The Catalyst - Chapter 17.

17. Nightmare

A repülőúton hazafelé Reed végig izgett-mozgott. Amint leült a helyére a gépen, elkezdte rázni a lábát. Nem voltam nagy szakértő a függőség témában, csak amit úgy nagyjából minden ember tudhat nagy általánosságban. Mindenesetre azt levágtam, hogy baj van.

Nagyon kis elejtett megjegyzésekből tudtam csak összeszedni az évek alatt, hogy többször volt elvonón, és csak legutóbb volt igazán elszánt, hogy végig is csinálja. Nem tudtam az okát, de magamban egyszerűen csak örültem, hogy tiszta és egészséges. Valahogy, ha az ember csak hall ezekről a dolgokról és nem éli át testközelből, nem igazán tudja átérezni, mi is ez.

Azt sejtettem, hogy teljesen mindegy volt, hogy tegnap éjszaka csak egy füves cigit szívott-e el vagy valami tűvel esett magának. Elég egy kis extázis és visszaesik. És hiába gondoltam azt néhány órája, hogy semmi gáz nem lesz, mert majd meg tudja állni, most tisztán láttam rajta, hogy nem fog neki menni. Abban is szinte biztos voltam, hogy azon agyalt végig, míg repültünk, hogy melyik haverját hívja fel az ügy érdekében.

Ennek ellenére nem szóltam semmit, és hagytam, hogy előbb engem hazavigyen a taxival, majd elhajtson ahová csak akart. Aggódtam, de megígértem neki, hogy bízom benne, és… ezt kellett tennem. Legalábbis úgy hittem, hogy egy igazán jó barát ad egy esélyt, sőt nem is egyet.

Persze úgy mászkáltam a lakásomban, mint egy mérgezett egér és folyton az órát lestem. Ha a városban voltunk mindketten, és Zach nem volt itt, mindig átjött hétre és vagy elmentünk vacsizni, vagy hozattunk magunknak. Most már kilenc volt, és Reed nem jelentkezett. Ezzel ellentétben Adam hívott valamivel később.

-          Nem aludtál még, ugye? – kérdezte, a háttérből beszélgetést hallottam meg motoszkálást.

-          Nem, még nem – nem akartam elmondani neki, hogy valószínűleg nem is nagyon fogok.

-          Minden oké odaát? Tudod, azért mert hogy hirtelen kellett elmenned.

-          Persze. Tudom kezelni.

-          Reed jól van? Vagy tudok valahogy segíteni?

-          Nem, köszönöm. Tudom kezelni a helyzetet.

-          Abban biztos voltam. Amúgy néztem képeket rólad a neten – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Felnyögtem.

-          Ne google-özz engem, kérlek!

-          Miért ne? Kíváncsi voltam.

-          Pedig nem egy ilyen hű de kíváncsi embernek néztelek volna.

-          Tetszettek a képek.

-          Köszönöm… Figyelj Adam, nekem most mennem kellene… sajnálom! – nem tudtam nyugton maradni.

-          Persze, semmi baj.

-          Holnap hívj fel, amikor ráérsz, oké?

-          Rendben. Vigyázz magadra!

Nem is tudta, hogy ez a mondata mennyire igaz is lesz a következőkben. Reed nem jelentkezett négy napig és én minden éjszaka a várost jártam. Volt néhány sejtelmem, hogy milyen helyeken köthet ki, de sehol sem találtam. A telefonját először csak nem vette fel, aztán már ki is volt kapcsolva. Annyira ideges voltam és aggódtam, hogy szinte semmit sem tudtam aludni, úgyhogy a hét végére már teljesen zombinak éreztem magam. A szemem alatt sötét karikák voltak, arról nem is beszélve, hogy milyen vörös volt a sok aggodalomtól és sírástól.

Le kellett mondanom az utamat New Yorkba, mert meg akartam találni Reedet. Szerencsémre Adam megértő volt, habár nem mondtam el konkrétan, mi történt. Ez Reed magánügye, velem sem osztotta meg soha, mi volt anno, így én sem akartam kiadni őt. Kicsit azért aggódtam, hogy majd Adam azt gondolja, nem érdekel eléggé, mert a telefonbeszélgetéseink is inkább üzenetekké rövidültek, annyira nem voltam vevő a csevegésre. De mondjuk minden mást elnyomott az aggodalmam Reed iránt.

Szombaton délután nem bírtam tovább és felhívtam az apját. Szerencsémre a városban volt. Szinte sosem tartózkodott LA-ben, az év felében még az államokban sem. Volt egy irodája a belvárosban, így odamentem, oda beszéltük meg.

