29. I wont’ be the one to leave this in pieces
2005 – ez csak egy szám, nekem mégis a legfontosabb az életemben. Ez volt az az év, mikor az életem gyökeresen megváltozott. Amikor már nem volt visszaút, bármennyire is ártatlan kirándulásnak tűnt az a bizonyos egy hónap. Soha többé nem voltam már ugyanaz az ember. Soha többé nem tudtam úgy mosolyogni, mint azelőtt. Belekóstoltam a tökéletességbe, és túlságosan is hagytam azt eluralkodni magamon. Mégsem bántam soha. Nem igazán. Inkább meghaltam volna, minthogy azt mondjam: vissza az egész! Nem. Nem voltam gyáva, de erős sem voltam. Csak egy olyan lány, aki rájött, hogy akire eddig felnézett és akit eddig csodált, az még az álmaiban elképzeltnél is jobb és mennyeibb.
Ó, hogy mennyit csalódtam az elmúlt években! Mindenkiben, akiben csak lehetett. Annyi barátot nyertem, és annyit veszítettem, amire nem is gondoltam volna az elején. Az elején… Valaha volt eleje az életem ezen szakaszának, és reméltem, hogy soha nem ér véget. Hogy mindig boldog leszek, így vagy úgy. Most viszont véget ért. Érzem, hogy valami nagyot, valami monumentálisat hagytam magam mögött, és hogy ami előttem áll, az még ennél is meghökkentőbb és hatalmasabb lesz.
Az esküvőről való eltűnésünk persze felkeltette a többiek érdeklődését, így éjjel kettő felé a komplett Linkin Park, kiegészülve a lányokkal, ott tolongott Phoenix házának ajtajában, míg én a fürdőszoba padlóján ültem, és borogattam a basszusgitáros homlokát, ami csillogott a verítéktől.
Bűntudatom volt, amiért nem jöttem rá hamarabb, hogy mi folyik Amber és Tom között, pedig az egész az orrom előtt történt. Mérhetetlenül elkeseredett és dühös voltam, pláne akkor, mikor Phoenix kiabálva elküldött melegebb éghajlatokra. Engem hibáztatott, szerinte én tudtam, csak nem mondtam el neki, mert jobban szeretem Tomot, mint őt. Ez nem volt igaz, nem tudtam a dologról, de amikor könnyes szemmel kioldalaztam a konyhába, ahol a többiek kávét ittak és halkan beszélgettek, elgondolkoztam azon, vajon mit tettem volna, ha tudom. Mit is?
- Nem tudtam róla – emeltem magam elé a kezemet, mintegy védekezésnek, mert a többiek is úgy néztek rám, ahogy Phoenix.
- Nem is értem, ez hogy történhetett meg – mormogta rosszkedvűen Lux. – Azt hittem, Amber a barátunk, és hogy szereti Dave-et.
- Ő csak úgy becsöppent közénk – vonta meg a vállát Fanni, és ivott egy kortyot Mike bögréjéből. – Nem kellett elfogadnunk csak azért, mert Phoenix nője volt – milyen ironikus, hogy ezt pont ő mondja.
- De én tényleg a barátnőmnek tartottam!
- Tudom, Lux! – pillantott nyugodtan a menyasszonyra Csicsi. – De az emberek nagyon könnyen elárulják a másikat. Nincs ebben semmi új – rám pillantott, én pedig bólintottam. Igaza volt, nagyon is, és ezt Lux is tudta. Valahol azt hiszem, mind tudtuk, hogy mire célzott.
- Hazamegyek, majd később átmegyek hozzád – fordultam Chris felé.
- De…
- Dolgom van – mondtam sötéten, majd elbúcsúzva tőlük, elindultam a Laurel Kanyon felé.
Tudtam, hogy ott kell lenniük, mivel Amber Phoenixnél lakott, és oda nem mentek. Nem is mehettek volna. Tehát hacsak nem vettek ki valahol egy szobát, amit kétlek, akkor nálunk kell lenniük.
