telefonban, meg énekelt a srác mellett, de nagyon rekedt volt. Talán beteg lehet, vagy valami, kizárt, hogy ilyen hangja legyen.
Egy órával később hangokat hallottunk a lépcsők felől, így mindenki az ajtó felé fordult. Nem értettük, hogy miről beszéltek, mivel jól volt hangszigetelve a szoba, de az kivehető volt, hogy vitatkoznak. Na, ez érdekes lesz! Az ajtó kinyílt, egy szőke hajú srác lépett be rajta, és egy lány kezét szorongatta.

- Sziasztok, Chester Bennington vagyok – felpattantam a helyemről és azonnal kezet ráztam vele. – Ő itt Rose – a lány felé intett.

Rettentően fiatal volt! Nagyon. Bár ahhoz képest, hogy alig lehetett tizennégy, élénkvörös haja volt, és egy piercing az orrában, amiben vörös kő volt. Az arca olyan volt, mintha megfestették volna a legnagyobb festők: tökéletes. Simán elment volna egy porcelánbaba modellnek. Kicsit alacsonyabb volt, mint Chester, és vékony, nőies alakja. Hiszen most fog felnőni, most alakul át a teste. Hm, azért már most is jól néz ki az biztos! Formás, elölről biztosan.

- Hello! – köszönt egy kis zavart mosoly kíséretében, én pedig lehidaltam. Oké, csak majdnem. A hangja! Nem beteg, ebben már biztos lehettem. Neki tényleg igazán rekedt hangja van, olyan, amilyet álmaimban kívánnék csak.

Mindenki bemutatkozott mindenkinek, majd leültünk. Rose szorosan Chester mellé, és nem nézett ránk. A padlót bámulta, miközben a térdén könyökölve a fejét a kezébe hajtotta. Chester kérdezgetett bennünket az eddigi melóinkról, mi pedig készséggel meséltünk. Hiszen ő jelentette számunkra a fényt az alagút végén. Mark kilépése érvágás volt számunkra, és nehezen találtunk valakit a helyére. Furcsa pasik jelentkeztek, ami nem lett volna gond, ha megtaláltuk volna köztük azt, aki kell nekünk. Szerencsénkre Chester megtalált minket.

- És ti? Mármint… öhm… - Brad nem igazán tudta, hogyan is kérdezzen rá arra, hogy egy énekes helyett kettőt kaptunk. Ráadásul ilyeneket.
- A nevem Rosalie Turner, és Chester meg én csak barátok vagyunk – mondta azon a rekedtes hangján. Komolyan libabőrös lettem tőle. Fantasztikus volt. De azért még mindig volt egy bökkenő. Az hogy lány volt. – Tizenöt múltam a múlt hónapban – nem tippeltem rosszul.
- Hű… - Joe adott hangot a megdöbbenésének, mire Rose szemei felé tekintettek. – Bocs, csak… fiatal vagy.
- Semmi baj! – megrázta a fejét, majd beletúrt hosszú, vöröses hajába, és újra a padlót tüntette ki figyelmével.
- Hát igen… - nevetett fel zavartan Chester. – Nem igazán szerettem volna eljönni nélküle. És tényleg elképesztő hangja van!
- Akkor halljuk! – csapta össze a tenyereit Rob, és beült a dobok mögé.

Jómagam csak hallgatni szerettem volna őket, mérlegelni, hogyan is szólnak egymással. Chester írt az egyik számunkra egy szöveget, ami tökéletes lesz így próbaképp. Hátradőltem a kanapén, és minden figyelmemet rájuk irányítottam. Rose Chesterre pillantott a saját mikrofonja mögül, míg ő csak egy vigyort dobott felé. Úgy láttam ez megnyugtatta a lányt. De hát mire megyünk egy szégyenlős kislánnyal, ha világsztárok akarunk lenni?

A legfurcsább az volt az egészben, hogy nem is kellett egymásra nézniük többet, úgyis eltalálták a hangokat. Tökéletesen megosztották a feladatot egymás között, nem voltak csúszások sem. És amilyen hangjuk ezeknek volt! Ó, anyám! Erre vártunk. Chesterben biztos voltam. Vad volt, szabadszellemű és eszméletlenül tehetséges. És Rose is okozott némi meglepetést. Amilyen hévvel Chester énekelt, és ugrált, Rose ugyanúgy tett. Látszott rajtuk, hogy tényleg szeretik ezt, és hogy összhangban is vannak. Viszont az még mindig nagyon aggasztott, hogy lány. Ráadásul, hogy ilyen fiatal. Hozzánk képest egy kölyök, csupán egy kislány. Én pedig nem akartam apaszerepben tetszelegni és rá vigyázni, mikor minden erőmmel azon voltam, hogy összehozzam ezt a bandát, hogy megmutassuk a világnak, hogy vagyunk valakik.

