A hetedik

4. Numb

Rose szemszöge:

Ha eddig nem voltam érzéketlen a világ és az emberek felé, akkor most valóban az lettem. Nem azért, mert egyszer, régebben valaki kihasználta, hogy gyenge voltam, s így uralkodott felettem; azért mert valaki olyan használta ki a szeretetemet, akiben én magam is megbíztam, és akiért a világ végére is elmentem volna.

Nem kergettem vágyálmokat, és nem éltem soha egy tündérmesében. Pont én? Ugyan…

Éppen ezért, legalább ezt az egy dolgot tudhattad volna…

Nem vágtam senki fejéhez semmit, nem néztem dühösen, nem csikorgattam a fogamat bosszúra szomjazva minden percben. Nem. Csak a szívemet próbáltam összerakni újra, hogy legalább egy kicsit megint önmagam lehessek. Nos, legalábbis az-az elcseszett önmagam, aki voltam, miután eljöttem otthonról.

Fel sem fogtam, hogy míg sikerült letépnem magamról a mások által rám aggatott láncokat, most önként vettem fel őket – más fajtákat, s ezek már sokkal erősebbek voltak, sokkal inkább az elevenembe vágtak.

Eleinte megfontoltan követtem minden lépését, vártam. Akkor még olyan voltam, mint azelőtt, hogy megadtam volna magam az akaratának. Csendes, nyugodt s főleg kedves Rosalie Bennington, ahogyan mindig.

Később kezdtem rájönni, hogy mindaz, ami történt egy hiba volt. Sokáig nem értettem pontosan, hogy miért, de láttam Rajta és a viselkedésén, hogy hibaként kezeli a dolgot. Engem.

Aztán próbáltam úgy viselkedni, mint ahogyan a többi, átlagos lány tenné. Próbáltam gyűlölni, de nem ment, a szívem továbbra is ragaszkodott ahhoz a lehetetlenül erős szeretethez, amit éreztem iránta. Hogy szerelem volt-e? Nem hiszem, legalább is nem vagyok benne biztos. Gondoltam rá, hogy kiszúrok Vele, ahol csak tudok, de akkor a bandával is kiszúrtam volna, meg hát ugye ott volt az a lehetetlen érzés.

Mindezt követte az, amiről már elmélkedtem, hogy érzéketlenné váltam. Egyszerűen nem értettem a változás miértjét. Nem értettem, hogyan lehet az, hogy rám kiabál, amikor dühös, és hogy ha valamit véletlenül elszúrok, akkor reményvesztetten csóválja a fejét, és azt mondja, csalódott bennem. Ezt valahogy már nem tudtam elviselni, így idő közben, valahol, valamikor elvesztem a felszín alatt. Megváltoztam, átváltoztam valaki olyanná, akivé talán már az első nagy tragédiámnál válnom kellett volna. Könnyebb volt így.

Érzéketlenné váltam.

- Nem tudom, miért akartad annyira eljátszani a lányt a klipben… de mindenesetre jó lett – mondta Joe, miközben a Numb videóját néztük mindannyian.
- Hát nem rossz… - summázta Mike, én pedig megforgattam a szemem. – Majd, ha már a rajongók is látták, és tetszett nekik, akkor leszek nyugodt.
- Biztosan tetszeni fog nekik, hiszen az én lányom van benne! – mosolygott rám büszkén Chester, én pedig igyekeztem hasonlóan görbíteni az ajkamat.

Felálltam, és minden szó nélkül elvonultam a szobámba. Nem igazán érdekelt, hogy Mike mit gondolt, mert volt nekem egy tervem ezzel az egésszel. Annak, hogy a lányt én játszottam, aki kereste a helyét a világban, és hogy a végén még arról is lekésett, hogy a bandával legyen, jó oka volt. Az ok pedig nyilvánosságra fog kerülni két nap múlva, mikor egy hivatalos összejövetelen debütál majd a videó.

