2012. január 26.

In Pieces - Chapter 1


1. Friendship?

Chester:

Szomorúan csillogó szemek, összeszorított ajkak, lobogó haj, összetört szív.
A lehúzott ablakon át élvezte a szeptemberi nyarat, és csak bámult ki a fejéből. Sajnáltam őt. Sok szar dolgot láttam már az életemben, de az ő fájdalma valahogy mintha még rosszabbul érintene. Ettől függetlenül nem kezdtem nyugtató szavakat mormolni a fülébe, és bíztatni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Ahogy mondta, nem erre van szüksége. De akkor vajon mire is? A telefonja újra megcsörrent, ő pedig lepillantott a kijelzőre, és újból kinyomta a hívást.

- Nem igaz, hogy nem unja ez a ribanc! – sziszegte halkan, dühösen, és mérgesen a hajába túrt.
- Biztos Mike kérte, hogy mindenképpen érjen el – érveltem, mire elhúzta a száját. – Azért gondolom aggódik, mégsem tarthat húsz órán keresztül hazaérnünk a reptérről.
- Kapja be mind a kettő! – csattant fel, majd a táskájában kezdett keresgélni, végül elővett egy CD-t.
- Nocsak, miket nem rejtegetsz – mosolyodtam el, mire harsányan felnevetett.
- A tanáraim, akikkel voltam Kanadában mondták, hogy hozzak pár CD-t, hogy az órákig tartó kocsikázáskor legyen mit hallgatnunk.
- És mi jó van rajta?
- Ezen éppen Rage… Titeket most nincs kedvem hallgatni, ha nem baj!
- Nekem sosincs kedvem magunkat hallgatni. Csak élőben jó, amúgy miért hallgassam a saját hangomat? – megrántottam a vállamat, majd a GPS kijelzőjére néztem. Nyílegyenesen kellett csak menni az autópályán, aminek örültem. Legalább jobban tudok figyelni Helre.
- Na ja… Bassza meg! – újra megszólalt a telefonja, és tényleg igazán dühösen nézte a kis készüléket.
- Talán beszélhetnél vele…
- Ez most Mike… vele még oké, de Fannival? Csak miután kivertem pár fogát a helyéről! – igazán édes volt, ahogyan hergelte magát, arcán megjelent két piros folt, és a szemei is harciasan csillogtak. Nos, még ez is jobb volt, mint mikor csak bámult ki a nagyvilágba. – Na jó, lássuk… - nagy levegőt vett, majd a füléhez emelte a készüléket. – szia, Mike! – csend, legalábbis Hel részéről, majd nagyot sóhajtott. – Nem akartam, hogy aggódj, csak még a felszállás előtt lenémítottam a telefont, ne haragudj! – hihetetlen, hogy azok után, hogy Mike összejött Fannival, Hel még mindig képes ilyen kedves lenni hozzá. Mázlija van, azt kell mondanom. – Haza kellett jönnöm, mert anya hívott, hogy nincs jól, én meg azonnal akartam indulni… - hűha, jól hazudik! Elmosolyodtam. – Igen, Chez eljött velem, de egy hétig maradunk csak… - eddig békésen beszélt, nyugodtan, de most elsötétült a tekintete. – Megtennéd, hogy nem ordítozol velem? – kérdezte erélyesen, én pedig a telefonért nyúltam. – Adom! – a tenyerembe nyomta a telefont, és közben ezerrel grimaszolt.
- Szia, Tesó!
- Elárulnád, hogy miért hagytál itt mindent? Éppen az új albumon dolgozunk! – azonnal nekem támadt, de számítottam rá. Tudom kezelni.
- Máskor is volt, hogy valamelyikünknek dolga volt, és kellett valaki, aki elkíséri Helt. Mégsem engedhetjük, hogy egyedül jusson el haza, nem?
- Hát igen… - motyogta. Na ugye, tudtam, milyen oldalról kell megvilágítani a dolgokat.
- Amúgy meg itt van a gitárom, tudok írni ezt-azt, amikor meg hazaértem, megmutatom, és ha van benne olyan, ami tetszik, akkor továbbfejlesztjük, oké?
- Oké… csak… furcsa, hogy nem nekem szólt – majdnem felröhögtem, de türtőztettem magam. Hel közben az arcomat figyelte, és láttam, hogy várja, vajon mi lesz ennek a vége.
- Figyelj, nem akart terhelni. Tudja, hogy most a lemez neked az első, meg amúgy is te vagy ott minden felvételen, mindenkivel. Amúgy meg nem hinném, hogy Fanni örült volna, ha édes kettesben elutaztok! – Hel úgy beleboxolt a vállamba, hogy egy pillanatig csillagokat láttam, de aztán a puszi az arcomon enyhítette a fájdalmat. – Ezért még számolunk! – tátogtam felé, mire mosolyogva megvonta a vállát.
- Miért van olyan érzésem, hogy neked nem tetszik, hogy összejöttünk?
- Bolond vagy, bírom Fannit! – Heltől erre kaptam egy irtóra ronda nézést, de békítőleg rámosolyogtam.
- Jól van, csak… vigyázzatok magatokra! – tudtam, hogy végül megenyhül.
- Oké. Ti is! Szia!
- Szia! – bontotta a vonalat, én meg visszaadtam Helnek a telefont.
- Hihetetlen, hogy kenyérre tudod kenni! – csóválta a fejét lemondóan.
- Csak veled ilyen, de nem tudom miért. Ha rólad van szó imád ordítani. Pedig tudod, hogy amúgy nem szokott nagyon.
- Ja, csak tudnám, ha ennyire utál, miért költöztetett magához! – szemeiben megcsillantak a könnycseppek.
- Nem utál, szerintem éppen ellenkezőleg. Nagyon szeret téged, és szerintem nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- Milyen helyzettel?
- Hát hogy ott vagy, és nem közeledhet hozzád.
- Te beszívtál a repülő mosdójában, vagy mi van? – lábait felhúzta az ülésre, és törökülésben nézett rám. Előkapta a cigisdobozát, és meggyújtott egy szálat.
- Nem szívtam be, de azt nekem adhatod! – minden tiltakozás nélkül a számhoz emelte a cigit, majd másikat gyújtott magának. – Mióta bagózol?
- Mióta Mike nem tud mit kezdeni a helyzettel, és utál – morogta, mire megcsóváltam a fejem. Ezek ketten az orrukig sem látnak, komolyan!
- Nem utál!
- Akkor miért Fannit választotta? – fakadt ki reménytelenül.
- Nem választott, mert nem volt kik között választani. Ha Kimet nem számoljuk, márpedig őt nem számoljuk. Mike nem akart tőle semmit, csak kéznél volt – elhúzta a száját. – Férfi, Hel. És Kimet én is kipróbálnám, ha lenne rá esélyem. Ő meg tálcán kínálta magát, akkor miért ne? Mikor te a legjobb barátja vagy… Nem is gondolt arra, hogy más is lehetne köztetek.
- Mi a faszért nem? Már bocs, de nem volt egyértelmű, hogy mit érzek? Különben miért laknék vele? Miért dolgoznék neki?
- Barátként. Hel, ő így látja. Volt egy pillanat, amiről mesélt…
- Milyen pillanat?
- Mikor beleugrott veled a medencébe tavaly. Azt mondta, hogy akkor eléggé… közel kerültetek egymáshoz, te mégsem tettél semmit…
- Nekem kellett volna megcsókolnom őt? – bosszankodott, mire leintettem.
- Nos igen. Ő úgy volt vele, hogy megtette az első lépést azzal, hogy beugrott veled, és megtartott. Magához vont meg minden nyálas szar, amit csináltatok… - vigyorogtam, mire csak megforgatta a szemét. – És szerinte ott neked kellett volna lépned. Ráadásul ő szorgalmazta az együtt alvásokat is, és ott sem történt semmi. Sőt, legutóbb valamelyik koncert után, azt mondta, adott egy puszit a szádra…
- De most komolyan azt várta, hogy letámadjam? Én meg azt vártam, hogy ő tegye meg, végülis ő a férfi basszus!
- Hel, Mike nem egy csajozós valaki. Nála ezek voltak a lépések, a jelek…
- Bezzeg Fannit fel bírta szedni három hét alatt…
- Nem. Fanni mászott Mike-ra, ő pedig megadta magát neki – helyesbítettem. Én láttam, ott voltam.
- Tessék? – félrenyelte a füstöt, köhögni kezdett, de közben láttam a tekintetében, hogy követeli a választ.
- Hát miután elmentél, Mike eléggé letört volt, és három napig szinte ki sem mozdult A Házból – „A Ház” volt az a stúdióvilla, ahol jelenleg szereztük a zenét, és hát Helnek sem kellett magyaráznom. Tudta egyből. – Aztán egyik nap megjelent Fanni, és elhívta ebédelni, mondván, jót tenne Mikenak egy kis levegőváltozás. Jó ötletnek tartottam én is, mert láttam rajta, hogy eléggé maga alatt van. És az elkövetkező napokban ez többször is előfordult, ő pedig jobban lett. Látványosan többet mosolygott meg minden. És egyik nap másként jött be. Nem tudnám elmondani, hogy mi volt rajta furcsa, de… a pasik észreveszik valahogy, ha a haverjuknak volt egy jó éjszakája. Először rá se akartam kérdezni, ötletem sem volt, kivel lehetett. Kimet azonnal mondta volna, de nem szólt. Aztán Joe kérdezett rá, ő pedig közölte, hogy Fannival volt. Eljött utánunk Chibába is, de ott összevesztek.
- Miért?
- Mert Mike kérésére eljátszottuk ott a Qwerty-t, amit még Fanni is tudott, hogy neked írta Mike.
- Mi van? Milyen… micsoda? – értetlenkedett, nekem meg ekkor esett le hogy ő még nem tud erről. Na mindegy.
- Hát ugye egyszer mondtad valamikor júniusban Mikenak, hogy kicsit hiányzik neked, hogy zúzzunk. Ezért ketten összehoztunk egy olyan igazi zúzós számot, amit csak letöltésre szántunk.
- Fent van a neten? – máris nyakát törve mászott félig a bérelt kocsi hátsó ülésére, hogy előhalássza a laptopját. – Ezt nekem miért nem mondta?
- Őszintén? Gőzöm sincs.
- Qwerty? Fantáziadús név! – vigyorgott, és már kereste is a számot, majd elkezdte letölteni. – Amíg lejön, mondd tovább!
- Oké… Hát szóval összevesztek, mert Fanni levágott egy kisebb durcázást. Tudod, nem szólt semmi, nem kiabált, csak Mike látta rajta a koncert után, hogy baja van. Így rákérdezett, Fanni meg benyögte, hogy gondja van azzal, hogy eljátszottuk a számot. Azt mondta, ezzel mintha azt üvöltötte volna Mike a világnak, hogy szeret téged, közben meg vele jár.
- A féltékeny szuka! Hihetetlen… Kígyót melengettem a keblemen, bassza meg!
- Ma elég mocskos a szád – vigyorogtam rá, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem gáz, szeretem, mikor kocsis módra káromkodsz!
- Én meg szeretem, hogy veled ennyire jól ki lehet jönni… - erre inkább nem válaszoltam. Mindig is kedveltem Helénát, még annak ellenére is, hogy először nagyot néztem, mikor Shinoda mondta, hogyan ismerte meg. – Na halljuk… - elindította a számot, és végig szinte tátott szájjal hallgatta. Nem mozdult, megkockáztatom, hogy pislogni is maximum kétszer pislogott. Mikor a végére értünk, csak nézett rám hitetlenkedve.
- Az agresszív gitár végülis Brad munkája, a dalszöveg részben Mike-é, részben az enyém.
- Igen, felismerem már a stílusát benne.
- Nagyon szeretem, olyan, mintha mindenen otthagyná az ujjlenyomatát, mindig tudod, hogy ’na ez egy Mike Shinoda’!
- Igen, ezt jól mondod… - bólogatott, de ahogy elnéztem, még mindig nem tért magához. – Nekem írta… írtátok… ez…
- Ja, gondolom most mindenki azt várja, hogy ilyen lesz a következő album.
- Lehet… - hagyta rám, majd mégegyszer meghallgattuk a számot. – Azért a szöveg érdekes… Lehet értelmezni így is, úgy is… Tipikus Mike. Na jó… Ez nem változtat semmin – csapta le a laptop tetejét. – Ha Mike érzett is volna valamit irántam, vagy akart volna, mára nem így van. Összejött Fannival, és… ennyi. Ők együtt vannak, és kész. Felesleges arról beszélni, hogy mi lesz velünk, mert semmi sem lehet.
- Hát nehéz lenne innen összehozni valamit, az tény.
- Inkább mesélj te! Mikor elmentem még egy lányról meg rólad suttogtak – elnevettem magam. Ez annyira Helénás volt, ez a témaváltás.
- Nem volt semmi. Párszor találkoztam vele, de ennyi.
- Szóval nem lesz belőle Mrs. Bennington?
- Azt most már kétszer vagy háromszor is meggondolom, hogy kit veszek feleségül, nyugi! – ezen felnevetett, aztán lassan elkomorult.
- Bánod, hogy Sam és közted vége lett? Őt szeretted a legjobban, nem?
- Nem bánom. Már nem – nem zavart, hogy erről kérdez. Valahogy tőle természetes volt, hogy tudni akarja, hiszen én is mindent tudni akartam róla. – Szerettem, de tudod, a munkám miatt tönkre ment minden, így elváltunk. Nem volt gyerekünk, így könnyebben ment.
- De ő nem akart válni, nem?
- Nem, valóban. De nem tehetett ellene semmit. Erőszakkal nem tarthatott maga mellett – hümmögött egy sort, majd kibámult az ablakon.

