In Pieces - Chapter 21.

21. The Wedding

Az esküvő reggelén – vagy inkább hajnalán – én már fél ötkor felkeltem, tekintve, hogy valamikor el kellett mennem futni Chrisszel, viszont hétre már Evelinnél kellett lennem az új házukban. Nem mondom, hogy nem voltam kómás, amikor szinte kiestem a szálloda ajtaján…

-          Látom sikerült kialudni magad! – vigyorgott ezer wattosan Chris, aki viszont nagyon is ébernek tűnt.

-          Írtam – ennyit kellett csak mondanom, ő máris értette, mire gondoltam pontosan.

-          Hogy haladsz? – kérdezte, miközben magához húzott egy csókra.

-          Remekül…

-          Miért hallatszik nálad ez mindig úgy, hogy „rohadt szarul és ne kérdezz hülyeségeket”? – erre felvigyorogtam rá. – Indulhatunk? – intett végig az utcán, mire bólintottam.

Szokásunkká vált, hogy megteszünk egy nagyobb kört a városban, pontosabban a szálloda körül, ahol még mindig laktam, végül pedig a Central Parkban lyukadunk ki. És ekkor jött mindig a dolognak az érdekesebb része. Chrisszel futni minden reggel nagyon is jó dolog volt, nem csak azért, mert bomba formába hozott, hanem mert közben sosem azon agyaltam, hogy menten meghalok, hanem mindig beszélgettünk. Olyan érzés volt, mintha a tématárunk kiapadhatatlan lenne. Viszont néhány hete, mióta a körünk a Central Parkban ér véget, jött egy igazán érdekes dolog – a verseny. Természetesen egyikünk sem vállalja magára az ötletgazda szerepét azóta sem, de tény, hogy egy kedves kis csípkelődésből nőtte ki magát az egész. Szóval egy ideje amint belépünk a Park egyik kapuján, úgy igazán futásnak eredünk. A nehézség nem csak az benne, hogy le kell sprintelnünk a másikat, hanem hogy minden nap más útvonalon haladunk az ösvényeken. Egyik nap Chris dönt, másik nap én, méghozzá abban a pillanatban, hogy belépünk a kapun. Így elméletileg legalább az egyikünknek tisztában kéne lennie vele, hogy merre is akarunk haladni – és így előnyre tehetnénk szert -, de gyakorlatilag mi magunk sem vagyunk ezzel tisztában. Arra fordulunk éppen, amerre úgy sejtjük, hogy kicsit leelőzhetjük a másikat.

A mai reggelen Chris volt előnyben, én pedig minden maradék energiáimat összeszedve szorosan a nyomában futottam. Kevés alkalom volt, amikor én nyertem, bár ezen senki sem lepődik meg, és azon alkalmak mindig azok voltak, amikor én választottam irányokat. Az egyetlen reményem mindig, amikor Chris vezetett, hogy mivel minden nap ugyanazon a kapun kellett kimennünk, előtte volt egy hosszú egyenes szakasz, amin esetleg lesprintelhetném. Hát, eddig sosem sikerült ez a taktika, bár ez annyira nem bosszantott, mint az, amikor egymás után többször is legyőz, mikor én választok ösvényt.

A mai nap sem volt sokkal másabb, ő vagy két méterrel előrébb futott, és így is tudtam, hogy ez közel sem a maximális sebessége. A végső, hosszú egyenesnél bár küzdöttem, nem értem utol. A kapu előtt hirtelen megfordult, én pedig az ölébe ugrottam, és szorosan átöleltem a nyakát és arcomat nevetve a vállára hajtottam.

-          Mennyi is az állás? Jaj, nem emlékszem pontosan… - játszotta meg, mire még jobban felnevettem, bár így levegőért kapkodva kicsit nehézkes volt a dolog. Leugrottam róla, és megpaskoltam a mellkasát.

-          Harminckettő-tizenhárom – válaszoltam tettetett szomorúsággal, de zihálásom közepette nem ment az ajaklebiggyesztés, így felemásra sikerült a produkcióm.

-          Ó, tényleg – csapott a homlokára, majd magához rántott, és csókot nyomott a számra. – Reggeli hazafelé?

-          Oké, de csak valami könnyűt – egyeztem bele.

Általában együtt szoktuk tölteni az éjszakákat, vagy nála, vagy a szállodában nálam, de most az esküvős mizéria miatt külön aludtunk. Ám Chris így is visszakísért, út közben pedig ettünk egy-egy hot-dogot.

-          Délután találkozunk – búcsúzott, én pedig mosolyogva hozzábújtam.

-          Bárcsak túllennénk már ezen! – sóhajtottam. – Semmi kedvem ahhoz a sok emberhez.

-          Aha… vagy inkább Mike-hoz.

Vetettem rá egy amolyan „ki se kellett volna mondanod” pillantást, majd egy csókkal később elindultam a szobám felé. Már tényleg olyan volt, mintha mindig is itt éltem volna, a személyzet szinte minden tagja ismert, ahogyan én is őket, így mindig integetve és köszöngetve mentem végig az épületen.

A liftből kilépve végigsétáltam a folyosón, s az ajtó mellett támaszkodó alakra csak akkor lettem figyelmes, mikor végre sikerült előhalásznom a kártyámat a zsebemből.

-          Hello, Helena – a hangja ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Ugyanúgy irritált.

-          Mit keresel itt? – kérdeztem rögtön, nem vettem a fáradtságot arra, hogy köszönjek neki. Szőke haját átdobta a vállán, s beleharapott dús alsóajkába. Hogy gyűlöltem! Olyan meseszép volt. Bár ugye egy alma lehet gyönyörű piros kívülről, semmi haszna, ha belül rohad.

-          Téged, természetesen.

-          Miért?

-          Bemehetnénk esetleg? – intett az ajtó felé. Nyilvánvaló volt, hogy olyasmiről akar velem beszélni, amiről senki más nem tudhat… vagy ki akar nyírni, ki tudja?!

-          Hogy találtál meg?

-          Vannak ismerőseim erre-arra…

Igyekeztem nem pofáncsűrni ezt a ribit, így gyorsan kinyitottam a szobámat és beljebb tessékeltem, remélve, hogy így hamarabb letudhatom az egészet.

-          Szóval, Kim, mit tehetek érted? – nem mintha bármit is akartam volna tenni érte!

-          Nos, valójában tudom, hogy éppen… nagyon szerelmes vagy Chris Pine-ba… állítólag – kezdte vontatottan, gonoszul mosolyogva. – Ennek ellenére te is, meg én is tudjuk, hogy Mike-ot szereted.

-          Chö… - ennyi volt a reakcióm és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. Habár csapzott voltam, és meglehetősen izzadt, mégis egy percre sem engedtem, hogy meglássa, fáradt vagyok, és legszívesebben lehuppantam volna egy tíz percre pihenni. Úgy éreztem, mintha egy csatatér kellős közepén ácsorognék, velem szemben az ellenséggel, Kimmel.

-          Lenne pár ötletem, hogyan szabaduljunk meg Fannitól – ezen elképedtem volna, de továbbra is rezzenéstelen arccal néztem rá. – Ő veszélyes ránk nézve, de nem kivitelezhetetlen, hogy valahogy megoldjuk, hogy Mike szakítson vele.

-          Miért most? Már majdnem egy éve eljegyezte.

-          Mert hezitál – vigyorgott elégedetten, én pedig felvontam a szemöldököm. – Ó, hát nem vetted észre? Szerinted miért nem intézik még az esküvőt? Nem is jártak egy évig, és megkérte a kezét, de tovább nem lépett. Meg sem fordult a fejedben a kérdés, hogy miért?

-          Van saját életem, nem érek rá azon agyalni, hogy Mike miért nem vette még el Fannit – kétségtelen, hogy volt valami abban, amit mondott.

-          Aha, hát persze – bólintott nyugodtan, látszólag nem akarta kihúzni a gyufát. Tényleg abban hitt, hogy belemegyek a játékaiba. – Mindenesetre el tudnánk szakítani őket, hidd el nekem!