Hanyatt vágtam magam az ágyamon, és a plafont bámulva igyekeztem nem arra az éjszakára gondolni, ami életem legszebbje volt, és mégis a legrosszabb. Azóta, mióta lefeküdtem Mike-kal minden megváltozott. Reggelre nem találtam magam mellett, és utána meglepően átnézett rajtam, pár hét múlva pedig ellenségesen kezdett fellépni ellenem. Pedig semmi rosszat nem tettem – már, ha az nem számít rossznak, hogy őt szerettem igazán először életemben, tiszta szívemből, testem minden sejtjével azon a végzetes éjszakán.

Néha, nagyon ritkán, látom rajta, hogy nem érti, miért vagyok ilyen. Hogy miért nem szólok már vissza, miért vonom meg a vállam ahelyett, hogy kimondanám a véleményem. Ilyenkor legszívesebben ráüvöltenék, hogy nem látod, hogy megfojtasz; túl szorosan tartasz, félve, hogy elveszted az irányítást? De nem teszem, csendben maradok, és megadom magam az akaratának. Hiszen már csak idő kérdése… két nap.

- Eltűntél – a hangját bárhol, bármikor felismertem volna. Mostanra elértem, hogy ha belépett abba a helyiségbe, ahol én voltam, nem gyorsult fel a szívverésem, és nem pirultam el. Nem, ellenkezőleg. Minden megjelenése jeges áradatot zúdított végig az ereimen, és a gyomrom összefacsarodott.
- És? – összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, de nem fordultam felé.
- Mi az, hogy és? Meg akartam beszélni veletek az interjúkat.
- Chesterrel lakok együtt, ha valami nem világos, majd megkérdezem tőle.
- Nem tetszik, hogy ilyen… - leült az ágyam szélére, és én végre ránéztem. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor láttam rajta, hogy nem tetszik neki a felállás. – Ilyen semmilyen vagy.
- Nem értem, miről beszélsz – belenéztem a barna szemekbe, s valahol mélyen legbelül arra vártam, hogy kimondja, amit vártam már évek óta.
- Hagyjuk… - legyintett, s újra mérges tekintettel kiviharzott a szobámból.

Nagyot sóhajtottam, és újra a plafont kezdtem bámulni. Most komolyan nem értem ezt a pasit. Egyszerre szeretem őt, és nem érzek iránta semmit. Ez hogy lehet? Tulajdonképpen akkor magamat nem értem, nem? Oké, a nők nem hogy bonyolultak, de hülyék is, ez már biztos! De mégis mire gondolhatnék, ha egyszer olyan irracionálisan viselkedik velem azóta, mióta… azóta.

- Egyszerűen csak annyit kértem, hogy festesd valamilyen normális színűre a hajad… ez nem hiszem, hogy olyan nagy valami lenne! – morgott, miközben rám sem nézve a hangfalat szerelgette a garázs hideg kövén ücsörögve.
- Egyszerűen nem értem, mi bajod a hajammal – tudtam volna mondani, hogy bezzeg akkor éjjel semmi bajod nem volt vele. Sőt, egyenesen szépnek neveztél, porcelánbabának, és úgy néztél rám, mintha a legféltettebb kincsed lennék. – Túl sokszor cseszegetsz mostanság amiatt, hogyan nézek ki.
- Mindannyian igyekszünk kissé… huh, hát visszafogottabbak lenni, és…
- Már úgy érted, te és apa – szúrtam közbe gonoszan, és élvezettel figyeltem, ahogy elsápadt és ajkait vonallá préselte. Azóta, hogy lefeküdtünk, nem beszélt velem a dologról, de azt már megfigyeltem, hogy szabályosan megretten, amikor az ő környezetében apának hívom Chestert. Fél tőle és azt hiszem, joggal, bár nem hiszem, hogy Chez komolyan is bántaná. Egyszerűen attól tart, hogy haragudni fog rá. És akire Chester Bennington haragszik…
- Ja, úgy. Szóval örülnék, ha te is kicsit… nos, hétköznapibb lennél.
- Minden lehetek, csak hétköznapi nem, Shinoda – felálltam a ládáról, amin ültem, és hátat fordítva neki az ajtó felé sétáltam. Megint éreztem azt a jeges valamit magamban, amit mindig, mikor elutasít, irányít, vagy kritizál; és hát nem hiába szólítottam a vezetéknevén. Utálta, mert ezzel éreztettem vele, hogy semmit sem jelent nekem, amit mond.
- Bennington, még nem fejeztem be! – úh, ez meg nekem fájt, bár én kezdtem. Elhúztam a számat, miközben kinyitottam az ajtót.
- Szerintem viszont igen – valójában egyikünk sem tudta, miért, de folyton ezt csináltuk. Legalábbis reméltem, hogy úgy, ahogy én, ő sincs tisztában azzal, miért vagyunk egymással ennyire kíméletlenek. Habár azt ő kezdte. Úgy kezelt, mintha nem érdekelném, mintha nem szerettük volna egymást azon az éjszakán szenvedélyesen, mindent kockára téve.