A taxiban türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a térdemen, aztán amikor végre odaértünk, szinte futva tettem meg az utat a kaputól a bejáratig.
Odabent félhomály fogadott. Állandóan fel volt kapcsolva a villany, de mivel szabályozható volt, mindig a legkisebb fénynél hagytam. Azért egy ekkora házban féltem, még ennyi idő után is, és utáltam, ha éjszaka vaksötét van.
Felcsörtettem a lépcsőn, majd Tom szobájának az ajtajához érve, dörömbölni kezdtem. Nem kopogtam, hanem folyamatosan püföltem az ajtólapot, nehogy a végén még ne akarjanak tudomást venni rólam.
- Hel… - az ajtó résnyire kinyílt, és Tom idegesen pislogott ki rám.
- Itt van? Itt van, ugye? – nem nagyon érdekelt, hogy látszólag nem akart beengedni, akkor is belöktem az ajtót, és elsiettem mellette.
- Heléna, az Istenért! – csattant fel, de az én figyelmemet jobban lekötötte az ágyban ülő, eléggé zavart tekintetű Amber.
- Hogy volt képed? – szegeztem neki a kérdés, Tomról nem is tudomást véve, aki most mellettem állt, és folyamatosan szuggerált a tekintetével, hogy nézzek rá. – Várj, helyesbítek! Hogy van képed az én házamban ezt csinálni?
- Ez az én házam is! – szólt közbe Tom, mielőtt még Amber megmukkanhatott volna.
- Neked nem osztottam lapot, Felton! – morrantam rá, ami látszólag eléggé meglepte, mert elhallgatott. – Hogy tehetted ezt Phoenix-szel? – pillantottam vissza Amberre.
- Nem tehetek róla, hogy… - hebegte, látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. – Mi csak… Tom és én csak… ez csak úgy alakult, és… nem terveztük ezt.
- Miért csaltad meg? – hördültem fel hitetlenkedve.
- Nem mertem elmondani neki, hogy szeretem Tomot.
- Nem merted? – prüszköltem a szavakat. – Mert az sokkal jobb, hogy megcsaltad! Hogy hónapokig átbasztad a fejét! Undorodom tőled, te ócska szajha!
- Elég legyen, Hel! – kapta el a karomat Tom és erőszakosan maga felé rántott. – Semmi jogod ítélkezni Amber fölött! – sziszegte az arcomba.
- Fáj, hogy igazam van? – vontam fel kihívóan a szemöldököm. – Örülök, hogy kinyírtam a karakteredet a könyvben! – néztem újra Amberre. – Csodálatos dolog lesz nézni a forgatáson, ahogy Chris újra meg újra a szívedbe döfi a kést!
- Na jó, kifelé! – taszított az ajtó felé Tom, nekem pedig alig sikerült megállnom, hogy ne vágjam a tíz centis tűsarkúmat Amber fejéhez.
- Engedj el! – téptem ki a karomat Tom szorításából, amikor már a folyosón voltunk.
- Mi a franc, Hel? Ez azért túlzás volt!
- Hónapok óta ezt műveltétek! – rá sem néztem, csak besiettem a szobámba, hogy át tudjak öltözni, aztán elmehessek Chrishez. – És én idióta mindegyikőjüket elhanyagoltam, mert a nagy Tom Felton lett a legjobb barátom! Mekkora idióta voltam!
- Nem akartalak választás elé állítani… - motyogta csalódottan.
- Csak hogy tudd, kiálltam volna érted, ha már az elején elmondod, hogy megtetszett Amber, mert tudom, hogy a szerelmet nem lehet irányítani! De amit tettetek attól undorodom, és megvetlek benneteket mindezért!
