2016. március 20.

The Catalyst - Chapter 11.





11. The ugly truth

Másnap délután megjelent nálam Reed, mesélni akart, hogy mi történt közte és Zach között. Úgy nézett ki a dolog, hogy talán kibékülnek. Pontosabban, hogy lehet róla szó, hogy újra egy pár legyenek. De csak ha Reed megígéri, hogy nem fektet le többet senki mást. Érdekes módon könnyen belement, persze nem is nagyon lett volna más választása, hiszen ez evidens egy ilyen újrakezdésnél. Csak tőle volt kicsit furcsa, de abszolút támogattam.

-        Gondolom Chris nem vetette fel a folytatás lehetőségét azóta sem.
-    Nem beszéltem vele tegnap óta – ráztam meg a fejem, közben ruhákat tűrtem össze a szobámban. Reed lustán elheveredett az egyik fotelben.
-         Miért nem írtál neki, vagy hívtad fel? Elvégre el sem búcsúztál tőle tegnap.
-       Nem nagyon igényelte a búcsúmat, meg amúgy is, mit mondhatnék neki? Ez… ez az egész egyszerűen csak túl szép volt, hogy igaz legyen. Csak a fejemben létezett a lehetőség, hogy újra együtt lehetünk.
-        Talán nem tudja, hogy te ezt szeretnéd.
-        Ugyan, hisz elmentem hozzá, emékszel?
-        De az már régen volt! Azóta sok minden változott. Mint látod ő is. Közeledik hozzád.
-      Csak nem olyan értelemben. Nem érted? Semmi jelet nem adott tegnap, hogy többet akarna tőlem. És meg is értem. Én se akarnék magamtól semmit a helyében.
-        Ha nekem jár még egy esély, akkor neked is.
-        Reed… - pillantottam fel rá. – Az emberek különbözőek, máshogy látnak hasonló helyzeteket.
-        Ez hülyeség, ha…
-        Nem, nem az! Ez olyan, mint a színek…
-        Mi van?
-       Van, aki látja az árnyalatok közti különbséget. És van, aki nem. Van, akinek megbocsátható a megbocsáthatatlan is, és van, akinek egy kis hiba is elég ahhoz, hogy elengedje a másikat. Mert minden embernek más a lelke, a szíve. Mást bír el, más terheket, más fajdalmakat.
-        Akkor Zach jobb ember, mint Chris – mondta dacosan.
-        Nem. Csak megbocsátóbb.

És ez volt Reed nagy szerencséje. Persze nagy kérdés, hogy a kettőnk bűne összevethető-e. Ő megcsalta Zachet, nem is egyszer. Fizikai, testi kielégülést keresett más nőknél és férfiaknál. Jómagam pedig másba voltam szerelmes. Én lelki kielégülésre vágytam, hogy Mike viszonozza a szerelmem. Az én szememben a saját bűnöm nagyobb volt, mint Reedé. Én szerettem Christ, csak nem eléggé, nem ahogy megérdemelte volna, és hazudtam róla, ő pedig idővel rájött erre. Nekem mennyire fájt, hogy Mike Fannit szerette, pedig nem voltunk egy pár, mégis majd beleőrültem a fájdalomba… hát akkor Chrisnek, hogy én mást szerettem?

-       Mihez fogsz kezdeni most? – kérdezte végül, mikor elpakoltam az összes ruhát. Tudtam, hogy nem a következő házimunkámra gondol. – Új könyv? Bár őszintén csodálnám, ha lenne ötleted. Az elmúlt három évben csak írtál, folyton. Tavaly főleg. Én égtem ki attól, hogy néztelek – nevetett fel.
-        Én is – mosolyodtam el szomorúan.
-        Mi?
-        Én nem hiszem, hogy egyhamar megint írni fogok.
-        Óh… Akkor?

Először csak percekig terveztem ezen gondolkozni, aztán már órák teltek el válasz nélkül. Reed kényelmesen lezuhanyozott közben, és elfoglalta a kanapét, filmet keresett a tévében. Túl sok cucca van itt, fogalmazódott meg bennem. Érdekes módon én szinte sose aludtam nála, valahogy mindig inkább ő kötött ki itt, pedig neki olyan háza van, hogy jesszus!

-       Kérd el az apádtól a gépet! – mondtam végül. Csak úgy kibukott belőlem, az első ötletem, ami órák óta eszembe jutott.
-    Oké, hova megyünk? – vette azonnal kezébe a telefont. Ez megmosolyogtatott. Nem is érdekelte pontosan, mit akarok, azonnal cselekedett.
-        Vegasba.
-      Komolyan? – élénkült fel azonnal. – Végre! – boxolt a levegőbe. – Én rendezek mindent, te csak gondold végig, mit hozol magaddal – pattant fel izgatottan, és azonnal telefonálgatni kezdett.

Hogy mit is akartam Las Vegasban? Fogalmam sem volt, legalábbis nem biztosan. Egész délután azon rágtam magam, hogy mi lesz velem most, hogy nem tudok írni. Mert tényleg nem tudtam, ha rágondoltam elment a kedvem mindentől. Pedig ilyen még sosem volt velem, mindig az írás volt a vígaszom, a támaszom. Most viszont el kellett kezdenem élni nélküle. Hogy a kitalált világokon kívül is létezzek, ne csak ott találjam fel magam. És mikor is buliztam utoljára? Úgy isten igazából, kötöttségek nélkül? Amikor nem kellett egy pasira se figyelnem, aki épp szeretett, vagy pont hogy nem szeretett engem? Amikor nem rontották el a kedvem? Marha régen! Talán utoljára otthon, Magyarországon, Fannival. Az egyetemen. Mielőtt kijöttem volna ide először. Azóta mindig volt valami bajom, szívfájdalom legtöbb esetben. Sóvárgás. És most nem akartam ezt érezni, el akartam menni valahova, ahol annyian vannak és olyan hangos a zene, hogy egyszerűen kikapcsolhassam az agyam és csak élvezzem, hogy még fiatal vagyok. Mert az voltam, még nem kéne temetnem magam. Minden alkalommal ezt tettem, ha nem jött össze Mike-kal, Chesterrel, vagy Chrisszel. Most csak két napra, vagy akár mindössze egyetlen éjszakára ki akartam kapcsolni. És tudtam, hogy Reed ebben nagyon is segíteni fog.

