In Pieces - Chapter 9

9. You were lost in the beating of the storm

Heléna:

Az emberek célokat tűznek ki maguk elé. Másképp hogyan is lehetne élni? Unalmas lenne, ha nem lenne mihez kezdenünk.
Én elértem az egyik célomat, éppen itt állok előtte. A hatalmas könyvesbolt egyik hosszú polcán ott van a könyvem: Hidegvérrel.

Evelin mellettem boldogan vigyorgott, és a karácsonyra kapott karkötőjét nézte, amit úgy három órás válogatással vettem neki. Chester szokásához híven késett, de végülis megérkezett a dedikálásra. Mike persze nem tudott eljönni.

Miközben leültem a nekem fenntartott asztalhoz, és szorgosan firkáltam a nevemet a könyvek első lapjára, s kedélyesen beszélgettem lelkes olvasóimmal, Lux ezerrel telefonált valahol két polccal arrébb, ami rettentően idegesített. Tudta, hogy izgulok, és nem volt mellettem. Szép mondhatom.

- Sokan eljöttek – hümmögött Chez, mikor este már nem volt senki az üzletben csak Lux, Eve, ő és én, meg valahol hátul a személyzet.
- Igen, tök örültem – vigyorogtam ezerrel.
- Hát abban biztos lehetsz, hogy a könyved bombasiker! – kacsintott Lux, én pedig nagyot sóhajtottam. Tényleg összejött az egyik legnagyobb álmom. – Viszont még örülnék, ha eljönnél hozzám, van pár dolog, amiről beszélnünk kellene.
- Oké – bólogattam, majd engedve Cheznek, odabújtam hozzá egy csókra.
- Hazaviszem Evét, és aztán otthon találkozunk.
- Hát milyen roppant kedves vagy – nevetett fel az emlegetett szöszi.

Evelin gyógyszerészként kezdett dolgozni egy neves cégnél, és nem messze tőlünk bérelt egy kis lakást. Sokszor mondta, hogy ha akarok, odaköltözhetek, hiszen van egy üres szobája, de még nem beszéltem erről Chesterrel.

Lux végül vagy két órán keresztül hadart nekem mindenféle jogokról, amikről nem mondhatok le. Persze nem is tettem volna, erre Mike megtanított.
Ahogy hallgattam kedves barátnőmet, eszembe jutott az a pillanat, amikor először találkoztam Mike-kal. Istenem… Milyen rettentően boldog voltam akkor! Azóta pedig minden megváltozott. Ő beleszeretett az Árulóba, én Chesterrel járok, kiadták életem első könyvét, közben a Machine Shop szépen a darabjaira hullik a szemem láttára. Mert sajnos semmi sincs rendben, és Mike egyszerűen nem hajlandó foglalkozni a dolgokkal. Nekem pedig nem könnyű úgy helytállni, hogy közben felolvasó körútra megyek, ellátom nagyjából a háztartást, és még legyen valamennyi magánéletem is.

Este, mikor visszaértem Chesterhez, az első dolgom az volt, hogy vettem egy forró zuhanyt. Hosszú napom volt, és valahogy most jól esett a csend – vagyis a vízcseppek zubogása. Később, mikor már mindketten az ágyban feküdtünk, felhoztam a témát.

- El akarsz költözni? – kérdezte meglepetten, közben ujjai rásimultak a combomra. Hát nem könnyíti meg a gondolkozást, az biztos.
- Nem. Vagyis… úgy jöttem ide, hogy csak egy darabig maradok, amíg nem találok magamnak egy jó lakást. És hát most Eve is itt van, gondoltam… - megvontam a vállamat, ő pedig elmosolyodott. Meg kell hagyni, a mosolya valami elképesztően szexi. Jó, mondjuk rajta mi nem az?
- Én kedvelem Evelint, tudod jól. De nem tartom fontosnak, hogy elmenj. Jó, hogy itt vagy velem.

Kell ennél több? Nem. Nem kell, hogy szerelmes szavakat suttogjon a fülembe, én e nélkül is érzem, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.
Ujjai feljebb kalandoztak, félretűrte a bugyim szegélyét, és mindenféle kertelés nélkül elmerült bennem. Belenyögtem a csókba, imádtam, hogy mindig pontosan tudja, mit akar, és meg is valósítja azt.

