In Pieces - Chapter 22.

22. California

Az esküvő utáni napon – miután kialudtuk magunkat – Chris, Tom és én a tengerparton sétáltunk. Tulajdonképpen rém’ kíváncsiak voltak arra, mi történt köztem és Mike között a táncparketten, én pedig jobbnak láttam őszintének lenni. Nem igazán voltak titkaim előttük – nem azt mondom, hogy egyáltalán, hanem, hogy nem nagyon.

Láttam Tomon, hogy arra gondolt, mikor befejeztem a monológom, hogy mégis hogyan lehetünk ilyenek egymással, ha szeretjük a másikat. Vagyis, ha én szeretem Mike-ot, és ő is úgy-ahogy engem. Igazából elmondtam volna neki, hogy ezen a reggelen, éppen ebben a percben egyáltalán nem voltam biztos az érzéseimben Mike-kal kapcsolatban – hogy szeretem-e vagy sem -, de mivel Chris is velünk volt, inkább erről hallgattam.

-          Mégis mivel tudnád tönkretenni őt? És ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte Chris kissé hökkenten, de abból, hogy még mindig simogatta az ujjával a kézfejemet, miközben kéz a kézben sétáltunk, tudtam, hogy még nyugodt. Vagy hasonló.

A kérdés jogos volt. Mindkettő. Chesteren kívül senkinek sem említettem, hogy Kim megkeresett, mivel teljesen hidegen hagyott az ötlete. De abban a pillanatban, amikor Mike-kal szemben álltam, úgy hittem, képes lennék tönkretenni őt… akár Kim segítségével vagy anélkül. Két legyet ütnék egy csapásra, mert ezzel nem csak Mike-ot, de Fannit is taccsra vágnám. Biztos voltam benne, hogy Kim képes lenne a bevándorlásiaktól kezdve Fanni apján keresztül bármit megmozgatni, csak hogy győzzön. Valójában én is úgy gondoltam, hogy képesek lennénk őket szétválasztani. Lehet, hogy nagyképű lettem, de ha akarnám, akkor én magam is elcsábíthatnám őt Fannitól. Vagy akár Kim is, bár benne már nem voltam ilyen biztos.

Szóval de, akkor teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam neki. És nem csak a Fannira irányuló tervekben merült ki a tárházam, elvégre Mike minden ügyébe belátást kaphatok. Ha egy szemét ribanc lennék, tönkretehetném őt a Machine Shop által is. Valahogy.

De nem. Szerettem őt, még ha ez nem is volt helyénvaló, és nem is volt olyan erős érzelem, mint egy évvel ezelőtt.

-          Csak blöfföltem. Muszáj volt valamivel visszavágnom.

-          Akkor jó. Már egy pillanatra megijedtem – mosolygott, miközben a hatalmas víztömeget bámulta mellettünk; Tom és én váltottunk egy mindentudó pillantást.

A február további része elég eseménydúsan telt el. A film előzetese megjelent, méghozzá a Good Charlotte ’Keep your hands off my girl’ című számával. Mike tajtékzott, legalábbis Phoenix elmondása szerint.

Rob, Brad és Joe segítettek nekem a kiszemelt ház megvételében, amit Tommal néztünk ki. Sajnos neki vissza kellett mennie Angliába, de mivel a ház azonnal költözhető volt, én nem vártam rá. A srácok segítettek bútorokat cipelni, a csajok pedig kisebb csecsebecséket hoztak nekem. Igyekeztem úgy alakítani a házat, hogy tükrözze Tom ízlését is, így a hatalmas angol zászló a szobája előtti falon nem is volt kérdés. Legalább tíz percig álltam előtte és csodáltam. Még Mike is megfordult nálam, és valójában akkor tudatosul csak bennem, hogy milyen kincset vettünk meg Tommal, amikor Mike is tátott szájjal nézte a házat.

A házavató bulit Tom nélkül rendeztem meg, mivel rábeszélt, hogy legyek csak túl rajta, hiszen úgy jó a dolog, ha a lakás még tényleg új.

A berendezkedéssel még ugyan hadilábon álltam, egy csomó dolog még dobozokban volt, de ez nekünk nem számított. Evelin készítette az ételt – értsd: olyan kis szendvicseket, amiket holt részegen is meg tudsz enni, és nem fulladsz meg tőle -, mivel ő nem ihatott velünk – tizenkétszer átkozta el a terhességet két óra alatt -, Fanni hozta a piát – épp abban a korszakunkban voltunk, amikor próbáltunk emberien viselkedni egymással -, Shiori hozta a ruhákat – ribancosakat -, Lux válogatta össze a zenéket, Amber pedig ivott velem már délben. A srácokat csak estére vártuk.

-          Már nem azért, de otthon csak felfújható medencénk volt – merengett Fanncs később félhangosan, ahogy a konyha ablakából kibámult az udvari medencére. Felnevettem.

-          Igen, mi abban is elvoltunk, de ez azért jobb!

-          Pedig nem is tudsz úszni! – hallottuk meg Mike hangját, és ahogy felé fordultunk, megpillanthattuk a srácokat is. Joe azonnal Shi felé sietett, míg Phoenix egy csomag mogyorót dobott oda Evelinnek, amin Chez csak nevetett.

-          Már tud – válaszolt helyettem Chris, én pedig vetettem egy olyan „le vagy maradva” pillantást Mike felé.

Egy órával később megérkezett mindenki, aki számított. Tak és Ryu például fél óráig szórakoztak azzal, hogy a térfigyelő kamerák előtt rohangáltak felváltva és a felvételeket nézegették. Szerettem volna abban hinni, hogy ezt a napot semmi sem tudja majd elrontani.

**

Mike ott állt Léni hálószobájában és elmélázva nézegette a képeket a gyönyörű, fekete-fehér szekrényeken.

Tom és Léni… Pine és Léni… Pine, Amber, Tom és Léni… Léni és JJ… Léni és Phoenix… és egy kép, ahol ők heten voltak a Grammyn, amikor Chester táncolt Lénivel a parkolóban.

Egyetlen olyan kép sem volt ott, amin ők ketten, egyedül szerepeltek volna, és ez elszorította a torkát és a szívét. Maró érzés volt, ami már nagyon régóta beette magát az életébe, és nem tudott tőle szabadulni.

Miért? Miért fáj neki Lénit másokkal látni?

Folyton eszébe jutott Chester esküvője. Már bánta, amiket Léninek mondott, de ez már megszokott érzés volt. Mindig megbán minden rossz dolgot, amit mond a lánynak, de egyszerűen azokban a pillanatokban, amikor a szája jár és azt mondja, amit, mindig elégtételt érez… valamiért. Ezer éve próbált már rájönni, hogy mi az a valami, amiért elégtételt kellene vennie, de nem tudott rájönni.

Fekete, hosszú, hullámos hajtömeg tűnt fel előtte, amelyhez kapcsolódott Fanni mosolygós arca. Mike abban a pillanatban újra skizofrénnek érezte magát, mint mindig, amikor egyszerre van Fannival és Lénivel. Az egyik Mike szerette volt megkeresni Lénit, és újra nekiesni, csakhogy végre a lány újra rá figyeljen, a másik Mike pedig csak magához vonta volna Csicsit, hogy kissé megnyugodjon a lány karjaiban.

Most is az a bizonyos másik Mike nyert, és magához húzta kedvesét.

-          Minden oké? Miért ácsorogsz itt? – kérdezte Csicsi, miközben karjait Mike nyaka köré fonta, és apró csókot lehelt a férfi telt ajkaira. Mike hirtelen mintha mindent elfelejtett volna, és összevonta a szemöldökét.