- Na, mit gondolsz? – kérdezte kissé levegőért kapkodva Chester és Rosera pillantott. Semmilyen érzelem nem látszott azon a csodaszép babaarcon. Jeges, acélszürke szemeit rám emelte, és telt, piros ajkait összepréselte. Tudta, hogy valószínűleg az enyém a döntés. Rajtam áll vagy bukik, hogy bevesszük-e.
- Ha a lány nem lesz benne, akkor te mit teszel? – pillantottam Chesterre, és felálltam a kanapéról. Szemtől szemben akartam vele beszélni erről, megtisztelni őt azzal, hogy nem csak úgy lazán, a kanapén terpeszkedve döntök a jövőjükről… a jövőnkről.
- Semmit! – vágta rá Rose helyette. – Benne lesz, persze! – szóval ő kész lenne feláldozni a kettejük összhangját Chesterért. Szerelmes lenne belé?
- Tőle szeretném hallani! – vetettem rá egy futó pillantást, majd újra Chester felé fordultam és vártam a válaszát.
- Benne lennék… - halk hangja elgondolkodtatott, mert nem hangzott meggyőzően. Nem úgy tűnt, hogy rajongana az ötletért. Végignéztem a többieken. Nem kellett nekünk félrevonulnunk és úgy megbeszélnünk, értettük egymást szavak nélkül is, és az újak előtt sem volt titkunk. Mind ugyanazt üzenték.
- Üdv a csapatban… - nyújtottam a kezemet Chester felé. – Mindkettőtöknek!

**

Két hét telt el azóta, hogy Chez és Rose megérkeztek. Tökéletes árnyék volt, és ezért egy szavam sem lehetett a munkával kapcsolatban. Szépen megtanulták az eddigi számainkat és igazán jól kijöttünk egymással. Chester hozzám közel bérelt egy kis, kétszobás lakást, és éjszaka mindketten egy Mekiben dolgoztak. Én felmondtam a munkahelyemen, mert egyszerre nekem nem ment a dolog. Napközben is a próbateremben ültünk, és ezerrel dolgoztunk.

Rose nem volt egy ideges típus. Mindent halálos nyugalommal kezelt, és ez igazán furcsa volt számomra. Hiszen csak egy tizenöt éves gyerek. Neki kellene most lázadnia és pörögnie. A zenében? Odatette magát rendesen. Úgy énekelt, mint egy álom. Mozgott, ugrált, mutogatott. Kicsit magamra emlékeztetett. Viszont amúgy olyan volt, mint a nyugalom megtestesülése. Ha mosolygott, mindig lustán húzódtak az ajkai mosolyra, sosem vihogott fel, ahogyan azt az ember várná egy ilyen idős lánytól. Szemei mindig jeges acélként tekintettek rám és a többiekre, mintha lenne valamilyen arisztokratikus beütése úgy zsigerből. Nem volt beképzelt vagy hasonló, nem azt mondom. Hanem hogy van benne valami fenséges. Úgy éreztem, hogy ő a vad én pedig a vadász, akárhányszor ránéztem. S engem ez a vad térdre tudna kényszeríteni minden alkalommal, ha akarna. Amúgy pedig ő sem volt egy szende lány, már ha azt nézzük, hogy mint kiderült nem csak az orrában, de a nyelvében és a köldökében is volt piercing. Ilyen téren nagyon összeillettek Chesterrel.
Ez volt a másik, amire figyeltem: mi van kettejük között? A válasz pedig a nagy büdös semmi volt. Akárhogy is néztem sosem úgy közeledtek egymás felé. Mert ha együtt lettek volna, akkor csak megfogják egymás kezét, vagy váltanak néha egy-egy csókot, ilyen viszont nem történt. Mondjuk Rose mindig mosolyogva nézett Chesterre, és vele valahogyan más hanghordozásban is beszélt, kicsit kedvesebben, lágyabban, mint velünk. Jó persze, még alig ismertük egymást, lehetett volna ezért is, de valahogy éreztem, hogy ők ketten többek, mint barátok. És ezt egyenlővé akartam tenni a szerelemmel, de nem ment. A jelek nem engem igazoltak, és ez bosszantott.

