2017. október 30.

The Catalyst - Chapter 12.




12. The return of the King

Egyik nap beültem egy étterembe, miután vettem magamnak végre egy telefont. Azonnal írtam is egy üzenetet haza anyuéknak, hogy ne aggódjanak. Míg ettem, nyomkodtam a telefont, még sosem volt ilyen hiper-szuper kütyüm, ez az egyik legújabb cucc volt. Elnyomtam még pár üzenetet, Mike-nak, a testvéreimnek, Reednek, hogy tudják, ezentúl itt keressenek. Gondoltam rá, hogy Chrisnek is írnom kéne, hátha még kapcsolatba akar lépni velem, de képtelen voltam rá. Megírtam az SMS-t de nem küldtem el. Fájón emlékeztettem magam rá, hogy barátnője van.

Hazafelé végig próbáltam nem gondolni semmire. Túl nagy volt ez a stressz mostanában, nagyon megviselt, így most igyekeztem magam kivonni ezalól.
A lakásom ajtaján egy cetli várt, Fannitól. A városban volt, leírta a címét. Ma járhatott itt, vagy tegnap este, mert Reednél aludtam. Egy szálloda címe volt rajta, ismertem, nem messze volt Mike házától. Biztosan nem véletlen.

Mivel elég energikusnak éreztem magam egy kis sétához, elindultam, hogy meglátogassam. Csak nem írta volna meg, ha nincs ott, ugye?! Mindegy, legalább sétálok egyet. Út közben bedugtam a fülembe egy kis zenét, megtanultam, hogy ne legyen túl hangos, különben nem hallom a közlekedési zajokat körülöttem. Amióta volt az a baleset… még most is megborzongtam tőle, ahogy Shiorira gondoltam.

Mivel ma valamiért nem éreztem magam annyira a béka segge alatt, nem akartam erre gondolni. Miközben sétáltam, nézelődtem, a zenére igyekeztem figyelni. Szerencsémre olyan ember voltam világ életemben, hogy fel tudott dobni, ha vidámabb zenéket hallgattam. Persze ez fordítva is működött.

Éppen egy kirakat felé fordítottam a tekintetem, és megbámultam benne menet közben egy Converse dorkót, mikor a másik oldalamról valaki elkapta a karom. Mivel nem hallottam semmit a zenén kívül, így a hirtelen inger eléggé megijesztett, és ösztönösen elhúztam a kezem, megálltam.

A fülemben még mindig valami Justin Timberlake szám hangoskodott, mikor felismertem azt, aki megállásra késztetett. Chris egy meglepett, de örömködő mosollyal az arcán nézett szembe velem mikor odafordultam, és mozgott a szája. Ja, hogy húzzam ki a fülemből a zenét?! Annyira váratlanul ért a találkozás, bár nem tudom miért, errefelé azért elég gyakoriak a sztárok, hogy nem is tudtam értelmesen gondolkodni. A gyomrom a torkomba ugrott, a szívem ezerrel kezdett kalapálni.

Megint mondott valamit, és a tekintete a kis füldugókra siklott. Jesszus, Léni, ne legyél már ekkora kretén! Kihúztam a fülemből a zenét, és a zsebembe gyűrtem a dugókat. Naná, hogy pont akkor futok bele, vagyis ő belém, mikor a legkevésbé sem számítanék rá. Mikor pont épp nem rá gondolok, és egyetlen pillanatra elfelejtem, hogy milyen nyomorúságos is vagyok valójában. Na akkor elkapja a kezem az egyik legforgalmasabb útszakaszon, mert persze hogy kiszúr a több száz ember között.

-          Bocs, nagyon elmerültem a nézelődésbe… meg a zenébe… nem vettelek észre – szabadkoztam, bár valójában tök normális dolog volt, ami történt. Gondolom. Két másik ember között ez egy általános összefutás lenne.
-          Igen, az feltűnt – kaptam egy kis kuncogást. Csinálnak egyáltalán olyat a pasik? Mindegy. – Pedig már a zebrától láttalak – intett az átkelő felé, ahonnan ő jött és amerre én tartottam. – Nagyon néztelek, hátha észreveszel, de kénytelen voltalak fizikailag rávenni.
-          Hát… - barátnője van! – Csak célirányosan haladtam.
-          Eléggé – bólogatott, én meg elidőztem az arcán. A napszemüvegen, ami takarta azt a gyönyörű szemét, a szép ívű orrán, a csókolnivaló száján, meg a hosszú borostáján.
-          Forgatási szünet van? – kérdeztem, mivel erre asszociáltam az arcszőrzetéből, és hogy ne tűnjek már úgy, mintha lefagytam volna.
-          Aha, még két napig.
-          Az jó, legalább tudsz pihenni – tök hülye, általános megállapítás volt, de hát mi mást lehet erre mondani?
-          Igen. És veled? Hova igyekszel?
-          Fanni a városban van – húztam elő a címkét a hátsó zsebemből, csak úgy demonstrációképp. – Megírta hol szállt meg, gondoltam elugrok hozzá. Beköszönök.
-          Aha – mindjárt lejjebb lankadt a kedve, a mosolya kissé megkopott. Nem mondom, hogy nem kedveli Fannit, de valami nyilván nem stimmel a témával kapcsolatban. – Gondolom akkor együtt csináltok programot meg ilyesmi…
-          Nem tudom – vontam vállat. – Azt se tudtam, hogy jön, csak ez a cetli várt az ajtómon.
-          Mondjuk téged se egyszerű elérni – jegyezte meg, és bár a szemüveg takarta a szemét, mégis mintha kis zavartságot olvastam volna le róla. – Kerestelek párszor, de ki voltál kapcsolva.
-          Uh… - a rohadt életbe! Végre kivágom a régi telefont a francba, és pár napig offline vagyok, hát naná, hogy akkor keres! Hirtelen rendbeállt a szívverésem, vagy legalábbis lassult, és normálisan tudtam viselkedni. Azt hiszem. – Hát kicsit bedobtam az óceánba, és csak ma vettem újat. El akartam küldeni neked is a számom, de még nem jutottam el addig – oké, kis hazugság.
-          De miért végezte a vízben?
-          Lejárt az ideje. Tudod egy csomó ember kéri, hogy a hamvait odaszórják, gondoltam miért ne.
-          Azért a kártyát megtarthattad volna.
-          Igen, ebben van valami.
-          Hát szóval, ha nem leszel ma sokáig Fannival, esetleg elmehetnénk enni valahová?!
-          Persze! Tök jó lenne! – le se lehetett volna törölni az arcomról a vigyort, és ez őt is vigyorgásra késztette.

Olyan furcsa érzés volt, nem olyan, mint amikor ránézel a másikra és mosolyognod kell pusztán csak mert ő is mosolyog, hanem mert ő Chris. Ő és én. És valahogy mindig olyan volt, mintha a mi mosolyunk többet jelentene. Régen többet is jelentett, mikor egy pár voltunk. Kommunikálni is tudtunk csak egy-egy mosolyból, egy grimaszból, egy fél pillantásból. Most persze ez halványult, de mégis olyan, mintha tudná, hogy erre vágytam, és hogy most legszívesebben körbeugrálnám örömömben a Földet.

