The Catalyst - Chapter 22.

22. All monsters are human

A hónapok csak úgy elfutottak mellettem, miközben próbáltam minden téren helyt állni az életemben. Segíteni Reednek Los Angelesben a terápiájával meg visszarázódni a mindennapokba az elvonó után, együtt lenni Adammel New Yorkban, megírni Reed könyvét és valamicskét a sajátomon is gondolkodtam.

Reed és Zach találkoztak miután kiengedték az elvonóról, de nem bonyolódtak újra kapcsolatba. Az idők folyamán mindig tudtam, hogy tartják a kapcsolatot, próbáltak egyensúlyozni a barátság és a szerelem határán, de nem igazán tudtam, hogy mennyire kötődnek még egymáshoz, vagy hogy ez a kötődés még igazi-e, vagy az elmúlt időknek köszönhető hogy előre akarnak-e lépni, vagy pont vissza.

Adam forgatta a sorozatát, aztán szervezett még felolvasó esteket, szerepet vállalt egy filmben és velem is sokat törődött. Viszont iszonyatosan bűntudatom volt, mivel egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyunk összeillőek, és ezt megint csak nem értettem. Amikor megismertem annyira magával ragadott, és úgy éreztem, hogy ő lehet a választottam, de aztán valahogy kiütköztek a különbségek. Ő nyugodt volt és erős, én meg folyton problémáztam, hol Reeden, hol a munkámon, hol azon a hülye esküvői meghívón.

Mike és Fanni október elejére tervezték, hogy egybekelnek, és természetesen engem is meghívtak. Örültem nekik, komolyan úgy hittem, hogy ők egy pár, és jók együtt, hogy nekik a külön töltött idő nem a véget jelentette, hanem egy új kezdetet. Mégis minden egyes alkalommal, ahogy megláttam az ezüst betűkkel nyomtatott szöveget a kis kártyán, elszorult a torkom.

Miért van az, hogy másoknak mindig összejön az élet, nekem meg mindig van valami dráma?

Ami a munkámat illette, egyetlen sort sem tudtam leírni, mintha kifogyott volna a víz a kútból. Hiába dobtam le újra és újra a vödröt, üresen húztam vissza. Szerencsémre a kiadónál nem nyaggattak annyira, mint amennyire szerintem megérdemeltem volna, bár tény, hogy az egyik legsikeresebb írójuk voltam, azon nem kellett aggódnom, hogy azt mondják, hogy mehetek ahova akarok.

Adam szeptemberben döntött úgy, hogy nekünk jobb lenne külön utakon, és nem tudtam hibáztatni ezért. Szerettem őt, de közel sem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

-      A múltban élsz, ezt már többször mondtam neked ezelőtt is – mondta nyugodtan, mikor a nappalijában ültünk, és a kapcsolatunkról beszéltünk. – És én nem élhetek a múltban, tudod jól.

-        Tudom, de nem igazán értem, hogy miért mondod ezt, mert-

-        Az ő zenéjére írsz, amikor írsz, vagy próbálsz írni – intett a kisasztalon heverő meghívó felé. – És mind a ketten tudjuk, hogy kinek a mintájára képzeled el a főhősödet min-den al-ka-lom-mal.

Csend telepedett ránk. Őszintén szólva dühös lettem, mert nem tetszett az, ahogyan rám akarta kenni a kapcsolatunk végét, mintha én megcsaltam volna őt, pedig szó sem volt ilyenről. Nem tudtam, hogy visszanyeljem-e a kikívánkozó szavakat, vagy inkább adjak nekik hangot. Ő törte meg a hallgatásunk.

-    Mondd, hogy nincs igazam, Hel! Cáfolj meg, és mondd, hogy nem vágysz valamelyik hősödre!

-    Milyen hősömre? – kérdeztem reménytelen felháborodással.

-   Mike-ra vagy Chris-re. Nem vagy túl rajtuk, sőt… ha valaki túl akar lenni az exén, akkor nem keresi őket.

-   Nem is kerestem Christ – kicsit még magamnak is úgy hangzottam, mint egy makacs kisgyerek.

-    Állandóan visszaolvasod a legutóbbi könyveidet, még azokat a részeket is, amik nem kerültek a nyomtatásba. És azokban ő van.

-     Visszaolvasom, mert nincs ihletem, és különben is, az hogy hasonlít a karakter rá külsőre vagy néhol belsőre is, az egy dolog. Ezek apróbb dolgok, te is tudod, hogy mennyire másképp írok, minthogy rá lehessen ismerni egy hús-vér emberre, hiszen-

-      Szörnyek, tudom – bólintott közbevágva. – Az összes ember az, így vagy úgy.

Nem gondolkodtam el a szavain, minden erőmmel visszautasítottam a jelentését. Jó barátnője voltam, amennyire csak tudtam, és neki nem volt elég. Nem tehettem ennél többet, így hát elfogadtam az álláspontját, összeszedtem a cuccaimat és visszavittem őket a lakásomba, LA-be.

Próbáltam úgy felfogni ezt a szakítást, hogy tényleg jobb lesz így, hiszen Adam egy csodálatos ember, fantasztikus szerető, de mélyebb kapcsolatot nem tudtunk kialakítani a kezdeti lángolás ellenére sem, így pedig tényleg ez a megoldás a legjobb.

Szeptember közepén Fanni már minden nap rámtelefonált, vagy random beállított hozzám, hogy ugyan el kéne hívnom valakit az esküvőjükre, mint a plusz egy főm.

-          Reed nagyon szívesen el fog jönni velem – hárítottam már ezredszerre is.

-          De az nem ugyanaz, mint valami partiképes pasi. Tudod, hogy értem.

-          Nincs senki, akit elhívhatnék – épp a ruhákat terítettem ki száradni és mérgemben már három csipeszt is eltörtem.

-        Adam? – kérdezte csak úgy unottan, közben a zoknikat helyezte el borzalmasan gyűrötten a szárítón.

-        Nem opció – még a fejemet is megráztam, csak hogy nyomatékosítsak. – Annak tényleg vége.

-         Na és Chris?

Ránéztem. Ismertem őt, és sosem volt az a nagyon olyan lány, akit érdekeltek volna a szív útjai, hogy úgy mondjam. Legalábbis nem volt olyan, aki ezekről a dolgokról annyit szeretne fecsegni, és nem éretettem, miért olyan fontos neki, hogy vigyek valakit. Pláne, hogy Christ.

Persze nem hagyott nyugodni a dolog és bár Reed megpróbált lebeszélni róla, én mégis megkerestem Christ. Igen, ha valakit szívesen elvittem volna erre az esküvőre, az ő volt. Nem mertem felhívni, szóval maradtam az üzenetnél.

„Október 2-án lesz Fanni és Mike esküvője. Szeretnem megkérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem?”

Csak egyszerűen, benne van a lényeg és reméltem, hogy elég lesz neki ennyi, hogy tudja, mit érzek, vagy mit szeretnék ezzel elindítani. Írhattam volna hosszabban, szebben, elmondhattam volna neki, hogy hiányzik és hogy Adamnek igaza volt, mindenkiben őt keresem. Meg Mike-ot, de ezt még mindig magamban sem mertem kimondani.

A válasz két gyötrelmes nappal később érkezett, mikor már majdnem azon voltam, hogy felhívom Zach-et, ugyan puhatolózza már ki, hogy megkapta-e egyáltalán, vagy most mi van.

„Semmiképp.”