Végül az egész nyarat együtt töltöttük, és rengeteg új anyagot készítettünk. Rose és én nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot a zene terén, aminek rettentően örültem. Nem csak eszméletlenül jól énekelt, hanem gitározni, dobolni és dalszöveget írni is tudott. De még mennyire! Sokszor csak ámultam, hogy mennyire ugyanazokat a szavakat használja egy-egy érzés vagy helyzet leírására, mint jómagam. A gondolkodása nem volt gyerekes, sőt, néhány felnőttet is simán lekörözött volna az élet nagy dolgai terén. Viszont még mindig bennem volt az, hogy csak egy fiatal lányka. Így önkéntelenül is irányítgattam őt, és utasításokat adtam neki, annak ellenére, hogy a ’vad és vadász’ felállást még mindig éreztem. Meglepő módon nem Chester, vagy maga Rose szólt rám emiatt, hanem Rob. Szerinte néha túl kemény voltam vele. Nem értettem a dolgot, bár én is tudtam, hogy van benne némi igazság, viszont ha fel akarunk törni, akkor ez elkerülhetetlen.

Augusztus utolsó napján már annyira fúrta mindenki oldalát a kíváncsiság Rose miatt, hogy alig tudtunk nem szót ejteni erről. Az, hogy Chesterrel énekelt felülmúlhatatlan volt! Semmi pénzért nem mondtam volna le erről, róla. Viszont nem most kellene kezdenie a sulit megint? Itt lesz az ősz, szóval neki nem itt kellene lennie. És amúgy is furcsa volt, hogy sosem beszélt a szüleiről, és szerintem nem is kereste őket az elmúlt három hónapban. Aztán éjszaka tekintve, hogy megint a Mekiben ültünk mindannyian, Joe kérdezett rá a dolgok miértjére.