-          Akkor hagylak is, hogy töltsd Fannival a délutánt – látszólag jót mosolygott rajtam. Örült, hogy örülök.
-          Ja, igen – erről már szinte el is feledkeztem. – Biztos tovább marad, majd még úgyis találkozhatunk.
-          Gondolom elsősorban úgysem hozzád jött – jegyezte meg lazán, aztán azonnal kapcsolt, hogy esetleg megbánthat ezzel, láttam az arcán, hogy már mentené a helyzetet. Viszont erre semmi szükség nem volt.
-          Igen, nekem is van egy olyan érzésem, hogy inkább Mike miatt jött ki – vontam vállat.
-          Lehet – hagyta annyiban a dolgot. Úgy tűnik sosem lesz már kevésbé kínos kettőnk között, ha szóba jön Fanni és Mike. – Akkor érted megyek mondjuk hétre, ha az jó?
-          Tökéletes.
-          De előbb még – elhalászta tőlem a telefonom, és megcsörgette magát róla. Ezen elmosolyodtam, olyan jó érzés ez az egész. – Csak hogy mostantól el tudjalak érni.
-          Írtam volna – motyogtam még, ahogy visszaadta a készüléket, de azt hiszem, ő is tudta, hogy ez nem igaz.
-          Akkor este – kaptam még egy bugyiolvasztó mosolyt, aztán elindult.
-          Várj, nem is tudod, hol lakom – szóltam utána. Ettől megtorpant és hátravetett fejjel felnevetett. Annyira meglepődtem a reakcióján, hogy csak zavartan néztem a vállaira feszülő pólót, a napsütésben mogyoróbarna haját, és azt hiszem levegőt is elfelejtettem venni.
-          Hidd el, – vette le a napszemüveget, és ahogy felém fordult, végre megint belenézhettem abba a szép szempárba. – nagyon is tudom, hogy hol élsz – olyan mosolyt kaptam, olyan csibészes, nőzős mosolyt!
-          Tényleg? – semmi értelmesebb nem jutott eszembe.
-          Tudod, ha kérdezek valamit, Zach válaszol is rá – kacsintott rám, majd ezzel tova is sétált az utcán.

Még jó darabig néztem, ahogy távolodik, igazából egészen addig, amíg már nem tudtam kivenni messzi alakját a város forgatagából. Valami pedig azt súgta, hogy ő ennek nagyon is tudatában volt. Mint amikor a nők direkt egy kicsit jobban ingatják a csípőjüket, vagy dobálják a hajukat, és tudják, hogy ezzel maguk után fordítják a mellettük elhaladókat. Chrisnek ehhez semmi különöset nem kellett tennie, elég volt az a kacsintás, az a pillantás, és az a mondat. Mert szóval… kérdezett rólam Zachtől. Valamiért érdekelte mi van velem. Nem tudom, hogy ez csak mostanában volt-e vagy már régebben, de teljesen mindegy is. Örömömben a levegőbe boxoltam, mert hirtelen, egyetlen találkozással az életem egyszerre boldogabbnak tűnt. Reménnyel telinek.

Még mikor már kopogtattam Fanni szobájának az ajtaján, akkor is egy bárgyú vigyor ült az arcomon, viszont ahogy meghallottam odabentről a motoszkálást, inkább eltűntettem magamról a jelet, hogy valami nagyon jó történt velem. Nem mintha annyira nagyon titkolni akartam volna Fanni elől, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez a dolog most csak rám és Chrisre tartozik. Akaratlanul is Mike-hoz kötöttem Csicsi megjelenését, és semmiképp sem akartam, hogy a múlt megint beárnyékolja ezt a nagyon is vidám és színes jelenemet.

Beinvitált, miután megöleltük egymást, ami merőben nagy haladás volt részünkről. Habár a távolság és az idő tényleg gyógyítgatta a sebeinket, mégsem voltunk már ugyanazok, akik anno.

Most kicsit rövidebb, csak vállig érő haja volt, aminek a tincsei feketék és karamell színűek voltak. Ez volt rajta a legszebmetűnőbb változás, de ahogy elkezdtünk beszélgetni, és figyeltem a mozdulatait, az arcát, a szavait, észrevettem mennyivel másabb, mint volt. Hogy mennyivel érettebb, felnőttebb, nyugodtabb nő ült velem szemben, mint aki akkor volt, mikor összetörtem Mike konyhájában azt a bögrét.

Az életéről mesélt, hogy mit csinál otthon, milyen a munkája, és hogy azon kívül milyen új barátokat szerzett. Hogy a családunk hogy van, mesélt a bővülésről, született gyermekekről, új szerelmekről, és elvesztett rokonokról. Persze ezekről is mind tudtam, mert anyáékkal minden héten beszéltem, de érdekes volt más szemszögéből megtudni mindezt, így nem szakítottam félbe.

Én is meséltem, hogy milyen eseményeken vettem részt az elmúlt időszakban, hogy hogyan teljesített a legutóbbi könyvem a boltokban, és Reedről meg Tomról is beszéltünk kicsit, bár neki ők nem voltak sosem igazi közeli barátai.

Akiken osztoztunk, azokról mindketten mélyen hallgattunk. Fogalmam sem volt, hogy ő mennyire tartja a Linkin Park tagjaival a kapcsolatot, és én sem hoztam szóba, hogy néha összefutok Chezzel, vagy hogy váltunk egy-két szöveges üzenetet. Sejtettem, ahogy azt Chrisnek is mondtam, hogy ő most nem nyaralni vagy nem hozzám jött, hanem egy bizonyos személy invitálására, de ezt sem akartam megkérdezni. Persze nyilván érdekelt volna, hogy ő és Mike mennyit beszélnek, vagy hogy milyen úton-módon került most ide, pláne nem is olyan messze régi közös otthonunktól, de nem érdekelt annyira a dolog, hogy ezzel esetleg régen lezárt sérelmeket szakítsak fel benne vagy épp magamban. Ezzel ő is így lehetett, így tehát maradtunk a semlegesebb témáknál. Annak ellenére, hogy a múltkor felhívtam Chris miatt, és elmondtam neki, hogy még mindig szeretem, ezt sem emlegettük. Mindketten betudtuk pillanatnyi elmezavarnak, azt hiszem.

Két órával később már otthon voltam és a gardróbszekrényem előtt ácsorogtam a megfelelő ruha után kutatva. Bárcsak itt lenne Reed – gondoltam, mert ő mindig tudta, milyen alkalomhoz mi illik, és még az én nem túl gazdag választékomból is tudna valami egészen különlegeset kreálni. Ám mivel már három napja a színét sem láttam, sejtettem, hogy ennek köze lehet ahhoz a bizonyos forgatási szünethez, amit valószínűleg együtt töltenek Zach-kel, így nem is zavartam meg ebben.

Végül egy egyszerűbb, sötétzöld ruha mellett döntöttem, amit egy kényelmes de csinos kis cipővel egészítettem ki. Végülis Chris és én évekig voltunk együtt, tudja milyen vagyok, és nálam ez a kiöltözés egy randihoz. Lehet más nők Los Angelesben mindenféle csillogó és kivágott darabot hordanának egy ilyen estén, gyilkos cipővel és órák hosszú során belőtt frizurával meg sminkkel is bíbelődnének, de az nem én lennék. Már nem.

Összességében valamit nagyon eltalálhattam, mert amikor Chris értem jött hétre, és megpillantott, láttam hogy tetszem neki. Ahogy mondjuk ő is nekem, ez nem is lehetett kétséges. Szürke ingben volt és egy sötét nadrágban, de hát neki még egy krumplis zsák is jól állt volna.

-          Nagyon csinos vagy – mondta, miközben közelebb hajolt és adott két puszit. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne csókoljam meg, de azért nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magunkat, ha ő mégsem ilyesmi találkozóra gondolt.
-          Te sem panaszkodhatsz.
-          Látod, még meg is borotválkoztam – simított végig az arcán egy mosollyal.
-          Igen, Kapitány, látom. De tudod, hogy engem nem zavar – vontam vállat, hogy valamivel leplezzem, mennyire nagyon tetszik így. Meg mindenhogy.
-          Azért egy ilyen… vacsorára mégsem jöhettem csak úgy – már majdnem azt mondta, hogy randi, tudom én!

