13. My heart will go on
Egyáltalán nem tudtam odafigyelni a beszélgetésre. Néha elcsíptem egy-egy szót, és mosolyt, amit viszonoztam, de ezen kívül semmi. Még a perifériámból láttam, hogy Tom engem vizslatott, és eszetlenül vigyorgott, de egyébként csak azok a kék szemek, és az a bűvös mosoly tudtak lekötni.
Oké, nem mintha Tomnak nem lett volna hihetetlenül kék szeme, de Chrisé más volt. Kékebb, sötétebb, mélyebb, gyönyörűbb. A hangja is eljutott a fülemig, hallottam a zengését, megértettem a szavakat, mégsem fogtam fel, miről beszélt. Csak abban reménykedtem, hogy vállalja majd a szerepet, és akkor körülbelül meg fogok halni! De most komolyan, ki bírná ki hetekig emellett a pasi mellett ép ésszel, élve? Senki. Talán az anyukája, meg a testvére.
Közben rendeltünk vacsorát is, ettünk, végre kicsit én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Chrisnek volt néhány kérdése, én válaszolgattam rá, de közben azon agyaltam, hogy vajon tudja-e, hogy milyen szexi, vagy ez teljesen öntudatlan? Mondjuk a megmozdulásaiból inkább tudatosságot néztem volna ki. Ahogy mosolygott rám, ahogy megvillant a szeme, felvonta a szemöldökét, néha közelebb hajolt, és úgy beszélt hozzám…
- Akkor június közepén kezdhetjük a forgatást, innen már Los Angelesbe megyünk, olyan két hét múlva, ha mindent összehozunk. Már csak a női főszereplő kell – mondja JJ, én pedig idejét láttam közölni vele a terveimet, miután magamban sikítottam egyet, hogy Chris is a csapat tagja lett.
- Remek, de én augusztusban nem leszek ott – mind a három szempár felém fordult, és kérdőn-érdeklődve pislogtak felém. Nem mintha a gyártási folyamatban annyi szerepem lenne, de mivel szerződésem van velük, gondolom azt hitték, maradok végig. Persze Tom sejtette, hogy nem így lesz.
- Hogy-hogy? – találta meg a hangját Chris, én pedig kissé zavartan néztem bele a kék szempárba.
- Dolgoznom kell – kérdő tekintete láttán jobbnak véltem, ha elmagyarázom, hogy értettem a dolgot. – Tudod, nekem munkám van a Machine Shopnál, de főleg a Linkin Parknál. Amolyan road vagyok én is, aki nem szerelgeti a cuccokat a fellépéseken, hanem minden mást elrendez, amit kell. Így is kihagyom a fél turnét, de nem akarom őket totál magukra hagyni. Különben miért kapnám a fizetésem? – mosolyogtam, mire elgondolkodva bólintott.
- Olvastam róla, hogy nekik dolgozol, meg hogy Chester Benningtonnal jársz – fürkészőn nézett rám, nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról.
- Már nem vagyunk együtt, de ettől még nekik dolgozom.
Chris nem különösebben lepődött meg, vagy vágott értetlen, esetleg elítélő – olyan de-szánalmas-vagy-hogy-ezek-után-is-smúzolsz-nekik – fejet. Bólintott, mint aki megérti, hogy miért teszem, és kérdezgetni kezdett a koncertekről, hogy pontosan miket szoktam csinálni. Szívesen kezdtem neki mesélni, míg Tom és JJ valami másról kezdtek diskurálni. Úgy láttam, Christ tényleg érdekelte a dolog, és míg Tom pár napja minden hülyeségemet kénytelen végighallgatni, ha tetszik neki, ha nem, úgy Chris magától érdeklődött, és ez valahogy más volt. Persze az óriási különbség ott volt, hogy Tom tudta. Mindent. Míg Chris orrára már nem kötöttem az öngyilkosság és a Mike mizériát. Nem akartam, hogy tudja. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen féltem, hogy mit szólna – és amúgy is csak most ismertem meg. Tommal más volt, ő rájött sok mindenre magától, viszont nem akartam, hogy ezeket Chris is tudja.
Mikor este, a szobámban erről beszéltem Tomnak, először csak ült a kanapén, és komolyan bólogatva hallgatott, néha beletúrt a világosszőke tincseibe, majd megfontoltan előredőlt, a könyökével megtámaszkodott a térdein, és rám nézett.