**

A szívem ezerrel kalapált, éreztem, ahogy a homlokom gyöngyözik a nagy melegben, hajam a nyakamhoz tapadt. Nem hagytam abba a táncot, pedig már úgy éreztem, a lábaim nem bírnak el, mégis folytattam. Izgatott voltam és fáradt is egyben. Mosolyogtam, nevettem. Reed újabb koktélt nyomott a kezembe, amit sikerült félig a földre lötykölnöm, de ez most nem számított. Kikapcsoltam. A zene volt, a hangos, ütemes dallamok, a barátom Reed, a tánc, a sok ember, a jókedv.

Egy izmos férfitest ért hozzám. Kék szemek, barna haj, rövid szakáll. Elmosolyodtam és a nyaka köré fontam a karom. Összesimultunk, lassítottam a tempón, andalogtunk a lüktető zenére. Egy nekünk ütköző test kiverte a kezemből a poharat, de nem érdekelt, elvégre ez egy ilyen szórakozóhelyen mindennapos dolog volt. A pohár fogyóeszköz. Odahajtottam a fejem az ingje gallérjához, és beszívtam az illatát. Nem volt helyes az illat, nem tudtam beazonosítani. Mindegy. A csókját mindennél jobban akartam. Felpillantottam az annyira kívánt szájra… túl vékony volt, nem ismerős.

Hátraléptem.

A szívem még mindig eszeveszetten dobogott, de most az ijedtségtől.

A férfi kérdőn, mosolyogva nézett rám, hogy ugyan mi bajom lehet hirtelen.

Őt kerestem benne…

Minden férfiban, még akkor is, mikor biztos voltam benne, hogy nem teszem, hogy most biztos nem.

**

-        Hé, eltűntél! – ugrott be mellém az ágyba Reed. A lendületétől majdnem a földön kötöttem ki.
-        Írtam SMS-t.
-        Tudom, de először azért megijedtem, mikor nem láttalak sehol. Miért léptél le hirtelen?
-     Mert… - akartam volna mondani, hogy egy hülye vagyok, aki még mindig egy számára elérhetetlen férfi után teper. Teperne. De semmi értelme.
-         Chris? – kérdezte tőle szokatlanul csendes és megértő hangnemben.
-         Aham... – még előtte is majdnem szégyelltem ezt bevallani.
-     Pedig ma… megcsináltunk téged – felnevettünk, olyan érdekesen hangzott. – De tényleg, nagyon csinos voltál ma éjszaka… bárkivel elszórakozhattál volna, hogy kiverhesd a fejedből.
-         De én nem akarok csak úgy valakivel összefeküdni. Pláne nem egy vadidegen csókával.

Ez volt a lényeg. Sosem voltam az a könnyen kapható típus, szerettem ismerkedni előbb, és csak aztán rátérni a többi dologra. És nem vágytam senkit megismerni. Nem mást. Nekem Chris volt a fontos, és őt elvesztettem.
És megint itt tartottam, siránkozom egy férfi miatt. Franc!
Oké, ez nem olyan! Szeretem őt. De el is fogadtam, hogy ennyiben ki is merül a dolog, hogy ő nem viszonozza. Végülis ez már fejlődés.

**

A legfurább dolgot csináltam otthon, mikor sikerült kialudnom a töménytelen mennyiségű alkoholt Vegas után. Google. Chris Pine. Száz szám cikkek.
Mostanában főleg a ’This means war’ című filmje kapcsán, ami februárban kerül a mozikba. Vagy hatszor megnéztem egymás után az előzetesét. Nagyon tetszett, rendkívül jól kihangsúlyozták benne, hogy mennyire jóképű.

Aztán ráleltem egy oldalra, ami a szerelmi életével is foglalkozott. Miután velem szakított, egy Dominique nevű modellel randizott. Vagyis nem csak randiztak, jártak. Járnak. Jelen időben.
Eltoltam magamtól a laptopot az ágyon, ahogy a közös képeik felbukkantak az oldalon. Túl vidám volt rajtuk, túl boldog, túl sok volt az ölelés.
A nő gyönyörű. Hát több mint gyönyörű, nyilván, mivel modell. Megfordult a fejemben, hogy őt is beírom a Google-ba, de lefagytam. A képek váltakoztak a monitoron és csak bámultam. Vörös szőnyeges eseményeken persze mindketten csinosak voltak, ölelkeztek, pózoltak a fotósoknak. Ismerős volt a helyzet. De azok a képek jobban fájtak, ahol sima paprazzófotók készültek. Amikor bevásároltak, vagy sétáltak az utcán, a parton. A mindennapos dolgok, a biztonság, hogy van egy párod, a meghittség. Ami nekem is úgy hiányzott vele. A kedves mosolya, az, hogy utált civilben borotválkozni és mindig borostás volt… hogy imádta az olasz kaját, és képes volt velem focimeccset nézni a neten délutánonként, mikor a kedvenc csapatom játszott az óceánon túl.

Légszomjam támadt, ránéztem az ablakra, de az csak nem nyílt ki magától, megmozdulni viszont képtelen voltam. Fájt, jesszus, mintha a szívemet markolta volna egy hideg kéz. De kezdtem úgy hinni, hogy megérdemeltem, amit kaptam. Én vesztegettem el a lehetőséget, hogy boldog lehessek vele.