Beültünk egy számomra ismeretlen autóba, bár ez Hollywoodban nem számított hírnek, ha egy sztárnak új autója volt, és az egyik olyan étterembe mentünk, ahol még a kapcsolatunk elején elég sokszor megfordultunk. Ez volt az egyik kedvence, nem túl puccos, de sok híresség kedvelt helye volt. Persze nekem igazából egy csomó ember fel sem szokott tűnni, mert nem nézek meg olyan sok filmet, ragaszkodom a jól beváltakhoz, amiket akár százszor is meg tudnék nézni. Ugyanígy vagyok a sorozatokkal is, kevés újat szoktam elkezdni, így akár ülhetett volna a szomszédos asztalnál akárki, nekem fel se tűnt volna. Mindig csak Chris által vettem észre őket, mert őt mindenki ismerte, és fordítva. Így most is míg elértük az asztalunkat, köszönt pár embernek, engem pedig csak mint Heléna Hunyadit mutatott be. Megint belémvágott a felismerés, hogy mennyire jó érzés volt, amikor a nevem után a „barátnőm” vagy épp a „kedvesem” jelzőt is használta.

Az előétel meg a leves alatt a forgatásról beszélgettünk, mindig is nagyon szerettem hallani, hogyan zajlik az ilyen, meg úgy általában szerettem, ha mesélt. Olyan jó, férfias hangja volt, amit bármeddig elhallgattam volna. Még a főételt is kibírtuk a múlt felemlegetése nélkül, de aztán talán úgy látta, hogy eleget kerülgettük a forró kását.

-          Szóval te és Mike – se kérdés nem volt, se kijelentés, és még a nevét is egész semlegesen tudta kiejteni, de tudtam, mit takar ez az egész.
-          Hát az már régi történet – letettem a sütis villát és ránéztem. – Nem is voltunk együtt igazán. Néhány hét volt csupán.
-          Az addig oké, de köztetek nem is kellett lennie romantikus kapcsolatnak, mégis mindig harmadiknak érezhette magát az ember – hoppá, kemény szavak. Kemény, de igaz szavak.

Nem tudtam, hogy miért hozta fel ezt a témát. Mármint csak úgy, mint hogy két barát beszélget és ebbe beletartoznak az emlékek is a vélt és/vagy valós sérelmekkel együtt, vagy hogy azért hozta fel, mert ő viszont romatikus kapcsolatban gondolkodna velem? És akkor felmerül a kérdés, mi van az ő barátnőjével?

Ahogy ebben a néhány fagyott másodpercben egymásra néztünk, ahogy vizsgálgattuk a másik reakcióit, rájöttem, hogy igazából a részemről mindegy is, mert tartozom neki annyival, hogy végre egyszer őszintén beszélhetünk az életünkről. Még akkor is, ha az nem fog összefonódni újra. Tudtam, mennyire tud fájni a múlt, még akkor is, ha már úgy gondolja az ember, hogy lezárta, hogy továbblépett, hogy többé nem fog ugyanabba a gödörbe esni. Még ha nem is akar tőlem többé semmilyen komolyabb kapcsolatot, akkor is tartozom neki ennyivel.

-          Régen így volt – ismertem be egy kis sóhajjal. – Akkor is, amikor veled voltam – szavaimra egy pillanatra összeszorította az állkapcsát, és lenézett a terítőre. Kegyetlen szavak ezek, tudtam én is. Sosem mondtam ki, és igazából ő sem. De tudtam, milyen kegyetlen az, ha valamit tudni vélsz, de nem mondod ki, hátha mégis tévedsz. Néhány pillanatig csendben maradtam, hogy legyen ideje… nem is tudom mire. Ezt nem lehet ennyi idő alatt feldolgozni rendesen. – Már nem ez a helyzet. Amikor szakítottam vele, azért tettem, mert…
-          Kérlek! – szakított félbe és magában örlődve megrázta a fejét. – Inkább ne. Nem kellett volna felhoznom a témát.
-          Chris…
-          Ne! – nézett rám. – Tudom, vagyis sejtem mit akarsz mondani, de nem akarom hallani. Tudom, hogy én kezdtem, de…

És tessék itt volt, a „tudni vélem, de inkább nem akarom hallani, mert akkor csak rosszabb lesz” helyzet. Nagyot nyeltem, de tiszteletben kellett tartanom a kérését. Nem azért jöttem el vele, hogy fájdalmat okozzak neki, habár tudom, hogy ezzel már elkéstem.

-          Semmi baj, megértem – nyúltam át az asztalon, hogy egyetlen másodpercig végigsimítsak a kézfején, mielőtt elhúzta volna.
-          Ne haragudj! Azt hittem… tudod, hogy… első randink lehet vagy valami, de…
-          Nincs tiszta lap – bólintok.
-          Igen. A dolgok nem feketék vagy fehérek, túl sok az árnyalat.

Pont azt mondta ki, amit én is gondoltam, mikor Tommal beszélgettem erről, több mint egy évvel ezelőtt, és amit Reednek mondtam Zach-kel kapcsolatban.

„Van, aki látja az árnyalatok közti különbséget. És van, aki nem. Van, akinek megbocsátható a megbocsáthatatlan is, és van, akinek egy kis hiba is elég ahhoz, hogy elengedje a másikat. Mert minden embernek más a lelke, a szíve. Mást bír el, más terheket, más fajdalmakat.”

Ezek után hagytam, hogy hívja az egyik pincért, fizessen, aztán meg hazavigyen. Csendben voltunk megint, sem ő, sem én nem szóltunk. Tippre azt mondanám, neki azért lett volna mit mondania, de talán nem akart. Nem akarta, hogy jobban felszakadjanak a sebei, vagy hogy egy veszekedés kerekedjen a dologból.

Nem tudom, hányszor lehet egyetlen embert elveszíteni, de ismét így éreztem. Chris délután még olyan közeli volt, most pedig egy szakadék húzódott közöttünk, amit az én hazugságom és hűtlenségem ütött közénk. Egyedül pedig hiába is próbálnék hidat építeni, ha ő nincs ott a másik oldalon, és nem vár rám.

Az épület előtt leparkolt, ahol a lakásom volt, és csak ültünk még egy picit ott a sötétben. Visszafojtottam a lélegzetem párszor, mert nagyon közel álltam a zokogáshoz. Alig tudtam megállítani a kitörni vágyó érzelmeket, néhány könnycseppet még így sem tudtam visszatartani. Gyötrő érzés volt, szorongás és rettegés, hogy ez az utolsó pillanat, és többet nem lehetek vele. Viszont nem tehettem meg, hogy kínzom ezzel, hogy még én csinálok magamból áldozatot. Tartoztam neki ennyivel.

-          Köszönöm a vacsorát – mondtam, miután leküzdöttem a késztetést a sírásra.
-          Én is, hogy eljöttél – kezei az ölében pihentek, most nem tűnt pattanásig feszülve, mint mikor vezetett és úgy szorította a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai.
-          Bármikor – válaszoltam, és hiába vártam, hogy rám nézzen, nem tette. – Jó éjt! – motyogtam még és kiszálltam a kocsiból.

Ahogy matattam a kulccsal, hogy beletaláljak a hülye zárba, végig azt vártam, hogy utánamszól, mert nem hajtott még el, de nem tette. Így hát bármennyire is nehéz volt, bementem, és nem néztem vissza.

A liftben engedtem a sírásnak, aztán az ajtómon lévő cetlire bámultam. Reed lendületes kézírással üzent nekem. Mi van ma mindenkivel, hogy nem használják mondjuk az SMS-t vagy az e-mailt?

„Ne felejtsd a Valentin napi marhaságot! Holnap határidő! R.”

Felnyögtem. Reed még decemberben elvállalta a nevemben, hogy az egyik simert netes újságba mindketten írunk Valentin nap alkalmából egy-egy… akármit. Azt mondták lehet rövid történet, novella, vers vagy bármi. Vers, hogyne! Akkor csak kicsit csesztem le ezért őt, mert mostanában nem ment az írás, de most ebben a percben legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben.