Az emlékek hatására keserűen elmosolyodtam. Mennyire fájt akkoriban, hogy folyton-folyvást a megjelenésemen köszörülte a nyelvét! Le akart korlátozni, megváltoztatni az ő ízlésére, habár nem is foglalkozott velem igazán.

„Ne ugorj be a nézők közé! Ne húzz túl rövid szoknyát! Ne nyilatkozz semmit, amit előtte nem beszéltél meg velem!”

Nagyot sóhajtottam. Mike már az elején is nehezebben fogadott el engem, hiszen ők csupán egy énekest kerestek, és hát kettőt kaptak. Ráadásul eléggé fiatal is voltam, és hát ő meg bizalmatlan. Mindennek ellenére hamar hozzászokott a gondolathoz, hogy én is a része legyek a zenekarnak, és úgy találta, hogy még haszna is lesz belőlem a bandának. Nos, nem hiába értünk el olyan sikereket, amilyeneket elértünk, és ezt mindenki tudja. Ezzel viszont, hogy mi ketten akkor éjjel megtettük azt, amire előtte talán álmainkban sem mertünk gondolni, megváltozott minden. Valahol megértettem őt, hiszen komoly gondok lehetnének ebből. Nos, azok is vannak, bár nem éppen olyan formában, ahogyan arra számítottam volna. Mert oké, hogy baj lehetett volna, ha utána rájövünk, hogy ez mégsem volt jó ötlet, és mondjuk összeveszünk. De nálunk még ez sem történt meg, s már úgy gondolom, jobb is lett volna, ha ordítunk, mindenféle hülyeséget a másik fejéhez vágunk, és megharagszunk egymásra. Minden jobb lenne, mint ami most van. A némaság, az értelmetlen dühkitörései és az én érzéketlenségem.

Elmélázva csavargattam az ujjamon a Linkin Parkos fehérarany gyűrűmet, amilyen egyedül csak nekem volt a világon. Ilyen legalábbis biztosan. Pontosan azt az éjszakát követő napon kaptam, mikor Mike és én… Chester lepett meg vele, és soha nem láttam még olyan izgatottnak, mint akkor, hogy vajon mit szólok az ajándékához. Sírtam. Kilencven százalékban a gyűrű és a meghatottság miatt, tíz százalékban Mike miatt, mivel aznap egész nap került, és rám sem nézett. Nos, a helyzet mondjuk azóta sem lett olyan sokkal jobb, sőt…
Sohasem vettem le ezt a gyűrűt, és most csak bámultam, és bámultam. Ennek jelentése van számomra, és a banda számára is. Tudják, hogy ragaszkodom ehhez, mivel Chester húzta a száját anno, mikor én is a derekamra akartam tetováltatni a zenekar nevét, ahogy rajta is ott volt. Azt mondta, várjak még vele kicsit, míg idősebb leszek. Sosem mondta meg, hogy mit csináljak, vagy mit ne csináljak, de adott egyfajta útmutatást. Én pedig várok, ahogyan kérte, és addig is ezt a gyűrűt viselem. Nos, két napig még biztosan.