Az oldal szélén megláttam a korábbi kapcsolatok menü alatt a nevemet. Helena Hunyadi. Rá akartam kattintani, de nem mertem. Rólunk és voltak fotók, de nem akartam látni, milyen volt vele. Hogy milyen volt kettőnket kívülről látni. Most sehogy sem tudtam volna ezt kezelni. A veszteséget, az emlékeket.

Elnyújtózkodtam a telefonomig, ami már eléggé agyonhasznált volt. Még Mike-tól kaptam ezer éve. Vennem kell egy újat, fogalmazódott meg bennem. Beléptem a névjegyzékbe. Először Reedet akartam hívni, olyan evidensnek tűnt, magától ertetődőnek, hogy neki mondom el a bánatom. Aztán megakadt a szemem egy néven, és inkább őt tárcsáztam.

-          Igen? – szólt bele néhány csengés után.
-          Léni vagyok…
-          Jézus, itt csak… - kis motoszkálás. – Éjjel kettő van.
-          Itt csak este hat. Bocs, hogy felébresztelek, csak…
-          Baj van?
-          Nem… Nem olyan. Jól vagyok… Én csak… Csak… Totál szerelmes vagyok Chrisbe, de már mindent elrontottam jó régen – mondom ki végül.
-         Jaj, te nő! – sóhajtott Fanni. – Nem is beszéltek azóta?
-      Hát… pár napja találkoztunk, ő hívott, a városban forgat. De csak beszélgettünk kicsit és ennyi. Én ööö… elmondtam neki még régen, hogy vele szeretnék lenni, de azt mondta van valakije. És ma rájöttem, hogy tényleg van.
-         Az a modell csaj?
-         Szóval te is tudod.
-         Ja, néha unatkozom és netezek.
-         Idióta vagyok… - sóhajtottam.
-        Igen. Meg én is. És ők is. Mindenki. Ez ilyen. De Léni, nem tudok tanácsot adni. Nem vagyok jó a szerelmes dolgokban.
-        Tudom… mármint… tudom.
-        Sajnálom. Az egészet.
-        Én is…

Miután elbúcsúztam, hogy hagyjam aludni szegényt, megkerestem az üzenetek között azt a régi SMS-t, amit tőle kaptam. Amit akkor küldött, azon a napon, mikor Chris szakított velem, és ő meg Mike is szétmentek, és végleg hazaköltözött.

„Ma az öt órási járattal indulok haza a LAX-ról. Végleg hazaköltözöm. Gondolom, tudod ez mit jelent… Csak akartam, hogy tudd. A tiéd.”

Végigfutottam a sorokat újra és újra, és szörnyen éreztem magam miattuk. Mert ezt gondolhatta anno Chris is, hogy Mike-ra vágytam, és igaza is volt. Istenem, mennyi minden változott azóta! Viszont a bűntudatom valószínűleg már nem is számított volna neki, hiszen boldog párkapcsolatban él. Csak bámultam az SMS-ek tömegét. Rengeteg volt Christől, egyikbe-másikba beleolvastam.

„Holnap későn érek haza, de örülnék, ha megvárnál. Ne próbálj megint Mexikóit főzni, Szívem, extra szívás legyűrni! :D Szeretlek!”

„Hozz légyszi a boltból olyan gumicukor illatú sampont, mint a múltkor, apa nem győzött röhögni rajtam, mikor megérezte ma. Tervezem, hogy öntök az ő tubusába otthon. Szeretlek!”

„Hiányzol! Atlantában tökmeleg van, ahogy te mondanád. Szeretlek!”

„Tej, kenyér, sajtkrém, tampon!!! Ne felejtsd el, különben megint rajtam röhögnek a női eladók a szupermarketben, amikor elküldesz érte! :D Szeretlek!”

„Anyuéknál találkozunk, én csak hat körül érek oda. Ha lehet, dugd el a pucérsegges képeimet, mielőtt megmutogatja Zach-nek is. Szeretlek!”

„Hosszú nélküled ez a forgatás… marhára hiányzol, bárcsak itt lennél! Szeretlek!

„Szeretlek!”

Baszd meg, Hel, ennyiből akár a képeiteket is megnézhetted volna azon a weboldalon!
Felöltöztem, beültem az autóba és lehajtottam az óceánpartra. Még egyszer a mellkasomhoz öleltem a telefont, aztán egy erős hajítással a vízbe dobtam.
Nem éreztem megkönnyebbülést, nem volt felemelő, vagy magasztos érzés. Csak a szokásos. Egy új este, aztán egy új nap… amikor nem tudom, mihez fogok kezdeni ezután.
 

2016. március 10.

The Catalyst - Chapter 10.




10. Into darkness

Reed volt olyan kedves, hogy önként, és meglehetősen nagy lelkesedéssel ajánlotta fel, hogy elkísér a találkozóra. Vagy látogatásra… akármi is volt ez. Persze tudtam, hogy támogat meg minden, de inkább Zach miatt akart nagyon jönni. Ők valahogy sosem tudták kiheverni egymást, persze nem csodálkoztam. Ha Chrisre és Mike-ra gondoltam, nekem is hatalmasat dobbant a szívem még most is. Sőt, még Chesterrel is így voltam néhanapján. Hiába, a meghatározó emberek mindig is azok maradnak. Az életem mindig nagyot lendült előre, vagy épp hátra, ha róluk volt szó.