Egyetlen szó, de felért vagy ezer tőrrel. Rövid, egyszerű és biztosan tudom, mit érez és mit nem szeretne elindítani ezzel. Csak bámultam a kijelzőt, és azon gondolkoztam, hogy mennyivel szebb érzés volt az, amikor a régi sms-ek sorakoztak a képernyőmön és nem ez.

Miért utasít vissza, mikor tényleg nagyon próbálkozok nála már egy ideje? Most tényleg ennyire rossz lenne velem? Hogyan bizonyítsam még neki, hogy komolyan akarom őt?

Még a ceremónia közben is ezen gondolkoztam, mikor a templomban ültünk.

-          Fintorogsz – mormolta élvezettel a fülembe Reed. Persze ő életvidám volt és pörgős és látszólag boldog. Talán nekem sem ártana néhány hónap az elvonón?

-          Nem is – suttogtam vissza és oldalba böktem.

-          Csak arra nem jövök rá, hogy akkor csinálod, ha Mike-to látod, vagy ha Fannit?!

-          Te ezt élvezed, Reed? – kérdeztem rá kissé morcosan.

-          Szerintem vicces, hogy még magad sem tudod – a megjegyzése csípkelődős volt, de a szemei komolyak voltak.

Ezzel elnémított egy darabig, igyekeztem nem pofákat vágni, mikor férj és feleséggé nyilvánították őket, és végig, amikor kézenfogva, boldogan belépkedtek a gyönyörűen kidíszített terembe, amikor mindenki kocogtatta a poharát vacsora közben, hogy csókolják meg egymást, meg amikor eljárták az első közös táncukat.

-          Komoly vagy, mint egy hasmenés – suttogta a fülembe Reed, mikor táncolni vitt. Szerencsémre ő nagyon jól tudott vezetni, szinte nem is volt feltűnő, hogy elég béna voltam.

-          Mosolygok, nem látod?

-          Csak az nem látja, hogy mit takar a mosoly, aki nem ismer. És valljuk be őszintén, azért elég sokan, elég jól ismernek itt téged.

-          Örülök a boldogságuknak.

-          Nekem nem kell hazudnod – vont vállat és most a táncoló párosok között elnavigált bennünket a parkett széle felé.

-          Nem hazudok, én tényleg… Nem is tudom. Csak minden összejött mostanában. Azért gondolhatod, hogy nem a legjobb érzés Mike esküvőjén jelen lenni.

-          Pláne, hogy most nem Chris tart a karjaiban ugye? Vagy hogy nem te vagy az ara…

-          Reed!

-          Nem tanulsz – sóhajtott. – Pedig az élet már annyi mindent tanított neked. Léni!

-          Bagoly mondja verébnek! – vágtam vissza sértődötten. – Nem engem kellett összevakarni a padlóról néhány hónapja, ugye?

-          Először Mike-tól kaptál egy pofont – kezdte nyugodtan. – Aztán Chestertől, majd saját magadnak is adtál egyet, mikor úgy kellett levakarnod magad arról a tetőről – kissé megszorította a kezemet. – Utána jött Chris, és tőle is kaptál egyet, mert nem szeretted úgy, ahogy megérdemelte volna, aztán Mike-nak te adtál, de remélem érzed, hogy a végén mégis rajtad csattant!? Aztán Adam… és én is.

-          Mi van? Most miért… hiszen ez nem is ilyen esze-

-          Mindegyikből tanulhattál volna Léni, némelyikben te hibáztál nagyobbat, némelyikben ők, és még engem is komolyan számításba vettél egy percig.

-          Ami veled volt, az… örültem, hogy élsz és hogy gyógyulsz.

-          Láttam a szemedben – vigyorodott el. – Nem hibáztatlak, főnyeremény tudok lenni olykor.

-          Nagyon vicces vagy – igyekeztem sem a táncolókra nem nézni, sem Reedre.

-          Nem viccelek – megtorpant, amitől megilletődve mégis felnéztem az arcába. – Adamnek igaza volt. A múltban élsz, nem tudod őket elengedni. Főleg Christ és Mike-ot nem. Hiába szíktottál te a vőlegénnyel – intett fejével Mike felé. – mégis úgy érzed, hogy Fanni legyőzött, vagy hogy mennyire igazad volt, hogy otthagytad Mike-ot mert hát ugye mást vesz el, szóval jól tetted, de aztán meg mégis a szíved mélyén még mindig visszavágysz hozzá. Vagy beszéljünk Chris-ről? Nem vártál még egy napot sem, hogy Mike ágyába kerülj, miután szakított veled, de ugye ő a hülye, hogy mert bár azt mondta, hogy lehet még esélyed, aztán mégis visszakozott, mikor megtudta, hogyan vígasztalódtál?!

-          Reed…

-          Azért nem tudsz írni, mert függesz tőlük. Ha ők nincsenek, akkor üres vagy és semmi más nem foglalkoztat igazán, csak az, hogy miért nincs valamelyik veled. Lassan nem is tudom, hogy szereted-e igazán valamelyiket is, vagy mindegy lenne, csak az egyiket nyerd meg magadnak? Meg abban sem vagyok biztos, hogy akkor elégedett lennél-e, hiszen mindkettő a tiéd volt, és így vagy úgy, de mindkettőt sikerült elveszítened. És bár folyton ezt csinálod, ezt csináltad Adammel is, hogy akartad a kapcsolatot, jaj istenem, csak nehogy egyedül legyél, a végén mégis eldobod, mert ezért nem jó, meg azért nem jó. Nem tudom, hogy végső soron egyedül akarsz-e lenni, vagy egyáltalán nem tudsz létezni egyedül?

Csak bámultam fel rá, azt hiszem minden erő kifutott a testemből, ahogy hallgattam a szavait, és jó volt, hogy a karjai között tartott, mert félő volt, hogy összecsuklottam volna a szavai súlyától.

Nem számítottam erre tőle, egy esküvő közepén meg pláne nem. És igaza lenne? Azt már tudtam, arra már rájöttem, hogy sokszor én magam sem tudtam, hogy mit is akarok, de ahogy így elmondta ezeket a dolgokat, teljesen úgy hangzott, hogy kihasználtam ezeket a férfiakat. Hogy végig míg úgy éreztem és úgy gondoltam, hogy ők bántak el velem nagyon csúnyán, valójában én voltam a rossz.

Mert minden ember szörnyeteg… így vagy úgy.

Nem táncoltunk többet, csak ittam a pezsgőt, meg etten a különböző sütiket, ő meg vagy százszor elmondta, hogy nem bántani akart, csak hogy ideje lenne eldöntenem, hogy ki is vagyok. Milyen ember vagyok. Mit akarok és kivel akarom azt.

Számított volna, ha bármit is akartam volna Mike-kal? Most lett férj. Vagy ha Chris-szel képzelem el a jövőmet? Nem egyszer jeleztem felé, hogy szeretnék vele lenni, és ő nem egyszer visszautasított. Hajlandó voltam beleállni több pofonba is érte, és neki mégsem számított.

De vajon azért nem, amiket Reed mondott? És egyáltalán miket is mondott? Hogy rossz barátnő voltam, hogy végig Mike-ra vágytam Chris mellett, aztán amikor lehetőséget adott a döntésre, én rosszul döntöttem, és ugye még egy nap sem kellett ahhoz a rossz döntéshez…

Rengeteget gondolkodtam ezután, és félretettem mindent. A munkát, Chris-t és Mike-ot és Adamet, és még Reedet is hanyagoltam egy kicsit. Na nem nagyon, hiszen nem akartam büntetni őt, tényleg nem, de szükségem volt egy kis időre. Egyedül. Csak én és a több milliárd gondolatom.