Még sokáig beszélgettünk, főként rólam. Mindent tudni akart, amit eddig nem meséltem el neki. És úgy láttam, hogy tényleg érdekli, és nem csak tetteti. A fiatalságomról is sok szó esett, mikor még úgy éreztem, mindennek vége. Mikor olyan volt az életem, mint egy rémálom. Nem sírt rajta, nem láttam botránkozást az arcán, vagy sajnálatot. Mikor rákérdeztem, hogy hogyan is lehet ez, elnézően elmosolyodott.

- Hát nem olvasod te is, amiket írok? Rólad is van, Chez. Persze az igazságot így, ilyen mélyen nem tudtam, de azért foglalkoztam kicsit az „előző” életeddel is…
- Tényleg? Hát ez valahogy kimaradt. Annyi mindent írsz, hogy sokszor azt sem tudom, melyiknek ugorjak neki. Mike mindig közvetlenül a fordítás után elolvassa a legfrissebb részt, nekem viszont nincs időm rá. Szóval nekem össze szokott gyűlni sok, úgyhogy lehet, hogy ezért maradt ki egy s más… - elgondolkodva nézett rám, de nem tudtam, miért. Úgy láttam, nem azon gondolkodik, amit mondtam, hanem valami máson. Lett volna mondjuk egy tippem. – Melyik az amúgy?
- „Before the fire” – mondta, majd tekintete visszatért a jelenbe, hozzám. – Nem nagy szám, csak egy novella az egész.
- Na majd elolvasom – bólintottam.
- Itt balra! – mutatott előre, én pedig a GPS-re néztem, ami ki volt kapcsolva. Észre sem vettem, hogy hozzányúlt volna. – Majdnem otthon vagyunk…

Tekintete az ismerős tájon nyugodott, szemeiben ezer emlék és érzés tükröződött, én pedig arra mentem, amerre mondta. Kicsit kanyargós, és nem túl hosszú út vezetett a megyeszékhelyétől, ahogyan ő mondta, a falujáig. Pontosan három faluval, sok szántófölddel és fával arrébb pedig „otthon” voltunk. Barátságos kis házak, udvarok, néhány ember. Nem volt nagy falu, ezt már Hel is mondta, nekem mégis tetszett. Tudtam, hogy itt nőtt fel, és ez valahogy furcsa érzés volt. Szerettem volna a helyből minél többet megismerni, mintha ezzel Hel múltját is a magaménak tudhatnám.

A házuk egy egyszerű, sárga falú családi ház volt, bokrokkal, udvarral, két kutyával, és sok lim-lommal. Hel nevetve kért elnézést, bár hozzátette, hogy végülis az udvarban mindig is volt minden. Traktor, a hozzá tartozó gépek, farakás, téglarakás, autók és biciklik. Hel nem győzte simogatni a két kutyát, én meg csak vigyorogva figyeltem őt. Talán itthon könnyebb lesz hozzászoknia a gondolathoz, hogy Mike valóban mást választott. Aztán egy perccel később egy nő lépett ki az ajtón, végigszaladt a teraszon, és egyenesen Léni nyakában kötött ki. Az anyukája volt, mint pár perccel később megtudtam. Az apja is ott volt, őt is bemutatta nekem, de mivel ők nem beszéltek angolul én meg magyarul, kicsit lefagyott a beszélgetés.

Bementünk, leültünk az alsó szinten egy szobában, és Hel beszélni kezdett. A szülei két fotelben, mi pedig egy kanapén foglaltunk helyet. Hel hol előre dőlt és megtámaszkodott a térdein, hol hátradőlt, és bőszen beszélt. Azt persze nem értettem, hogy miről, de mivel többször is kihallottam a mondataiból a neveinket, ezért kizárásos alapon úgy hittem, mindent elmesélt. Gondolom nem kis meglepődést váltott ki a szülőkből, hogy váratlanul megjelentünk, az meg, hogy Fanni és Mike egy pár, még nagyobbat csalt elő belőlük. Nem kellett értenem mit beszélnek, az arcukra volt írva.

Léni pedig… nos, nem volt jó passzban. Szemeiben többször könnyek gyűltek, hangja meg-megremegett, én pedig nem tudtam, hogyan segíthetnék. Olykor végigsimítottam a hátán, vagy a karján, de mikor láttam, hogy megremeg a válla, és elsírja magát, odahajoltam, és magamhoz öleltem. Az anyukájára tévedt a tekintetem, miközben Hel a mellkasomhoz bújva, nagyokat lélegezve próbált megnyugodni. Az anyukájának a pillantása mindent elárult. Utálta Mike-ot jelen pillanatban, és azt hiszem Fannit is. Egyet is értettem vele, ha nekem lenne egy lányom, akit így elárulnak, és megbántanak, hát én legalább megkeresném az illetőket és szétrúgnám a seggüket. Végül befutott Léni két testvére is, akik állítólag sokszor járnak náluk. Be lettem mutatva, de egyikük sem beszélt angolul, így velük sem tudtam kommunikálni Hel nélkül. Mondjuk engem nem zavart, elvoltam, furcsa de mégis jó volt hallgatni az ismeretlen nyelvet. Furcsa volt, néha olyan érzésem volt, hogy egy másik bolygón vagyok, de maga a hangzása tetszett. Főleg, mikor a két pasi megnevetette a húgát. Úgy láttam összefogtak Léni ellen, sokszor nevetve magyarázott nekik, de a két srác csak tovább magyarázott nagy bőszen. Aztán leültünk enni is, Léni anyja készített vacsit. Ekkor már Hel is többet fordított nekem, és sokat beszélgettünk, nem törődve a többiekkel. Semmi konkrétról csak olyanokról, hogy gyerekkoromban dugtam-e például csigát az orromba, mert hogy Hel egyik tesója igen.

- Hát itt lakok… - mutatta, mikor az emelet felé lépcsőztünk. – A felső három lépcsőfok nagyon nyikorog – és tényleg, ide aztán nem lehet felsettenkedni. – Ez a nappali, a dolgozóm, a hálóm, és a fürdő. Van két erkély is, majd kimehetünk este kicsit - mutogatott.
- Szép, olyan Lénis… - mosolyogtam. A falak hol sárgák, hol pirosak, hol zöldek voltak. Mindenhol könyvek meg papírok, ebből pedig arra következtettem, hogy Léni anyukája semmit sem tett el sehova, minden ott volt, ahol a lánya hagyta.
- Alhatsz a nappaliban is, mert a kanapé kihúzható, de a szobámban is elférünk ketten az ágyon.
- Oké, jó lesz együtt. Tetszik ez a zöld szín, tök jó – ő csak bólogatott és letette a csomagjait az ágy elé a földre. Odasétáltam a szekrényhez, amin a TV és a DVD lejátszó volt. Gyűrűk Ura, Harry Potter, Star Wars, James Bond, NCIS, Star Trek. És ez még nem az összes. – Láttad az összes filmet és sorozatot? – mutattam a lemezek felé.
- Igen, mindet. Nem is egyszer! – mosolygott fáradtan. – Szinte mind angol szóval, ha unatkozunk, nézhetünk majd!
- Oké, az jó lenne…

Mindketten elmentünk zuhanyozni, persze külön-külön, aztán kiültünk az erkélyre. Hiába volt szeptember még mindig meleg volt, még éjszaka is, így leültünk a földre, Hel kidugta a lábait a rácsok között, aztán rágyújtottunk. Sokáig ültünk csendben, nézelődtünk, én a környék házait, és alattunk, az udvaron rohangáló kutyákat, ő pedig a csillagokat. Aztán hirtelen a sokadik szál után felállt, és beviharzott a dolgozójába, hallottam, hogy átmegy a nappaliba, majd nem sokkal később visszatért mellém, csakhogy egy üveg whisky-vel a kezében.

- Be akarok rúgni, sírni is akarok, meg elszívni egy rakat cigit… - motyogta kedvetlenül, és a köztünk heverő két doboz cigire nézett.
- Mi az akadálya? – kérdeztem érdeklődve, mire minden jókedv nélkül elmosolyodott.
- A sírást kivéve lesz minden.
- Az miért nem?
- Mert nem vagyok hajlandó két ilyen ember miatt sírni többet! – mondta halkan, majd lecsavarta az üvegről a kupakot, és kis megfontolás után meghúzta a tartalmát. – Jézusom… - fintorgott, és minden ízében megremegett, majd felém nyújtotta az üveget.
- Na lássuk…

Még egy jó darabig megint csak ültünk némán, és nézelődtünk, miközben lassan az egész üveg tartamát benyakaltuk. Hel betartotta a szavát, egyik cigit szívta a másik után, ivott, és nem sírt. Nekem viszont végre megjött az ihletem, így miután kissé tántorogva, de kihoztam az erkélyre a gitáromat, játszani kezdtem. Léni, mintha csak a világ nyolcadik csodája lennék, úgy bámult rám fáradhatatlanul, de engem nem zavart.

- Ez jó. Lassú, de mégis forr tőle a vérem – motyogta kicsivel később, én pedig felnéztem rá, és elmosolyodtam. – Ezt ne csináld! – pillantott rám komolyan.
- Mit? – kérdeztem vissza, nem akartam érteni mire céloz.
- Ezt a mosolyt! Ez valami… jézusom, kiráz tőle a hideg, persze csak jó értelemben.
- Hát, én kérek elnézést! – vigyorogtam, majd új dallamot kezdtem pengetni. Valami újat, mégis régit.
- Helyes, nem is nekem kell! – mormogta az orra alá, de a szemem sarkából láttam, hogy már nem is ezen a témán agyal. Sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy mit kezdtem el játszani most. Láttam az arcán, hogy tudja mi ez, ott van a nyelvén, de nem jön a szájára. Hát igen, eleget ittunk ahhoz ebből a méregerős piából, hogy ne úgy fogjon az agyunk, ahogy kéne. Szembefordultam vele, tovább pengetve, és a szemébe néztem. Nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el énekelni neki. Most csakis kizárólag neki.
- She’s got a smile it seems to me reminds me of childhood memories, where everything was as fresh as the bright blue sky…
- Ez szemétség tőled… - sóhajtotta, mire elvigyorodtam. Igen, tudom. Nem szép dolog elcsábítani egy nőt, mikor nem teljesen beszámítható, de nem tehettem róla, kellett nekem. – Now and then when I see her face… - ő is énekelni kezdett velem, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy ő is szembe fordult velem, törökülésbe helyezkedve, és a tekintete minduntalan a számra tévedt.

Egyenes jelek voltak mind az én, mind az ő részéről. Tudtam azt is, hogy imádja a Guns számokat, így könnyebb dolgom volt, ahogyan azt is tudtam, hogy én, mint pasi bejövök neki. Nem csak azért, mert egy alkalommal Mike elkottyintotta, hanem mert látható jelei is voltak. Néha az, ahogyan rám nézett. A pasik ezt tisztán látják, és ha akarják kihasználják, ha nem, akkor meg balfaszok. Nos, én eddig voltam hajlandó Mike miatt balfaszoskodni, ezután viszont képtelen voltam. Nekem tetszett Léni már az első pillanattól fogva. Persze házi nyúlra nem lövünk alapon nem igen aktivizáltam magam, bár az első találkozásunkkor nem voltam éppen egy földre szállt angyal, de hát ahhoz képest szerintem elég jól visszavettem magamból. De most… ennyi volt, én aztán tényleg nem vagyok fából. Itt volt mellettem, jó messze Miketól, és azok a barna szemek szinte égettek. Nem kellett mást csinálnom, csak abbahagyni a pengetést, óvatosan letenni a gitárt, majd újra a szemébe nézni. Tudtam, hogy nem én fogom megtenni az „első” lépést – valójában igen, azt tényleg én tettem meg -, és igazam is lett. Közelebb csúszott, velem szemben az ölembe ült, és ujjait végigfuttatva a karjaimon és a nyakamon a hajamba túrt. Ennyi, kész, vége. Azon nyomban az ajkaiért kaptam, hogy végre megízlelhessem. Mind a ketten tudtuk, hogy Mike már nem játszik, talán soha nem is játszott ebben a játékban, így szenvedélyesen vettük birtokba a másik száját. Jobban csókolt, mint hittem. Persze sejtettem, hogy egy ilyem temperamentumos de kedves, és mindenképpen gyönyörű lány nem lehet rossz, de minden várakozásomat felül múlta. Nem volt tapogatózó, nem volt szégyenlős, nem volt olyan kis semmilyen, mint a csajok általában lenni szoktak, ha először megcsókolom őket. Ő ismert már annyira, hogy nekem nem az kell, és meg is adta, amire vágytam. Fogai egy pillanatra az alsó ajkamba haraptak, majd nyelvével szántott végig rajta. Az ilyen mozdulatai miatt majdnem eldobtam az agyam. Őrületesen játszott velem, de engem sem kellett félteni. És ezt onnan tudtam, hogy gyakran elvált tőlem egy pillanatra és felsóhajtott, vagy hogy belenyögött a csókba. Nem vesztegettem nagyon az időt, kissé beljebb helyezkedtem az erkélyen, az ablak alatt nekivetettem a hátamat a falnak, és a fenekébe markolva közelebb húztam magamhoz. Erre csak elmosolyodott egy pillanatra, majd újult hévvel kezdett csókolni. Ujjaim a pólója alját keresték, majd egyetlen mozdulattal levettem róla, hogy aztán megszakítva édes játékunkat, ajkaimmal is megízlelhessem a bőrét. Bőszen sóhajtozott, miközben nyelvemmel a mellbimbója körül játszottam, és csípője ütemesen körözni kezdett, ezzel is tovább izgatva engem. Kívántam már nagyon, így csak félretoltam a bugyiját, hogy ujjaimmal kezdjem kényeztetni. Halkan, remegősen felsóhajtott, aztán ujjai kutatva, ügyeskedve lejjebb tolták a boxeremet.