-          Hát, ha már Léni nem vezetett körbe, gondoltam, megnézem magam a házat.

-          Hát nem semmi hely, az biztos – nevetgélt a lány, és közben ő is körbepillantott. – Gondolom az ágyat már felavatták.

A mondat mintha arcul csapta volna Mike-ot, és visszatért az eredeti gondolataihoz. Léni…

Nem válaszolt semmit, csak egy jól begyakorolt mosollyal az arcán, kézen fogta barátnőjét – a menyasszonyát -, és lementek a többiekhez a medencéhez.

Odalent sok ismerős ember köszöntötte, rengeteg kollegája ott volt, és csak most kezdett benne realizálódni, hogy annak ellenére, hogy már régóta úgy gondolta, Léni nem végzi jól a munkáját, most szinte mindenki itt volt a buliban, akit valaha is bemutatott a lánynak. Ez pedig nem lehet véletlen.

És már éppen akkor, mikor a bűntudat maga alá temette volna, és azon volt, hogy körülbelül térden állva könyörög majd a lány bocsánatáért, úgy mindenért, meglátta. Azt az egyetlen dolgot, amire egyáltalán nem számított. Ott volt Léni jobb oldalán, a bőrébe vésve a kis fekete motívum. Halványan rémlett neki, hogy valami Harry Potteres dolog az, és egyszerűen… mintha lehúzták volna a rolót az agyában.

-          Hé, öreg, jól vagy? – legyezgetett a szeme előtt Rob, és úgy nézett rá, mintha legalább még egy feje nőtt volna.

-          Jól. Te nem tudod, hogy… te… - mit mondjon, és legfőképpen hogyan?

-          Aha, hát ebből még nem értettem teljesen, mit is akarsz, de veled mindig öröm beszélgetni, barátom!

-          Ne most legyél humoros és egyben szarkasztikus hangulatban, Rob! – morrant rá.

-          Ah, fogadok, Helről lesz szó – sóhajtott a dobos, mire Mike olyan pillantással nézett rá… hát, olyan zavarttal…

-          Honnan veszed?

-          Amikor ilyen fejet vágsz, mindig, hangsúlyozom: mindig róla van szó.

Mike beleharapott az ajkába, és Robról újra Lénire nézett, aki a medence szélénél ácsorgott egy szál bikiniben, ami tökéletesen engedni láttatta karcsú testét, és azt a bizonyos tetoválást. Egyáltalán mióta ilyen karcsú?

-          Szóval?

-          Senki sincs itt, aki tetszene? Nem tesz jót neked, hogy nincs senkid, haver!

-          Tudom, hogy zavar, hogy most beletrafáltam – nevetett halkan Rob. -, de ez nem azért van, mert nincs senkim, és éppen ráérek figyelni, hanem mert ismerlek.

Mike elszégyellte magát, hogy mérges lett Robra, amiért a barátja ennyire hamar rájött, miről is lenne szó. Viszont ahogy a barátságos arcára nézett, arra a mindig jámbor és jókedvű Robra, akit ezer éve ismert, rájött, hogy hülyeség lenne eltitkolnia a gondolatait és érzéseit. Hiszen ők a családja egy része. Persze az is igaz volt, hogy Chester már egyszer megkapta azt, amit ő nem: Lénit. És a mai napig nem tudta beismerni magában sem, hogy ez mennyire nagyon fájt neki.

-          Csak eléggé meglepődtem, hogy van ez a tetoválása – Léni felé intett, aki most Pine kezét fogta és nagyban magyarázott neki valamit, miközben a férfi felé hajolt, hogy megcsókolhassa. Mindketten mosolyogtak a másikra, látszólag Léni akkor is be akarta fejezni a mondandóját, ha Pine el akarta hallgattatni.

-          A Halál Ereklyéi – olyan gyorsan jött Robtól a válasz, hogy Mike elnevette magát.

-          Meg sem kérdezem, hogy te ezt honnan tudod! – bokszolt barátja vállába.

-          Azok jó könyvek, Mike! Nem mindig csak krimit kellene olvasnod! – egy percig Rob csak állt mellette, és nézte, majd elmosolyodott. – Hányszor olvastad el Léni könyvét?

-          Szóval nem tudod, mióta van meg ez a tetoválása?

-          Nem – vigyorgott Rob, és rettentő elégedett képet vágott. Mike ott is hagyta.

Besétált a nappaliba, onnan a konyhába, ahol a sok szendvicsalapanyag között egy újságot pillantott meg. Egy filmes újság volt, aminek az elején Pine és Amber virítottak egymás mellett, pontosabban egymásba gabalyodva. Sosem értette, hogyan lehet valaki egy színész párja. Hiszen a vásznon Pine és Amber is… szeretkeztek. Léni pedig nem volt ott minden forgatási napon. Mi van, ha…? Phoenix valószínűleg morcos lenne, ha ezt felvetné, Hel pedig egyenesen felképelné. Legalább.

Belelapozott az újságba, és végignézte a több oldalas cikket a filmről, és a könyvről. És akkor meglátta ma a második legsokkolóbb dolgot a világon. Ott volt Léni, ott állt Benji és Joel Madden között, és… valami eszméletlenül jól nézett ki.

Egyrészt nem is tudta, hogy Léninek fotózása lett volna a Good Charlotte-val, másrészt egyszerűen nem számított erre. Ahogy végigfuttatta a szemét Joelen, elfogta a… düh? Pont olyan pasi, aki bejön Léninek. Mert nála nem a haj színe, vagy a mosoly volt a lényeg, hanem egy férfi kisugárzása. Erre már rájött akkor, mikor Chez után Hel összeszedte Pine-t.

Világ életében nem fogja Chrisnek szólítani! Legalábbis, ha nem muszáj.

A fotón Hel egy fekete, testhez simulós nadrágot és egy fekete bőrfűzőt viselt. Ezen nem hogy csodálkozott, de majdnem hanyatt esett elképedésében. A lány haja kócos volt, mintha csak akkor szállt volna ki egy centrifugából, és az arca… inkább az arckifejezése! Olyan magabiztos volt… olyan nagyon kemény és dacos.

Vajon keressen egy Good Charlotte tetoválást is a testén valahol?

-          Nem igazán a te szokásod elbujdosni a vendégek elől – Léni hangja összekeveredett a zene hangos szólamaival, ő mégis tisztán értette minden szavát, és ami a legjobb volt az egészben, hogy kivételes semmi támadó-jelleg nem volt benne.

-          Nem én vagyok a házigazda, úgyhogy megtehetem – elé fordult és belenézett a barna szemekbe, amik boldogan, elégedetten csillogtak.

Végülis a lány mindent megkapott, amit csak szeretett volna az életben, és bár Mike imádta azzal nyugtatni magát, hogy nélküle fele ennyit sem ért volna el, tudta, hogy ez nem igaz. Léni átlépett egy olyan szintre, ahol ő már egyáltalán nem kellett a feljebb jutáshoz. Az, hogy a lányt ennyien ismerték, nem volt olyan nagyon meglepő, hiszen mégiscsak ünnepelt író lett belőle; de az már méginkább, hogy Mike mennyit nem ismert ezek közül az emberek közül.

Habár az amerikai celeblista sokszor szinte végtelennek bizonyult, és a zene meg az írás habár szomszédok voltak, mégis külön udvarral rendelkeztek, ahol néha át lehetett látni a falon, de azért nem tudhat az ember mindent.

