2. I can’t wait to see tomorrow with you
Mike úgy-ahogy, de egész éjjel aludt. Elég nehézkes volt megoldanom, hogy mégis hogyan borogassam, amikor szinte mindig hozzámbújt, de aztán végül nem bántam, hogy én is vizes lettem. A lényeg, hogy meggyógyuljon.
Már reggel felé járt az idő, kintről halvány fény szűrődött be, én meg azon gondolkoztam, hogy mi minden történt már velünk. Hogy mégis hogyan kezdjünk mi ketten közös életet azok után, amiken keresztülmentünk, amiken egymás miatt estünk át?
Tulajdonképpen, amikor először kijöttem hozzá, nem is terveztem semmit, egyszerűen örültem, hogy vele lehetek. Sosem gondoltam bele, milyen lenne, ha egy pár lennénk. Később sem. Hogy vajon fognánk-e egymás kezét az utcán, vagy hogy ez mennyiben lenne kihatással a munkámra. Nem képzelegtem arról, hogy szerelmesen andalgunk a parton, vagy hogy gyertyafényes vacsorákat költünk el, de arról sem, hogy milyen jó lenne minden reggel megcsókolni őt. Csak ott volt egy érzés, hogy ezt akarom, de sosem mertem elképzelni.
Ahogy lepillantottam az arcára, hirtelen megértettem, hogy ez most mennyire nagyon fontos pillanat. Az összes nagyon fontos, mióta betettem a lábamat a házba tegnap este. És ez megrémített. Összezavart. Padlóra küldött. A tudat, hogy ezentúl talán tényleg az enyém lehet a világ legtökéletesebb férfija. Mert az volt. Nekem a legtökéletesebb volt, nem hiába voltam képtelen kiszeretni belőle évek óta.
Aztán, amikor egy kicsit megmoccant az ölelésemben, és a hátára hengeredve tovább aludt, most kicsit több teret hagyva nekem, lassan megnyugodtam. Mert rájöttem, hogy ő tényleg mindig velem lesz. Eddig is velem volt. Hol kicsit távolabb, hol közelebb.
„I’ve got another confession to make, I’m your fool…”
Ezt énekeltük azon a régi koncerten, amikor Mike annyira ideges volt. Együtt, egymásnak, nem is belegondolva, mit jelenthet ez később. Mit jelenthet most.
- Szétmegy a fejem – suttogta halkan, ezzel az arcára vonva a figyelmem. Egyik kezemmel eltakartam a szemét, a másikkal felkattintottam a kislámpát. Éreztem, ahogy a tenyerembe pislog. Mosolyognom kellett tőle. – Léni?
- Nem. A Mikulás vagyok – vigyorogtam mégjobban. Elhúzta a kezem a szeme elől, és álmosan, betegen, fáradtan, de mégis szeretettel pillantott rám.
- Korán jöttél, még nincs is tél.
- Tudom. Miattad jöttem – szívesen megcsókoltam volna, de inkább nem tettem. Nem tudtam, mennyire emlékszik a múlt éjszaka történtekre, bár nem tűnt zavartnak, de nem tudtam, hogy még ma is úgy állnak-e a dolgok.
- Még mindig?
- Igen. Azt hitted, hogy majd eltűnök reggelre, mert meggondolom magam?
- Nálunk ezt sose lehet tudni – mosolygott fáradtan.
- Keresek valami gyógyszert a fejfájásodra. A lázad lement, szerencsére.
Kikeltem mellőle, mert muszáj volt, pedig legszívesebben örökre ott maradtam volna vele. A szívem a torkomban dobogott. Fordulópont az életünkben, és egyre csak az járt a fejemben, hogy el ne csesszük. Akartam őt. Szükségem volt rá.
A fürdőben, a földön ültem, ölemben egy dobozzal, amiben Mike a gyógyszereket tartotta. Mivel itt kint én még nem igazán voltam beteg, nem ismertem a készítményeket, így a betegtájékoztatókat olvastam. Egy pillanatra elvigyorodtam, ahogy felfogtam, hogy folyékonyan megértem, mit írtak rá. Az egyetlen ember, aki a mai napig tudott néha olyan szavakat használni, amit nem értettem, az Mike volt.
- Az kell, aminek olyan zöld és piros a doboza – lépett elém, én meg odanyújtottam neki a gyógyszert. – Fáradtnak tűnsz.