- Nem kellene… - suttogtam elbódultan, miközben ő is kézzel kezdett ingerelni. – Nem kellene… - próbálkoztam újra, de képtelen voltam kinyögni azt az egyetlen mondatot.
- Micsodát? – kérdezett vissza fátyolos tekintettel az enyémbe nézve.
- Van a táskámban… - motyogtam, de megrázta a fejét.
- Örülök, hogy minden eshetőségre felkészültél, ebből tökéletesen megmutatva, hogy egy nőcsábász kis szemétláda vagy, de szedek gyógyszert! – vigyorgott rám, majd megkapaszkodva a vállaimban magába fogadott.
- Hát ennek örülök! – nyögtem egy nagy levegővétel után, aztán mindketten mozogni kezdtünk.
- Remélem senki sem császkál az utcán… - suttogta a fülembe, majd puszikat hintett a nyakamra.
- Nem hiszem, és szerintem ide amúgy sem lehet fellátni! – mormogtam, aztán erősen megszívtam a nyakát.
- Ah… Te laktál itt vagy én? Hidd el, fel lehet látni…
- Legalább lesz egy jó éjszakájuk! – erre csak vigyorogva megcsóválta a fejét, és még gyorsabban kezdett mozogni felettem.

Az, ahogyan az ajkai az enyémre találtak, ahogyan az ujjai végigsimítottak a vállaimon, és körmei a vállamba martak… Életem legjobb menete? Ezt a titkot nagyon mélyen magamban kell tartanom, még a végén elbízná magát. Aztán a robbanás bennünk mindent elsöpört egy pillanatra, csukott szemeim előtt pici csillagok táncoltak. Halk kuncogásának hangjai lassan jutottak el hozzám, aztán kérdőn felnéztem rá.

- Ki hitte volna? – duruzsolta mosolyogva.
- Mit?
- Hát, hogy neked… öhm… ilyen nagy a…
- Oké, ne folytasd! – nevettem fel, mire gonoszan elvigyorodott.
- Ki mondta, hogy disznóságot akartam mondani? Csak nem zavarba hoztalak?
- Engem nem lehet zavarba hozni ilyenekkel! – váltottam komolyra, mire ő csak bólogatott.

Azt hittem, hogy majd zavarba jön azért, ami történt - nem mintha amúgy lenne rá oka -, és véget vet a kis játékunknak. Viszont éppen ellenkezőleg cselekedett. Újra hozzám hajolt, megcsókolt, amit készségesen viszonoztam is. Végigsimítottam a hátán, aztán a nyakán, majd a hosszú tincsekbe túrtam.

- Nem folytathatnánk ezt bent? – lihegte két csók között.
- Félsz, hogy tényleg meglát valaki? – vigyorogtam rá, aztán a nyakához hajoltam, és csókolgatni kezdtem.
- Nem – sóhajtotta jólesően. – Csak ezen a szar kövön már fáj a térdem.
- Ó, bocs, erre nem is gondoltam!
- Én sem, mostanáig – még egy puszit nyomott a szám szélére, majd lassan felemelkedett rólam, engem is magával húzva.

Besétáltunk a szobájába, leheveredtünk az ágyra, és most valamivel gyengédebbek voltunk, mint az erkélyen. De azért most is néha meg-megálltunk levegőért kapva, vagy mert a másikra villantottunk egy vigyort. Aztán valamikor hajnalban már csak összeölelkezve feküdtünk, nem szóltunk semmit. Nem is kellett mondanunk semmit sem. Így jött álom a szemünkre, nem gondolva a furcsaságra, amit tettünk. Méghozzá azért nem gondoltunk arra, vajon ez milyen hatással lesz a kapcsoltunkra, mert mindketten szerettük az érzést, amit a másik nyújtott, és egyikünk sem bánta meg a dolgot. Lefeküdni Lénivel eddig életem egyik legjobb döntése volt. Tudtam, sosem fogom megbánni, és reméltem, hogy ő sem.

2012. január 23.

In Pieces - Prológus

Sziasztok!
No, Freeb barátnőmnek hála elkészült az új fejléc. Én körülbelül két percig levegőt sem vettem, mikor megláttam. Fantasztikus. Ahogyan kedves Házisárkány szokta mondani, "kibaszott zseni"! Hát innen is köszönöm neki a szép munkát! :)
Amint látjátok, megjött a második rész, a második nagy egység, vagy ha így jobban tetszik, a második könyv, ami az In Pieces nevet kapta. A leírás is bővült a bal felső sarokban. Annyit elöljáróban elmondok, hogy ez egy sokkal nagyobb rész, mint az előző volt, ha azt nézzük, hogy az első könyv kicsivel több, mint egy évet mesélt el, az In Pieces pedig kereken 4 évet fog!
De nem is húzom az időt, olvassátok a prológust, ami most is, ahogyan az előző esetében, az In Pieces utolsó fejezetének legvégéből lett kiragadva.

Prológus: In Pieces


„Szorosan öleltem magamhoz, beletúrtam a barna tincsekbe, s igyekeztem nem összesírni a vállán a sötétkék inget, amit viselt. Pokolian nehéz volt annyi minden után, amit ketten átéltünk, amennyi időt együtt töltöttünk, most véget vetünk ennek. Nem én, nem ő, hanem mi. Kicsit – mit kicsit, nagyon – deja vu érzésem volt. Már kettő olyan elváláson túl voltam, amikből úgy éreztem, sosem fogok felépülni. Most is fojtogatott az érzés, hogy nélküle nem fog menni. Miért? Mert belé tényleg, igazán szerelmes voltam. Vagyis vagyok. Mégis tudom, hogy a szívem nem teljesen az övé. És ez megöl lassan mindkettőnket. Mert tudom, hogy őt is, bár sosem mondaná.

- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. A tekintete mindenkiénél tisztább és őszintébb volt. Nem hiába szerettem őt annyira.
- Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – kérdeztem vissza kétségbe esetten felnevetve. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kaptam az alkalmon, hogy talán visszacsinálhatnám az egészet. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lehetséges. Amit ő elhatároz, az úgy is lesz, és én… én nem is tudom… - Én szeretlek, nem akarlak bántani, és talán…
- Léni! - mindig olyan lágyan szólított meg, ahogyan most is. Legszívesebben pofonvertem volna magam, amiért képtelen vagyok a teljes szerelmemet neki adni. – Nem lehetsz mindig te az áldozat. Egyszer végre neked is bántanod kell valakit!
- De téged? – lehajtottam a fejemet, mert idiótán viselkedtem, tudtam én is. Önző voltam.
- Hé, semmi baj, jól leszek! Két hét múlva pedig találkozunk, igaz? – meg sem várva a válaszomat, ami amúgy egy kurva gyors helyeslés lett volna, magához húzott és újra megölelt. Szorosan kapaszkodtam belé, de tudtam, el kell engednem. – Vigyázz magadra, és csinálj már valamit! – tudtam, mire érti, és csak mégjobban bűntudatom lett tőle. Ezt hallani az ő szájából…
- Te is vigyázz magadra! – mosolyogtam végül rá, mert tudtam, ezt szereti. Ha mosolygok.
- Ismersz! – felnevetett, majd lassan az arcom felé hajolt.

A csókja most is fantasztikus volt, mint ahogyan mindig. Csak így állandóan szembesülök vele, hogy ő tökéletes, de komolyan. Ujjait a hajamba fűzte, ajkai kóstolgatták az enyémet, teste az enyémnek simult, éreztem az izmos mellkast az enyémnek nyomódni, az erős karokat, ahogyan végigfuttattam rajtuk a kezemet, én pedig önkéntelenül is közelebb préseltem magam hozzá. Ajkaim közé szívtam az alsó ajkát, és kinyitva a szememet, kissé elmosolyodtam. Itt az ideje annak, hogy megálljunk. Különben nem lenne itt semmi szakítás. Még egy puha puszit nyomtunk a másik szájára, ő pedig azt a tipikus csibészes vigyort villantotta felém. Csak megráztam a fejemet, valahogy elszállt a fájdalom egy kicsit, ahogyan őt néztem. Megszorította a kezemet, aztán a vállára vette a táskáját, és hátat fordítva nekem, elsétált.

Igazából én vártam, hogy visszafordul, és azt mondja, hogy nem érdekli az egész, és próbáljuk meg mégis folytatni. Hitetlenkedve, könnyezve de nevetve csóváltam meg a fejemet, mikor egy utolsó, jókedvű intéssel eltűnt a szemem elől a New Yorkba induló gép folyosójában. Sok mindent köszönhettem neki, amiért örökre hálás leszek. Tudom, hogy még sokáig szeretni fogom, tudom, hogy sosem felejtem el az együtt töltött időt. És tudom, nem is kell. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és néztem a felszálló gépeket. Nem voltam benne biztos, hogy melyikkel ment el ő, de nem is számított. Még órákkal később is ott álltam, mintha valami szobor lennék, vagy hasonló. Nem fájt a lábam, sem a derekam, semmi. Egy kicsit még ott akartam ragadni abban az időben, amíg mi ketten egy pár vagyunk, és a terminálban ez megadatott. Mintha megállt volna minden, szinte bizsergett minden porcikám, annyira kívántam, hogy a hátam mögött álljon, és megérintsen. Ám az érintés nem tőle jött, hanem valaki mástól. Megfordultam, de valahogy nem lepődtem meg. Mintha legbelül számítottam volna rá, hogy kijön ide. Ott álltunk egymással szemben, de egyikünk sem tudott mit mondani. Őszintén én nem is akartam.
És ekkor az idő ismét elindult, minden körülöttem hirtelen megtelt élettel, én pedig nagyot sóhajtottam. Valaminek vége van, és valami új veszi kezdetét… megint.”

2012. január 9.

One Step Closer - Chapter 18

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Remélem kicsit kárpótol benneteket, mert a másik történetet egyelőre nem hoztam. Tudjátok az okait a lassabb tempónak, és úgy éreztem, hogy a One Step Closer kapcsán több a kérdés, nagyobb az izgalom most. A fejezethez jó olvasást kívánok, a végén látjátok, hogy hányadán is állnak a dolgok! Köszönöm a komikat, most is várom őket! :)



18. One step closer to the edge…

Azt mondják, minden el van rendelve. Anyám szerint nincsen olyan, hogy véletlen, szerinte minden okkal történik. Először kinevettem ezen állítását, és hiába akart meggyőzni az ellenkezőjéről, nem hittem neki. Azt állította, hogy ha az utcán a fejemre esik egy tégla, az sem véletlen. Mert hogy én mentem arra, tök mindegy, hogy miért épp arra vettem az utamat. Pedig én nem akarom, hogy a fejemre essen a tégla! Hiába, olyan makacs vagyok, mint ő, értelemszerűen sem én nem tudtam az én igazamról meggyőzni, se ő engem az övéről. Most már kezdem elhinni az állítását. Hogy minden okkal történik. Hogy nincsenek véletlenek. Bár én ezt csak úgy hívom: árulás.

Szóval mindennek megvan az oka. Még az árulásnak is. Még annak is, hogy az döfjön kést a hátadba, akitől a legkevésbé várnád. Én nem maradtam ott megvárni, hogy mégis milyen magyarázata van arra, amit tett. Nem érdekelt. Egyszerűen összetörtem. Soha nem fájt még semmi ennyire, mint ez a mostani eset. Nem akartam én kiborulni, nem akartam sírni, és sikerült is ezt elkerülnöm. Viszont belül minden elromlott. Hányszor képes egy pasi összetörni egy lány szívét? Mármint egy, ugyanazon pasi? Sokszor! Mert szeretjük, ha bánt, még az is élvezetes. De hát most sem a pasi volt a baj. Végülis Ő is csak egy a sok közül ilyen szempontból. Neki még meg is bocsátanék, sőt, egyszer biztosan meg is teszem. De az árulónak… Soha!

Fanni beköltözése nem változtatott semmit a Mike-kal való kapcsolatomon. Ezt úgy kell érteni, hogy Ő még most is szinte minden második reggelen behozott nekem egy csésze kakaót, vagy forró csokit a szobámba, és ugyanúgy együtt jártunk melózni. Fanninak Rob segített munkát találni. Az egyik barátjának van egy étterme a belvárosban, és oda segített bejutni Csicsinek. Felszolgáló volt, amit ő egyáltalán nem bánt, azt mondja, szereti.