Tudtam, hogy Reed ki fog akadni, hogy elmondtam az apjának, hogy mi a helyzet, de most ez aggasztott a legkevésbé. Bajban volt, tudtam, és mindent megtettem volna, hogy segítsek neki. Olyat nem hiszem, hogy tudtam volna tenni, amitől örökre megutált volna, de ha így is lett volna, ha ez az ára az egészségének, nem bántam volna egy percig sem a tettem.

-          Van egy programom, ami lenyomozza, hol van – mormolta Mr Bennett és a laptopjához sietett.

-          Tényleg? Az remek lenne!

-          Persze – biccentett. – Nem mintha én értenék hozzá, de az informatikusommal ezt már évekkel ezelőtt megcsináltattam – ez is sokat elmondott Reed múltjáról.

-          Ki van kapcsolva.

-          Ha nincs totál lemerülve, akkor megtaláljuk.

Hát megtaláltuk. Együtt mentünk el egy külvárosi címre. A ház, vagy inkább villa, hasonlított ahhoz, ami nekem és Tomnak volt a Laurel Kanyonban, szóval pénzes haverokhoz forult. Persze ez nem jelentette, hogy jobb lett volna a helyzet annál, mintha az utcán találtuk volna meg.

Életemben nem láttam még olyat, mint mikor beléptünk a házba. Egyetlen bejárónő volt csak ott, aki beengedett minket, és ő is csak azért, mert totál ki volt készülve a benti dolgoktól.

A ház csillogott-villogott. Ahogy mentünk a hölgy után, hogy megtaláljuk Reedet, néhány dolgot megfigyeltem. Arany képkereteket, vastag és puha szőnyegeket, antik csecsebecséket. Miért van az, hogy mindig a leggazdagabbak tudnak a legalján kikötni?

A fogadószalonban voltak, oda vezetett a nő. Először nem is értettem, mit látok, de Charles, Reed apjának káromkodása is arra engedett következtetni, hogy ő sem számított erre.

Nők és férfiak voltak a kanapékon meg szőnyegeken. Mindegyikükön hiányos öltözet volt, vagy egyáltalán nem is volt semmi. Orgia. Egyértelműen annak az utólagos képkockáit láthattuk. Az egyik lány, aki a legközelebb volt hozzám, a csupasz padlón feküdt. A márvány baromi hideg lehetett, ha nem volt padlófűtés, márpedig nem úgy tűnt, hogy lett volna. A lány fiatal volt és gyönyörű, mint valami porcelánbaba. A vállai csupa vörös karmolások, a haja tiszta kóc.

Ledermedtem. Nem tudtam Reedet keresni a tekintetemmel, mert a lány szája kék volt. Remegni kezdtem. Minden porcikám reszketett. A bejárónő folyamatosan beszélt hozzánk, hogy nem mert bejönni, mert megtiltotta neki Thomas, aki gondolom a házigazda lehetett, és hogy mikor reggel bejött dolgozni még hallott hangokat. El sem tudom képzelni, milyen hangokat? Szexhangokat? Jajveszékelést? A lány haláltusáját? Vagy csak egyszerűen elvesztette az eszméletét és kész, vége volt?

Charles odalépett a lányhoz, látszólag először neki is ő tűnt fel. Talán a hófehér bőre miatt, vagy mert olyan közel feküdt hozzánk, nem tudom. Ránézett, a szája mozgott. Ráfókuszáltam, muszáj volt. Azt mondta, hogy él. Aztán a nőhöz fordult, hogy azonnal hívjon mentőket.

Ahogy a nő kifutott a szobából, gondolom telefonálni, arra lettem figyelmes, hogy nem látok semmit. A szemem tele volt könnyekkel, és levegőt is szinte alig vettem. Charles megfogta a karom, és puszit nyomott a homlokomra.

-          Szedd össze magad, kislány! – szorított egyet rajtam és én bólintottam.

Mintha csak tudta volna, hogy jelenleg tényleg egy védtelen gyereknek éreztem magam. De ő apa volt, és neki is voltak hibái, de nem most, nem ebben a rémálom-szobában. Itt erős volt és sziklaszilárd.

Pislogtam és az eszméletlen lányról továbbsiklott a tekintetem. Bár ne láttam volna semmit, Istenem! A kanapén egy pár feküdt, két férfi, és még egymásba voltak gabalyodva. Szó szerint még egymásban voltak, úgy hevertek ott. Sokkolt ez is, ilyen nyíltan látni egy közösülést. Mert ez nem volt más, nem volt szebb és nemesebb, nem volt szeretettel teli. Ez itt egy undorító hely volt, hiába voltak mind szépek. Ezek a csupa szép emberek tönkretették egymást itt ebben a rémálom-szobában.

