1. Bring me to kingdom come
Néhány percig csak pislogtunk a másikra, nem tudtunk mit mondani. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára őszintén, barátian csevegtünk, és mindig úgy éreztem, hogy már sosem leszünk képesek rá. Most azonban mindennek a végén, és valaminek a kezdetén másképp láttam mindezt.
- Nem hittem, hogy pont ide jössz. Mármint, hogy megtalálsz.
- Azt hittem, hogy az SMS miatt jöttél – zavarodott össze egy pillanatra. Hullámos haja most egy lófarokba volt kötve a tarkójánál, a szeme alatti sötét karikák pedig jelezték, hogy neki sem volt épp könnyű napja, vagy éjszakája.
- Megkaptam, de amúgy is itt voltam – ismertem be végül. – Miért mész haza? – tudtam a választ, hiszen az üzenetben megírta, hogy végleg hazaköltözik, tehát ebből következtethettem, hogy szakítottak Mike-kal.
- Hát… hol kezdjem? – nevetett fel zavartan és a legközelebbi székek felé intett. Mindketten leültünk, kényelmesen felhúztam a lábaimat, és így pillantottam felé.
- Az elején jó lesz.
- Sosem kérdezted meg tőle, hogyan jöttünk össze? – nem nézett rám, a padlót bámulta. Talán rosszul érezte magát a téma miatt, de ő hozta fel.
- Öhm, nem. Valahogy… nem érdekelt. Megtörtént, és nem tudtam rajta változtatni, úgyhogy…
- Tudtál volna – mosolyodott el kedvetlenül. – Persze, azt akartam, hogy bizonytalan legyél. Akkor kezdem az elején – sóhajtott.
- Nem muszáj erről…
- De! – vágott közbe, és határozottan nézett rám. – Van még egy órám, és ha már az elmúlt három évben nem mondtam el őszintén…
- Rendben – bólintottam végül. Feloldozást vár talán? Nem tudom.
- Amikor elmentél, és ketten maradtunk, tudod ő nagyon kedves volt. Úgy gondolhatta, hogy nélküled kicsit elvesztem, így sokat foglalkozott velem, és én akkor kezdtem el úgy igazán megfigyelni – pár pillanatig hallgatott, aztán elnézett kifelé a nagy ablakon. Máshol járt, talán épp ott, a múltban. – Vicces volt, rettentő okos és nagyon helyes. Persze, előtte is úgy gondoltam, hogy jó pasi, de az, hogy elmentél… - megvonta a vállát, erre nem is lehettek igazán jó szavak. – Szóval én akartam őt, és… nyitottam is felé. Hidd el, engem lepett meg a legjobban, hogy viszonozta a dolgot. Mindenki mérget mert volna venni rá, hogy szerelmes beléd.
- Sokszor ez nem ilyen egyszerű – motyogtam.
- Igen, tudom. Mindenesetre csók csókot követett, aztán… tudod – pislogott rám, mire csak bólintottam. Tudom. Tudtam hát. – Szóval, amikor megjöttél és megláttam az arcodat. Élveztem, Léni – suttogta megrendülve. – Nagyon. Végre valamiben leköröztelek, és az a valami a legnagyobb dolog volt az életedben. Nem tudom, hogy miért, de jó érzés volt. Talán végig féltékeny voltam rád, amiért olyan könnyen eljöttél otthonról és megtaláltad az utad. Szóval, azt akartam, hogy bizonytalan legyél, azért voltam olyan.
- Pedig mindent megtettem, hogy ez neked is meglehessen. Ne hidd azt egy percig sem, hogy én nem féltem! Elköltözni több tízezer kilométerrel arrébb, ismeretlen helyre, ahol alig ismerek valakit, és a nyelvtudásomon is volt mit csiszolni…
- Mégis eljöttél – pillantott rám.
- Igen. Mike miatt. Bíztam benne.
- Benne mindig bízhatsz – mondta, mire csak szkeptikusan megvontam a vállam. – De komolyan! Ő… azt hiszem, mindig te leszel neki az első, Léni. Nem számít semmi más. Az sem, hogy megkérte a kezem.
- Ő nem kéri csak úgy meg senki kezét.
- Mindenki követ el hibákat, bárki lehet meggondolatlan – erre csak felvont szemöldökkel néztem rá. – Szeretett engem, persze, nyilván. Te Chesterrel voltál, ami szerintem jobban fájt neki bárminél a világon. Pont Chester.
- Hogy érted, hogy pont Chester?
- Rá mindig féltékeny volt veled kapcsolatban. Valahogy túl jól kijöttél Chezzel, és tudod… ő az énekes, aki tele van tetoválásokkal, és aki leveszi a pólóját a koncerteken, akinek van olyan csibészes és szívdöglesztő mosolya… Szóval érted. Neki jobban fájt talán az, hogy összejöttél vele, mint neked az, hogy én lettem Mike barátnője.