Természetesen a srácok nekiláttak az új Linkin Park albumnak is, beköltöztek a házba, és sok idő után újra a közös projektre koncentráltak. Persze kezdetben mindent csináltak, csak nem zenét szereztek. Beszélgettek, az udvaron kosaraztak, vagy ping-pongoztak… És én is játszottam velük, amikor ott voltam. A ház maga nagy volt, mindenkinek jutott benne egy saját kis zug, egy hely, ahol alkothat. Nekem is nagyon tetszett, megvolt a maga varázsa. Így hát azért kevesebb időnk jutott együtt lenni, de jól elvoltam a Machine Shop-nál. Az SOB mindig ott volt, velük pedig jól kijöttem, még Tak is normális volt. Így mentek a hetek, és augusztusban találtuk magunkat, én pedig kaptam egy telefonhívást.

- Hallo? – magyarországi szám volt, így automatikusan magyarul szóltam bele a készülékbe. Mike velem szemben ült az asztalnál az irodában, és érdeklődve pillantott fel rám. Tudta, hogy anyáékkal csak neten szoktunk beszélgetni, hogy ne kerüljön sokba.
- Szia Léni, Kovács László vagyok! – az egyetlen olyan tanárom, akinek kikértem anno a véleményét, mikor elhagytam a sulit.
- Jó napot, tanár úr! – nem kicsit lepődtem meg.
- Hogy tetszik neked Amerika? – ő sokat volt itt kint, ezért is állt pozitívan ahhoz, hogy passzívkodjak az egyetemen. Tudta, hogy mennyire tetszene nekem ez.

Elmeséltem neki, hogy jól érzem magam, és a munkámról is beszéltem. Nagyon érdeklődő volt, ezt szerettem benne. Nem csak a munkájáról tudott beszélgetni az emberrel, hanem bármi másról is. Az ajánlata pedig, vagyis a kérése megdöbbentett, de nagyon boldoggá is tett.

- Az egyik tanárom volt az… - mondtam, mielőtt még Mike kérdezhetett volna. Elmosolyodott, és intett, hogy folytassam. – A kollégáival imádják járni Amerikát, de most nem ide akarnak jönni. Kanadába készülnek, Vancouverbe és a közelbe. Meg akarják nézni az öt Sziklás-hegységi nemzeti parkot is, és hát… Elhívott, hogy tartsak velük.
- Tessék? – elkerekedtek a szemei és hitetlenkedve pillantott rám.
- Ez miért olyan meglepő?
- Hát nem tudom. Te nem lepődtél meg, hogy elhívott?
- De, igen nagyon. De tudja, hogy imádom az ilyen dolgokat – megrántottam a vállamat, és vártam. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- Hát… gondolom igent mondtál – bólintottam. – És mikor indulsz?
- Egy hét múlva. Három hét az egész, és…
- Három hét? – zengte, én pedig bólintottam. – De akkor… Akkor lemaradsz nyolc fellépésről.
- Aha, igen. Örülök, hogy nem hiányozni fogok, hanem a személyi gárdád összefogásával vannak bajaid… - mormogtam utalva arra, hogy azonnal a munkámban való hiányzáson járt az agy, és tekintetemet visszafordítottam a papírjaimra.
- Hé, ne kezdd megint! Persze, hogy hiányozni fogsz, ne hülyéskedj! – békítőleg átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta az arcomat.
- Néha… mindegy. Szóval elengedsz?
- Hogy mi van?
- Hát… Mégsem léphetek le, mint mondtad, lemaradnék egy csomó fellépésről. Nem akarom, hogy a hiányom felvessen némi problémát – elnéző mosolya melengette a szívemet. Felállt, elém sétált, felhúzott a székemből, és magához ölelt.
- Hiányozni fogsz, de megérdemled a kikapcsolódást. És biztos jó lesz velük, tudom, hogy szerettél ott tanulni.
- Igen, ez igaz… Köszönöm! – én is szorosan öleltem Őt, egyszerűen túl gyenge voltam, túlságosan buta ahhoz, hogy ne vonzódjak Hozzá, és ne használjak ki minden alkalmat, ami adódik, hogy ilyen közel legyek Hozzá.

Fanninak este mondtam el, miután hazajött az étteremből, és ő is jó ötletnek tartotta. Tényleg kicsit olyan volt ő nekem, mintha kihúzott volna a vízből, amibe bele akartam fulladni. Meghallgatott mindig, ha Mikeról akartam beszélni, sőt, sokszor ő maga kérdegetett dolgokat. Nekem eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott az, hogy egy lánnyal is megbeszélhessem a dolgaimat. Ráadásul úgy láttam, tényleg szeret velünk élni és ez jól esett. Otthon nem volt neki jó, és örültem, hogy végre boldog.

Az utazásom előtti este ketten ültünk a nappaliban Mikekal. Ő csak tologatta a villájával a tányérján lévő ételt, én pedig Őt néztem. A szomorú, barna szemeket, a telt ajkakat, a szakállal keretezett állat. Szerettem, nagyon szerettem Őt.

- Nem ízlik? – böktem a makaróni felé, mire bágyadtan bólintott.
- De, nagyon finom. Csak azon gondolkodtam, hogy milyen lesz itt nélküled.
- Nem leszel egyedül, Fanni is itt lesz.
- Tudom. Na mindegy, végülis visszajössz, nem? – mosolyodott el halványan, én pedig felnevettem.
- Persze, hogy visszajövök! Tudod, hogy nem bírom nélküled! – kuncogtam, s egy puszit nyomtam az arcára. Ez a kijelentésem látszólag Őt is felderítette.
- Tudom, ellenállhatatlan vagyok! – vigyorgott, majd enni kezdett.

Néztünk valami filmet, bár nem nagyon figyeltem rá. Mike átkarolta a vállamat, ahogyan a földön ültünk a kanapé előtt, és ujjai a vállamat cirógatták. Abban a percben úgy éreztem, mégsem akarok menni, de tudtam, hogy butaság. Ez is csak egy olyan véletlen furcsa dolog Tőle, de nem jelent semmi komolyat. Semmi olyat, amit szeretném, hogy jelentsen.
Másnap ketten kísértek ki a repülőtérre, Fanni kért pár óra kimenőt, amit a jófej főnöke meg is adott neki.
Mike eléggé rosszul viselte, hogy elmegyek, de nem értettem, hogy miért. Hiszen mostanában azért jó párszor összevesztünk, azt hinné az ember lánya, hogy majd örül, hogy egy kicsit nem leszek a közelben.

- Vigyázz magadra! – motyogta a hajamba, majd rám mosolygott.
- Csak három hétre megyek el! – nevettem, bár belül baromira jól esett, hogy szomorú a távozásom miatt.
- Tudom, de akkor is furcsa – kötötte az ebet a karóhoz, és hát igazat kellett adnom Neki. Nekem is hiányozni fog.
- Menj, mert lekésed a géped! – ölelt magához Fanni, én pedig puszit nyomtam az arcára.
- Hívlak titeket mindig! – Mike nem vágott túl lelkes képet, így ismét közelebb hajoltam Hozzá. – Ígérem! – suttogtam, puszit nyomtam az arcára, és elindultam. Rossz is volt, hogy három hétig nem látom Őt, de jó is, mert most láttam csak igazán, hogy szeret velem lenni, hogy hiányozni fogok… és hogy fontos vagyok Neki.

Nos az út nem tartott sokáig, és négyen vártak rám Kanadában. Négy olyan tanárom, akiket szerettem. Kicsit furcsa volt, hogy én vagyok az egyetlen nő köztük, de rettentő könnyű volt kijönni velük. Mondjuk azt már az első túra után megállapítottam, hogy a ezt túlélem, akkor bármit. Nem voltak már olyan fiatalok, mint én, mégis annyival jobban bírták az egészet! Azonban olyan helyekre vittek el, amiről eddig csak álmodni mertem volna. Kanada legszebb helyein fordultunk meg, az biztos! Nekem legjobban a Banff és a Jasper tetszettek, de az összes álomszép volt.
És ahogy ígértem, hívtam Mike-ot minden este. Két hét múlva pedig végre tényleg vidám volt a hangja.

- Van egy meglepetésem! – titokzatoskodott.
- Csak nem egy új dal? – kérdeztem érdeklődve, s közben egy pohár forró csokit ittam a szobám kis teraszán.
- Akkor úgy mondom, hogy Fanninak és nekem van egy meglepetésünk!
- Tényleg? Remélem nem az, hogy felrobbantottátok a házat! – nevettem, mire Ő is felkacagott.
- Nem, nem az. De ne is kérdezz, majd itthon megtudod!

És tényleg hiába faggatóztam, nem mondott semmit sem Ő, sem Fanni. Kezdtek az agyamra menni, úgy éreztem a hangjukból, hogy valami nagyon jó dolog lehet, úgyhogy fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A srácok közben megfordultak pár nap erejéig Japánban is, de egyébként otthon voltak.

Végülis hamar eltelt a maradék egy hét, mi pedig elbúcsúztunk egymástól Kanadában. A többiek New Yorkba repültek, és pedig egyenesen LA-be. Úgy terveztem, hogy rögtön a házba megyek a srácokhoz, ráérek később is lepakolni otthon. Hiányoztak nagyon. Chesterrel csak sms-ben tartottam a kapcsolatot, és furcsa módon a repülőn kaptam is tőle egyet. Még jó, hogy van ilyen repülős üzemmód is a telefonokon. Azt írta, kijön elém, higgyem el, jobb lesz így. Nagyot néztem, kicsit olyan felhangja volt az üzenetnek, mintha valaki meghalt volna, de örültem, hogy nem kell taxiznom, mert ő tutira kocsival jön majd.

Mikor kiléptem a LAX termináljába a folyosóról, ami a géptől vezetett, először nem is láttam ismerős arcot. Megálltam és lassan körbeforogtam, hogy merre lehet az énekesem. Azonban nem várt látvány fogadott. Kiszúrtam végül Chestert, akinek az arcán talán még életemben nem láttam ennyi komolyságot, és fásultságot. Fa arccal nézett vissza rám, de én pontosan értettem az okát. Mert mellette ott állt Ő is. Mosolya vigyorrá alakult, ahogyan összetalálkozott a tekintetünk, majd felemelte a jobb kezét, hogy megmutassa mi is az a meglepetés. Az ujjai Fanniéval voltak összefűzve majd, hogy biztosan értsem a dolgot, egy futó csókot nyomott az unokahúgom szájára.

Életemben nem döbbentem meg még annyira, mint akkor. Esküszöm, hogy még sírni is elfelejtettem! Olyan érzés volt, mintha a fejemtől a lábam ujjáig, minden apró eremben végigfutott volna valami jeges áradat, de egyben nagyon melegem is lett. Tekintetem összefonódott ujjaikon nyugodott, majd mikor észhez tértem, felnéztem Fanni szemeibe. Egy pillanatig mintha félelmet láttam volna megcsillanni a sötét íriszekben, aztán megmutatta mit is gondol valójában: dac, győzelem és gúny. Egy japán kimonószerű felsőt viselt, amit persze gondolom Miketól kapott nem is olyan rég. Szóval lehet, hogy még ebben is hazudtak nekem, és Fanni nem is maradt itthon, hanem elment velük. Az áruló!

- Örülök, hogy épségben hazaértél! – lépett elém végül Fanni. Fel sem fogtam, hogy elindultak felém, már csak az ölelését éreztem magamon. Nem gondolkoztam, azonnal félre löktem az utamból, és Mikera néztem.
- Szóval ez a meglepetés? – kérdeztem, hangom remegett a dühtől, szemeimet pedig ellepték a könnyek. Sűrűn pislogtam párat, hogy eltűntessem őket, nem akartam gyengének látszani. Most nem! Mike arca megnyúlt, láttam a szemeiben az értetlenséget.
- Nem örülsz nekünk? – magához húzta Fannit, és kérdőn, kicsit szomorúan nézett rám. Chester a hátuk mögött, intett, hogy nyugodjak meg, én pedig igazat adtam neki.
- De… Én csak… Csak… Nem számítottam rá… - hebegtem össze-vissza. – Örülök nektek! – odahajoltam Mikehoz és szorosan megöleltem. Ő is viszonozta ezt, hallottam, ahogyan kicsit elneveti magát, lehelete meglibbentette a hajamat, s a válla fölött a háta mögött álló Fannira néztem. Elkomorult, ahogyan meglátta a pillantásomat. Ő már jól ismert, tudta, hogy most mindennek vége. Látta, hogy ha gyilkolni tudnék a szemeimmel, ő már halott lenne.
- Reméltem, hogy így lesz! – motyogta a hajamba megkönnyebbülten Mike, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Gyere, menjünk!
- Chez! – úgy kaptam a szón, mintha fuldokolnék. Na igen, nem Fanni húzott ki a vízből, ő nyomta a fejem alája. – Kocsival jöttél? – reméltem, hogy igent mond.
- Aha – bólintott még mindig komolyan. Most egy csepp jókedvet sem láttam rajta.
- Mehetek veled?
- De hát miért? – jött a kérdés Mike felől. Hiába nem akartam kimutatni, hogy belül tombolok, úgy villantottam rá a tekintetem, mintha megölte volna a macskámat.
- Csak… - morogtam, és Chez felé léptem. Átkarolta a derekamat, éreztem, hogy támogatni akar, és erre most nagy szükségem volt.
- Léni, jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz? – Fanni olyan ártatlan aggódással a hangjában szólt hozzám, hogy legszívesebben képentöröltem volna. Mike is közelebb lépett, szemügyre akarta venni a vonásaimat.
- Jól, csak kimerített ez a pár hét. Otthon találkozunk! – és már húztam is el onnan Chestert.