Sokan voltak és egyértelmű jeleit láttuk annak, hogy ez itt durva éjszaka lehetett. Abban sem voltam biztos, hogy önszántukból tettek mindent. Voltak lányok. Nem nők, lányok. Alig lehettek huszonegy évesek, jobb esetben persze. A bőrükön harapásnyomok, karmolások. Remélem ők akarták így. Remélem élvezték. Ha nem így volt… bele sem mertem gondolni.

Charles hangosan ébresztgetett egy pasit a fotel mellett a földön. Senki sem tért magához. Ez volt a legrosszabb, hogy mind olyan kiszolgáltatottan feküdtek ott és teljesen úgy tűnt, hogy nem is kelnek majd fel onnan, ahová kerültek.

A szememmel Reedet kerestem és nagyokat lélegeztem. A levegőnek tisztán szex szaga volt, nem tudnám másképp leírni, amit éreztem. Sehol sem találtam. Kérdezgettem Charles-t hogy látja-e, de ő is egyre idegesebben mondogatta, hogy nem. Próbáltam viszonylag nyugodt maradni, bár tényleg inkább sokkban voltam, mióta csak megláttam azt a porcelán-lányt.

Észrevettem, hogy nyílik egy ajtó egészen távolabb, és megkérdeztem a visszatérő és zokogó hölgyet, hogy mi van arra. Igazából meg sem vártam a válaszát, ami úgy kezdődött, hogy Thomas úrfi sosem engedi oda be. Éreztem, hogy oda kell mennem, egyszerűen muszáj voltam reménykedni, hogy Reed ott van bent, hogy nem kell keresztül-kasul végigkutatnunk ezt az átkozott helyet, hogy megtaláljuk.

Odabent félhomály uralkodott. A hatalmas ablak előtt vastag brokátfüggöny volt, ami felfogta a kintről beáradó sápadt tavaszi fényt. Füst is volt, de olyan volt, mintha órákkal ezelőtt cigiztek volna bent. Sosem szívtam még füvet, de azzal azonosítottam a szagot. Láttam egy ágy körvonalait, de nem akartam bukdácsolni, úgyhogy az ablakhoz mentem és elhúztam a függönyt. Amint beáradt a fény, a homályos füstcsíkokon keresztül megláttam az ágyon a három testet. Két férfi volt és egy nő.

A lány láthatóan mélyen aludt, mert nagyokat és lassan lélegzett, de a másik alak, a szőke fürtök azonnal megragadták a figyelmem és odaléptem Reedhez. Sápadt volt, szinte átlátszó volt a bőre, ami az ő napsütötte, kellemesen aranybarna színéhez képest nagyon ijesztő volt. Egy srác feküdt az ágyékán, majdnem szó szerint ott volt a feje. Nem viseltek ruhát, de valahogy fel sem fogtam, hogy látom a barátomat ádámkosztümben.

Fel akartam kiáltani, hogy Úristen, hogy segítsenek, hogy valaki jöjjön, de Charles valószínűleg nem figyelt rám, amikor beléptem ide. Most pedig egy hang sem jött ki a torkomon. Pedig nagyon kellett volna.

Reed mellkasa poros volt. Valami fehér por volt rajta. A karja kék és vörös foltos, és nem tudtam, hogy ez is csak a durva szex maradványa, vagy valami szörnyűbbé.

És nem az volt a legrosszabb, hogy ott kint, abban a rémálom-teremben senki sem tért magához, hanem az, hogy Reed sem tért magához. A szája neki is kékes volt, de nem olyan egyértelműen, mint annak a lánynak. De akárhogy is figyeltem, nem láttam, hogy mozogna a mellkasa.

Közelebb léptem, a kezem annyira remegett a rettegéstől, hogy alig tudtam normálisan érzékelni vele valamit. Először a nyakán próbáltam pulzust találni, de nem éreztem semmit, aztán a csuklójánál. Ahogy odanyúltam, éreztem, hogy ragacsos lesz tőle a kezem. A hirtelen jött kellemetlen ingertől elkaptam a kezem és megnéztem. Vörös voltam. Olyan vörös, mintha valaki tömény festékbe mártotta volna a kezemet.

Nem tudom miért, de olyan volt, mintha kihagyna az agyam. Mintha a valóság egy töredékét tudnám csak felfogni. Például, hogy a vörös és kék foltok nem értek véget, csak egy merendő mélybonrdó sebbé változtak Reed csuklóin. Hallottam, hogy milyen artikulálatlan hang szakadt fel a mellkasomból, ahogy ráeszméltem, hogy kötelek dörzsölhették így ki a csuklóit.

Újra odanyúltam, mert az iszonyomnál sokkal nagyobb volt a rettegésem, hogy él-e még. Semmit sem éreztem. Nem voltam benne biztos, hogy jól érzem-e. És ha igen, akkor ez mit jelent? Hogy mióta… mióta… mióta?