- Hm… - nem igazán tudtam mit mondani. Akkor örültem is neki, ha látszott Mike-on, hogy zavarja, hogy Chesterrel vagyok.
- Nem volt könnyű vele lennem – folytatta. – Mert az enyém volt, de tudtam, hogy mégsem.
- Ahhoz képest, egészen jól bírtad.
- Szerettem és szeretem a mai napig. Tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, előtte sosem éreztem így senki iránt – néhány másodperces csend következett. Nem tudtam neki azt mondani, hogy megértem, vagy sajnálom, vagy bármi. Én is szerettem Mike-ot, és ő ezt tudta, ennek ellenére elvette tőlem, még ha nem is volt az enyém igazán. Elvette az esélyem. – Aztán szakítottatok Chesterrel, pont akkor, mikor megkérte a kezem. Nem tudtam, hogy ezt tervezi. Akkor olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, de tudtam, hogy te… És akkor jött Tom és Chris, és megnyugodtam. Mike dühös volt, habár igyekezte titkolni, de én tudtam, és így biztonságban éreztem magam. Megtetted, hogy… továbbléptél, anélkül, hogy Mike-nak akár egy kicsi köze is lett volna hozzá.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert az már régen volt. Mike azóta… megváltozott, szépen lassan. Érted. Még ha nem is lehettél az övé. De ez sem zavart, mert végül mindig mellettem tért nyugovóra – nagyot sóhajtott és összeráncolta a szemöldökét. Ismertem, akkor csinálta ezt, ha nem akart sírni. – Őt annál inkább. Tegnap este… elég rosszul volt. Még sosem láttam betegen, úgyhogy próbáltam ápolgatni, de ezzel… nem mentem semmire. Láza volt, magas láza, mondtam neki, hogy pihenjen, és… akkor kitört belőle. Talán azért volt ilyen őszinte, mert épp tele van a hócipője, elég szarul van, tényleg – meg akartam kérdezni, hogy pontosan mi baja, de inkább nem tettem. – Elmondta, hogy nem fog elvenni. Sajnálja, de nem szeret annyira, amennyire kellene. Elég… kellemetlen egy éjszakánk volt. Se ő, se én nem aludtunk, próbáltunk beszélgetni, de türelmetlen és nyafogós volt. Mondjuk én is az lettem volna majdnem negyven fokos lázzal – tette hozzá végül. Idegesen fészkelődtem a széken, mert ez nem hallatszott játéknak, és ahogy Mike-ot ismertem, biztos, hogy nem ment el orvoshoz. – Nem küldött el, vagy ilyesmi, de… úgy érzem, hogy nincs helyem itt. Miattad fogadtak el, aztán Mike miatt tűrtek meg továbbra is, de ez már a múlté. És én nem illek bele az ő világukba úgy, mint te, de nem is akarok. Ahogy Phoenix szokta mondani, belőled csak egy van, ami utánozhatatlan – mosolyodott el szomorúan. Phoenix elmítésére csak szusszantottam egyet, még mindig fasírtban voltunk, de meglepett, hogy Fanni nem tudott az ugrásos dologról. Ezek szerint se Mike, se senki más nem adta tovább a dolgot.
- Nem fogok bocsánatot kérni emiatt – hajtottam le a fejem, mert kegyetlennek hangzott ez, viszont ez volt az igazság.
- Nem is kell. Győztél.
- Nem volt verseny – pillantottam rá komolyan. – A szerelem nem lehet az.
- Mégis vesztesnek érzem magam.
- Hello a világomban – mosolyodtam el halványan, Fanni pedig kuncogott.
- Gondolom, megérdemlem.
- Nem kívánom senkinek!
- De nekem kívántad, nem igaz?
- Nagyon is – vallottam be. Hát, ha már őszinték vagyunk!
- Nem tudom, mi lesz most, és nem fogom azt mondani, hogy hagyd ott Christ – nem is tudta, mennyire értelmét vesztett volt ez a mondat. Kénytelen voltam elmondani neki.
- Mi nem… vagyunk már együtt – erre meglepetten nézett rám. – Őt kísértem ki, de… mi szakítottunk.
- Ó! – látszott rajta, hogy azért még reménykedett abban, hogy esetleg Mike kibékülne vele, ha én és Chris továbbra is együtt leszünk. – Hát akkor… – felállt, én pedig követtem a példáját. – Vigyázz magadra, és… ránézhetnél Mike-ra! Valakinek mellette kellene lenni, nehogy valami komolyabb baja legyen!
- Rendben.
- Ó, és… van itt még valami, amit el kellene mondanom – most még feszültebbnek látszott, mint eddig.
- Ne kímélj! – nevettem fel halkan, kicsit kedvetlenül. Vajon mi lehet még, ami kellőképpen ronthat ezen az amúgy is szar napon?
- Úgy egy hónapja megkeresett Kim – igen, az állam a padlón koppant. Erre aztán nem számítottam.