Bementem és tekintve hogy csak fél kilenc volt, leültem a laptop elé, hogy írjak valamit. Bármit. Még a könnyeim se száradtak fel, mikor egyszerűen a billentyűk fölé emeltem a kezem és bepötyögtem a teljesen random szöveget, ami épp eszembe jutott.

Szerelemben és háborúban mindent szabad. Ez az általánosan elfogadott megállapítás. Szólás-mondás, de sokan eszerint élik meg a szerelmi életüket. Én mást használnék, egy ennél rövidebb, de szerintem sokkal igazabb frázist.
Mindenki hazudik.
Először csak annyiban, hogy megpróbálsz csinosabbnak tűnni az első randikon, és hogy lázasan nézel utána mindenféle témának, hátha felmerülnek majd, és tudj miről beszélgetni az aktuális kiszemelttel. Aztán abban, hogy mit szeretsz csinálni, hogy milyen éttermeket szeretsz, hogy ki a kedvenc íród, vagy melyik a kedvenc televízióműsorod. Tudod, csak hogy legyenek közös pontok. Aztán csak azt veszed észre, hogy kezdesz változni, kezdesz alkalmazkodni a párodhoz, mert nyilván egy kapcsolatban igyekezni kell megfelelni a másiknak. Természetesen ugyanezt várjuk el attól a bizonyos személytől is.
Tehát a megállapítás, hogy mindenki hazudik, teljesen helytálló. Szerelemben és háborúban mindent szabad, főleg hazudni. Aztán eljön a pillanat, amikor tovább kell lépni a kapcsolatban. Először csak közös nyaralás, aztán esetleg közös otthon, majd házasság és gyerekek. Mindenki álma, nem igaz? Az ember társas lény, ez a normális. Együtt megöregedni, mert mégiscsak jobb ketten ücsörögni a tornácon, mint egyedül. De aztán azt veszed észre, hogy esetleg nem Bermudára mész nyaralni, csak a legközelebbi üdülőhelyre. Hogy a ház, amit szerettél volna, amiről mindig is álmodtál, a valóságban két szobával kisebb és csak egy fürdője van, medence meg sehol. Hogy az esküvődön nem a kedvenc zenekarod játszik, de még csak a műfaj és a stílus sem egyezni, és habár te két gyereket szerettél volna, barátságosan kiegyeztetek négyben. Mert hát meg kell felelni a másiknak.
Mindenki hazudik.
Persze a szerelem védői most mind már kétszer lecsapták a laptop fedelét, és felzendültek, hogy ez nem is igaz. A szerelemben ezek nem hazugságok, csak kompromisszumok, és hogy persze mi is visszakapjuk ezeket. Mert hát mégiscsak tengerhez mentünk, van egy saját otthonunk, az esküvőn mindenki jót táncolt és a gyerekek meg milyen aranyosak, a legnagyobb ajándékok az élettől.
Mindenki hazudik.
Bármit megtennék, ha akkor jobban tudtam volna hazudni. Ha nem vetted volna észre, és lett volna rá időm, hogy rájöjjek, a hazugságom az, ami megmentett, ami éltetett. Hogy a hazugságom egy idő után nem is volt az, hogy amikor a szemedbe néztem, és azt mondtam, hogy szeretlek, azt a szívem minden szerelmével mondtam.
Mindenki hazudik.
Bármit megtennék azért, ha te is jobban tudtál volna hazudni. Hogy még tovább tetteted volna, hogy nem vetted észre, és hogy adsz még nekem időt. Azon a napon, amikor elköszöntél tőlem, nem is sejtettem, hogy ez rövid időn belül mekkora fájdalommá fog válni, mert a hazugság nem hazugság volt többé.
Arra kértek, írjak ebbe az online magazinba egy kedves történetet, esetleg egy romatikus hangvételű verset Valentin nap alkalmából. Csalódást kell okoznom nagyon sok embernek ezzel az írásommal, mert nem tudnék olyet alkotni most. Egyetlen személy szívéhez szeretnék csak eljutni, de rengeteg a hibámmal és rossz döntésemmel eljátszottam ezt a lehetőséget.
Mert Ő mindenkinél jobban tudja, milyen hazug a lelkem.
Sosem mondtam neked, de mindig is a Megváltásnak tartottalak téged. Habár legbelül mindig ott volt egy másik fény a szívemben, te ragyogtál legfényesebben az egemen! Minden együtt töltött percért hálás vagyok, és most, hogy erre már nincs lehetőségem többé, jobban őrzöm ezeket az emlékeket, mint bármi mást, ezek a legnagyobb kincsek számomra.
Tiszta szívemből szeretlek téged!
Chris, az én Hazugságom te voltál… és minden vágyam, hogy a jövőm Igaza légy!

2016. március 20.

The Catalyst - Chapter 11.





11. The ugly truth

Másnap délután megjelent nálam Reed, mesélni akart, hogy mi történt közte és Zach között. Úgy nézett ki a dolog, hogy talán kibékülnek. Pontosabban, hogy lehet róla szó, hogy újra egy pár legyenek. De csak ha Reed megígéri, hogy nem fektet le többet senki mást. Érdekes módon könnyen belement, persze nem is nagyon lett volna más választása, hiszen ez evidens egy ilyen újrakezdésnél. Csak tőle volt kicsit furcsa, de abszolút támogattam.

-        Gondolom Chris nem vetette fel a folytatás lehetőségét azóta sem.
-    Nem beszéltem vele tegnap óta – ráztam meg a fejem, közben ruhákat tűrtem össze a szobámban. Reed lustán elheveredett az egyik fotelben.
-         Miért nem írtál neki, vagy hívtad fel? Elvégre el sem búcsúztál tőle tegnap.
-       Nem nagyon igényelte a búcsúmat, meg amúgy is, mit mondhatnék neki? Ez… ez az egész egyszerűen csak túl szép volt, hogy igaz legyen. Csak a fejemben létezett a lehetőség, hogy újra együtt lehetünk.
-        Talán nem tudja, hogy te ezt szeretnéd.
-        Ugyan, hisz elmentem hozzá, emékszel?
-        De az már régen volt! Azóta sok minden változott. Mint látod ő is. Közeledik hozzád.
-      Csak nem olyan értelemben. Nem érted? Semmi jelet nem adott tegnap, hogy többet akarna tőlem. És meg is értem. Én se akarnék magamtól semmit a helyében.
-        Ha nekem jár még egy esély, akkor neked is.
-        Reed… - pillantottam fel rá. – Az emberek különbözőek, máshogy látnak hasonló helyzeteket.
-        Ez hülyeség, ha…
-        Nem, nem az! Ez olyan, mint a színek…
-        Mi van?
-       Van, aki látja az árnyalatok közti különbséget. És van, aki nem. Van, akinek megbocsátható a megbocsáthatatlan is, és van, akinek egy kis hiba is elég ahhoz, hogy elengedje a másikat. Mert minden embernek más a lelke, a szíve. Mást bír el, más terheket, más fajdalmakat.
-        Akkor Zach jobb ember, mint Chris – mondta dacosan.
-        Nem. Csak megbocsátóbb.

És ez volt Reed nagy szerencséje. Persze nagy kérdés, hogy a kettőnk bűne összevethető-e. Ő megcsalta Zachet, nem is egyszer. Fizikai, testi kielégülést keresett más nőknél és férfiaknál. Jómagam pedig másba voltam szerelmes. Én lelki kielégülésre vágytam, hogy Mike viszonozza a szerelmem. Az én szememben a saját bűnöm nagyobb volt, mint Reedé. Én szerettem Christ, csak nem eléggé, nem ahogy megérdemelte volna, és hazudtam róla, ő pedig idővel rájött erre. Nekem mennyire fájt, hogy Mike Fannit szerette, pedig nem voltunk egy pár, mégis majd beleőrültem a fájdalomba… hát akkor Chrisnek, hogy én mást szerettem?