Hiába fárasztott le, meg hiába volt amúgy is húzós napom, egyszerűen nem tudtam aludni. Lassan kikeltem mellőle az ágyból, és lementem a konyhába, hogy igyak valamit. Tej, kakaó vagy esetleg Whiskey… igen, az utóbbinál döntöttem.
Kezembe vettem a mobilomat, és akkor láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom, meg üzenetem. Fanni keresett, de mondjuk azt magasról le is szartam. Phoenix és Joe írtak üzenetet, jobban mondva kaptam egy-egy képet, amin a könyvemmel pózoltak – sajnálták, hogy nem lehettek ott az első dedikáláson, de biztosítottak arról, hogy eddig, amennyit olvastak a könyvből, az tetszett nekik. Ezen csak mosolyogtam. Aztán a legtöbb hívás Mike-tól jött, meg egy üzenet, hogy beszélni AKAR velem. Hát jól van öcsém, lássuk.
Tárcsáztam, és közben kortyolgattam az italomat.

- Hallo? – jött az álmos hang, nekem mégis hatalmasat dobbant a szívem. Istenem… imádtam azt a mély, rekedt hangot! Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor együtt aludtunk, és valahogy elkapott a rosszullét. Igen, fizikailag lettem rosszul attól, hogy most nem így van.
- Szia, én vagyok – szövet suhogást hallottam, majd ajtócsukódást.
- Miért nem vetted fel a telefont? – jött az ideges kérdés, és már tudtam, nem álmos, valamint, otthagyta Fannit is, hogy tudjon velem beszélni. És vajon én ennek legbelül miért örülök? Akkora egy pancser vagy, Léni!
- Lux-szal voltam, mert volt pár dolog, amit meg kellett beszélnünk. Előtte meg a dedikáláson voltam, tudod, amire nem jöttél el! – én magam is éreztem, hogy kurva sok gúnyt sikerült vinnem a hangomba, de hát ha egyszer fájt, hogy nem volt ott!
- …
- Most miért hallgatsz? Te kerestél, mondd, mit akarsz! – talán kissé nyers voltam… kissé.
- Gratulálni akartam, mert megjött a könyved, és beleolvastam.
- Előrendelted? – ez kissé meglepett.
- Jaj, ne csinálj úgy, mintha… nem is tudom… - dühöngött halkan, de tudtam, hogy fel s le járkál a szobában, ahol épp volt, és a hajába túr. Ismertem…
- Hogy ne csináljak, Mike? – kérdeztem élesen. Nehogy már én legyek a rossz!
- Ezt nem telefonon kellene megbeszélnünk, Léna! – már megint ez a lénázás… Rögtön elkapott a harci ideg.
- Jó, akkor találkozzunk! – vágtam rá, és közben már elindultam a fürdőbe, hogy összeszedjek valami ruhát, és felöltözzek.
- Gyere haza – közölte flegmán, mire úgy éreztem, mintha pofonvágott volna.
- Megyek… de ne feledd, hogy tettél róla, hogy az ne legyen az én otthonom! – hallottam, ahogy nagy levegőt vett felháborodásában, de kinyomtam a hívást, és kapkodva öltözni kezdtem.