- Igen?
- Ja, és meg akart győzni, hogy… téged… hát hogy is mondjam? – grimaszolt. – A lényeg, hogy azt mondta, van egy terve, hogy végleg kikerülj a képből. Hogy tönkre tudna tenni téged.
- Tessék? Hogyan? Mégis… - totál kiakadtam, de Fanni megfogta a vállamat, és rázott egy kicsit rajtam.
- Figyelj, nagyon észnél kell lenned! Nemet mondtam neki, amikor elmondta, mit tervez. Én… nem lennék képes ezzel bántani téged. Eleget tettem eddig is.
- Mit… tervezett?
- Van egy terve, ami szerint… - elakadt, és látszólag nem akarta kimondani a szavakat, mintha tudta volna, hogy hogyan fog ez engem érinteni.
- Mondjad, Csicsi!
- Azzal akar vádolni, hogy az ötleteidet a könyvedhez, amit Reeddel írtatok, loptátok. Hogy a Hidegvérrelt is… loptad – totál képszakadás. – Hé, nyugi, szerintem nem állhat elő ezzel. Mármint, senki sem hinne neki.
- Aha – bólogattam, de valójában elég lett volna csak a botrány is, hogy mi van, ha mégis ezt tettem. – Kössz, hogy elmondtad! – nem akartam elmesélni neki, hogy engem még évekkel ezelőtt, Chester és Eve esküvőjekor megkeresett Kim, pont hogy Fanni ellen.
Sután megöleltük egymást, majd néztem, ahogy elmegy. Végleg. Hazatér. Oda, ahol nekem már nem igazán van jövőm, de itt annál inkább. Már ide tartoztam, jó rég óta.
Kicsit hülyén éreztem magam, mert mindkét kapcsolat szétment, de míg Mike erős volt, és ő maga vetett véget az övének, nálunk már Chris volt az, aki rájött, mit kell tenni, és ez rám nézve elég érdekes volt.
Az utamat rögtön Mike háza felé vettem, de úgy éreztem magam, mintha legalább két napja nem pihentem volna egy picit sem. Chris és Fanni vallomásai és távozása egyáltalán nem volt könnyű számomra sem, viszont komolyan aggódtam Mike miatt. Nem szokott beteg lenni, nem tudok visszaemlékezni az elmúlt öt évből olyanra, amikor igazán kidőlt volna.
Megálltam az ajtó előtt, amikor odaértem. Már sötét volt, az utcai lámpák világítottak csak, pedig még nyár volt. Valahol jól elhúztam az időt, bár ma többet voltam a repülőtéren, mint máshol. Talán hozhattam volna valami kaját! Bár rendelésben nagy király vagyok, öt éve csinálom.
A kulcsom még mindig nyitotta a zárat, és nem mintha ez újdonság lenne, hiszen tudtam, hogy nem cserélte le, de ezer éve nem jöttem ide úgy, hogy ne ő nyitott volna ajtót. Valahogy kellett eddig az engedélye, hiszen ez többé már nem volt az otthonom.
Odabent sötétség honolt, csak a be nem húzott sötétítők miatt volt némi fény az utcáról. Sejtettem, hogy Mike valószínűleg lefeküdt már, így miután levettem a cipőm és a kabátom, felfelé indultam. Ahogy elhaladtam a konyha mellett, és egy pillanatra megkapaszkodtam a falban, hogy fellépjek a lépcsőre, az ujjaim egy mélyedést tapintottak ki. Egy pillanatra megálltam, és a félhomályban körberajzoltam az ujjammal a kis lyukat, majd halványan elmosolyodtam. Ezt bizony én csináltam, még nagyon régen, amikor Fannival itt beszélgettünk és hozzávágtam egy bögrét a falhoz. Mintha egy másik életben lett volna…
Lassan lépkedtem felfelé, nem akartam lezúgni, mert bizony jópárszor sikerült már megcsúsznom a fényesre lakkozott falépcsőkön. A szobája ajtaja csukva volt, sosem szeretett nyitott ajtónál aludni. Egyszer azt mesélte, hogy bár a turnébuszos dolog az elején jó volt, valahogy jobban szereti, ha az álmát egyedül birtokolja és nem horkol bele senki. Még itthon is jobban szeretett csukott ajtónál pihenni, akkor is, ha nem volt itt rajta kívül senki.
Rátettem a kilincsre a kezem, de muszáj volt megállnom egy kicsit. A homlokomat az ajtólapnak támasztottam és nagy levegőt vettem. Hihetetlen volt, mennyire jól ismertem, még magamat is megleptem ezzel néha, és most letaglózott egy kicsit, hogy mennyire nagyon szerettem őt; és hihetetlen volt az is, hogy ennyi éven keresztül hagytam, hogy valaki más oldalán éljen.
