The Catalyst - Chapter 24.

24. Let the past die?

Megint arra riadtam fel, hogy az ágy mellé zuhantam. A szívem majd ki akart ugrani a helyéről, a hajam a nyakamhoz tapadt és kapkodtam levegőért.

Erősen bevertem a jobb karom az éjjeliszekrénynek használt kis asztal sarkába, amiről hangos puffanással esett le a műanyag digitális óra.

A dátum és az idő vörösen világított fel a falra: 2013.05 06. 03:41.

A lélegzetem kis nedvességet hagyott a padlón, éreztem, ahogy az arcom a hűvösnek nyomtam. Próbáltam lelassítani a szívemet, de a pánik, ami körülölelt, nem akart engedni. A gyomrom pici, nehéz kő volt, a torkom összeszorult, a szememből könnyek szöktek ki.

Még mindig élénken villogtak az álmom képei összeszorított szemem mögött – vagy talán csak a rendőrségi jelzőfények voltak azok. Abból az átkozott rémálom-kastélyból.

Éreztem, hogy a gyomrom bukfencet vet, és fájdalom a karomban ide vagy oda, de fel kellett pattannom és a fürdőszobába futnom, hogy kiadjam magamból a vacsorára elfogyasztott ételt. Minden kijött belőlem szinte azonnal, de még vagy negyed óráig térdeltem a kagyló mellett és öklendeztem.

Már szinte megszokottan mostam meg az arcom és a fogam, aztán visszamásztam az ágyba. Bekapcsoltam a laptopom és megnyitottam a levelezőt, de nem érkezett egy e-mail sem.

Reed már három hónapja nem jelentkezett.

Remegtek az ujjaim, ahogy bepötyögtem neki azt a pár sürgető és kétségbeesett sort, hogy írjon, legyen szíves. Csak hogy tudjam, hogy jól van-e. Hogy tudjam, hogy mit rontottam el. Hogy tudjam, haragszik-e rám.

Tudtam, hogy jól van, hogy nem rontottam el semmit és azt is, hogy különösebben nem haragszik rám. Zach elmondta, amikor néhány napja felhívott, mert észrevette a sok üzenemet Reed telefonján.

Reed már csak Reed volt. Most „egészséges” volt, ott volt vele Zach, írta a könyvét, járta az országot.

Röviden: nem volt szüksége többé rám.

Nekem viszont nem ment ki a fejemből, ahogy elváltunk… hogy akkor milyen szomorúnak tűnt, hogy milyen elhagyatottnak látszott. Ahogyan az sem, hogyan küzdöttem az életéért. Kísértett álmomban. Épp ma is.

Tudtam, hogy már képtelen leszek visszaaludni, így inkább bekapcsoltam a tévét és csak üres fejjel bámultam az egyik sportcsatornát.

Ma legalább tudtam két és fél órát aludni.

**

Két autó összeütközött. Nem nagy dolog, ugye? Még komoly sérülést sem szenvedett senki, csak a festék pattant kicsit le a járművekről. Néha ilyen is előfordul az én kis nyugodt falucskámban. Nem nagy kunszt.

Befogtam a fülem, ahogy kuporogtam az árokban, a két autó összecsattanása pillanatában automatikusan vetődtem be oda a gaz közé, miközben a nagymamámtól sétáltam hazafelé.

A térdem lehorzsolódott és a pólóm fűfoltos lett.

Hiába tudtam és láttam, hogy nem komoly a baleset, én újra ott találtam magam a kórházban, amikor Shiori meghalt. Újra és újra bevillant a kép a temetéséről, ahogy krémszínű ruhájában, halott-sápadtan ott feküdt a koporsóban.

Három rendőr győzködött, hogy ne féljek, senkinek semmi baja, én mégis úgy nyöszörögtem, mint egy kisállat.

Pár perccel később, mikor már a nagymamám jött értem, mert megkértam a szomszédokat, akik kint bámészkodtak, hogy szóljanak neki – azt hazudtam, hogy kiment a bokám - kimásztam az árokból.