-          És aztán mi lenne? – kérdeztem szenvtelenül.

-          Te meg én… mi már egyforma esélyekkel indulnánk. Fanni csak egy betolakodó. Elcsavarta Mike fejét, de nem több egy senkinél… - várt pár pillanatig, majd felnevetett. – Látva, hogy meg sem próbálod védeni a saját rokonodat, feltételezem, hogy te is gyűlölöd őt. Akkor miért ne? Közülünk pedig nyerjen a jobbik.

Néhány percig csak álltunk ott, és néztük a másikat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy itt van és tényleg Fanni kikuglizásába akar bevonni. Ez a nő nem ép, az biztos! Ennek ellenére nem mutattam semmilyen érzelmet, de mivel késésben voltam Evelintől, végül rávettem magam, hogy „hozzam a formámat”.

-          Sosem ártanék Mike-nak! Márpedig Fanni bármilyen nemű csőbe húzásával ezt érnénk el - nem akartam az orrára kötni, hogy egyáltalán nem beszélünk egymással Mike-kal, és látszólag ő ezt nem tudta. – De ne hidd azt, hogy hagyni fogom neked, hogy akár egymagad árts nekik! – az arca elfehéredett. Talán a dühtől, talán a döbbenettől, hogy tulajdonképpen fenyegetni próbálom. – Bármikor keresztbe tehetek neked. Amikor csak akarok, és hidd el, tudni fogom, ha valamiben mesterkedsz! Ami pedig azt illeti… bármikor le tudnám gyűrni a húgomat, amikor csak akarnám. De nem akarom. Ezen van a hangsúly. Mike Fannival van, én is megtaláltam a páromat. Neked is így kéne tenned, és leszállni róluk! – figyelmeztetően pillantottam rá, és magam is meglepődtem, hogy milyen jól megy a fenyegetőzés. Mikor lettem ilyen kegyetlen?

-          Nem, Helena… - csóválta meg a fejét lassan, elgondolkozva. – Nem nyomnád le, és ezt te is tudod. Mike választott… de nem téged – mosolygott gonoszul.

-          Nem, Kim – most rajtam volt a sor, hogy gúnyosan vigyorogjak rá. – Valójában nem választott, mert sosem adtam a tudtára, hogy lenne igazán választása. Most pedig takarodj a szobámból, és ne feledd, hogy figyellek! – újra falfehér lett, a tekintete pedig villámokat szórt.

Reméltem, hogy eléggé komoly – fenyegető? - voltam ahhoz, hogy lemondjon a terveiről, de azért eldöntöttem, hogy szólok valakinek a dologról.

A megbeszéltek szerint a srácok és a lányok külön töltik a nap nagy részét. Evelin, Fanni, Shiori, Lux, Amber és én Eve és Chez új házában, míg a srácok Bradnél gyűltek össze. Christ is hívták, mert persze pofátlanság lett volna kihagyni a pasimat a dologból, de Chris kedvesen visszautasította az ajánlatot, hiszen ő Tomot várta ma.

Nyolcra oda is értem, persze le is lettem cseszve, hogy mégis hol a pokolban voltam. Erre csak azt válaszoltam, hogy pont ott. Hát mindenki csak lesett, de nem mondtam többet.

Evelin eléggé furcsa volt az utóbbi időben. Nagyon terhes volt. A hangulata úgy ingadozott, mint ahogy a pleisztocén eljegesedések követték egymást. Chester ezen csak nevetett – állítólag -, én meg forgattam a szemem álló nap. Nem volt elviselhetetlen, csak néha minden ok nélkül elszomorodott. Legtöbbször azon, hogy kövér. Mondtam neki, hogy nem kövér, csak kurvára terhes. Közölte, hogy a kettő nem szinonimája egymásnak.

A délelőtt szépüléssel telt, ahogyan Shi hívta az eseményeket. Mindenféle arcpakolások, frizurakreálás, körömfestegetés, lányos csevej – nekem lecsúszott pár pohár vodkanarancs is.

Egyébként ezeket a dolgokat rábíztuk Shiorira, már ami a hajat és a sminket illette. Ő volt a modell, ő értett ezekhez, így hagytuk magunkat.

Szerencsére Eve nem ragaszkodott ahhoz, hogy mi, a koszorúslányai – én egyben tanú is voltam – ugyanolyan ruhában legyünk.

Fanni egy mélybordó, hosszú ruhát viselt, a haját göndör tincsekben feltűzték, és a sminkje is hasonlóan bordós lett. Igazán szép volt.

Shiori egy barack színű, feszülős, rövid ruhát vett fel, hosszú, szőke haját pedig szabadon hagyta lógni, a sminkelést pedig nem vitte túlzásba. Egyszerű volt, és gyönyörű.

Lux egy zöld ruhát viselt, amely a földet súrolta, és a sminkje is igazodott a zöldhöz, a haját pedig hullámosan hagyta.

Amber ruhája volt talán a legszebb az összes közül, nekem legalábbis. Vörös volt, olyan igazi, élénk vörös, ami tökéletes kontrasztot alkotott fehér bőrével, és világoskék szemeivel. A sminkje nagyjából kimerült egy kis tusban és vörös rúzsban. Ő volt a legszebb, persze Evelin után.

Maga a menyasszony egy csodaszép, kismamának készült csipke és selyemruhában volt. Hosszú uszályt húzott maga után, és a sminkje kellemesen lágy lett. Tökéletesen illett hozzá, a haját pedig egy elegáns kontyba tűzte.

Ami engem illetett, én Chris szemszínéhez öltöztem, így talán én lógtam ki a legjobban a sorból. Még sosem láttam sötétkék, rövid ruhás koszorúslányt. A cipőm fekete volt, magas sarokkal, amin kék strasszkövek díszelegtek. A sminkem is kék volt, és a hajamban a kontytűkön is kék, virágot mintázó kövek sorakoztak. Nagy nehezen rászántam magam, hogy a Cheztől és Mike-tól kapott születésnapi ékszereket viseljem. Valahogy nehéznek éreztem a gyémántokat, persze tudtam, hogy ez csak lelki eredetű dolog.

Délután háromra elkészültünk, és a kocsiban ülve már nézegettem, hogy Chris üzent, hogy Tom megérkezett, és már a helyszínen vannak.

A helyszín maga a tengerparton volt, egy kisebb hotelben, amit szinte csak esküvőkre használtak. Így a vendégek tényleg addig mulattak, amíg csak bírták, és a szobák a rendelkezésükre álltak. Ez Chez ötlete volt, ami valljuk be, jó volt, tekintve a sok Magyarországról érkező vendéget. Evelinnek is „csupán” három másik testvére volt, akiknek már saját családjuk volt.

A hotel maga gyönyörű volt és rettentő bájos. Hatalmas kertje volt hátul, ahol pálmafák és virágok ezrei sorakoztak. Most egy hófehér sátor és tánctér is helyet kapott, körülötte asztalokkal és székekkel. A díszek halvány rózsaszínek és kékek voltak. Ahogy körbenéztem, úgy éreztem, egy ilyen helyen én is szívesen férjhez mennék.

Evelint gyorsan feltessékeltük a legfelső emeletei lakosztályba, ahol majd a nászéjszakájukat is töltik. Senki sem akarta, hogy a vőlegény meglássa a menyasszonyt a szertartás előtt.

Láttam én Evén, hogy ideges egy kicsit, de úgy gondoltam, hogy nem szólok neki semmit, ahogy a többiek sem. Ezt magában kell lerendeznie, és szerintem teljesen normális, ha valaki kicsit ideges az esküvője előtt. Ez normális, pláne az ő állapotában.

-          Most írt Chester, hogy ők is megérkeztek – adtam a tudósítást. – Beszélnem kell vele, nemsokára visszajövök – már tettem is vissza a telefonomat a kis táskámba, és rájuk sem nézve igyekeztem kifelé, de Evelin megállított.