Végül összeszedtem magam, és beléptem a szobába, ahol csak egy kis éjjelilámpa adott némi világosságot. Mike ennek hátat fordítva – és így nekem is – feküdt, betakarózva, de a vállain láttam, hogy egy fekete pólót viselt. Azonnal elszállt minden furcsa, szomorú gondolatom, és odasétálva leültem az ágy szélére.
Szinte remegett a kezem, ahogy a vállához nyúltam, hogy megsimogathassam. Mintha valami gát szakadt volna át bennem, egyszerűen a szemébe akartam nézni és azt mondani, hogy szeretem. Semmi félelem, semmi kétely. Halkan sóhajtott egyet, aztán lassan a hátára fordult és hunyorogva nézett rám. Haja vizesen a homlokához tapadt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és ahogy az arcára fektettem a tenyerem, éreztem, hogy mennyire forró a bőre.
- Léni? – suttogta erőtlenül a nevemet, nekem pedig majd megszakadt a szívem a hirtelen feltámadt boldogságtól. Persze baromi beteg volt, nagyon magas láza lehetett, de végre itt voltam. Itt voltunk, együtt.
- Én vagyok – biccentettem. – Vettél be valami gyógyszert?
- Igen… - egy picit lehunyta a szemét, mérhetetlenül fáradtnak tűnt most. – Nemrég… vagy… valamikor… nem tudom, mennyi az idő.
- Hozok vizes borogatást, le kell vinnünk a lázadat, meg felhívom az orvost.
- Volt itt – pillantott újra rám. – Valamikor… nem emlékszem, nem tudom mikor… azt mondta, hogy ha reggelig nem… leszek jobban, akkor… menjek be hozzá. Adott gyógyszert, ott van a… mosdónál.
Villámgyorsan mentem ki a fürdőbe, hogy egy kisebb vödörbe hidegvizet töltsek, meg kerestem kicsi törölközőket, amiket benedvesítettem, és visszamentem hozzá. Ugyanúgy feküdt a hátán, de most az arcát dörzsölte a tenyerével. Talán szeretett volna éberebb lenni, látszott, hogy eléggé zavart, hogy most mi is van.
- Ez hideg lesz – ültem vissza, és mikor újra rám figyelt, eltűrtem a nedves tincseket a homlokából, majd ráhelyeztem a törölközőt.
- Ez… jó – motyogta, habár közben megrázkódott. – Mit… keresel itt?
- Jöttelek ápolni. Valakinek kell – mosolyogtam, de azért aggódva figyeltem, ahogy újabb remegés járja át.
- Fanni meg én…
- Tudom – megfogtam a kezét, és úgy, ahogyan nekem is anyu, mikor kicsi voltam, körbetekertem a csuklóját egy másik ruhával. – Ő mondta, hogy beteg vagy.
- De miért… - barna tekintete csillogott a láztól, és így fájdalmasan szép volt.
- Sh! – csitítgattam, és közelebb hajoltam hozzá. Próbált az arcomra fókuszálni, kissé összeráncolta a homlokát. – A miértekről majd beszélünk holnap. De annyit elmondhatok, hogy azért jöttem, mert szeretlek! – megsimogattam az arcát, ami szintén gyöngyözött az izzadtságtól. Aggódtam, nehogy valami komolyabb baja legyen, így eldöntöttem, hogy mellette maradok éjszaka is. – Mindig is szerettelek, és mindig foglak is! – halványan elmosolyodott a szavaimra és újra lehunyta a szemét.
- Hallucinálok, remek.
- Nem képzelődsz! – vigyorodtam el. Olyan aranyos volt. – Itt vagyok, tényleg – bizonyítékképpen még közelebb hajoltam hozzá, és ajkamat az övéhez érintettem.
Forró volt a bőre, a szája még inkább, és a nyelve csak tétován, lassan, gyengéden cirógatta az enyémet. A legjobb csók volt életemben! És mi lesz akkor, ha meggyógyul? El sem tudtam képzelni ennél fantasztikusabb érzést, mint amit most éreztem, de valószínű, hogy lesz ez még jobb is.
Ujjait a hajamba fésülte, és egy pillanatra közelebb tudott húzni magához, még többet akart, de végül erőtlenül simított végig az arcomon. Gyenge volt, mégis engem akart.
- Akkor álmodom. Csak az szokott… ilyen jó lenni.
- Nem álmodsz! Vagy ha mégis, akkor én ugyanezt álmodom, és sosem ébredünk majd fel belőle! – adtam még egy puszit a szájára. – Próbálj meg pihenni, itt leszek veled.
- Megígéred?
- Meg. Örökre. Még sok is lesz, meglátod! – viccelődtem.
- Belőled? – mosolygott. – Ha ez hiszed… nem ismersz elég jól!
Erre nem mondtam semmit, mert igen nagy volt az esély rá, hogy elsírom magam a boldogságtól, így csak felhajtottam a takarót, és befeküdtem mellé. Istenem, milyen régen aludtunk együtt, és ez mennyire hiányzott nekem!