- Nem nagyon aludtam – vontam meg a vállam. Sokkal fontosabb volt a pihenésnél az ő állapota.
Bólintott, de nem szólt semmit. Bevette a gyógyszert, aztán mosakodni kezdett. Ott, a földön ülve azon gondolkoztam, ahogyan a karján megfeszülő izmokat néztem, hogy vajon mi járhat a fejében. Ő is azon gondolkodik, hogyan hozza fel a témát, kettőnket? Reméltem, hogy így van. De az is lehet, hogy sokkal jobban leköti Fanni hiánya. Hiába szakított ő a lánnyal, évekig együtt voltak, és ez sokat jelent. Erről nekem is eszembe jutott Chris. Remélem épségben elért New Yorkba! Hiányzott. Fájt. Szerettem. De ez semmi volt ahhoz képest, amit Mike iránt éreztem.
- Zuhanyozz le, ha akarsz, addig én csinálok valami reggelit – egy bólintást kaptam válaszul a fogkrémhab mögül. Megint mosolyognom kellett. – Mihez lenne kedved, vagy gyomrod?
- Valami könnyűhöz – motyogta.
Lebattyogtam a földszintre, és világosságot kreáltam, aztán készítettem pár pirítóst, vettem elő lekvárt és vajat, meg lefőztem egy adag teát. Aggódva pillantgattam az emelet felé, mert nem tudtam, mi tarthat ilyen sokáig, de nem akartam Mike után menni. Hallottam a zuhany halk moraját, reméltem, hogy jól van.
Be akartam kapcsolni a tévét, hogy megnézzem a reggeli híreket, legalább az lefoglalt volna egy kicsit, de a nagy képernyőn nem egy csatorna képe jelent meg, hanem én. Meglepetten pislogtam a mosolygós, kipirult arcú énemre. A DVD lejátszó jelzőfénye halványan világított, én pedig elindítottam a felvételt.
- Mondd szépen, hogy köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! – Mike lépett a képbe, sötét haja középen kicsit hosszabb volt, az ég felé meredezett, ajkai körül rövid borosta díszelgett. Nevetett, és átkarolta a vállamat. Ugyanolyan sötétkék pólót viseltünk mindketten, csak rám egy kicsit nagy volt.
- Ugye tudod, hogy ez nem lesz benne az LPTV-ben?! – néztem rá szkeptikus mosollyal.
- Na, az én kedvemért, Léni! – vigyorgott rám, és nagy, barna tekintetét az enyémbe fúrta. Tisztán látszott rajtam, hogy egyik pillanatról a másikra mennyire könnyen megadtam magam az akaratának. Sosem láttam még magamat így kívülről, általában nagy ívben kerültem a kamerának azt a felét, elég volt nekem a könyvek miatti népszerűség, de most Mike kedvéért a kamerába mosolyogtam.
- Köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók!
Tisztán emlékeztem erre a napra. Egy évvel ezelőtt voltunk Japánban, a nyári turnén. Baromi meleg volt azon a délutánon, és az egész úton Mike LA feliratos sapkáiban mászkáltam, hogy a nap ne tűzzön teljesen a szemembe. Ott, Oszakában Mike meg én elmentünk körülnézni a városban, és ez már a helyszínre érkezésünkkor lett felvéve.
- Nagyon jó! – nevetett, és puszit nyomott az arcomra.
- De csak mert annyira szeretlek – morogtam halvány mosollyal az arcomon, miközben fejemet a vállára hajtottam. A sapka sildje árnyékba vonta az arcom felét.
- Tudom, én is téged – a hangja már halkabban hallatszott, mert elindult az éppen felénk lépő biztonsági emberek felé, engem is magával húzva. A kamera végig felvette, ahogy eltűnünk a hatalmas épületben, az ajtóban egy érdekes mozdulattal zsibbasztót kaptam Mike-tól. Valamit beszóltam neki, amire így reagált.
Ha eddig volt valamennyi kétségem afelől, ahogy Chris és én szakítottunk, és hogy ez helyes volt-e, hát most mind elszállt. Chris ezt nem láthatta, ezek a felvételek még nekem sem voltak meg otthon, csak Mike-nak. De ha látta volna… Bár ő így is tudta. Tudta, hogy sosem tudok majd kiszeretni Mike-ból.