Tommal kereken két hétig nem beszéltünk egymással ezután, míg Phoenix-szel, nos, nagyon hosszú ideig. Hiába mondtam, hogy nem tudtam a megcsalásról, nem hitt nekem. Pontosabban engem hibáztatott, mondván, én hoztam be Tomot és Ambert közénk. Nem akartam a fejéhez vágni, hogy beleszeretni már ő szeretett bele, nem én.
Szeptember végén kijött a közös könyvünk Reeddel, de az a nap mindkettőnknek baromi szar volt. Persze leszámítva a könyvet. Zach aznap szakított Reeddel, aki a dedikálásra holt részegen jött, és Tom aznap költözött ki a házunkból. Én haragudtam rá, ő meg rám, és amikor azt mondta, elmegy, nem tartottam vissza. Nem az volt a legnagyobb gondom, hogy beleszeretett Amberbe, hanem az, hogy titkolta előlem, ezzel ellökve magától. Fontosabb volt neki a nő, mint én. És untam második lenni mindenki listáján.
A hatalmas veszekedés, ami A Veszekedés néven vonult be a történelmembe Chris és köztem, egy novemberi napon esett meg. Már amúgy is zabos volt rám, mert a szülinapomon elmentem Mike-kal és a srácokkal – Phoenixet leszámítva – bulizni. Végülis Mike szervezte meg nekem, meglepetés volt, nem is kaptam tőle mást. Csak ezt. Egy exkluzív Fort Minor és Linkin Park koncertet egy szórakozóhelyen, amit direkt erre az alkalomra bérelt ki. Nagyon hasonlított a 22. születésnapi bulimra, és én újra úgy éreztem, hogy fiatal és gondtalan vagyok.
Szóval a vita azon az őszi napon egy blog miatt lépett fel.
- Én erről nem tudtam – motyogtam rezignáltan, ahogy faltam a sorokat a képernyőn.
- Komolyan? – csattant fel Chris. – Ez egy kicseszett fanfiction rólad meg Shinodáról! Sok-sok érzelmes és szexuális töltetű jelenettel! Pont, amilyeneket anno te is írtál!
- Jó, és? Ezt nem én írom, sőt, a fanficeket is befejeztem, mióta veled vagyok! Mit vársz még tőlem?
- Most őszintén, Léni, te mit vársz tőlem? – kiáltott rám kétségbeesetten.
- Mégis miről beszélsz?
- Nem vagyok vak. Ott vagy, ahol ő is. Mindig!
- Ez a munkám, Chris! Tudod, hogy az új album…
- Nem érdekel az új album! Tudtommal te se nem írsz dalszöveget, se nem zenélsz, se nem énekelsz!
- Attól még vannak feladataim! Chris, ne csináld ezt! – léptem közelebb hozzá, de nem engedte, hogy megérintsem.
- Úgy beleestél Mike-ba, mint vak a gödörbe! – sóhajtotta fájdalmasan, nekem pedig összefacsarodott a szívem.
- Én téged szeretlek, Chris!
- Én ezt nem bírom. Már nem. Régen annyival könnyebb volt, mert egy seggfejként viselkedett veled, de most…
- Barátok vagyunk, Chris! Semmi több!
- A francokat! – dörrent fel. – Ha választanod kellene közte és köztem, kit választanál, Léni? – pillantott rám nyílt, kíváncsi, kék szemekkel, és tudtam, hogy ezt a kérdést csak azért tette fel, mert úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.
- Chris…
- Csak válaszolj!
- Nem kényszeríthetsz ilyen választásra! Nem is akarsz, nem igaz? – ellenkezésére nem figyelve, odaléptem elé, és szorosan magamhoz húztam. – Szeretlek, és ez a fontos! – lassan lenyugodott, és nagyjából kibékültünk, de innentől kezdve minden más volt egy kicsit.