Megkértem, ne szóljon erről senkinek, és a mama mindig mindent megtett az unokáiért – még ezt is, pedig láttam rajta, hogy aggódik. Észrevette, hogy nem a bokám miatt folytak a könnyek az arcomon, de nem tette szóvá.

**

Szeptember másodikán kezdtem meg újra az egyetemet. Rémesen furcsa volt, hogy mindenki - oké, azért nem mindenki, de a kilencven százalék – fiatalabb volt nálam. Én is így kezdtem anno, aztán… jött Mike és az életem fenekestül felfordult.

Az első nap nem volt nehéz, ismerkedtünk – én kevésbé – az épülettel, az órákkal, a tanárokkal. Egy-kettő felismert, de inkább a hátsó sorokban foglaltam helyet, és mivel most jól akartam csinálni az egészet, jegyzeteltem és odafigyltem.

A laza nap ellenére éjszaka megint kint ültem az erkélyemen, élveztem, hogy a levegő kissé hűvösebb volt, nap közben szakadt rólam a víz. Más volt az itteni meleg és az, amihez az évek során Kaliforniában hozzászoktam.

A szívem már majdnem normális ütemben vert, a karcolás a combomon kicsit ugyan égett – az esés következménye.

Ma éjszaka a szálloda tetején álltam, azon a napon, amikor Mike bejelentette, hogy elveszi Fannit – először. Amikor úgy döntöttem, eldobom magamtól az… - még a fejemben sem akartam kimondani.

Most ez kísértett álmomban, úgy éreztem, ott állok az épület tetején, a legszélén és a hajamba belekapott a szél és lenéztem és nem akartam meghalni, annyira nagyon nem, mert az élet szép is tud lenni és végig erre is gondoltam és mégis leléptem a szakadékba és… és arra ébredtem, hogy padlót fogtam – megint.

A szívem döbörgött, kapkodtam levegőért, a zuhanás annyira valóságosnak tűnt, hogy még egy sikoly is kiszakadt belőlem.

Elővettem még egy szál cigit és rágyújtottam, a kezem úgy remegett, hogy alig tudtam működésre bírni az öngyújtót.

**

Egyszer tudtam volna jót aludni – a hűvös szellővel érkező szeptemberi zápor kellemes volt a sok meleg nap után -, de a telefonom hangos csengése megzavart.

Napok óta nem aludtam szinte semmit, a kimerültség már lassan fizikailag is befolyásolt. Fájt a fejem, a szemem hamar elfáradt az órák végére és a kezem is enyhén remegett.

-          Ha---a---hmm? – nem találtam meg a hangom, mintha náthás beteg lettem volna, rekedt voltam és halk.

-          Nem is tudtam, hogy hazaköltöztél, szia neked is! – a hangja vidám volt, a visszafogott mosolyát sejtettem mögötte, amit úgy szerettem.

-          Adam?!

-          Azért még örülök, hogy megismered a hangom… legalább egy éve nem beszéltünk.

-          Nem volt az annyi – vagy igen?! Felültem, mert féltem, hogy belealszok a mondatba, de hallani a hangját több mint jó érzés volt. Az a mély, búgó hang, amit úgy szerettem akkor.

-          Ne haragudj, hogy ilyen korán felkeltettelek – szabadkozott, a háttérben autódudálást hallottam. Ránéztem az órára, ami már pókhálósra tört a sok megpróbáltatásban: 2013.09.19. 06:57

-          Ümm… semmi baj. Amúgy is már kelnem kellett volna – ráncoltam a homlokom, azt hiszem, túlságosan mégsem alhattam sokat, csak úgy éreztem. Emlékszem egyszer még megnéztem az időt hajnali három körül. – Tízre órára kell mennem.

-          Órára?

-          Ja, hát… újra elkezdtem egyetemre járni. Meteorológiám lesz ma, meg Földtanom.