Furcsa volt ezt így látni, akkor nem is tűnt fel, hogy olyanok voltunk, mint egy pár. Chris és én boldogok voltunk, ahogyan Mike és Fanni is. Tudat alatt mégis talán ezek a turnék voltak a mi közös életünk pillanatai. Amikor ő az enyém volt, én meg az övé. Mentesen mindenfajta szexuális vagy intim élménytől, de egymáséi voltunk.
A következő jelenetben Braddel voltam a középpontban. Mezítláb volt, és azt kérdezte, melyik zokniját húzza fel. A piros-kék csíkosra voksoltam. A háttérben feltűnt Mike is, nevetett, miközben engem figyelt, hogyan vigyorgok a gitárosunk öltözködésén.
Ezután Chester vállát igyekeztem masszírozni, aki fájlalta azt. A hajam fel volt kötve, a nyakamban ott lógott a nagy fejhallgatóm. Mike a hátam mögé lépett, és kicsit megrántotta a copfomat.
- Shinoda, ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztettem, de egyáltalán nem tudtam komoly képet vágni.
- Ez úgy kínálja magát – piszkálta továbbra is a hajamat. – Nem is emlékszem, mikor volt ilyen hosszú.
- Nem sokszor, amióta kint élek, biztos nem.
- Tetszik – mosolygott a hátam mögött, én meg tovább gyúrtam Chez beállt izmait.
Soha, egy LPTV epizódban sem voltam benne, ami kikerült a nyilvánosság elé, és most furcsa volt látni, hogy mennyi felvétel van rólam. Mosolyognom kellett az összesen. Valaha erről álmodoztam, és most a részese lehetek.
Amióta ennyire a mindennapjaim része lett a banda, néha emlékeztetnem kell magam, hogy honnan jöttem, ki voltam. Csak egy rajongó, aki jókor volt jó helyen, körülbelül.
- Kicsit nosztalgiáztam – hátrafordultam, nem is hallottam, hogy lejött a lépcsőn. A haja nedvesen fénylett a homlokába lógva, tekintete csillogott a láztól. Egy sima, szürke pólót és melegítőnadrágot viselt, mégis a legszebb férfi volt a világon. Nekem legalábbis biztosan.
- Látom – kikapcsoltam a tévét, és odasétálva hozzá a homlokára fektettem a tenyerem. – Kicsit hőemelkedésed lett – húztam el a számat. Tekintetünk találkozott, és ahogy egy pillanatra lepillantott a számra, tudtam, hogy nagyon is emlékszik a tegnapra és nem akarja elfelejteni sem, ahogyan azt évekkel ezelőtt tette.
- Tudom, vettem be gyógyszert – elvette a kezemet onnan, és megpuszilta a kézfejem. Ez a fajta gyengédség nem állt távol Mike-tól, mégis most valahogy különleges volt ez a mozdulat. – Azt mondtad, ma beszélünk a miértekről.
- Azt hiszem, sok mindenről kellene beszélnünk, de nem tudom, hogy elég jól vagy-e ehhez – erre csak egy felvont szemöldök volt a válasza. – Oké, értem – mosolyodtam el. – Együnk, közben pedig beszélgethetünk.
- Hol van Chris? Mármint… érted… - valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz az első kérdése. Leültünk egymással szemben az asztalhoz, Mike lassan majszolgatni kezdett egy pirítóst.
- New Yorkba ment tegnap, de ezt tudod – valahogy könnyebb volt ezzel kezdeni, mint rögtön a közepébe vágni. Csak bólintott egyet, tekintete pedig komoly volt. – Előtte viszont szakított velem – nem akartam hazudni, vagy tévútra csalni, így direkt úgy mondtam, hogy Chris szakított velem és nem fordítva. Látszólag nagyon meglepődött ezen, egy pillanatig rágni is elfelejtett.
- És… miért? – végül ennyit sikerült kérdeznie, de ez is elég volt. Én meg jobbnak láttam beszélni. Ideje volt a teljes őszinteségnek.
- Mert bár szerettem őt, szeretem most is, ő pontosan tudta, hogy az első, az egyetlen, a nagy Ő mindig is te leszel. Még akkor is, ha éppen rosszban voltunk, ő szerintem tökéletesen látta rajtam, hogy a harag mellett ott tombol a szerelmem is irántad.
- Pedig azt hittem, hogy már nagyon régen elvesztettelek.
