22. California
Az esküvő utáni napon – miután
kialudtuk magunkat – Chris, Tom és én a tengerparton sétáltunk. Tulajdonképpen
rém’ kíváncsiak voltak arra, mi történt köztem és Mike között a táncparketten,
én pedig jobbnak láttam őszintének lenni. Nem igazán voltak titkaim előttük –
nem azt mondom, hogy egyáltalán, hanem, hogy nem nagyon.
Láttam Tomon, hogy arra gondolt,
mikor befejeztem a monológom, hogy mégis hogyan lehetünk ilyenek egymással, ha
szeretjük a másikat. Vagyis, ha én szeretem Mike-ot, és ő is úgy-ahogy engem.
Igazából elmondtam volna neki, hogy ezen a reggelen, éppen ebben a percben
egyáltalán nem voltam biztos az érzéseimben Mike-kal kapcsolatban – hogy
szeretem-e vagy sem -, de mivel Chris is velünk volt, inkább erről hallgattam.
-
Mégis mivel tudnád tönkretenni őt? És ugye nem
gondoltad komolyan? – kérdezte Chris kissé hökkenten, de abból, hogy még mindig
simogatta az ujjával a kézfejemet, miközben kéz a kézben sétáltunk, tudtam,
hogy még nyugodt. Vagy hasonló.
A kérdés jogos volt. Mindkettő.
Chesteren kívül senkinek sem említettem, hogy Kim megkeresett, mivel teljesen
hidegen hagyott az ötlete. De abban a pillanatban, amikor Mike-kal szemben
álltam, úgy hittem, képes lennék tönkretenni őt… akár Kim segítségével vagy
anélkül. Két legyet ütnék egy csapásra, mert ezzel nem csak Mike-ot, de Fannit
is taccsra vágnám. Biztos voltam benne, hogy Kim képes lenne a
bevándorlásiaktól kezdve Fanni apján keresztül bármit megmozgatni, csak hogy
győzzön. Valójában én is úgy gondoltam, hogy képesek lennénk őket
szétválasztani. Lehet, hogy nagyképű lettem, de ha akarnám, akkor én magam is
elcsábíthatnám őt Fannitól. Vagy akár Kim is, bár benne már nem voltam ilyen
biztos.
Szóval de, akkor teljesen
komolyan gondoltam, amit mondtam neki. És nem csak a Fannira irányuló tervekben
merült ki a tárházam, elvégre Mike minden
ügyébe belátást kaphatok. Ha egy szemét ribanc lennék, tönkretehetném őt a
Machine Shop által is. Valahogy.
De nem. Szerettem őt, még ha ez
nem is volt helyénvaló, és nem is volt olyan erős érzelem, mint egy évvel
ezelőtt.
-
Csak blöfföltem. Muszáj volt valamivel visszavágnom.
-
Akkor jó. Már egy pillanatra megijedtem – mosolygott,
miközben a hatalmas víztömeget bámulta mellettünk; Tom és én váltottunk egy
mindentudó pillantást.
A február további része elég
eseménydúsan telt el. A film előzetese megjelent, méghozzá a Good Charlotte
’Keep your hands off my girl’ című számával. Mike tajtékzott, legalábbis
Phoenix elmondása szerint.
Rob, Brad és Joe segítettek nekem
a kiszemelt ház megvételében, amit Tommal néztünk ki. Sajnos neki vissza
kellett mennie Angliába, de mivel a ház azonnal költözhető volt, én nem vártam
rá. A srácok segítettek bútorokat cipelni, a csajok pedig kisebb csecsebecséket
hoztak nekem. Igyekeztem úgy alakítani a házat, hogy tükrözze Tom ízlését is,
így a hatalmas angol zászló a szobája előtti falon nem is volt kérdés. Legalább
tíz percig álltam előtte és csodáltam. Még Mike is megfordult nálam, és
valójában akkor tudatosul csak bennem, hogy milyen kincset vettünk meg Tommal,
amikor Mike is tátott szájjal nézte a házat.
A házavató bulit Tom nélkül
rendeztem meg, mivel rábeszélt, hogy legyek csak túl rajta, hiszen úgy jó a
dolog, ha a lakás még tényleg új.