-          Ez igaz, és mivel én vagyok a házigazda, gondoskodnom kell róla, hogy minden vendégem jól érezze magát – mosolygott Mike-ra, aki önkéntelenül is viszonozta a gesztust, habár a fejében már megfogalmazódott egy újabb gócpont, de úgy érezte, muszáj kimondania.

-          Csak egy vendég vagyok, vagy szívesen látott barát? – kérdezte, mire a lány ajkai örömtelen félmosolyra szelídültek.

-          Nemrég még az ellenségednek mondtál.

-          Te pedig, hogy idézzelek, porig akartad égetni a világomat.

-          Támadásra támadással, Mike – vonta meg a vállát Léni, mire Mike-ban szétáradt a megkönnyebbülés, hogy a lány nem utálja őt. Vagy nem annyira.

-          Nem vagyok bolond, Léni – itt volt az idő. Kint a többiek mind ittak és ettek és jól érezték magukat és egyáltalán nem foglalkoztak velük. Pine messze volt innen, legalábbis most messzinek tűnt az udvar másik fele, ahol éppen Braddel beszélgetett, és Tom pedig a világ másik felén volt. Hál’ Istennek. – Akkor változtak meg a dolgok kettőnk között, hogy elmentél Kanadába.

Na, a lány arca ekkor mindent megért! Mike belül mély elégedettséget érzett – maga sem tudta, pontosan miért -, ahogy az elkomoruló és valójában elég ijedt vonásokat nézte. Azok a barna szemek kissé elkerekedtek, és Léninek meg kellett kapaszkodnia a konyhapult szélében. Mike el sem tudta képzelni, mire gondolhat a lány most, a reakciója mégis jól esett a lelkének.

-          Nincs igazam? – kérdezte, és kissé közelebb lépett a lányhoz.

-          De – motyogta. – Igazad van.

-          És miért? Mi történt akkor? – tudta, mi történt, de tőle akarta hallani. Léni lehunyta a szemét, így Mike megfigyelhette a halványarany szemhéjpúdert, ami megcsillant a lányon. A színe tökéletesen illet a bikinijéhez.

-          Összejöttél Fannival – Hel ránézett, és Mike hirtelen úgy érezte magát, mintha két évvel ezelőtt lennének, amikor még minden… a régi volt. – Nem számítottam rá, hogy arra jövök haza, hogy… ti ketten…

-          De ez miért változtatott meg mindent? – még közelebb lépett, tekintetét pedig le sem tudta venni a lány ajkairól.

-          Ne gyere közelebb! – emelte maga elé a kezeit, Mike pedig megtorpant. – Ennek a beszélgetésnek egyáltalán nincs értelme. Engem kint vár Chris, akit szeretek. Szerelemmel. És hogy mit éreztem irántad, vagy mit nem…

-          Szóval éreztél! – csapott le a témára. Végre kimondta, habár Léni arcán látszott, hogy átkozza magát az elszólásért.

-          Talán – vonta fel a szemöldökét, az arca pedig közömbössé vált. – De ez már nem számít. Érezd jól magad, ne gubbassz itt! – mosolygott még szelíden, majd gyorsan kiiszkolt a házból.

Mike elégedettséget érzett, habár amint a lány eltűnt a szeme elől, és az ablakon át megpillantotta Fannit, máris érezte, hogy legszívesebben csak ülne kedvese mellett és hagyná, hogy a világ elfolyjon mellette.

Nem sokkal később, a medence szélén ülve, Léni sikoltására lett figyelmes, és ahogy a lány felé nézett, látta, amint az éppen a nyakába ugrik Tomnak.

Először nem értette, mit keres itt a szőke, de aztán rájött – Léni pillantásából -, hogy Pine-nak köszönhető a meglepetés.

Összességében elmondható volt, hogy Mike annak ellenére, hogy ma egy lépéssel mintha közelebb került volna Lénihez, nem volt éppen boldognak mondható.

Ott volt vele Fanni, amit lassan már öntudatlanul is igényelt, habár abban száz százalékig biztos volt, hogy halálosan nem volt szerelmes belé, viszont az életét el tudta mellette képzelni. Nem hiába kérte meg a kezét.

Ott voltak vele a barátai, akikkel mindig jól érezte magát, viszont ott voltak Léni barátai is, akik mintha éket vertek volna közéjük.

A lány olyan nagyon kiegyensúlyozottnak tűnt, olyan nagyon magabiztos volt, és boldog, hogy… az már fájt. Talán azért, mert legbelül Mike azt szerette volna, ha vele ilyen boldog Léni, de ki tudja?

Viszont valaminek történnie kell végre. Mindig történnie kell valaminek, hogy a történet előre mozdulhasson. És Mike várt erre. Sőt… tervezett vele.

**

Fáradtan huppantam le Tom mellé a kanapéra, amikor kikísértem az utolsó vendéget is. Már reggel hét óra felé járt az idő, és csak ketten maradtak. Chris elment forgatni, annak ellenére, hogy szombat volt. El is határoztam, hogy később bemegyek a stúdióba, úgyis beszélni akartam JJ-vel.

-          Elhiszed ezt? – kérdezte Tom, és körbenézett a gyönyörű házunkban.

-          Mármint mit? – mosolyogtam rá.

-          Hogy itt vagyunk. Imádom Kaliforniát! – arcán olyan átszellemült boldogság játszott, amit nem sokszor láttam még rajta.

-          Hát pedig nem hasonlít Angliára – nevettem, és kényelmesen lerántottam magammal, így elfeküdtünk a kanapén.

-          Nem, de olyan gyönyörű ez a hely, és érzed ezt? – nagyot szippantott a levegőből, én pedig csak kérdőn utánoztam és pislogtam rá. – Ez az illat… Kalifornia. Te meg én, itt, ahova annyi ember el szeretne jutni! – magához ölelt, hogy jobban elférjünk.

-          Igen, én is… boldog vagyok. Évek óta olyan, mintha csak lógtam volna a levegőben.

-          Itt végre mindketten otthon vagyunk.

In Pieces - Chapter 21.

21. The Wedding

Az esküvő reggelén – vagy inkább hajnalán – én már fél ötkor felkeltem, tekintve, hogy valamikor el kellett mennem futni Chrisszel, viszont hétre már Evelinnél kellett lennem az új házukban. Nem mondom, hogy nem voltam kómás, amikor szinte kiestem a szálloda ajtaján…

-          Látom sikerült kialudni magad! – vigyorgott ezer wattosan Chris, aki viszont nagyon is ébernek tűnt.

-          Írtam – ennyit kellett csak mondanom, ő máris értette, mire gondoltam pontosan.

-          Hogy haladsz? – kérdezte, miközben magához húzott egy csókra.

-          Remekül…

-          Miért hallatszik nálad ez mindig úgy, hogy „rohadt szarul és ne kérdezz hülyeségeket”? – erre felvigyorogtam rá. – Indulhatunk? – intett végig az utcán, mire bólintottam.