- Jöhetek? – Chez dugta be a fejét az ajtórésen, én pedig bólintottam. – Megint balhéztatok? – leült az ágyam szélére, ugyanoda, ahova Mike is nemrég.
- Ő balhézott, nem én – megvontam a vállamat, majd figyeltem a boldog kis mosolyt az apám arcán, ahogyan a gyűrűm felé nyúlt, és végighúzta rajta az ujját.
- Nem tudom mit kéne veletek kezdenem. Érzem, hogy ez már így nagyon nem jó. Nem tudom, miért vagytok ilyenek egymással. Rob először azt gondolta, hogy talán Mike félti a… hát úgymond a vezető pozícióját…
- Sosem akartam a helyét a bandában – szabadkoztam rögtön, mire ő lefeküdt mellém, s fejét az enyémnek nyomta, én pedig fájdalmasan elmosolyodtam a koppanás után.
- Tudom, hiszen te védted őt a leghevesebben. Sőt, te voltál az egyetlen, aki abban a pillanatban reagálni tudott.
- Na, igen, szóval nem értem Robot.
- Csak találgatunk.
- Nincs különösebb oka – hazudtam. – Csak vannak dolgok, amiben nem értünk egyet.
- Megváltoztál – egyik lábát átvetette a derekamon, majd feltérdelt fölöttem, és kutakodó tekintettel nézett le rám. Idegesen félrenéztem, és megcsóváltam a fejemet.
- Nem tudom, mire célzol.
- Dehogynem – vágta rá halkan, mégis határozottan. Visszanéztem a sötét szempárba, és hagytam, hogy megpróbáljon olvasni az enyémből. Néhány perc múlva felsóhajtott, majd szomorúan elmosolyodott. – Nem kényszerítelek arra, hogy elmondd a valódi okát, ahogyan Mike-ot sem kényszerítettem rá, és nem is fogom. De remélem, hogy rendbe tudjátok hozni a dolgokat.

Megpaskolta a vállamat, miközben lekászálódott az ágyról, és kiment a szobából, halkan behúzva maga után az ajtót. Már nem lehet rendbe hozni – gondoltam magamban, és egy pillanatra éreztem, ahogyan lehullott rólam az a jéghideg közönyösség, és összeszorult a szívem. Egyedül Chestert sajnáltam, mert ő szenvedni fog attól, ami lesz, amit tenni készülök. Mégsem fordulhatok vissza. Azt akarom, hogy megtanulják, hogy nem vagyok a bábjuk – nem vagyok Mike bábja. Nem fogom a hajamat olyanra festeni, amilyet ő akar, nem fogok máshogy öltözködni, viselkedni, vagy sminkelni. Mert bár eddig is elengedtem a fülem mellett az ilyesfajta megjegyzéseit, elegem lett. Ha már olyan szépen átalakultam egy Jégkirálynővé, akkor hadd csináljam rendesen!

Felkeltem, és kedvetlenül végignéztem a szobámon. Minden olyan volt, amilyennek szerettem volna, minden az én ízlésemet tükrözte. A szürke és a fehér uralta a legjobban a szobát, de erőteljes vörös szín is megjelent – idézve a hajam színét.

Hát ez nem lesz egyszerű menet – gondoltam. Odaléptem a polcokhoz és jó alaposan megnéztem a képeket rajta. Újra emlékek tömege árasztott el, viszont ahelyett, hogy a szívem fájdalmasan felsajdult volna, csak fásultságot és azt a jeges közönyt éreztem.