Odasétáltunk a csomagkiadó szalaghoz, és vártunk. Persze, majd megköszönöm nekik, hogy kijöttek elém, mi? Úr Isten, hogy gondolta Mike, hogy örülni fogok? És az a szemét szuka? Akit a testvéremként szerettem, és megadtam neki az új élet lehetőségét?! Életemben nem gyűlöltem még embert ennyire, pedig voltak jelentkezők, de Fanni vitte a pálmát.
Chez nem szólt semmit, leemelte a táskáimat a szalagról, majd kifelé kormányzott a parkolóba. Olyan voltam, mint aki vak, vagy ilyesmi. Állandóan tolnia kellett a megfelelő irányba, még az üvegajtónak is simán nekisétáltam volna, ha ő nincs.

- Hel… - tétován szólított meg, mikor beültetett a kocsiba, és ő is helyet foglalt mellettem.
- Köszönöm, hogy… kijöttél te is! Nem tudom mi lenne, ha nem lennél itt! – rebegtem a könnyeimmel küszködve, mégis inkább ordítottam volna. Az agyam sebesen dolgozott, valamiféle megoldást keresve a kínjaimra.
- Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz! Csak mondd, mire van szükséged! – a szemébe néztem, éppen egy piros lámpánál álltunk. Azokban a sötét szemekben volt most minden mentsváram. És ekkor eszembe jutott a megoldás.
- Emlékszel, mit tett Bekka, mikor megtalálta a képeket Mikenál? – kérdeztem, mire ő zavartan bólintott. Hát, ha Mike olyan lányt akar, most megkapja! Úgy néztem rá, mintha elsiklott volna a legegyértelműbb dolog fölött, és így is volt. Pár másodperc múlva a tekintetében megláttam a felismerést.
- Össze kell pakolnom néhány cuccot – motyogta, és sávot váltott, hogy a jó irányba menjünk. Zihálva vettem már a levegőt, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, amit kint láttam és hallottam a reptéren. Képtelen voltam rá.
- Nem… Nem lesz baj, ha… Ha pont most… - dadogtam az elfojtott sírástól, bár tudtam, hogy a könnyeimmel nem oldok meg semmit.
- Egy hetet kibírnak nélkülem. Gondolod, annyi elég lesz neked?
- Nem tudom… - kétségbe esetten néztem rá, ő pedig csak bólintott.

Nem láttam a szemében sajnálatot, vagy szánalmat, és ez tökéletes volt. Nem arra volt szükségem, hanem arra, hogy valaki erős legyen mellettem. És Chester az volt. Azt kell, hogy mondjam, Chester Bennington volt az életem megmentője. Nem Mike, nem Fanni, nem más, csakis ő.

Gyötrelmes képek kínoztak. Ha lehunytam a szememet, őket láttam. Eddig, amikor a pilláim elnehezültek, mögöttük Mike szívszorítóan gyönyörű mosolyát láttam, most viszont már ketten vetültek lelki szemeim elé. Nem kísértem be Chester a lakásába, lent vártam az autóban. Valamiért furcsa módon visszaszólt, hogy ne csináljak semmi butaságot. Mégis mit tehettem volna? Hátradöntöttem a fejemet, és mélyeket lélegeztem. A fülemben ott csengett Mike hangja, éreztem, ahogyan átölel. A fene abba az élénk képzelőerőmbe! Elvesztem, meghaltam… Meggyilkolták a lelkemet!

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sietve fogom elhagyni Los Angeles gyönyörű városát. Szinte rohanni lett volna kedvem vagy átúszni a hatalmas óceánt, csak hogy minél távolabb lehessek a mostanra otthonomnak vallott helytől. Sőt, annak ellenére, hogy nem tudtam úszni, inkább belefulladtam volna a kék, végtelennek tűnő vízfátyolba, mintsem a mostani érzéseimmel kelljen együtt élnem.

Szinte éreztem, ahogyan a sötét pillantás a hátamba fúródik, bár tudtam, hogy Ő nincs itt. Nem is lehetne itt. Ő már mással van, máshol, messze tőlem és messze attól, akik mi voltunk együtt. A hangja mélysége és lágysága ott csengett a fülemben, de tudtam, ezt is csak képzelem. Ez is csak az elmém csúf játéka volt velem.

- Gyere, el kell érnünk a gépet! – ragadta meg a kezemet, és gyorsabb tempóra váltva eliramodtunk a hetes terminál felé.

Jól esett, hogy itt van velem, bár benne nem is kellett kételkednem soha. Sosem fordult ellenem, mindig mellettem állt, és sosem vert volna át úgy, ahogyan más megtette helyette. Ő igaz barát volt, egy olyan barát, akinél jobbat kívánni, rajzolni, körülírni sem tudtam volna. A szívem ki akart szakadni a helyéről, s még lélegezni is nehéz volt. Túl sok volt ez nekem. Túl sok árulás és harc, de tudtam, hogy ha itt maradok, megmérgezem a saját lelkemet is, és ezt már képtelen lettem volna elviselni.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte csendesen, mikor a kapu előtt álltunk, ahol egy fiatal stewardess várta, hogy belépjünk a folyosóra, ami a géphez vezetett.
- Vesztettem! – néztem rá, s szemében megláttam megcsillanni az együttérzést.

Bólintott, majd szorosan magához húzott, és megölelt. Szorosan, óvón, ahogyan azt a legjobb barát teszi, amikor a másik szenved. Pár perccel később a lány kezébe nyomta a jegyeinket, aki bólintott, és kellemes repülést kívánt.
A gépen elfoglaltuk a helyünket, s nem sokkal később megkezdtük a felszállást. Annyira gyűlöltem magam, és Őt is, amiért megfutamodásra késztetett! Hogy is hihettem, hogy majd az álmaim itt valóra válhatnak? Naiv fruska voltam, nem más.

Kezemmel az ülés karfáját szorítottam, és szemeimet szorosan lehunytam, hogy ne kelljen elviselnem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Nem akartam sírni, többet már nem, de tudtam, hogy úgysem tudom megállni.

Ha azt hittem, hogy életem hátralévő része akkor kezdődött el, mikor először iderepültem, akkor nagyot tévedtem. Az még a régi életem lezárásának egy fejezete volt csupán, mert az új most fog kezdődni. Méghozzá keserves szívfájdalmak között… Nélküle.

End of One Step Closer

2012. január 6.

One Step Closer - Chapter 17

Sziasztok!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Látom Mike viselkedése nem hagyott Titeket hidegen. :) Köszönöm azoknak, akik írtak! Nagyon hálás vagyok!



17. Fight with me!

Márciusi, napsütéses reggelre ébredtem, de nem magamtól. Beszélgetés, pontosabban nevetés hangjai szűrődtek be a szobámba, én pedig álmosan dörzsölgettem a szemeimet. Valószínűleg az elmúlt éjjel való meló, és az, hogy hajnali ötkor estem haza, tette velem azt, hogy nem is érzékeltem a mosakodás után sem, hogy valami esetleg nem stimmel. Olyan álmosan és fáradtan másztam le a lépcsőn, és fordultam be a konyhába, hogy csak ott vettem észre, hogy a nevetés egy nőtől származott. Azonnal összehúztam magamon a selyemköntösömet, amit Ausztráliában kaptam Ryutól, pedig egy sima kis hálóinget viseltem. Mégis úgy éreztem, védenem kell magamat még jobban, talán a lelkemet. Tudtam, ki ő, hogyne tudtam volna? Kétszer is láttam már. Mike kissé zavartan járatta köztem, és a tűzhely mellett ácsorgó között a tekintetét.

- Szia, Léni! Ő itt Kim… - Wellington óta meg sem említettük, erre most tessék. De hát így a leghatásosabb nem? Hirtelen, váratlanul. – Kim, ő Léni, együtt lakunk – láttam én Mike-on, hogy zavarban van, de megérdemli! Most az egyszer nagyon megérdemli.
- Szia, már sokat hallottam rólad! – sokat, mi? – Te vagy az, aki ideköltözött, onnan abból a kicsi kis országból, igaz? – most ez sértés, vagy mi a szar?
- Aha, én. Örülök, hogy végre szemtől szemben is találkozhatunk! – gúnyosan mosolyogtam Mikera, aki idegesen megnyalta az ajkait, és zavartan pislogott párat. Hiába nyújtotta felém a kezét a csaj, már a mozdulata közben elfordultam, és visszamentem a szobámba.

Felöltöztem, s közben írtam egy üzenetet Chesternek, amiben megkérdeztem, hogy ráér-e. Persze igent mondott, így megírtam neki, hogy hol találkozzunk. El sem köszöntem a két jómadártól, ha jól hallottam, már pedig a hallásommal semmi gond, akkor nagyon jól elvontak a konyhában nélkülem is.
A parkban aztán adtam két puszit Chez arcára, aki rettentő megértően nézett rám.

- Most mi van? – mordultam rá, miközben odasétáltunk egy hot-dog árushoz, és megvettük a kvázi reggelinket. Hiszen már tizenegy óra is elmúlt.
- Mike írt, közvetlenül miután te írtál, hogy Kim miatt valószínűleg kiakadtál.
- Honnan tudta, hogy eljövök otthonról? És hogy veled akarok majd találkozni?
- Talán, mert tudja, hogy imádsz velem lenni, és hogy az elragadó személyiségem vonz téged, mint a méz Micimackót! – az a mosoly az arcán! Istenem, hihetetlen ez a pasi! Más, mint Mike. De pont ez benne a jó. Ma például egy bőrkabátot viselt, egy sötét nadrággal, meg egy sportcipővel. A haja most sötét volt, már nem festegette ötpercenként, kicsit göndörödött is egy-két tincs, és az arcán pár napos borosta díszelgett. Egyszóval szívdöglesztő volt! Mike-nál nem tetszett jobban, de másként hatott rám…
- Az a baj, hogy nem tudok ellentmondani neked! – mosolyogtam fel rá, mire életünkben először, irtóra zavarba ejtően nézett rám. Mármint eddig is, ha hülyéskedtünk, előfordult, hogy úgy tettünk, mintha lenne valami. Mint az első találkozásnál is, ahogyan végigmért. Most viszont kicsit más volt ez. Talán, mert haragudtam Mikera, talán nem ezért. De kiszáradt a szám és a gyomromban valamilyen madarak kezdtek csapkodni a szárnyaikkal.
- Az sosem baj, egyszer kihasználom ezt! – mosolygott, majd enni kezdtünk. Leültünk egy padra és csak nézelődtünk.
- De érted, ott kotyvaszt valamit az én konyhámban! – morogtam kicsivel később.
- És bűvöli Mike-ot…
- Mi van köztük? Nekem nem mondott semmit.
- Csodálkozol? – pillantott le rám kérdőn, mire értetlenkedve néztem fel rá. – Mióta hazajöttetek, és az több, mint egy hete volt, fújsz rá! Látja, nekem elmondta.
- Látja? Miből? Én ugyanúgy viselkedem vele, ahogyan eddig.
- Azt mondja, megjátszod – na erre köpni-nyelni nem tudtam.
- Mi van? – nyöszörögtem végül.
- Szentül hiszi, hogy színészkedsz, mert, idézem: „Nem lehet, hogy Bekka és Mike pont akkor vesszenek össze, mikor Léni látványosan kiakad Kim miatt. Tutira haragszik rám, csak nem meri mutatni!”
- Ó – ennyit tudtam mondani. Csak pislogtam magam elé. Honnan a francból vesz ilyeneket? És miért foglalkozik azzal, hogy mit írok le a történetekben? Az nem tartozik a való életünkhöz!
- Nézd, én tudom, hogy téved. Mármint tudom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.
- Ezt megmondanád neki is? – hördültem fel, mire békítőleg rám mosolygott.
- Az én tisztem?
- Nem, bocs… - sóhajtottam, majd a zöldellő fákat kezdtem szuggerálni. – Nem csinálunk valamit?
- Mihez lenne kedved?
- Őszintén? – kérdeztem vissza, mire fény gyúlt a szemében.
- Bármiben benne vagyok, lökjed!

A székben ültem, Chester fogta a kezemet, és közben a sráccal beszélgetett, aki előkészítette a műszereket. Én inkább oda se néztem, ha megláttam volna a nagy hatalmas tűszerű valamit, tutira sírva rohanok ki innen. Igaz, az én ötletem volt, Chez meg naná, hogy benne volt a dologban, de azért mégis… Azonnal elindultunk, persze volt neki ismerőse, hogy ne lett volna? Nem is olyan régen még neki is volt ilyenje, csak nem ott, ahova én tervezem tetetni. A srác megkérdezte, hogy kész vagyok-e, én pedig újult lelkesedéssel bólintottam. Chester felhúzta a hasamról a pólómat, és bíztatóan vigyorgott rám. Neki tetszett ez az egész, és ez rám valahogy jó hatással volt. A srác kedves volt meg jó fej, beszélt hozzám közben. Lefertőtlenítette a bőrömet, majd a hatalmas, hajlított tűvel közelített. Chester sötét szemeibe fúrtam a pillantásomat. Más volt, mint Mike. Mikenak is sötétbarna szemei voltak, de nem ennyire. Mást is sugárzott a kettejük tekintete. Mike magabiztos volt, komoly, mégis kedves és már a pillantásából is megmondja az ember, hogy rettentő okos férfi. Chester ezzel szemben a tekintetével is tükrözte, hogy élvezi az életet, mindig vidám volt, rendkívül játékos és őrjítően vad – a női szótár legjobb értelmében vad -.