- Azért, Kedves, mert őt akarod – mondta halkan, lassan kiejtve a szavakat, de mivel én valami nagyobb, eget rengetőbb dologra számítottam, így zavartan összevontam a szemöldökömet, és csak pislogtam rá.
- Hogy mi?
- Nézd, ugye, mikor engem megismertél… nos, igaz, hogy én hívtalak el vacsorázni, de mégiscsak barátságnak indult a dolog – látva az arcomat, mert gondolom, olyan képet vághattam, mint aki kételkedik, elmosolyodott. – Oké, akkor úgy mondom, hogy csak egy kis részed akart volna engem az ágyadban látni, és ugyanez igaz rám is.
- Nem feltétlenül az ágyamban – kotyogtam közbe, mire felnevetett.
- Igen, nekem is lett volna ötletem, de mégis barátok lettünk. Ezért mondtál el nekem mindent, és semmit neki. Már, ami a magánéletedet illeti. Ő tetszik neked. Nagyon. Róla mintáztad Josh-t, már ami külsőre illeti, és nem akarod, hogy tudjon mindent, mert akkor nem a nulláról indulna a „kapcsolatotok”, hanem mínusz húszról…
- Mínusz húsz? – fintorogtam.
- Vegyük sorra: először csak nyaralni jöttél Mike-hoz, hogy megismerd, és ő is téged. Aztán ugye annyira nem bírtátok egymás nélkül, hogy megkért, költözz ki hozzá. Aztán annak ellenére, hogy megcsókolt, úgy tett, mintha nem történt volna meg, és lefeküdt Kimmel. Mikor te végre elkezdtél jobban is haverkodni Chesterrel, ő kiakadt, és…
- Jó, jó, értem… - intettem le egy csúnya nézéssel.
- Amit ti műveltetek, az kész katasztrófa – summázta. – Viszont, én tényleg úgy gondolom, hogy nagy dolog, hogy nem roppantál össze.
- Ez nem igaz – nem néztem rá, inkább a szőnyeg mintáit vizsgálgattam. Láttam volna a szemében a megértést, ami tökéletes volt, viszont talán arra is vágytam volna, hogy leüvöltse a hajam a fejemről, hogy mégis mit képzeltem.
- De most itt vagy.
- Homokba dugod a fejed!
- Akarod, hogy elvigyelek pszichomókushoz?
- …
- Na látod – csettintett az ujjával, mire pukkantottam egyet a számmal. Erre ő felnevetett, mire én csak érdeklődve pislogtam rá. – Ezt a szokást most vetted fel? – ismét pukkantottam a számmal, mire bólogatott.
- Ja, hát igen. Nem tudom miért, ezer éve nem csináltam.
- Talán így vezeted le a feszültséget – találgatott, mire szkeptikusan bólogattam.
- Végülis a legjobb barátaimat meg rokonaimat mégsem vághatom pofán, szóval lehet, hogy dühkezelési problémáim leplezése érdekében használom ezt – értettem egyet.
- Nekem lenne ötletem, hogyan vezesd le a feszültséget. Ha visszamegyünk LA-be, nem lesznek ott a srácok, de Eve meg Fanni igen. Tiszta ideg leszel, bár, remélem, tévedek. Szóval most le kellene higgadnod úgy teljesen. Ne beszélj már Mike-kal, meg senkivel telefonon, míg itt vagyunk, úgyis megsértődött – elhúztam a számat, de tudtam, hogy igaza van. Mike tényleg megsértődött, bár ez most az a csendes beletörődés volt, ami eléggé meglepett. – Úgyhogy ma elmegyünk bulizni, és jól fogjuk érezni magunkat!
- Biztos? – nem voltam benne egészen bizonyos, hogy ez kell-e nekem.
Így hát Tom kislisszolt a szobámból, hogy „elrendezze az est folytatását”, én pedig miután tíz perc alatt puccba vágtam magam, leültem az ágyra, magam elé vettem a laptopom, és bekapcsolva a zenét, írni kezdtem.
Nem sokkal később, tompán hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón, s miután elkiabáltam magam, hogy „bújj be!”, Chris telepedett le mellém.
Nem kicsit voltam meglepődve, de végülis a mosolya és az érdeklődő pillantása levett a lábamról, és nem kaptam szívinfarktust a közelében… legalábbis most még nem.
- Mi ez? – kérdezte, miközben látványosan fülelt, én pedig kissé lejjebb vettem a hangerőt.