- Nem megyek vissza – adta meg az egyszerű választ Rose, és elindult a tálcájával az egyik asztal felé, ahol két lány ült, és a rendelt ételre vártak. Szerencsénkre a főnök rendes volt, és nem bánta ha folyton itt lógtunk éjjel Chezzel és Rosezal. Úgy hívott bennünket, hogy: a Hetek.
- A Hetek megint nálam! – mosolygott ránk. Kedves nő volt, alig lehetett nálunk idősebb. Az is nagyon jó dolog volt, hogy alkalmazta Roset, annak ellenére, hogy milyen fiatal. – Aztán jók legyetek, majd reggel jövök!
- Szia Fiona! – köszöntünk neki kórusban, ahogyan mindig. Kicsit vicces volt a helyzet, de szerettem ezeket a dolgokat. Hatig itt vagyunk, alszunk hét órát utána, majd irány a próbaterem. Ez a napi rutin, és mindenkinek bejött eddig.
- Ez biztos? – pillantottam Rosera, amint visszatért velem szembe, a pult másik oldalára. – A tárgyalások nemsokára esedékesek. A cégnek biztosan tudnia kell, hogy maradsz! A szüleid nem fognak balhézni? – az acélszürke tekintet rám villant, és kissé talán fájdalmasan csillant meg. Lehet, hogy valami olyat mondtam, amit nem kellett volna?
- Rose szülei már balhéznak, nem kell erre várnunk! – Chez bukkant fel a konyha felől, és letette elém a kért menümet. – Jó étvágyat! – tette hozzá halkan, majd Rosera pillantott. – Itt az ideje, hogy elmondjuk, hogyan is volt minden! – Rose mindig meggypiros ajkai egy pillanatra egyetlen vonallá préselődtek, majd fáradtan, de beleegyezően bólintott.
- Csupa fül vagyok! – mondtam, majd beleharaptam a szendvicsbe. Finom volt, mint mindig.
- Chesterrel két évvel ezelőtt ismerkedtem meg – emlékezett vissza Rose, és tekintete egy pillanatra elrévedt az emlékeik között.
- Nem igazán voltam akkoriban a toppon. Dolgoztam minden nap, de csak azért, hogy tudjak fizetni a díleremnek – döbbent csend fogadta az első mondatokat.
- Drogoztál? – kérdezte Rob halkan. Neki is volt egy-két élménye még régebbről.
- Nem is kicsit – vágta rá rögtön Rose. – Nyolcadikos voltam, mikor egyik nap meg akartam hosszabbítani az utat hazáig, hogy addig se kelljen a szüleimmel lennem. Így egy park felé vettem az irányt. Tudtam én, hogy ott nem éppen a legjobb arcokkal fogok találkozni, de annyira nem akartam otthon lenni, hogy inkább vállaltam ezt is. Az egyik padon feküdt, és halkan énekelt – pillantott Chez felé, aki a pultot törölgetve, némán hallgatta Rose szavait. – A karjai tele voltak szúrásokkal, és az arcán is láttam, hogy nem tiszta… - kicsit elhallgatott, majd rám nézett. – Akkor kezdődött minden. Odamentem hozzá, bár kicsit féltem, hogy esetleg bántani fog. De valamiért mégis leültem mellé. Felnézett rám, de nem szólt semmit. Minden reggel magam készítettem a szendvicseimet a sulira, mert anyám nem volt rá hajlandó, és talán jobban is jártam így. Szóval nekiadtam egyet, ő meg felnevetett. Közölte, hogy nem ez az, amire neki szüksége van…
- Minden nap odajött ez a kis csodabogár, és belémdiktált ezt-azt. Szendvicseket, csokit meg ilyesmiket – mosolyodott el Chester. – Azóta együtt vagyunk. Ő segített kilábalni abból az időszakból, és mindent neki köszönhetek. Sosem úgy tekintettem rá, mint egy gyerekre, hanem mint egy olyan emberre, egy olyan lányra, aki nálam ugyan sokkal fiatalabb, de ezerszer jobb lélek, mint amilyen én valaha is lehetek… - Rose ezen csak elmosolyodott.
- Volt, hogy éjszaka kavicsokkal dobálta az ablakomat – kuncogott fel halkan. – A szüleim mindig mélyen aludtak már olyankor, ő meg jött, és a segítségemet kérte. Amikor azon volt, hogy bevesz valamit, vagy hasonló, mindig jött. Nem egy éjszakát töltöttem az ablakom alatt ülve, mellette, és bíztattam, hogy meg tudja csinálni.
- Aztán megismertem a szüleit… - Rose elhúzta a száját, és most is lassan egy gúnyos mosolyra görbültek telt ajkai. – Az apja egy állat, az anyja meg… Hát ugyanolyan.
- Ezt hogy érted? – kotyogott közbe Brad.
- Úgy, hogy rendszeresen megverték Roset. Csak úgy kedvtelésből. Pénzük az volt és van a mai napig is, mivel az anyja örökös. Rose nagyapjának Európában van egy étteremlánca…
- Anya minden nap kap tőle pénzt – motyogta Rose. – Apát meg szereti, bár sosem értettem, hogy miért. Talán mert mindketten imádnak engem szapulni…
- A leggroteszkebb dolog, amit valaha is láttam… Egy gyönyörű ház, szép kerttel és kutyával. Minden, ami a filmekben is van… És a szülei bent napi szinten megruházták őt… A fene se érti az ilyeneket… - Chez a lányra pillantott, aki vígan mosolygott. Meghökkenve néztem a boldog mosolyt az arcán, és nem értettem.
- Mikor Chester közölte, hogy egy los angelesi banda megkérte, hogy jöjjön ide, rettentően örültem neki. Imádtunk együtt dalolászni, és büszke voltam rá. Aztán megkért, hogy énekeljek nektek a telefonban vele… - felnevetett. Gyönyörű volt a maga fiatal bájával. – Őrültnek néztem… És lám, most itt vagyunk.
- Nem megy vissza, mert nem akar. Persze a szülei hívogatják meg minden, de… Nem mehet vissza… Sosem engedném.
- Nem is fogok! Egy csapat vagyunk, nem? – pillantott rám kérdőn az acélszürke szemeivel, én pedig bólintottam.
- A Hybrid Theory összetart! – csapott a pultra Phoenix, és rákacsintott Rosera.
- Ez csak egy sztori… Fogjátok fel így, mintha nem is meséltem volna semmit. A mi gondunk, és nem a tiétek. Száz százalékig a zenére összpontosítunk, nem lesz gond! – intézte felém a szavait Rose, én pedig elmosolyodtam.