-       Mihez fogsz kezdeni most? – kérdezte végül, mikor elpakoltam az összes ruhát. Tudtam, hogy nem a következő házimunkámra gondol. – Új könyv? Bár őszintén csodálnám, ha lenne ötleted. Az elmúlt három évben csak írtál, folyton. Tavaly főleg. Én égtem ki attól, hogy néztelek – nevetett fel.
-        Én is – mosolyodtam el szomorúan.
-        Mi?
-        Én nem hiszem, hogy egyhamar megint írni fogok.
-        Óh… Akkor?

Először csak percekig terveztem ezen gondolkozni, aztán már órák teltek el válasz nélkül. Reed kényelmesen lezuhanyozott közben, és elfoglalta a kanapét, filmet keresett a tévében. Túl sok cucca van itt, fogalmazódott meg bennem. Érdekes módon én szinte sose aludtam nála, valahogy mindig inkább ő kötött ki itt, pedig neki olyan háza van, hogy jesszus!

-       Kérd el az apádtól a gépet! – mondtam végül. Csak úgy kibukott belőlem, az első ötletem, ami órák óta eszembe jutott.
-    Oké, hova megyünk? – vette azonnal kezébe a telefont. Ez megmosolyogtatott. Nem is érdekelte pontosan, mit akarok, azonnal cselekedett.
-        Vegasba.
-      Komolyan? – élénkült fel azonnal. – Végre! – boxolt a levegőbe. – Én rendezek mindent, te csak gondold végig, mit hozol magaddal – pattant fel izgatottan, és azonnal telefonálgatni kezdett.

Hogy mit is akartam Las Vegasban? Fogalmam sem volt, legalábbis nem biztosan. Egész délután azon rágtam magam, hogy mi lesz velem most, hogy nem tudok írni. Mert tényleg nem tudtam, ha rágondoltam elment a kedvem mindentől. Pedig ilyen még sosem volt velem, mindig az írás volt a vígaszom, a támaszom. Most viszont el kellett kezdenem élni nélküle. Hogy a kitalált világokon kívül is létezzek, ne csak ott találjam fel magam. És mikor is buliztam utoljára? Úgy isten igazából, kötöttségek nélkül? Amikor nem kellett egy pasira se figyelnem, aki épp szeretett, vagy pont hogy nem szeretett engem? Amikor nem rontották el a kedvem? Marha régen! Talán utoljára otthon, Magyarországon, Fannival. Az egyetemen. Mielőtt kijöttem volna ide először. Azóta mindig volt valami bajom, szívfájdalom legtöbb esetben. Sóvárgás. És most nem akartam ezt érezni, el akartam menni valahova, ahol annyian vannak és olyan hangos a zene, hogy egyszerűen kikapcsolhassam az agyam és csak élvezzem, hogy még fiatal vagyok. Mert az voltam, még nem kéne temetnem magam. Minden alkalommal ezt tettem, ha nem jött össze Mike-kal, Chesterrel, vagy Chrisszel. Most csak két napra, vagy akár mindössze egyetlen éjszakára ki akartam kapcsolni. És tudtam, hogy Reed ebben nagyon is segíteni fog.

**

A szívem ezerrel kalapált, éreztem, ahogy a homlokom gyöngyözik a nagy melegben, hajam a nyakamhoz tapadt. Nem hagytam abba a táncot, pedig már úgy éreztem, a lábaim nem bírnak el, mégis folytattam. Izgatott voltam és fáradt is egyben. Mosolyogtam, nevettem. Reed újabb koktélt nyomott a kezembe, amit sikerült félig a földre lötykölnöm, de ez most nem számított. Kikapcsoltam. A zene volt, a hangos, ütemes dallamok, a barátom Reed, a tánc, a sok ember, a jókedv.

Egy izmos férfitest ért hozzám. Kék szemek, barna haj, rövid szakáll. Elmosolyodtam és a nyaka köré fontam a karom. Összesimultunk, lassítottam a tempón, andalogtunk a lüktető zenére. Egy nekünk ütköző test kiverte a kezemből a poharat, de nem érdekelt, elvégre ez egy ilyen szórakozóhelyen mindennapos dolog volt. A pohár fogyóeszköz. Odahajtottam a fejem az ingje gallérjához, és beszívtam az illatát. Nem volt helyes az illat, nem tudtam beazonosítani. Mindegy. A csókját mindennél jobban akartam. Felpillantottam az annyira kívánt szájra… túl vékony volt, nem ismerős.

Hátraléptem.

A szívem még mindig eszeveszetten dobogott, de most az ijedtségtől.

A férfi kérdőn, mosolyogva nézett rám, hogy ugyan mi bajom lehet hirtelen.

Őt kerestem benne…

Minden férfiban, még akkor is, mikor biztos voltam benne, hogy nem teszem, hogy most biztos nem.

**

-        Hé, eltűntél! – ugrott be mellém az ágyba Reed. A lendületétől majdnem a földön kötöttem ki.
-        Írtam SMS-t.
-        Tudom, de először azért megijedtem, mikor nem láttalak sehol. Miért léptél le hirtelen?
-     Mert… - akartam volna mondani, hogy egy hülye vagyok, aki még mindig egy számára elérhetetlen férfi után teper. Teperne. De semmi értelme.
-         Chris? – kérdezte tőle szokatlanul csendes és megértő hangnemben.
-         Aham... – még előtte is majdnem szégyelltem ezt bevallani.
-     Pedig ma… megcsináltunk téged – felnevettünk, olyan érdekesen hangzott. – De tényleg, nagyon csinos voltál ma éjszaka… bárkivel elszórakozhattál volna, hogy kiverhesd a fejedből.
-         De én nem akarok csak úgy valakivel összefeküdni. Pláne nem egy vadidegen csókával.

Ez volt a lényeg. Sosem voltam az a könnyen kapható típus, szerettem ismerkedni előbb, és csak aztán rátérni a többi dologra. És nem vágytam senkit megismerni. Nem mást. Nekem Chris volt a fontos, és őt elvesztettem.
És megint itt tartottam, siránkozom egy férfi miatt. Franc!
Oké, ez nem olyan! Szeretem őt. De el is fogadtam, hogy ennyiben ki is merül a dolog, hogy ő nem viszonozza. Végülis ez már fejlődés.

**

A legfurább dolgot csináltam otthon, mikor sikerült kialudnom a töménytelen mennyiségű alkoholt Vegas után. Google. Chris Pine. Száz szám cikkek.
Mostanában főleg a ’This means war’ című filmje kapcsán, ami februárban kerül a mozikba. Vagy hatszor megnéztem egymás után az előzetesét. Nagyon tetszett, rendkívül jól kihangsúlyozták benne, hogy mennyire jóképű.

Aztán ráleltem egy oldalra, ami a szerelmi életével is foglalkozott. Miután velem szakított, egy Dominique nevű modellel randizott. Vagyis nem csak randiztak, jártak. Járnak. Jelen időben.
Eltoltam magamtól a laptopot az ágyon, ahogy a közös képeik felbukkantak az oldalon. Túl vidám volt rajtuk, túl boldog, túl sok volt az ölelés.
A nő gyönyörű. Hát több mint gyönyörű, nyilván, mivel modell. Megfordult a fejemben, hogy őt is beírom a Google-ba, de lefagytam. A képek váltakoztak a monitoron és csak bámultam. Vörös szőnyeges eseményeken persze mindketten csinosak voltak, ölelkeztek, pózoltak a fotósoknak. Ismerős volt a helyzet. De azok a képek jobban fájtak, ahol sima paprazzófotók készültek. Amikor bevásároltak, vagy sétáltak az utcán, a parton. A mindennapos dolgok, a biztonság, hogy van egy párod, a meghittség. Ami nekem is úgy hiányzott vele. A kedves mosolya, az, hogy utált civilben borotválkozni és mindig borostás volt… hogy imádta az olasz kaját, és képes volt velem focimeccset nézni a neten délutánonként, mikor a kedvenc csapatom játszott az óceánon túl.