Szokásunkká vált, hogy megteszünk egy nagyobb kört a városban, pontosabban a szálloda körül, ahol még mindig laktam, végül pedig a Central Parkban lyukadunk ki. És ekkor jött mindig a dolognak az érdekesebb része. Chrisszel futni minden reggel nagyon is jó dolog volt, nem csak azért, mert bomba formába hozott, hanem mert közben sosem azon agyaltam, hogy menten meghalok, hanem mindig beszélgettünk. Olyan érzés volt, mintha a tématárunk kiapadhatatlan lenne. Viszont néhány hete, mióta a körünk a Central Parkban ér véget, jött egy igazán érdekes dolog – a verseny. Természetesen egyikünk sem vállalja magára az ötletgazda szerepét azóta sem, de tény, hogy egy kedves kis csípkelődésből nőtte ki magát az egész. Szóval egy ideje amint belépünk a Park egyik kapuján, úgy igazán futásnak eredünk. A nehézség nem csak az benne, hogy le kell sprintelnünk a másikat, hanem hogy minden nap más útvonalon haladunk az ösvényeken. Egyik nap Chris dönt, másik nap én, méghozzá abban a pillanatban, hogy belépünk a kapun. Így elméletileg legalább az egyikünknek tisztában kéne lennie vele, hogy merre is akarunk haladni – és így előnyre tehetnénk szert -, de gyakorlatilag mi magunk sem vagyunk ezzel tisztában. Arra fordulunk éppen, amerre úgy sejtjük, hogy kicsit leelőzhetjük a másikat.

A mai reggelen Chris volt előnyben, én pedig minden maradék energiáimat összeszedve szorosan a nyomában futottam. Kevés alkalom volt, amikor én nyertem, bár ezen senki sem lepődik meg, és azon alkalmak mindig azok voltak, amikor én választottam irányokat. Az egyetlen reményem mindig, amikor Chris vezetett, hogy mivel minden nap ugyanazon a kapun kellett kimennünk, előtte volt egy hosszú egyenes szakasz, amin esetleg lesprintelhetném. Hát, eddig sosem sikerült ez a taktika, bár ez annyira nem bosszantott, mint az, amikor egymás után többször is legyőz, mikor én választok ösvényt.

A mai nap sem volt sokkal másabb, ő vagy két méterrel előrébb futott, és így is tudtam, hogy ez közel sem a maximális sebessége. A végső, hosszú egyenesnél bár küzdöttem, nem értem utol. A kapu előtt hirtelen megfordult, én pedig az ölébe ugrottam, és szorosan átöleltem a nyakát és arcomat nevetve a vállára hajtottam.

-          Mennyi is az állás? Jaj, nem emlékszem pontosan… - játszotta meg, mire még jobban felnevettem, bár így levegőért kapkodva kicsit nehézkes volt a dolog. Leugrottam róla, és megpaskoltam a mellkasát.

-          Harminckettő-tizenhárom – válaszoltam tettetett szomorúsággal, de zihálásom közepette nem ment az ajaklebiggyesztés, így felemásra sikerült a produkcióm.

-          Ó, tényleg – csapott a homlokára, majd magához rántott, és csókot nyomott a számra. – Reggeli hazafelé?

-          Oké, de csak valami könnyűt – egyeztem bele.

Általában együtt szoktuk tölteni az éjszakákat, vagy nála, vagy a szállodában nálam, de most az esküvős mizéria miatt külön aludtunk. Ám Chris így is visszakísért, út közben pedig ettünk egy-egy hot-dogot.

-          Délután találkozunk – búcsúzott, én pedig mosolyogva hozzábújtam.

-          Bárcsak túllennénk már ezen! – sóhajtottam. – Semmi kedvem ahhoz a sok emberhez.

-          Aha… vagy inkább Mike-hoz.

Vetettem rá egy amolyan „ki se kellett volna mondanod” pillantást, majd egy csókkal később elindultam a szobám felé. Már tényleg olyan volt, mintha mindig is itt éltem volna, a személyzet szinte minden tagja ismert, ahogyan én is őket, így mindig integetve és köszöngetve mentem végig az épületen.

A liftből kilépve végigsétáltam a folyosón, s az ajtó mellett támaszkodó alakra csak akkor lettem figyelmes, mikor végre sikerült előhalásznom a kártyámat a zsebemből.

-          Hello, Helena – a hangja ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Ugyanúgy irritált.

-          Mit keresel itt? – kérdeztem rögtön, nem vettem a fáradtságot arra, hogy köszönjek neki. Szőke haját átdobta a vállán, s beleharapott dús alsóajkába. Hogy gyűlöltem! Olyan meseszép volt. Bár ugye egy alma lehet gyönyörű piros kívülről, semmi haszna, ha belül rohad.

-          Téged, természetesen.

-          Miért?

-          Bemehetnénk esetleg? – intett az ajtó felé. Nyilvánvaló volt, hogy olyasmiről akar velem beszélni, amiről senki más nem tudhat… vagy ki akar nyírni, ki tudja?!

-          Hogy találtál meg?

-          Vannak ismerőseim erre-arra…

Igyekeztem nem pofáncsűrni ezt a ribit, így gyorsan kinyitottam a szobámat és beljebb tessékeltem, remélve, hogy így hamarabb letudhatom az egészet.

-          Szóval, Kim, mit tehetek érted? – nem mintha bármit is akartam volna tenni érte!

-          Nos, valójában tudom, hogy éppen… nagyon szerelmes vagy Chris Pine-ba… állítólag – kezdte vontatottan, gonoszul mosolyogva. – Ennek ellenére te is, meg én is tudjuk, hogy Mike-ot szereted.

-          Chö… - ennyi volt a reakcióm és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. Habár csapzott voltam, és meglehetősen izzadt, mégis egy percre sem engedtem, hogy meglássa, fáradt vagyok, és legszívesebben lehuppantam volna egy tíz percre pihenni. Úgy éreztem, mintha egy csatatér kellős közepén ácsorognék, velem szemben az ellenséggel, Kimmel.

-          Lenne pár ötletem, hogyan szabaduljunk meg Fannitól – ezen elképedtem volna, de továbbra is rezzenéstelen arccal néztem rá. – Ő veszélyes ránk nézve, de nem kivitelezhetetlen, hogy valahogy megoldjuk, hogy Mike szakítson vele.

-          Miért most? Már majdnem egy éve eljegyezte.

-          Mert hezitál – vigyorgott elégedetten, én pedig felvontam a szemöldököm. – Ó, hát nem vetted észre? Szerinted miért nem intézik még az esküvőt? Nem is jártak egy évig, és megkérte a kezét, de tovább nem lépett. Meg sem fordult a fejedben a kérdés, hogy miért?

-          Van saját életem, nem érek rá azon agyalni, hogy Mike miért nem vette még el Fannit – kétségtelen, hogy volt valami abban, amit mondott.

-          Aha, hát persze – bólintott nyugodtan, látszólag nem akarta kihúzni a gyufát. Tényleg abban hitt, hogy belemegyek a játékaiba. – Mindenesetre el tudnánk szakítani őket, hidd el nekem!

-          És aztán mi lenne? – kérdeztem szenvtelenül.

-          Te meg én… mi már egyforma esélyekkel indulnánk. Fanni csak egy betolakodó. Elcsavarta Mike fejét, de nem több egy senkinél… - várt pár pillanatig, majd felnevetett. – Látva, hogy meg sem próbálod védeni a saját rokonodat, feltételezem, hogy te is gyűlölöd őt. Akkor miért ne? Közülünk pedig nyerjen a jobbik.

Néhány percig csak álltunk ott, és néztük a másikat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy itt van és tényleg Fanni kikuglizásába akar bevonni. Ez a nő nem ép, az biztos! Ennek ellenére nem mutattam semmilyen érzelmet, de mivel késésben voltam Evelintől, végül rávettem magam, hogy „hozzam a formámat”.