Igyekeztem sokat lenni Chrisszel, amennyit csak a munkám engedte. Reed annyira maga alatt volt – habár ő csalta meg Zachet, ami nyilvánosság előtt zajlott ráadásul -, hogy írnom nem nagyon kellett, ugyanis a művészúr szenvedett. Így „csupán” az új stúdióalbum munkálatai voltak, amiben érdemi részem annyira nem volt, de azért akadt dolgom bőven.
Ezzel ment el a tél nagy része, meg a tavasz egésze. Sokat ültem a stúdióban a srácokkal, de főleg Mike és Chez miatt. A többiekkel nem volt olyan felhőtlen a viszonyom, Joe és Phoenix ugye adott, Robbal amúgy sem volt olyan közeli kapcsolatunk, Brad meg el volt foglalva Lux terhességével.
Rengeteget hülyéskedtem a két jómadárral, próbáltam győzködni Chezt, hogy engedje megkereszteltetni a totyogó Olivert, mert Evelinnel emiatt nyúzták egymást már egy ideje. Persze ennek ellenére látszott rajtuk, hogy imádják egymást, és örültem, hogy legalább egy kapcsolat bebetonozottnak tűnt.
Az igazság az volt, hogy rengeteget gondoltam Mike-ra, főleg arra a tópartos beszélgetésünkre. Sokszor volt, hogy ültem az irodában az ő asztala mögött, és csak bámultam a képeket, amik kint voltak a falon és az asztalon. A falon főleg régebbiek voltak, amin a srácok voltak, néhány barát és road. Ami viszont az asztalon lett elhelyezve, azon rendre én is feltűntem. Öt kép volt, és szinte mindegyiken Mike mellett állok, hatalmas vigyorral az arcomon. Ez pedig mindig jelezte, hogy valójában a legeslegboldogabb Mike oldalán voltam, még ha nem is volt a párom. És ezeket a gondolatok és érzéseket igyekeztem mélyen eltemetni magamban.
Ami az új albumot illette, tudtam, hogy nagyon más lesz a hangzása, mint az eddigieknek. Rengeteg töredéket hallottam, kiforratlan dallamot és szöveget, de mind tetszett. Más volt, ez igaz, de a srácok most így csillogtatták meg a tudásukat.
- Ez szerintem jobb – mondta egy márciusi napon Mike. Az otthoni stúdiójában voltunk, Chez elterülve a kanapén, nagyban sültkrumplit meg csirkeszárnyat evett, míg én Mike ölében ültem a gurulós székén, de csak mert egy tányérból ettük a spagettit. Bár ő inkább dolgozott, beszorítva engem az asztal és önmaga közé, ahogy a gombokat nyomkodta a klaviatúrán. Felcsendült egy szólam a hangfalakban. – Mint ez – majd egy másik is.
- Olyan mintha űrlények jönnének el értünk – merengtem.
- Te csak ilyesmikre tudsz gondolni, Miss Fantasy? – böködte meg az oldalamat Mike vigyorogva, amitől nevethetnékem támadt.
- A csészealjakat általában már a science fictionhöz soroljuk.
- Mindig okosabb lesz nálad ezen a téren, fogadd el! – dobálta meg sültkrumplival Chez Mike-ot.
- Össze is szeded ám! – mutatott a földön szétszóródott darabokra.
- Álmaidban esetleg! – röhögte az énekes.
- Olyanok vagytok, mint a nagy gyerekek! – róttam meg őket játékosan, majd kitoltam a széket az asztaltól, és lehajoltam felszedni a disznóólat.
- Nem is vagyok – borzolta össze a hajamat Mike, aztán megint nekiállt csikizni.
**
- Rick olyan, mint Gandalf – erre mind a hatan rám néztek. – Most nem? Ránézek és azt várom, hogy mikor mondja, hogy „Jöttömre öt nap múlva számítsatok! Pirkadatkor. Kelet felől.”
- Nem vagy ép, az fix – nevetett Rob. – Most ezen fog járni az agyam, amikor meglátom.