- Én is – vallottam be. – Én Chris mellett maradtam volna végig, ha te elveszed Fannit. Mert ő volt az egyetlen, aki el tudta érni, hogy boldog legyek. Aki megérdemelte azt, hogy szeressem.
- De én szakítottam Fannival – láttam a szemében, hogy mire kíváncsi.
- Nem léptem volna feléd, ebben szinte biztos vagyok. Megszakadt volna a szívem, de inkább megvártam volna, míg te azt mondod, hogy… engem akarsz. Túl sokszor csalódtam már benned – fájdalmasan grimaszolt egyet. – Sajnálom, de én…
- Nem, igazad van! – megmozdult, mintha fel akart volna kelni, talán, hogy odalépjen hozzám, de végül ottmaradt. – Az én hibám volt az egész – beletúrt a hajába, mintha kicsit ideges lett volna. – Bevallom, nem könnyű erről beszélnem. Soha, senkivel nem beszéltem erről. Rólad.
- Miért?
- Mert kihez mehettem volna? – tárta szét egy pillanatra a kezeit. – Anyámék imádnak, habár egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztatok. Ott volt Chester, akire azóta féltékeny voltam, hogy először találkoztatok, Phoenix hű volt hozzád, mit mondott volna? Nem is tudom…
- Csak furcsa, hogy… megkérted a kezét, és… nekem meg sosem mondtál semmit.
- Nem akartam. Fannit megszerettem, különben nem tettem volna ezt. De még a lánykérés előtt rájöttem, hogy sosem alhatunk újra együtt és már nem én leszek az első az életedben. Minden összekuszálódott.
- Gondolkodás nélkül téged választottalak volna Chester helyett.
Csend lett, ahogy a szavak elhagyták a számat. Szerettem Chezt, hogyne szerettem volna? De nem volt kétségem afelől, hogy ha Mike akkor megkér, elhagytam volna az énekest. Láttam a szemében a kétségbeesést, hogy olyan sok éven át ő volt az, aki miatt nem lehettünk együtt. Hogy ő követte el azt a sok hibát, ő az oka „mindennek”.
- Akkor nem harcoltam érted, de most megteszem! – nem tudtam megcáfolni a gondolatait, de akartam, hogy tudja, most már én is másképp állok a dolgokhoz. – Túl sok időt elvesztegettem nélküled. Veled voltam, de nem voltál az enyém. Nem mindenestől. És te kellesz nekem!
Tekintetéből eltűnt minden önvád, helyét valami egészen más vette át. Meghatottság és szerelem. Majdnem meghaltam abban a pillanatban ettől a pillantástól! De csak majdnem, mert ami ezután következett, azért megérte öt évig szenvedni és várni.
Hirtelen pattant le a székéről, és egyetlen pillanat alatt megkerülte az asztalt. Tekintetében olyan tűz égett, amit még sosem láttam korábban, és amikor megragadta a székemet, hogy maga felé fordítson, s megcsókolt, már tudtam, mi volt ez: vágy, közvetlenül az a vágy, amit szex előtt érzett. Ajkai szorosan tapadtak az enyémre, nyelve tétovázás nélkül szétfeszítette a számat, hogy bebocsátást nyerjen.
Tenyere végigszaladt a combomon, és benyúlva a fenekem alá feltett az asztalra, hogy közel egymagasak legyünk. Meglepődtem, hogy van benne ennyi erő, hiszen gyengének hittem a betegség miatt, ám ennek most nyoma sem volt. Olyan forró szenvedéllyel csókolt, ahogyan még soha senki más. Egyszerre volt sürgető és kedvesen becézgető. Ez volt Mike maga.
Eddig is úgy gondoltam, amikor csak úgy elnézegettem a hosszabb tincseit, hogy baromi jól áll neki, most viszont még több előnyét láttam, ahogyan beletúrhattam a hajába, és ujjaim közé szoríthattam a fekete szálakat. Selymes volt, mégis erős. Ahogyan az ajkai is, lágyan cirógattak, puhák voltak, teltek, körülötte a szakáll pedig érdesen karcolta a bőrömet. Imádtam.
Közelebb húzott az asztal széléhez, s ahogy a combjaim közé helyezkedett, megéreztem az ölemnek feszülő, kemény izgalmát. Egy kisebb világ robbant bennem szilánkokra ettől az egyetlen érzéstől. Attól, hogy ő így kívánt engem. Felnyögtem a kéjtől.