-          Sosem ártanék Mike-nak! Márpedig Fanni bármilyen nemű csőbe húzásával ezt érnénk el - nem akartam az orrára kötni, hogy egyáltalán nem beszélünk egymással Mike-kal, és látszólag ő ezt nem tudta. – De ne hidd azt, hogy hagyni fogom neked, hogy akár egymagad árts nekik! – az arca elfehéredett. Talán a dühtől, talán a döbbenettől, hogy tulajdonképpen fenyegetni próbálom. – Bármikor keresztbe tehetek neked. Amikor csak akarok, és hidd el, tudni fogom, ha valamiben mesterkedsz! Ami pedig azt illeti… bármikor le tudnám gyűrni a húgomat, amikor csak akarnám. De nem akarom. Ezen van a hangsúly. Mike Fannival van, én is megtaláltam a páromat. Neked is így kéne tenned, és leszállni róluk! – figyelmeztetően pillantottam rá, és magam is meglepődtem, hogy milyen jól megy a fenyegetőzés. Mikor lettem ilyen kegyetlen?

-          Nem, Helena… - csóválta meg a fejét lassan, elgondolkozva. – Nem nyomnád le, és ezt te is tudod. Mike választott… de nem téged – mosolygott gonoszul.

-          Nem, Kim – most rajtam volt a sor, hogy gúnyosan vigyorogjak rá. – Valójában nem választott, mert sosem adtam a tudtára, hogy lenne igazán választása. Most pedig takarodj a szobámból, és ne feledd, hogy figyellek! – újra falfehér lett, a tekintete pedig villámokat szórt.

Reméltem, hogy eléggé komoly – fenyegető? - voltam ahhoz, hogy lemondjon a terveiről, de azért eldöntöttem, hogy szólok valakinek a dologról.

A megbeszéltek szerint a srácok és a lányok külön töltik a nap nagy részét. Evelin, Fanni, Shiori, Lux, Amber és én Eve és Chez új házában, míg a srácok Bradnél gyűltek össze. Christ is hívták, mert persze pofátlanság lett volna kihagyni a pasimat a dologból, de Chris kedvesen visszautasította az ajánlatot, hiszen ő Tomot várta ma.

Nyolcra oda is értem, persze le is lettem cseszve, hogy mégis hol a pokolban voltam. Erre csak azt válaszoltam, hogy pont ott. Hát mindenki csak lesett, de nem mondtam többet.

Evelin eléggé furcsa volt az utóbbi időben. Nagyon terhes volt. A hangulata úgy ingadozott, mint ahogy a pleisztocén eljegesedések követték egymást. Chester ezen csak nevetett – állítólag -, én meg forgattam a szemem álló nap. Nem volt elviselhetetlen, csak néha minden ok nélkül elszomorodott. Legtöbbször azon, hogy kövér. Mondtam neki, hogy nem kövér, csak kurvára terhes. Közölte, hogy a kettő nem szinonimája egymásnak.

A délelőtt szépüléssel telt, ahogyan Shi hívta az eseményeket. Mindenféle arcpakolások, frizurakreálás, körömfestegetés, lányos csevej – nekem lecsúszott pár pohár vodkanarancs is.

Egyébként ezeket a dolgokat rábíztuk Shiorira, már ami a hajat és a sminket illette. Ő volt a modell, ő értett ezekhez, így hagytuk magunkat.

Szerencsére Eve nem ragaszkodott ahhoz, hogy mi, a koszorúslányai – én egyben tanú is voltam – ugyanolyan ruhában legyünk.

Fanni egy mélybordó, hosszú ruhát viselt, a haját göndör tincsekben feltűzték, és a sminkje is hasonlóan bordós lett. Igazán szép volt.

Shiori egy barack színű, feszülős, rövid ruhát vett fel, hosszú, szőke haját pedig szabadon hagyta lógni, a sminkelést pedig nem vitte túlzásba. Egyszerű volt, és gyönyörű.

Lux egy zöld ruhát viselt, amely a földet súrolta, és a sminkje is igazodott a zöldhöz, a haját pedig hullámosan hagyta.

Amber ruhája volt talán a legszebb az összes közül, nekem legalábbis. Vörös volt, olyan igazi, élénk vörös, ami tökéletes kontrasztot alkotott fehér bőrével, és világoskék szemeivel. A sminkje nagyjából kimerült egy kis tusban és vörös rúzsban. Ő volt a legszebb, persze Evelin után.

Maga a menyasszony egy csodaszép, kismamának készült csipke és selyemruhában volt. Hosszú uszályt húzott maga után, és a sminkje kellemesen lágy lett. Tökéletesen illett hozzá, a haját pedig egy elegáns kontyba tűzte.

Ami engem illetett, én Chris szemszínéhez öltöztem, így talán én lógtam ki a legjobban a sorból. Még sosem láttam sötétkék, rövid ruhás koszorúslányt. A cipőm fekete volt, magas sarokkal, amin kék strasszkövek díszelegtek. A sminkem is kék volt, és a hajamban a kontytűkön is kék, virágot mintázó kövek sorakoztak. Nagy nehezen rászántam magam, hogy a Cheztől és Mike-tól kapott születésnapi ékszereket viseljem. Valahogy nehéznek éreztem a gyémántokat, persze tudtam, hogy ez csak lelki eredetű dolog.

Délután háromra elkészültünk, és a kocsiban ülve már nézegettem, hogy Chris üzent, hogy Tom megérkezett, és már a helyszínen vannak.

A helyszín maga a tengerparton volt, egy kisebb hotelben, amit szinte csak esküvőkre használtak. Így a vendégek tényleg addig mulattak, amíg csak bírták, és a szobák a rendelkezésükre álltak. Ez Chez ötlete volt, ami valljuk be, jó volt, tekintve a sok Magyarországról érkező vendéget. Evelinnek is „csupán” három másik testvére volt, akiknek már saját családjuk volt.

A hotel maga gyönyörű volt és rettentő bájos. Hatalmas kertje volt hátul, ahol pálmafák és virágok ezrei sorakoztak. Most egy hófehér sátor és tánctér is helyet kapott, körülötte asztalokkal és székekkel. A díszek halvány rózsaszínek és kékek voltak. Ahogy körbenéztem, úgy éreztem, egy ilyen helyen én is szívesen férjhez mennék.

Evelint gyorsan feltessékeltük a legfelső emeletei lakosztályba, ahol majd a nászéjszakájukat is töltik. Senki sem akarta, hogy a vőlegény meglássa a menyasszonyt a szertartás előtt.

Láttam én Evén, hogy ideges egy kicsit, de úgy gondoltam, hogy nem szólok neki semmit, ahogy a többiek sem. Ezt magában kell lerendeznie, és szerintem teljesen normális, ha valaki kicsit ideges az esküvője előtt. Ez normális, pláne az ő állapotában.

-          Most írt Chester, hogy ők is megérkeztek – adtam a tudósítást. – Beszélnem kell vele, nemsokára visszajövök – már tettem is vissza a telefonomat a kis táskámba, és rájuk sem nézve igyekeztem kifelé, de Evelin megállított.

-          Miről? – a hangja halk volt, és ahogy szembefordultam vele láttam a szemében valamit. Nem tudom mit.

-          Semmiség – legyintettem, és már ott sem voltam.

Beszálltam a liftbe, és lementem három emeletet, majd benyitottam a szobába.