Nem is tudom, valahogy jó volt ezt hallani, de fenntartásaim azért voltak. Nem lesz ez ilyen egyszerű, van egy olyan érzésem. Azonban nem szóltam semmit. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek Rose és Chez, vagy akár a szüleik fölött? Csak reméltem, hogy minden zökkenőmentesen fog menni.

Rose szemszöge:

Mind a heten leültünk a nagy asztal köré. Kicsit furcsa is volt nekem ez a felállás, mert azért lássuk be, mind fiatal „rockerek” voltunk a világ szemében, most pedig úgy vonultunk be, mintha egy háború vezetői lennénk, akiknek komolyan kell dönteniük. Ott voltunk például mi hárman: Mike, Chester és én, akiknek piros hajunk volt. Már eleve ez nem volt mindennapi. Arról nem is beszélve, hogy én meg aztán főleg kilógtam a sorból a fiatalságommal. Nick, a pasas, akivel tárgyalni készülünk, aki elvileg a menedzserünk lesz, egyből kiszúrta a dolgot, és nem is titkolta ellenszenvét. De hát kit érdekel, nem?
Rob türelmesen dobolt a térdén velem szemben, s mikor összeakadt a tekintetünk, villantott rám egy mosolyt. Kis bolond, nagyon szerettem őt is, mert mindig jó kedve volt, de nagyon hasonlított rám. Ő sem volt kifejezetten az a típus, aki minden percben pörgött. Nem úgy, mint mellettem Chez. Most is alig tudott megülni egyhelyben, és folyamatosan Mikekal sugdolóztak. Na igen, Mike volt az, akivel a leginkább egy húron pendültünk, még ha nagyon is különbözőek voltunk. Azt hiszem kicsit olyanok voltunk, mint a jing és jang dolog. Ő minden percben forrt, olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. És mégis rettentő céltudatos volt és komoly. Nem is értettem hogyan képes ilyen kettősségre. A mindennapi életben nyugodt és megfontolt, már-már komoly; de amikor zenél, amikor valamit alkot és előad ő egy igazi vadállat, a szó legjobb értelmében. Imádom Chestert, a szövegei nagyon sokáig a mindenséget jelentették nekem, de most átvette a szívemben a helyét Mike. Ahogyan a szavakkal bánik, az páratlan. Szerintem senki sem képes olyan jól megfogalmazni egy-egy érzést, mint ő. Bár szerinte én hasonló vagyok. Hát szerintem eltörpülök mellette.