-          Miről? – a hangja halk volt, és ahogy szembefordultam vele láttam a szemében valamit. Nem tudom mit.

-          Semmiség – legyintettem, és már ott sem voltam.

Beszálltam a liftbe, és lementem három emeletet, majd benyitottam a szobába.

Igazából meglepődtem, hogy Chris és Tom is itt voltak, ott ültek Brad és Phoenix között. Elsőként Rob toppant elém, megölelt, megpuszilt, majd őt követte Phoenix. Ők ketten maradtak nekem a bandából igaz barátnak, a többiek… elvesztek út közben. Ennek ellenére Brad is mosolyogva fogadott, ahogy Joe is, Mike csak biccentett, míg Chez érdeklődve mért végig. Elég furcsa helyzet alakult ki. Annyira fontosak voltak nekem, hogy rettentően fájt, hogy Mike miatt majdnem mindüket elvesztettem.

-          Nocsak, a szőke herceg! – pillantottam Tom felé, miután Joe is elengedett. Olyan igazi Felton-mosolyt villantott, majd felpattant a kanapéról, én pedig meg sem álltam addig, míg a karjai közt nem végeztem.

-          Hiányoztál! – motyogta a hajamba, én pedig a válla fölött a nagy ölelkezésben Chrisre pillantottam. Gyönyörű kék szemeivel minket nézett, ajkain édes mosollyal. Ő pontosan tudta, mennyire fontos nekem Tom.

-          Te is nekem! És milyen fess vagy – néztem végig rajta, mikor kicsit eltávolodtam tőle. Egy szürke öltönyt viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel. Ugyanolyan színe volt, mint Chrisének, és mint az én ruhámnak. Direkt alakítottuk így, az összetartozásunk jele. Hadd pukkadjon meg a nép!

-          Köszönöm! Te is igazán gyönyörű vagy! – éreztem, hogy elpirulok, így csak bólintottam.

-          Minden rendben volt? – kérdeztem Chrisnek célozva, aki csak bólintott. – Chester, beszélni szeretnék veled!

Egyből elindultam kifelé a folyosóra, majd mikor ő is követett, becsuktam az ajtót. Felnéztem a sötét szempárba, majd elkezdtem igazgatni a nyakkendőjét.

-          Ideges vagy – állapította meg.

-          Ma elég érdekes reggelem volt – kezdtem.

-          Képzelem… - forgatta meg a szemét, mire megütöttem a mellkasát.

-          Seggfej! – persze, hogy arra gondolt, hogy Chris és én mit is művelhettünk az ágyban, pedig ilyesmiről aztán tényleg szó se volt. – Nem mintha közöd lenne a nemi életemhez… - erre csak hallgatott. – Szóval reggel volt egy látogatóm. Kim.

-          Kim? – kérdezett vissza azonnal, ő is sejthette, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

-          Igen. Tett egy ajánlatot.

-          Ajánlatot? – most már igazán láttam rajta, hogy aggódik. Összeráncolta a szemöldökét.

-          Arra, hogy valahogy elszakítsuk Fannit Mike-tól – erre csak hatalmas szemekkel pislogott. – Nem tudom, hogy pontosan mit akar, és elég rendesen a tudtára is adtam, hogy vonuljon vissza, mert széttépem, de…

-          Ráállítok valakit.

-          Köszönöm! – tudtam, hogy Chester ismer pár magánnyomozót, és egyszerűen tudtam, hogy segíteni fog. Hiszen olyan masszívan kiáll mindig Mike mellett.

-          Igazán nincs mit. Ha lesz valami, szólok.

-          Oké.

-          Léni… én… ne haragudj! – kért halkan, nekem pedig bár jól esett ez, mégsem tudtam teljesen szemet hunyni az elmúlt időszak felett.

-          Nem haragszom, Chester. Egyszerűen csak szeretném élni az életem.

-          De már nem leszünk ugyanolyan jóban, igaz? – szomorúnak tűnt.

-          Én ugyanúgy szeretlek, mint mikor megismertelek, de kell egy kis idő, míg helyreállnak bennem a dolgok – egy kicsit álltunk csendben és néztünk egymás szemébe. Tudtam, hogy bánja a dolgot. Mindent. – Amúgy sem te vagy a hunyó, ezt mindketten tudjuk.

-          Mike is bánja, hidd el! – nem tudtam válaszolni, mert Brad lépett ki az ajtón.

-          Lassan kezdünk. Küldd a lányokat le, meg mit tudom én, amit kell… - legyintett, de még vigyorogva hozzátette. – Lux?

-          Dögös – bólogattam nagyokat, és hamisan mosolyogtam. – Majd csorgathatod a nyálad!

Visszamentem a lányokhoz, Fannit, Luxot, Ambert és Shit kitessékeltem a szobából, majd lekísértem őket. Elmondtam újra – nem mintha nem vettük volna át ezt már ezerszer -, hogy ki mikor indul, és mit kell csinálnia, köszöntem az ismerősöknek, majd elindultam vissza Evelinért, akit a lenti hallba kellett hoznom, hogy onnan majd az apjával az „oltár” elé sétálhasson.

**

Mike ott állt Chez mellett, a vendégsereg ott ücsörgött a székeken, én pedig végigsiettem a sorok között, ahol Evelin is végig fog sétálni. Célzatosan Mike-ra szegeztem a pillantásomat, aki rögtön érdeklődve fordult felém.

-          Mike, anyukád keres a benti telefonon. Azt mondja, hogy van valami… gond, és nem tud elérni, bejönnél kérlek? – úgy szuggeráltam, hogy féltem, túl feltűnő. Mike szemöldöke a homloka közepéig szaladt, és már nyúlt volna a zsebéhez, hogy elővegye a mobilját, de elkaptam a kezét, és kicsit megszorítottam.

-          Rendben – mondta lassan. – Mindjárt jövünk! – mondta Cheznek, aki biccentett, én pedig behúztam Mike-ot a hotel halljába.

-          Van egy kis… problémánk! – suttogtam, s kicsit megugrottam a hátamra simuló érintéstől. Chris volt az, szemében pedig csak idegességet láttam.

-          Miféle probléma?

-          Hát… - kezdtem, de Chris kimondta helyettem.

-          Eve eltűnt.

Csend. Mike csak pislogott hol rám, hol Chrisre, majd kifelé Chez felé. Láttam az arcán, hogy nem tudja hova tenni a dolgot, és eléggé kétségbeesett fejet vágott.

-          Figyelj, mi elmegyünk megkeresni. A lányokat már izzítottam, átkutatják a hotelt. Amint megtaláljuk minden mehet az eredetiek szerint.

-          És ha nem? Szerinted miért tűnt el? Nyilván nem akar…

-          De, akar. Nem tudom miért ment el, de majd kiderül! – hurrogtam le. – Állítsd rezgőre a telefonod, és majd értesítelek.

-          Léni, körülbelül tíz perc múlva kezdünk!

-          Csinálj valamit, tartsd fel őket! Főleg Chezt! Nem tudhatja meg, világos?

Tomnak meghagytam, hogy maradjon a vendégek között. Chesternek így is feltűnhet hogy se egy koszorúslány, se Chris nincs a helyszínen.

Természetesen Eve nem volt a hotelben, és mikor ezt közöltem Mike-kal sms-ben, nem volt épp boldog. Chester kezdett nyugtalan lenni. Ám mivel Eve terhes volt, ráfoghattuk arra, hogy rosszul lett, és csak egy kis idő kell, míg helyre jön. Mike-nak elég nehéz volt visszatartania az aggódó vőlegényt, hogy ne menjen fel Evéhez.

Nem volt könnyű kisakkozni, hol lehet. Chris vezetett, én pedig navigáltam. Evelin ott gubbasztott a régi lakásában, menyasszonyi ruhában, és kedvetlenül. Szemeiben könnycseppek csillogtak, ahogy a kanapén összekuporodva ült.

