8. Heaven and Hell
Phoenix:
Valahol csörög a telefonom – mondogattam magamban este kilenc körül, és igyekeztem megtalálni a készüléket a lakásban. Lázasan kutattam utána, és egy halom ruha alatt, a fürdőszoba padlóján meg is találtam. Nahát! Elkélne ide egy női kéz…
A kijelzőre pillantva egy meglehetősen nem várt nevet pillantottam meg.
- Szia, Helena, mi újság Trójában? – kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem nem átesni a folyosó közepén heverő könyvkupacon. Komolyan el kellene pakolnom!
- Falovat kaptam, vagy mi a szar! – morogta búsan, mire leültem a kanapéra, és csak hallgattam; tudtam, hogy úgyis elmondja, hogy mit szeretne. – Ráérsz most? Nem lenne gond, ha átmennék?
- Nem, gyere csak. Rendelek valami kaját, és beszélgetünk – tudtam, hogy baj van. Nem szokott engem keresni, csak ha nincs más megoldás. És ha ez igaz, akkor most sem Chesterre, sem Mike-ra nem számíthatott. – Minden oké lesz, csak egyenesen gyere ide!
Nem igazán tudtam, hogy mi lehet a baj, de tudtam, hogy gáz van. Rendeltem két pizzát, behűtöttem pár üveg sört meg egy pezsgőt energiaitallal. Azért azt már tudtam, hogy Léni ezeket issza meg. Igyekeztem egy kicsi rendet összehozni, de nem igazán sikerült. Valahogy minden ott volt jó, ahol volt – kivéve talán a könyveket a folyosón, de azokat fel is pakoltam a polcra. Úgy fél órával később halkan kopogtak az ajtón, s szembe találtam magam Léni szomorú arcával, és pár táskával.
- Nyugi, nem beköltözni jöttem – mosolyodott el szomorúan, én pedig segítettem beljebb hozni a cuccát, aztán leültünk a nappaliban. Léni az egyik fotelbe vackolta be magát, lábait felhúzta és zavartan nézett egy pontot a szőnyegen.
- Akkor… hozok inni.
- Valami erőset, ha lehet! – kérte, én pedig bólintottam. Nem sokkal később két pohárral tértem vissza, amikben aranyló Whisky volt.
- Hűtöttem be neked pezsgőt meg energia italt, ha megjön a pizza, iszunk azt is – hálásan mosolygott, én pedig leültem vele szemben, és emeltük a poharunk.
- Hát akkor, igyunk arra, hogy Mike kidobott otthonról!
- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Biztosan hülyéskedik.
Elmesélt mindent, közben pedig azt figyeltem, hogy annak ellenére, hogy azt hittem, hogy sírni fog, inkább csak egyre dühösebb lett. Mondjuk, nem hibáztattam, megértettem, hogy miért érez így. Valószínűleg az ő helyében én is így éreztem volna.
- Tudod, nem is az, hogy az én házam lenne, mert nem az, de azért mégis – szemei villámokat szórtak, de láttam bennük megcsillanni a fájdalmat is a düh mellett.
- Úgy érzed, elárult?
- Úgy érzem, hogy bassza meg! – fortyogott. – De igen – kicsit lehiggadt és elmélázva, már-már szomorúan nézett egy pontot a falon. – Azt mondta anno, hogy együtt leszünk, hogy nem hagy magamra. Nem tudom, hogy nektek ez hogy jött le, de én nem az első szavára költöztem ide ki. Bizonytalan voltam. Nemet mondtam, aztán igent, aztán megint visszakoztam volna. Erre ő megígérte, hogy közénk senki sem állhat majd és blabla… én hülye állat meg hittem neki! Pff…
- De ugye tudod, hogy ebben mi a jó?
- ???
- Hát az, hogy így most megláthatod, hogy mégsem vagy egyedül.
- ?????
- Szeretted mindig is azt gondolni, hogy egyedül Mike tenné érted tűzbe a kezét, meg talán Chester. De most majd talán észreveszed, hogy például én is nagyon kedvellek… meg például Joe is.
- Hát… - pislogott párat, aztán lehúzta, ami a poharában volt.