Magamban sem mondtam ki azt a szót, de mintha kiszakadt volna egy gát bennem. Olyan nagyon védtelen volt ebben a hatalmas, kék ágyneműkkel teli ágyban!

Elkaptam a csuklóit és lehúztam az ágyról. Nem könnyű egy jól edzett férfit mozgatni, aki teljesen magatehetetlen, de most mintha nem is éreztem volna, hogy súlya van. Próbáltam nem szó szerint lerártani a földre, de tudtam, hogy az ágyban képtelen lettem volna arra, hogy...

Ahogy lefektettem a padlóra, újra megnéztem, hogy lélegzik-e. Nem éreztem semmit. Aztán megpróbáltam kinyitni a száját. Bassza meg, egyáltalán nem könnyű dolog. Nem ment. Mintha szájzára lett volna, vagy nem is tudom. Jobb híján benyúltam az ujjammal a kis résen, hogy van-e benne valami, elzárja-e akármi is a légútját. Nem éreztem semmit, pedig lélekben arra számítottam, hogy megfulladt a saját hányásában vagy valami hasonló. A nyelve sem volt hátracsúszva, de fogalmam sem volt, hogy egyébként is mit kellene tennem. Nem tudtam, hogy nem ártok-e.

Újra megnéztem a pulzusát és semmi. És amúgy is hol volt már Charles meg az a nő? Miért nem jött utánam megnézni, hogy merre vagyok, hogy megtaláltam-e Reedet?

Nem lélegzett. Most már egészen biztos voltam benne. Nem vesztegethettem tovább az időt. Az is lehet, hogy már mindegy volt, de…

Folyamatosan folytak a könnyeim és remegtem, mint a kocsonya. Visszaemlékeztem, hogyan is kell valakit újraéleszteni. Mindkét tenyeremet a mellkasára helyeztem, nagyjából oda, ahova azon a hülye babán is, mikor vezetni tanultam és ezt is meg kellett tanulnom. Megpróbáltam lenyomni a mellét, de sokkal nehezebb volt, mint emlékeztem. Felnyögtem, elcsuklott a hangom, ahogy Charles-ért próbáltam kiáltani.

Újra nyomtam egyet és nem hagytam abba. Elszámoltam tízig, majd újra és újra, aztán meg próbáltam az orrán keresztül a tüdejébe fújni a levegőt. Zokogtam, önkívületben voltam, nem tudtam mit csinálok. Ahogy elkezdtem újraéleszteni, egyszerűen elvesztettem önmagam. Csak csináltam újra és újra. Fogalmam sem volt, hogy sikerül-e egyáltalán. Hogy vajon órák óta ez van már, és egy hullát próbálok megmenteni, vagy még van esélyem?

Fárasztó volt. Kimerítő, mind testileg, mint lelkileg. Közben berohant a nő, akinek még mindig nem tudtam a nevét, de nem is akartam már sosem megkérdezni. Jajgatott egy sort, de én csak nyomtam Reed mellkasát. Egy-kettő-három-négy. A nő azt mondta, hogy Charles ugyanezt csinálja odakint egy lánnyal. Öt-hat-hét-nyolc. Hogy még sosem történt itt ilyesmi. Kilenc-tíz. Éreztem, hogy a könnyeim a homlokomról lecsorgó izzadtságommal együtt folynak végig a nyakamon. Egy-kettő-három-négy. Fájt a csuklóm. Öt-hat-hét-nyolc-kilenc. Légszomjam volt, hangosan hörögve kapkodtam levegőért. Tíz-egy-kettő-három. Elzsibbadt a karom, a vállaim merevek voltak és úgy éreztem leszakad mindkettő. Négy-öt-hat-hét. A térdeim sajogtak a kemény fapadlón. Nyolc-kilenc-tíz. Megint az orrához hajoltam, már fogalmam sem volt, hogy hányadszor. Fújtam kettőt. Úgy éreztem semmi sem jutott el belőle a tüdejéhez.

Mi a fasz volt itt? Mit szedtek be? Miért? Miért ennyien? Mi a büdös picsa bajuk volt ezeknek az idiótáknak, amiért úgy gondolták, hogy a halálba drogozni magukat olyan jó dolog lesz? A lány az ágyon ébredezni kezdett, szóval a nő odament hozzá. Részeg volt. Vagy be volt állva, nem tudom, de baromira nem volt képben.

Egy-kettő-három. A derekam úgy fájt, mintha valaki jól belémrúgott volna egyet. Négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc. A hajam a nyakamra tapadt, csurom izzadtság voltam mindenhol. Tíz-egy-kettő-három-négy. Charles kiabált nekem kintről, hogy mi a helyzet itt bent. Öt-hat-hét-nyolc-kilenc. Kiordítottam neki a számolásom. Tíz-egy-kettő-három. Magyarországról küldte a tesóm az ő elsősegély könyvét, mikor tanultam. Négy-öt-hat. Fogalmam sem volt, hogy itt így csinálják-e. Hét-nyolc-kilenc-tíz. A vizsgán átmentem, szóval reméltem jól csinálom. Fújtam egy nagyot majd még egyet.