Chris rám pillantott, és láttam a szemén, hogy egyáltalán nem érti, miért van ez. Valójában én sem tudtam.

-          Eve, már fél órája el kellett volna kezdeni a szertartás. Mi a baj? – leguggoltam elé, és kérdőn néztem rá, miközben megfogtam a kezét.

-          Én… te és Chez… - felpillantott Chrisre, és mintha ettől összezavarodott volna. – Azt hittem… szóval… amikor elmentél, hogy beszélj vele…

-          Ah, Eve, ne idegelj! – csattantam fel. – Komolyan az esküvőd előtt öt perccel kezdesz kételkedni? És mégis kiben nem bízol? Benne vagy bennem? – nem zavart, hogy most, a terhessége alatt először beszélek vele csúnyán. Tekintete újra Chrisre tapadt. – Chris van itt velem, Evelin, mert ő a párom. Mert őt szeretem. Neked viszont döntened kell, akarod-e Chestert vagy nem?

**

A szertartás nem volt hosszú, de igazán szépre sikerült. Természetesen nem bírtam megállni könnyek nélkül, és a legszebb az volt benne, amikor össze-összepillantottunk Chrisszel. Vajon ő is arra gondolt, amire én? Hogy mi is állhatnánk majd egyszer egymás előtt örök hűséget és szerelmet fogadva? A mosolyából ítélve valószínűleg igen.

Heléna Pine…

-          Mi volt ez az egész? – kérdezte suttogva Mike, mikor mindenki az ifjú pár köré gyűlt, hogy gratulálhassanak. Intettem neki, hogy húzódjunk kicsit arrébb, és az egyik sátortartó oszlop mögé álltunk.

-          Evelin elbizonytalanodott.

-          Nem mondod! Magamtól rá se jöttem volna. De miért? – megforgattam a szemem cinikus hanglejtésén.

-          Félreértette, amikor ma mondtam, hogy beszélnem kell Chezzel. Azt gondolta, hogy még van köztünk valami.

-          És nincs?

Olyan pillantással jutalmaztam a kérdését, hogy azonnal bűnbánó fejet vágott, és visszakozott. Én nem tudom miért ilyen szemét velem állandóan, de már kezdek ebbe nagyon belefáradni.

-          Mintha ugyan nem tudnád, hogy nincs! – sziszegtem dühösen. – Szeretem Christ, ezt jó lenne, ha végre mindenki felfogná!

-          Remek, köszönöm, de nem kértem ömlengést a pasidról! Csak gondoskodj róla, hogy Chester sose tudja meg, hogy Eve lelépett! – morgott, én pedig már léptem is volna le, hiszen seggfejsége ma sem ismert határokat, de egy hang félbeszakított minden gondolatmenetet a fejemben.

-          Hogy mit csinált?

-          Uram Isten! – suttogtam, és megfeledkezve Mike összes stiklijéről, a mellkasához nyomtam a homlokom és szorosan lehunytam a szemem. Csak ezt ne! – Mondd, hogy ez nem Chester! – susogtam, és Mike automatikusan a derekam köré fonta a karjait, mintha ezzel megvédhetne és eltakarhatna a világ elől.

-          Léna! – reccsent rám Chester, de egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemem. Ebből mi lesz! Sosem szabadott volna megtudnia! Micsoda fájdalom!

-          Chester, figyelj, ez nem… - kezdte volna Mike, de nem tudta befejezni, Chez faképnél hagyott bennünket.

**

Csak ültem a folyosón Chris mellett a padlón és néztem, ahogy Mike fel-alá járkál, míg Csicsi velünk szemben támasztotta a falat. Az ajtón keresztül tompán kiszűrődtek hangok. Chester kiabálása.

-          Na, mi a helyzet? – sétált felénk Tom a liftből. – Lent már nagyon kérdezősködnek, és így, hogy minden tolódik elég nagy a fejetlenség a konyhán is.

-          Kit érdekel a konyha most? – zendült fel Mike.

-          Mike! – szóltam rá figyelmeztetően, de ő rám se nézett. Fannira pillantottam, akinek az arcáról tisztán le lehetett olvasni a feszültséget.

-          Hagyd csak! – legyintett Tom, és leült a másik oldalamra.

A szobából többször kihallatszott a nevem, és hát az világos volt, hogy Chester tajtékzik.

Nagy levegőt vettem, odanyúltam Chris karjáért és rápillantottam az órájára. Tényleg kínos csúszásban voltunk. Ránéztem az arcára, és intettem egyet a fejemmel az ajtó felé, mire megvonta a vállát.

Felpattantam, megigazítottam a ruhámat, majd végignéztem a többieken.

-          Mindjárt jövök! – mondtam csendesen, és benyitottam a szobába.

Mike szemszöge:

Valójában felesleges lett volna Léninek becsuknia az ajtót maga mögött, mert kristálytisztán lehetett hallani az ordítását. Sosem hallottam még ennyire hangosan kiabálni, pedig összevesztünk már egy jó párszor.

Kihasználva az alkalmat, hogy nincs itt, újra rápillantottam a földön ülő párosra.

Tom Felton nem volt ellenfél – legalábbis a jobb napjaimon ezt mondtam volna, de mostanra világosabb volt, mint a nap, hogy Léni szívében nagyon is előkelő helye van az angolnak. Valószínűleg előrébb van a ranglistán, mint én, vagy bárki más a baráti körünkből.

Hol vannak már azok az idők, amikor mi mind jóban voltunk és Léni meg én elválaszthatatlanok voltunk?

Tom elvette tőlünk őt. Ahogyan Chris is. Inkább bele sem akartam gondolni, hogy milyen lehet, amikor kettesben van Lénivel. Egyszerűen furcsa volt. Még jó, hogy nekem itt van Fanni…

Léni szemszöge:

Miután hárman kiléptünk a szobából, rekedten ugyan, de közöltem, hogy mehetünk vissza a násznéphez. Összekulcsoltam a kezem Chrisével, és a fülébe suttogtam, hogy minden rendben. Chez és Evelin is fogták egymás kezét, és mindkettejük arcán látszott, hogy bánnak mindent és ezután csak jól szeretnék magukat érezni a lagzijukon. Helyes!

A kis, kerek asztalnál öten ültünk: Chris, Tom, Amber, Phoenix és én. Mi öten legalább el tudtunk beszélgetni egymással, Phoenix jófej volt a srácokkal. Én Tom és Chris között ültem, és nagyban csipegettem az ínycsiklandozó vacsorából, míg a többiek beszélgettek.

Csak ültem ott, szabad bal kezem Chris combján pihent. Annyira sok minden történt már ma, hogy egy kicsit ki kellett kapcsolnom az agyam.

Olyan jó lenne, ha csak simán mehetne az életem. Tommal jókat beszélgetnék telefonon, skype-on, elmennék hozzá Angliába nyaralni, Chrisszel pedig úszkálhatnék a rózsaszín porcukorban. De nem. Nekem ez nem jár.

-          Kérsz valamit inni? – suttogta a fülembe Chris, mire felé pillantottam. Olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az orrunk, így mosolyogva röviden megcsókoltam.

-          Igen, kérek. Amit te is iszol az jó lesz – Chris elment italokért, Tommal együtt, így hárman maradtunk. Phoenix ezt ki is használta.

-          Mi volt ez az incidens a szertartás előtt? – kérdezte, mire Amberre pillantottam.

-          Nem mondtam el, gondoltam… - nem fejezte be a mondatot barátnőm, csak megvonta a vállát.

-          Semmi különös, majd elmesélem – hárítottam. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, mi történt.

Miután Chris visszatért, beszélgetni kezdtünk a filmről, meg a harmadik könyvről, és Phoenix igazán érdeklődő volt. Sokat meséltem az elképzeléseimről. Olyan jól esett a saját kis munkámról csevegni!

Miután Chez és Eve megnyitották a táncot, Mike toppant mellénk, és felkért. Dobtam egy mosolyt Chrisnek, majd belecsúsztattam a kezem Mike-éba, és követtem a parkettre.