- Sziasztok srácok, bocs, hogy késtem! – robogott be Nick, és ahogy megjelent, azonnal mindenki előredőlt a székében, és abbahagytuk a mozgolódást. Még Chez is, ezen pedig elmosolyodtam. Mindannyian tudtuk, hogy ez egy páratlan lehetőség, hiszen régóta ezt szerették volna elérni a többiek. Mark ezért a „sikertelenségért” hagyta el őket. És hát ez a mi szerencsénk. Ha ő egy töketlen barom volt, hát legyen.
- Nem, mi jöttünk korán! – ugyan Mike, felesleges a seggét nyalnunk, mert egy seggarc! Mindenki kezetfogott vele, csupán engem hagyott ki, pedig fel is emelkedtem, hogy kezet foghassunk, de ő csak intett felém egyet. Tudtam én, hogy nem kedvel, de azért ez nem volt szép. Mikera pillantottam, mert az első pillanattól fogva úgy tekintettem rá, mint a vezérre, aki összefog bennünket. És ez így is volt kimondatlanul is. Ő csak zavartan pislogott rám, és intett, hogy üljek vissza. Jó, hát végülis nem én vagyok a lényeg, hanem a banda, szóval…
- Az első problémánk meg is lenne – kezdte, mire én is érdeklődve fordultam felé. Vajon mi lehet a baj? – A Hybrid Theory név hivatalosan már foglalt, szóval… - pillantott sajnálkozva végig rajtunk. Mike totál letört egy pillanat alatt. Láttam rajta, ahogyan lassan hátradőlt a székében, és eltűnt az izgalom az arcáról. Nick telefonja megcsörrent, és elnézést kérve kiment telefonálni. Legszívesebben átnyúltam volna Chester előtt, hogy odahajolhassak Mikehoz, és bátorítóan megszorítsam a vállát, de nem tettem. Mert felőle is mindig éreztem egy kis távolságot azért, mert csak tizenöt vagyok. Tisztelt a munkában, meghallgatta az ötleteimet, kedves volt és türelmes, de láttam rajta a tartást tőlem.
- Választunk mást Mike, nem gond! – legyintett Joe. Ő már régóta ismerte Mike-ot, de aki igazán a legjobb barátja volt, az Brad. Ezért felé fordultam. Ő is csendben volt, és Mike arcát fürkészte.
- Térjünk vissza a Xerohoz? – kérdezte végül halkan, mire Rob felciccent mellette.
- Amihez Marknak köze volt, az nekem nem kell! – dörrent fel, én pedig meglepettségemben felvontam a szemöldökömet. Rob nem szólt semmit az elképedésemre, csak továbbra is kissé dühösen, de várakozóan nézett Mikera.
- Persze, én sem erre gondoltam – motyogta halkan, majd ujjait összekulcsolta, az asztalra támaszkodott és az ásványvizes üveget nézegette maga előtt.
- Akkor jó – sóhajtotta Rob. Nem tudtam, mi ez a nagy ellenszenv Markkal szemben, de egyszer kiderítem, az fix.
- Nem a név tesz bennünket, hanem mi tesszük a nevet! Bármit is választunk, az általunk lesz nagy! – mondtam nyugodtan, és így is gondoltam.
- Ne legyél már bölcsebb nálam, légyszi’! – vigyorgott le rám Chester. Mindig ezt mondja, amikor valami ilyet mondok. – Frusztrálja az aurámat, hogy okosabb vagy nálam, pedig nyolc évvel idősebb vagyok.
- Az nem az aurád, amit érzel, hogy bizsereg, hanem valami egészen más, és azért van, mert régen voltál nővel! – Phoenix kedvesen odaszúrt neki, én pedig elmosolyodtam.
- Na ezt én sem mondhattam volna jobban! – értettem egyet, mire az emlegetett csak a fejét csóválta.
- Ne legyél szemtelen! – figyelmeztetett játékosan, mire mosolyom vigyorrá alakult.
- Persze Apuci, értettem! – még szalutáltam is.
- A név kérdést halasszuk későbbre! – kérte Mike halkan, mire bólintottunk. Aztán Nick is visszajött végre, és leült a helyére. Mike felvázolta neki, hogy majd később még döntünk a névről.
- Jól van… - bólintott, majd végignézett rajtunk. – Meghallgattuk az összes demót, amit adtatok! – kezdte. Mike izgatottan pislogott felé, ahogy Brad és Rob is. Mi, többiek csak ültünk ugyanúgy, és hallgattunk. – Nagyon jó, nekem és a többieknek is tetszik. A szövegen van mit csiszolni, de hát ez elsőre rendben is van. A gitárt néha soknak érzem – Brad itt idegesen megforgatta a szemeit, és visszadőlt a székében. – A dob egészen jó, a basszer se rossz – á, ne mondj semmi jót, tényleg! – A DJ dolog jó, bár sok a keverés, szerintem, de ez végülis nem egységes döntés… - döntés? Mit döntöttek ők a mi hátunk mögött? Láttam Mike-on, hogy rettentő kíváncsi, hogy mikor mond valamit kifejezetten az ő munkájáról, és ezen elmosolyodtam. Kis aranyos! – Az ének Chesterrel és Rosalieval egész jó. Bár át kéne gondolni, hogy Rose teljes valójában kell-e, mert… szerintem jobb lenne, ha néhány dologban csak vokálozna. Nem is tudom… - láttam, hogy tényleg gondban van, mintha tetszene is neki, meg nem is. – De ezt még később, a kiforrottabb munkálatokban meglátjuk – pillantott rám először ezen a napon, mire csak bólintottam. Fasza, most vagy elkaszál, vagy nem? – Ami viszont egyöntetű döntés volt, az Mike szerepe – na itt Mike szinte felpattant volna a helyéről, és körberohanta volna a világot. A lábai fel és le jártak az asztal alatt, rettentő ideges volt. Szerintem minden idegszálával Nickre figyelt. – Ez a rap dolog nem jött be, Mike – első pofon. – Túlságosan furcsa és nem illik bele ebbe – második csattanás. – Nem gondolom, hogy neked ilyen szinten benne kéne lenned a banda életében – Mikera pillantottam, aki most lefagyva, pislogás nélkül nézett Nickre. A többiek is néma csendben botránkoztak. – Meg kellene hagyni a frontember szerepét Chesternek, aztán utána Rose vokálozna itt-ott – szóval el vagyok én is kaszálva, csak nem merte kimondani az előbb? – Te pedig játszhatsz a szintetizátoron, meg gitáron ha úgy adódik. De vessétek el ezt a félig rapper félig rocker dolgot. Nem jön be nekünk! – még a fejét is megrázta, és végig Mike szemeibe nézett.