Reed éppen egy tál műzlit kanalazott befelé, míg én a gardróbomban túrkáltam valami ruha után. Tudtam, hogy nem randira kell számítanom, de azért jól akartam kinézni. Azt hiszem ezzel minden nő így van, ha a volt pasijával való találkozásról volt szó. Éppen egy dobozt vettem elő, amit még ezer éve pakoltam össze, amikor először költöztem el Mike-tól, mikor megakadt a pillantásom valamin a doboz tetején. Egy kockás sapka volt az. Ezt kaptam tőle Franciaországból, amikor ott voltunk. A sildjén még most is ott volt a Fort Minor kitűző, ahogyan ideadta. Elmosolyodtam az emléken. Istenem, mintha egy másik életben történt volna. Öregszem, azt hiszem. Már nem haraggal gondoltam vissza a sok együtt töltött és néha igen keserű pillanatra, hanem mint kedves emlékre. Ujjammal végigsimítottam a sapka anyagán, és lassan a fejemre tettem, majd a tükör felé fordultam.

Majdnem ugyanaz a lány nézett vissza rám, aki hét éve kiköltözött ide, hála Mike kedvességének, és annak, hogy valahogy megtaláltuk a közös hangot, és barátok lettünk. A különbség csupán egy érettebb arc, hosszabb haj, kicsit vékonyabb alak, és hét év volt. Ennek a hét évnek minden tanulságával, minden emlékével, minden sírásával és nevetésével. Ennek a majdnem huszonnyolc éves nőnek már volt egy kis élettapasztalata, ami azt mondatta vele, hogy ezt a sapkát örökre meg kell őriznie. Mert az egyetlen igaz szerelmétől kapta.

Levettem a fejemről, és csendesen bámultam rá a kezemben. Annyi mindent gondoltam és éreztem már az elmúlt hónapokban, években. Hogy Mike az igazi. Aztán hogy Chris volt az. Azután meg hogy az a szex Mike-kal volt életem legjobbja, és mikor szakítottunk megpróbáltam mindenféle magyarázatot találni rá, hogy miért nem így volt. Hiába voltam huszonnyolc a szívügyekben még most sem voltam igazán otthon. Vajon Chrishez csak azért ragaszkodtam ennyire, mert Mike-kal még annyira sem jött össze a kapcsolatom soha, mint vele? De ha így volt, akkor miért hagytam el Mike-ot, miért akartam visszamenni Chrishez? Most épp megint azt gondolom, hogy Mike volt a nagy őm. De mi van, ha nem? Mikor fogom már ezt biztosra tudni? Lepillantottam a csuklóimra, a tetoválásaimra…

Gondosan visszatettem a dobozba a sapkát. Úgy döntöttem, egyszerre csak egy dologgal foglalkozom, és az most a Chrisszel való találkozás volt. Egy világos farmert és egy szürke pólót vettem fel. Hát, nálam ez is csinosnak számít… Oké, bevállaltam egy fekete magas sarkú cipőt is a hatás kedvéért. Reed persze feszített az Armani öltönyében, amin egy kicsit jót mulattam magamban. Oké, nem is kicsit, hanem nagyon. Be kellett vallanom, ha nem lett volna meleg, bejött volna nekem. Jólöltözött, jóképű, eszes srác volt. Aki most majd kezét-lábát törte, hogy tetsszen Zachnek. Remélem összejön neki, igazán ráférne már, ha a szerelmi élete is rendeződne.
Rendesen el volt kerítve a hely, úgyhogy kicsit mászkáltunk, mire kiderült, hol is lehet bemenni itt. Viszonylag meleg nap volt, majdnem húsz fokig felkúszott a hőmérséklet. Minden tök adott lett volna egy jó kis naphoz, de valahogy a múltamból fakadóan mégis féltem. Nem tudtam, mit akarhat mondani Chris, de valahogy görcsbe rándult tőle a gyomrom.
Zach velem ellentétben nagyon elemében volt, mindenkire mosolygott, lazán zsebre vágta a kezeit, sütött róla, hogy laza. Habár már hónapok óta nem beszéltem Zach-kel, valamiért mégis úgy érezte, hogy ez a dolog jól fog elsülni. Talán ő állt jól hozzá, de én képtelen voltam elengedni magam.
Kicsit kóricáltunk a díszletek között, egy csomó embert megkérdeztünk, merre is menjünk, végül mi lettünk megtalálva. Zach egy elég nagy és barátságos mosollyal az arcán jelent meg mellettünk. Engem megölelt, Reedre meg csak ránézett. Úgy értem, ránézett úgy, hogy a levegő is felforrt körülöttünk. Oké, ők tényleg ellesznek.

-      Chris is mindjárt jön – pillantott végül rám, sokkal kevésbé intenzíven. – Várd meg, kérlek, addig én elrabolom Reedet a szünet erejéig.
-        Persze, menjetek csak! – bólintottam egy erőltetett mosollyal, mikor ők leléptek.

A tenyerem izzadt, bele kellett törölnöm a farmerem anyagába a combomon. A fekete bőrdzseki, amit kb ezer éve hordtam már, túl nagy meleget nyújtott a nap sugarai miatt. Az orrom is izzadt ott, ahol a napszemüvegem hozzáért. A lábam sajgott a hülye cipőben, pedig viszonylag vastagabb sarka volt a bokacsizmának. Katasztrófa vagyok, mondogattam magamban, és megint megtöröltem a kezem.
Az időjárás mintha meghallotta volna a gondolataimat, mert hűvös szellő támadt, viszont a hajamat az arcomba fújta. Utáltam ezt, úgyhogy feltoltam a szemüveget a fejemre, hogy felfogja röpködő tincseimet.
Chris mindjárt jön, mindjárt jön, mindjárt jön… Úgy zakatolt a szívem, mintha futottam volna egy maratont. Az utolsó találkozásunk emléke még élénken élt bennem, mikor feszengve, kínosan közölte, hogy van valakije. Akkor én hoztam kellemetlen helyzetbe magunkat, de most? Hát… most is. Kellett nekem eljönni! Válaszolhattam volna nemmel is, de az a részem, ami még mindig vágyott Chrisre, nem engedte.
Beharaptam a számat idegességemben, aztán eszembe jutott, hogy van rajtam egy kis rúzs. Istenem, szétestem!