Néhány percig csak pislogtunk a másikra, nem tudtunk mit mondani. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára őszintén, barátian csevegtünk, és mindig úgy éreztem, hogy már sosem leszünk képesek rá. Most azonban mindennek a végén, és valaminek a kezdetén másképp láttam mindezt.
- Nem hittem, hogy pont ide jössz. Mármint, hogy megtalálsz.
- Azt hittem, hogy az SMS miatt jöttél – zavarodott össze egy pillanatra. Hullámos haja most egy lófarokba volt kötve a tarkójánál, a szeme alatti sötét karikák pedig jelezték, hogy neki sem volt épp könnyű napja, vagy éjszakája.
- Megkaptam, de amúgy is itt voltam – ismertem be végül. – Miért mész haza? – tudtam a választ, hiszen az üzenetben megírta, hogy végleg hazaköltözik, tehát ebből következtethettem, hogy szakítottak Mike-kal.
- Hát… hol kezdjem? – nevetett fel zavartan és a legközelebbi székek felé intett. Mindketten leültünk, kényelmesen felhúztam a lábaimat, és így pillantottam felé.
- Az elején jó lesz.
- Sosem kérdezted meg tőle, hogyan jöttünk össze? – nem nézett rám, a padlót bámulta. Talán rosszul érezte magát a téma miatt, de ő hozta fel.
- Öhm, nem. Valahogy… nem érdekelt. Megtörtént, és nem tudtam rajta változtatni, úgyhogy…
- Tudtál volna – mosolyodott el kedvetlenül. – Persze, azt akartam, hogy bizonytalan legyél. Akkor kezdem az elején – sóhajtott.
- Nem muszáj erről…
- De! – vágott közbe, és határozottan nézett rám. – Van még egy órám, és ha már az elmúlt három évben nem mondtam el őszintén…
- Rendben – bólintottam végül. Feloldozást vár talán? Nem tudom.
- Amikor elmentél, és ketten maradtunk, tudod ő nagyon kedves volt. Úgy gondolhatta, hogy nélküled kicsit elvesztem, így sokat foglalkozott velem, és én akkor kezdtem el úgy igazán megfigyelni – pár pillanatig hallgatott, aztán elnézett kifelé a nagy ablakon. Máshol járt, talán épp ott, a múltban. – Vicces volt, rettentő okos és nagyon helyes. Persze, előtte is úgy gondoltam, hogy jó pasi, de az, hogy elmentél… - megvonta a vállát, erre nem is lehettek igazán jó szavak. – Szóval én akartam őt, és… nyitottam is felé. Hidd el, engem lepett meg a legjobban, hogy viszonozta a dolgot. Mindenki mérget mert volna venni rá, hogy szerelmes beléd.
- Sokszor ez nem ilyen egyszerű – motyogtam.
- Igen, tudom. Mindenesetre csók csókot követett, aztán… tudod – pislogott rám, mire csak bólintottam. Tudom. Tudtam hát. – Szóval, amikor megjöttél és megláttam az arcodat. Élveztem, Léni – suttogta megrendülve. – Nagyon. Végre valamiben leköröztelek, és az a valami a legnagyobb dolog volt az életedben. Nem tudom, hogy miért, de jó érzés volt. Talán végig féltékeny voltam rád, amiért olyan könnyen eljöttél otthonról és megtaláltad az utad. Szóval, azt akartam, hogy bizonytalan legyél, azért voltam olyan.
- Pedig mindent megtettem, hogy ez neked is meglehessen. Ne hidd azt egy percig sem, hogy én nem féltem! Elköltözni több tízezer kilométerrel arrébb, ismeretlen helyre, ahol alig ismerek valakit, és a nyelvtudásomon is volt mit csiszolni…
- Mégis eljöttél – pillantott rám.
- Igen. Mike miatt. Bíztam benne.
- Benne mindig bízhatsz – mondta, mire csak szkeptikusan megvontam a vállam. – De komolyan! Ő… azt hiszem, mindig te leszel neki az első, Léni. Nem számít semmi más. Az sem, hogy megkérte a kezem.
- Ő nem kéri csak úgy meg senki kezét.
- Mindenki követ el hibákat, bárki lehet meggondolatlan – erre csak felvont szemöldökkel néztem rá. – Szeretett engem, persze, nyilván. Te Chesterrel voltál, ami szerintem jobban fájt neki bárminél a világon. Pont Chester.
- Hogy érted, hogy pont Chester?
- Rá mindig féltékeny volt veled kapcsolatban. Valahogy túl jól kijöttél Chezzel, és tudod… ő az énekes, aki tele van tetoválásokkal, és aki leveszi a pólóját a koncerteken, akinek van olyan csibészes és szívdöglesztő mosolya… Szóval érted. Neki jobban fájt talán az, hogy összejöttél vele, mint neked az, hogy én lettem Mike barátnője.