A berendezkedéssel még ugyan
hadilábon álltam, egy csomó dolog még dobozokban volt, de ez nekünk nem
számított. Evelin készítette az ételt – értsd: olyan kis szendvicseket, amiket
holt részegen is meg tudsz enni, és nem fulladsz meg tőle -, mivel ő nem
ihatott velünk – tizenkétszer átkozta el a terhességet két óra alatt -, Fanni
hozta a piát – épp abban a korszakunkban voltunk, amikor próbáltunk emberien
viselkedni egymással -, Shiori hozta a ruhákat – ribancosakat -, Lux válogatta
össze a zenéket, Amber pedig ivott velem már délben. A srácokat csak estére
vártuk.
-
Már nem azért, de otthon csak felfújható medencénk volt
– merengett Fanncs később félhangosan, ahogy a konyha ablakából kibámult az
udvari medencére. Felnevettem.
-
Igen, mi abban is elvoltunk, de ez azért jobb!
-
Pedig nem is tudsz úszni! – hallottuk meg Mike hangját,
és ahogy felé fordultunk, megpillanthattuk a srácokat is. Joe azonnal Shi felé
sietett, míg Phoenix egy csomag mogyorót dobott oda Evelinnek, amin Chez csak
nevetett.
-
Már tud – válaszolt helyettem Chris, én pedig vetettem
egy olyan „le vagy maradva” pillantást Mike felé.
Egy órával később megérkezett
mindenki, aki számított. Tak és Ryu például fél óráig szórakoztak azzal, hogy a
térfigyelő kamerák előtt rohangáltak felváltva és a felvételeket nézegették.
Szerettem volna abban hinni, hogy ezt a napot semmi sem tudja majd elrontani.
**
Mike ott állt Léni hálószobájában
és elmélázva nézegette a képeket a gyönyörű, fekete-fehér szekrényeken.
Tom és Léni… Pine és Léni… Pine,
Amber, Tom és Léni… Léni és JJ… Léni és Phoenix… és egy kép, ahol ők heten
voltak a Grammyn, amikor Chester táncolt Lénivel a parkolóban.
Egyetlen olyan kép sem volt ott,
amin ők ketten, egyedül szerepeltek volna, és ez elszorította a torkát és a
szívét. Maró érzés volt, ami már nagyon régóta beette magát az életébe, és nem
tudott tőle szabadulni.
Miért? Miért fáj neki Lénit
másokkal látni?
Folyton eszébe jutott Chester
esküvője. Már bánta, amiket Léninek mondott, de ez már megszokott érzés volt.
Mindig megbán minden rossz dolgot, amit mond a lánynak, de egyszerűen azokban a
pillanatokban, amikor a szája jár és azt mondja, amit, mindig elégtételt érez…
valamiért. Ezer éve próbált már rájönni, hogy mi az a valami, amiért elégtételt
kellene vennie, de nem tudott rájönni.
Fekete, hosszú, hullámos hajtömeg
tűnt fel előtte, amelyhez kapcsolódott Fanni mosolygós arca. Mike abban a
pillanatban újra skizofrénnek érezte magát, mint mindig, amikor egyszerre van
Fannival és Lénivel. Az egyik Mike szerette volt megkeresni Lénit, és újra nekiesni,
csakhogy végre a lány újra rá figyeljen, a másik Mike pedig csak magához vonta
volna Csicsit, hogy kissé megnyugodjon a lány karjaiban.
Most is az a bizonyos másik Mike
nyert, és magához húzta kedvesét.
-
Minden oké? Miért ácsorogsz itt? – kérdezte Csicsi,
miközben karjait Mike nyaka köré fonta, és apró csókot lehelt a férfi telt
ajkaira. Mike hirtelen mintha mindent elfelejtett volna, és összevonta a
szemöldökét.
-
Hát, ha már Léni nem vezetett körbe, gondoltam,
megnézem magam a házat.
-
Hát nem semmi hely, az biztos – nevetgélt a lány, és
közben ő is körbepillantott. – Gondolom az ágyat már felavatták.
A mondat mintha arcul csapta
volna Mike-ot, és visszatért az eredeti gondolataihoz. Léni…
Nem válaszolt semmit, csak egy
jól begyakorolt mosollyal az arcán, kézen fogta barátnőjét – a menyasszonyát -,
és lementek a többiekhez a medencéhez.
Odalent sok ismerős ember
köszöntötte, rengeteg kollegája ott volt, és csak most kezdett benne
realizálódni, hogy annak ellenére, hogy már régóta úgy gondolta, Léni nem végzi
jól a munkáját, most szinte mindenki itt volt a buliban, akit valaha is
bemutatott a lánynak. Ez pedig nem lehet véletlen.