-          Nem lesz féltékeny, ugye? – kérdezte halkan, én pedig, hála a magas sarkú cipőmnek, most ugyanolyan magas voltam, mint ő, így a szemébe néztem.

-          Nem. Tudja, hogy szeretem, és nem az a fajta, aki ugrana az ilyesmire.

-          Aha… - kicsit csendesen topogtunk körbe. – Mi van velünk?

-          Mi lenne? – vontam fel a szemöldököm.

-          Jó régóta nem beszéltünk, és még a melóban sem nagyon látlak.

-          Megcsinálom a munkám, de ehhez nem kellesz te is – igen, kicsit kemény voltam, de egyszerűen belefáradtam a csatákba és rövidre akartam ezt zárni.

-          Mikor lettünk ellenségek, Léni? – szemeiben kíváncsiság bujkált.

-          Ellenségek lennénk?

-          Úgy néz ki.

-          Te vagy az, aki folyton veszekszik, és keresztbe tesz nekem – elnéztem a válla felett a többi táncolóra. Nem tudtam a szemébe nézni többet.

-          Mindig nyomós okom van rá, amikor…

-          A nagy szart! – sziszegtem dühösen. Valahogy mindig elérte, hogy a kedvetlenségből és fásultságból átcsapjak mérgesbe. – Csak nem tudod elviselni, hogy az életem nélküled is megy tovább – olyan erősen szorította meg a jobb kezemet, hogy szinte felmordultam. De csak szinte.

-          Ez nem igaz, Léni!

-          Akkor? Csak ennyire nem érdekel, hogy a film, ami az én kibaszott könyvemből készült, kap-e rendes zenét? Inkább a robotok, mint én?

-          Autobotok.

-          Kapd be, Mike! – morogtam, és továbbra is kitartóan elnéztem mellette.

-          Nélkülem azért kevés lettél volna ehhez! – azonnal megtorpantam, ő pedig nekem ütközött, de mindketten szilárdan álltunk a lábunkon. Mit mondott?

-          Fejezd be, hogy undorító módon viselkedsz velem! – mondtam keményen, és elengedtem a kezét. – Igazad van, ellenségek vagyunk. De mindez miattad van, és nem fogom többé lenyelni a szemétségeidet.

-          Mintha eddig lenyelted volna. Állandóan veszekedsz velem és mindenki mással is!

-          Ó, Mike! – nevettem fel cinikusan, mire többen is felénk néztek. – Nem lennék nélküled sehol? Kevés lennék mindehhez? Számtalanszor megköszöntem már, amit értem tettél, de vésd jól az eszedbe, hogy már nincs rád szükségem. Egyikőtökre sincs. És csak hogy tudd… mint az ellenséged, most figyelmeztetlek! – közelebb hajoltam hozzá, és mélyen, dacosan a szemébe néztem. – Porig égethetném a világodat, és meg is fogom tenni, ha továbbra is így folytatod. Darabjaidra foglak zúzni, mert megtehetem. Saját erőmből – olyan döbbenten nézett rám, mint még soha. A hangom karcos, rekedt volt a Chezzel és Evelinnel való ordítástól, s így valahogy még nyomatékosabban hangzottak a szavaim.

Elléptem előle, és visszamentem az asztalhoz. Chris halkan megkérdezte, hogy mi történt, nyilván látta a jelenetet. Csak legyintettem, hogy később elmesélem.

A továbbiakban mosolyogva néztük a násznépet, a játékokat, és Chrisszel nagyon sokat táncoltam. Néha Tom is lekért, de egyébként talált egy lányt, aki Eve kollégája volt, így ő se maradt egyedül annyira.

Megpróbáltam félretenni ezt az igen komolyra és véresre sikerült dolgot Mike-kal, és ez Chris mellett, vele táncolva, csókolózva, nevetve, egészen jól sikerült.

Így Mike-on kívül mindenkivel táncoltam a bandából, de igazából csak Chrisszel voltam elfoglalva. Úgy éreztem, ki sem látszom a szerelemből. Akárhányszor belenéztem azokba az igéző kék szemekbe, mindig úgy éreztem, hogy a lábaim megremegnek, és a szívem kiugrik a helyéről.

-          Tudod, hogy nagyon, de nagyon szeretlek? – suttogtam a fülébe egy lassabb zenénél, és arcomat a nyakhajlatába temettem. Apró csókokkal halmoztam el a bőrét. Imádtam.

-          Tényleg? – mosolygott. Imádtam.

**

-          Na, ezt a házat megnézhetnénk – mutatta a telefonja kijelzőjét Tom, én pedig végiglapoztam a képeket.

-          Hol van pontosan?

-          A Laurel Canyonban. Körbe van véve fákkal, szerintem pont jó lenne.

-          Phoenix, Chester akar veled beszélni – hallottuk meg Mike hangját, de nem fordultam felé. – Mit csináltok, srácok?

-          Házat mutatok Léninek – válaszolt Tom.

-          Minek? – jött a gyanakvó kérdés, majd éreztem, hogy megtámaszkodik a székem támlájában és közelebb hajol, rápillantva a telefonra.

-          Veszünk egy házat. Léni nem lakhat örökre egy szállodában – a szemem sarkából láttam, hogy Mike rám, majd Tomra, végül Chrisre pillant.

-          Mármint… Léni meg…

-          Én – bökte ki Tom, én meg továbbra is az úszómedencés, gyönyörű szobákkal teli házat néztem.

-          Te összeköltözöl Tommal? – a kérdést nyilván nekem tette fel, de basztam rá. – És te hagyod? – ezt meg Chrisnek.

-          Miért ne hagynám?

-          Mennyibe kerül? – kotyogtam közbe. Totál nem voltam ma már kíváncsi Mike-ra.

-          Kettő milla.

-          Azt a rohadt! – motyogtam. – Kurva drága, de gyönyörű.

**

Evelin, bár nagyon terhes volt, ragaszkodott hozzá, hogy a zene pörgős legyen. Így hát Chrisszel egész este pörögtem, forogtam, a kontyomból ki is bomlott pár tincs, és nagyon melegem is volt, de rettentő jól éreztem magam. Úgy hittem, Chrisszel még az Antarktiszon is jó lenne.

Aztán egyszercsak elhívott, kisétáltunk a kertbe, és elvezetett egy padhoz, ahol az ölébe húzott.

-          Tudod, hogy milyen nap van ma? – kérdezte mosolyogva, én pedig beletúrtam a hajába, ami kicsit nedves volt a sok tánctól.

-          Tudod, mi a véleményem a Valentin napról! – nevettem.

-          Tudom, ezért nem is vettem neked semmit. Csak gondoltam csendben, kettesben is elmondanám, hogy nagyon szeretlek! – azok a kék szemek úgy csillogtak, mint egy tűzijáték.

-          Én is nagyon szeretlek!

Szorosan hozzá bújtam, és alaposan megcsókoltam. Legszívesebben kigomboltam volna az ingét, hogy végigcsókoljam a testét, de nem volt alkalmas a hely. Viszont van egy egész élet, hogy ezt élvezhessem, és szerethessem őt.

Ugye van?

In Pieces - Chapter 20.

20. I don’t hate you, I’m just not necessarily excited about your existence

Azért ha az ember lánya hónapok óta jár egy pasival, akkor azt illik végre bemutatni a barátainak is – legalábbis Tom szerint, mivel én ezt az elvet megtagadva hetekig, hónapokig tartottam távol Christ a Linkin Parktól, és a lányoktól.