Senki sem szólt semmit. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, mintha egy rossz western filmben lettünk volna. Már csak azt vártam, hogy a varjak elkezdjenek károgni a fejünk fölött, és azonnal hullaszag fog terjengeni. Pislogtam kettőt, de még mindig mindenki csak hallgatott.

- Te meg vagy őrülve, vagy mi a bajod? – szólaltam fel elsőnek, ami mindenkit kibillentett a gondolatai közül. Brad egyetértően bólogatott felém, Chester elmosolyodott a kérdésem „kedvességén”, de Mike csak hátradőlt a székben, és élettelen arckifejezéssel meredt maga elé.
- Rosalie, kérlek! – csitítgatott Nick. – Mi a javatokat akarjuk. Én is. Ez így nem lesz jó, hidd el nekem!
- A francokat nem! – hirtelen olyan dühös lettem, mint talán még soha. Még akkor sem fortyogtam belül ennyire, mikor anyám és apám ok nélkül nekem estek először. – Amit mondasz az hülyeség! Előállhatsz tanácsokkal, meghallgatjuk, de döntések?
- Rosalie, ha el akartok érni valamit, akkor ez a módja! Itt vagyunk, mindig is a Warnerrel akartatok együttműködni. Itt a lehetőség, ne szúrjátok el! – kezdett ő is kissé ideges lenni, de nem hatott meg.
- Ha ez az ára, akkor azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy a válaszunk egy nagy nem! – felálltam a helyemről, a széket visszatoltam a helyére, és Mike mögé léptem. Most megtettem azt, amit az előbb nem, és a kezemet a vállára csúsztattam. Nem nézett fel rám, sőt, senkire sem nézett és meg sem szólalt. Sejtettem, hogy mennyire rosszul érezte magát most, hogy ki akarták őt tenni a frontvonalból. – Mike az, aki kell nekünk a szövegeivel, a zenéjével és mindennel együtt! Ha nem tudod elfogadni, ha a többiek, akiknek dolgozol nem tudják ezt megérteni, akkor ti vesztettetek, nem mi! Soha, de soha… Fogod? Soha nem megyek abba bele, hogy Mike-ot eltedd valahova hátra!
- Fiatal vagy még, nem értesz ehhez! – Nick arca kezdett vörös színt felvenni.
- De, pont hogy értek. Ez, amit eddig felépítettünk, és főleg Mike, ez kell a fiataloknak. És hidd el, nem csak nekik. Minden korosztály meg fogja szeretni a zenénket! – heves érzelmek dúltak bennem. Jobban fájt az, hogy Mike-ot bántották, mint az, hogy engem, vagy a többieket. – Szóval… - próbáltam nyugodtabban beszélni. – Mike marad, ahogy van. Elfogadod? – kérdeztem tőle, és halálosan komolyan is gondoltam.
- Nem – ő is nyugodt volt, mert miért lett volna idegesebb? Ő tenne szívességet úgymond nekünk, ha összejönne a szerződés.

Mike szemszöge:

Éreztem a pici kéz érintését a vállamon, hallottam a rekedt, gyönyörű hangját, ahogyan szinte kiabált Nickkel, felfogtam a szavai súlyát és jelentését, mégsem tudtam megszólalni. Minden, amiért eddig dolgoztam most a semmibe vész. Nick a döntő ember. Ha szerződést írunk vele alá, azt kell tennünk, ami abban benne van. És az tutira benne lesz, hogy ne csináljam, amihez elvileg értek. Maradjak csak a zongora mögött… Tíz számunkból háromban van jelentősége. Szóval akár ki is léphetnék a bandából, mert tök mindegy. Nick határozott nemmel válaszolt Rose kérdésére, akire ekkor felnéztem. Piros ajkai lassan húzódtak egy gúnyos mosolyra, s lepillantott rám. Az acélos szemekben most több érzelmet láttam, mint az elmúlt három hónapban akármikor.