És már éppen akkor, mikor a
bűntudat maga alá temette volna, és azon volt, hogy körülbelül térden állva
könyörög majd a lány bocsánatáért, úgy mindenért, meglátta. Azt az egyetlen
dolgot, amire egyáltalán nem számított. Ott volt Léni jobb oldalán, a bőrébe
vésve a kis fekete motívum. Halványan rémlett neki, hogy valami Harry Potteres
dolog az, és egyszerűen… mintha lehúzták volna a rolót az agyában.
-
Hé, öreg, jól vagy? – legyezgetett a szeme előtt Rob,
és úgy nézett rá, mintha legalább még egy feje nőtt volna.
-
Jól. Te nem tudod, hogy… te… - mit mondjon, és
legfőképpen hogyan?
-
Aha, hát ebből még nem értettem teljesen, mit is akarsz,
de veled mindig öröm beszélgetni, barátom!
-
Ne most legyél humoros és egyben szarkasztikus
hangulatban, Rob! – morrant rá.
-
Ah, fogadok, Helről lesz szó – sóhajtott a dobos, mire
Mike olyan pillantással nézett rá… hát, olyan zavarttal…
-
Honnan veszed?
-
Amikor ilyen fejet vágsz, mindig, hangsúlyozom: mindig
róla van szó.
Mike beleharapott az ajkába, és
Robról újra Lénire nézett, aki a medence szélénél ácsorgott egy szál bikiniben,
ami tökéletesen engedni láttatta karcsú testét, és azt a bizonyos tetoválást. Egyáltalán
mióta ilyen karcsú?
-
Szóval?
-
Senki sincs itt, aki tetszene? Nem tesz jót neked, hogy
nincs senkid, haver!
-
Tudom, hogy zavar, hogy most beletrafáltam – nevetett
halkan Rob. -, de ez nem azért van, mert nincs senkim, és éppen ráérek
figyelni, hanem mert ismerlek.
Mike elszégyellte magát, hogy
mérges lett Robra, amiért a barátja ennyire hamar rájött, miről is lenne szó.
Viszont ahogy a barátságos arcára nézett, arra a mindig jámbor és jókedvű
Robra, akit ezer éve ismert, rájött, hogy hülyeség lenne eltitkolnia a
gondolatait és érzéseit. Hiszen ők a családja egy része. Persze az is igaz
volt, hogy Chester már egyszer megkapta azt, amit ő nem: Lénit. És a mai napig
nem tudta beismerni magában sem, hogy ez mennyire nagyon fájt neki.
-
Csak eléggé meglepődtem, hogy van ez a tetoválása –
Léni felé intett, aki most Pine kezét fogta és nagyban magyarázott neki
valamit, miközben a férfi felé hajolt, hogy megcsókolhassa. Mindketten
mosolyogtak a másikra, látszólag Léni akkor is be akarta fejezni a mondandóját,
ha Pine el akarta hallgattatni.
-
A Halál Ereklyéi – olyan gyorsan jött Robtól a válasz,
hogy Mike elnevette magát.
-
Meg sem kérdezem, hogy te ezt honnan tudod! – bokszolt
barátja vállába.
-
Azok jó könyvek, Mike! Nem mindig csak krimit kellene
olvasnod! – egy percig Rob csak állt mellette, és nézte, majd elmosolyodott. –
Hányszor olvastad el Léni könyvét?
-
Szóval nem tudod, mióta van meg ez a tetoválása?
-
Nem – vigyorgott Rob, és rettentő elégedett képet
vágott. Mike ott is hagyta.
Besétált a nappaliba, onnan a
konyhába, ahol a sok szendvicsalapanyag között egy újságot pillantott meg. Egy
filmes újság volt, aminek az elején Pine és Amber virítottak egymás mellett,
pontosabban egymásba gabalyodva. Sosem értette, hogyan lehet valaki egy színész
párja. Hiszen a vásznon Pine és Amber is… szeretkeztek. Léni pedig nem volt ott
minden forgatási napon. Mi van, ha…? Phoenix valószínűleg morcos lenne, ha ezt
felvetné, Hel pedig egyenesen felképelné. Legalább.