Brad hatalmas vigyorral az arcán sétált felém a stégen, én pedig már éreztem, hogy ma nem kellett volna felkelnem. Valahogy láttam a szemében, és abban a vigyorban, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

- Mondanom sem kell, ugye, hogy jól énekeltél ma?
- Nem, persze, tudom én azt magamtól is – mosolyogtam rá, miközben szememmel kerestem a menekülésre való utat. Ami nem volt. A stég nem volt kellően széles ahhoz, hogy el tudjak mellette futni.
- Helyes, hát akkor ünnepeljünk! – széttárta karjait, nekem pedig éppen annyi időm volt, hogy a telefonomat kidobjam a zsebemből, s máris éreztem az erős férfitestet az enyémnek nyomódni, aztán már csak a hideg víz ölelése volt.

Brad még egy pillanatig lenyomta a fejemet a tengerben, aztán nevetve felrántott a felszínre. A stégen immáron a többiek is ott álltak, és ahogy kisöpörtem a szememből nedves tincseimet, egy fényképezőgép villanása vakított el, aztán máris öt csobbanás után ők is csatlakoztak.

És ez csak egy emlék volt a sok közül. Tétován megsimogattam a többi keretbe foglalt képet is – volt, amelyiken mind ott voltunk, a legtöbb Chesterrel volt közös, de volt kettő olyan is, amin Mike és én ugyanabba a mikrofonba énekeltünk a színpadon.

Egy teljes percig engedtem, hogy a fájdalom ellepje a szívemet, majd újra megacéloztam magam, és az ürességen kívül mást nem éreztem – nem akartam mást érezni.

Mike szemszöge:

Rose ismét lusta mosolyt villantott Robra, aki valamilyen viccel szórakoztatta éppen, én pedig megint csak árgus szemekkel figyeltem a vörös hajú démon minden mozdulatát. Gyűlöltem őt, amennyire csak tőlem tellett – és mégsem.
Próbáltam minden mozzanatomba belesulykolni, mekkora hibát követtem el azon az éjszakán, és igyekeztem éreztetni Rose-zal is, hogy ne is reménykedjen folytatásban. Először úgy terveztem, hogy szemtől szemben megmondom neki, hogy hiba volt, és próbáljuk meg elfelejteni, de azon a napon adta neki Chester a gyűrűt. Azt a gyűrűt, ami Rose világát jelentette – minket, s nekem akkor leesett, hogy egyáltalán nem lesz lehetséges a barátságos mosolygás egy olyan bensőséges éjszaka után. Azóta mindenre odafigyelek, és még magamat is meglepve ugrok minden szavára és tettére. Muszáj ezt csinálnom… másképp nem bírnám ki.

Azok az ajkak, az a csillogó kék tekintet, a lusta mosoly, a halk sóhajainak hangja, a bőrének érintése és illata, testének melege és nedvessége – kísértetként térnek vissza az emlékek, én pedig minden ilyen alkalommal csak még dühösebb leszek.

Rövid, fekete nadrágot, és egy fehér trikót viselt, amin apró ezüstszínű pöttyök voltak – túl rövid az a nadrág, és túlságosan is feszült a mellén az a trikó!

Már éppen mordultam volna rá, hogy mi a francért nem bírt legalább most az egyszer normálisan felöltözni, de váratlanul ő lépett elém, bennem pedig megakadt a szó.

- Ne kezdd el, kérlek! – mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam, a körülöttünk nyüzsgő emberek nem.
- Csak nem tudom felfogni, miért nem hallgatsz rám!
- Én hallgatok. A stúdióban. A többi pedig nem a te dolgod, nem igaz?
- Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy így visszafeleselj nekem? – kérdeztem vissza, s abban a pillanatban úgy éreztem, saját magamat fogom megfojtani, hiszen régen pont ezt értékeltem benne annyira; hogy nem hagyta magát irányítani.
- Nos… - azok a cseresznyepiros ajkak lassú, kissé gunyoros mosolyra húzódtak. – Majd meglátjuk, hogy milyen fiatal vagyok egyes dolgokhoz. Bár tudod, arra már rájöhettél volna, hogy az életemet meghatározó dolgokról én magam döntök. És ebben szerves része van a testemnek, az öltözködésemnek, a hajamnak és mindennek. Ha nem tetszik, ne nézz rám!
- Rosalie! – sziszegtem fenyegetően, bár legbelül úgy éreztem, szétfeszít a kettősség. Szerettem volna felpofozni, amiért engedetlen, ám sosem lennék képes bántani egy nőt sem, főleg nem őt; és szerettem volna megcsókolni, és újra átélni azt a gyönyört, amit akkor éjjel.
- Mike, ne húzd fel magad! Minden megoldódik, ígérem!