Megjött a vacsoránk, enni kezdtünk, közben pedig folytattuk az eszmefuttatásunkat. Nem mondom, a pia jobban fogyott, mint a kaja. Két órával később elfogyott a pezsgő – tisztán ittuk meg -, a sör, a Whisky és egy üveg bor is. Mindketten jobb kedvűek lettünk, Léni meg halálra simogatta az új kutyámat.
- Istenem, de édes! – áradozott, miközben igyekezett nem felborulni a padlón való guggolásban. Letérdeltem melléjük, és én is kedveskedve megsimogattam a kutyus puha bundáját.
- Még nincs neve.
- Hű, adhatok neki én? – kérdezte nevetve, miközben a kis szőrcsomót dögönyözte.
- Halljuk!
- Lee Tábornok, vagy legyen Napóleon, vagy Marco Polo, vagy Kolumbusz, vagy legyen Vorosilov, hű vagy legyen inkább Kepler! – csak pislogtam. – Most mi van? Egyik sem tetszik?
- Vorosilov?
- Egy orosz Marshall volt a második világháború idején.
- És azért nevezzük el így, mert?
- Mert jól hangzik.
- Lefogadom, hogy valami diktátor volt, aki milliókat kinyírt.
- Nem lett volna ez, ha ti hamarabb beléptek a háborúba.
- Még nem álltunk rá készen. Amúgy is mi döntöttük el, szóval szívesen.
- Chpff… Sokra mentünk vele. A vasfüggöny így is ránkborult.
- Szóval… a Marco Polo és a Kepler tetszik.
- Megengedem, hogy válassz! – vigyorgott rám.
- Milyen nagylelkű! – nevettem. – Oké, akkor legyen Kepler.
- Legyen… tetszik neked? Hm, kicsi Kepler? – szólt most a kutyához. – Menjünk el bulizni! – fordult egyszer csak felém.
- Most?
- Hát még éjfél sincs. Gyorsan elkészülünk… - megvonta a vállát.
- Oké – nem kellett kétszer kérnie.
Valahogy hajlottam rá, hogy azt tegyem, amit mond. Nem tudom, miért. Vagy az alkohol tette, vagy alapból is megbíztam benne, hála annak, hogy láttam, hogyan tart mindent az irányítása alatt a Machine Shopnál.
Léni elvonult a vendégszobába átöltözni, én pedig a hálóba siettem. Nem válogattam valami sokat, egy fekete inget vettem fel, az ujját feltűrtem a könyökömig, meg egy sötét farmert. Hallottam, hogy Léni becsörtetett a fürdőbe és kikiabált, hogy nekilát sminkelni. Még gyorsan megkerestem a pénztárcámat, elsüllyesztettem a zsebemben, és hívtam egy taxit.
- Léni, kész vagy? – indultam befelé a fürdőbe, ahol ő is volt. Amint átléptem a küszöböt, megtorpantam. Egy fekete, rövid ruhát viselt, fekete, magas sarkú cipővel, és éppen befejezte a sminkelést, ami annyit jelentett, hogy a szemei feketére voltak festve, kiemelve ezzel sötét íriszét. Mintha egyenesen egy démon szemeibe néztem volna. Egy nagyon dögös és kívánatos démon szemeibe. – Azta! – nyögtem ki nagy elmésen, és végre, ahogy a testének mustrálása után az arcára néztem, láthattam, hogy ő is alaposan végigmért.
- Szintén! – bólogatott szinte önkívületben, és közelebb lépett hozzám. Most olyan magas volt, mint én, így egyenesen a szemembe nézett.
- Elképesztően szexi vagy! – mondandómra furcsa fény gyúlt a szemeiben, és sajnos bármennyire is igyekeztem visszafogni magam, rá kellett döbbennem, hogy én most, ebben a szent pillanatban őrülten kívántam Lénit.
- Chester a pasim… - motyogta halkan, de tudtam, hogy csak azért, hogy magát leállítsa. Nem volt nehéz észrevennem, tekintve, hogy a számat bámulta megigézve.
- Chester a pasid! – bólintottam.
- Nem kéne… - nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemeit.
Na most légy okos, Phoenix! Lépj oda, tedd meg! Húzd magadhoz, és csókold meg!