Jártam Los Angeles utcáit, néztem és figyeltem az embereket, elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet az ő életük, hogy mitől boldogok épp vagy mitől szomorúak. Sokat voltam a parton, tetszett, hogy még ilyenkor is jó idő volt, legalább ez nem vett el a kedvemből. Beültem kávézókba, parkokba, vagy csak egy padra az utcán, és írni próbáltam, de nem ment. Nézegettem a telefonkönyvet a mobilomban, végiggondoltam, hogy a rengeteg név közül kit is tudnék felhívni szívből, hogy töltsünk együtt időt, vagy hogy épp mi a helyzet vele. Nem is kell nagyon ecsetelnem, hogy elég kevés ilyen volt.

-          Miért kell ilyen korán bárhová is menni? – kérdezte Reed reggel ötkor, kávét iszogatva az anyósülésen.

-          Meglátod – mosolyogtam rá és bekapcsoltam egy kis zenét. Az út kellemesen nyugodt hangulatban telt, Reed még el is aludt közben. Szívem szerint felébresztettem volna, de még mindig féltem, mit fog szólni.

-          Ott vagyunk a hol is? – nyitogatta a szemeit, amikor megálltam a parkolóházban.

-          Gyere – kiszálltam, ahogy ő is. Hangosan bevágta a kocsiajtót, ahogy rájött, hol vagyunk és meglátta a bőröndöt, amit előcincáltam a csomagtartóból.

-          Mit keresünk a reptéren? – kérdezte gyanakvóan halk hangon. – Mégis hazamész karácsonyra?

-          Nem – ráztam meg a fejem, közelebb léptem, szétnyitottam a tenyerét, és beletettem a kocsikulcsokat. – Vidd haza – kértem, de már most elcsuklott a hangom. Itt van, amitől féltem, de már nem halasztgathatom tovább. – Használd, ha szeretnéd – cincogtam, közben könnyek csordultak végig az arcomon.

-          Léni, mi ez az egész? – megragadta a kezem, közelebb húzott magához, és rémülten-zavartan nézett le rám.

-          Hazamegyek – bólintottam. – És ez nem jelenti azt, hogy soha többet nem találk-

-          Ne! Léni, ez hülyeség, megint elhamarkodottan döntesz! – mondta hevesen zihálva. – Amiatt van, amit az esküvőn mondtam? Tudom, hogy lehettem volna finomabb is, de-

-          Nem – vágtam a szavába, és fájt, hogy láttam rajta, mennyire megijeszti az, hogy rájött, búcsúzni jöttünk ide. - Magam miatt döntöttem így, nem miattad! – két kezem közé fogtam az arcát és a könnyeimen keresztül néztem fel rá. – Kérlek, fogadd el, hogy erre van szükségem!

-          Itthagysz?

-          Hidd el, te fogsz a legjobban hiányozni! – léptem még közelebb, a mellkasunk összeért, éreztem, milyen gyorsan szedi a levegőt. – Nem Chris, nem Mike, nem más. Te! Sokkal inkább az életem része vagy, mint ők valaha is voltak. Bennem élsz, és nem csak azért, amit akkor tettem, ahogy küzdöttem érted, hanem mert… - megráztam a fejem, nem találtam a hangom.

-          Hel…

-          Hanem mert igazad volt. Mindenben. Mindenben. És el kell most engedned.

Minden ember szörnyeteg… vagy minden szörnyeteg ember. Én is az voltam most, ezt tisztán éreztem, láttam a szemében a fájdalmán keresztül.

Hosszú percekig néztünk egymásra, láttam rajta a viaskodást, hogy most engedjen-e el vagy ne, hogy vajon mit kellene mondania, hogy maradásra bírjon, de végül egyikünk sem mondott mást. Egyszerűen közelebb hajolt, én pedig lábujjhegyre emelkedtem és a szánk összeért. A csók rövid volt, telve a búcsúzás kínkeserves szomorúságával, azzal a röpke hevességgel, amivel valakit magadhoz akarsz láncolni, és még valamivel, amit aztán hosszú évekig nem tudtam megfejteni ezután.

The Catalyst - Chapter 21.

21. Not that You knew me back then, but it all comes back to me in the end

Bevallom őszintén, ahogy elnéztem a kék véraláfutást a szeme körül, már nagyon is elhamarkodott és túl impulzív tettnek ítéltem meg, hogy megütöttem. Mégis milyen ember folyamodik erőszakhoz, pláne ha az illető nő?

Ő a kezemet figyelte, amit az asztalon pihentettem, várva hogy kihozzák a rendelésemet. Az ujjaim meg-megmozdultak a gipsz alatt, az izmok és inak önkéntelen rángása volt csupán, erős fájdalmat hagyva maga után. Megérdemeltem.

-          Tartozom egy bocsánatkéréssel – mondtam végül, mikor megérkezett a teám és elment a pincér.

-          Én meg Reednek tartoznék egyel. Ha elmondanád, hogy hol van pontosan.

-          Nem beszélhetsz vele. Senki sem. Az első négy hétben nem. Ez a szabály.

-          Hülye szabály – motyogta. Láttam rajta, hogy bántja a dolog. Persze hogy is lenne másként? Elvileg szeretik egymást.

-          Az ő javát szolgálja – húztam el a számat. Legszívesebben én is beszélnék vele minden nap.

-          Tudom.

Kis ideig némaságba burkolóztunk, kortyolgattuk a megrendelt italainkat, és mindketten csak néztünk magunk elé. Néha egymásra.

Elég kemény, amikor találkozik a pillantásod valakiével, akivel abszolút a szakadék szélén álltok. Bűntudat, harag, szomorúság, együttérzés. Ezek mind kavarogtak bennem, ahogy a sötét szemekbe néztem. Végül ő törte meg a csendet, és betalált a szavaival.

-          Emlékszel, hogy előbb az én barátom voltál?

Végigszáguldott rajtam a hideg és a meleg egyaránt, mert igaza volt. Persze ez nem írta felül a szoros kapcsolatomat Reeddel, de volt igazság a csendes és kissé vádló szavakban. Igen, előbb volt Zach közelebb a szívemhez, de az élet mégis másképp alakította a viszonyunkat.

-          Emlékszem, de…

-          Tudom. Nem is azért… vagyis… - sóhajtott és megvonta a vállát.

-          Azt hiszem elmondtam az… incidenssel kapcsolatban, amit gondolok – pillantottam a kék foltra az arcán. – Szóval nem fogok megint belemenni. Nem is az én tisztem. Az én körömet leróttam. Meg azt is gondolom, hogy Reed nem fog örülni a végeredménynek – grimaszoltam.

-          Te rosszabbul jártál. Nem tört el – intett az orra és arca felé.

-          Óh… az jó. Mármint… - bólintottam.

-          Tudod én se rongyoltam be hozzád, amiért megint tönkrevágtad az életét.

-          Tudom.

-          De azért nem értem. Elég gyorsan váltottál.

Megint csak mélyre süllyedt a gyomrom, mert megint igaza volt. Viszonylag gyorsan Adamnél kötöttem ki, amit még én magam sem értettem.