Igazából meglepődtem, hogy Chris és Tom is itt voltak, ott ültek Brad és Phoenix között. Elsőként Rob toppant elém, megölelt, megpuszilt, majd őt követte Phoenix. Ők ketten maradtak nekem a bandából igaz barátnak, a többiek… elvesztek út közben. Ennek ellenére Brad is mosolyogva fogadott, ahogy Joe is, Mike csak biccentett, míg Chez érdeklődve mért végig. Elég furcsa helyzet alakult ki. Annyira fontosak voltak nekem, hogy rettentően fájt, hogy Mike miatt majdnem mindüket elvesztettem.

-          Nocsak, a szőke herceg! – pillantottam Tom felé, miután Joe is elengedett. Olyan igazi Felton-mosolyt villantott, majd felpattant a kanapéról, én pedig meg sem álltam addig, míg a karjai közt nem végeztem.

-          Hiányoztál! – motyogta a hajamba, én pedig a válla fölött a nagy ölelkezésben Chrisre pillantottam. Gyönyörű kék szemeivel minket nézett, ajkain édes mosollyal. Ő pontosan tudta, mennyire fontos nekem Tom.

-          Te is nekem! És milyen fess vagy – néztem végig rajta, mikor kicsit eltávolodtam tőle. Egy szürke öltönyt viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel. Ugyanolyan színe volt, mint Chrisének, és mint az én ruhámnak. Direkt alakítottuk így, az összetartozásunk jele. Hadd pukkadjon meg a nép!

-          Köszönöm! Te is igazán gyönyörű vagy! – éreztem, hogy elpirulok, így csak bólintottam.

-          Minden rendben volt? – kérdeztem Chrisnek célozva, aki csak bólintott. – Chester, beszélni szeretnék veled!

Egyből elindultam kifelé a folyosóra, majd mikor ő is követett, becsuktam az ajtót. Felnéztem a sötét szempárba, majd elkezdtem igazgatni a nyakkendőjét.

-          Ideges vagy – állapította meg.

-          Ma elég érdekes reggelem volt – kezdtem.

-          Képzelem… - forgatta meg a szemét, mire megütöttem a mellkasát.

-          Seggfej! – persze, hogy arra gondolt, hogy Chris és én mit is művelhettünk az ágyban, pedig ilyesmiről aztán tényleg szó se volt. – Nem mintha közöd lenne a nemi életemhez… - erre csak hallgatott. – Szóval reggel volt egy látogatóm. Kim.

-          Kim? – kérdezett vissza azonnal, ő is sejthette, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

-          Igen. Tett egy ajánlatot.

-          Ajánlatot? – most már igazán láttam rajta, hogy aggódik. Összeráncolta a szemöldökét.

-          Arra, hogy valahogy elszakítsuk Fannit Mike-tól – erre csak hatalmas szemekkel pislogott. – Nem tudom, hogy pontosan mit akar, és elég rendesen a tudtára is adtam, hogy vonuljon vissza, mert széttépem, de…

-          Ráállítok valakit.

-          Köszönöm! – tudtam, hogy Chester ismer pár magánnyomozót, és egyszerűen tudtam, hogy segíteni fog. Hiszen olyan masszívan kiáll mindig Mike mellett.

-          Igazán nincs mit. Ha lesz valami, szólok.

-          Oké.

-          Léni… én… ne haragudj! – kért halkan, nekem pedig bár jól esett ez, mégsem tudtam teljesen szemet hunyni az elmúlt időszak felett.

-          Nem haragszom, Chester. Egyszerűen csak szeretném élni az életem.

-          De már nem leszünk ugyanolyan jóban, igaz? – szomorúnak tűnt.

-          Én ugyanúgy szeretlek, mint mikor megismertelek, de kell egy kis idő, míg helyreállnak bennem a dolgok – egy kicsit álltunk csendben és néztünk egymás szemébe. Tudtam, hogy bánja a dolgot. Mindent. – Amúgy sem te vagy a hunyó, ezt mindketten tudjuk.

-          Mike is bánja, hidd el! – nem tudtam válaszolni, mert Brad lépett ki az ajtón.

-          Lassan kezdünk. Küldd a lányokat le, meg mit tudom én, amit kell… - legyintett, de még vigyorogva hozzátette. – Lux?

-          Dögös – bólogattam nagyokat, és hamisan mosolyogtam. – Majd csorgathatod a nyálad!

Visszamentem a lányokhoz, Fannit, Luxot, Ambert és Shit kitessékeltem a szobából, majd lekísértem őket. Elmondtam újra – nem mintha nem vettük volna át ezt már ezerszer -, hogy ki mikor indul, és mit kell csinálnia, köszöntem az ismerősöknek, majd elindultam vissza Evelinért, akit a lenti hallba kellett hoznom, hogy onnan majd az apjával az „oltár” elé sétálhasson.

**

Mike ott állt Chez mellett, a vendégsereg ott ücsörgött a székeken, én pedig végigsiettem a sorok között, ahol Evelin is végig fog sétálni. Célzatosan Mike-ra szegeztem a pillantásomat, aki rögtön érdeklődve fordult felém.

-          Mike, anyukád keres a benti telefonon. Azt mondja, hogy van valami… gond, és nem tud elérni, bejönnél kérlek? – úgy szuggeráltam, hogy féltem, túl feltűnő. Mike szemöldöke a homloka közepéig szaladt, és már nyúlt volna a zsebéhez, hogy elővegye a mobilját, de elkaptam a kezét, és kicsit megszorítottam.

-          Rendben – mondta lassan. – Mindjárt jövünk! – mondta Cheznek, aki biccentett, én pedig behúztam Mike-ot a hotel halljába.

-          Van egy kis… problémánk! – suttogtam, s kicsit megugrottam a hátamra simuló érintéstől. Chris volt az, szemében pedig csak idegességet láttam.

-          Miféle probléma?

-          Hát… - kezdtem, de Chris kimondta helyettem.

-          Eve eltűnt.

Csend. Mike csak pislogott hol rám, hol Chrisre, majd kifelé Chez felé. Láttam az arcán, hogy nem tudja hova tenni a dolgot, és eléggé kétségbeesett fejet vágott.

-          Figyelj, mi elmegyünk megkeresni. A lányokat már izzítottam, átkutatják a hotelt. Amint megtaláljuk minden mehet az eredetiek szerint.

-          És ha nem? Szerinted miért tűnt el? Nyilván nem akar…

-          De, akar. Nem tudom miért ment el, de majd kiderül! – hurrogtam le. – Állítsd rezgőre a telefonod, és majd értesítelek.

-          Léni, körülbelül tíz perc múlva kezdünk!

-          Csinálj valamit, tartsd fel őket! Főleg Chezt! Nem tudhatja meg, világos?

Tomnak meghagytam, hogy maradjon a vendégek között. Chesternek így is feltűnhet hogy se egy koszorúslány, se Chris nincs a helyszínen.

Természetesen Eve nem volt a hotelben, és mikor ezt közöltem Mike-kal sms-ben, nem volt épp boldog. Chester kezdett nyugtalan lenni. Ám mivel Eve terhes volt, ráfoghattuk arra, hogy rosszul lett, és csak egy kis idő kell, míg helyre jön. Mike-nak elég nehéz volt visszatartania az aggódó vőlegényt, hogy ne menjen fel Evéhez.

Nem volt könnyű kisakkozni, hol lehet. Chris vezetett, én pedig navigáltam. Evelin ott gubbasztott a régi lakásában, menyasszonyi ruhában, és kedvetlenül. Szemeiben könnycseppek csillogtak, ahogy a kanapén összekuporodva ült.

Chris rám pillantott, és láttam a szemén, hogy egyáltalán nem érti, miért van ez. Valójában én sem tudtam.