Nem tettem. Ezer éve barátok voltunk Chesterrel, nem kellene megtennem ezt vele. Fájna neki, tudom jól. Még ha nem is mutatná. És ott a másik ember: Mike. Chestert is le akarta nyomni, alig tudtuk lenyugtatni.
Végül elléptem előle, aztán ittunk lent még egy kicsit. Ez mindkettőnknek betett, mármint ez a kis incidens. Bár nem kellett sok, hogy túllépjünk a dolgon, így nem sokkal később már a taxiban ültünk.
Egy noname szórakozóhelyre mentünk, ahol tuti nem futunk bele fotósokba. Los Angelesben vigyázni kellett az ilyesmire.
Amennyire számunkra ismeretlen volt a hely, annyira tele is volt fiatal huszonévesekkel. Végülis Hel adta meg az úti célt a sofőrnek, gyanítottam, hogy már volt itt legalább egyszer.
Először kicsit leültünk a bárpulthoz, rendeltünk inni, majd megbeszéltük, hogy ma nálam alhat. Én kérdeztem meg, hogy marad-e, mire ő visszakozott, viszont rábeszéltem. Na, nem azért, mert akartam volna valamit, hanem mert akkor legalább biztosan tudom, hogy jó helyen van.
Később elmentünk táncolni, persze nem azért, mert én akartam volna, hanem mert Léni kért rá. Meglehetősen furcsa – értsd: kurva jó – volt, ahogyan hozzám simult néha, és mosolyogva, énekelgetve táncolt velem.
Mindenesetre türtőztettem magam, és hajnalban egymással szemben álltunk. Ő a vendégszoba ajtajában, én a sajátoméban.
- Te jó barát vagy, Phoenix – mosolygott rám fáradtan, bánatosan.
- Igyekszem az lenni, ha hagyod. Nem kell mindig Mike-ra és Chesterre támaszkodnod.
- Igen, már tudom – bólintott, majd a hálóingként funkcionált pólójának az alját kezdte gyűrögetni. – Felhívom Chestert, hogy ne aggódjon. Bár nem az a szívbajos fajta, de keresett kétszer.
- Neked biztos megbocsátja, hogy felébreszted – mosolyogtam elnézően.
- Igen, valószínűleg – kedves mosoly terült el arcán.
- Szereted? – furcsán pillantott rám, mintha meglepődött volna kissé.
- Hát… - megvonta a vállát. – Nem tudom. Nem hiszem… vagyis nem úgy, ahogyan kéne.
- Az-az érzés Mike-é, igaz?
- Igen, úgy érzem.
- Miért? Bántott, nem is egyszer.
- Szent meggyőződésem, hogy nem szándékosan tette, és teszi… és fogja tenni.
- Miért viseled el? Haza is mehetnél, el innen, távol tőle.
- Nem hiányoznék? – villantott kacér mosolyt, mire felnevettem.
- De, nagyon is. Viszont akkor talán könnyebb lenne neked.
- Biztosan így van. Viszont nekem jó, hogy fáj. Számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lenne, ha elmennék. Vissza oda, ahol minden unalmas volt, és ahol nem volt ő sem. Idővel elfelejteném. Ha akarnám, elkerülhetném, hogy szem előtt legyen. Mondjuk, nem hallgatnám a zenéteket, nem mennék a neten olyan helyre, ahol őt láthatnám és hasonlók. Megkérhetném, hogy lépjen ki az életemből, bár arról is szent meggyőződésem van, hogy nem tudná megtenni. Talán ő is olyan önző, mint én. Akar az életébe, ahogyan én is őt. Szeretem a tudatot, hogy ismerem őt. Hogy bármikor felhívhatom, hogy bármikor beszélhetek vele. Most mondjuk megingott minden, amit felépítettünk. De maradok. Megvárom, hogy vajon leomlik-e a világunk, vagy továbbépül.
- Ez nem fair Chesterrel szemben.
- Tudja, hogyan érzek. Ne feledd, hogy ott volt velem, mikor megtudtam, hogy Mike összejött az Árulóval!
- Tudom. Nem rosszból mondom, csak szeretném, ha mindent szem előtt tartanál.
- Igyekszem – biccentett komolyan.
- Akkor jó éjt, Trójai Helena! – felkuncogott.
- Neked is, Phoenix!