-          Izgalmasan hangzik – a háttérzajok elhalkultak egy kis csilingelés után. Azt hiszem talán lift lehetett. – Erről nem is tudtam. Francba!

-          Miért? Mi a baj ezzel? – ásítottam. – Bocsi.

-          Álmos vagy… hívhattalak volna később is, tényleg én… inkább visszahívlak majd, nem aka---

-          Jaj, dehogy. Amikor én alszom, akkor te dolgozol és fordítva. Mondd csak, amúgy is olyan régen hallottam a hangod – magamat is megleptem a kijelentéssel, és főleg azzal, hogy mennyi mosollyal a hangomban mondtam ezt.

-          Hát… - meglepetten elhallgatott egy kicsit, és a lift újra csilingelt. – Hát még én hogy meglepődtem, amikor megpróbáltalak utolérni a szerkesztődnél. Ő mondta, hogy elköltöztél már hónapokkal ezelőtt. Azt hiszem ő is látta rajtam, hogy halvány gőzöm se volt erről.

Lux említésére kissé megrezzentem. Mostanában eléggé elfajultak köztünk a dolgok. Több minden is közrejátszott: hogy eljöttem egy szó nélkül, hogy cserbenhagytam őt a munkában és mint a barátom, és hogy a kapcsolata sem volt rendben, és valahogy ha a Linkin Park tagjai között veszekedés tört ki, állítólag valahogy mindig felmerült a nevem.

-          Los Angelesben vagy?

-          Igen, dolgozom. Kicsit. Szóval gondoltam megkereslek, de…

-          El---

Azt akartam mondani, hogy el kellett jönnöm onnan, de ezt anno mondtam Reednek is, és akkor igaznak is éreztem. Most folytogató volt és kellemetlen és hazugság. Menekültem, azt hiszem. Megint.

-          Szóval eljöttem – ismertem be halkan, amire pár pillanatig ő sem szólt semmit. Gondolom volt egy véleménye, de nem mondta ki.

-          Igen, kár. Én igazából el akartalak hívni egy eseményre. Olyasmit szervezek, mint mikor megismertelek – elhalkult egy kissé, azt hiszem neki is eszébe jutott, milyen jó volt akkor este. Éreztem, hogy elpirulok és a mosoly megintcsak az arcomra kúszott.

-          Szívesen elmegyek. Mondd meg mikor és hol.

-          De nem… nem baj, hogy kimaradsz a suliból? – a kérdése meglepett, mert azon nyomban, ahogy elképzeltem, hogy találkozunk, elfeledkeztem minden másról.

-          Nem, legalábbis egy-két hét nem baj.

-          Akkor jó. November elejére szeretném, és ezt kapd ki… Pearl Harbort fogjuk megnézni. Jönnek veteránok velünk és… tudod egy kis történelem.

-          Egy kis rettenet - bólintottam.

-          Fontosak a gyökereink. Az pedig egy meghatározó hely és---

-          Ó, nem kell meggyőznöd, ott leszek!

-          Tényleg?

-          Hát persze.

**

A következő hetekben állandó üzenet- és hangkapcsolatban voltam Adammel, segítettem a szervezésben, főleg anyagilag, de mindenféléről informált kérés nélkül is. Kikérte a véleményem és megosztotta velem a terveit.

Az alap elgondolás annyi volt, hogy valamilyen úton-módon kiválasztottak a szervezetével húsz olyan családot, akik tagjai között voltak még aktív katonák, és nekik szerették volna megmutatni ezt a helyet. A jelentőségét, a szépségét és a szomorúságát egyaránt.

Simán elmehettem volna úgy is, hogy nem kell fizetnem semmit, Adam támogatói fantasztikusak voltak, de úgy éreztem, hogy van bőven elég pénzem ahhoz, hogy én is egy legyek a sok támogató között. Meg amúgy is nem akartam a potyautas lenni.

A tanulás eléggé lefoglalt nap közben, míg ennek az útnak a szervezése és a készülődés éjszaka. Általában így beszélgettem Adammel, nálam éjjel volt, nála pedig kora este, szóval az a kevés alvás, ami jutott, relatív nyugalomban telt.