Légszomjam támadt, ránéztem az ablakra, de az csak nem nyílt ki magától, megmozdulni viszont képtelen voltam. Fájt, jesszus, mintha a szívemet markolta volna egy hideg kéz. De kezdtem úgy hinni, hogy megérdemeltem, amit kaptam. Én vesztegettem el a lehetőséget, hogy boldog lehessek vele.

Az oldal szélén megláttam a korábbi kapcsolatok menü alatt a nevemet. Helena Hunyadi. Rá akartam kattintani, de nem mertem. Rólunk és voltak fotók, de nem akartam látni, milyen volt vele. Hogy milyen volt kettőnket kívülről látni. Most sehogy sem tudtam volna ezt kezelni. A veszteséget, az emlékeket.

Elnyújtózkodtam a telefonomig, ami már eléggé agyonhasznált volt. Még Mike-tól kaptam ezer éve. Vennem kell egy újat, fogalmazódott meg bennem. Beléptem a névjegyzékbe. Először Reedet akartam hívni, olyan evidensnek tűnt, magától ertetődőnek, hogy neki mondom el a bánatom. Aztán megakadt a szemem egy néven, és inkább őt tárcsáztam.

-          Igen? – szólt bele néhány csengés után.
-          Léni vagyok…
-          Jézus, itt csak… - kis motoszkálás. – Éjjel kettő van.
-          Itt csak este hat. Bocs, hogy felébresztelek, csak…
-          Baj van?
-          Nem… Nem olyan. Jól vagyok… Én csak… Csak… Totál szerelmes vagyok Chrisbe, de már mindent elrontottam jó régen – mondom ki végül.
-         Jaj, te nő! – sóhajtott Fanni. – Nem is beszéltek azóta?
-      Hát… pár napja találkoztunk, ő hívott, a városban forgat. De csak beszélgettünk kicsit és ennyi. Én ööö… elmondtam neki még régen, hogy vele szeretnék lenni, de azt mondta van valakije. És ma rájöttem, hogy tényleg van.
-         Az a modell csaj?
-         Szóval te is tudod.
-         Ja, néha unatkozom és netezek.
-         Idióta vagyok… - sóhajtottam.
-        Igen. Meg én is. És ők is. Mindenki. Ez ilyen. De Léni, nem tudok tanácsot adni. Nem vagyok jó a szerelmes dolgokban.
-        Tudom… mármint… tudom.
-        Sajnálom. Az egészet.
-        Én is…

Miután elbúcsúztam, hogy hagyjam aludni szegényt, megkerestem az üzenetek között azt a régi SMS-t, amit tőle kaptam. Amit akkor küldött, azon a napon, mikor Chris szakított velem, és ő meg Mike is szétmentek, és végleg hazaköltözött.

„Ma az öt órási járattal indulok haza a LAX-ról. Végleg hazaköltözöm. Gondolom, tudod ez mit jelent… Csak akartam, hogy tudd. A tiéd.”

Végigfutottam a sorokat újra és újra, és szörnyen éreztem magam miattuk. Mert ezt gondolhatta anno Chris is, hogy Mike-ra vágytam, és igaza is volt. Istenem, mennyi minden változott azóta! Viszont a bűntudatom valószínűleg már nem is számított volna neki, hiszen boldog párkapcsolatban él. Csak bámultam az SMS-ek tömegét. Rengeteg volt Christől, egyikbe-másikba beleolvastam.

„Holnap későn érek haza, de örülnék, ha megvárnál. Ne próbálj megint Mexikóit főzni, Szívem, extra szívás legyűrni! :D Szeretlek!”

„Hozz légyszi a boltból olyan gumicukor illatú sampont, mint a múltkor, apa nem győzött röhögni rajtam, mikor megérezte ma. Tervezem, hogy öntök az ő tubusába otthon. Szeretlek!”

„Hiányzol! Atlantában tökmeleg van, ahogy te mondanád. Szeretlek!”

„Tej, kenyér, sajtkrém, tampon!!! Ne felejtsd el, különben megint rajtam röhögnek a női eladók a szupermarketben, amikor elküldesz érte! :D Szeretlek!”

„Anyuéknál találkozunk, én csak hat körül érek oda. Ha lehet, dugd el a pucérsegges képeimet, mielőtt megmutogatja Zach-nek is. Szeretlek!”

„Hosszú nélküled ez a forgatás… marhára hiányzol, bárcsak itt lennél! Szeretlek!

„Szeretlek!”

Baszd meg, Hel, ennyiből akár a képeiteket is megnézhetted volna azon a weboldalon!
Felöltöztem, beültem az autóba és lehajtottam az óceánpartra. Még egyszer a mellkasomhoz öleltem a telefont, aztán egy erős hajítással a vízbe dobtam.
Nem éreztem megkönnyebbülést, nem volt felemelő, vagy magasztos érzés. Csak a szokásos. Egy új este, aztán egy új nap… amikor nem tudom, mihez fogok kezdeni ezután.
 

2016. március 10.

The Catalyst - Chapter 10.




10. Into darkness

Reed volt olyan kedves, hogy önként, és meglehetősen nagy lelkesedéssel ajánlotta fel, hogy elkísér a találkozóra. Vagy látogatásra… akármi is volt ez. Persze tudtam, hogy támogat meg minden, de inkább Zach miatt akart nagyon jönni. Ők valahogy sosem tudták kiheverni egymást, persze nem csodálkoztam. Ha Chrisre és Mike-ra gondoltam, nekem is hatalmasat dobbant a szívem még most is. Sőt, még Chesterrel is így voltam néhanapján. Hiába, a meghatározó emberek mindig is azok maradnak. Az életem mindig nagyot lendült előre, vagy épp hátra, ha róluk volt szó.

Reed éppen egy tál műzlit kanalazott befelé, míg én a gardróbomban túrkáltam valami ruha után. Tudtam, hogy nem randira kell számítanom, de azért jól akartam kinézni. Azt hiszem ezzel minden nő így van, ha a volt pasijával való találkozásról volt szó. Éppen egy dobozt vettem elő, amit még ezer éve pakoltam össze, amikor először költöztem el Mike-tól, mikor megakadt a pillantásom valamin a doboz tetején. Egy kockás sapka volt az. Ezt kaptam tőle Franciaországból, amikor ott voltunk. A sildjén még most is ott volt a Fort Minor kitűző, ahogyan ideadta. Elmosolyodtam az emléken. Istenem, mintha egy másik életben történt volna. Öregszem, azt hiszem. Már nem haraggal gondoltam vissza a sok együtt töltött és néha igen keserű pillanatra, hanem mint kedves emlékre. Ujjammal végigsimítottam a sapka anyagán, és lassan a fejemre tettem, majd a tükör felé fordultam.

Majdnem ugyanaz a lány nézett vissza rám, aki hét éve kiköltözött ide, hála Mike kedvességének, és annak, hogy valahogy megtaláltuk a közös hangot, és barátok lettünk. A különbség csupán egy érettebb arc, hosszabb haj, kicsit vékonyabb alak, és hét év volt. Ennek a hét évnek minden tanulságával, minden emlékével, minden sírásával és nevetésével. Ennek a majdnem huszonnyolc éves nőnek már volt egy kis élettapasztalata, ami azt mondatta vele, hogy ezt a sapkát örökre meg kell őriznie. Mert az egyetlen igaz szerelmétől kapta.