Nem tudtam, eljutott-e a levegőt a tüdejébe. Folyamatosan néztem, hogy nem lélegzik-e magától végre, de semmi. Megint nyomtam, de egyszerűen annyira fájt mindkét karom, a fejem, és olyan fáradt voltam, de biztos voltam benne, hogy nem is jó, nem elég erős. Próbáltam teljes testtel csinálni, de semmi eredménye nem volt.

Aztán az egyik nyomásnál egy reccsenést éreztem. Hallani nem hallottam, csak éreztem a tenyerem alatt. Felsikítottam, de folytattam tovább. Eltörtem egy bordáját. Nem tudtam, nem-e szúrom át vele a tüdejét, ha folytatom, de azt tudtam, hogy ha nem csinálom tovább, akkor biztos meghal.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi időbe telt, mire kiértek a mentők. Egyszercsak berohant Charles és ordítozott a mentőtisztekkel, hogy azonnal csináljanak valamit. Addigra már annyira elfáradtam, hogy nem is éreztem a testemben sehol a fájdalmat. Se a karomban, se a vállamban, se a térdemben. Csak csináltam és csináltam.

Mikor az egyik hozzám lépett, egy fiatal srác, és nyugodt hangon beszélni kezdett hozzám, először nem tudtam rá figyelni. Reedet tudtam csak nézni, ahogy sápadtan ott fekszik minden ruha nélkül előttem és…

Aztán megértettem, hogy próbál nyugtatni, hogy engedjem őt oda hozzá. Ránéztem, elvesztettem a számolás menetét. Láttam a szemén, hogy mennyire le volt taglózva tőlem. Fogalmam sincs, hogy nézhettem ki, de láttam rajta, hogy legszívesebben először nekem adna egy adag nyugtatót. Talán kellett is volna, de inkább nem szóltam. Annyit mondtam csak neki, hogy „most” mire ő biccentett és hirtelen Charles felnyalábolt a földről.

Nem tudtam tovább nézni, mert biztos voltam benne, hogy meghalt. Hogy a legjobb barátom elment, talán már órákkal azelőtt, hogy én odaértem volna.

Mert én adtam neki egy esélyt, hagytam akkor elmenni és nem jött vissza többé.

Újra éreztem a térdemben a fájdalmat, mintha ki kellett volna térdelnem az utat a világ másik felére a föld középpontján keresztül. Beletúrtam a hajamba, felnéztem Charles dühtől és fájdalomtól eltorzult arcába, ahogy le sem vette a tekintetét a fiáról, aki ott feküdt, ahova én lehúztam az ágyról.

Kifelé indultam és megláttam az ágy fejfáján a vörösre maszatolódott vékony kötelet. Ahogy kiléptem a szobából azonnal öklendezve rogytam le újra a padlóra. A gyomrom apró volt és kemény, és teljes ingerem volt rá, hogy minden aznapi ételt kihányjak a virágmintás márványlapra.

Újra és újra megtöröltem a számat a kabátom ujjába, de csak nem tudtam abbahagyni. El akartam hagyni ezt a rémálom-halálkúriát de képtelen voltam. A terem másik végében egyre több mentős és rendőr kezdett megjelenni. Az egyik rendőr odajött hozzám és megkérdezte, mit vettem be. Csak a fejemet tudtam rázni, nem tudtam mondani semmit, újra hánytam.

Hiába akartam elmenekülni, vissza a múltba, arra a napra, amikor elkezdődött, hogy valahogy megakadályozhassam, nem volt rá módom. A jobb kezem ragadt Reed vérétől, ahogy állandóan próbáltam pulzust keresni rajta, a hajam az arcomra tapadt és nyirkos volt a testem a ruha alatt.

Újra és újra éreztem, ahogy eltöröm a bordáját, és ahogy becsuktam a szemem, láttam magam előtt sápadt bőrét. Ragadt a kezem, amikor megint megtöröltem a szám, és beletúrtam a hajamba. Ahogy előrebuktam, mert öklendeznem kellett, könnyeimen keresztül láttam, hogy világosbarna tincseim is vörösek lettek.

Megint hánytam, egész testemben remegtem. Sosem fogok felébredni ebből a rémálomból.

The Catalyst - Chapter 16.