- Hol van az megírva, hogy nem röhögheted ki a producered? – vigyorogtam rá.
**
- Csak azt mondom, hogy egy hónapunk van vissza a határidőig, és ha addig nem leszünk kész, akkor el kell tolnunk az egészet! – magyarázta Mike egy júniusi napon. Fekete pólót viselt egy sötét farmerrel, a haja pedig a homlokába hullott, de így is látszott a tekintetén, hogy zabos.
- Tudjuk… - motyogta Rob bűntudatosan. Talán ő volt az egyetlen, akit érdekelt is Mike mondandója.
- Chester, megtennéd, hogy ránk figyelsz? – szólt a kajáló Chezhez. – Kössz!
- Én csak azt mondom, hogy… Lehetne, hogy most ne filmezz? – fordult Brad a kameráshoz.
- Menj, Carl! Majd hívlak, mára ennyi lesz, köszi! – mosolyogtam erőltetetten a srácra, aki kikapcsolta a kamerát, és elköszönve a többiektől kisétált a stúdióból.
- Szóval azt mondom, hogy tudom, hogy idő van, de nem siethetjük el.
- Én meg azt, hogy szartok rá – csattant fel Mike, és idegesen beletúrt a hajába. – Te el vagy foglalva Lux-szal, Chester Ollie-val, Phoenix meg magába van roskadva az Isten tudja mióta! Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy!
- Bocs, hogy életemben először szerelmi bánatom van! – morrant fel Phoenix is.
- Nem mondom, hogy ne legyen, de ne hozd a melóba is! Már elég idő telt el ahhoz, hogy…
- Mike! – szóltam rá halkan. Nem akartam, hogy összebalhézzanak.
- Engem te ne védj meg, Hel! – pillantott rám sötéten Phoenix. Utáltam, hogy ilyen velem, pedig meg sem érdemeltem.
- Eltelt tíz hónap és még mindig nem tudsz normális lenni velem – sóhajtottam szomorúan. – Mike-nak igaza van valamilyen szinten. Nem szabadna, hogy engedd, hogy ennyire megviseljen, hogy Amber Tommal van!
- Hogy ennyire megviseljen? Végülis nem én voltam az, aki le akart ugrani a Silver Hotel tetejéről, amikor Mike eljegyezte Fannit, hanem te!
Ebben a szent pillanatban megfagyott a levegő a helyiségben. Pislogás nélkül meredtem Phoenixre, és bár hallottam, hogy kimondta a szavakat, nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette. Láttam a tekintetében, hogy egy kicsit bánta, de mégis ugyanolyan kemények maradtak a vonásai.
Chester lassan felállt a helyéről, és felváltva nézett hol rám, hol Dave-re, Brad zavart arckifejezéssel bámult engem, Rob a szőnyeget fixírozta, Joe arcán a megrökönyödés jelei mutatkoztak, míg Mike… Sápadt volt, mint egy hulla, még sosem láttam így. Csak a sötét szempár és a piros ajkai ütöttek el alabástrom bőrétől.
Én sem nézhettem ki sokkal jobban, a fülem zúgott, és a szívem úgy verte a mellkasomat, mintha csak maratont futnék.
Dühös lettem. Sosem szabadott volna megtudnia. Sem Cheznek, mert részben miatta is volt, de legfőképp Mike-nak nem. Sosem akartam a vállára tenni egy ekkora terhet.
- Hogy mered? – suttogtam újra Phoenixre nézve. Szerettem volna üvölteni vele, de képtelen voltam rá a torkomban keletkezett gombóc miatt.
- Menjetek ki! – mondta halkan Mike, és mind tették, amit mondott. Chez egy pillanatra megállt az ajtóban, és visszanézett rám. A szemében könnycseppek ültek.
- Mike… - rebegtem körülbelül az utolsó erőmmel, aztán csak néztem rá.