Heléna:
Nevetve figyeltem, ahogyan Mike és Chester idétlenkedtek a kamera előtt. A Házban voltunk, én igyekeztem ellátni a dolgomat, amit Brad bízott rám, míg ők elméletileg zenét szereztek. Elméletileg. „Kell valami az LPTV-be is!” – hangoztatták olykor, és ez is egy ilyen alkalom volt.
- Sziasztok! – lépett be a helyiségbe Lux, vidáman mosolyogva a srácokon.
- Hello – jött kórusban a válasz, én pedig megpaskoltam magam mellett a helyet.
- Szia – nyomtam két puszit az arcára, ő pedig lerakott elém egy nagy kupac papírt.
- Ezek az átszerkesztett részek, amiket átdolgoztál. Pár nap alatt összerakom egybe az egészet, és mehet a nyomdába, ha rábólintasz a borítótervekre is – hadarta, majd szeme megakadt valakin. – Brad, igaz? – kérdezte tőlem halkabban, mire felnevettem.
- Igen, Brad Delson… Hé, Brad! – kiáltottam neki, mire látványosan végigmért mindkettőnket, és aztán jött csak oda. – Ő itt Lux Walden, a szerkesztőm és újdonsült jó barátnőm. Lux, ő Brad, a mi legtehetségesebb szólósunk.
- Csak halkan, nehogy Mike is meghallja… szia… – és az a pillantás. Ott volt vége mindennek mind Lux, mind Brad számára. Láttam.
Le sem lehetett akasztani őket egymásról, amit Mike először nevetve fogadott, később viszont láttam, hogy kezdi bosszantani a dolog. Jómagam csak ültem ott, és miután befejeztem a papírmunkát Bradnek, átolvastam a kéziratot, majd jobb dolog híján – mivel Lux nem úgy tűnt, mint aki moziba szeretne jönni velem – elmentem megkeresni Mike-ot.
Meg is találtam, éppen gitározott valamit az egyik kanapén ücsörögve. Leültem mellé, és pár percig csak hallgattam.
- Milyen Chesternél? – kérdezte végül, én pedig elmosolyodtam.
- Jó.
- Ennyi?
- Mit kellene mondanom? Jó vele, nincs gondom azzal, hogy minden éjszaka mellette aludjak el – vigyorogtam, mire ő is megejtett valamilyen vérszegény mosolyt.
- Még mindig lelkifurdalásom van, amiért elküldtelek otthonról.
- …
- ???
- Azt hittem ennyi idő alatt már túltetted magad rajta…
- Hát… Nem is az, hogy… én csak… áh, mindegy.
Többet sosem tudtam belőle kihúzni. Hogy pontosan mi is játszódott le benne legbelül, nem tudtam. S gyanítottam, hogy senki más sem. A kapcsolatunk érdekes volt, más, mint annak előtte. Nem voltunk már olyan viszonyban, mint mikor egy ágyban aludtunk, és mindenhova együtt mentünk. Mike élete innentől már ténylegesen csak Fanniéval fonódott össze, mi többiek – de főként én -, csak figyeltük őt. A Házban minden nap találkoztunk, sokat voltam én is ott, hiszen Lux is előszeretettel jött oda megbeszélni a dolgainkat, hiszen kivetette a hálóját Bradre. Mondjuk kedvenc gitárosomat sem kellett éppen félteni. Mégis… Mike és köztem valami hatalmas lyuk, egy szakadék tátongott, aminek a két szélén álltunk mi, és csak néztük a másik távoli alakját. Ismertük a másik pillantását, a mosolyát, a mozdulatait, most mégis csak elmosódott körvonalakat láttunk a másikból.
Phoenix-szel minden rendben ment. Igaza volt, ő is igaz barátom lett. Sokszor sétáltattuk együtt Keplert a téli hűvösben, és gyakran diskuráltunk Mike-ról, mivel vele ezt meg tudtam beszélni. Viszont nem beszéltünk soha arról, mi történt akkor éjjel, vagy hogy mit akartunk volna, hogy történjen. Tudtam, hogy azért éreztem azt, amit, mert egyrészt megbántott voltam akkor, másrészt meg ittam, nem is keveset. Mondjuk, nem tagadhatom, hogy nekem igenis bejött Phoenix, nem mondom, hogy nem próbáltam volna ki szívesen, de nem tehettem, és egy részem nem is lett volna képes megtenni, mert akkor megcsaltam volna Chezt. Én pedig nem vagyok az a típus, aki megcsalja a párját.