**

- Mi az, hogy tettem róla, hogy ez ne legyen az otthonod? Ez egyáltalán nem volt fair! – semmi „szia” vagy valami, mikor éjjel kettőkor ajtót nyitott nekem.
- Nem így volt? Talán nem te küldtél el, mert Fannival akartál lenni? – ripakodtam rá én is, és cseppet sem zavart, hogy az ajtóban szobrozunk.
- De én ezt nem így gondoltam, te is tudod! Nem igazság, hogy ezt vágod a fejemhez! – közel hajolt, és bőszen mutogatott. Hm, hogy is gondoltam régen? Hogy olyan, mint a pusztítás angyala. Hát igen, ez most is igaz volt rá, mert gyönyörű volt, erős, és félelmetes.
- Nem vágtam a fejedhez, csak közöltem a tényeket. A fair dolgokról meg te inkább ne papolj nekem, Shinoda! – meghökkent, mert ritkán hívom a vezetéknevén. De hát, ha ő lénázik, akkor én meg shinodázok!
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte hidegen csengő hangon. Ó, szóval megbántottam?! Helyes! Fájjon csak neki úgy, ahogy nekem! De miket beszélek, neki sosem fog úgy fájni, mint nekem.
- Az egész könyv dolgot le se szartad! Azt sem tudod, miről szól! Nem jöttél el ma, nem voltál mellettem az elmúlt hónapokban! Az, hogy megrendelted, semmi! Fogadni mernék, hogy nem is olvastál bele úgy alaposabban – zavarba jött, láttam a szemein, ami bizonyította, hogy igazam van.
- Ott volt neked Chester, minek kellettem volna én oda? – kérdezte fölényesen grimaszolva, nekem pedig abban a pillanatban elgurult a gyógyszerem.
- MIÉRT? AZT KÉRDEZED, HOGY MIÉRT? – oké, tényleg nem zavart, hogy az utcán üvöltözök vele. – MERT MEGÍGÉRTED! MERT AZT MONDTAD, HOGY MINDIG ITT LESZEL NEKEM! MERT SZÁMÍTANI AKARTAM RÁD! AZT AKARTAM, HOGY OTT LEGYÉL VELEM, MIKOR MEGÁLMODOM A SZEREPLŐKET, MIKOR ÉLETET ADOK NEKIK! MELLETTEM KELLETT VOLNA ÁLLNOD, DE TE ELHAGYTÁL! MEGTETTED, AMITŐL OTTHON FÉLTEM. ANNYIRA TUDTAM, HOGY MAJD JÖN VALAKI MÁS, ÉS AKKOR MAJD AZ, AMI KÖZTÜNK VOLT SZERTEFOSZLIK! ÉS AKKOR MÉG VAN KÉPED MEGÍGÉRNI, HOGY AMIKOR MAJD ÖSSZEOMLIK A FÖLD, ÉS LÁNGOKBAN ÁLL MINDEN, TE OTT LESZEL VELEM!!!?? – kicsit már hisztérikusan csengett a hangom, és a szemeimet is könnyek homályosították; ő pedig döbbenten állt velem szemben. – A NAGY BÜDÖS FRANCOKAT! NEM LESZEL OTT! MOST SEM VOLTÁL OTT! NEM OLYAN VALAKI KELL NEKEM, AKI OLYKOR-OLYKOR, MIKOR ARRA VAN SZÜKSÉGE, HOGY ELVÉGEZZEM HELYETTE A MUNKÁJÁT, FELBUKKANJON. NEM HÉTVÉGI MIKE-RA LENNE SZÜKSÉGEM! ÉS AKKOR MÉG TE VÁDASKODSZ? TE AKADSZ KI? EZ VOLT AZ OTTHONOM – mutattam a házra. – EZT ÍGÉRTED, ÉS AKKOR BEKÖZLÖD, HOGY TE MEG FANNI ÍGY MEG ÚGY. HÁT TUDD MEG, HOGY BAROMIRA FÁJT ÉS FÁJ A MAI NAPIG… DE NE MERD CHESTER NEVÉT A SZÁDRA VENNI EZZEL KAPCSOLATBAN, MERT KURVÁRA Ő VOLT OTT MELLETTEM, AMIKOR TE NEM! – gyorsan kapkodtam levegőért, és a beállt csendben félelmetes volt a sötétség körülöttünk. A gyér fény, ami az utcai lámpákból jött, most mintha nem is létezett volna. Csak néztem a gyönyörű arcot, és rájöttem, hogy idióta módon viselkedek. Megbántottam, látom rajta, pedig nem akartam. Én papoltam Fanninak arról, hogy csak azért hallgatok az érzéseimről, hogy Mike boldog lehessen úgy, ahogyan ő akar, erre most pont én bántom a legjobban. Hogyan szívjam vissza? Mit mondjak?
- Ez a véleményed? – kérdezte ijesztően halk és semleges hangon, szemeiben elutasítássá fagytak az eddigi döbbent és megbántott érzelmek. Nem várta meg, míg válaszolok, pedig szerettem volna rávágni, hogy nem, nem ez a véleményem, még ha hazudtam is volna most neki. – Rendben, Léni! Igazad van, olyat ígértem, amit nem tartottam be. Pedig Isten lássa lelkemet, akartam. Ma is ott akartam lenni, csak valami közbejött. Viszont nem számítottam rá, hogy így fogsz reagálni. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. De rendben, legyen ahogy akarod! Nem leszek ott, amikor majd eljön a világ vége. Pedig érted minden mást hátrahagytam volna – a szemébe akartam üvölteni, hogy hazugság, amit mond, hiszen ma is félresöpört. – Ami pedig azt illeti, hogy helyettem végzed a munkámat… Nos, így volt, valóban nem értem rá mostanában, de legyen. Ezentúl nem kell semmit sem megcsinálnod helyettem, mert ki vagy rúgva! – utolsó szavai szinte megálltak a levegőben, bennem pedig megállt az ütő.
- Tes… tessék? – nyögtem nagy nehezen.
- Ki vagy rúgva, Heléna! Remélem, így könnyebb lesz neked, mert nem venném a lelkemre, ha miattam nem jutna időd a könyvedre, vagy a magánéletedre. Köszönöm, hogy eddig számíthattam rád! Látom, most már ez is megváltozott… Jó éjt!