- Hm… - nem igazán tudtam mit mondani. Akkor örültem is neki, ha látszott Mike-on, hogy zavarja, hogy Chesterrel vagyok.
- Nem volt könnyű vele lennem – folytatta. – Mert az enyém volt, de tudtam, hogy mégsem.
- Ahhoz képest, egészen jól bírtad.
- Szerettem és szeretem a mai napig. Tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, előtte sosem éreztem így senki iránt – néhány másodperces csend következett. Nem tudtam neki azt mondani, hogy megértem, vagy sajnálom, vagy bármi. Én is szerettem Mike-ot, és ő ezt tudta, ennek ellenére elvette tőlem, még ha nem is volt az enyém igazán. Elvette az esélyem. – Aztán szakítottatok Chesterrel, pont akkor, mikor megkérte a kezem. Nem tudtam, hogy ezt tervezi. Akkor olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, de tudtam, hogy te… És akkor jött Tom és Chris, és megnyugodtam. Mike dühös volt, habár igyekezte titkolni, de én tudtam, és így biztonságban éreztem magam. Megtetted, hogy… továbbléptél, anélkül, hogy Mike-nak akár egy kicsi köze is lett volna hozzá.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert az már régen volt. Mike azóta… megváltozott, szépen lassan. Érted. Még ha nem is lehettél az övé. De ez sem zavart, mert végül mindig mellettem tért nyugovóra – nagyot sóhajtott és összeráncolta a szemöldökét. Ismertem, akkor csinálta ezt, ha nem akart sírni. – Őt annál inkább. Tegnap este… elég rosszul volt. Még sosem láttam betegen, úgyhogy próbáltam ápolgatni, de ezzel… nem mentem semmire. Láza volt, magas láza, mondtam neki, hogy pihenjen, és… akkor kitört belőle. Talán azért volt ilyen őszinte, mert épp tele van a hócipője, elég szarul van, tényleg – meg akartam kérdezni, hogy pontosan mi baja, de inkább nem tettem. – Elmondta, hogy nem fog elvenni. Sajnálja, de nem szeret annyira, amennyire kellene. Elég… kellemetlen egy éjszakánk volt. Se ő, se én nem aludtunk, próbáltunk beszélgetni, de türelmetlen és nyafogós volt. Mondjuk én is az lettem volna majdnem negyven fokos lázzal – tette hozzá végül. Idegesen fészkelődtem a széken, mert ez nem hallatszott játéknak, és ahogy Mike-ot ismertem, biztos, hogy nem ment el orvoshoz. – Nem küldött el, vagy ilyesmi, de… úgy érzem, hogy nincs helyem itt. Miattad fogadtak el, aztán Mike miatt tűrtek meg továbbra is, de ez már a múlté. És én nem illek bele az ő világukba úgy, mint te, de nem is akarok. Ahogy Phoenix szokta mondani, belőled csak egy van, ami utánozhatatlan – mosolyodott el szomorúan. Phoenix elmítésére csak szusszantottam egyet, még mindig fasírtban voltunk, de meglepett, hogy Fanni nem tudott az ugrásos dologról. Ezek szerint se Mike, se senki más nem adta tovább a dolgot.
- Nem fogok bocsánatot kérni emiatt – hajtottam le a fejem, mert kegyetlennek hangzott ez, viszont ez volt az igazság.
- Nem is kell. Győztél.
- Nem volt verseny – pillantottam rá komolyan. – A szerelem nem lehet az.
- Mégis vesztesnek érzem magam.
- Hello a világomban – mosolyodtam el halványan, Fanni pedig kuncogott.
- Gondolom, megérdemlem.
- Nem kívánom senkinek!
- De nekem kívántad, nem igaz?
- Nagyon is – vallottam be. Hát, ha már őszinték vagyunk!
- Nem tudom, mi lesz most, és nem fogom azt mondani, hogy hagyd ott Christ – nem is tudta, mennyire értelmét vesztett volt ez a mondat. Kénytelen voltam elmondani neki.
- Mi nem… vagyunk már együtt – erre meglepetten nézett rám. – Őt kísértem ki, de… mi szakítottunk.
- Ó! – látszott rajta, hogy azért még reménykedett abban, hogy esetleg Mike kibékülne vele, ha én és Chris továbbra is együtt leszünk. – Hát akkor… – felállt, én pedig követtem a példáját. – Vigyázz magadra, és… ránézhetnél Mike-ra! Valakinek mellette kellene lenni, nehogy valami komolyabb baja legyen!
- Rendben.
- Ó, és… van itt még valami, amit el kellene mondanom – most még feszültebbnek látszott, mint eddig.
- Ne kímélj! – nevettem fel halkan, kicsit kedvetlenül. Vajon mi lehet még, ami kellőképpen ronthat ezen az amúgy is szar napon?
- Úgy egy hónapja megkeresett Kim – igen, az állam a padlón koppant. Erre aztán nem számítottam.