Nem tudtam válaszolni, mert nem volt jó válaszom. Minden csak mellébeszélésnek tűnt volna.

-          Egyezzünk meg abban, hogy ha találkozhatok Reeddel, elmondom neki, hogy szeretnéd látni. Aztán ő majd eldönti, mit akar, oké?

-          Rendben. Még nem köszönöm meg, ha nem baj.

-          Ne köszönj nekem semmit. Tőle kérj bocsánatot.

-          Fogok. Sokszor… - kicsit hallgatott. – Szeretem. Tudom, hogy úgy tűnhet, hogy nem így van, de…

-          Az emberek hibáznak – mondtam ki helyette azt, amit ő csak keresgélt hosszú csendes pillanatokig. Egymásra néztünk, láttam a szemében a kimondatlan igazságot „Nem is vagyunk annyira különbözőek, ugye?”

Másnap megint Adam forgatásán ültem, ölemben laptoppal, hogy írjam Reed történetét. Nem mondom, szenvedtem rendesen. Nem értettem egyet a történet alakulásával, a karakterek sorsával. Fogalmam sem volt, hogyan fejezhetném be helyette így ezt könyvet.

Amúgy is el-elkalandozott a figyelmem a forgatás miatt, és néha azt vettem észre magamon, hogy fintorgok. A sorozat címe Girls volt, és ahogy egyre jobban figyeltem a dialógusokat és  színészi járékot csak az járt a fejemben, hogy „ez mi a szar?”.

Adam karaktere, akit szintén így hívtak egy eléggé sajátságos személyiséggel rendelkező fiatal művész volt. És ha azt mondom, hogy sajátságos, úgy értem, hogy számomra irtó ellenszenves és idióta. Nem mintha a többi jobb lett volna. A főszereplő csaj is, akit Lena játszott, egy idióta volt.

Ez volt állatólag az ő sajátságot görbe tükre a new yorki fiatalságról, amolyan önmagukat kereső fiatalok. Mégis szörnyen groteszknek tűnt számomra, pedig tényleg nem zavartak a szexjelenetek… legalábbis úgy nem, hogy léteztek, de hogy mi folytmagában a jelenetben, jesszus!

-          Nem bírtad tovább köztünk? – kérdezte, mikor visszaért a lakására és ott talált engem a kanapén, még mindig a könyvön szenvedve.

-          Egyedül jobban tudok dolgozni – mosolyogtam fel rá, magtartva magamnak a véleményemet a munkájáról. Hiszen ő jó lehetőségnek tartotta, és ez amúgy is csak egy szerep volt, ezt Chris mellett már megtanultam. Az ő gondolatára viszont összeszorult a gyomrom.

A követkető két hétben tovább szenvedtem az írással. Még a saját anyagaimat sem tudtam képernyőre vetni, nem ám valaki másét. Adam dolgozott, én meg különböző kávézókban, fülhallgatóval próbáltam előrébb jutni, emellett pedig minden nap beszéltem Reed apjával. Őt naponta tájékoztatták, hogy hogyan alakulnak a dolgok és mindent tudni szerettem volna. Még mindig kísértettek álmok annak a szörnyű napnak az emlékeivel.

Mike-kal kialakult köztünk egy e-mail féle levelezős kapcsolat. Sok mixet küldött, tudta, hogy az ő zenéjével megy a munkám a legjobban és mindig beszámolt a Fannival alakuló kapcsolatáról is. Tervezték az esküvőt, ezúttal tényleg-igazán.

Egyik nap Adam kifejtette véleményét a dolgaimmal kapcsolatban. Már amúgy is éreztem, hogy a kezdeti összhangunk meg az újdonság varázsa kezd elmúlni kissé, de azért ilyen kritikára nem számítottam.

-          Mert mindig visszafelé nézel.

-          Adam, ez az életem – vontam vállat elnéző mosollyal. – Hogyan ne foglalkoznék a legjobb barátommal, aki ilyen nagy pácban van?

-          Nem csak róla van szó. De ebben az esetben nem azon kellene agyalnod állandóan, hogy mit fogsz neki mondani a találkozón, mert még te sem vagy rendben – erre összevontam a szemöldököm. – Az álmok, például. Meg azóta be sem jössz nagyon a forgatásokra. Ami nem gond, csak… feltűnt. Meg ott van Mike is, aki naponta többször is ír.

-          Tudod, hogy dolgoznom kell – hárítottam, mert nem akartam vele közölni, hogy az általuk megformált karakterekről hányni támad kedvem.

-          Oké, ezt értem – bólogatott a kanapé másik feléből. – De hogyan akarsz előre jutni, ha folyton az exeddel, meg a barátod könyvével foglalkozol? Hogy fog így Heléna továbbléni? Hogyan leszel híres író.

-          Én híres író vagyok – mondtam komoran, mert kezdett felmenni a pumpám. – Amúgy meg pont te mondod ezt, mikor egy olyan szervezetet vezetsz, ami segít az embereken, akiknek szükségük van erre?

-          Igen, de ezt is csak az után tudtam elkezdeni, hogy én magamban helyretettem a dolgokat.

Ellentmondásosnak tartottam, ahogy viselkedik, mintha kettős mércét használna. Persze ebben én is ismerős voltam a Chris-Mike ügyben, de na! Most komolyan néhány hét ismeretség után megmondja nekem a frankót?

Ezek után érezhető volt egy kis feszültség köztünk, így a Reedel való találkozás előtt négy nappal már vissza is utaztam LA-be. Elvégre basszus, én ennél többet nem tudtam tenni, hiszen ott voltam nála, vele, hiszen őt oda köti a munkája, és mindig együtt voltunk, ha nem forgatott. Tényleg a legjobb Lénit próbáltam előhozni magamból, hogy ez a kapcsolat ne induljon stilivel, mint eddig mindegyik másik.

Bementem a kiadóhoz és életemben nem kamuztam még annyit, amennyit ott, hogy adjanak Reednek még egy hónap haladékot. Szerencsémre az apja is megejtett egy telefont, miszerint családi problémák miatt késik az anyag, és hát ki mondana ellent Richard Bennettnek?

Érdekes módon, amint visszaértem a városba a rémálmok elmúltak. Persze átszőtte őket a tudat, hogy mi történt, de nem arról a házról álmodtam, hanem arról, amit Reed rólam és róla mondott a kórházban. Ezt betudtam annak, hogy egész nap próbáltam az ő fejével gondolkodni a könyve miatt.

Aztán végre elmentünk az intézménybe, amiben kezelték, mert letelt az egy hónap. Ideges voltam, de ez az a jó fajta volt, mikor inkább izgatott vagy, nem pedig aggódó. Először Richard és a felesége mentek be hozzá, de mindössze tíz percet voltak bent a szobájában, aztán el is köszöntek. Nem igazán lepett meg a dolog, ők így voltak egymással.

Beléptem a szobába és eltátottam a számat. A legjobb szálloda is ebújhatott mellette, leszámítva, hogy nem volt minibár odabent. Reed a hatalmas teraszon állt, a korlátnak támaszkodva és mosolygott.

Nem is tudtam igazán felfogni, hogy eddig mekkora mázsás kőtömb nehezedett a mellkasomra, csak mikor szinte belerepültem az ölelésébe, és éreztem, hogy lélegzik és jól van. Igazság szerint több, mint jól volt, elmondása szerint unaloműzésből napi kétszer járt az edzőterembe és ezt meg is éreztem rajta. Furcsán bizsergető volt, ahogy tenyerem izmos karjára simult, arról nem is beszélve hogy szerintem túl sokáig bámultam a mellkasára tökéletesen illő drága inget. Persze csak az érdekes mintája miatt!