Olyan erővel csapta be előttem az ajtót, hogy sokáig zúgott még a fejem a hangjától. Most tényleg megtörtént mindez, vagy csak álmodtam? Add Istenem, hogy csak álom legyen, kérlek!

**

Hosszú napok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk egymással. Egyáltalán nem voltam dühös, nem mérgelődtem; én csak nem tudtam felfogni, ami történt. Kábultan járkáltam a világban, és igyekeztem minden erőmmel a könyvem népszerűsítésére és Chesterre összpontosítani.

Eltelt a szilveszter úgy, hogy nem emlékeztem semmire. Azt hiszem, nagyon régen ittam annyit, mint akkor. Mind együtt voltunk, és Evelin vállalta velem a szolidaritást: megegyeztünk, hogy akárhányszor Mike megcsókolja, megérinti Fannit, mi iszunk. Megtettük. Eve másnap délután, mikor felébredt mellettem, azt mondta, hogy életében nem kívánta még ennyire, hogy valaki lepuffantsa, csak hogy elmúljon ez a fejfájás és hányinger. Nálam mondjuk nem csak az ingere volt meg, mert fél délután a wc mellett ücsörögtem.

Aztán egyik nap betoppant Mike, váltottak Chesterrel néhány szót – őt egy álló napig győzködtem a veszekedést követően, hogy ne menjen neki Mike-nak; hogy nézne már az ki, ha a banda tagjai egy csaj miatt vesznének össze? -, majd kettesben hagyott minket. Én csak ültem az ágyon, míg ő az ablaknál állt, nekem háttal, és bámult kifelé.

- Mike, nem tudom, hogy miért jöttél, de igazán díjaznám, ha végre előrukkolnál vele! – mondtam halkan, és igyekeztem minden él nélkül kiejteni a szavakat.
- Dolgod van?
- Lux-szal kellene találkoznom, de mondjuk megszokta, hogy kések. Csak mondd, mit szeretnél! Mikor állt be közénk ez a köntörfalazós rész? – megfordult, végre rám nézett és halványan elmosolyodott.
- Bocsánatot szeretnék kérni tőled!
- Nem, igazából én tartozom bocsánatkéréssel – felálltam, de zavarban voltam hirtelen, és nem léptem közelebb. Folyton emlékeztettem magamat, hogy ő nem az enyém, és ezért úgy éreztem, az sem lenne illendő, ha csak a közelébe is mennék. – Nem szabadott volna azokat a fejedhez vágnom. Tudom milyen elfoglalt vagy.
- Igen, de attól még te vagy az én Lénim… - hát basszus puff neki! -, és nem kellene elhanyagolnom téged, csak mert van Fanni, meg az új album. Te is megírtad a könyvet, dolgoztál nekem, eljöttél a koncertekre és hát… sosem panaszkodtál, pedig tudtam, hogy nem ehhez szoktál.
- Vannak dolgok, amiken már nem lehet változtatni. Ilyenek a kimondott szavak is, nem igaz? Bármennyire fájdalmasak is, az a seb, amit okoztak, már ott van a lelkünkön, és egyszerűen nem lehet ezeket beforrasztani fennkölt szavakkal…
- Már tudom miért olyan sikeres a könyved – mosolygott most már őszintén, ahogy szokott.
- ???
- Elolvastam. Chester már mesélt róla régebben, de így valahogy más volt… Két teljes napomba került, mire rájöttem, hogy Colin nem volt benne eredetileg, ugye?
- Nem, tényleg nem – témaváltás történt, de azért örültem neki, hogy felhozta ezt. – Lux szerint Josh túl magányos volt, így kitaláltam mellé Colint.
- Az biztos, hogy Colin üde színfolt volt benne – vigyorgott.
- Nos igen, ő más, mint Josh… - kis szünet állt be a beszélgetésbe, és újra kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Szeretném, ha azt a kirúglak részt valahogy figyelmen kívül hagynád! – szemeiben egyszerre volt jelen a kérlelés és a félelem. Talán azon aggódott, hogy nemet mondok.
- Miért?
- Mert szükségem van rád. Jól végezted a munkádat, és én igazságtalan voltam veled.
- Talán egy kicsit – mosolyogtam, mire nevetve bólintott.
- És hát valójában a Linkin Park háza táján is akad munka, ha… - elkomorult, és zavartan kereste a szavakat, de láttam rajta azt is, hogy retteg.
- A Machine Shop nem fog összeomlani – elé sétáltam és bátorítóan megsimogattam a karját. – És nem csak azért, mert az is MS…
- Remélem – suttogta, majd lassan magához ölelt.