- Szeretlek – mormolta a számba. – Mindig szerettelek… és mindig is foglak! – ugyanaz az ígéret, amit én tettem neki múlt éjjel. Szinte ugyanazok a szavak, ez is mintha jelezné, hogy sosem fogjuk elfelejteni, hogy kimondtuk őket.
- Tudom! – így volt igaz. Tudtam, hogy szeret. Valahol, mélyen legbelül tisztában voltam vele, hogy egyszer nekem kell az oldalán lennem, nekem kell azzá a személlyé válnom, aki mellett leéli az életét. Mert nem lehetett, hogy ne szeressen. Nem azért, mert tökéletes lennék, vagy mert én lennék számára a legjobb. Hanem mert így volt megírva.
Vigyorogva, röviden megcsóválta a fejét, miközben homlokát az enyémnek döntötte, mintha csak nevetve fogadná a nagyképűségemet. Pedig mindketten tisztában voltunk vele, hogy a szavaim nem ebből fakadtak.
Boldogság öntötte el a testemet. Otthon voltam. Abban a házban, ahol mindig is élni akartam, azzal a férfival, aki A Férfi volt az életemben. És engem csókolt. Nekem mondta, hogy szeret. Felbecsülhetetlen, és ha újra végig kellene élnem az elmúlt öt évet ezért az egy napért, megtenném. Mert ez volt a tökéletes boldogság.
Egyetlen mozdulattal húzta le a felsőmet, ahogyan gyorsan én is megszabadítottam őt a sajátjától. Láttam én őt már póló nélkül, nem is egyszer, meg sem tudnám számolni, hányszor. De egyszerűen… más lett. Férfiasabb, erősebb, megfoghatatlanabb. És én mégis úgy érinthettem meg, ahogy akartam. Ujjaimmal végigsimogattam, nyelvemmel nedves csíkot húztam rá, ajkaimmal táncoltam rajta. Cserébe ő sem maradt tétlen, végigfektetett az asztalon, miután megszabadított a melltartómtól, és… végignézett rajtam. Ott feküdtem előtte a konyhában, teljesen kiszolgáltatottan, mégsem jöttem zavarba, sőt, fortyogó elégedettséggel töltött el a tekintete. Aztán felém hajolt, s miközben sötét pillantása fogva tartotta az enyémet, végignyalta a Halál Ereklyéi tetoválásomat. Megremegett a testem a gyengéd érintéstől és attól, hogy mennyi erotika volt ebben az egyetlen mozdulatban.
Majd lejjebb haladt, körbepuszilta a köldökömet, lassan lehúzta a nadrágomat és a bugyimat is, majd még nagyobb terpeszbe kényszerített, aztán orrát végighúzta a combom belső részén. Azt hiszem, a nevét nyöszörögtem, amire ő valami olyasmit mondott, hogy „a legszebb hang a földön”, de újabb robbanás rázta meg a testem, mikor is nyelvével megérintette nedves nőiességem, és nem emlékszem pontosan, mi is történt. Néhány perc teljesen kiesett, csak az érzések maradtam meg bennem. Nagyon élveztem, piszkosul, már-már annyira, hogy letagadtam volna szégyenemben, mivel egy pillanatra úgy éreztem, hogy túlságosan is jól esik ez nekem. De persze a válasz ott leledzett a tudatom peremén: szerelem. Attól volt ez ennyire különleges, hogy szerelmesek voltunk… meg persze attól, hogy Mike kibaszott jól csinálta. Néha, amikor csak visszafogottan mosolygott, vagy amikor nyakig begombolta az inget, amit viselt, elgondolkodtam rajta, milyen lehet az ágyban. Visszafogott? Gyengéd? Ezek jöttek szóba, aztán amikor a színpadon ugrált, káromkodott, és sütött belőle az a fajta hatalom, ami csak egy rocksztárban lehetett meg, újabb jelzők tolultak az elmémbe. Durva? Kegyetlen? Hát… mind volt egyszerre. Pusztító erővel ragadott magával az orgazmus, hangosan sikítottam a nevét, a testemnek egyáltalán nem voltam ura. Úgy vonaglottam az érintése alatt, mint még soha senki karjai között.