Belelapozott az újságba, és
végignézte a több oldalas cikket a filmről, és a könyvről. És akkor meglátta ma
a második legsokkolóbb dolgot a világon. Ott volt Léni, ott állt Benji és Joel
Madden között, és… valami eszméletlenül jól nézett ki.
Egyrészt nem is tudta, hogy
Léninek fotózása lett volna a Good Charlotte-val, másrészt egyszerűen nem
számított erre. Ahogy végigfuttatta a szemét Joelen, elfogta a… düh? Pont olyan
pasi, aki bejön Léninek. Mert nála nem a haj színe, vagy a mosoly volt a
lényeg, hanem egy férfi kisugárzása. Erre már rájött akkor, mikor Chez után Hel
összeszedte Pine-t.
Világ életében nem fogja Chrisnek
szólítani! Legalábbis, ha nem muszáj.
A fotón Hel egy fekete, testhez
simulós nadrágot és egy fekete bőrfűzőt
viselt. Ezen nem hogy csodálkozott, de majdnem hanyatt esett elképedésében. A
lány haja kócos volt, mintha csak akkor szállt volna ki egy centrifugából, és
az arca… inkább az arckifejezése! Olyan magabiztos volt… olyan nagyon kemény és
dacos.
Vajon keressen egy Good Charlotte
tetoválást is a testén valahol?
-
Nem igazán a te szokásod elbujdosni a vendégek elől –
Léni hangja összekeveredett a zene hangos szólamaival, ő mégis tisztán értette
minden szavát, és ami a legjobb volt az egészben, hogy kivételes semmi
támadó-jelleg nem volt benne.
-
Nem én vagyok a házigazda, úgyhogy megtehetem – elé fordult
és belenézett a barna szemekbe, amik boldogan, elégedetten csillogtak.
Végülis a lány mindent megkapott,
amit csak szeretett volna az életben, és bár Mike imádta azzal nyugtatni magát,
hogy nélküle fele ennyit sem ért volna el, tudta, hogy ez nem igaz. Léni
átlépett egy olyan szintre, ahol ő már egyáltalán nem kellett a feljebb
jutáshoz. Az, hogy a lányt ennyien ismerték, nem volt olyan nagyon meglepő,
hiszen mégiscsak ünnepelt író lett belőle; de az már méginkább, hogy Mike
mennyit nem ismert ezek közül az emberek közül.
Habár az amerikai celeblista
sokszor szinte végtelennek bizonyult, és a zene meg az írás habár szomszédok
voltak, mégis külön udvarral rendelkeztek, ahol néha át lehetett látni a falon,
de azért nem tudhat az ember mindent.
-
Ez igaz, és mivel én vagyok a házigazda, gondoskodnom
kell róla, hogy minden vendégem jól érezze magát – mosolygott Mike-ra, aki
önkéntelenül is viszonozta a gesztust, habár a fejében már megfogalmazódott egy
újabb gócpont, de úgy érezte, muszáj kimondania.
-
Csak egy vendég vagyok, vagy szívesen látott barát? –
kérdezte, mire a lány ajkai örömtelen félmosolyra szelídültek.
-
Nemrég még az ellenségednek mondtál.
-
Te pedig, hogy idézzelek, porig akartad égetni a
világomat.
-
Támadásra támadással, Mike – vonta meg a vállát Léni,
mire Mike-ban szétáradt a megkönnyebbülés, hogy a lány nem utálja őt. Vagy nem
annyira.
-
Nem vagyok bolond, Léni – itt volt az idő. Kint a
többiek mind ittak és ettek és jól érezték magukat és egyáltalán nem
foglalkoztak velük. Pine messze volt innen, legalábbis most messzinek tűnt az
udvar másik fele, ahol éppen Braddel beszélgetett, és Tom pedig a világ másik
felén volt. Hál’ Istennek. – Akkor változtak meg a dolgok kettőnk között, hogy
elmentél Kanadába.
Na, a lány arca ekkor mindent
megért! Mike belül mély elégedettséget érzett – maga sem tudta, pontosan miért
-, ahogy az elkomoruló és valójában elég ijedt
vonásokat nézte. Azok a barna szemek kissé elkerekedtek, és Léninek meg kellett
kapaszkodnia a konyhapult szélében. Mike el sem tudta képzelni, mire gondolhat
a lány most, a reakciója mégis jól esett a lelkének.
-
Nincs igazam? – kérdezte, és kissé közelebb lépett a
lányhoz.