- Áucs! - szisszentem fel, mikor a srác átbökte a köldökömnél a tűt, és oda is pillantottam. Ez azért nem ment egy csettintésre, mintha egy pisztollyal csak a fülemet szúrattam volna át.
- Nézz rám, Hel! – Chester hangja határozott volt, s ahogyan felé fordítottam a pillantásomat láttam, hogy mosolyog. Valószínűleg nem akarta, hogy rosszul legyek a látványtól, de az őszinte, kedves pillantásától azonnal elmúlt minden félelmem.
- Kész is vagyunk! – szólt Max, én pedig mosolyogva néztem a köldökömre.

Hazafelé kaptam egy olyan piercinget Cheztől, amit majd a gyógy darab után tehetek be, két hét múlva. Néztem a kék kövecskét benne, és mosolyogtam. Kicsit fájt a köldököm körül, de ez normális volt. Belépve az ajtón szerencsére már nem találtuk ott Kimet, úgy tűnik Mike gyorsan letudta a csajt…

- Hát ti merre…? – kérdezte volna, mikor beléptünk a nappaliba, de azt hiszem a kezemben tartott, átlátszó kis zacsiban lévő tárgyról már volt egy sejtése, hogy merre voltunk.
- Elvittem Lénit kicsit erre-arra. Ettünk, ücsörögtünk a parkban, beszélgettünk…
- És csináltattatok egy piercinget? – vágott közbe Mike, és lassan felkelt a kanapéról, majd odasétált elénk.
- Igen – bólintottam.
- Nem is mondtad, hogy akarsz! – pillantott le rám, én pedig halványan elmosolyodtam. Te sem mondtad, hogy ma reggel a lotyódat találom a konyhánkban! Legszívesebben ezt mondtam volna.
- Improvizáltam – megrántottam a vállamat.
- Na, én megyek! – egy puszit kaptam Chestertől, majd Mike elment vele, hogy kikísérje. Felmentem a szobámba, és eltettem az egyik fiókomba a kis ékszert, majd elővettem a laptopomat. Habár tegnap azért maradtam bent éjszaka az irodában, mert mindent elintéztem, volt még egy apróság, amit neten lerendeztem öt perc alatt. Közben Mike is feljött, és leült mellém. Nem szólt, csak nézett, én pedig miután lecsuktam a laptop fedelét, kérdőn néztem rá.
- Mi az?
- Nem mutatod meg? – nem feleltem, csak elfeküdtem az ágyamon, és felhúztam a pólót a hasamról.
- Még semmi különös, csak sima ezüst.
- Piros… - motyogta, én pedig lenéztem.
- Bőrpír, ez normális – legyintettem. – Nem tetszik – nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Láttam az arcán.
- Nem, nem erről van szó. Csak nem hittem volna, hogy olyan lány vagy, aki szeretne ilyesmit – a szavai cseppet voltak csak felkavaróak…
- Miért milyen lánynak tűnök én? – próbáltam nyugodt maradni, egy álarcot felvenni, és ahogy elnéztem sikerült is. Tök nyugodtan kezdett beszélni.
- Nem tudom, csak… Tudod, mikor van egy érzésed egy emberrel kapcsolatban. De neked ezt tudnod kéne. Te írtál rólam úgy is, hogy nem ismertél. Biztos vannak olyan dolgaim, amikkel megleptelek.
- Ez nem válasz a kérdésemre! – belenéztem a barna szemekbe, és tényleg egy őszinte választ vártam.
- Hát olyasvalakinek néznélek, mint Bekka. Persze a többiekben is van belőled valami, de leginkább rá hasonlítasz… - nagyobbat nem is tévedhetnél! Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna ezt, de inkább lenyeltem a kikívánkozó szavakat.
- Hát… - megvontam a vállamat, és elfordítottam róla a pillantásomat. – Együnk valamit, én éhes vagyok…

Hogy milyen érzés volt ezzel szembesülni, hogy olyan lánynak néz, mint Bekka és társai? Sosem leszek olyan. Én nem vagyok olyan tökéletes. Se nem értek a zenéhez, se a rajzoláshoz, az énekléshez, sőt, még olyan okos sem vagyok, hogy tanár legyek. Hiszen pont hogy az ellenkezője az igaz, otthagytam az egyetemet. Kiábrándító volt hallani ezt. De nem belőle ábrándultam ki, hanem magamból. Így hát most már tökéletesen látszik, hogy nem illenék mellé, mint a barátnője.

Közeledett Chester szülinapja, de mivel huszadika hétfőre esett, így azon a héten szombaton tartottuk meg az ünneplést. Úgy beszéltük meg, hogy nem megyünk el sehova, hanem összehívunk mindenkit valakihez. Chester is tudta a dolgot, nem titkoltuk előle, amúgy is rettentően várta már, hiszen idén lesz harminc éves kereken. Alig várta, hogy mind összegyűljünk, és bulizzunk egyet. Így hát mondtam Mikenak, hogy ha neki nem gond, vállaljuk be a házigazda szerepét. Én majd szépen összekészítek mindent a segítségével, és el is tudunk majd takarítani együtt másnap. Belement, kifejezetten tetszett neki az ötlet.

Így hát szombaton együtt elmentünk bevásárolni, amit természetesen egy-két fotós is megörökített. Mike mormogott egy kicsit, de végül nevetésbe torkollott a dolog. Kis morcos!
Este szinte meg sem lehetett mozdulni a lakásban, annyian voltunk. Rengeteg embert ismertem már én is tavaly nyárról, de főleg a mostani időszakból, de mégis egy csomóan voltak, akik ismeretlennek bizonyultak. Persze nem sokáig, mert hol Mike és Brad, hol Chester cibált ide-oda hogy bemutasson még valakinek.
Az ivászat adott volt, minden csúszott, amit vettünk, és amit a többiek hoztak. Éjfél felé Chez felbontotta az ajándékokat, és ahogy láttam mindnek örült. Mike és én közösen ruháztunk be, és örültem, hogy tetszik neki. Bár nem is kételkedtem abban, hogy Mike eltalálja-e a megfelelő meglepetést.
Szólt a zene, de beszélgettünk is, táncoltunk, ittunk, nevettünk. Tényleg nagyon jó volt, jobb, mintha valami puccos helyre mentünk volna. Éjjel fél három felé kezdtek elindulni a vendégek haza, és négyre már csak a Linkin Park tagjai maradtak és én. Valahogy mindig is így képzeltem, hogy ők tényleg egy csapat, és nem csak a színpadon, hanem az életben is. Végülis már tíz éve együtt vannak, összeszoktak.

- Hát, tényleg köszönöm nektek srácok! – vigyorgott Mikera és rám az ünnepelt, én pedig odasétáltam és megint megöleltem.
- Igazán nagyon szívesen! Örülök, hogy tetszett.
- Lehet, hogy ezentúl róla fogsz írni? – Mike hangja, de főleg a kérdése eléggé meglepett mindünket. Idővel mindannyian megtudták, hogy Mikeról és róluk írok, így mind olvassák a fordításokat, amiket Mike készíttet. Tudták, miről van szó.
- Mi van? – kérdeztem vissza, és szembefordultam Vele. Mérgében felkapta az asztalon lévő egyik poharat, és megitta a benne lévő valamit.
- Hát, csak mostanában többször összezördültünk, és gondoltam Chester kedvesebb is veled, meg hát gondolom neked jóképű is.
- Megint itt tartunk? Egyszer már megkérdeztél felőle, nem? Amúgy meg nem értem mi a fene bajod van velem! Nem csináltam semmi rosszat!
- Hát hallod, én sem értem, hogy neked mi bajod van velem! – kezdett benne felmenni a pumpa, láttam rajta. Ismertem már annyira, hogy tudjam, kihúztam a gyufát. Pedig nem is akartam!
- Az a bajom, hogy hülye vagy! Furcsán viselkedsz. Egyszer minden rendben, olyan, mint tavaly nyáron, máskor meg pont ilyen vagy, mint most!
- Tavaly nyáron? Tavaly nyáron alig ismertük egymást! – kiáltott fel.
- És? Akkor az a jó, ha azt se tudod, hogy ki vagyok? Úgy könnyebb kedvelned? Ennyire idegesítelek?
- Ne forgasd ki a szavaimat! Te viselkedsz furcsán, nem én. Igen, Wellington óta egy… egy…
- Na, igen? Mondd csak, mi vagyok azóta? – provokáltam Őt, szerettem, ha az emberek a szemembe mondták, amit gondoltak rólam, Tőle meg pláne elvártam ezt.
- Egy idegbeteg liba! – vágta rá, és összeszűkített szemekkel meredt rám az asztal túloldaláról.
- Ó, hát köszönöm szépen, ez még egészen kedves megfogalmazása volt a dolgoknak. Mr. Mike „Megkefélem A Volt Barátnőmet Az Öltözőben” Shinoda!
- És ez neked miért fáj?
- Mert a legjobb barátom vagy, és baszol beavatni ezekbe a dolgaidba. Együtt élünk, de néha olyan, mintha nem is ismernélek! – oké, most én voltam a gyáva, de jobban hazudtam, mint gondoltam volna. Nem azt mondtam, hogy mert szeretlek, hanem előjöttem a barát kártyával. Na szép! Az arcán most láttam csak igazán, hogy kiakadt. Furcsán grimaszolt egyet, majd nekem esett.
- Ha a legjobb barátom vagy, akkor miért úgy beszélsz, mint egy sértett barátnő? Nem csaltalak meg vele, vagy ilyesmi. És jogom van az életemmel, és a volt barátnőmmel is azt csinálni, amit csak akarok!
- Hát tudd meg, hogy nekem is jogom van Chestert megölelni, ha akarom! Ki a faszom akkor a féltékeny?
- Ugyan, ne nevettesd ki magad! – kiáltott fel egy széles kézmozdulat kíséretében.
- Te ne! Ne csináld ezt! Most miért veszekszünk? Ma minden olyan jó volt… - szaporán kapkodtam levegő után, mert bár békítőnek szántam a szavaimat, mégis visítottam őket.
- De, mondd ki, mondd ki, hogy mi bánt!
- Az hogy lefeküdtél vele! – ordítottam. – Az, hogy idehozni is volt képed!
- Hát akkor bocsánatot kérek, szólnom kellett volna! – gúnyolódott.
- Az, hogy most a szádba adom a szavakat, már nem ment meg a szememben, pláne, ha üvöltözöl velem!
- A francba is, én ezt az egészet nem így akartam! – a pohár hangosan csattant az asztalon, én pedig tehetetlen dühvel néztem, ahogyan három darabra tört az üveg, felsértve ezzel Mike kezét. A többiek csak némán és döbbenten álltak körülöttünk.
- Mégis hogyan akartad másképp? Nem te tetted ezt az egészet velünk? – kiabáltam az arcába, bár egy asztal választott el tőle.
- Miért nem vagy képes megbocsátani az Isten szerelmére? Miért nem vagy kicsit megértőbb?
- Mit értsek meg ezen, hm? – dörrentem rá, majd mérgesen lesöpörtem az asztalról egy borosüveget, ami hangos koppanással ért földet. – Miért én legyek a megértő, miért nekem kell elnéznem neked mindent?
- Nem is tudom, talán mert nekem köszönhetsz mindent, amid van! Lehetnél kicsit hálásabb is! Miért van az, hogy a kurva fanficeidben tudod, hogyan viselkedj velem, de az életben nem? – ököllel az asztallapra csapott, a vére csíkot húzott a barna fán, és egy pillanatra azt hittem, hogy átugrik fölötte és felpofoz, vagy hasonló. Viszont a szavai mély tőrt döftek a szívembe.
- Nem vagyok Bekka, Mike! – ordítottam magamból kikelve. – Sajnálom, ha nem vagyok olyan tökéletes, mint ő! És nem vagyok olyan sem, mint Sarah, nem vagyok hozzád hasonló, nem értelek úgy meg! Nem vagyok Rose, nem vagyok Amy! Heléna vagyok… - üvöltöttem, Ő pedig döbbenten nézett vissza rám. – Aisha, Jo, Netti mind kitalált alakok, fogadd el, hogy neked nem ők jutottak! Egy sem közülük!

Nem vártam meg, míg megint valamit a fejemhez vág, inkább felmentem a szobámba, jelzésképp olyan erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ahogyan csak bírtam, majd úgy, ahogy voltam befeküdtem az ágyamba.

