Sminket kentek fel az arcomra, de elég nehezen ment szegény lánynak, mert közben a mellettem lévő helyen Chris ült, és vicces történeteket mesélt, amin nekem nevetnek kellett. Jó volt látni az arcán, hogy kipihent, szinte ragyog, habár néha láttam, hogy mondana valamit, és olyankor a szeme is komorabb volt, de összességében jól nézett ki. Több, mint jól.
Egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül a társaságában, pedig reggel Reed kómásan, a vendégszobából előmászva ezt bizonygatta. Hogy majd furcsa lesz, és készüljek fel. De már a találkozás pillanatában is mindketten tudtuk, mit tegyünk, hogyan viselkedjünk. Megöleltük egymást, puszit adtunk, azonnal megkérdeztük, hogy van a másik.
A kínos pillanat akkor jött el, amikor Tom és Amber is besétáltak, kézenfogva, de kissé bizonytalan ábrázattal.
Chris átnyúlt hozzám, és megfogta a kezem, megszorította az ujjaim. Amikor a sminkes lány elvette az ecsetet a szememtől, rápillantottam.
- Süt rólad, hogy utálod őket – suttogta Chris. – Légy kicsit kedvesebb! Mások is vannak itt – és villantott felém egy magabiztos, bugyiolvasztó mosolyt.
- Kettőnk közül te vagy a színész – jegyeztem meg ajakbiggyesztve, amin ő jót mosolygott.
Tom és Amber odajöttek köszönni, természetesen adtam nekik puszit és még mosolyogtam is, de ennél többre nem tellett. Tomnak a mai napig nem bocsátottam meg, hogy nem mondta el, hogy egyáltalán tetszik neki Amber, Amber pedig… nos, ő bántotta Phoenixet, így lehetett akármennyire is fontos karaktere a filmnek, ami a könyvemből készült, nem igazán kedveltem.
A sminkem pont olyan volt, amilyen illett hozzám, nem volt túlságosan erős, inkább olyan érzést keltett, mintha egy üde réten üldögélnék éppen, könnyed volt. A ruhám is igazodott ehhez, krémszínű magas sarkú cipő, feszülős, kék farmer és egy krémszínű felső, amelyen apró, kék virágok voltak. A hajambe tettek egy kis hullámot, és kész is voltam. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy Chris ugyanezt a színösszeállítást viselte. Összemosolyogtunk, ahogy megálltunk egymás mellett a fényképező előtt.
Készült sok-sok kép a három főszereplőről, aztán én is beálltam közéjük, átöleltem Christ, és Tomot is, Amberrel is készült pár fotó.
Jó hangulatban telt az idő, a stáb aranyos volt, kérdezgettek minket forgatási és írási titkokról a cikkhez, miközben folyamatosan készültek a képek.
Aztán váratlanul a fotós megkért engem és Christ, hogy csókoljuk meg egymást. Chris rám pillantott, és láttam a szemében, hogy nem igazán tudja, mit tegyen, vagy mondjon. A nyilvánosság számára mi még mindig egy párt alkottunk.
Amber viccesen megjegyezte a fotós mellől, hogy ne szégyenlősködjünk. Legszívesebben megpofoztam volna, csak úgy jól esett volna, de még csak felé sem pillantottam.
Ez volt a pillanat, amikor tudtuk, hogy ki fog derülni, mi a helyzet. És Los Angeles nem az a hely volt, ahol az embereket ez ne érdekelte volna. Először azt hittem, mikor összejöttünk, hogy ugyan miért érdekelne bárkit is, miért készülne rólunk kép, vagy íródna cikk? Hát azért, mert itt minden emberre jutott legalább egy paparazzi, így ránk is. Nem csak egy. És mi sosem voltunk szívbajosak, ha nyilvánosan megjelentünk, elcsattant egy-egy csók a képek kedvéért, a rajongóknak, meg mert ki akartuk mutatni, hogy szeretjük egymást. Így tehát nem volt furcsa a fotós kérése, csak már nem olyan volt a kapcsolatunk, mint előtte. Innen nézve már sokkal több értelme volt Mike viselkedésének.
Felmosolyogtam Chrisre, és nyomtam egy hosszú puszit az arcára. A borostája csiklandozta az ajkamat. Elvigyorodott és ő is adott nekem egyet. A fotós és a stáb is, beleértve a Tom-Amber párost, mind értetlenkedve néztek ránk.
- Mi már nem vagyunk egy pár – mondta ki helyettem Chris, én pedig bólintottam. Ennek ellenére úgy éreztük mindketten, hogy át kell karolnunk a másikat. A keze a vállamon, és az enyém a derekán megnyugtatott.