-          Szerintem még egy hónap és lelépek – mondta azzal a féloldalas csibészes mosolyával, amivel minden lélegző lényt le szokott venni a lábáról.

-          Fenéket! Addig maradsz, amíg kell.

-          Ugyan, Hel, ez önkéntes. És jól vagyok.

-          Most. Most jól vagy. Itt. Ahol nincs kísértés.

-          Nem – rázta meg a fejét, és mielőtt ellenkezhettem volna, nagyon is komolyan pillatott rám, így inkább becsuktam a számat. – Tudom, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked. Éppen neked, akit… De tényleg nem olyan vészes a helyzet. És hidd el, én már csak tudom. Volt ennél rosszabb is.

-          Tényleg? Hányan rohangálnak még a világban, akik megmentettek a haláltól?

-          Jó, ezt megérdemeltem. Az a nap… az valahol nagyon félrecsúszott, de nem akartam meghalni.

-          Soha többet nem nyúlhatsz semmilyen szerhez, Reed! Kérlek, nem teheted ezt velem! – megmarkoltam a térdét és próbáltam nem nagyon kétségbeesettnek tűnni, kevesebb mint több sikerrel.

-          Nem teszem!

-          Túl könnyen kijelented ezt, nem is gondolod komolyan!

-          Esküszöm, komolyan… na, gyere ide! – magához húzott, mert minden igyekezetem ellenére elsírtam magam. Kapaszkodtam az ingébe a vállánál, és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. – Inkább azt áruld el, miért vagy gipszben – mormolta a hajamba és egy puszit is éreztem a fejem búbján.

Itt jött az ideje, hogy célkavörösre váltott az arcom, mert el kellett mesélnem neki az egész sztorit Zach-kel. Le mertem volna fogadni, hogy dühös lesz, hiszen az ember általában az arra az emberre, aki bántja szerelmét, de Reed csak kuncogott és a fejét csóválta.

-          Találkozni szeretne veled – mondtam, mikor már alábbhagyott a jókedve, lábamat átvetettem az övén, így közelebb lehettem. Az ölelésből még mindig nem bontakoztunk ki teljesen.

-          Nem hiszem, hogy akarom. Még nem. Megmondanád neki, hogy jól vagyok és majd keresem, ha visszamegyek a városba?

-          Persze, ahogy szeretnéd – bólintottam. Kicsit meg is könnyebbültem, valahogy nem örültem volna, ha engedi Zachnek, hogy ő is bejöjjön hozzá. Igaza volt, még nem. – Azért hálás vagyok neki, hogy nem jelentett fel.

-          Ugyan, apám elintézte volna az ügyet – legyintett.

-          Apropó, apád jól intéz dolgokat – beavattam a könyvírási krízisembe. – Nem dolgozhatsz innen?

-          De, dolgozhatok, ha becsempészed a gépemet.

-          Úgy kell csempészni?

-          Igen, még nem foglalkozhatnék a kinti dolgokkal – vont vállat. – De nem izgat nagyon.

-          Nem, akkor megoldom.

Beszélgettünk még erről, elmondtam, hogy miért nem tudok haladni, mire egyszerűen csak úgy reagált, hogy alakítsam úgy a sztorit, ahogy szeretném. Bárhogy. Bár ő abba is belement volna, hogy egyszerűen ne jelenjen meg a könyv, de erről meg én nem akartam hallani. Csodálatos karriert épített fel, és nem akartam, hogy ez csorbát szenvedjen. Persze győzködött, hogy ez csakis az ő hibájából lenne, de mégis, ha egyszer tudtam segíteni, miért ne tenném meg?

Hamar eltelt a látogatási időm, egy doki vagy kicsod jött, és megkért, hogy jöjjek majd el Reedhez terápiára. Persze ebből is parázs vita alakult ki hármunk között, Reed utálta ezt az egészet, de én persze belementem. Bármit megtettem volna, csak minél előbb jól legyen és hazajöhessen. Ez mondjuk azt ereményezte, hogy heti egyszer jönnöm kell majd, szóval ide leszek kötve Kaliforniába, de igazából nem zavart a dolog.

Adamről egy szó sem esett köztünk, egyikünk sem hozta fel, és amúgy is csak egyszer beszéltünk, mióta eljöttem. Nem igazán tudtam, hogy most mi is van, de annyira örültem Reednek, hogy igazából nem is zavart a dolog. Gondoltam rá, hogy na itt fogom elcseszni a dolgot kettőnk között, de őszintén? Olyan volt, mintha az a Léni, aki annyira lázba jött tőle a felolvasáson egy szakadék másik szélén állna és csak a körvinalait látnám halványan.

Reed kikísért a parkolóig, még ott is loptunk magunknak tíz percet. Egy csomót beszélt végig, még most is és folyton mosolygott. A lemenő nap narancsszínű fényében úgy tűnt, mint egy jóképű félisten.

Jól volt és így én is jól voltam. Összemosolyogtunk, mikor gyengéden megpusziltuk egymást, mikor elindultam. Behajolt a lehúzott kocsiablakon, mint azokban a filmekben, rákönyökölt az ajtóra, elsütött valami poént a törött kezű sofőrökről, aztán vigyorogva az arcomhoz hajolt.

Jól voltunk.

The Catalyst - Chapter 20.

20. And the Sun will set for You

Reggel egy meglehetősen nagy fejfájással ébredtem, mikor Adam mocorogni kezdett mellettem. Mivel a konyhában lekerült rólam a pólója és ölben hozott vissza ide, megint meztelenül voltam, de legalább ő is. Hiába volt olyan érzés, mintha kalapáccsal vernék a fejemet, meg végülis a kezemet is a gipszben, mégis inkább felé fordultam és a beszűrődő halvány fényben néztem őt. A takaró épp eltakarta a csípőcsontját, az a kis izgató sötét vonal, ami eltűnt a köldökétől a takaró alá szinte vonzotta a kezemet. Mégsem ébresztettem fel, mert nem sokat pihent miattam és ma forgatnia kell majd, szóval csak néztem.

A sötét haját, ami a homlokába lógott, az orrának az ívét, ami csak karakteresebbé tette az arcát. A telt ajkakat, amik olyan odaadással csókoltak az éjszaka. Ezek mellett pedig a legjobban az a pár elszórt barna anyajegy pöttye tetszett a legjobban. Fiatalnak és valahogy szexibbnek tűnt velük.

Jó fél órát nézhettem, mikor megszólalt az ébresztője és kis keresgélés után kikapcsolta. Rámosolyogtam, mikor felém fordult, mert ez volt az első dolga. Visszamosolygott, kissé álmosan, és néhány percig csak feküdtünk egymással szemben, szigorúan nem ölelkezve. Ahogy ez eszembe jutott, még inkább mosolyogtam.

-          Mi az?

-          Csak hogy nem ölelkezel, az jutott eszembe.

-          Azért veled mégis szoktam – csúszott közelebb, egyik karját a párnám alá dugva, hogy még jobban magához tudjon húzni. Nem ellenkeztem, bal kezemmel a vállát cirógattam.

-          Mikor kell menned?

-          Még egy óra, nem jössz velem?

-          Később csatlakozom, oké? Beszélnem kellene anyukámmal, és az időeltolódás miatt mostanra ígértem neki.