Levettem a fejemről, és csendesen bámultam rá a kezemben. Annyi mindent gondoltam és éreztem már az elmúlt hónapokban, években. Hogy Mike az igazi. Aztán hogy Chris volt az. Azután meg hogy az a szex Mike-kal volt életem legjobbja, és mikor szakítottunk megpróbáltam mindenféle magyarázatot találni rá, hogy miért nem így volt. Hiába voltam huszonnyolc a szívügyekben még most sem voltam igazán otthon. Vajon Chrishez csak azért ragaszkodtam ennyire, mert Mike-kal még annyira sem jött össze a kapcsolatom soha, mint vele? De ha így volt, akkor miért hagytam el Mike-ot, miért akartam visszamenni Chrishez? Most épp megint azt gondolom, hogy Mike volt a nagy őm. De mi van, ha nem? Mikor fogom már ezt biztosra tudni? Lepillantottam a csuklóimra, a tetoválásaimra…

Gondosan visszatettem a dobozba a sapkát. Úgy döntöttem, egyszerre csak egy dologgal foglalkozom, és az most a Chrisszel való találkozás volt. Egy világos farmert és egy szürke pólót vettem fel. Hát, nálam ez is csinosnak számít… Oké, bevállaltam egy fekete magas sarkú cipőt is a hatás kedvéért. Reed persze feszített az Armani öltönyében, amin egy kicsit jót mulattam magamban. Oké, nem is kicsit, hanem nagyon. Be kellett vallanom, ha nem lett volna meleg, bejött volna nekem. Jólöltözött, jóképű, eszes srác volt. Aki most majd kezét-lábát törte, hogy tetsszen Zachnek. Remélem összejön neki, igazán ráférne már, ha a szerelmi élete is rendeződne.
Rendesen el volt kerítve a hely, úgyhogy kicsit mászkáltunk, mire kiderült, hol is lehet bemenni itt. Viszonylag meleg nap volt, majdnem húsz fokig felkúszott a hőmérséklet. Minden tök adott lett volna egy jó kis naphoz, de valahogy a múltamból fakadóan mégis féltem. Nem tudtam, mit akarhat mondani Chris, de valahogy görcsbe rándult tőle a gyomrom.
Zach velem ellentétben nagyon elemében volt, mindenkire mosolygott, lazán zsebre vágta a kezeit, sütött róla, hogy laza. Habár már hónapok óta nem beszéltem Zach-kel, valamiért mégis úgy érezte, hogy ez a dolog jól fog elsülni. Talán ő állt jól hozzá, de én képtelen voltam elengedni magam.
Kicsit kóricáltunk a díszletek között, egy csomó embert megkérdeztünk, merre is menjünk, végül mi lettünk megtalálva. Zach egy elég nagy és barátságos mosollyal az arcán jelent meg mellettünk. Engem megölelt, Reedre meg csak ránézett. Úgy értem, ránézett úgy, hogy a levegő is felforrt körülöttünk. Oké, ők tényleg ellesznek.

-      Chris is mindjárt jön – pillantott végül rám, sokkal kevésbé intenzíven. – Várd meg, kérlek, addig én elrabolom Reedet a szünet erejéig.
-        Persze, menjetek csak! – bólintottam egy erőltetett mosollyal, mikor ők leléptek.

A tenyerem izzadt, bele kellett törölnöm a farmerem anyagába a combomon. A fekete bőrdzseki, amit kb ezer éve hordtam már, túl nagy meleget nyújtott a nap sugarai miatt. Az orrom is izzadt ott, ahol a napszemüvegem hozzáért. A lábam sajgott a hülye cipőben, pedig viszonylag vastagabb sarka volt a bokacsizmának. Katasztrófa vagyok, mondogattam magamban, és megint megtöröltem a kezem.
Az időjárás mintha meghallotta volna a gondolataimat, mert hűvös szellő támadt, viszont a hajamat az arcomba fújta. Utáltam ezt, úgyhogy feltoltam a szemüveget a fejemre, hogy felfogja röpködő tincseimet.
Chris mindjárt jön, mindjárt jön, mindjárt jön… Úgy zakatolt a szívem, mintha futottam volna egy maratont. Az utolsó találkozásunk emléke még élénken élt bennem, mikor feszengve, kínosan közölte, hogy van valakije. Akkor én hoztam kellemetlen helyzetbe magunkat, de most? Hát… most is. Kellett nekem eljönni! Válaszolhattam volna nemmel is, de az a részem, ami még mindig vágyott Chrisre, nem engedte.
Beharaptam a számat idegességemben, aztán eszembe jutott, hogy van rajtam egy kis rúzs. Istenem, szétestem!

-          Hel! – a hang a hátam mögül jött, én pedig automatikusan felé fordultam.

Senki máséval nem téveszteném össze ezt a hangot, de a látványra valahogy mégsem számítottam. Legalábbis hogy így megfog. Pedig nem egyszer nyűgözött már le Chris kinézete. Elegáns Csillagflotta uniformist viselt, és azt a Chris-féle mosolyt. Amitől minden nő szíve hevesebben kezd el dobogni. Az enyém épp hogy lassult tőle, féltem, hogy elájulok. Az mekkora ciki lenne!
Minden, az izgalommal járó bajom elmúlt egy csapásra. Nem izzadt többé a tenyerem, nem volt melegem, nem éreztem azt, hogy el kéne futnom. Mint valami hülye mágnes, vonzódtam ehhez a férfihez.
A felismerés sokkoló volt, de nem meglepő. Tini módjára viselkedtem, ahányszor csak pasik közelébe kerültem az elmúlt években. Pláne, ha róla volt szó, akit annyira szerettem.
Oké, Heléna, csak légy önmagad! Ne légy ostoba csitri! Nem azért hívott ide!

-     Szia! – a hangom nem remegett, pedig féltem tőle, hogy úgy lesz. Talán mégis felnövök lassan?!
-     Bocs, hogy megvárattalak, tudod milyen ez – int az épület felé. – Megiszunk egy kávét a lakókocsimban? Neked persze akad mondjuk almalé is – mosolyog azzal a ragyogó mosolyával. Könnyeden, gondtalanul.
-        Igen, az jó lenne. Kicsit meleg van ma – egyeztem bele.

Azonnal az időjárásról kezdett beszélni, hogy itt milyen jó most, de majd mennek Izlandra is forgatni, és vajon ott milyen lesz. Már jócskán megkopó földrajztudásomat elővéve kicsit bíztattam, hogy nem lesz olyan gáz azért.
Olyan lazán sétált mellettem, olyan nyugodt volt… Őt nyilvánvalóan nem izgatta fel ennyire a találkozásunk lehetősége, mint engem. Pofára esés. Pedig tudtam én, hogy csak mint barátot hívott ide, vagy hát régi ismerőst… régi szerelmet? Fogalmam sincs igazából. És még a nők a kiismerhetetlenek, mi?
A lakókocsijában aztán kaptam egy pohár hideg almalevet, ő pedig egy kisebb csésze kávét készített magának. Az egész helyiséget belengte, hogy Chris használja. Ott voltak a kék pulcsijai, amiket úgy szeretett hordani, egy kép, amin Roberttel, az apukájával van, meg rajzok róla a rajongóitól, kép Kuwaitból, mikor ott jártak az első film után.
Keresem a rám utaló jeleket, hiszen én is a múltja része voltam, de… semmi. De hát miért is lenne bármi rólam?
Forgattam az ujjaim között a gyöngyöző poharat, letöröltem róla a párát és örültem, hogy már leültem a kis asztalhoz, mert a lábaim elég gyengének érződtek. Naiv vagyok, hogy azt hittem, kellhetek még ennek a sikeres, jóképű, vicces férfinek. Talál nálam sokkal jobbat is, aki nem volt oda a zenész barátjáért, mikor vele járt. Sőt, hiszen lehet már talált is.