16. Love

Vacsora után csak úgy sétáltunk és közben be nem állt a szánk. Közben fogtuk egymás kezét, néha mindkét tenyerét rázárta összekulcsolt ujjainkra, mert baromira fáztam. Mégsem akart egyikünk sem véget vetni a randinak, szóval mozgásban maradtunk és élveztem, ahogy melengetni próbált.

Beszélgettünk a gyerekkorunkról egy kicsit, aztán én kérdezgettem a katonaságról meg a munkájáról ennél a szervezetnél. Jó meglátásai voltak, sütött róla, minden egyes szavából, hogy segíteni akart másokon. Aztán a könyveimről kérdezett, a bennük szereplőkről. Főleg a Reeddel közösről beszéltünk, az élt bennem legfrissebbként és azt könyveltem el magamban a legjobban sikerült alkotásaimnak.

Olyasmiket kérdezett, hogy milyen gondolataik lehettek bizonyos események kapcsán a szereplőknek. Ő bővebben csak kettőről tudott, amiket olvasott, de jó volt, hogy végre valaki a háttérről is kérdezett. A sorok mögül, amik nem voltak megírva. Ő értette, hogy az író keze is meg van kötve, nem lehet mindent leírni, mert akkor sose lenne vége a történetnek, de ő tudta, hogy vannak olyan motívumok, amik csak említés szintjén vannak, vagy csak utalva vannak rájuk. És ez érdekelte.

Ő most egy frissen induló sorozatot forgat, ami nem is volt rossz, legalább ezt nem kellett volna ismernem, hiszen még nem játszották a tévében. Azt is mondta, hogy ezt csak New Yorkban forgatják, szóval valószínűleg ide lesz kötve egy ideig, ami távolságot jelentett köztünk, nem is kicsit. Bár erről így nyíltan nem beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy ez mit jelentett.

-          Rádkerestem ám a neten – mosolygott, mint aki tényleg várja a vicces pillanatot. Azt hiszem el is pirultam, mert tudtam, hogy mostanában mik terjengtek rólam, és ciki volt. Most már beláttam, hogy abszolút külső szemlélőként az a cikkem nagyon nagy visszhangot keltett, és valószínűleg szánakoznak rajtam meg kibeszélnek, hogy mekkora ribanc vagyok. Mert ha utánakeresett valaki, ahogy Mike is rávilágított erre a palacsintázóban, mindenki tudhatja mi történt pontosan. Hogy kik között történt. És az emberek ilyenkor elkönyvelték a nőt olyan nőnek.

-          Azt kívánom, bár ne tetted volna.

-          Miért? Nagyon… széles látókört tárt elém.

-          És mit gondolsz rólam most rólam? – léptem elé a járdán, félrevontam a házfal mellé, hogy elférjenek mellettünk a járókelők, és felnéztem a szemébe.

-          Milyen roadnak lenni? – kérdezte.

-          Fárasztó.

-          És írónak?

-          Megerőltető.

-          Szinglinek?

-          Magányos.

-          Chris Pine barátnőjének?

-          Mintha kettészakadna a lelkem.

-          És Mike Shinodáénak?

-          Mintha fél ember lennék.

-          Reed társírójának?

-          Őrületbe kergetős.

-          És a barátjának?

-          Fontos. Boldog. Vidám. Néha szomorú.

-          Majdnem geográfusnak lenni?

-          Anno unalmas.

-          Tegnap a felolvasás?

-          Rémisztő először, de aztán csodálatos embereket ismerhettem meg. Újra megtenném.

-          És velem randizni?

-          Izgalmas, várakozó… boldog, szabad… kíváncsi… nagyon tetszik.

-          Ilyennek látlak – mosolyodott el megint olyan nagyon, és megszorította a kezem.

-          Milyennek? – vontam össze a szemöldököm. – Nem értem.

-          Nyíltnak. Őszintének. Viccesnek. Sérülékenynek. Szépnek. És főleg harcosnak.

-          Ezt mind abból szűrted le, amit a neten olvastál?

-          Nem, dehogy – rázta meg a fejét. – Abból, amiket most válaszoltál a kérdéseimre.

-          Óh…

-          Nem az számít nekem, hogy azt olvastam rólad, hogy road voltál aztán pedig író lettél, meg hogy voltak híres szerelmeid… Hanem az, ahogyan te megélted ezeket. Pontosabban, ahogy most látod ezeket. Aki vagy. Most. Figyelj, most már én is másképp látom a múltam, habár nem bánok belőle semmit. Ahogy te sem, legalábbis nem a nagy és fontos döntéseket. Mert azok vezettek ide. Szóval engem nem az érdekel, hogy megírtad azt a cikket. Az érdekel, hogy most itt akarsz lenni.

-          Szóval… nem zavar, hogy… ha esetleg együtt leszünk és… mit írnak majd össze? Hogy mondjuk egy újabb áldozat vagy? – húztam el a számat.