- Nem tudtuk – vigyorgott a sminkes, mint a sztorira éhező vad. – Mióta? Elmondanátok, mi történt? – a kérdései bosszantóak voltak, mert semmi közül nem volt ahhoz, ami történt, de Tom elképedt arca azért nyújtott némi mulatságot.
- Ez nem tartozik a nyilvánosságra – mondtam halkan. Nem akartam senkit megsérteni, habár szerintem inkább ők sértették meg a mi magánszféránkat. - Léni és én úgy döntöttük, hogy külön folytatjuk – Chris nyugodtan válaszolt, nem volt olyan ideges, mint én. Még mosolygott is, és tudtam, őszinte a mosolya, ismertem már annyira. Tudtam, hogy fáj neki, hogy szakítottunk, egyáltalán nem volt velem könnyű dolga, de Chris ilyen volt. Mindig az élet napos oldalát kereste, mindig jókedvű volt. Reméltem, hogy meglátta a pozitívumot nélkülem is. – Én jelenleg nem keresek kapcsolatot – elmosolyodtam azon, hogy nem azt mondta, hogy nem keres „komoly” kapcsolatot. Csak nincs valaki, akivel van egy egészen komolytalan kapcsolata? Mosolygásomban rájöttem, hogy rám pillantott, várta, hogy mondjak én is valamit. Mondjam Mike-ot. Nem tudtam, hogy helyes-e ez Chrisre nézve, de tudtam, hogy ő is mindig őszinteségre sarkallt, és Mike abszolút megérdemelte, hogy elmondjam, mi van köztünk. És akartam is, hogy mindenki tudja, hogy ő végre az enyém.
- Én a Linkin Park egyik frontemberével, Mike Shinodával élek kapcsolatban – hűha, ezt a hivatalos megfogalmazást! Büszke voltam magamra. – De többet nem árulunk el, ez a magánéletünk! – zártam le a témát. Nem kell nekik tudniuk a részleteket.
Persze nem kerülhető el, hogy kicsit kínos legyen a helyzet, a légkör szinte megfagyott a következő percekben, de mi ugyanúgy pózoltunk a kamerának, mint eddig. Mi már megbékéltünk a sorsunkkal, a döntéseinkkel, az pedig nem a mi dolgunk, hogy segítsünk ebben a környezetünknek is. Legalábbis nem a sajtónak, mert valójában semmi közük nincs a magánéletünkhöz.
Tom és Amber is bohóckodtak még egy sort a fotósoknak, aztán mind késznek ítéltük a dolgot. Leültünk egy-egy székbe, Chrisnek és nekem egy jutott, én így az ő ölébe ültem, amit mindenki olyan tipikus érdeklődő-rosszindulatú pillantással illetett, és megnéztük a képeket.
Egy órával később már ismét Chris autójában ültünk és hazafelé tartottunk. Az ölemben kínai és olasz kaja pihent kis dobozokban, amiket nálam terveztünk elfogyasztani. Chris furcsa pillantással lépett be a házba, olyan szomorúan furcsával, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem, ezzel jelezve, hogy bármennyire is szeressem Mike-ot, Chris még mindig… még mindig… mi is? Szeretem, igen. De ezt eddig is tudtam. Viszont egyáltalán nem számítottam ilyen… mély érzésekre.
- Azt hittem, hogy furcsa lesz itt – szkeptikusan pillantottam rá, mire bocsánatkérő mosolyt villantott. – Mármint ennél is jobban.
- Érzed magad otthon – motyogtam, és a konyhából tányérokat meg innivalót hoztam a nappaliba.
Kettesben lenni vele és úgy tenni, mintha nem akarnám ledönteni a szőnyegre, hogy aztán szexelhessünk, eléggé nehéz feladatnak bizonyult a számomra. Talán még életemben nem láttam ilyen helyesnek, mint ezen az estén. A francba! Miért? Egyre csak azon járt az eszem, hogy milyen kék a szeme, és milyen nagyon csókolni való a szája. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor forgatásról jött haza, és arra ébredtem, hogy a nyakamat csókolgatja. Kéjesen összerándult a gyomrom a gondolatra, és hirtelen a fülemben csengett rekedt nyögése, ahogyan a nevemet suttogta oly’ sok éjszakán. Basszus! Ennek nem lesz jó vége. Próbáltam figyelni arra, amit mesélt, de egyszerűen egyik fülemen be, a másikon ki. Néztem, ahogy a szája mozgott, és… nagyon is mocskos dolgok jártak a fejemben. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy én már megkaptam, amire mindig is vágytam: Mike a párom. És mégis… borzasztó nehéz volt Chrisre nem úgy tekinteni, mint az egyik legszexisebb pasira a világon.