Mikor legközelebb felfogtam, mi történik körülöttem, már újra ültem az asztalon, és lejjebb tornáztam Mike-on a nadrágját és az alsóját. Könnyen rázta le magáról, sötét szemében pedig egy dolgot láttam csak: éhséget. Ugyanazt az éhséget, amit én is éreztem, pedig épp hogy csak a felszínre törtem a gyönyör hullámai alól. Hatalma volt felettem. Akkora, amekkorát eddig nem is sejtettem.
Ujjaimmal végigcirógattam a sötét szőrt, aztán az érzékeny bőrt kezdtem kényeztetni. Levegő után kapott, lehunyta a szemét, ajkai elnyíltak, homlokát az enyémnek nyomta. Nekem is hatalmam volt felette, és ez tetszett. Úgy reagált az érintésemre, olyan intenzíven és érzékien, hogy attól sajgón összeszorultak a legbelsőbb izmaim is.
Szorította a csípőmet, mikor egyre csak gyorsítottam a simogatáson, amikor hüvelyujjammal körkörösen végigsimogattam a farkán. Eszembe jutott az álmom, amikor együtt aludtunk és azt álmodtam, hogy szeretkezni fogunk. Emlékszem, azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb van neki, mint hittem. És tényleg! Tökéletes volt, erős, vastag és hosszú.
A számban összefutott a nyál, ha arra gondoltam, hogy szeretném bekapni, és addig játszani vele, amíg csak nem könyörög, hogy juttassam el a csúcsra.
Erre viszont most nem volt lehetőségem. A hirtelen mozdulat, amivel majdhogynem lerántott az asztalról, annyira a szélére húzott, meglepett, és ijedten kapaszkodtam meg a vállában. Aztán megcsókolt, és egyik kezét az enyémre simította. Arra, amelyikkel még mindig ott lent dolgoztam, és odavezette ágaskodó férfiasságát duzzadt bejáratomhoz. Nem teketóriázott, én pedig csak az arcát néztem. A látásom elhomályosult egy pillanatra, amikor belém hatolt, az ujjam nedves lett, ahogy kettőnk közé szorult, de figyeltem az arcát. A kéj még tökéletesebbé varázsolta amúgy is elragadó vonásait, majd összekulcsolta a kezünket.
A vállába martam, amikor megmozdult. Kihúzódott, sóvárgást hagyva maga után, aztán nagyon lassan újra elmerült bennem. És ez folytatódott hosszú időn keresztül. Nem siettünk, habár a szívem őrülten verte a mellkasomat, és kapkodtam levegő után. Ott volt minden mozdulatunkban, hogy bármelyik pillanatban átveheti felettünk az irányítást az elemi ösztön, amely csak a kielégülés felé hajtott volna, de nem engedtünk neki. Szeretkeztünk.
Minduntalan beletúrtam a fekete tincsekbe, közelebb húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, vagy engedtem, hogy ajkai a nyakamon kalandozzanak, amikor én a hajába temettem az arcomat.
Mike-kal voltam. Végre vele voltam, és ennek az együttlétnek minden percére emlékezni akartam. Igaz, néhány dologból csak az érzés maradt meg, nem konkrét cselekvés, de ez is elég volt.
Megremegett az egész teste, mikor elöntött forró magja, én pedig kiszáradt torokkal, levegőért kapkodva öleltem magamhoz őt. Az enyém volt, most már minden értelemben.
- Nem akartam szex közben azt hajtogatni, hogy mennyire szeretlek, nehogy azt hidd, hogy csak a pillanat heve miatt mondom, de… végig ez járt a fejemben! – mosolygott félszegen.
Hát ki ne szeretné? Megértek én minden nőt, aki odavan érte. Én is így érzek. De ő most már az enyém volt, és ami az enyém, az bizony az enyém. Éppen ezért tudtam, hogy el kell rontanom majd a boldogságunkat, ha teljesen őszinte akarok lenni vele. De még nem most, még nem árnyékolhatja be az egymásra találásunkat semmi. Kim még várhat. De a bosszúm nem marad majd el.
- Ó, akkor úgy tűnik, hogy te egy kicsit jobban szeretsz engem, mint én téged, mert nekem viszont a legtöbb pillanatban nem járt semmi a fejemben, annyira nagyon jól csináltad, hogy csak az érzések maradtak meg – cirógattam meg az arcát. Felnevetett.
- Azt mondod, hogy szexisten vagyok?
- Az én szexistenem! – csókoltam le a mosolyt az ajkáról.