Még így is kétnaponta írtam Reednek, kérleltem, hogy jelentkezzen, hogy mondja el, mi jár a fejében amiért így kizárt az életéből. Válasz egyszer sem érkezett.

**

Okulva az előző ”kalandomból” az egyetemen, már most elkezdtem kidolgozni a tételeket a vizsgákhoz. Most jól akartam csinálni, tényleg meg akartam tanulni mindent, amit csak lehetett.

Míg íróként éltem az életem, sokszor eszembe jutott az a kirándulás a nemzeti parkokba és maga az a bizonyosság, amit a tudás ad az embernek. Még akkor is, ha egyébként kis hazámban ezzel a diplomával nem nagyon lehetett mihez kezdeni. Terveim voltak a továbbiakra.

Otthon minden nyugis volt, a családommal töltött idő volt az egyetlen, amiért kevésbé éreztem bűntudatot, hogy elhagytam Los Angelest, a barátaimat és a munkámat.

Mike és Fanni amúgy is sokszor jelentkeztek, a baba a pocijában pont születésnapi ajándékként köszöntött engem. Örültem nekik, tényleg így volt, de azt hiszem az is valahol alapvető emberi tulajdonság, hogy belegondoltam, hogy igen ez én is lehetnék. Babavárásuk híre örömteli volt, mégis egy kis tüske volt a szívemben. Haladtam az életemben, de egyáltalán nem úgy, ahogy régen elképzeltem.

Mike-ot pedig sosem kérdeztem arról, hogy miért jöhet fel a nevem, ha valami – bármi – baj volt a zenekarral. Nem mertem, kicsit nem is akartam.

**

-          Te sosem alszol egyébként? – kérdezte az indulásom előtti éjszaka.

-          De, néha – vontam vállat habár nem láthatta.

Nem akartam ezzel foglalkozni, nem akartam felfogni, hogy mit jelentenek ezek az álmatlan éjszakák és a nap közbeni „rohamok”, amik néha megfojtottak. Pláne nem szerettem volna beavatni őt. Nem azért, mert hogy hú de nem tartozik rá, de nem tudtam, hogy mi most akkor…? Barátok voltunk? Vagy csak azért hívott magával, mert ez a „munkája”?

-          Megírtad azt a dolgozatot? – hallottam, hogy pakolt közben, ő is készülőben volt.

-          Igen, szerintem simán lesz egy négyes – beletelt kis időbe, mire a beszélgetéseinkkor ráeszméltem, hogy az ő iskolarendszerük mennyivel másabb, és el kellett magyaráznom a magyar értékelést neki. Aranyos volt.

-          Akkor jó. Tényleg nem bánod, hogy maradunk még egy hetet? Én… hát szóval gondoltam, jó lenne és… tudod, régen találkoztunk és… meg amúgy is, mi rossz lenne benne… meg ha már ott vagyunk, szóval…

A zavara átsütött a vonalon keresztül, és olyan édes volt, ahogy megpróbált, nem is tudom, magyarázkodni, vagy hasonló. A kirándulás négy napig fog tartani a tervek szerint, megnézzük a múzeumokat és kiállításokat, lesznek beszélgetések és felolvasások – legnagyobb rémületemre megint -, de Adam megkérdezett róla, hogy nem akarnék-e egyet nyaralni, maradhatnánk még egy hetet. Természetesen igent mondtam.

-          Dehogy bánom! Ne viccelj! Jó lesz újra találkozni és amúgy is ez Hawaii, ki ne akarna ott eltölteni egy kis időt? – kuncogtam, mire hallottam, ahogy hangosan kifújta a levegőt.

-          Jó. Akkor jó. Én… örülök.