Teltek a napok, mi pedig úgy tettünk, mintha az egész meg sem történt volna. Csupán a kezén lévő kötés jelezte, hogy nagyon csúnyán összevesztünk. Látszólag neki a tettetés könnyebben ment, mint nekem, bár én is jól játszottam úgy érzem, de belül pokolian fájt. Közben Fanni is egyre többször hívott, nagyon kikészült az otthoni dolgok miatt. Nem győztem vigasztalni, és mondani neki, hogy szedje a sátorfáját és jöjjön ki utánam. Már volt annyi spórolt pénzem, hogy a repülőjegyét kifizettem volna, bőven volt annyim, több is. Mike nem kis fizetést adott nekem, bár néha úgy éreztem megérdemlem. Ez a következő fellépéseknél ez egyre jobban bebizonyosodott. Olyan helyzetek elé állított néha, hogy még Ő is meglepődött. Végül persze megoldottunk mindent.

Elment az április, a május és a június is, mind a legnagyobb rendben. A legnagyobb tettetett rendben! Én egyre jobban belejöttem a dolgokba, Mike egyre többször mosolygott rám ismét, én pedig voltam olyan idióta, hogy megint csak fülig belezúgtam. Na persze jó kérdés lett volna, hogy mikor nem volt így?
Július elején aztán Fanni igenlő válaszára kénytelen voltam Mike elé állni.

- Mike, lenne itt valami… - ültem le mellé a nappaliban egyik este.
- Igen? – le nem vette volna a szemét a sorozatról, amit úgy imádott, én pedig csak megcsóváltam a fejemet. Szerettem benne ezt is.
- Fanni végre eldöntötte, hogy kijön. És… szóval akkor nekem el kell költöznöm.
- Micsoda? – úgy fordult felém, mintha csak azt mondtam volna neki, hogy kitört a harmadik világháború és mind itt pusztulunk.
- Hát nem hagyom egyedül, nem ismeri Los Angelest. És amúgy sem lenne egyedül pénze bérelni egy lakást.
- De te… el akarsz költözni tőlem? – az arcára kiült a döbbenet és főleg a félelem. Ez pedig jól esett nekem.
- Nem akarok, dehogy! Szeretek itt élni. De nem mondhatom neki, hogy álljon meg a saját lábán rögtön.
- Ó, hát igen. Értem… - dörmögte, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Na, Mike… - odacsúsztam mellé, és magamhoz öleltem. – Ettől mi még minden nap találkozhatunk…
- Az nem elég… - morogta, amin elmosolyodtam.
- Tudom, nekem sem… - na igen, megint egy olyan furcsa szituációban voltunk, amit félre lehetett volna érteni.
- Hát miért nem jön ide? Van lent még egy szobánk… - pillantott rám reménykedve, én pedig eltátottam a számat.
- Nem várhatom el Tőled, hogy…
- Figyelj, nekem az mindennél fontosabb, hogy téged magam mellett tudjalak!

Ez a mondata volt az, mikor képtelen voltam ellenkezni. Nem volt számára ismeretlen Csicsi, szóval tudta, hogy milyen, és nem volt kifogása. Fanni is csak csodálkozott, és habogott össze-vissza, mikor elmondtam, hogy ez lesz. Két hét múlva pedig már a LAX-on ölelhettem magamhoz a régen látott unokahugicámat. Hiányzott nagyon, és ez csak most tudatosult bennem, hogy itt volt. Mikenak a hazafelé vezető úton legalább ezerszer köszönetet mondott, és hogy majd egyszer meghálálja. Én csak nevettem. Mike kicsit zavarban volt a sok köszönettől, Fanni pedig életében nem volt még ilyen lelkes. Úgy tűnt most már minden rendben lesz.

2012. január 2.

One Step Closer - Chapter 16



16. Do you feel the same? … No, you don’t.

- Fáradt vagy? – halk hangja most is melegséggel töltötte el a szívemet.
- Kicsit… - hiszen nem aludtam semmit, tettem hozzá magamban. De neki ezt nem kellett tudnia. – Ugye nem hagytad otthon az asztmagyógyszered? – pillantottam rá kérdőn, mire elmosolyodott. Kedvesen, elnézően.
- Nem – bólintottam, majd hátrahajtottam a fejemet az ülésen.
- Alszom egy kicsit…

A puszit tisztán éreztem az arcomon, ezzel kívánt szép álmokat. Olyan dolgokat csinál mindig, amikkel összezavar. Ez is egy ilyen volt. Halkan még hallottam, ahogyan hátrafordult Ryu felé, akivel beszélgetni kezdett a koncertekről, de én már álomba zuhantam.

**

- Hol van az a sapkám, amin volt az a…? - Mike úgy rohangált össze-vissza, mint a mérgezett egér. Csak magamban somolyogva odasétáltam az egyik erősítőhöz, felvettem róla a sapkát, majd elkaptam a mellettem éppen eligyekvő Mike-ot.
- Itt van, gyere már ide! – visszarántottam hozzám, és lábujjhegyre állva a fejére csúsztattam a sapkát.
- És a jack, ami való a keverőhöz?
- Már bedugtam, ne aggódj! – nevettem rajta, imádtam, hogy így pörgött.
- Ne röhögj ki! – meglökte a vállamat, amitől kicsit hátra léptem, de két másodperccel később már a mellkasához szorított, és szorosan ölelt magához. – Kívánj szerencsét!
- Nem lenne rá szükséged, de sok szerencsét! – motyogtam a mellkasának.

Beatdown még megtalált a fellépés kezdete előtt, és valamit nagyon magyarázott a wellingtoni koncerttel kapcsolatban. Idegesen rohantam kifelé a helyszínről, hogy telefonálhassak, de sajnos helyre már nem tudtam hozni a dolgokat.
Visszamentem, hogy legalább élvezhessem kicsit a zenét. Az In the end közepére értem vissza, s kicsit bosszankodtam, hogy lemaradtam az It’s going down-ról és a Dolla-ról.
A színpad mellett táncoltam és mondtam a szöveget, s lassan kezdtem felengedni. Mike csak megérti a dolgot!

- Úr isten, végem van! – lihegett mellettem, Spencer, az egyik road, akinek el kellett rohannia, szó szerint, egy új erősítőkábelért.
- A lényeg, hogy megoldottad! – veregettem meg a hátát.
- Te oldottad meg, halvány fingom nem lett volna róla, hogy itt hol a fenébe lehet ilyet szerezni ilyenkor!
- Ez a dolgom… - legyintettem, bár tényleg én magam is csodálkoztam. Még Pécsen is képes vagyok a mai napig eltévedni, vagy nem megtalálni dolgokat, helyeket, épületeket. Erre Szingapúrban tudom, hova kell menni? Furcsa. Bár mondhatnám, hogy Mike-ért mindent!
- Egyszerűen nincs kedvem lejönni onnan! – Ryu ugrott le elénk a színpadról, de már nézelődött is visszafelé. A többiek is lefelé jöttek lassan, de annyira tapsoltak és visongtak az emberek, hogy vigyorogva hajoltak le a színpadról és pacsiztak le velük.
- Menj, tegyél minket népszerűvé! – picit oldalba böktem, és rámosolyogtam, amitől ő csak még jobb kedvű lett.
- Jól bánsz velük ahhoz képest, hogy lány vagy! – mondta Spencer, majd elindultak szétszedni a cuccokat a színpad háta mögött.

Hát köszi - tudtam volna mondani, de inkább csendben maradtam. Könnyű volt velük, úgy kezeltek, mint egy havert, szóval nem volt nehéz. Bár én nem dirigáltam nekik, nem voltam én itt senki. Mike volt a főnököm, amit mondott, elintéztem. Vagy elintéztettem. Oké, a roadok fölött voltam valahol a ranglétrán, de ki foglalkozott ezzel? Mind egyenlők voltunk.

- Milyen volt a hang? – Mike kérdése váratlanul ért, azt sem vettem észre a nagy elmélkedésben, hogy lejöttek az emelvényről.
- Tak halk volt kicsit, de nem vészes!
- Nem tudom miért mindig velem van a baj… - mormogta rögtön az említett, mire kedveskedve megsimogattam a vállát.
- Nem volt ez baj, attól még jó volt. Csak halkabb voltál, mint a többiek…
- Na mindegy… - úgy sétált el mellettem, mintha vérig sértettem volna, pedig nem állt szándékomban. Ijedten pillantottam fel Mikera, aki összepréselte kicsit az ajkait, és Tak után nézett, aki kisétált az egyik ajtón.
- Én nem úgy értettem – motyogtam megilletődötten. Nem értettem, mi lelete Takot.
- Tudom. Mindig megbeszéljük ezeket, szerintem nem ez a baja – még meg is rázta kicsit a fejét. Levette a baseball sapkáját és megdobott egy mosollyal. – Semmi gáz, nyugi! Hogy tetszett? – átkarolta a vállamat, és elindultunk mi is kifelé.
- Nekem nagyon! – vígan karoltam én is át a derekát, és mosolyogva bújtam közelebb hozzá.

Kint kattant pár fényképezőgép, de nem érdekelt bennünket soha, Mike aláírt pár papírt meg CD-t, majd beszállt mellém a kocsiba. Amúgy is írtak már ez alatt az egy hónap alatt rólunk pár dolgot otthon, LA-ben. A média úgy tálalta a költözésemet, ahogyan éppen kedve tartotta. Voltam én eltartott partipicsa, igaz szerelem, és titkolt terhes is. Ezeket a cikkeket sosem olvastam végig, a képeket megnéztem, aztán elhajítottam a lakás vagy az iroda másik felébe őket. Aki őrizgeti ezeket, az Mike, de hogy hol pontosan azt nem tudom. Annyit szokott mondani, hogy jobb, ha mindegyikből van egy példányunk. Hát felőlem rendben!

- Van egy kis meglepetésem Wellingtonban! – mosolygott rám, miközben ráhajtottam a fejemet a vállára.
- Jaj, most hogy mondod nekem is! – inkább felültem rendesen, hogy ha akarja leszedhesse a fejemet. – Szóval Beatdown-t hívták otthonról, mondjuk nem tudom miért nem engem, de ezért még kapni fognak – itt kicsit mintha zavarba jött volna, kettőt is pislogott egymás után. Már meg tudtam mondani, hogy ezek a jelek mit jelentenek. – Wellingtonban a szállodában teltház van és nekünk eggyel kevesebb szobát foglaltak le valamiért.
- Ó… - ennyit mondott, miközben kibámult az ablakon.
- Ne haragudj, én nem is sejtettem, hogy ezzel baj lesz! Azt a számot mondtam, amit te adtál, de ők elkevertek szerintem valamit, vagy nem tudom. Bocsáss meg! – nem akartam galibát okozni, de tényleg.
- Jaj, semmi baj! Majd mi alszunk együtt, nem nagy cucc! – legyintett, és bíztatóan rám mosolygott, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.
- Igen… - bólogattam, s visszadőltem a vállára, de aztán gondolkodni kezdtem. – Te, Mike!?
- Hm?
- Nem lenne az a többieknek… furcsa, meg hát… nem is tudom – makogtam.
- Senkinek semmi köze hozzá, hogy együtt alszunk-e vagy sem! – vágta rá csípőből. Hát igen, ez volt Mike. Ha elhatározott valamit, az úgy is volt, punktum.
- Nincs hát, csak gondoltam megemlítem…
- Túl sokat agyalsz, Hel! – kuncogta, s a karját átdobta a vállam felett, majd puszit nyomott az arcomra. Ilyenkor totálisan úgy éreztem, hogy járunk, és egy pár vagyunk.

Szingapúr gyönyörű város volt, tele színes, éjszakai fényekkel, hömpölygő embertömeggel, csodás épületekkel. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. És hogy miközben taxizom a városban, közben Mike cirógatja a vállamat, azt meg pláne nem hittem volna. Nem szabadott beleképzelnem ezekbe a mozdulataiba semmit, tudtam jól. Már nem egyszer csalódtam kicsit miatta, és nem akartam megint átesni annak a bizonyos lónak a másik oldalára. Ám ahogyan közelebb hajolt az ablakhoz és engem is húzott magával, hogy mutathasson valamit, mégsem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek Benne. Ahogyan az ajkai mozogtak, vagy ahogyan kifelé lesett azokkal a nagy, barna szemeivel…

- Mike? – susogtam közel az arcához. Érdeklődve rám nézett, szinte fájt, ahogyan a pillantása láthatatlanul simogatta az én bűnös lelkemet.
- Igen? – kérdezte, majd visszadőltünk a helyünkre, s Ő mosolyogva várta, hogy kinyögjem, amit akarok.
- Egyszer megtanítasz zongorázni? – igen, ez is egy kérésem lett volna, de nem most. Valahogy nem jött a számra: te is ugyanezt érzed?
- Ó, persze! Imádni fogod, valami fantasztikus érzés, ahogyan az ujjaid alatt egy zene születik… - és csak mondta és mondta, én meg bólogatva figyeltem.

Átestem a ló másik oldalára, bizony. Sürgősen le kellett állítanom magamat!
Nem is mertem többet hozzászólni, és inkább csendesen figyeltem a várost. Mike ujjai még mindig a karomat simogatták, valamikor - talán teljesen öntudatlanul - beletúrt kicsit a hajamba, és puszit nyomott a fejemre. Mintha ez olyan totálisan mindennapi és természetes dolog lenne. Nos, nem is lenne ezzel semmi baj, ha néha nem kattanna el az agya odabent, és nem menne át bolondba.