- Linkin Park, remix album – megvontam a vállamat, majd tovább pötyögtem. Hiába, ha megjön az ihlet, muszáj leírnom, mert különben sose jut minden ugyanúgy az eszembe, mint az adott pillanatban.
- És mit írsz épp? – kérdezte, s kissé közelebb csúszott hozzám, hogy beleolvashasson a szövegbe, amit én persze hagytam neki, és tovább pötyögtem. – „Haldír nem tudta, mit is mondhatna, vagy tehetne. Csak nézte a herceg szomorú arcát, és azt kívánta, bár képes lenne könnyeket ejteni, s valahogy enyhíteni Legolas bbeánatát…” – olvasta, majd újra az arcomra pillantott, amit én nagy dolgom végeztében, csak fél szemmel láttam.
- Ez egy slash, azaz férfi-férfi szerelem, és Gyűrűk Ura fandom – adtam meg a választ, közben pedig azon gondolkodtam, hogy normális-e, hogy percenként körülbelül háromezerszer dobban meg a szívem?
- Olvastam róla, hogy még most is aktív fanfiction író vagy, annak ellenére, hogy megjelent a saját könyved is – bólintottam, bár nem értettem, hol olvashatott rólam, s futólag rámosolyogtam, viszont tényleg benne voltam egy jelenet kellős közepében, így csak félig-meddig figyeltem rá.
- Aha – motyogtam, közben pedig épp Legolas bánatát ecseteltem. – Bocs, pár perc, és a tiéd vagyok.
- Tényleg? – kérdezte furcsa éllel a hangjában, nekem pedig csak kicsit késve esett le, hogy mit is mondtam pontosan.
- Naná – bólogattam, s éreztem, hogy elpirulok. Fasza, most biztos totál zakkantnak néz.
- Oké, mert Tom elhívott veletek bulizni, remélem, nem baj?
- Nem, kifejezetten örülök neki. Legalább kicsit jobban megismerjük egymást.
- Te mindig zene mellett írsz?
- Általában… Nos, legtöbbször igen. Rühellem a csendet, szinte bántja a fülemet. Ha más nem, de például valami film mindig megy a háttérben, ha mondjuk már este van, és a többieket nem akarom zavarni a zenével.
- És legtöbbször Linkin Park?
- Hát igen, bár én elég érdekesen hallgatok más előadókat. Mindig, minden, ami LP, az tökéletes nekem, és képes vagyok egy számot százszor is meghallgatni egymás után. De vannak olyan előadók, akiktől például csak egy számot szeretek, vagy kettőt.
- Szóval csak a Linkin Park az, amelyik… hát, minden jöhet?
- És a Fort Minor – mosolyogtam rá, és becsuktam a laptop tetejét, ezzel csendet varázsolva körénk. – Kész is vagyok.
- Hová fogunk menni?
- Fogalmam sincs, de Tom biztos talált valami jó helyet.
- Ti ketten akkor… - nézett bele a szemembe, én pedig felvontam a szemöldökömet. Ez a rossz szokásom még mindig megvan, hogy úgymond incselkedjek a pasikkal. Ezt csináltam Mike-kal, Chezzel és a múltkor még Phoenix-szel is, szerettem őket kínos helyzetbe hozni. – Szóval, most, hogy nem vagy Chester Bennington barátnője, te és Tom egymásra találtatok?
- Nem. Tom egy új barátom, és ennyi.
- Szerinted van barátság férfi és nő között?
- Van – bólintottam magabiztosan. Hiszen egy csomó férfi barátom volt itt kint. Az, hogy Chezzel összejöttem, meg hogy Phoenix-szel majdnem volt valami, meg hogy Mike-ot szerettem, még nem jelentette azt, hogy a barátság lehetetlen. Hiszen ott voltak a többiek. – Miért, szerinted nincs? – kérdeztem vissza, közben pedig előkaptam a kis tükrömet a táskámból, hogy ellenőrizzem a sminkemet, ami hivatott takarni, mit tettem pár napja. Meg hát az se volt utolsó szempont, hogy így nem bámultam Christ, mert a szívem még mindig hevesebben dobogott a kelleténél.
- Próbáltam, nem jött be – vonogatta a vállát, mire csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. Kopogtatást hallottunk, majd Tom jött be, rendkívül jól öltözötten, és végignézve rajtunk, indulásra szólított fel.
A taxiban Tom és Chris végig beszélgettek, hol a filmezés fortélyairól, hol másról, én pedig csak ültem közöttük és… és semmi. Ez a semmi pedig folytatódott a buliban is.