-          Hel! – a hang a hátam mögül jött, én pedig automatikusan felé fordultam.

Senki máséval nem téveszteném össze ezt a hangot, de a látványra valahogy mégsem számítottam. Legalábbis hogy így megfog. Pedig nem egyszer nyűgözött már le Chris kinézete. Elegáns Csillagflotta uniformist viselt, és azt a Chris-féle mosolyt. Amitől minden nő szíve hevesebben kezd el dobogni. Az enyém épp hogy lassult tőle, féltem, hogy elájulok. Az mekkora ciki lenne!
Minden, az izgalommal járó bajom elmúlt egy csapásra. Nem izzadt többé a tenyerem, nem volt melegem, nem éreztem azt, hogy el kéne futnom. Mint valami hülye mágnes, vonzódtam ehhez a férfihez.
A felismerés sokkoló volt, de nem meglepő. Tini módjára viselkedtem, ahányszor csak pasik közelébe kerültem az elmúlt években. Pláne, ha róla volt szó, akit annyira szerettem.
Oké, Heléna, csak légy önmagad! Ne légy ostoba csitri! Nem azért hívott ide!

-     Szia! – a hangom nem remegett, pedig féltem tőle, hogy úgy lesz. Talán mégis felnövök lassan?!
-     Bocs, hogy megvárattalak, tudod milyen ez – int az épület felé. – Megiszunk egy kávét a lakókocsimban? Neked persze akad mondjuk almalé is – mosolyog azzal a ragyogó mosolyával. Könnyeden, gondtalanul.
-        Igen, az jó lenne. Kicsit meleg van ma – egyeztem bele.

Azonnal az időjárásról kezdett beszélni, hogy itt milyen jó most, de majd mennek Izlandra is forgatni, és vajon ott milyen lesz. Már jócskán megkopó földrajztudásomat elővéve kicsit bíztattam, hogy nem lesz olyan gáz azért.
Olyan lazán sétált mellettem, olyan nyugodt volt… Őt nyilvánvalóan nem izgatta fel ennyire a találkozásunk lehetősége, mint engem. Pofára esés. Pedig tudtam én, hogy csak mint barátot hívott ide, vagy hát régi ismerőst… régi szerelmet? Fogalmam sincs igazából. És még a nők a kiismerhetetlenek, mi?
A lakókocsijában aztán kaptam egy pohár hideg almalevet, ő pedig egy kisebb csésze kávét készített magának. Az egész helyiséget belengte, hogy Chris használja. Ott voltak a kék pulcsijai, amiket úgy szeretett hordani, egy kép, amin Roberttel, az apukájával van, meg rajzok róla a rajongóitól, kép Kuwaitból, mikor ott jártak az első film után.
Keresem a rám utaló jeleket, hiszen én is a múltja része voltam, de… semmi. De hát miért is lenne bármi rólam?
Forgattam az ujjaim között a gyöngyöző poharat, letöröltem róla a párát és örültem, hogy már leültem a kis asztalhoz, mert a lábaim elég gyengének érződtek. Naiv vagyok, hogy azt hittem, kellhetek még ennek a sikeres, jóképű, vicces férfinek. Talál nálam sokkal jobbat is, aki nem volt oda a zenész barátjáért, mikor vele járt. Sőt, hiszen lehet már talált is.

-       Elég sokáig leszünk ma – mondta kicsit később, mikor kifogytunk a témákból. Nem is olyan könnyű ez, bár régen mindenféléről órákig tudtunk beszélgetni, most nem ment. Se neki, se nekem. – De lesz még szünetem, meg tudod csak úgy is ráérek két csapó között kicsit… Reed is biztos szívesen maradna még… - zavartan lesütötte a szemét, a kiürült csészéjére nézve.
-      Szóval még maradjak egy kicsit – segítettem ki, bár nem értettem a dolog okát. Bár nyilván nem kell különösebb ok két régi ismerősnek.
-     Hát ha ráérsz és van kedved, akkor jó lenne – bólintott, és felnézett rám, a szemei most lehetetlenül kékek voltak.
-     Jó, nincs más dolgom ma úgysem – vontam meg a vállam, de éreztem, hogy elpirulok, úgyhogy inkább nagy műgonddal felálltam és visszavettem a kabátom. Most meg fáztam kicsit, és akárhányszor rámnézett azokkal a csillogó szemeivel, mindig megborzongtam.
-         Remek – állt fel ő is, és kinyitotta nekem az ajtót.

Fura, hogy egy nő mitől el nem tud érzékenyülni. Én például ettől. Reed is mindig kinyitja előttem az ajtót, mert ő amúgy is úriember (kivéve mikor telerókázza az előkertet), de Christől más érzés volt ez. Figyelmesség, ami nem szimplán abból eredt, hogy egy nő előtt illik kinyitni az ajtót. Régen mindig tudtam, éreztem, hogy azért tesz meg ilyen apróságnak tűnő, udvarias dolgokat, mert szeretett, mert gondoskodni akart rólam, mert akarta, hogy érezzem, hogy törődött velem. És ez a mostani eset élesen és világosan emlékeztetett rá, hogy ez nekem mennyire hiányzik. A régi idők, amikor még mi kettem mi voltunk, és nem csak két ember, egy nő és egy férfi, akik régen szerették egymást, és egyek voltak. Párban. Kapcsolatban. Néha úgy emlegetett engem másoknak, hogy „A Kedvesem”. Most meg semmi sem maradt belőle. Vagyis csak ez, egy ajtónyitás… némi mosoly… egy-egy pillantás… de most egyikről sem tudhattam biztosra, hogy miért van, hogy mit rejt, hogy takargat-e ezek mögött valami mélyebbet is, vagy pusztán csak megteszi, ahogy másokkal is megtenné. Már nem ismertem úgy őt, már nem ismerhettem úgy… Furcsa dolog ez az idő, meg a szakítás, hogy az ember kénytelen azt feltételezni, hogy a régi dolgok már biztosan nem ugyanazt jelentik, mint anno, mert úgy egyszerűen nem lenne helyes.