A koncertek nagyon jól sikerültek, bár volt egy-két fennakadás, amit nekem kellett megoldanom. Na persze nem egyedül, Mike segített. Egyrészt, mert még csak most indultam ebben a szakmában – ami egyébként nem is tudtam, hogy micsoda, én vagyok a mindenes, vagy mi? -, meg hát Mike szeretett mindenben részt venni, és azt hiszem ez így volt jól.

Wellingtonban aztán valóban egy szobába költöztünk be. A többiek nem szóltak egy rossz szót sem, minta nekik sem lenne ebben semmi különös. És tényleg volt egy meglepetése is. El sem akartam hinni, hogy a koncert napján hajnali ötkor ébresztett. Úgy nézhettem rá, mint egy hülyére, mert egész reggel rajtam nevetett. Hétig összekészültünk, reggeliztünk, majd elindultunk. Amikor megláttam, hogy hova megyünk, felnevettem. Bérelt nekünk biciklit, tudta, hogy ez volt az egyetlen sport féle, amit űztem még Magyarországon, és hogy ez hiányzik nekem. Körbe-körbe tekertünk a város körül, kettesben, és rengeteget beszélgettünk. Jó volt, és örültem, hogy végre más közegben is vagyunk kicsit, nem ott, ahol a többiek. Mert azért közöttük nem ugyanolyan minden. Imádtam őket, az, hogy megismerhettem a srácokat, nekem rettentően sokat jelentett, de néha jó volt csak Mikekal lenni.

Este a koncert kezdete előtt viszont Mike kissé megőrült. Megint. Folyton idegesen mászkált, kérdezgetett mindenkit, kiabált, amit nem szokott, és úgy egyáltalán láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Csak néztem, figyeltem az arcát, hátha rájövök, hogy mi is van, de semmi tippem nem volt.

- Hé, higgadj le egy kicsit! – kaptam el a karját, és rántottam magam mellé a kezdés előtt nem sokkal. A falnak nyomtam, kezeimet a vállaira simítottam, és nyugtatóan próbáltam rá pillantani.
- Jól vagyok, csak nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy a Wedd-féle erősítők nem jók! – a végét már üvöltötte a roadoknak címezve, akik úgy iszkoltak el messzebbre, mintha maga a Sátán üldözte volna őket, én meg fintorogva befogtam a fülemet.
- Mike, kérlek… Mi a fene bajod van? – kérdeztem fáradtan. Egyrészt korán keltett ma, másrészt már jócskán csinált nekem plusz munkát, elfáradtam.
- Semmi – sóhajtotta, de nem nézett rám, elnézett a vállam fölött. Hazudik! Ez is egy jel volt, amit az én antennáim már tökéletesen fogtak.
- Mondd el! – kértem.
- Mondtam, hogy semmi, Léni! – kiabált rám, én pedig hátrahőköltem tőle. A kezeimet azonnal levettem a válláról, és hátráltam két lépést. Megijedtem, még sosem beszélt így velem. Az Ő szemében is láttam a felismerést, hogy most túl messzire ment. Kissé megijedt, láttam rajta, és már szólni akart volna valamit, de nem hagytam.
- Kezdünk, menj! – utasítottam, majd futólépésben megindultam a kijárat felé. A fülemből kiszedtem a fülhallgatót, amin hallottam a többieket, és a kicsi mikit is elhajítottam az egyik asztalra. Kiszálltam mára.

Nem kívántam sok szerencsét, nem öleltem meg, nem adtam neki egy bátorító puszit. Egyszerűen kiléptem a helyről, és megálltam a fal mellett az utcán. Oké, talán kicsit túlzásba estem, de kezdem unni, hogy mikor úgy tartja kedve, akkor úgy csinál, mintha az ellensége és nem a barátja lennék. Mély levegőket vettem, leültem a járdára, és csak néztem magam elé. Mikor már sejtettem, hogy a vége felé jár a koncert, visszamentem. Odaálltam a színpad mellé, és csak néztem Őt. Azt, ahogyan mozgott, ahogyan ajkai a szavakat formálták, és a mindenre elszánt tekintetet. Amikor Fort Minort ad elő, akkor más. Olyan érzés nekem is, egyy egyszerű hallgatónak, mintha mindenre képes lennék. A dallam, a szöveg, mindben benne van az érzés, hogy „és én vagyok a legjobb, mindenki más kapja be!”. Imádtam ezt, szerettem, hogy felvértezett a zenéjével a mindennapok ellen. Hogy úgy érezhettem egy kicsit, hogy én is része vagyok ennek a világnak, hogy valami különleges részese vagyok. És azt hiszem, az emberek többsége szintén ezt érezte, azért is szerették ennyire őket. Mike-ot.
Nem is lett volna minden jó, ha megint nem találnak meg engem is valamivel! Alá kellett írnom még pár papírt, a főszervező megkeresett velük, így nem állhattam ott, mikor lejöttek a színpadról. Elmentünk egy csendesebb helyre, amolyan ideiglenes irodának néztem. Átolvastam a papírokat, Mike azt tanította, hogy sose írjak alá semmit anélkül, hogy ne bizonyosodnék meg róla, hogy átverés-e vagy sem. Szóval kicsit később értem vissza, és a srácokat sehol sem láttam. Már vagy háromnegyed órája lecsengett a koncert, a nézők elindultak kifelé, én pedig Mike öltözője felé vettem az irányt. Sejtettem, hogy ott vannak, de arra nem is számítottam, hogy nem egészen így van.

Hosszú, szőke haj, karcsú testalkat, gyönyörű arc. Legalábbis én így láttam őt, Kimet. Mike és ő önfeledten csókolóztak, és a lány éppen azon szorgoskodott, hogyan bontsa ki minél előbb Mike övét, míg Mike már a melltartó kikapcsolásával foglalatoskodott. Visszacsuktam az ajtót, halkan, hogy meg ne hallják, és letaglózva álltam a folyosón. Hogyan kerül ide, Wellingtonba Kim? Mike hívta? Vagy véletlen? Persze, hogy nem véletlen, a lány biztosan így akarta. Lehet, hogy ezért volt olyan Mike? De idegesnek látszott, mintha zavarná valami, ezzel ellentétben itt azonban nem úgy tűnt, hogy idegesíti a lány. A vérem felforrt, rettentően dühös lettem. Mikera is, és magamra is.

Talán csak most esett le igazán, hogy Ő is ember. Hogy Ő is csak egy egyszerű férfi.
Megfordultam, gyorsan le akartam lépni, nehogy valaki megtudja, hogy láttam ezt, de nem jött össze.

- Ezt ne mondd senkinek! – Tak hangja halk volt, sötét szemei komolyan csillogtak, szinte már vádlón nézett rám. Láttam a tekintetében, hogy nem tudja elfogadni a tényt, hogy kémkedtem Mike után.
- Nem fogom! – ígértem suttogva. Ő viszont nem állt el az utamból, úgy nézett le rám, mintha megöltem volna valakit. Szinte remegtem az indulattól, a felgyülemlett feszültségtől, és direkt úgy mentem el mellette, hogy a vállaink összekoccantak. Sosem vesztem össze egyikükkel sem, sosem volt feszültség köztünk. Most viszont láttam Tak szemében a vádat, hogy én csak egy újonnan jött betolakodó vagyok.

Egyértelművé vált számomra, hogy Tak valamiért mostanság nem kedvel, de nem tudtam az okát. Viszont most kicsit sem izgatott, hogy ő nem bír, sokkal inkább foglalkoztatott, hogy Mike kis légyottot szervezett Kimmel. Fájt, baromira. Az utcán sétáltam, nem volt kedvem taxizni. Nem volt messze a hotel, de nem is érdekelt volna, ha kilométereket is kellett volna megtennem. Egyedül éreztem magam, mint a kisujjam. Előkaptam a mobilt, amit Mike nekem adott, és azonnal tárcsáztam.

- Szia! – az álmos hangon elnevettem magam, de a szemeimből már folytak a könnyek. Nem tehettem róla.
- Ne mondd, Fanncs, hogy aludtál!
- Dehogynem! Álmos voltam… - hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mi újság?

Elmeséltem neki mindent, majd két órán keresztül beszélgettünk még. Már a szobánkban voltam, Mike pedig sehol. Igyekeztem arra összpontosítani, amit Csicsi mond. Otthoni gondok, a suli meg az apja. Elege volt, most már tényleg. Sajnáltam szegényt, nagyon szerettem őt, szerettem volna, ha végre boldog.

- Kijöhetnél hozzám!
- És lakjak én is Mikenál? Nem hiszem…
- Akkor keresnénk nekünk lakást… - persze nem gondoltam komolyan egy percig sem, hogy otthagynám Őt, annak ellenére sem, hogy éppen Kimmel hetyegett. – Gondold meg! Én várlak bármikor.

Még beszéltünk kicsit, aztán elköszöntünk. Csak álltam az erkélyen és egyik szál cigit szívtam a másik után. Tudtam, hogy Mike utálja, ha bagózom, mondta, de nem érdekelt. Annyira megbántott, hogy majd’ belehaltam. Tudni, hogy mást csókol, és mást szeret – akár lelkiekben, akár testileg -, maga volt a megtestesül kín.

- Szia! – nem is hallottam, hogy nyílt volna az ajtó. Hátrafordultam, s megpillantottam, ahogyan az erkélyajtóban ácsorog. Ajkain kedveskedő mosoly, szemeiben csillogás. Ez pedig most tudtam, nem nekem szól. A szívem mintha kőből lett volna, éreztem azt is, hogy az arcom megfeszül.
- Hello! – motyogtam, majd újra beleszívtam a szálamba. Elgondolkodva nézte, ahogyan kifújom a füstöt. Sejtettem, hogy azon agyal, hogy beszóljon-e vagy sem. Végül nem tette.
- Azt hittem, alszol már.
- Minek? Holnap megyünk haza, majd kialszom magam otthon – megrántottam a vállamat, és elfordultam tőle. Képtelen voltam ránézni, mikor tudtam, előtte mással volt.
- Baj van?
- Nincs – morogtam kelletlenül. Mögém lépett, kezei végigfutottak a karjaimon, és fejét a vállamra hajtotta. Megremegtem a dühtől, szinte ordítottam belül. Miért teszi ezt velem?
- Nekem elmondhatod! – suttogta a fülembe. Oké, Léni, nem sírhatsz! Nem teheted!
- Máskor, ha szeretnél a volt barátnőddel lenni, szólj, és elintézem. Mert mint láthatod, bárki rátok nyithatott… - halkan beszéltem, de így is érezhető, vagyis hallható volt, hogy mennyire mérges vagyok.
- Te… - nem tudta, mit kérdezzen. Csak álltunk ott, éreztem, ahogyan a mellkasa a hátamhoz simult, de azt is, hogy most teljesen lefagyott.
- Azt hitted, eltitkolhatod? – kérdeztem végül. Szembefordultam Vele, de csapdába estem. A korlátba kapaszkodott kétoldalt, el volt vágva a menekülő utam.
- Azt – suttogta, de olyan áthatóan nézett a szemembe, hogy egy percig azt sem tudtam, mit mondjak. – Neked erről nem kellett volna tudnod.
- Ahogyan senkinek sem? Tak figyelmeztetett engem – rebegtem, és sűrűn pislogni kezdtem, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim.
- Pontosan. Miért látom úgy, hogy ez neked fáj? – közelebb hajolt hozzám, ajkai alig voltak tőlem néhány centire. Kavargó érzésekkel a szívemben pillantottam hol a szájára, hol a szemeibe.
- Mert… - szeretlek, akartam volna mondani, de gyáva voltam. Nyílván Ő nem így érez, hiszen most kufircolt Kimmel. – Mert a legjobb barátom vagy, és rossz, hogy eltitkolod, hogy újra vele vagy – elmosolyodott, hitetlenkedve kicsit megcsóválta a fejét. – Nem ezt a választ vártad? – suttogtam a kérdést, most szerettem volna én sarokba szorítani Őt.
- Nem – megint egyszerűen és őszintén válaszolt, ami meglepett. Csak így kimondta! Mi van ilyenkor?
- Hanem? – addig üsd a vasat, amíg meleg!
- Őszintén? Nem is tudom… - mosolygott, majd még közelebb hajolt, és egy puszit hintett a számra. Na most határozottan nem a méregtől remegett meg a térdem! – Alszunk?
- Ennyi? – utaltam mind a beszélgetésre, mind a majdnem csókra.
- Kim és én nem vagyunk együtt. Eljött, megkívántam… - megvonta a vállát. – Gyere, feküdjünk le! – behúzott a szobába, becsukta az erkélyajtót, majd a fürdőbe vonult.

Na igen, megválaszolta, hogy miért feküdt le Kimmel. És mit is vártam volna mást? Ő is férfiből van, de nem vetettem meg ezért. Csupán meglepett a tudat, hogy sejthettem volna, hogy Ő is egy a sok közül bizonyos szempontból. A szájra puszi meg örök rejtély marad! Lezuhanyzott, majd én is, aztán befeküdtünk a nagy ágyba, és aludtunk. Sokáig bámultam bele a sötétségbe, de végül elnyomott az álom. És sajnos, nem volt kellemes. Újra láttam magam előtt, ahogyan Kim vetkőzteti Mike-ot, és a jó fantáziámnak hála, tovább is folytatódott a történet. Mindent láttam álmomban, amit valójában elmulasztottam.