Chesterrel a dolgok a legnagyobb rendben mentek. Odaköltöztem hozzá, mivel „miért ne?” és most idéztem őt. Szerettem vele lenni, szerettem az érintéseit, a csókjait, a hangját, mindent, ami ő volt. Szerettem őt magát. Kialakult köztünk egy olyan kapocs, amire régóta vágytam, és jó volt végre érezni, hogy tartozom valakihez, pláne, hogy hozzá. Ő mindent teljes nyugalommal kezelt, mintha az, ami köztünk van hétköznapi, és tök egyértelmű dolog lenne. A nyugalma pedig rám is hatott.
Nem mondom, hogy jól voltam, mert nem így volt. Láttam Fannit és Mike-ot együtt, szinte minden második napon, és ez még most is pokolian fájt. Olyan volt, mintha két szívem lenne. Az egyik virult a boldogságtól, a másik szenvedett a fájdalomtól. Az egyik Chesterhez tartozott, a másik Mike-hoz.
Viszont végre viszonylag rendben voltam, Chester volt a másik felem. Tudta, hogy nem könnyű nekem, de sosem hánytorgatta fel nekem a rosszabb pillanataimat. Átölelt, simogatott, kedves szavakat suttogott a fülembe, csókolt, szeretett. Ez volt minden, amire vágyhattam jelen pillanatban. És tőle megkaptam.
Ott volt még Joe és Shiori is. Joe olyan volt, mint mindig. Kicsit csendes, kicsit cinikus olykor, de benne ezt imádtam. Őszinte volt minden pillanatban, nem egyszer a szemembe mondta a véleményét – és sokszor mindazt, amit tőle kaptam bizony nehéz volt szó nélkül elviselni. De hát ő meg így vált a barátommá.
Shi nagyon aranyos és kedves lány volt, totálisan az ellenkezője Luxnak. Mármint úgy értem, hogy mindketten szeretni valóak voltak, de míg Shi nyugodt volt és nagyon megfontolt, addig Lux mindig ezerrel pörgött, és állandóan nevetett. Azt hiszem Brad ezért is kedvelte meg annyira.
Nyertem két új barátnőt Lux és Shiori révén, és éppen azon voltunk, hogy kiérjünk a legjobb barátnőm elé a reptérre így hárman. Karácsony előtt voltunk pár nappal, és Evelint vártuk vissza a LAX hatalmas termináljában. Lux folyamatosan telefonált, miközben álltunk és vártuk, hogy kilépjenek az utasok a folyosóról, Shi pedig a ruháját igazgatta. Tökre jól látszott, hogy az egyikük kvázi az ügynököm, a másikuk meg egy modell. Míg én csak álltam ott a magas sarkú cipőmben, szaggatott, feszülős nadrágomban, vékony kabátban, és erősen feketére sminkelve. Most mi mondjak? Chesterhez tartoztam, és ez valahogy megváltoztatott. Már fontos volt, hogy úgy nézzen rajtam végig, hogy elismerést lássak megcsillanni a szemében – több elismerést, mint amit amúgy kaptam előtte. És hát Chez imádta, hogy így öltözködtem.
Aztán végre hosszú várakozás után megpillantottam a szőke hajat, és a kék szemeket. Itt volt.
Azonnal egymás felé indultunk és jó szorosan öleltük a másikat. Hallottam, ahogy Lux és Shi felnevetnek a háttérben, és hát én is vigyorogtam. Eve jelenléte sokat jelentett nekem. Ő maradt az utolsó, akiben azóta megbíztam, hogy ismertem, és szükségem volt rá.
- Minden megváltozik, majd meglátod! – motyogtam a hajába, mire szorosabban ölelt.
- Én is új életet kezdeni jöttem… - hallottam, hogy mosolyog, s kicsit eltávolodtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- Segíteni fogok! – bólintott, majd megint magához húzott.
Igen, valami kezd helyreállni az életemben. Végre.
„Doubt in your faith”