-          Téged érdekel majd, hogy azt írják, Chris esetleg helyesebb nálam, mert túl nagy a fülem mondjuk?

-          Furcsa lennél kisebb fülekkel.

-          Látod? Te is furcsa lennél a múltad, önmagad nélkül!

Csak álltam ott vele szemben és nem tudtam megszólalni. Nem azért, mert ne tudtam volna mit mondani, nagyon is sok minden kikívánkozott volna belőlem, de ő egyszerűen olyan fantasztikusan összefoglalta azt a sok mindent, hogy hülyeség lett volna mást hozzátenni. Elrontotta volna a konklúziót amire rávezetett, és ami olyan nagyon igaz volt. Tiszta lappal szerettem volna kezdeni vele, és ő meg is adta ezt nekem. Tudomásul vette a múltamat, hogy az csak a múltam, és ez sokkal több volt, mint amiben így első randin reménykedhettem.

Lábujjhegyre emelkedtem, belekapaszkodtam a kabátja gallérjába és megcsókoltam. Nagyban segített, hogy lehajolt hozzám és a derekam köré fonta a karjait. A csókja fantasztikus volt. Először lágy és puha, de érezte, hogy felgyorsult a légzésem, hogy szinte vadul túrtam a hajába, és így átváltottunk egy egyre szenvedélyesebb csókba, aminek csak az utca forgataga szabott határt. Hogy nem egyedül voltunk. Kicsit megemelt, éreztem, ahogy a lábam elhagyja a földet, ahogy ő felegyenesedett, és belenevettem a csókjába. Igen, pici voltam, de ő tett róla, hogy ez ne legyen akadály. Tovább csókolt, nyelve vadul játszott az enyémmel, ajkai irányították az enyémet. Rájöttem, hogy habár én kezdtem ezt a csókot, átvette az uralmat felettem, és ez baromira tetszett. Egy férfival voltam. Igazi férfival, aki nem rettent meg egy nő talán túlságosan is elhamarkodott múltbéli döntéseitől, aki nem tartotta ezért kevesebbre, sőt inkább többre.

***

Visszatérve a hotelbe bekopogtam Reedhez. Ahogy lifteztem felfelé eszembe jutott, hogy milyen rossz érzésem volt vele kapcsolatban, és ellenőrizni szerettem volna, hogy jól van-e. Ami azt illeti, túl jól is volt. Ahogy ajtót nyitott, elnevette magát, és beljebb invitált. A pupillái túl tágak voltak, és a mosolya is idegen volt. Körbenéztem a szobában, de nem láttam semmi különöset. Nem is tudom, talán arra számítottam, hogy a kisasztalon fehér por tűnik fel, vagy valahol egy tű…

-          Mit vettél be? – kérdeztem, mire legyintett.

-          Csak ittam.

-          Reed!

-          Hel?!

-          Miért csináltad ezt?

-          Mit? Nem csináltam semmit.

-          Egy perced van, hogy elmondd, vagy felhívom az apádat!

-          Mi? Dehogy hívod! Én csak… elmentem sörözni pár régi haverral. Ennyi.

-          Holnap visszamész LA-be. Jövök veled én is.

-          Nem, nem kell ezt…

-          Dehogynem! – ragadtam meg a vállait. Az aznapi boldogságom azonnal tovaszállt, ahogy ajtót nyitott és megláttam így. – Nem fogsz megint abba a gödörbe lépni, mint anno!

-          De legalább nem csaltam meg – motyogta letörten.

Színtiszta döbbenetet éreztem a szavai hallatán. Reed sosem volt jó a kapcsolatokban, legalábbis mióta én ismerem. És igen, önpusztított rendesen, míg külön voltak Zach-kel, de annak legalább volt értelme, vagy alapja. Azzal azonosulni tudtam. Hogyne tudtam volna, pont én, aki majdnem… De most együtt voltak, szerelmesek voltak. Volt egy vitájuk. Ezt pedig Reed csak megcsalással tudta volna kezelni. De nem akarta bántani a párját, ezért inkább önmaga ellen fordult. Na most hogyan legyen jó barát az ember? Melyik viselkedést bátorítsam? A hűtlenséget vagy az önpusztítást? Mert Reed számára nem volt más választás, csak ez a kettő.

Szerettem volna segíteni neki, elmagyarázni, hogy egy vita még nem a világ vége, amire nem kell így reagálni. De az igazsághoz hozzátartozott, hogy hibásnak éreztem magam, nem is kicsit. És akkor meg hogyan okoskodjak itt neki, hogy hogyan is kellene viselnie a bukkanókat?

-          Nem a te hibád – döntötte a homlokát az enyémhez. – Az enyém.