Bementünk a díszletek közé, őt szinte azonnal elrabolta tőlem egy sminkes, hogy megigazítsa a púdert azon a számomra tökéletes arcon. Ami úgy össze tud zavarni… és idegessé tenni… izgatottá… vágyakozóvá… főleg a szája és a szemei…
Leültem egy kávés papírpoharakkal teli asztal szélére, és csak néztem, ahogy tűri, hogy az ecsettel babráljon a csaj az arcán, ahogy mellé szegődött közben még pár ember és valamiről diskuráltak.
Eszembe jutott, mikor még a kapcsolatunk elején egy éjszaka, azzal a csábító szájjal kényeztetett. És csak azzal. Szinte éreztem a bőrömön a csókajit, ahogy haladt le és fel, ahogy azon a szexi hangján megkérdezte, mennyire kívánom. És hogy mennyire zavarba jöttem tőle, hogy beszéltetett közben. Aztán meg hogy mennyire megszerettem ezt. Őt.

-       Úgy nézel rá, mint aki le akarja teperni – tolt arrébb Reed, hogy ő is leülhessen.
-      Az sosem volt kétséges, hogy vonzódom hozzá. Szerintem már az első másodpercben levágta ő is, mikor megismerkedtünk.
-        Mit is mondtál… ő volt a… - kereste a megfelelő szót, én meg visszafojtottam a lélegzetem és csak néztem Christ. – Megváltás.
-     Mellette könnyű volt. Ő volt a jóképű színész, aki valahogy talált bennem valamit, amit szeretni tudott. Annak ellenére milyen nagyon össze voltam törve.
-        Úgy érted, annak ellenére, hogy te nem viszonoztad ezt.
-        Nem. Szerettem. Szerelemmel.
-        De Mike-ot jobban.
-        Másképp. Az inkább… függőség volt, azt hiszem – így kimondva talán hülyén hangzik, de azt hiszem így volt.
-        Ő volt a jóképű zenész, aki valahogy talált benned valamit, amit szeretni tudott.

Ránéztem, egyenesen a szemébe. Tom is rettentő jó barátom volt, de Reed mintha csak olvasna a gondolataimban. Ez meglehetősen idegesítő néha, de sokkal inkább megnyugtató. Hogy mindazok után, hány barátomban csalódtam, hányan hagytak már el, mégis találtam valakit, akiben bízhatok. Hiába hittem azt először Reedről, hogy egy seggfej, aki csak saját magával foglalkozik, tévednem kellett. És örülök, hogy hagytam magamnak, hogy jobban megismerjem őt.

-        Azt hiszem barátkozni akar.
-        Miért? – kérdezte értetlenkedve. – Én sose barátkozni akarok.
-        Azt tudom – nevettem. – De ő… passz. Nem mondta mit akar. Igazából elég nyögvenyelősen ment a beszélgetés. Bár megkért, hogy maradjunk még.
-        Még jó, én viszem haza Zach-et!
-        Bejött az öltöny, mi?
-        Gondoltad, hogy majd nem?! – kérdezte tettetett felháborodással.

Még úgy egy jó másfél órát nézhettük a játékukat távolról, mikor lett kis szünetük. Most egyikünk sem vonult félre, többen verődtünk össze egy kis pihenésre. Az egész csak kb negyed óra volt, Chris meg a kis összegyűlt kör másik felén állt. Nyilvánvalóan nem verekedett a helyért, hogy mellettem lehessen. Igazából nem is nagyon szólt hozzám, néha rám nézett, olyankor kaptam egy baráti mosolyt.
Végül három órával későb, mikor két másik rövid szünet közben sem jött oda hozzám közvetlenül, hogy beszélgessünk, otthagytam Reedet.
Ahogy sétáltam ki a téren, a parkoló felé a hűvös, leszálló éjszakában, nem is tudom hogy éreztem magam. Az arcom égett, biztos voltam benne, hogy pipacspiros vagyok. Kicsit dühös voltam. Magamra és Chrisre. Mert nem tudtam, mit akar, hogy mire számíthatok, és ez még estére se derült ki. De aztán valahogy sikerült megnyugodnom hazafelé vezetve. Chris a legszörnyűbb időszakomban lépett be az életembe, és mindig csak jót kaptam tőle. Szeretetet, törődést, szerelmet, biztonságot, boldogságot. Nem lehettem rá dühös azok után, amiken keresztülmentünk. Én játszottam el a lehetőségem, bár a mai napig nem tudok rájönni, mi vitte rá ott és akkor, hogy szakítson velem, de meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy jár neki a boldogság, és nyilván nem volt az, ha ezt meglépte.
Egyértelmű volt, hogy szerettem őt még most is. Hogy kívántam. Hogy vágytam a társaságára. A figyelmére. De hozzá kellett szoktatnom magam a gondolathoz, hogy én már mindig csak sokadik leszek neki a sorban. Egy barát, talán. Régi ismerős… régi kollega.

Egy kihűlt szerelem… egy régi csillag pislákoló fénye… a sötétségben… a múltban.

2015. január 3.

The Catalyst - Chapter 9.



9. Lift me up, let me go

Tom villogó arca bosszúságot tükrözött, ahogy a kissé már megviselt webkameráját állítgatta. Éppen valahol Japán felé járt a Halál Ereklyéi első részének bemutatókörútján. Nemrég kaptam tőle postán egy ezüstláncot, rajta az Ereklyék medáljával.