-          Eve, már fél órája el kellett volna kezdeni a szertartás. Mi a baj? – leguggoltam elé, és kérdőn néztem rá, miközben megfogtam a kezét.

-          Én… te és Chez… - felpillantott Chrisre, és mintha ettől összezavarodott volna. – Azt hittem… szóval… amikor elmentél, hogy beszélj vele…

-          Ah, Eve, ne idegelj! – csattantam fel. – Komolyan az esküvőd előtt öt perccel kezdesz kételkedni? És mégis kiben nem bízol? Benne vagy bennem? – nem zavart, hogy most, a terhessége alatt először beszélek vele csúnyán. Tekintete újra Chrisre tapadt. – Chris van itt velem, Evelin, mert ő a párom. Mert őt szeretem. Neked viszont döntened kell, akarod-e Chestert vagy nem?

**

A szertartás nem volt hosszú, de igazán szépre sikerült. Természetesen nem bírtam megállni könnyek nélkül, és a legszebb az volt benne, amikor össze-összepillantottunk Chrisszel. Vajon ő is arra gondolt, amire én? Hogy mi is állhatnánk majd egyszer egymás előtt örök hűséget és szerelmet fogadva? A mosolyából ítélve valószínűleg igen.

Heléna Pine…

-          Mi volt ez az egész? – kérdezte suttogva Mike, mikor mindenki az ifjú pár köré gyűlt, hogy gratulálhassanak. Intettem neki, hogy húzódjunk kicsit arrébb, és az egyik sátortartó oszlop mögé álltunk.

-          Evelin elbizonytalanodott.

-          Nem mondod! Magamtól rá se jöttem volna. De miért? – megforgattam a szemem cinikus hanglejtésén.

-          Félreértette, amikor ma mondtam, hogy beszélnem kell Chezzel. Azt gondolta, hogy még van köztünk valami.

-          És nincs?

Olyan pillantással jutalmaztam a kérdését, hogy azonnal bűnbánó fejet vágott, és visszakozott. Én nem tudom miért ilyen szemét velem állandóan, de már kezdek ebbe nagyon belefáradni.

-          Mintha ugyan nem tudnád, hogy nincs! – sziszegtem dühösen. – Szeretem Christ, ezt jó lenne, ha végre mindenki felfogná!

-          Remek, köszönöm, de nem kértem ömlengést a pasidról! Csak gondoskodj róla, hogy Chester sose tudja meg, hogy Eve lelépett! – morgott, én pedig már léptem is volna le, hiszen seggfejsége ma sem ismert határokat, de egy hang félbeszakított minden gondolatmenetet a fejemben.

-          Hogy mit csinált?

-          Uram Isten! – suttogtam, és megfeledkezve Mike összes stiklijéről, a mellkasához nyomtam a homlokom és szorosan lehunytam a szemem. Csak ezt ne! – Mondd, hogy ez nem Chester! – susogtam, és Mike automatikusan a derekam köré fonta a karjait, mintha ezzel megvédhetne és eltakarhatna a világ elől.

-          Léna! – reccsent rám Chester, de egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemem. Ebből mi lesz! Sosem szabadott volna megtudnia! Micsoda fájdalom!

-          Chester, figyelj, ez nem… - kezdte volna Mike, de nem tudta befejezni, Chez faképnél hagyott bennünket.

**

Csak ültem a folyosón Chris mellett a padlón és néztem, ahogy Mike fel-alá járkál, míg Csicsi velünk szemben támasztotta a falat. Az ajtón keresztül tompán kiszűrődtek hangok. Chester kiabálása.

-          Na, mi a helyzet? – sétált felénk Tom a liftből. – Lent már nagyon kérdezősködnek, és így, hogy minden tolódik elég nagy a fejetlenség a konyhán is.

-          Kit érdekel a konyha most? – zendült fel Mike.

-          Mike! – szóltam rá figyelmeztetően, de ő rám se nézett. Fannira pillantottam, akinek az arcáról tisztán le lehetett olvasni a feszültséget.

-          Hagyd csak! – legyintett Tom, és leült a másik oldalamra.

A szobából többször kihallatszott a nevem, és hát az világos volt, hogy Chester tajtékzik.

Nagy levegőt vettem, odanyúltam Chris karjáért és rápillantottam az órájára. Tényleg kínos csúszásban voltunk. Ránéztem az arcára, és intettem egyet a fejemmel az ajtó felé, mire megvonta a vállát.

Felpattantam, megigazítottam a ruhámat, majd végignéztem a többieken.

-          Mindjárt jövök! – mondtam csendesen, és benyitottam a szobába.

Mike szemszöge:

Valójában felesleges lett volna Léninek becsuknia az ajtót maga mögött, mert kristálytisztán lehetett hallani az ordítását. Sosem hallottam még ennyire hangosan kiabálni, pedig összevesztünk már egy jó párszor.

Kihasználva az alkalmat, hogy nincs itt, újra rápillantottam a földön ülő párosra.

Tom Felton nem volt ellenfél – legalábbis a jobb napjaimon ezt mondtam volna, de mostanra világosabb volt, mint a nap, hogy Léni szívében nagyon is előkelő helye van az angolnak. Valószínűleg előrébb van a ranglistán, mint én, vagy bárki más a baráti körünkből.

Hol vannak már azok az idők, amikor mi mind jóban voltunk és Léni meg én elválaszthatatlanok voltunk?

Tom elvette tőlünk őt. Ahogyan Chris is. Inkább bele sem akartam gondolni, hogy milyen lehet, amikor kettesben van Lénivel. Egyszerűen furcsa volt. Még jó, hogy nekem itt van Fanni…

Léni szemszöge:

Miután hárman kiléptünk a szobából, rekedten ugyan, de közöltem, hogy mehetünk vissza a násznéphez. Összekulcsoltam a kezem Chrisével, és a fülébe suttogtam, hogy minden rendben. Chez és Evelin is fogták egymás kezét, és mindkettejük arcán látszott, hogy bánnak mindent és ezután csak jól szeretnék magukat érezni a lagzijukon. Helyes!

A kis, kerek asztalnál öten ültünk: Chris, Tom, Amber, Phoenix és én. Mi öten legalább el tudtunk beszélgetni egymással, Phoenix jófej volt a srácokkal. Én Tom és Chris között ültem, és nagyban csipegettem az ínycsiklandozó vacsorából, míg a többiek beszélgettek.

Csak ültem ott, szabad bal kezem Chris combján pihent. Annyira sok minden történt már ma, hogy egy kicsit ki kellett kapcsolnom az agyam.

Olyan jó lenne, ha csak simán mehetne az életem. Tommal jókat beszélgetnék telefonon, skype-on, elmennék hozzá Angliába nyaralni, Chrisszel pedig úszkálhatnék a rózsaszín porcukorban. De nem. Nekem ez nem jár.

-          Kérsz valamit inni? – suttogta a fülembe Chris, mire felé pillantottam. Olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az orrunk, így mosolyogva röviden megcsókoltam.

-          Igen, kérek. Amit te is iszol az jó lesz – Chris elment italokért, Tommal együtt, így hárman maradtunk. Phoenix ezt ki is használta.

-          Mi volt ez az incidens a szertartás előtt? – kérdezte, mire Amberre pillantottam.

-          Nem mondtam el, gondoltam… - nem fejezte be a mondatot barátnőm, csak megvonta a vállát.

-          Semmi különös, majd elmesélem – hárítottam. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, mi történt.