-          Nem. Ez most miattam van. De nem akarom, hogy azért, mert egyszer összeszólalkoztatok, ilyesmihez nyúlj!

-          Tudom. De rájöttem valamire…

-          Éspedig?

-          Hogy nem akarom őt annyira, mint eddig gondoltam.

-          Tessék?

-          Nem, várj – mutatott felfelé az ujjával. – Ez nem igaz. De valami igaz belőle.

-          Hogy érted?

-          Fogalmam sincs – rázta meg a fejét, az ablakhoz sétált és nekidőlt háttal, hogy szemben legyünk. – Te hogy csinálod? Hogy csináltad? Az egész hurrikánt? Bennington, Pine aztán Shinoda, majd megint és… mégis itt vagy. Elégedett vagy pár cinikus pólóval, eljársz kocogni, szar hamburgereket eszel és… mindezek után te jól vagy. Te jól vagy!

-          Sokáig nem voltam, ezt tudod. És sokszor még most sem vagyok. Az én szerencsém bennetek rejlik.

-          Bennünk?

-          Igen. Benned, mostanában főleg. És most Adamben. És magamban. Mert mindig fel kell állnom. Muszáj. Az, amit akkor tettem, mielőtt még megismertél volna, ott a hotel tetején… életem legnagyobb hibája volt. Már csak azt is bánnám most, ha csak gondoltam volna rá akkor, de én majdnem meg is tettem. Akkor az volt a jó, hogy véresre sikáltam a csuklóm. Most elég az, ha a pólóm jelzi, hogy mindenki más bekaphatja. Hogy szenvedek, de még itt vagyok. Még mindig egy lehetséges élő macska vagyok abban a dobozban.

-          Anyám, megint a macska! – nyögött fel nevetősen, amihez én csatlakoztam.

-          Tudod, hogy értem.

-          Tudom – néhány percig csendben voltunk. – Szeretem őt. De nem tudom, hogy eléggé-e. Tudod, mélyen legbelül sokszor teljesen bolondnak néztelek, amiért annyi idő után megkaphattad Mike-t és aztán mégsem kellett. És most ugyanott vagyok én is.

-          Az idő majd eldönti. Egyszer tudni fogod. De nem így, nem ilyen áron.

-          Tudom.

-          Akarod, hogy maradjak?

-          Köszi, hogy megkérdezed és nem csak eldöntöd helyettem – húzta el a száját hálás-bűnbánóan. – Maradj.

Lezuhanyoztam gyorsan és bebújtam Reed ágyába. Ő még vagy két órán keresztül csak mászkált fel-alá. Inkább nem kommentáltam a dolgot. Reménykedtem benne, hogy ez csak ilyen egyszeri dolog, bár tudtam, hogy aki egyszer függő volt…

„Bocsánat, hogy ilyen későn zavarlak (vagy korán) de le kell mondanom a mai találkozónkat. Vissza kell mennem LA-be Reeddel. Vészhelyzet.”

„Nem zavarsz, nyugodtan írj, amikor eszedbe jutok. Jól működő vagyok kevés alvással is. Sajnálom a ma estét, remélem semmi komoly. Mikor láthatlak legközelebb? Tudsz jönni mostanság? Sajnos nekem maradnom kell.”

„Semmi eget rengető, csak vele kell lennem egy kicsit. Mi lenne, ha pénteken visszajönnék? Ha esetleg szabad vagy hétvégére, csinálhatnánk valamit. Nyitott vagyok a javaslataidra.”

„A péntek jó. Egyelőre ezt a sorozatot forgatom, aztán nyáron lesz egy film. Szóval addig tervezhetünk itt a városban. Hétvégére én is tudok majd menni, ha szeretnéd.”

„Szavadon foglak majd. Akkor a mostani hétvégét tervezd meg te, a következőt meg én!?”

„Rendben. Foglaljak neked szállást, vagy alszol nálam?”

„Mivel LA-ben egyetlen hotelben sem lesz egyetlenegy szabad szoba sem jövő hétvégén, ahol megszállhatnál, így szerintem az lenne fair, ha nálad alhatnék, ahogy majd te nálam.”

„Igen, hallottam én is erről a hotelszoba-hiányról a nyugati parton.”

„Bizony. A tévében is bemondták, hogy a helyi lakosságnak segítőkésznek és befogadónak kell lennie az odautazókkal.”

„Alig várom, hogy segítőkész és főleg befogadó legyél.”

„Na de Mr Driver…”

„Tudom, hogy te is pont ilyesmin gondolkodsz.”

„Honnan tudhatnád?”

„A csókodból. Jó éjt, jó utat! Írj, ha leszálltatok.”

Mire Reed lefeküdt mellém sikerült eltűntetnem a vigyort a képemről, de még sokáig nem tudtam elaludni, mert a befogadáson járt az eszem.