- Beszéltél Fannival? – a kérdésre felkaptam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy végre ne azzal legyek elfoglalva, hogy mennyire nagyon kívánom őt.
- Nem. Miért?
- Csak gondoltam… - megvonta a vállát. – Nem is tudom. Tudod, ti ketten… én már csak úgy láttalak benneteket, hogy nem kedveltétek egymást, de hallottam, és te is mesélted, hogy nagyon jóban voltatok – pálcikával ette a kínait, egy-egy falat közben rám szegezve kék pillantását.
- Igen. Mi… nagyon jóban voltunk, de… amit tett az megpecsételte a kapcsolatunkat. Mi barátok voltunk, nem együtt nőttünk fel, nem egymás mellett, szóval… és hát a barátságot ápolni kell, nem… hát nem azt csinálni, amit ő tett. Attól a pillanattól kezdve, hogy Mike-kal volt, nekem megszűnt létezni, mint barát, és ellenséggé vált. Most csak azért, mert szakítottak, nem fogok a nyakába borulni. Ezzel a múlt nem változott – szavaimra elgondolkodva bólogatott.
- Igaz. Nekem is voltak ilyen barátaim régen. Tudod, meséltem. De aztán most ez már más. Zach-kel például nagyon jól kijövök, és örülök, hogy barátok lettünk. De azért még mindig úgy vagyok vele, hogy a szakmában elég nehéz barátkozni, mármint úgy igazán mély barátságokat kötni.
- Nem tudom, én a kiadónál nem vagyok jóban senki mással, csak Reeddel.
- Na hát, Bennett! – gúnyos mosoly villant át az ajkain.
- Mi van vele? – csúsztam közelebb.
- Hát megvan róla a véleményem… - rám pillantott, amolyan ’most jelzem hogy nem mondok semmit’ pillantással, mire beleboxoltam a karjába.
- Mondd el! – követeltem.
- Tudod, ezt az akaratosságodat az élet egészen más terén sokkal jobban értékeltem! – vigyorgott félreérthetetlenül. Éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.
- Christopher! – vágtam hozzá a teljes nevét felháborodottan.
- Jól van, jól van! – nevetett. És baromi szexi volt. – Nem vagyok nő, nem fogom csak azért utálni, mert kibaszott Zach-kel. Reed egy nagyképű, arrogáns seggfej, de mindennek ellenére bírom őt, csak hát… görény módon viselkedett és szerintem Zach hülye lenne neki bedőlni mégegyszer.
- Miért, tudsz valamit?
- Nem vagy túl kíváncsi? – hajolt közelebb mosolyogva.
- Nem. Ez természetes a nőknél.
- Hah, na igen! De vissza fogod mondani Reednek?
- Nem, ha titok.
- Zach szereti. Még mindig, és szerintem se ő, se Isten nem tudják, hogy miért.
- Szerintem Reed is szereti őt.
- Attól félek én is!
Vitatkoztunk még egy sort ezen, aztán másról kezdtünk beszélgetni. Közben elszaladt az idő és neki mennie kellett. Előtte még segített behordani a kajás cuccokat a konyhába.
- Örülök, hogy… - kezdte, de nem tudta befejezni. A padlóra szegezte a pillantását, és nagyokat sóhajtott. Olyan szép volt, és annyira megbántottnak tűnt ebben a pillanatban, hogy nem tudtam, mit tegyek. – Nem, valójában nem örülök, hogy jól vagy, meg hogy boldog vagy Shinodával. Bocs!
- Tudom – motyogtam. Felnézett rám, és a láttam a tekintetében a szándékot, hogy közelebb hajoljon és megcsókoljon, de nem tette. Ő ennél sokkal nagyobb úriember, nem kezdene ki más barátnőjével. Pedig ebben a pillanatban azt szerettem volna, ha megteszi.
- Később beszélünk. Jó éjt, Hel! – nem értem magam, miért érzek így. Pontosabban, értem. Szeretem őt. Ő volt a „megváltás” számomra, és ez… nem múlt el. Nagyon nem.
- Várj! – kaptam a karja után, amikor ki akart lépni az ajtón.
Meglepett kék tekintetét az enyémbe fúrta, nekem pedig kemény kis dió keletkezett a gyomrom helyén, ahogy arra gondoltam, mit akarok most. Őt akartam.