- Ez nem normális dolog, és szerintem ezt te is tudod! – mormogta, miközben egy törölközővel dörzsölgette szőke tincseit. Még így, a net világán keresztül is láttam azokban a kék szemekben az örömöt, hogy végre össze tudtunk hozni egy időpontot, ami mindkettőnknek jó volt, és beszélgethettünk „szemtől szemben”.
- Ha összeeresztem őket, akkor rájöhet, hogy nem csak Chester iránt voltak érzéseim.
- Nem lenne jobb elmondani neki, hogy szeretted Mike-ot, de nem jött össze? Nem nagy cucc.
- Tom… - sóhajtottam, és hátradőltem az ágyon.
- Én tudom, hogy még mindig szereted azt a majmot, de Chris nem. És mivel te ismered már a szüleit is, talán illene az ottani családodnak bemutatnod, ha már Magyarországra nem viszed magaddal.
- Már nem szeretem – ültem fel, hogy ránézhessek, hacsak így képernyőn keresztül is, mire ő csak csúfondárosan vigyorogva felvonta a szemöldökét. – Vagy legalábbis nem annyira, mint az előtt.
- Az előtt?
- Na sürgősen vesd le magadról Malfoy szerepét, és legyél a barátom, ne egy taktikus, szemét mardekáros!
- Ismerd el, hogy szereted, ha szemét mardekárosként viselkedem!
- Azt hittem, lassan eleged van belőle – most én voltam gonosz, tudtam jól, és elvigyorodtam. Tom arca elkomorult.
- Tudod, hogy nem elegem van belőle csak…
- Félsz. Félsz, hogy csak ő jutott neked, ami mondjuk hülyeség, mivel az én nagysikerű regényem filmadaptációjában is szerepet kaptál, ami nem kis dolog.
- Mikor lett ekkora arcod? – nevetett fel.
- A Joe-tól kapott könyvből lestem pár dolgot. Ezt magabiztosságnak hívják.
- Nem, ezt beképzeltségnek, rátartiságnak, seggfejségnek hívják.
- Seggfej lennék? – tettettem felháborodást.
- Csak annyira amennyire még egészséges – válaszolt diplomatikusan biccentve.
- Viccet félre téve, Tom, te jó színész vagy. Semmi okod aggódni, hidd el nekem!

Tom, ahogy egyre idősebb lett, és ahogy egyre több időt töltött Draco Malfoyként, egyre jobban félt attól, hogy az emberek örökre a mardekárost fogják benne látni. Rettegett, hogy ha befejezik ezt az egészet, semmilyen más szerepet nem kap, vagy ha kap is, belebukik. Valójában nem értettem, miért gondolta így, hiszen tehetséges, méghozzá nem csak a színészethez értett, ennek ellenére ő viszolygott az egész jövő kérdése témától.

- Erre valók a barátok, nem? – mosolyodott el félszegen egy kis hallgatás után. – Eddig én szedtelek össze téged, most rajtad a sor.
- Ha akarod egy napon belül ott vagyok, ahol te. Még kiskanalat is viszek.
- Vicces… - csóválta meg a fejét, majd kék szemei érdeklődve és kicsit hamiskásan csillantak fel. – Mostanában feltűnően jó kedved van.
- Ezzel mire akarsz célozni? – vontam össze a szemöldökömet.
- Természetesen arra, hogy jót tett neked Chris és Amber társasága.
- Amberről szerintem lassan lemondhatok, mivel összejöttek Phoenix-szel.
De hiszen Phoenix az egyetlen, aki valójában is foglalkozik veled, és szeret téged. Bármi is történjen.
- Néha idegesítően sok mindent tudsz rólam.
- Nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlan személyiségem magával ragadott, és megosztottál velem mindent, ami a szívedben rejtőzött. Ez a Felton-sárm, magával ragad, és nem tudsz ellene tenni semmit.
- Na akkor ki is az egoista? – nevettem.
- Ez magabiztosság – ismételte, amit pár perce én mondtam.
- Nem, Édes, ez seggfejség, rátartiság és beképzeltség.
- Na ugye, én megmondtam!
- Úgy tűnik, egyformák vagyunk.

Hallgattam Tomra, így kerültünk december elején mind Mike-ékhoz, hogy végre ők is megismerhessék Christ.

Nos, a reakciók elég különbözőek voltak. Shiori, mint kiderült egyszer már találkozott Chrisszel, így ismerték egymást, rögtön meg is találták a közös hangot. Evelin és Lux barátságosak voltak, Fanni kicsit távolságtartó, Brad, Joe és Rob olyanok, mint mindig, Phoenix már ismerte őt, Mike és Chester pedig ellenségesen méregették újdonsült páromat, míg Amber próbálta bennem tartani a lelket azzal, hogy elterelte a figyelmemet róluk.

Chris mindenkivel kedves volt, vicces, mint általában, elragadó a nőkkel, és látszólag nem tűnt fel neki, hogy Mike és Chester hadjáratot indítottak ellene. Reméltem, hogy ez így is marad, amíg el nem kapom a töküket, hogy tanuljanak meg már viselkedni.

Persze az élet nem egyszerű, pláne nem az enyém.

- Na és, Chris – kezdte Mike -, mivel sikerült meghódítanod Lénit? Chester után eléggé rossz passzba került – még szerencse, hogy nem mindenki tömörült egy helyen, és így ezt a beszélgetést se hallotta mindenki, csak Chez, Eve, Csicsi, én és hát maga Mike.
- Nem tudom – vont vállat a párom – Megtetszett, megismertem…
- Mike amúgy is csak viccel, igaz? Elvégre nem faggatunk egy vendéget ilyen kérdésekkel! – mosolyogtam Chrisre, majd vetettem egy figyelmeztető pillantást Mike-ra.
- Csak kíváncsi vagyok, Léni, ne legyél ilyen feszült!

Ne legyek feszült, igaz? Fanni is nyugtatólag megfogta Mike kezét, majd elterelte a témát. Hálás voltam neki ezért. Chester persze nem mondott le a faggatózásról, Evelin pedig csak bocsánatkérően nézett rám. Abban biztos voltam – többnyire -, hogy Chez azért csinálja ezt, mert segíteni akar Mike-nak, és nem azért, mert tényleg nem kedvelné Christ. De hogy Mike miért művelte ezt, abban már nagyon nem voltam biztos, sőt, ötletem se volt.

- Inkább beszéljünk valami másról – tereltem Chester azon kérdése után, hogy mégis pontosan Chris és köztem hogyan csattant el az első csók és hogy ezek után mennyire gondolja komolyan velem. Meg se vártam, hogy Chris reagáljon valamit, mert ehhez már tényleg semmi közük nem volt. – Mindenki figyeljen rám egy percig, kérem! – szóltam kicsit hangosabban, mire mindenki felénk fordult és elcsendesedett. – Én… huh, nos, lenne egy kérdésem, ami egyben egy kérés is.

Valójában ezt a kérdés-kérést mindannyiuknak szántam, az összes srácnak, de ösztönösen Mike-ra szegeztem a pillantásomat. Tudtam, hogy a legnagyobb része a döntésben neki van, még ha ez így nem is teljesen igaz. Sosem ismernék el, és nincs is így, de valahogy mégis a többiek hajlamosak voltak rá hallgatni. Amit mondjuk meg is értettem, mert ilyen zene-ügyileg övé volt a legutolsó szó – és jelen esetben a legelső is. Izgultam, de azért eléggé magabiztos voltam, mert mégiscsak, amit kérni akartam, az olyan dolog volt, amiben nem mondanának nemet. Mike soha.

- Szóval arról lenne szó, hogy a filmnek kellene egy dal, ugye az, ami kötődik a filmhez. A hivatalos előzetesben mutatnánk meg először, ami valamikor február elején jönne ki – Mike szemében megcsillant a felismerés, láttam rajta. Éreztem, hogy megkönnyebbülök, hiszen azonnal tudta, mit szeretnék. – Természetesen rátok gondoltam, hiszen nélkületek a könyvből nem lett volna semmi. Ahogyan az életem egy részét, azt, amelyiket itt kint élhetem, szintén nektek köszönhetem. – a szemem sarkából láttam, hogy Chris mosolyog mellettem a kanapén.
- Hűha… - motyogta Chester meglepve, és ő is Mike-ra pillantott.