- Mi történt aznap éjjel? – még mindig ott állt, ahol elkezdett a srácokkal vitatkozni, de az arca most fájdalmat tükrözött. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni magam. A helyében én is tudni akarnék mindent.
- Visszamentem a hotelbe, miután bejelentetted, hogy feleségül fogod venni. Aznap szakítottunk Chesterrel és… túl sok volt az nekem. Sokat ittam… nagyon sokat… Annyira, hogy megpróbáltam levakarni magamról a tetoválásokat… aztán felmentem a tetőre. Akkor kaptam a hívást New Yorkból, amikor már… ott álltam a szélén.
- Miért nem… - pillantott rám kétségbe esetten. – Miért nem mondtál valamit? Miért nem… - tehetetlenül rogyott le a legközelebbi székre.
- Mert szerettelek. Te pedig szeretted Fannit. Hát nem ezért tartunk most itt? Mert rosszkor tettünk dolgokat, és mert nem mondtunk semmit sem?
Ezután jó sokáig ültünk még ott. Mike engem nézett, próbált megfejteni, olvasni a tekintetemből, pedig kérdéseket nem tett fel. Annyira sajnáltam, hogy meg kellett tudnia, de nem csinálhattam mindent vissza.
- Jól vagyok! – mondtam végül. – Mind a ketten jól vagyunk. Szép életünk van, egy társsal, akit szeretünk. Ez így van jól! – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.
Nos ezt követően Phoenix-szel nem voltam hajlandó szóba állni, pedig napi rendszerességgel próbált velem kommunikálni. Elárult Tom, most elárult ő. Nem csak a szerelemben vagyok béna, hanem a barátok terén is.
Mike ezután mindig úgy nézett rám, mintha féltené minden lépésem, és minden egyes nap végén úgy ölelt magához, mintha az lenne az utolsó. Szenvedett, méghozzá miattam, de reméltem, hogy Csicsi majd kigyógyítja ebből. Most az egyszer számítottam rá, hogy az Árulónak lesz valami haszna is, mert borzalmas volt tudni, hogy Mike legbelül rágja magát az én hülyeségem miatt.
Így telt el a nyár, dolgoztunk keményen, a könyvemet is elkezdtem írni, a forgatás befejeződött. Augusztus vége volt, és Chrisnek New Yorkba kellett mennie, én meg úgy gondoltam, hogy elkísérem. Éppen ezért volt furcsa, amikor beléptem a hálómba, és ő ott ült az ágy szélén, szomorkás arckifejezéssel.
- Elkéstem? – pillantottam az órára ijedten.
- Nem – mosolyodott el. – Gyere, ülj le mellém! – paskolta meg az ágyat maga mellett.
- Mi a baj? – simogattam meg az arcát, amitől ő lehunyta egy pillanatra a szemét.
- Azt hiszem, hogy itt van az ideje, hogy… mi befejezzük a kapcsolatunkat, Léni.
- Tessék? – hidegzuhany. Reggel még minden rendben volt. Látszólag. Semmi jele nem volt annak, hogy ilyesmin törné a fejét. – De hát…
- Nem! – rázta meg lassan a fejét, a mutató ujját pedig a számra helyezte, hogy ne beszéljek. Hihetetlenül kék szemeiben nem volt harag, sőt, kedves volt a pillantása. És ez volt a legrosszabb benne. – Tudod, már nagyon hosszú ideje világos a számomra, hogy mit érzel Mike iránt. Már mikor kezdtünk összejönni, észrevettem, hogy milyen vagy körülötte. Akkor épp megbántott voltál. Most pedig ragyogsz, amikor a közeledben van.
- Én szeretlek, Chris! – bukott ki belőlem. Menteni akartam a kapcsolatot, nem akartam elveszíteni őt, habár tudtam, hogy igaza van.
- Tudom. De őt jobban szereted. Ez nem baj, de el kell engedned engem! Mellettem sosem leszel boldog igazán…
- De igen, az vagyok – szóltam közbe, ő pedig elnézően elmosolyodott.