-
De – motyogta. – Igazad van.
-
És miért? Mi történt akkor? – tudta, mi történt, de
tőle akarta hallani. Léni lehunyta a szemét, így Mike megfigyelhette a
halványarany szemhéjpúdert, ami megcsillant a lányon. A színe tökéletesen illet
a bikinijéhez.
-
Összejöttél Fannival – Hel ránézett, és Mike hirtelen
úgy érezte magát, mintha két évvel ezelőtt lennének, amikor még minden… a régi volt. – Nem számítottam rá, hogy
arra jövök haza, hogy… ti ketten…
-
De ez miért változtatott meg mindent? – még közelebb
lépett, tekintetét pedig le sem tudta venni a lány ajkairól.
-
Ne gyere közelebb! – emelte maga elé a kezeit, Mike
pedig megtorpant. – Ennek a beszélgetésnek egyáltalán nincs értelme. Engem kint
vár Chris, akit szeretek. Szerelemmel. És hogy mit éreztem irántad, vagy mit
nem…
-
Szóval éreztél! – csapott le a témára. Végre kimondta,
habár Léni arcán látszott, hogy átkozza magát az elszólásért.
-
Talán – vonta fel a szemöldökét, az arca pedig
közömbössé vált. – De ez már nem számít. Érezd jól magad, ne gubbassz itt! –
mosolygott még szelíden, majd gyorsan kiiszkolt a házból.
Mike elégedettséget érzett, habár
amint a lány eltűnt a szeme elől, és az ablakon át megpillantotta Fannit, máris
érezte, hogy legszívesebben csak ülne kedvese mellett és hagyná, hogy a világ
elfolyjon mellette.
Nem sokkal később, a medence
szélén ülve, Léni sikoltására lett figyelmes, és ahogy a lány felé nézett,
látta, amint az éppen a nyakába ugrik Tomnak.
Először nem értette, mit keres
itt a szőke, de aztán rájött – Léni pillantásából -, hogy Pine-nak köszönhető a
meglepetés.
Összességében elmondható volt,
hogy Mike annak ellenére, hogy ma egy lépéssel mintha közelebb került volna
Lénihez, nem volt éppen boldognak mondható.
Ott volt vele Fanni, amit lassan
már öntudatlanul is igényelt, habár abban száz százalékig biztos volt, hogy
halálosan nem volt szerelmes belé, viszont az életét el tudta mellette
képzelni. Nem hiába kérte meg a kezét.
Ott voltak vele a barátai,
akikkel mindig jól érezte magát, viszont ott voltak Léni barátai is, akik
mintha éket vertek volna közéjük.
A lány olyan nagyon
kiegyensúlyozottnak tűnt, olyan nagyon magabiztos volt, és boldog, hogy… az már
fájt. Talán azért, mert legbelül Mike azt szerette volna, ha vele ilyen boldog
Léni, de ki tudja?
Viszont valaminek történnie kell
végre. Mindig történnie kell valaminek, hogy a történet előre mozdulhasson. És
Mike várt erre. Sőt… tervezett vele.
**
Fáradtan huppantam le Tom mellé a
kanapéra, amikor kikísértem az utolsó vendéget is. Már reggel hét óra felé járt
az idő, és csak ketten maradtak. Chris elment forgatni, annak ellenére, hogy
szombat volt. El is határoztam, hogy később bemegyek a stúdióba, úgyis beszélni
akartam JJ-vel.
-
Elhiszed ezt? – kérdezte Tom, és körbenézett a gyönyörű
házunkban.
-
Mármint mit? – mosolyogtam rá.
-
Hogy itt vagyunk. Imádom Kaliforniát! – arcán olyan
átszellemült boldogság játszott, amit nem sokszor láttam még rajta.
-
Hát pedig nem hasonlít Angliára – nevettem, és
kényelmesen lerántottam magammal, így elfeküdtünk a kanapén.
-
Nem, de olyan gyönyörű ez a hely, és érzed ezt? –
nagyot szippantott a levegőből, én pedig csak kérdőn utánoztam és pislogtam rá.
– Ez az illat… Kalifornia. Te meg én, itt, ahova annyi ember el szeretne jutni!
– magához ölelt, hogy jobban elférjünk.
-
Igen, én is… boldog vagyok. Évek óta olyan, mintha csak
lógtam volna a levegőben.
-
Itt végre mindketten otthon vagyunk.