Életemben nem vert még le olyan gyorsan a víz, mint akkor, amikor Chezről visszanéztem Mike-ra. Láttam a sötét szemekben, hogy… érzéketlen. Semmi örömöt, boldogságot nem láttam benne, semmi olyasmit, amiből egyáltalán azt szűrhetném le, hogy érdekli a dolog, vagy hogy akarná. Elengedte Csicsi kezét, a térdein megtámaszkodott, és kissé előrehajolva a szemembe nézett. Mélyen, őszintén, amiben ott volt a még kimondatlan döntés.

- Nem. Sajnos-ez-nem-fog-menni – tagolta lassan, de valahogy az a sajnos nem hangzott igazán sajnosnak.
- Mi… miért nem? – nyögtem ki nagy nehezen a kérdést, és letaglózva, csalódottan néztem rá.
- Egyszerűen nincs már rá időnk, te is tudod, hogy elfoglaltak vagyunk.
- Több mint egy hónapig nem lesz koncert, és… - rezignáltan megcsóváltam a fejem, de nem tudtam levenni a szemem az arcáról. Komor volt, és rideg. – A What I’ve Done-t adtátok a Transformershez, és nekem… nem jut semmi?
- Talán… - kezdte Joe, de Mike leintette.
- Sajnálom, de ez van. Szólhattál volna előbb is, vagy valami.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! – úgy nézhettem rá, mintha életemben először látnám, és tudnám, hogy rossz ember. Bántott. Most is. De miért?
- Sajnálom Léni, de biztos vagyok benne, hogy találsz mást.
- Ez az én filmem, Mike. Az én könyvemből van, és te nem… - nem tudtam befejezni, elcsuklott a hangom, miközben az arcomon végigfolytak az első könnycseppek.

Megfeszült az állkapcsa és a pillantása is megváltozott, de én már nem tudtam rá figyelni. Csak bámultam a padló mintáit, és igyekeztem nem felzokogni. Alig tudtam elhinni, hogy ezt komolyan megcsinálja velem, és hogy ezt a többiek hagyják neki. Hogy senki sem szól egy árva szót sem. Hát tényleg ennyire nagyon az ő véleménye volt a fontos? Vagy csak velem szemben hagyták, hogy azt tegyen, amit csak akar? Valószínűleg.

- Menjünk! – mordultam fel, letöröltem a könnyeket az arcomról, és felállva a kanapéról magammal húztam Christ is.
- Léni! – ez volt az a hangszín Mike-tól, amikor legszívesebben a lábai elé vetettem volna magam, és még dorombolni is képes lettem volna, mint egy engedelmes kiscica. De nem most. – Léni, kérlek!
- Nem! – pördültem szembe vele, mert már lépett volna utánunk. – Értettem, nem akarod. Felfogtam elsőre is. Csak azt nem értem – hallottam, hogy a hangom egyre mélyebben cseng a dühtől, de nem tehettem ellene semmit. És nem is akartam. -, hogy mi a picsáért nincs annyi bőr a képeden, hogy ezt bevalld szemtől szemben.
- Nem arról van szó, hogy nem…
- Ne próbálj meg a szemembe hazudni, Mike Shinoda!

Láttam az arcán, hogy ideges, de most nem rám, hanem saját magára. Nem tudom mi volt a célja, de sikerült magára haragítania. Annyira igazságtalannak éreztem, ahogy bánt velem, újfent, hogy nem is érdekelt, hogy mi játszódik le benne.

Összekulcsoltam az ujjaimat Chrisével, és kisétáltam a régi otthonomból. Shiori rohant utánam, Lux-szal a nyomában, és megpróbálták kimagyarázni a helyzetet. Meghallgattam őket, de valójában senki sem tudott volna normális magyarázatot adni Mike viselkedésére. ÚJFENT! Rosszabb volt, mint egy menstruáló nő, vagy mint Evelin, aki terhes volt. A hangulatingadozásaival tele volt a hócipőm.

Elköszöntünk a lányoktól, és mikor beszálltunk Chris autójába, a bejáratnál Csicsit láttam. Ott állt az ajtókeretnek támaszkodva, és komor pillantással bámulta az utcát. Nem tudtam mire vélni a jelenést, de nem is igazán gondolkodtam rajta.

- Volt köztetek valami? – Chris hangja vonta el a figyelmemet. A kezem a combján pihent, már-már ösztönösen szükségem volt, hogy hozzáérhessek.
- Mike és köztem? – bólintott, de a tekintetében, amit az úton tartott, nem láttam rosszallást. – Egyszer megcsókolt – még most is rossz érzés fogott el, ha eszembe jutott, hogy mit tett velem akkor is, mikor ez történt. Rákényszerített valamilyen misztikus módon, hogy elfelejtsem mi történt. Emlékeztem a napra, amikor újra felrémlettek előttem azok a képek, mikor megcsókolt. Chester aznap reggel bújt az ágyam alá. Ezen elmosolyodtam. – De az régen volt, és egyikünk sem emlegette soha.
- Értem.

Nem is feszegette tovább a témát, és ez jól esett, mert így tudtam, hogy bízik bennem. Igazából nem is hazudtam neki soha, de nem akartam, hogy tudja, hogy szerettem Mike-ot… hogy még mindig szeretem valamennyire. Nem akartam, hogy úgy higgye, ahogyan anno Chez, hogy ő csak a második. Mert nem így volt. Szeretem Christ. Már az első pillanattól fogva megfogott… akárcsak Mike. Sóhajtottam.

- Nincs miért aggódnod! – böktem ki végre, mikor Chris beállt a háza parkolójába. Egy gyönyörű, kétszintes házban élt, aminek volt egy beépített garázsa és egy, a városra néző erkélye. Fent volt a hegyen, így a kilátás tényleg csodás volt.
- Úgy nézek ki, mint aki aggódik? – villantott felém egy mosolyt.
- Elvégre színész vagy.
- Veled sosem játszanék, Léni!

Olyan őszintén mondta, hogy tényleg nem tudtam volna akkor se kételkedni benne, ha akartam volna. De mivel nagyon is szerettem őt, akartam is, hogy igazat mondjon. Kiszálltunk a kocsiból a halványkék világításban, ami jelezte, hogy nincs áram a házban, és csak a pótgenerátorok mentek. Chris felnézett az apró izzókra, mintha csak tőlük várt volna választ a kimondatlan kérdésre, de a kintről behallatszódó hatalmas dörgés megadta azt. Ahogy ott álltam a nyitott hátsó ajtónál a kocsinak támaszkodva, és elnéztem az amúgy is kék szemeiben a halványkék fényt… e.s.z.m.é.n.y.i.

El is felejtettem, hogy a hátsó ülésről ki akartam venni a kabátomat, inkább felé nyújtottam a kezem, belemarkoltam a bőrkabátja szélébe, s közelebb húztam magamhoz. Mosolyogva lépett elém, de amikor lenézett rám, láthatta a szememben, hogy mit is akarok pontosan, mert abban a kék mélységben is megláttam felcsillanni valamit.

Kezeivel megtámaszkodott a kocsi tetején, és közelebb hajolt hozzám. Ahogy én incselkedve hátrébb hajoltam, egy az egyben megbillentem, és ha Chris nem kapja el a derekamat, beborulok a kocsiba. Úgy tűnt, ezt nem találta olyan rossz ötletnek, mert mikor végre megcsókolt, belökött a hátsó ülésre, és fölém helyezkedett. Abban a pillanatban az volt a legkényelmesebb hely a világon, és olyan nagy örömmel öleltem magamhoz őt, mintha ezer éve nem láttam volna.

A sötétbarna bőrkabát alatt nem viselt mást, még így decemberben sem, csak egy pólót, így ezektől rövid időn belül megszabadítottam, ahogyan ő is engem a pulcsimtól és a trikómtól. Felnyögtem az érzéstől, amikor végigcsókolta a bőrömet a melltartóm szegélyénél, mikor pedig levéve a felesleges ruhadarabot még inkább elhalmozott csókokkal, egyszerűen behunytam a szemem, és igyekeztem nem meghalni a vágytól.