Miután Chris visszatért, beszélgetni kezdtünk a filmről, meg a harmadik könyvről, és Phoenix igazán érdeklődő volt. Sokat meséltem az elképzeléseimről. Olyan jól esett a saját kis munkámról csevegni!

Miután Chez és Eve megnyitották a táncot, Mike toppant mellénk, és felkért. Dobtam egy mosolyt Chrisnek, majd belecsúsztattam a kezem Mike-éba, és követtem a parkettre.

-          Nem lesz féltékeny, ugye? – kérdezte halkan, én pedig, hála a magas sarkú cipőmnek, most ugyanolyan magas voltam, mint ő, így a szemébe néztem.

-          Nem. Tudja, hogy szeretem, és nem az a fajta, aki ugrana az ilyesmire.

-          Aha… - kicsit csendesen topogtunk körbe. – Mi van velünk?

-          Mi lenne? – vontam fel a szemöldököm.

-          Jó régóta nem beszéltünk, és még a melóban sem nagyon látlak.

-          Megcsinálom a munkám, de ehhez nem kellesz te is – igen, kicsit kemény voltam, de egyszerűen belefáradtam a csatákba és rövidre akartam ezt zárni.

-          Mikor lettünk ellenségek, Léni? – szemeiben kíváncsiság bujkált.

-          Ellenségek lennénk?

-          Úgy néz ki.

-          Te vagy az, aki folyton veszekszik, és keresztbe tesz nekem – elnéztem a válla felett a többi táncolóra. Nem tudtam a szemébe nézni többet.

-          Mindig nyomós okom van rá, amikor…

-          A nagy szart! – sziszegtem dühösen. Valahogy mindig elérte, hogy a kedvetlenségből és fásultságból átcsapjak mérgesbe. – Csak nem tudod elviselni, hogy az életem nélküled is megy tovább – olyan erősen szorította meg a jobb kezemet, hogy szinte felmordultam. De csak szinte.

-          Ez nem igaz, Léni!

-          Akkor? Csak ennyire nem érdekel, hogy a film, ami az én kibaszott könyvemből készült, kap-e rendes zenét? Inkább a robotok, mint én?

-          Autobotok.

-          Kapd be, Mike! – morogtam, és továbbra is kitartóan elnéztem mellette.

-          Nélkülem azért kevés lettél volna ehhez! – azonnal megtorpantam, ő pedig nekem ütközött, de mindketten szilárdan álltunk a lábunkon. Mit mondott?

-          Fejezd be, hogy undorító módon viselkedsz velem! – mondtam keményen, és elengedtem a kezét. – Igazad van, ellenségek vagyunk. De mindez miattad van, és nem fogom többé lenyelni a szemétségeidet.

-          Mintha eddig lenyelted volna. Állandóan veszekedsz velem és mindenki mással is!

-          Ó, Mike! – nevettem fel cinikusan, mire többen is felénk néztek. – Nem lennék nélküled sehol? Kevés lennék mindehhez? Számtalanszor megköszöntem már, amit értem tettél, de vésd jól az eszedbe, hogy már nincs rád szükségem. Egyikőtökre sincs. És csak hogy tudd… mint az ellenséged, most figyelmeztetlek! – közelebb hajoltam hozzá, és mélyen, dacosan a szemébe néztem. – Porig égethetném a világodat, és meg is fogom tenni, ha továbbra is így folytatod. Darabjaidra foglak zúzni, mert megtehetem. Saját erőmből – olyan döbbenten nézett rám, mint még soha. A hangom karcos, rekedt volt a Chezzel és Evelinnel való ordítástól, s így valahogy még nyomatékosabban hangzottak a szavaim.

Elléptem előle, és visszamentem az asztalhoz. Chris halkan megkérdezte, hogy mi történt, nyilván látta a jelenetet. Csak legyintettem, hogy később elmesélem.

A továbbiakban mosolyogva néztük a násznépet, a játékokat, és Chrisszel nagyon sokat táncoltam. Néha Tom is lekért, de egyébként talált egy lányt, aki Eve kollégája volt, így ő se maradt egyedül annyira.

Megpróbáltam félretenni ezt az igen komolyra és véresre sikerült dolgot Mike-kal, és ez Chris mellett, vele táncolva, csókolózva, nevetve, egészen jól sikerült.

Így Mike-on kívül mindenkivel táncoltam a bandából, de igazából csak Chrisszel voltam elfoglalva. Úgy éreztem, ki sem látszom a szerelemből. Akárhányszor belenéztem azokba az igéző kék szemekbe, mindig úgy éreztem, hogy a lábaim megremegnek, és a szívem kiugrik a helyéről.

-          Tudod, hogy nagyon, de nagyon szeretlek? – suttogtam a fülébe egy lassabb zenénél, és arcomat a nyakhajlatába temettem. Apró csókokkal halmoztam el a bőrét. Imádtam.

-          Tényleg? – mosolygott. Imádtam.

**

-          Na, ezt a házat megnézhetnénk – mutatta a telefonja kijelzőjét Tom, én pedig végiglapoztam a képeket.

-          Hol van pontosan?

-          A Laurel Canyonban. Körbe van véve fákkal, szerintem pont jó lenne.

-          Phoenix, Chester akar veled beszélni – hallottuk meg Mike hangját, de nem fordultam felé. – Mit csináltok, srácok?

-          Házat mutatok Léninek – válaszolt Tom.

-          Minek? – jött a gyanakvó kérdés, majd éreztem, hogy megtámaszkodik a székem támlájában és közelebb hajol, rápillantva a telefonra.

-          Veszünk egy házat. Léni nem lakhat örökre egy szállodában – a szemem sarkából láttam, hogy Mike rám, majd Tomra, végül Chrisre pillant.

-          Mármint… Léni meg…

-          Én – bökte ki Tom, én meg továbbra is az úszómedencés, gyönyörű szobákkal teli házat néztem.

-          Te összeköltözöl Tommal? – a kérdést nyilván nekem tette fel, de basztam rá. – És te hagyod? – ezt meg Chrisnek.

-          Miért ne hagynám?

-          Mennyibe kerül? – kotyogtam közbe. Totál nem voltam ma már kíváncsi Mike-ra.

-          Kettő milla.

-          Azt a rohadt! – motyogtam. – Kurva drága, de gyönyörű.

**

Evelin, bár nagyon terhes volt, ragaszkodott hozzá, hogy a zene pörgős legyen. Így hát Chrisszel egész este pörögtem, forogtam, a kontyomból ki is bomlott pár tincs, és nagyon melegem is volt, de rettentő jól éreztem magam. Úgy hittem, Chrisszel még az Antarktiszon is jó lenne.

Aztán egyszercsak elhívott, kisétáltunk a kertbe, és elvezetett egy padhoz, ahol az ölébe húzott.

-          Tudod, hogy milyen nap van ma? – kérdezte mosolyogva, én pedig beletúrtam a hajába, ami kicsit nedves volt a sok tánctól.

-          Tudod, mi a véleményem a Valentin napról! – nevettem.

-          Tudom, ezért nem is vettem neked semmit. Csak gondoltam csendben, kettesben is elmondanám, hogy nagyon szeretlek! – azok a kék szemek úgy csillogtak, mint egy tűzijáték.

-          Én is nagyon szeretlek!

Szorosan hozzá bújtam, és alaposan megcsókoltam. Legszívesebben kigomboltam volna az ingét, hogy végigcsókoljam a testét, de nem volt alkalmas a hely. Viszont van egy egész élet, hogy ezt élvezhessem, és szerethessem őt.

Ugye van?