- Igen?
- Ja, és meg akart győzni, hogy… téged… hát hogy is mondjam? – grimaszolt. – A lényeg, hogy azt mondta, van egy terve, hogy végleg kikerülj a képből. Hogy tönkre tudna tenni téged.
- Tessék? Hogyan? Mégis… - totál kiakadtam, de Fanni megfogta a vállamat, és rázott egy kicsit rajtam.
- Figyelj, nagyon észnél kell lenned! Nemet mondtam neki, amikor elmondta, mit tervez. Én… nem lennék képes ezzel bántani téged. Eleget tettem eddig is.
- Mit… tervezett?
- Van egy terve, ami szerint… - elakadt, és látszólag nem akarta kimondani a szavakat, mintha tudta volna, hogy hogyan fog ez engem érinteni.
- Mondjad, Csicsi!
- Azzal akar vádolni, hogy az ötleteidet a könyvedhez, amit Reeddel írtatok, loptátok. Hogy a Hidegvérrelt is… loptad – totál képszakadás. – Hé, nyugi, szerintem nem állhat elő ezzel. Mármint, senki sem hinne neki.
- Aha – bólogattam, de valójában elég lett volna csak a botrány is, hogy mi van, ha mégis ezt tettem. – Kössz, hogy elmondtad! – nem akartam elmesélni neki, hogy engem még évekkel ezelőtt, Chester és Eve esküvőjekor megkeresett Kim, pont hogy Fanni ellen.
Sután megöleltük egymást, majd néztem, ahogy elmegy. Végleg. Hazatér. Oda, ahol nekem már nem igazán van jövőm, de itt annál inkább. Már ide tartoztam, jó rég óta.
Kicsit hülyén éreztem magam, mert mindkét kapcsolat szétment, de míg Mike erős volt, és ő maga vetett véget az övének, nálunk már Chris volt az, aki rájött, mit kell tenni, és ez rám nézve elég érdekes volt.
Az utamat rögtön Mike háza felé vettem, de úgy éreztem magam, mintha legalább két napja nem pihentem volna egy picit sem. Chris és Fanni vallomásai és távozása egyáltalán nem volt könnyű számomra sem, viszont komolyan aggódtam Mike miatt. Nem szokott beteg lenni, nem tudok visszaemlékezni az elmúlt öt évből olyanra, amikor igazán kidőlt volna.
Megálltam az ajtó előtt, amikor odaértem. Már sötét volt, az utcai lámpák világítottak csak, pedig még nyár volt. Valahol jól elhúztam az időt, bár ma többet voltam a repülőtéren, mint máshol. Talán hozhattam volna valami kaját! Bár rendelésben nagy király vagyok, öt éve csinálom.
A kulcsom még mindig nyitotta a zárat, és nem mintha ez újdonság lenne, hiszen tudtam, hogy nem cserélte le, de ezer éve nem jöttem ide úgy, hogy ne ő nyitott volna ajtót. Valahogy kellett eddig az engedélye, hiszen ez többé már nem volt az otthonom.
Odabent sötétség honolt, csak a be nem húzott sötétítők miatt volt némi fény az utcáról. Sejtettem, hogy Mike valószínűleg lefeküdt már, így miután levettem a cipőm és a kabátom, felfelé indultam. Ahogy elhaladtam a konyha mellett, és egy pillanatra megkapaszkodtam a falban, hogy fellépjek a lépcsőre, az ujjaim egy mélyedést tapintottak ki. Egy pillanatra megálltam, és a félhomályban körberajzoltam az ujjammal a kis lyukat, majd halványan elmosolyodtam. Ezt bizony én csináltam, még nagyon régen, amikor Fannival itt beszélgettünk és hozzávágtam egy bögrét a falhoz. Mintha egy másik életben lett volna…
Lassan lépkedtem felfelé, nem akartam lezúgni, mert bizony jópárszor sikerült már megcsúsznom a fényesre lakkozott falépcsőkön. A szobája ajtaja csukva volt, sosem szeretett nyitott ajtónál aludni. Egyszer azt mesélte, hogy bár a turnébuszos dolog az elején jó volt, valahogy jobban szereti, ha az álmát egyedül birtokolja és nem horkol bele senki. Még itthon is jobban szeretett csukott ajtónál pihenni, akkor is, ha nem volt itt rajta kívül senki.
Rátettem a kilincsre a kezem, de muszáj volt megállnom egy kicsit. A homlokomat az ajtólapnak támasztottam és nagy levegőt vettem. Hihetetlen volt, mennyire jól ismertem, még magamat is megleptem ezzel néha, és most letaglózott egy kicsit, hogy mennyire nagyon szerettem őt; és hihetetlen volt az is, hogy ennyi éven keresztül hagytam, hogy valaki más oldalán éljen.