-       Elég sokáig leszünk ma – mondta kicsit később, mikor kifogytunk a témákból. Nem is olyan könnyű ez, bár régen mindenféléről órákig tudtunk beszélgetni, most nem ment. Se neki, se nekem. – De lesz még szünetem, meg tudod csak úgy is ráérek két csapó között kicsit… Reed is biztos szívesen maradna még… - zavartan lesütötte a szemét, a kiürült csészéjére nézve.
-      Szóval még maradjak egy kicsit – segítettem ki, bár nem értettem a dolog okát. Bár nyilván nem kell különösebb ok két régi ismerősnek.
-     Hát ha ráérsz és van kedved, akkor jó lenne – bólintott, és felnézett rám, a szemei most lehetetlenül kékek voltak.
-     Jó, nincs más dolgom ma úgysem – vontam meg a vállam, de éreztem, hogy elpirulok, úgyhogy inkább nagy műgonddal felálltam és visszavettem a kabátom. Most meg fáztam kicsit, és akárhányszor rámnézett azokkal a csillogó szemeivel, mindig megborzongtam.
-         Remek – állt fel ő is, és kinyitotta nekem az ajtót.

Fura, hogy egy nő mitől el nem tud érzékenyülni. Én például ettől. Reed is mindig kinyitja előttem az ajtót, mert ő amúgy is úriember (kivéve mikor telerókázza az előkertet), de Christől más érzés volt ez. Figyelmesség, ami nem szimplán abból eredt, hogy egy nő előtt illik kinyitni az ajtót. Régen mindig tudtam, éreztem, hogy azért tesz meg ilyen apróságnak tűnő, udvarias dolgokat, mert szeretett, mert gondoskodni akart rólam, mert akarta, hogy érezzem, hogy törődött velem. És ez a mostani eset élesen és világosan emlékeztetett rá, hogy ez nekem mennyire hiányzik. A régi idők, amikor még mi kettem mi voltunk, és nem csak két ember, egy nő és egy férfi, akik régen szerették egymást, és egyek voltak. Párban. Kapcsolatban. Néha úgy emlegetett engem másoknak, hogy „A Kedvesem”. Most meg semmi sem maradt belőle. Vagyis csak ez, egy ajtónyitás… némi mosoly… egy-egy pillantás… de most egyikről sem tudhattam biztosra, hogy miért van, hogy mit rejt, hogy takargat-e ezek mögött valami mélyebbet is, vagy pusztán csak megteszi, ahogy másokkal is megtenné. Már nem ismertem úgy őt, már nem ismerhettem úgy… Furcsa dolog ez az idő, meg a szakítás, hogy az ember kénytelen azt feltételezni, hogy a régi dolgok már biztosan nem ugyanazt jelentik, mint anno, mert úgy egyszerűen nem lenne helyes.

Bementünk a díszletek közé, őt szinte azonnal elrabolta tőlem egy sminkes, hogy megigazítsa a púdert azon a számomra tökéletes arcon. Ami úgy össze tud zavarni… és idegessé tenni… izgatottá… vágyakozóvá… főleg a szája és a szemei…
Leültem egy kávés papírpoharakkal teli asztal szélére, és csak néztem, ahogy tűri, hogy az ecsettel babráljon a csaj az arcán, ahogy mellé szegődött közben még pár ember és valamiről diskuráltak.
Eszembe jutott, mikor még a kapcsolatunk elején egy éjszaka, azzal a csábító szájjal kényeztetett. És csak azzal. Szinte éreztem a bőrömön a csókajit, ahogy haladt le és fel, ahogy azon a szexi hangján megkérdezte, mennyire kívánom. És hogy mennyire zavarba jöttem tőle, hogy beszéltetett közben. Aztán meg hogy mennyire megszerettem ezt. Őt.

-       Úgy nézel rá, mint aki le akarja teperni – tolt arrébb Reed, hogy ő is leülhessen.
-      Az sosem volt kétséges, hogy vonzódom hozzá. Szerintem már az első másodpercben levágta ő is, mikor megismerkedtünk.
-        Mit is mondtál… ő volt a… - kereste a megfelelő szót, én meg visszafojtottam a lélegzetem és csak néztem Christ. – Megváltás.
-     Mellette könnyű volt. Ő volt a jóképű színész, aki valahogy talált bennem valamit, amit szeretni tudott. Annak ellenére milyen nagyon össze voltam törve.
-        Úgy érted, annak ellenére, hogy te nem viszonoztad ezt.
-        Nem. Szerettem. Szerelemmel.
-        De Mike-ot jobban.
-        Másképp. Az inkább… függőség volt, azt hiszem – így kimondva talán hülyén hangzik, de azt hiszem így volt.
-        Ő volt a jóképű zenész, aki valahogy talált benned valamit, amit szeretni tudott.

Ránéztem, egyenesen a szemébe. Tom is rettentő jó barátom volt, de Reed mintha csak olvasna a gondolataimban. Ez meglehetősen idegesítő néha, de sokkal inkább megnyugtató. Hogy mindazok után, hány barátomban csalódtam, hányan hagytak már el, mégis találtam valakit, akiben bízhatok. Hiába hittem azt először Reedről, hogy egy seggfej, aki csak saját magával foglalkozik, tévednem kellett. És örülök, hogy hagytam magamnak, hogy jobban megismerjem őt.

-        Azt hiszem barátkozni akar.
-        Miért? – kérdezte értetlenkedve. – Én sose barátkozni akarok.
-        Azt tudom – nevettem. – De ő… passz. Nem mondta mit akar. Igazából elég nyögvenyelősen ment a beszélgetés. Bár megkért, hogy maradjunk még.
-        Még jó, én viszem haza Zach-et!
-        Bejött az öltöny, mi?
-        Gondoltad, hogy majd nem?! – kérdezte tettetett felháborodással.

Még úgy egy jó másfél órát nézhettük a játékukat távolról, mikor lett kis szünetük. Most egyikünk sem vonult félre, többen verődtünk össze egy kis pihenésre. Az egész csak kb negyed óra volt, Chris meg a kis összegyűlt kör másik felén állt. Nyilvánvalóan nem verekedett a helyért, hogy mellettem lehessen. Igazából nem is nagyon szólt hozzám, néha rám nézett, olyankor kaptam egy baráti mosolyt.
Végül három órával későb, mikor két másik rövid szünet közben sem jött oda hozzám közvetlenül, hogy beszélgessünk, otthagytam Reedet.
Ahogy sétáltam ki a téren, a parkoló felé a hűvös, leszálló éjszakában, nem is tudom hogy éreztem magam. Az arcom égett, biztos voltam benne, hogy pipacspiros vagyok. Kicsit dühös voltam. Magamra és Chrisre. Mert nem tudtam, mit akar, hogy mire számíthatok, és ez még estére se derült ki. De aztán valahogy sikerült megnyugodnom hazafelé vezetve. Chris a legszörnyűbb időszakomban lépett be az életembe, és mindig csak jót kaptam tőle. Szeretetet, törődést, szerelmet, biztonságot, boldogságot. Nem lehettem rá dühös azok után, amiken keresztülmentünk. Én játszottam el a lehetőségem, bár a mai napig nem tudok rájönni, mi vitte rá ott és akkor, hogy szakítson velem, de meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy jár neki a boldogság, és nyilván nem volt az, ha ezt meglépte.
Egyértelmű volt, hogy szerettem őt még most is. Hogy kívántam. Hogy vágytam a társaságára. A figyelmére. De hozzá kellett szoktatnom magam a gondolathoz, hogy én már mindig csak sokadik leszek neki a sorban. Egy barát, talán. Régi ismerős… régi kollega.

Egy kihűlt szerelem… egy régi csillag pislákoló fénye… a sötétségben… a múltban.