Végigsimított a mellkasomon, s még pólón keresztül is úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém, a bőröm égett a keze nyomán. Azóta először ért hozzám így, ilyen gyengéden, vagy nem is tudom, hogy… A színpadon sokszor átöleltük egymás vállát, mikor búcsúztunk a közönségtől, gyakran simult össze a testünk, ha közel kerültünk egymáshoz gitározás és éneklés közben, de az más volt. Ez most olyan volt… mintha el akarna csábítani, viszont ennek ellent mondott az, hogy elfordult tőlem, és Chesterhez sétálva halkan beszélgetni kezdtek, többet felém sem pillantva.

Gyűlölöm őt! Jobban, mint bárki mást – mindazért, amit érzek miatta és iránta.

A Numb videójának premierjét egy bevásárlóközpontban rendezték meg nekünk. Hatalmas központi tere volt, ahol egy nagy kivetítőn lehet majd megnézni a videót. Mi ott fogunk ülni előtte, és miután lement a vetítés, válaszolunk a kérdésekre. Rengeteg ember eljött, valóságos tömeg volt, és hát sok újságíró, nem csak rajongók.

Mikor eljött a kezdés ideje szépen felsorakoztunk, s úgy vonultunk be, hogy Rose ülhessen középen – végülis heten voltunk. A rajongók sikongattak, a nevünket kiabálták, és boldogok voltak. Ez volt az a siker, amiről bár álmodtam, remélni nem is mertem, hogy egyszer valóra válhat.

A menedzserünk köszöntötte a jelen lévőket, szólt néhány szót az album, és a zenekar sikereiről, majd lecsitítva a lelkes közönséget, elindította a felvételt.

Mi is kissé oldalra fordultunk, hogy láthassuk a klipet, egyedül Rose volt az, aki mereven ült, egyenes háttal, és semleges tekintettel nézegette a tömeget. Nem igazán foglalkoztam vele, inkább a felvételre és a hangokra figyeltem – ráértem ezért később is idegeskedni, bár reméltem, hogy az interjú közben normálisan fog viselkedni.

Mikor az utolsó kép is elsötétült, őrült visongás vette kezdetét. Mindenki extázisban sikoltott és beszélt egyszerre, látszólag nagyon is tetszett nekik az, amit alkottunk. Most már láttam, hogy Rose alakítása is elnyerte a tetszésüket. Elmosolyodtam, mert ez jókora megnyugvást jelentett számomra, s Rosalie-ra pillantottam. Viszont amit láttam az arcán, az megrémített. Most először nem dühös voltam, vagy csalódott, esetleg csendben mérgelődve vágyakozó, hanem döbbent és ijedt. Rosalie arca ugyanis egy valamit tükrözött: a nagy semmit. Azt gondoltam, hogy el fog érzékenyülni, hogy sírva fog fakadni ettől a határtalan szeretettől, amit az emberektől kapunk, ő viszont még csak egy mosolyt sem eresztett meg, s jeges tekintetét a távolba szegezte.

Chesternek is feltűnt a dolog, mert oldalba bökte, és közelebb hajolt hozzá, s annak ellenére, hogy Chez mellettem ült, s mellette pedig Rose, nem értettem mit mondott neki. Csupán láthattam, ahogy Rosalie lassan, s egyetlen lusta mozdulattal nemet intett a fejével. Chester gondterhelten visszadőlt a helyére, és néhány pillanatig az asztal lapját bámulta előttünk, majd erőltetetten felmosolygott az emberekre.