Basszus, amennyire tudok flörtölni a pasikkal – lásd, Chez vagy Phoenix -, most mégsem ment. Meg hát nem is voltam benne biztos, hogy kellene. Egyrészt Chris bár tetszett nekem, de még csak most ismertem meg. Mit gondolna, ha nyilvánvaló módon érzékeltetném vele, hogy többet is el tudnék képzelni köztünk? Másrészt, állandóan a fejembe tolult Chester arca, a nevetésének a hangja, vagy a pillantásának varázsa. Nem hevertem ki őt, ez tény volt. Harmadrészt Mike is állandóan eszembe jutott, hogy vajon most Csicsi vigasztalja-e azért, mert én szemét módon otthagytam őket, és a munkámmal mit sem törődve New Yorkban vagyok, Tom Feltonnal – abba bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha a fülébe jut, hogy Chris Pine is a csapat tagja. És a legutolsó, egyben legsúlyosabb érvem amellett, hogy maradjak nyugton, az volt, hogy… még nem voltam kész valami újra. Eddig mindig pórul jártam, egyik pasit vesztettem el a másik után. Minek is kellene belemennem most valamibe, ami bizonytalan? Csak, mert Chris irtó jóképű, látszólag kedves, okos, elragadó, vicces és úgy összességében az ember lánya odavan tőle? Hát igen…
Így hát – Tom meglehetősen kíváncsi és kárörvendő pillantásaival küzdve – egész este a zenére táncoltam… nos, mindenki mással, csak velük nem. Nem akartam bebizonyítani, hogy a Magyarországról jött ember – lány -, úgy tud inni, mint a kefekötő, mégis sikerült valahogy lecsúsztatnom a torkomon a rossz emlékek ellenére is jó pár pohár rövidet, és hajnali kettőre igencsak jó hangulatban vetődtem le melléjük egy asztalnál.
Chris kék szemein is lehetett látni, hogy ő is elfogyasztott már ezt-azt, és mivel Tom éppen valami kis szöszi lánnyal szemezett, végül csak egymásra kellett néznünk. Azok a kék szemek! Atya. Úr. Isten.
Legnagyobb rémületemre és örömömre pont egy olyan számot kezdtek játszani, amit rendkívül imádtam – és annak ellenére, hogy utoljára erre Chezzel táncoltam Pécsen, meglehetősen túlfűtött hangulatban – valahogy kiszaladt a számon, hogy én ezt imádom. Chrisnek több sem kellett, megfogta a kezemet és táncolni vitt.
Egyszerre mondogatta bennem egy kis hang, hogy „ne túl közel!” és egy másik, hogy „simulj már hozzá!”, és ez valahogy sehogy sem segített, így az egész táncolósdit Chrisre bíztam. Hogy milyen ritmusra, milyen közel, milyen akármimódon fogunk táncolni. Én csak a vállaira simítottam a kezeimet, és a válla fölött elnézve követtem őt.
Basszus!!! Szánt szándékkal nem csábítóan viselkedni kibaszott nehéz! És amúgy csak most láttam be, hogy mekkora ribanc is vagyok valójában, és valószínűleg én csábítottam el anno Chezt is, szóval minden az én hibám. Meg, azon csodálkoztam, hogy Phoenix-szel hogy-hogy nem történt semmi?!
Mindenesetre nem sokat agyaltam a múlton, meg az Eru*-verte, félig-meddig-exeimen, mivel Chris elterelte a figyelmemet. De hát lehet másra koncentrálni egy ilyen pasi közelében? NEM!
Nos, végül Chris elég közel húzott magához ahhoz, hogy érezhessem a kidolgozott mellkasának keménységét, de nem elég közel ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. És ez így volt rendjén. Egyszer sem mertem a szemébe nézni, féltem, esetleg elszabadulna a rosszabbik énem, és ki tudja, milyen vége lenne annak.
Az este – vagy inkább hajnal - további része innentől kezdve gyorsan elszállt. Tom flörtölgetett azzal a lánnyal, akit kinézett magának, én pedig Chrisszel táncikáltam, szigorúan nem úgy, ahogyan legbelül akartam volna is meg nem is… Nem csoda, ha a férfiak nem tudnak kiigazodni a nőkön!