-          Persze, nem gond. Odatalálsz majd, ugye?

-          A cím megvan, beülök egy taxiba. Nagylány vagyok ám.

-          Mutasd mennyire!

A derekára emeltem a lábamat, kissé feljebb csúsztam és számmal máris az övét kerestem. Mély, izgató csókja volt, a csípőm ösztönösen mozdult az övé felé, csak hogy megérezzem, hogy reggel ide vagy oda, de nagyon is kíván engem. Belemordultam a szájába, amire ő úgy reagált, hogy tenyerébe vette a mellem, és masszírozni kezdte. Ettől csak még jobban tudtam nyögdécselni, de ő csak csókolt, nyelve kereste az enyémet, megint erősen, határozottan. A testünk hullámzott a takaró alatt, ringattuk magunkat és egymást. Egyre nedvesebb lettem, amitől csak könnyebben csúszott kemény farka a szeméremajkaim közé, egyre erősebben dörzsölve a csiklómat. Szinte remegtem, éreztem, ahogy épül bennem a gyönyör, nem bírtam volna már sokáig.

Adam viszont nem adta meg a kielégülés lehetőségét, épp hogy talán az utolsó cérnaszál előtt húzódott el, ezzel elégedetlen hangokat előcsalva belőlem. De nem volt okom panaszra, mert villámgyorsan végighúzta a nyelvét a nyakamon, a mellemen, le a hasamon át az ölemig. Nem várt, nem teketóriázott, még alig tudtam egy nagyobb levegőt venni, mióta elszakadt a számtól, és máris megéreztem, ahogy ajkai megérintenek.

-          Basszus! – leheltem szinte hangtalanul, de aztán sok más káromkodás is kiszaladt a számon ezután a gyönyörtől.

Mert nem volt lassú, nem volt lepkeszárny finom. Felfalt. Az akjai elnyíltak és szívott, nyalt és harapott, miközben három ujját is belém nyomta. Lerántottam róla a takarót, mert látni akartam, ahogyan ő is nézett engem múlt éjszaka. Képtelenség lett volna ezt sokáig bírni, így is már annyira nagyon felizgatott, de ez túltett mindenen. Tátott szájába szívta a csiklómat, aztán megharapta az egyik majd másik oldalon a puncimat, és végem volt.

Minden izmom összerándult, a takarót markoltam magam mellett, fejemet hátravetettem a párnán. Cseppet sem lehettem halk, de nem is fogtam fel semmit, csak őt éreztem és a gyönyört, amit okozott.

Aztán megéreztem a súlyát magamon és a száját az enyémen. Éreztem az ízem a nyelvén, de készséggel csókoltam, ugyanolyan hevesen, ahogy ő is csókolt engem. Az egyik lábamat felhúzta az oldalához, a másikat leszorította az ágyra, és megint magamban érezhettem. Nem hittem volna, hogy én vagyok szűkebb az átlagnál, inkább ő volt átlag feletti. Fájt, ahogy kitöltött, és nem értettem igazán, hogy lehet az, hogy ezt élvezem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tegye meg újra és újra, mert amikor így teljesen, tövig bennem volt, úgy éreztem nem vagyok elég neki, de ő meg pont fantasztikus volt nekem. A hangjából ítélve mondjuk neki is pont ez volt a jó benne.

Egy órával később már frissen zuhanyozva beszélgettem anyuval a laptopon, aztán tíz körül el is indultam Adam felé. Mikor ránéztem a telefonomra, ahogy kiléptem az épületből, sokkolódtam. 113 nem fogadott hívás, 21 üzenet és 63 e-mail.

A hívások pedig újságíróktól, televízióktól jöttek, ismertem nagyjából a számokat. Egy részük mondjuk Zach volt, ahogy az SMS-ek nagy része is. Első utam így inkább a szolgáltatóm helyi üzletébe vezetett és kértem egy új számot. Megkértem, hogy az összes számot mentsék rá, de egyszerűen arra nem volt szükségem, hogy bárki és mindenki engem tudjon zaklatni.

Azoknak, akik számítottak jelen pillanatban írtam is, hogy ezentúl itt tudnak elérni. Hihetetlen volt, hogy alig most cseréltem pár hónapja számot, és ennyi mindenki mégis megtudta. Erről pedig a kiadónál tehettek, ebben tuti biztos voltam, szóval most majd elég nyomatékosan közlöm velük, hogy ki hova menjenek, ha megint kiadják a számomat.

A forgatáson megismerkedtem Adam kollégáival, kicsit a sztorival is, de egyébként a temérdek e-mailre próbáltam válaszolni egy kuka tetején ücsörögve. Nehéz volt a rosszabbik kezemmel, nagyon lassan ment, szóval be is tartott egy ideig. Egy kisebb szünetben Adam elém lépett és egy puszit nyomott a számra.

-          Küldtél nekem üzenetet, hogy új számod van? – nézte a telefonját meglepetten.

-          Igen, még a városban voltam, aztán nem akartam, hogy ne érj el, ha van valami.

-          Igen, ebben van valami – bólogatott.

Kettő körül jött megint egy szünet, ebédelni ültünk le, én Adam és egy Jemima nevű lány közé kerültem. Lena, a producer meg író meg főszereplő, vagy hogy is volt, végig beszélt. Egyszercsak nekem szegezte a kérdést, hogy ugye nem fogok hisztizi a szexjelenetek miatt.

-          Nem hinném – vontam vállat és kérdőn Adamre néztem.

-          Van benne pár… - a szemei enyhe bocsánatkérést tükröztek, de tényleg nem éreztem, hogy ez baj lenne.

-          Nem fog zavarni, ha látom – biztosítottam a lányt.

-          Tuti, mert elég intim, nagyon is valódi szexjelentek? Nem olyan szépen koreografált, hanem néha kicsit bizarr is.

-          Te és Adam?

-          Igen.

-          Nem zavar. Komolyan nem.

-          Akkor jó. Csak gondoltam fel kéne készülnöd, hogy mindenki látja majd a pasidat, tudod.

-          Tudom milyen a színészek élete, nem fogok elfutni vagy kiborulni – komolyan idegesített, úgy éreztem, rám akarja erőltetni ezt, hogy igenis mondjam hogy hát én ezt nem akarom, vagy valami.

-          Azt hittem író vagy – oké, határozottan kiborított.

-          Az, egy nagyon sikeres, nagyon jó író – szólt közbe Adam.

Ez a téma nyert Lenánál, mert végre leszállt a szexről és inkább erről kezdett kérdezgetni. Szívesebben beszéltem az írásról, de most már sajnos megvolt egy alap ellenszenvem iránta. Meg hát igazából tudtam volna neki mondani, hogy miért zavarna valami eljátszott, több tucat statiszta előtt lezajló közjáték szexnek címkézve, mikor Adam velem nagyon is igazi és élvezetes dolgokat csinál? Ugyan.

Hazafelé sétáltunk, Adam szerint volt olyan szép idő, hogy ne texizzunk, úgyhogy kézenfogva nekiindultunk. Épp a rendelésünkre vártunk egy görög étterem kiadópultja előtt az utcán, mikor megint azt csinálta, mint mikor először találkoztunk randizni. Megcsókolt és hogy kiküszöbölje a magasságkülönbségünket, felemelt a földről. Tetszett, kezdtem úgy érezni, hogy ez olyan szokásunk, közös dolgunk. Míg vártunk a neten barangoltam és megszorongattam a kezét.