- De én nem tudok az lenni – és itt volt az, amivel megfogott. Nem ítélhetem olyan életre, ahol bizonytalanságban, esetleg boldogtalanságban kellene élnie, miattam. – Léni, nekem… tudnom kell! – nézett rám áthatóan, mintha csak a lelkemben akarna olvasni. – Mondd ki, legalább most az egyszer!
- Mit?
- Hogy szereted őt – olyan irracionális volt, amit kért. Nem akartam bántani őt, soha, de soha. Csak boldog akartam lenni, és őt is azzá tenni. Most pedig mondjam a szemébe? – Hallanom kell!
- Én… szeretem Mike-ot – lehunyta a szemét, és bólintott, én pedig a legrosszabb embernek éreztem magam abban a pillanatban.
- Tudom… mindig tudtam… - suttogta.
Sűrűn pislogtam, hogy a könnyeim ne eredjenek el. Szerettem őt, nagyon. Már az első pillanattól fogva, és hittem, még most is, hogy vele boldog lehettem volna életem végéig. Mégsem ő volt a nagy ő, és az még nem volt baj, hogy én ezt tudtam, de az már igen, hogy ő is.
Nem akartam vitatkozni, de rettentő nehezen viseltem, amikor felállt, és lenézett rám. Mennie kellett, és én már nem mehettem vele. Egy „kikísérlek a reptérre” mondatot még sikerült kipréselnem magamból, amire ő bólintott.
A taxiban végig fogtam a kezét, és néztem az arcát. Annyira erős volt. Vajon mikor jutott el erre a pontra? Most én vagyok az, aki tönkre tette az életét? Nem. Ő nem olyan, mint én voltam, ezért is kezelte sokkal jobban a szakítást, mint én. Szeretett, de… El kellett mennie, és az, hogy erre ő maga jött rá, megkönnyítette a helyzetet.
A telefonom rezegve jelezte, hogy valaki üzenetet küldött. Először nem akartam megnézni, tudomást sem akartam venni róla, hogy valaki keresett, de aztán elkapott egy érzés, hogy talán jobb lenne elolvasni. Amikor tekintetemmel átfutottam azt a pár sort a kijelzőn, olyan érzésem volt, mintha felrobbant volt egy bomba a gyomromban. Akartam tudni, amit leírt, és mégsem. A könnyeim csak még jobban elő akartak törni ezután, és teljesen összezuhantam. Az univerzumban biztos, hogy összeesküvés folyt, az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb.
A reptér ismerős termináljában most először nagyon utáltam lenni. Máskor mindig volt egy izgalom, hogy várok valakit, vagy mehetek valahova, de most… Folytak a könnyeim, de tudtam, hogy így a jó, és el kell engednem őt.
Szorosan öleltem magamhoz, beletúrtam a barna tincsekbe, s igyekeztem nem összesírni a vállán a sötétkék inget, amit viselt. Pokolian nehéz volt, hogy annyi minden után, amit ketten átéltünk, amennyi időt együtt töltöttünk, most véget vetünk ennek. Nem én, nem ő, hanem mi. Kicsit – mit kicsit, nagyon – deja vu érzésem volt. Már kettő olyan elváláson túl voltam, amikből úgy éreztem, sosem fogok felépülni. Most is fojtogatott az érzés, hogy nélküle nem fog menni. Miért? Mert belé tényleg, igazán szerelmes voltam. Vagyis vagyok. Mégis tudom, hogy a szívem nem teljesen az övé. És ez megöl lassan mindkettőnket. Mert tudom, hogy őt is, bár sosem mondaná.
- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. A tekintete mindenkiénél tisztább és őszintébb volt. Nem hiába szerettem őt annyira.
- Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – kérdeztem vissza kétségbe esetten felnevetve. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kaptam az alkalmon, hogy talán visszacsinálhatnám az egészet. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lehetséges. Amit ő elhatároz, az úgy is lesz, és én… én nem is tudom…
- Én szeretlek, nem akarlak bántani, és talán…
- Léni! - mindig olyan lágyan szólított meg, ahogyan most is. Legszívesebben pofonvertem volna magam, amiért képtelen vagyok a teljes szerelmemet neki adni. – Nem lehetsz mindig te az áldozat. Egyszer végre neked is bántanod kell valakit!
- De téged? – lehajtottam a fejemet, mert idiótán viselkedtem, tudtam én is. Önző voltam.
- Hé, semmi baj, jól leszek! Két hét múlva pedig találkozunk, igaz? – meg sem várva a válaszomat, ami amúgy egy kurva gyors helyeslés lett volna, magához húzott és újra megölelt. Szorosan kapaszkodtam belé, de tudtam, el kell engednem. – Vigyázz magadra, és csinálj már valamit! – tudtam, mire érti, és csak mégjobban bűntudatom lett tőle. Ezt hallani az ő szájából…
- Te is vigyázz magadra! – mosolyogtam végül rá, mert tudtam, ezt szereti. Ha mosolygok.
- Ismersz! – felnevetett, majd lassan az arcom felé hajolt.
A csókja most is fantasztikus volt, mint ahogyan mindig. Csak így állandóan szembesülök vele, hogy ő tökéletes, de komolyan. Ujjait a hajamba fűzte, ajkai kóstolgatták az enyémet, teste az enyémnek simult, éreztem az izmos mellkast az enyémnek nyomódni, az erős karokat, ahogyan végigfuttattam rajtuk a kezemet, én pedig önkéntelenül is közelebb préseltem magam hozzá. Ajkaim közé szívtam az alsó ajkát, és kinyitva a szememet, kissé elmosolyodtam. Itt az ideje annak, hogy megálljunk. Különben nem lenne itt semmi szakítás. Még egy puha puszit nyomtunk a másik szájára, ő pedig azt a tipikus csibészes vigyort villantotta felém. Csak megráztam a fejemet, valahogy elszállt a fájdalom egy kicsit, ahogyan őt néztem. Megszorította a kezemet, aztán a vállára vette a táskáját, és hátat fordítva nekem, elsétált.
Igazából én vártam, hogy visszafordul, és azt mondja, hogy nem érdekli az egész, és próbáljuk meg mégis folytatni. Hitetlenkedve, könnyezve de nevetve csóváltam meg a fejemet, mikor egy utolsó, jókedvű intéssel eltűnt a szemem elől a New Yorkba induló gép folyosójában. Sok mindent köszönhettem neki, amiért örökre hálás leszek. Tudom, hogy még sokáig szeretni fogom, tudom, hogy sosem felejtem el az együtt töltött időt. És tudom, nem is kell. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és néztem a felszálló gépeket. Nem voltam benne biztos, hogy melyikkel ment el ő, de nem is számított. Még órákkal később is ott álltam, mintha valami szobor lennék, vagy hasonló. Nem fájt a lábam, sem a derekam, semmi. Egy kicsit még ott akartam ragadni abban az időben, amíg mi ketten egy pár vagyunk, és a terminálban ez megadatott. Mintha megállt volna minden, szinte bizsergett minden porcikám, annyira kívántam, hogy a hátam mögött álljon, és megérintsen. Ám az érintés nem tőle jött, hanem valaki mástól. Megfordultam, de valahogy nem lepődtem meg. Mintha legbelül számítottam volna rá, hogy kijön ide. Ott álltunk egymással szemben, de egyikünk sem tudott mit mondani. Őszintén én nem is akartam.
És ekkor az idő ismét elindult, minden körülöttem hirtelen megtelt élettel, én pedig nagyot sóhajtottam. Valaminek vége van, és valami új veszi kezdetét… megint.
End of In Pieces