Végül összeszedtem magam, és beléptem a szobába, ahol csak egy kis éjjelilámpa adott némi világosságot. Mike ennek hátat fordítva – és így nekem is – feküdt, betakarózva, de a vállain láttam, hogy egy fekete pólót viselt. Azonnal elszállt minden furcsa, szomorú gondolatom, és odasétálva leültem az ágy szélére.
Szinte remegett a kezem, ahogy a vállához nyúltam, hogy megsimogathassam. Mintha valami gát szakadt volna át bennem, egyszerűen a szemébe akartam nézni és azt mondani, hogy szeretem. Semmi félelem, semmi kétely. Halkan sóhajtott egyet, aztán lassan a hátára fordult és hunyorogva nézett rám. Haja vizesen a homlokához tapadt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és ahogy az arcára fektettem a tenyerem, éreztem, hogy mennyire forró a bőre.
- Léni? – suttogta erőtlenül a nevemet, nekem pedig majd megszakadt a szívem a hirtelen feltámadt boldogságtól. Persze baromi beteg volt, nagyon magas láza lehetett, de végre itt voltam. Itt voltunk, együtt.
- Én vagyok – biccentettem. – Vettél be valami gyógyszert?
- Igen… - egy picit lehunyta a szemét, mérhetetlenül fáradtnak tűnt most. – Nemrég… vagy… valamikor… nem tudom, mennyi az idő.
- Hozok vizes borogatást, le kell vinnünk a lázadat, meg felhívom az orvost.
- Volt itt – pillantott újra rám. – Valamikor… nem emlékszem, nem tudom mikor… azt mondta, hogy ha reggelig nem… leszek jobban, akkor… menjek be hozzá. Adott gyógyszert, ott van a… mosdónál.
Villámgyorsan mentem ki a fürdőbe, hogy egy kisebb vödörbe hidegvizet töltsek, meg kerestem kicsi törölközőket, amiket benedvesítettem, és visszamentem hozzá. Ugyanúgy feküdt a hátán, de most az arcát dörzsölte a tenyerével. Talán szeretett volna éberebb lenni, látszott, hogy eléggé zavart, hogy most mi is van.
- Ez hideg lesz – ültem vissza, és mikor újra rám figyelt, eltűrtem a nedves tincseket a homlokából, majd ráhelyeztem a törölközőt.
- Ez… jó – motyogta, habár közben megrázkódott. – Mit… keresel itt?
- Jöttelek ápolni. Valakinek kell – mosolyogtam, de azért aggódva figyeltem, ahogy újabb remegés járja át.
- Fanni meg én…
- Tudom – megfogtam a kezét, és úgy, ahogyan nekem is anyu, mikor kicsi voltam, körbetekertem a csuklóját egy másik ruhával. – Ő mondta, hogy beteg vagy.
- De miért… - barna tekintete csillogott a láztól, és így fájdalmasan szép volt.
- Sh! – csitítgattam, és közelebb hajoltam hozzá. Próbált az arcomra fókuszálni, kissé összeráncolta a homlokát. – A miértekről majd beszélünk holnap. De annyit elmondhatok, hogy azért jöttem, mert szeretlek! – megsimogattam az arcát, ami szintén gyöngyözött az izzadtságtól. Aggódtam, nehogy valami komolyabb baja legyen, így eldöntöttem, hogy mellette maradok éjszaka is. – Mindig is szerettelek, és mindig foglak is! – halványan elmosolyodott a szavaimra és újra lehunyta a szemét.
- Hallucinálok, remek.
- Nem képzelődsz! – vigyorodtam el. Olyan aranyos volt. – Itt vagyok, tényleg – bizonyítékképpen még közelebb hajoltam hozzá, és ajkamat az övéhez érintettem.
Forró volt a bőre, a szája még inkább, és a nyelve csak tétován, lassan, gyengéden cirógatta az enyémet. A legjobb csók volt életemben! És mi lesz akkor, ha meggyógyul? El sem tudtam képzelni ennél fantasztikusabb érzést, mint amit most éreztem, de valószínű, hogy lesz ez még jobb is.
Ujjait a hajamba fésülte, és egy pillanatra közelebb tudott húzni magához, még többet akart, de végül erőtlenül simított végig az arcomon. Gyenge volt, mégis engem akart.
- Akkor álmodom. Csak az szokott… ilyen jó lenni.
- Nem álmodsz! Vagy ha mégis, akkor én ugyanezt álmodom, és sosem ébredünk majd fel belőle! – adtam még egy puszit a szájára. – Próbálj meg pihenni, itt leszek veled.
- Megígéred?
- Meg. Örökre. Még sok is lesz, meglátod! – viccelődtem.
- Belőled? – mosolygott. – Ha ez hiszed… nem ismersz elég jól!
Erre nem mondtam semmit, mert igen nagy volt az esély rá, hogy elsírom magam a boldogságtól, így csak felhajtottam a takarót, és befeküdtem mellé. Istenem, milyen régen aludtunk együtt, és ez mennyire hiányzott nekem!