**

A repülőút baromi kimerítő volt. Egy teljes napot utaztam. Először el kellett mennem Budapestről Frankfurtba, ami egy viszonylag rövid út volt, viszont ott kellett éjszakáznom a reptéren. Kivettem egy szobát az ottani hotelben és pár óra alvás után sikítva ébredtem.

Azt álmodtam, hogy a hawaii homokban próbálom újraéleszteni Adamet, de nincs elég oxigén a tüdőmben, nem tudtam belefújni az orrába, és hogy a mellkaskompresszió közben eltörtek az ujjaim. Erre a fájdalomra ébredtem fel és úgy néztem ki, mint aki egy kísértetházból szabadult épp.

Frankfurtból egy tizenegy órás repülés után értünk San Franciscóba, ahonnan még egy öt és fél órás szenvedés után értem oda Honoluluba.

Egy pasi várt rám, aki tagja a szervezetnek, George, volt olyan kedves, hogy kijött elém és elautóztunk a Prince Waikiki nevű szállodába. Próbált velem kicsit beszélgetni az úton, de annyira kimerült voltam, hogy csak pár szóban válaszoltam neki.

Nem mondtam volna visszafogottnak a helyet, de Adam és a csapata most tényleg egy amolyan jutalomutat szerveztek, szóval megértettem a dolgot. A nap lemenőben volt, gyönyörű aranyszínűre festve az eget, az óceán pedig hihetetlenül mélykéknek tűnt most.

Ámulva bámultam a bejáratnál a lemenő nap fényét és az embereket, ahogy nyugodtan sétálgattak odalent a parton. Még a táskákat is inkább letettem a földre és teljes testemmel hátat fordítottam a bejárati csarnoknak, csak hogy le ne maradjak erről a csodáról.

Láttam már szép naplementéket, Los Angelesben is fantasztikus látvány volt, de azért Hawaiinak volt egy különleges varázsa.

Nem is hallottam, hogy valaki közeledett volna felém, csak arra lettem figyelmes, hogy a bal oldalamon feltűnt egy magas, erős test, és ahogy felé pillantottam, úgy éreztem, már egy kis ideje figyelhetett engem, mert halványan mosolygott a csodálatomon.

Sötét tekintete vidáman csillant, a lemenő nap bronzszínű pöttyöket festett az íriszébe. A haja most kicsit hosszabb volt, mint mikor utoljára láttam, fekete volt, mint az ónix.

Hátra kellett billentenem a fejem, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. Sosem zavart, hogy mennyivel kisebb voltam nála. Valahogy az egész lénye így még inkább vonzó volt nekem. Férfiasabb, vadabb… figyelmet követelő.

Ajkai szélesebb mosolyra húzódtak, amit az én arcom is tükrözött, a szívem hevesebben kezdett dobogni és automatikusan lábujjhegyre emelkedtem, talán még az előtt, hogy egyáltalán felém kezdett volna dőlni.

Az ölelése meleg volt, biztonságot adó és… felkavaró. Felkavarta azokat az érzéseket, amiket aznap este éreztem, amikor megismertem őt New Yorkban. Hogy mennyire magával ragadott már akkor, amikor megpillantottam, ahogy a kuka tetején ücsörögtem, ő pedig benyitott hozzánk a mosdóba Reeddel. Hogy milyen jó volt, amikor az asztalnál ülve úgy flörtölt velem, vagy úgy próbált közeledni felém, hogy összeért a kezünk és a lábunk. Azok az apró kis érintések akkor nagyon jól estek, de azok semmik voltak ahhoz képest, ahogy most voltunk.

Megpróbáltam elnyomni magamban ezeket az érzéseket, mert tudtam, hogy akkor este teljesen belezúgtam Adambe, és most nem engedhettem ezt meg magamnak. Elvégre vele is én szúrtam el, mint ahogy mindig, és nem lehettem benne biztos, hogy ő tényleg csak azért hívott-e, mert…

De a hosszú ölelés nem ezt mondta. Ez az ölelés azt mondta: „hiányoztál!” és hogy „miért tartott ilyen sokáig, hogy újra láthatjuk egymást?”