Hogy mit éreztem, ahogyan hozzám simult? Inkább meg sem fogalmazom. Nincsenek rá elég jó szavak.

**

Persze ez a béke nem tartott sokáig, mert januárban eljött Fanni szülinapja is, ahova engem semmivel sem tudtak volna elrángatni, így másnap újra egymással kiabáltunk, csak most Chesternél.
Ő és Eve a kanapén ültek, és csak bámultak ránk, ahogyan egymás fejéhez vágtuk a vélt sérelmeinket. Ez a veszekedés annyival ment jobban, hogy a végén nem lettem kirúgva. Jó, mi?

Telt-múlt az idő, eljött a február, és a könyvem meg csak egyre jobban fogyott. Egyre többen olvasták el, és egyre többen is vették. Az, hogy a második utánnyomásnál tartottunk számomra rohadt nagy csoda volt. Mondjuk mindenki számára az volt.

Sajnos a Valentin napot külön kellett töltenünk Chesterrel, mert nekem New Yorkba kellett mennem a könyv miatt, de azért nem volt vész. Chez nem volt egy olyan csöpögős fajta, hogy ezen fennakadjon, így nem volt belőle probléma.

A Házban is megint egyre több időt töltöttem Lux-szal, Evével és Shiorival. Fanni is felbukkant néha, de sok melója volt az étteremben, ahol most valami kisfönők lett, így nem kellett bájcsevegnünk egymással, csak hogy lássák, nem vagyunk mi rosszban. Persze szerintem Mike-on kívül mindenki levágta, hogy mi is a helyzet.

Konkrétan a dalokat még nem hallottam, csak egy-egy foszlányt belőlük. Chester sokszor volt bent, vagy sokszor volt dolga, így este mikor végre együtt lehettünk nem igazán a zenéről kérdezgettem. Meg úgy egyáltalán nem kérdésekkel voltunk elfoglalva.

A kiadó berendelte a Hidegvérrel folytatását is, én pedig egész áprilisban azon agyaltam, hogyan is legyen tovább. Május elején pedig készültem haza, hiszen anyák napjára csak illene hazatolnom a képemet, ha már karácsonyra nem tettem. Hívtam Chestert is, de arra hivatkozott, hogy a legutolsó simítások még hátra vannak a lemezen. Meg is értettem, hiszen nagyon keményen dolgoztak rajta, és megérdemlik, hogy minden tökéletes legyen.

Amiért már kevésbé rajongtam, az az volt, hogy Fanni is velem tartott, hiszen ő is ezer éve nem látta a szüleit és a családját. Mondanom sem kell, hogy a gépen habár egymás mellett ültünk – hála annak, hogy Mike vette meg a jegyeket -, nem szóltunk egy büdös szót sem egymáshoz. Csak azt vártam már, hogy túl legyek ezen az egészen. Szerettem volna már otthon lenni, de valahogy mégis vágytam vissza LA-be.

A Budapestről Pécs felé tartó buszon sajnos megint egymás mellé kényszerültünk az Árulóval, és itt már le is folytattunk egy beszélgetést – mert amúgy hónapok óta nem beszéltünk egymással, csak ha nagyon muszáj volt -, ami igen érdekes volt és rettentő kifejező. Röviden így foglalnám össze:

- Mennyit sikerült felszedned, úgy tíz kilót?
- Anyád! … Amúgy tizenkettőt.
- Akartam ám veled beszélni, miután sikerült összevesznetek Mike-kal még karácsony táján…
- …
- *összevont szemöldök*
- És?
- Blabla… jól elbasztad… blabla… megvigasztaltam… blabla… aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekelsz.
- Inkább szedjek fel még tíz kilót, mint hogy ilyen hátbatámadós picsa legyek, mint te!
- De ennek a hátbatámadós picsának van egy Mike-ja, neked meg nincs.
- >:{
- :D
- -.-
- *legyintés*
- *gúnyos vigyorgás*

Hát valahogy így zajlott, szóval már alig vártam, hogy visszamenjünk Los Angelesbe, mert ott jobban el tudom kerülni őt. Még jó, hogy olyan nagy ott a tér meg a minden…

„What you bild you lay to waste”