-          Nézd, találtam egy tanulmányt, ami leírja, hogy a pasiknak meg a nőknek melyek a leginkább megerőltető és kényelmetlen meg nehéz szexpózok – mutattam a telefonom kijelzőjére, de ő le se vette a tekintetét az arcomról.

-          És melyik az első?

-          Azt írja, hogy egyaránt a „legkevésbé kellemes” – macskakörmöztem a levegőbe a törött kezem kilógó ujjaival – a hatvankilenc állva.

-          Érdekes – villantott farkasvigyort.

-          Nem állok kézen! Nem is tudok – néztem rá hitetlenül mosolyogva.

-          Én tudok.

-          Adam… - nevettem fel, mert nem tudtam, hogy most komolyan beszél-e vagy csak hülyül velem. A telefonom csörgése szakította félbe beszélgetésünket. – Szavad ne feledd! Szia Lux! – fogadtam barátnőm hívását, közben Adam átvette a vacsoránkat és tovább indultunk. Összekulcsolta az ujjainkat.

-          Szia, Hel!

-          Hogy van Benji? Mesélj!

-          Nagyon cukkancs, de most figyelj. Hol a fenében van Reed? Mindenki őt hajtja a kiadónál és kurvára nincs sehol.

-          Reed? Elment… szabadságra – ez jutott először eszembe, bár rémesen gyenge hazugság volt.

-          Ugyan, szabadságra? Három hét múlva le kell adnia a könyvét, Hel! Rohadtul nem mehet szabadságra, és örülnék, ha szólnál neki, hogy kapcsolja be a kibaszott telefonját.

-          Mi az, hogy három hét?

-          Igen, annyi! Már így is itt kellene a kezemben tartanom a nyers változatot és képzeld, sehol semmi! Olyan ideges vagyok, hogy aludni is alig tudok tőle. Hogy a fenébe képzeli, hogy egy szó nélkül lelép?

-          Lux… - most mit kéne mondanom? Charles azt mondta, senkinek ne szóljunk erről, mert baromi rossz fényt vetne Reedre. És igaza is van, de akkor most?

-          Kerítsd elő és mondd meg neki, hogy három hét múlva az asztalon legyen a könyve, különben szerződést fognak vele bontani. Nagyon ki vannak rá rúgva, Hel. Az elmúlt időszakban még egész tűrhető volt, de előtte… meg hát most ez, hogy se szó se beszéd…

-          Oké, oké, elég! – a vállammal tartottam eddig a telefont, de most elengedtem Adam kezét, hogy rendesen tudjak gondolkodni.

-          Hel…

-          Lux, várj! Várj egy kicsit! – kértem és lázasan agyaltam.

Most mondjam el neki? Hogy Reed elvonón van és az első hónapban egyáltalán nem fogadhat hívásokat? Hogy a legkisebb gondja is nagyobb, mint a könyv befejezése? Azt sem tudtam mennyi van meg belőle. Sőt abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ez folytatása-e az elkezdett sorozatának, vagy új szerzemény. Nem igen beszélgettünk a melóról mióta én megakadtam benne.

-          Baj van? – kérdezte Adam. Ott toporogtam a járda közepén, ő pedig aggódva nézett rám. Az utcai lámpa fényétől egészen világos, kicsit borostyán színű volt a szeme. Néhány pillanatig csak néztem, nagyokat lélegeztem és próbáltam gondolkodni.

-          Nem, semmi – ráztam meg végül a fejem.

-          Kivel vagy? – kérdezte Lux.

-          New Yorkban vagyok, de megpróbálok beszélni Reeddel, oké? Holnap reggel visszahívlak.

-          Mit csinálsz New Yorkban? Nem volt betervezve semmi program.

-          Van magánéletem is.

-          Mostanában csak az van, ezer éve nem írtál semmit.

-          Oké, köszi! Akkor holnap – kinyomtam a hívást és megint megfogtam Adam kezét. – Ne haragudj, munka ügy.

-          Reeddel?

-          Igen. A szerkesztőm, vagyis a szerkesztőnk keresett, azt mondja, hogy három hét múlva várja Reed könyvét de nem tudja elérni. És hát tudjuk miért nem, de… ez titok, vagy mi. Szóval nem mondtam semmit.

-          Hívd fel az apját. Biztos elrendezi.

-          Igen, igaz.

Fel is hívtam Charlest, de bár hagytam volna holnapra. Mire hazaértünk Adamhez, zsongott a fejem. Mr Bennett ragaszkodott ahhoz, hogy ne zavarjuk meg Reed gyógyulási folyamtát, pláne ne ilyen hamar. Persze erre én is gondoltam, elmondták, hogy az első hónapban nem foglalkoznak a külvilággal, se család, se barátok, se munka. Hogy Reed csakis a lelki és testi épségén tudjon dolgozni. Ezzel pedig elértünk oda, ami a fejtörést okozta, miszerint meg kellene írnom Reed könyvét. Legalábbis befejezni. Charles egyszerűen felvázolta: feltöri Reed gépét, elküldi nekem a fájlokat és hajrá. Elvégre én vagyok az árnyéka, nem okozhat problémát.

-          És tényleg nem okoz? – kérdezte Adam vacsora közben.

-          Dehogynem. Reed klasszisokkal jobb író, mint én. Amikor közös könyveket írtunk-

-          Tisztán ki lehetett venni, melyik fejezetet ki írta – bólintott. – Ez igaz.

-          Te is tudod, művészként, hogy lemásolni valaki mást… utánozni még oké, de hogyan kellene olyat írnom, amin nem veszik észre, hogy az nem Reed?

-          Jó kérdés. Fogalmam sincs. Elolvashatom?

-          Persze, nyugodtan.

-          Ez a folytatás?

-          Igen, az ötödik könyv. Miért, ismered amúgy?

-          Aha. Az elmúlt két hétben elolvastam a tieidet is, meg az övét is.

-          Ejha, akkor nem sokat aludtál, mi?

-          De ez a teljesítményemből mit sem von le, nem igaz? – vigyorgott futólag rám, miközben elhúzta előlem a laptopom, amin meg volt nyitva ’Az élővilág főbb nevezetes ragadozói vol. 12.4” című fájl. Reed állandóan ilyen barom címeket adott a munkafolyamat alatt a könyveinek.

-          Nem, a teljesítményed bámulatra méltó. Abszolút.

Néhány percig csak olvasott, a tekintete falta a sorokat, szinte meglepő volt nézni, milyen gyorsan csinálta. Közben elmosogattam és elővettem egy doboz fagyit a hűtőből. Adam amúgy egészen változatos dolgokat tartott otthon, konzervektől a tortáig egy csomó minden volt neki.

-          Egyébként ez háromszáz oldal már így önmagában. Az nem sok?

-          De, rengeteg – mellé léptem, a kilencedik oldalon tartott. Elolvastam néhány sort. – „Helios végigkövette szemével Clio mozdulatát, tudta, mire készül a lány. Egy percig sem gondolkozott, látta előre ezt az összecsapást, már fel volt rá készülve. Megpörgette maga körül rövid tőrét, és míg a Mágik Nagyasszonya az ékkövek erejét hívta össze, ő egyetlen hatalmas csapással rést ütött a lány pajzsán és egy szempillantással később már csak tőre markolatát látta, ami vértengert indított meg a nő mellkasából. Clio azonnal elvesztette erejét a varázslata felett és holtan esett össze a márványborítású templomkövezeten.”