-          Na most mondd! – áll meg a kép és belemosolyog a kamerába.
-          Azt mondtam, hogy te úgyse jössz LA-be lakni és egymagamnak ez kicsit sok.
-          De imádod azt a házat!
-          Tudom, csak… üres – nyelek nagyot, és a billentyűzetet bámulom.
-          Mi az?
-          Semmi – ránézek, ő felvonja a szemöldökét, aztán a tekintete egészen elkomolyodik.
-          Én vagyok az. Mindent tudok rólad, emlékszel?!

A minden alatt tudom, mit ért. Tudja, hogy milyen vagyok, ha mélypontra kerülök az életemben.

-          Most egészen másképp van minden – néztem fel rá egy pici mosollyal. Keserédes mosoly ez. – Tudom, mire gondolsz. A hotel tetejére. Most viszont… nem éreztem, hogy oda kell mennem. Én… nagyon fáj. Chris volt… azt hittem, ő a nagy ő.
-          Múlt időben?
-          A nagy ő nem hiszem, hogy így viselkedne. Hogy ilyen fájdalmat okozna.
-          Ez nem egy tündérmese, Hel, ez az élet! – összevontam a szemöldököm. – Azt hittem, ennyi idős korodra már megtanultad, hogy a dolgok nem csupán feketék, vagy fehérek.

Igaza volt. Az emberek sokrétűek, a kapcsolatok még inkább. Én sem voltam kimondottan jó, bennem is volt rossz, de még mennyi! Én sem voltam fekete vagy fehér. Heléna Hunyadi voltam, aki egy kis országból jött ide, semmilyen konkrét céllal. Persze Mike egy cél volt, de nem ilyesmire gondoltam. Otthagytam az egyetemet, mert egyszerűen feladtam. Kijelentettem, hogy én azokat a dolgokat nem tudom megtanulni és egyszerűen lusta voltam időt szánni rá, hogy legalább megpróbáljam. Itt kint mégis mennyit güriztem a Machine Shopnak. Régi szép idők… Aztán megint feladtam, azt mondtam, képtelen vagyok elviselni, hogy Mike nem engem választott, hogy eljegyezte Fannit és majdnem olyat tettem, amit mindig mélységesen szégyellni fogok, már csak azt is, hogy megpróbltam. Ennek ellenére elég sikeres író lettem, erre nem sajnáltam az időt. És amikor nem ment Mike-kal… amikor úgy éreztem, nem ő kell nekem, feladtam. Pedig hosszú évekig szerelmes voltam belé, ő volt a minden.

Az igazság az, hogy már magam sem tudtam, hogy mit érzek. Azok után, ami Chrisszel történt, elgondolkoztam, hogy valóban egy nap leforgása alatt el tudtam dönteni, hogy elhagyom Mike-ot? Mert összesen tuti nem gondolkoztam rajta többet. És most mindketten hiányoznak. Azt hittem végleg leszámoltam vele, amikor kisétáltam a koncertről, de most mégis úgy éreztem, hibát követtem el. Viszont így éreztem Chrisszel kapcsolatban is. Pokoli volt az érzés, hogy egy másik nővel van.

És ezekből az érzésekből pontosan tudtam, hogy nem vagyok szerelmes egyikükbe sem. Nem úgy, ahogy kéne. Ez csak valami rajongás és szeretet és valami felfoghatatlan szükség, hogy legyen valaki mellettem. Lehetőleg kettejük közül valaki. Erre úgy jöttem rá, hogy elkezdtem a történéseket úgy figyelni, mintha én magam egy szereplő lennék egy megírt történetben. Néztem, miket tettem, miket mondtam, és rájöttem, ha ezt én írtam volna, akkor bizony ez nem szerelem. Valami más. Nem tudom pontosan mi, de talán nem is kell minden érzelmet azonosítanom állandóan. Nem kell skatulyába tennem minden gondolatom és érzésem. Most egyedül vagyok, szingliként, és ez van.

-          Igazad van – sóhajtottam végül. – Kell egy kis idő, míg rendesen tudok gondolkozni. Azt hiszem ez a néhány év… túl sok volt.
-          Persze, hagyj magadnak rá időt!

A házat mindenesetre meghirdettem eladásra. Tényleg túl nagy volt ez nekem, habár nagyon szerettem, meg kellett válnom tőle. Amúgy is lehetetlen lenne hosszú távon fenntartani az írói fizetésemből. Nem mondom, hogy rosszul kerestem, mert igazából több pénzt kaptam, mint egy átlagos amerikai, de akkor is. Visszhangzott a ház, már nem volt itt se Tom, se Chris. Reed is egyre jobban összeszedte magát, és szerinte is el kellett adnom. Így hát meghirdettem és naponta volt legalább két potenciális vevő, akiket körbe is vezettem. Igazából baromi szép helyen volt a ház, nem hiába szerettem én is bele azonnal, így nem volt nehéz eladni. Nem kellett hozzá egy hónap sem. Volt három hetem rá, hogy elköltözzek, szerencsémre már kinéztem egy lakást a belvárosban.

Még sosem laktam ennyire a város középpontjában. Igazából eddig pont azt szerettem Los Angelesben, hogy város volt, mégis nagy hely volt benne, nem is lehet összehasonlítani a zsúfolt New Yorkkal, ahová olykor elszólított a kötelesség. Szerettem, hogy bár eddig mindig családi házban éltem itt, mégis egy feljlett nagyváros volt körülöttem, ahol mindent azonnal elérhettem. Most viszont a munkám miatt, ami inkább kötött a város központjához, úgy döntöttem, ott keresek magamnak otthont, és nem is kellett sokáig nézelődnöm. Egy modern, mégis otthonos lakást találtam, két szobával, erkéllyel – fura mód itt ezeket villának hívták, bár már hozzászokhattam volna az itteni dolgokhoz. És azért, hogy tényleg könnyebb legyen a dolgom, még a jogosítványnak is nekikezdtem. Nagyon nem volt eddig hozzá kedvem, egyszerűen nem érdekelt, hogy autót vezethessek, és míg otthon, Magyarországon éltem, nem volt olyan furcsa, de itt, ahol már a középiskolába is kocsival mennek, idejét láttam így huszonhat évesen.