Amikor Chesterrel szeretkeztem, az mindig fantasztikus volt, felemésztő és egyben felszabadító. De amit Chris művelt velem, az valami egészen más volt. Egyszerre éreztem úgy, hogy ez a legjobb dolog a világon, és hogy hatalmas bűnt követek el. Bűnt azzal, hogy csak magamnak akarom őt, és megfosztom a világ többié részét – nőjét – tőle. De ha kellene, puszta kézzel harcolnék érte. Szerettem őt. Nagyon, úgy, ahogyan azt hittem, nem fogok tudni szeretni senki mást, csak egy valakit.

Ujjaimat végigfuttattam a hátán, majd benyúltam a nadrágjába, s előrevezetve a kezemet, cirógatni kezdtem a férfiasságát, míg ő jóleső nyögések közepette azon dolgozott, hogy megszabadítson a többi ruhámtól. 

**

Tulajdonképpen elmondható volt, hogy a december további része csendesen telt. Én készülődtem haza, hogy végre láthassam a családomat, Chris pedig a szüleihez volt hivatalos az ünnepekre. Sokáig mondjuk nem maradhattam, mert a két ünnep között jelent meg a Hidegvérrel folytatása, így azon illett jelen lennem, de így is volt pár napom otthon.

Chris életében is igen érdekes korszak kezdődött, hiszen megkapta James T. Kirk szerepét a Star Trek következő filmjében, aminek kimondhatatlanul örült. JJ lesz a rendezője, így biztosra vettem, hogy jó film lesz ebből, a forgatást pedig az ünnepek után kezdik el, január vége felé. Ami engem nagyon megfogott, az a másik fontos szereplő, Spock megformálója, Zachary Quinto. Őt „csak” a Heroes-ban láttam, de ott olyan alakítást nyújtott, amitől mindig libabőrös lettem.

Így tehát a karácsonyt a szüleimmel, a családommal töltöttem. Igen ám, de amiről nem tudtam, az az volt, hogy Fanni és Mike is most mentek Magyarországra, ünnepelni az eljegyzést. Meglehetősen érdekes momentum volt, amikor a nagy családi összeröffenésen Mike szülei engem kezdtek faggatni Fanniról, mivel őt még nem ismerték nagyon. Mondhattam volna rossz dolgokat is róla, de olyan mindegy volt már.

Ami Mike és az én kapcsolatomat illette… hát olyan nem volt nekünk. Egyszerűen tudomást sem vettem róla, hogy egyáltalán létezik, és nem voltam hajlandó beszélni vele – egyetlen kivételt tettem, amikor kíméletesen közöltem vele, hogy nem tudok részt venni a januári Európa turnén, s érdekes módon nem kötekedett, bár lehet csak azért, mert ezt is e-mail-ben közöltem. Ez karácsonykor volt a legkellemetlenebb, mert mások is – olyanok, akiknek nem kellett volna a családból – észrevették ezt, de igyekeztem nem foglalkozni velük.

Persze Mike próbált velem kapcsolatba lépni, én viszont figyelmen kívül hagytam minden levelét, üzenetét, virágcsokrát és egyebeit. Ez kihatással volt a bandával való kapcsolatomra is. Csak Robbal és Phoenix-szel tartottam a kapcsolatot, a többiek valahol elvesztek.

A legneccesebb az volt, hogy Eve és Chez Valentin napra tűzték ki az esküvőjük napját, és mivel Evelin volt a legjobb barátnőm, így nyilván segítenem kellett neki az előkészületekben, arról nem is beszélve, hogy koszorúslány is voltam – Fannival, Lux-szal, Amberrel és Shiorival egyetemben.

Szóval a két ünnep között akkor is visszamentem volna Los Angelesbe, ha az óceánt kellett volna átúsznom érte. Chris kísért el az első dedikálásra és felolvasásra azon a napon, amikor megjelent a könyvem. Nem volt velem se Chester, se Mike, se más, csak ő, mégis úgy éreztem, hogy ennél nem is lehetne jobb. Mi ketten valahogy tökéletesen jól megvoltunk.

 „Nem tudom elhinni, hogy ez a vége a könyvnek, de amúgy kurva jó lett! Gratulálok!”

Ezt az üzenetet kaptam Tomtól, akinek küldtem belőle egy példányt Angliába. Sejtettem, hogy így fog reagálni a történet alakulására, ahogyan Chris is csak leesett állal nézett rám, amikor végigolvasta. Mind úgy gondolták, hogy ez így volt tökéletes.

- Milyen érzés volt, amikor megölted a legjobb barátodat? – kérdezte egy alkalommal egy riporter, én pedig felnevettem.
- Tom valóban a legjobb barátom, de Colin halála szükségszerű volt, és nem is gondoltam arra, hogy csak azért, mert Tom játszotta a filmben, másképp legyen.
- De ebből is készül majd film, nem igaz? Milyen érzés lesz látni azt, hogy lelövik őt?
- Egyelőre nem tudok semmi biztosat arról, hogy lesz-e ebből is film, hiszen még az első sem jelent meg, de ha lesz, biztos rossz lesz látni Colin haláltusáját, amennyiben megtartják az általam írtakat. Viszont Tom fantasztikus színész, és biztosan megbirkózik a feladattal.
- Ő már olvasta? Mit szólt?
- Tetszett neki. Először csak egy üzenetet kaptam tőle, mert épp dedikáláson voltam, de amikor később beszéltünk telefonon, elmondta, hogy nagyon egyetért azzal, hogy Colinnak meg kellett halnia. Hiszen másképp Josh képtelen lenne Carlát elkapni. Mint láthatjuk a könyvben, számos alkalommal összefutnak, Josh mindig megleli a lányt, aki most is gyilkol, de képtelen elkapni őt. Hiába hazudta a terhességét, hiába ölt meg annyi ártatlan embert, köztük Josh húgát, Jent is… Joshnak szüksége volt arra, hogy valaki olyan haljon meg, aki tökéletesen ártatlan volt és aki… számít. És számára ez az ember Colin, hiszen ő nem folyt bele soha Josh és Carla nyomozási ügyébe, csupán a barátja volt, Carla mégis megölte.
- Akkor a harmadik részben Josh rászánja magát, hogy elkapja Carlát?
- Meglátjuk.

Januárban így én a könyvemet mentem népszerűsíteni, Chris pedig nekikezdett a forgatásnak. Elég nehézkesen tudtunk találkozni, legtöbbször csak hétvégén, amikor is összepakolva néhány cuccomat, átmentem hozzá. Innen jött Tom január végi, díjnyertes ötlete is.

- Úgy értem, nem zavar, hogy majdnem egy éve abban a hotelben élsz? Egy hotelszobában.
- Mégis mit kellene csinálnom?
- Vegyél egy lakást vagy házat.
- Persze, pont van nekem arra pénzem!
- Csak azt ne mondd, hogy csóró vagy! – nevetett fel a vonal másik végén.
- Na jó, ezt majd megbeszéljük az esküvőn, oké? Most rohannom kell Chrishez, mert így is késésben vagyok!
- Oké, aznap érkezem, majd beugrok hozzád, úgyis ott fogok megszállni, ahol te is laksz.
- Rendben. Már várom, egy kicsit hiányzol – motyogtam.
- Egy kicsit? – csend. – Még mindig nem beszéltél Mike-kal?
- Nem. Chezzel is csak annyit, amennyit a ruhapróbák után kellett, meg ilyesmi.
- Szép műsor lesz az esküvő… - sóhajtotta.

Igen, én is így hittem. Evelin is eléggé ideges volt miatta, és nem csak azért, mert már elég nagy hasa volt, hanem mert félt, hogy Mike és én felrobbantjuk a násznépet. Többek között ezért is hívta meg Tomot, hogy legyen, aki féken tart Chris mellett.

Tehát ilyen kilátásokkal néztünk az esküvő elé.