-          Megölte? Már az elején? Nem ő volt az egyik kulcsszereplő?

-          De – bólintottam és felsóhajtottam. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. – Reed fantasztikus és nincsenek korlátai. Én állandóan azon dolgozom, hogy megmentsem a főhöseimet, feszegetve azok határait. És látod, ő meg simán beáldozza és lefogadom, hogy a könyv végére fel sem fog tűnni a Nagyasszony hiánya, mert olyan fantasztikus új karaktert alkot helyette.

-          Hát ez most rajtad is függ. Akár vissza is hozhatod Cliot, ha úgy érzed.

-          Attól is függ, mi van a maradék kettőszázkilencvenegy oldalon.

Leültünk a nappaliban és együtt olvastunk tovább. Míg Adam mindig bevárta, hogy lapozhassunk, mert én jóval lassabban haladtam, mint ő, addig apró csókokat hintett a vállamra és az arcomra, ujjai az enyémekkel játszottak és átölelt. Ezen kicsit majdnem vigyorogtam is, de nem akartam elrontani a pillanatot. Pillanatokat.

-          Te egyébként hogy írsz?

-          Mármint?

-          Mármint az első könyved és az utolsó között van egy kicsike különbség.

-          Hát… Amikor kezdem… Vannak szabályok, amiket lefektetek, mielőtt egyáltalán elkezdek írni. Amikor a Hidegvérrel trilógiát írtam, utáltam, megmondom őszintén. Jó lett és most már jó szívvel gondolok vissza rá, meg hát sikeres is lett, de fúj… megkötöttem a saját kezem. Krimit írni nagyon nehéz. Egy csomó olyasmiről írsz benne, ha igazán fondorlatos történetet akarsz, amiről szart se tudsz, ergo utána kell nézni. És nagyon sok mindent még így se nagyon értesz meg. Legalábbis én így voltam vele. Ezért írok természetfelettit. Nem szeretem, ha ez a fizikai világ, a Föld nevű bolygó, ez a társadalom, ez az evolúció és a fizikai törvények megkötik a kezem. Mert akkor megint csak ott lyukadsz ki, hogy térképeket bújsz, városokról olvasol, emberekről, fizikai szabályokról, viselkedésmintákról és sosincs vége a kutatásnak. Persze az enyémben is sok a kutatás, és rengeteg jegyzetem van hozzá. De ezt én alkotom, én találom ki. Szóval szabályokat alkotok. Adott egy bolygó, oké. Földrészek, ugyanazok, mint amit mi ismerünk? Vagy másképp helyezkedjenek el? Ha igen, találjam ki az időjárástól kezdve a hegységekig mindent. De legalább az én művem, érted?! Az időszámításától kezdve, a civilizációkig minden. Tudom, hogy mire képes a világom. A Reeddel közösben péndául erős szörnyetegeim voltak, itt, amit most írok, varázslat van. Ugyanolyan emberek, mint mi, csak mágiát használnak. És akkor kitalálom, milyen legyen a hierarchia, ki legyen az ellenség, honnan eredjen a mágia, hogy ez vajon megfogható dologból származik, vagy csak úgy van, mint például a Harry Potterben vagy a Star Warsban az Erő. És akkor tudom, mik a korlátaim és persze feszegetni is tudom. Mindig tudok még hozzáadni, ha kell, és nem fog hiteltennek tűnni, ha jól csinálom.

-          Szóval igazából itt is marha sokat kutatsz.

-          Igen, de tudom alakítani, mindig tudok kiskaput hagyni magamnak. Nem tudom, lehet én vagyok béna, de ezt nem találtam egyszerűnek az adott világban, a miénkben.

-          És miért szörnyek?

-          Mert imádom a gonoszt. Sokkal több potenciált látok benne, mint egy jó karakterben. Nyilván az is érdekes lehet, de… Reeddel mertem ezt először meglépni.

-          Igen, a tiéd volt a sötét része a dolognak.

-          Élveztem. Ott van például a történelem legjobb főgonosza, Darth Vader. Miket tett és mégis a végén ott a fény. Lehet árnyalni.

-          Egy jó karaktert is lehet árnyalni, sőt. Az nem elég érdekes? Egy jóból lett rossz szerintem inkább feszíti a határt, mint fordítva.

-          Szerintem nem. Mert egy jó, amikor elkezd rosszat tenni, elkezded mentegetni, hogy csak ezért és csak azért tette, és próbálod még szeretni. Egy darabig legalábbis. De valaki olyat megszeretni, akit az elejétől fogva utálsz… na az a kihívás. Azt megírni. Szerintem.

Megcsörrent a telefonom és néhány pillanatig csak néztem a nevet a kijelzőn. Nem akartam felvenni és egyáltalán honnan a francból tudja a számom? Most komolyan? Adam is elolvasta a nevet és mosolyogva annyit mondott, hogy telefonon keresztül legalább nem fogom megverni.

-          Találkozni akar. Idejön holnap – bosszankodtam, a telefont elhajítottam a fotelbe mellettünk. A kezem fájt, lüktetett minden ujjam a gipsz alatt, és a fejem is megint hasogatni kezdett.

-          Veled menjek?

-          Nem kell dolgoznod?

-          De.

-          Akkor meg? – adtam neki egy köszönetpuszit. – Megoldom. És sajnálom.

-          Mit?

-          Ezt az egészet. Az én… az én szennyesemmel van tele most minden. Az én szarjaim.

-          Nekem is vannak szarjaim, Helena. Csak én már nagyjából magam mögött hagytam ezt.

-          Bár én is már magam mögött tudnám ezt!

-          Idő.

-          Túl bölcs vagy és nyugodt – nyújtottam rá a nyelvem.

-          Megéltem már ezt-azt. Nem hiába vonultam be és… amíg idáig jutottam, ahol most vagyok, nem volt könnyű. De megtanultam kezelni. Régen sokkal dühösebb voltam a világra. A szüleimre is.

-          Miért?

-          Hát… - kicsit megtorpant, talán nem akarta elmondani, de aztán meggondolta magát. – Tudod anyám újraházasodott meg minden. Szeretnek, nem mondom, hogy nem. De például mikor nem sikerült a színészet először, mikor vissza kellett mennem hozzájuk, lakbért fizettettek velem azért az egy szobáért, amiben laktam. A saját szüleim. Akik amúgy jó emberek, csak talán én voltam túl bajos. Nem tudom… Bonyolult a kapcsolatunk… Mindenesetre ne szégyelld és bánd előttem, ami történik!

-          Csak úgy érzem, hogy túl sok nyomást helyezek ezzel rád. Ránk. Már így az elején.

-          Elbírom.

-          Mondom, nagyon is érett vagy ahhoz képest, milyen fiatal vagy.

-          Te is. Például amit tettél… az fantasztikus. Akkor is, ha féltél, és ha kísért. Ha neked ez rémálom. Ettől én csak mégjobban felnézek rád.

-          Felnézel rám? – kérdeztem vissza meghökkenve.

-          Igen. Ez nem meglepő, csak te nem látod magad tisztán.

-          Vagy csak te viselsz másfajta szemüveget – húztam végig az ujjam az orra ívén. Olyan nagyon jól estek a szavai!

-          Most olyan szemüveget szeretnék felvenni, amivel megnézem, hogyan tudsz négykézláb állni, oké? – erre felnevettem, de belémfojtotta egy éhes csókkal.