Fél négy felé elindultunk haza, vagyis a szállodába, és halkan beszélgettünk. Megkérdeztem Tomot, hogy végül miért nem hozta magával a lányt, hiszen láttam, mennyire tetszett neki. Erre Chrisszel együtt úgy néztek rám, mintha valaminek le kellene esnie, csak nem veszem a lapot. Tényleg nem vágtam, hogy most mi van, így kérdő tekintetem láttán megkaptam a magyarázatot, kétfelől is. Egy híres színész nem vihet csak úgy magával akárkit - már, ha ad a nevére valamit is -, mivel kitudódhat, és akkor jönnek majd a cikkek, pletykák, találgatások, rosszmájú megjegyzések. Tomnak pedig ez nem hiányzott, így két Harry Potter film között, meg úgy általában sem volt az a típus.
Erre igazából nem is gondoltam, mármint, hogy ha valakit lefektetnek, akkor abból milyen botrány lehet. Hiába éltem már LA-ben egy ideje, Hollywood tőszomszédságában, nem foglalkoztam az ilyesmivel. Meg igazából a körülöttem élők sem ilyen pletykaéhes emberek. Vajon majd rólunk is ezt fogják gondolni? Hirtelen megtorpantam, és miközben automatikusan levettem a lábamról a magas sarkú cipőmet – körülbelül az egyetlent, amit az otthoni szállodás pusztítás után bepakoltam -, és összeráncolt homlokkal agyaltam. Vajon miket fognak rólunk írni, ha fognak? Márpedig tekintve, hogy kikkel sétálgatok együtt a nyílt, New York-i utcán, szinte biztos lehetek benne. Meg hát mit fog ehhez szólni Mike? Nem mintha érdekelne, csak úgy… Tom, akárcsak ha gondolatolvasó lenne, visszasétált mellém, és ujjait az állam alá bökve, felemelte a fejemet, ezzel elérve, hogy végre rá figyeljek.
- Az, hogy mi most itt vagyunk, téged ne foglalkoztasson. Mi tudjuk, hogy mi van köztünk, vagy mi nincs, az pedig, ha a média vagy a többi ember másképp hiszi, legyen az ő dolguk. Engem nem zavar, Christ sem zavarja – Chris itt látványosan bólogatni kezdett, mármint csóválta a fejét, hogy őt sem zavarja -, és ha minden igaz, téged sem!?
- Persze, engem nem. Sőt, örülök nektek – mosolyogtam rá, mire bólintott.
- Nem kell aggódnod! – legyintett vidáman Chris, majd mikor mellé értünk, hirtelen zsebre vágta a kezét, mintha csak meg akarta volna akadályozni, hogy felém nyúljon, ezen pedig csodálkozva pislogtam, de azért mosolyogtam töretlenül. – Én például jól bírom a kritikát, már volt pár érdekesebb cikk rólam, de… mindig megoldódott.
- Hát, jó – vontam vállat, majd a kezemben a cipőmmel tovább sétáltunk.
- Haladsz a történetekkel? – kérdezte Tom, én pedig kérdőn néztem fel rá. – A Mike témással.
- Ja, hát nem… megakadtam. Nem tudok értelmes szerelmes szart írni.
- Szerelmes szart – nevetett Tom, és Chris szája szeglete is vészesen megrándult felfelé. – Érdekes, vajon van ennek oka? – pillantott rám vigyorogva a szőke, mire szúrós pillantással néztem vissza.
- Nincs… hm, hogy is mondjam? Nincs ihlet, vagy példa, vagy… hát végülis amolyan hangulatcsináló, érted. Egy jó film, könyv, zene vagy valami…
- A nővérem olvasott nemrég egy könyvet, ha gondolod, megkérdezem mi volt az pontosan, mert neki nagyon tetszett – Chris kék szemei olyan vidáman csillogtak, mintha nem is bulizott volna végig egy egész éjszakát.
- Remek, jó lenne, szívesen olvasnék már valami jót… címe esetleg dereng, vagy valami?
- Huh, öhm… valami Alkonyat, vagy ilyesmi… Nyálas szar, de szerintem a nőknek általában bejön… - mormolta elgondolkodva, én pedig felnevettem.
- Nyálas szar, alig várom!
Mire visszaértünk, már hajnalodott, a Nap első sugarai már megfestették a horizontot, mi pedig még a szálloda bejáratánál megállva eltekintettünk a hosszú, zsúfolt utcán, a narancsos ég felé.
Tom, Chris és én, az új kis csipet-csapat, s ezen a reggelen ezzel a gondolattal mosolyogva aludtam el.
* Eru – avagy Ilúvatar, az egyetlen „Isten” a Gyűrűk Urában (Szilmarilokban)