Richard – a menedzserünk – intett a tömegnek, s az lassan elhalkult. Következhettek a kérdések.
Azonnal kezek emelkedtek a magasba az újságírók között, és mindegyik szuggesztíven nézett Rickre, hogy őt válassza először.

- Ha nem bánod, Rick, előbb szeretnék szólni néhány szót – hallhattuk Rose hangját a mikrofonban, mire mindenki némán meredt rá. – Köszönöm! Nos, először is szeretném kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik ma eljöttek ide, és azoknak is köszönöm, akik a tévé előtt ülnek és figyelnek bennünket. Nagyon jó érzés, hogy ennyire szerettek minket – kisebb moraj futott végig a tömegen, néhány tapsszó is felzendült, de Rose folytatta. Ezt nem beszéltük meg, halvány gőzünk sem volt róla, hogy mit akar mondani. – Évekkel ezelőtt, mikor csatlakoztam a zenekarhoz, ez jelentette nekem a menekülést, és az új életemet. Rengeteg sok dolgot köszönhetek a srácoknak, főleg Chesternek, aki apám helyett apám volt. Most, hogy elmúltam tizennyolc éves, minden megváltozik. Nos, valójában már sokkal előbb megváltozott minden – futólag rám pillantott, én pedig lélegzet visszafojtva vártam. Rémesen rossz érzésem volt a szavaitól, és úgy éreztem, hogy összenyomódik a mellkasom a mázsás súly alatt, amit a tekintete aggatott rám. – Nem állt szándékomban híres embernek lenni, nem akartam sztárrá válni, mégis megkaptam mindent, amit csak lehetett. Amikor beléptem a zenekarba, tizenöt voltam, és a mai napig nem bántam meg a döntésemet. Nem csak egy szeszélyes tinédzser voltam, aki meggondolatlanul beleugrott egy elköteleződésbe. Mindannyian tudjátok, akik most figyeltek engem, hogy a banda volt a mindenem. Viszont történtek velem olyan dolgok, amikkel nem számoltam, és amikkel nem tudok mihez kezdeni… - nagyot sóhajtott, s felemelte a kezét, amiben a mikrofont tartotta, majd ujjáról lehúzta a Linkin Parkos gyűrűt, és letette az asztalra. – A Numb volt az utolsó az albumon. Az utolsó dal és az utolsó videó is, így most megteszem, amire már egy ideje készültem… Elhagyom a zenekart, kilépek – egy pillanatra halotti csend lett, talán még levegőt sem vett senki, én biztosan nem. – Köszönök mindent!

Azzal letette a mikrofont, felállt, és nem nézve senkire, elindult a kijárat felé. Sietősen lépett a tömeg felé, ami engedelmesen nyitott neki utat, habár voltak páran, akik hangosan megkérdezték tőle: miért?

Chester hangos csikorgással hátrarúgta a székét, és felpattant, viszont nem ment Rose után, csak fájdalmasan, kicsit dühösen bámulta távolodó alakját. S mikor kilépett az ajtón, és végleg eltűnt a szemünk elől, mindenki egy emberként fordult felénk. A kérdések csak úgy özönlöttek, bár nem értettünk szinte egyet sem, mert mindenki egyszerre beszélt.

A hetes szám minden kultúrában megjelenik. Jelenthet jót is, rosszat is, attól függ, honnan nézzük.

Egyszer megkérdeztem magamtól, hogyan tekintsek Rosalie-ra, aki a hetedik volt köztünk. Nos, a kérdésemre megkaptam a választ.

Semmi sem maradt. Semmit sem éreztem ott ülve, és hallgatva a zaklatott és érdeklődő kérdéseket.

Érzéketlenné váltam, téged sem érezlek… Soha többé.