Közben nem hagytam fel a futással sem, habár már nem volt velem Chris, hogy ne legyen olyan unalmas, és célt is adjon. Most már saját célom volt: nem elengedni magam. Nem akartam megint magamba roskadni, és szomorkodni, mert nem volt okom rá. Volt egy csodálatos állásom, volt szép otthonom, és barátaim is akadtak. Igaz, a szerelem még mindig nem talált rám úgy igazán, de nem is éreztem úgy, hogy muszáj lenne valakihez tartoznom. Ebben a tekintetben olyan voltam, mint mielőtt ideköltöztem volna, még Mike előtt. Nem volt baj, hogy nincs pasim, nem úgy, mint annak a sok lánynak és nőnek, akik képtelenek voltak egyedül lenni. Én pedig újra megláttam a szépséget abban, hogy így voltam.

Közben néha összefutottam Chesterrel a városban, kiderült, miért volt olyan fura a turné alatt, míg ott voltam. Evelinnel szétmentek, nem volt már olyan jó a kapcsolatuk, mint az elején. Igazából már az esküvőjük napján is sejteni lehetett, hogy nem tartanak ki egymás mellett sokáig, de ezt azért nem kötöttem Chez orrára. Mondjuk annyira már nem tűnt megviseltnek, és másik nővel randizott már egy ideje. A többiekről nem kérdeztem, mert ő sem említette őket. Most már megértettem, hogy nem is kell sajnálnom az ilyen barátságok felbomlását, hiszen úgysem voltak igaziak.

Mike és én sem beszéltünk a szakítás után egy jó darabig. Mire hazajött a turnéról, én elhoztam minden cuccomat a házából, a kulcsot otthagytam az irodájában. 2011 áprilisában találkoztunk először, véletlenül, az egyik bevásárlóközpontban. Egy nővel volt, randizott. Nem mondom, hogy jó érzés volt, sőt… De tudtam, hogy ez így helyes. Nem leszünk fiatalabbak, és az élet megy tovább.

Szerettem az új lakásom, Reed segített nagyon jól berendezni, neki tényleg volt érzéke az ilyesmihez. Igaz, eltartott vagy három hónapig, míg mindent beszereztünk és elrendezgettünk, de tök jó volt addig is, hogy a félig kész szobákban lehettem. Éreztem, hogy alakul az életem. Az a bizonyos egy dolog hiányzott, egy társ. Hogy ne legyek egyedül, hogy legyen kivel megosztanom, amim van… de már megbékéltem a gondolattal, hogy várnom kell a megfelelőre, az igazira.

Ha azt mondanám, hogy gyorsan eltelik az év, nem hazudnék egy cseppet sem. Persze néha, mikor egyedül voltam, unatkoztam és csak vánszorogni látszott az idő, de alapvetően rendesen elfoglalt voltam. A könyveim és cikkeim, novelláim miatt egyre ismertebb lettem, így egyre több helyre, eseményre hívtak meg, így utazgattam is, de főleg LA-ben jelentem meg sok helyen, és csak úgy repült az idő. A munka is nagyon ment, a Reeddel közös projektet lezártuk, befejeztük, és újra önállóan írtunk. Nekem pedig ezer és egy ötletem volt, szóval a szabadidőm nagy részében írtam, vagy edzettem – vagy hála ez utóbbinak, rengetegszer éttermekben kajáltam Reeddel.

Novemberben, egy fantasy íróknak megrendezett vacsorán voltunk Reeddel, és megkaptam életem legjobb lehetőségét – jobbnak éreztem, mint a Mike-hoz való kiköltözést, a filmet, vagy bármi mást eddig. Megismerkedtem több Forgotten Realms íróval, köztük Paul S Kemppel is. Reednek a Star Wars kapcsán rémlett, nekem viszont Erevis Cale miatt. A kedvenc szereplőm volt, és Kempet tartottam a legjobb fantasy írónak a világon. Sokat beszélgettünk a befejezett trilógiáiról, arról, hogyan alakul majd a Forgotten Realms. Pár nap múlva pedig felhívott, hogy nem lenne-e kedvem vele dolgozni, ötletelni egy kicsit a következő könyve kapcsán. Hát majd’ kiugrottam a bőrömből, és még ez enyhe kifejezés volt. Ezt a világot most nemrég megint megreformálták, és bizony rengeteg rajongó elpártolt tőlük a Mágiavész miatt, amit eszközöltek az írók. Nekem persze semmi gondom nem volt vele és kaptam az alkalmon, hogy az egyik legjobbtól tanulhatok és vele dolgozhatok.

Így telt el 2011, mintha nem is lett volna, és máris következő év januárja volt, én meg egy picit pihenhettem. A sok meló miatt eléggé kifáradtam, nem is fizikailag, inkább szellemileg, így néhány napot otthon töltöttem, filmeket és sorozatokat néztem, gyorskaját ettem és rengeteget lustálkodtam. Nagy semmittevésemben nem számítottam olyan váratlan és meglehetősen felkavaró dologra, mint egy egyszerű SMS.

„Szia! A Getty Centerben fogunk forgatni jövő keddtől. Eljöhetnél, beszélgethetnénk, ha van kedved!?”


Ismertem a helyet, tudtam is, mit forgatnak ott. Ez adott helyszínt a Csillagflotta parancsnokságának a Star Trekben.