- Akkor mi most megyünk! – mondta a szemembe nézve. Kiállt értem, harcolt, pedig rá számítottam volna utoljára. Megtette, amit én nem, amikor az ő részéről, vagy akár a többiekéről volt szó. Nem értettem, hogy miért teszi. Neki is fontos, persze, de… Nem tudok néha kiigazodni rajta. A legérdekesebb lány, akivel csak találkoztam eddig. A mindig nyugodt arca egy pillanatra lehullott róla.
- Rosenak igaza van! Köszi Nick a lehetőséget! – Chester felállt mellőlem, és láttam, hogy a többiek is követik a példáját. Rá sem néztek Nickre úgy sétáltak el mellette.

Rob és Phoenix már azt beszélték, hogy milyen pizzát rendeljünk a próbaterembe, Rob és Joe csendesen sétáltak mögöttük, míg Chester Phoenix hátát veregette meg, és halkan a múltkori csajáról kezdtek duruzsolni. Nick dühösen pillantott felénk. Gondolom azt hitte, hogy azért ülök még mindig itt, mert majd én igazat adok neki. Vagy könyörgök, hogy gondolja meg magát.
Rose kezei lecsúsztak a vállamról, majd leguggolt mellém. Egy percig a szemembe nézett, némán bíztatott azzal a mindig szenvtelen mosolyával, majd megfogta a kezemet, és felállva felhúzott magával. Még elvettem az asztalról az ásványvizemet, majd rávigyorogtam Nickre, biccentettem köszönésképp, és követve Roset, elhagytuk a szobát.

Ott mentünk Los Angelesben az utcán. A Hetek mindig vidám tárasága most is vidám volt, pedig elúszott az álmunk. Hogy miért? Talán mert őrültek voltunk, nem tudom. Most szalasztottuk el a lehetőséget, hogy albumot készíthessünk egy nagy kiadóval, mégsem voltunk igazán szomorúak. Legalábbis a többieken nem látszott. Az én szívemben azért ott volt a fájdalom, mert engem ki akartak tenni. Hogyan lesz így a jövőben? Ha találunk mást, akkor ő is így fog vélekedni? Rose nem védhet meg örökké. Ujjai a tenyeremben táncoltak, ami mosolygásra késztetett, csikis érzés volt. Miután kijöttünk az épületből, elengedte a kezemet, de a tartást meghagyta, és ujjai köröket meg négyzeteket rajzoltak a tenyerembe. Mondom én, rém’ furcsa lány volt! Hosszú, lángvörös hajába bele-belekapott az őszi szellő, acél tekintete pedig az előttünk menetelő Chesteren nyugodott. Figyelte, ahogyan megy, még azt is végigkövette, ahogyan a szájához emelte a cigit és nagyot slukkolt belőle. Ezekből gondoltam azt mindig, hogy szereti, mégsem láttam konkrét bizonyítékot rá.

Ő a hetedik tagunk. Ő az első lány közöttünk, aki nagyon fiatal, kiforratlan tehetség. És ő az, aki egyszerre kelt bennem jó és rossz érzéseket.

A hetes szám a negyedik prímszám, sőt boldog számnak is nevezik. A Göncöl szekér hét csillagból áll, a dobókockák szemközti oldalainak összege hét, a világnak hét csodája van, az időmérés egyik alapvető egysége, Róma hét dombra épült. Összetörni egy tükröt hét év balszerencsét jelent. A Bibliában Isten hét nap alatt teremtette a világot, hét főbűn van és hét fő erény. Vagy hogy valami aktuálisabbra gondoljak: a Star Terkben Hét Kilenced volt a borg dolgozó neve, vagy nézhetjük a hét mesterlövészt is. A mesékben a hétfejű sárkány meg a hét törpe jelenik meg, hogy a japán mangákról és animékről ne is beszéljek. És van egy olyan japán mondás is, hogy hét isten van egy rizsszemben, ahogyan a szamurájok is mindig heten vannak.

A hét tehát mindenképpen mágikus szám. Olyan, amit minden kultúrában befogadnak, és a világ minden táján jelenthet jót és rosszat, csupán a megközelítés a lényeg.

Én hogyan közelítsem meg Roset? Lássam pozitívan? Örüljek, hogy találtunk egy tökéletes árnyékot, és valaki olyat, aki nem fél kiállni értünk? Vagy tartsak tőle a fiatalsága miatt? Mert még nem érett, felnőtt? Féljek, hogy bármelyik pillanatban puszta szeszélyből meggondolhatja magát, és felborít mindent?
Hogy nézzek rád, te hetedik?