In Pieces - Chapter 25.

25. Apocalypse

Félhomály uralkodott a szobában, mikor kinyitottam a szemem. Lassan felültem az ágyban; a fekete, feszülős ruhám és a bőrkabátom kényelmetlenül tapadt a testemre. Estefelé járhatott az idő, ahogy kinéztem az ablakon, mindenfelé csak a szürke felhőket láttam.

Lassan az ágy szélére ültem, majd az apró szédülést figyelmen kívül hagyva, felálltam. A puha, fehér szőnyegbe belesüppedt a magas sarkú bokacsizmám, én pedig tompán lenéztem a lábamra. Valami nagyon furcsa volt.

Pár pillanatig csak álltam ott, és üres fejjel bámultam a szőnyeget, aztán rájöttem, hogy nem is igazán a testemmel van bajom, hanem a lelkemmel. Habár olyan volt, mintha a bőröm túl szűk lenne a csontok, izmok és a hús tömegének, mégis sokkal kényelmetlenebb érzés volt, hogy szinte éreztem, ahogy a lelkem, amivel eddig mindent olyan tompán éreztem, most mintha szárnyra kélt volna. És fájt, lüktetett.

Az érzés, hogy valamit tennem kell, amivel helyre hozhatom a hibák százait, amiket okoztam, szinte felemésztett. A kezem remegni kezdett az elfojtott indulatoktól, amiket nem is éreztem, de biztos voltam abban, hogy bennem vannak. Valami történik! Vagy történni fog.

Csend volt. Utáltam a csendet, mert már annyi mindent jelentett az életemben. Jót is, rosszat is.

Ránéztem az órára az éjjeli szekrényen: fél nyolc. Tehát Tom nem sokára itthon lesz, én meg nem is aludtam olyan sokat, mint hittem.

Körbenéztem a szobában, furcsán tanácstalan voltam, mi tévő legyek. Minden szürke volt, vagy a szürke egy árnyalata. Nem voltak igazán színek. A pirosak kevésbé voltak pirosak, ahogyan a kékek is csak árnyékuk voltak önmaguknak.

Félrebillentettem a fejemet, aztán meglepődtem a mozdulaton. Nem szoktam ilyen tompán érdeklődő lenni, mint aki csodálkozik is, meg nem is.

Egy gondolat futott végig az agyamon, de még az előtt elfelejtettem, hogy felismerhettem volna, mi az. Ökölbe szorítottam a kezem. Valami nagyon nincs rendjén ma este!

Elindultam. Nem tudtam hova, de mégis magabiztosan lépkedtem végig az udvaron, majd a fél városon. Csendes volt minden. Utáltam a csendet. Alig volt néhány autó, a lámpák sárga fényűek voltak, és szinte égették a szememet. Lehajtott fejjel sétáltam végig az egyik legforgalmasabb útszakaszon, és mégis csak két autó és egy busz ment el mellettem.

Olyan volt, mintha valami készülne. Mintha az egész város várna valamire. Nem találtam ezt annyira furcsának, mint kellett volna. Tudtam, hogy pánikolnom kellene, rémülten felhívni a barátaimat, hogy mégis mi a fene folyik itt, de nem tettem. Legbelül tudtam, hogy most ez így van rendjén, de nem tudtam a miértjét. Idegesítő volt, mégsem voltam kimondottan az. Még csak a pulzusom sem emelkedett meg. Tudtam, éreztem a csuklómon a bőr enyhe lüktetését, ahogyan a vérem áramlott az ereimben. Normális volt, semmi sietség.

Beléptem egy ajtón. Egy forgóajtón. Felnéztem.

A pultnál álló lány ismerős volt, oda is intettem neki, ő pedig egy halvány mosollyal visszaintegetett. Itt is furcsák voltak a színek. Mintha nem is lettek volna igaziak. Beszálltam egy felvonóba, s pár perces utazás után kiléptem belőle, egyenesen egy lépcsőház utolsó szintjéhez érve. Pontosan huszonhárom lépcsőfokot tettem meg, amikor szembe találtam magam egy nagy, sötétkék fémajtóval. Króm kilincse volt. Króm… ismerős.

Óvatosan rákulcsoltam az ujjaimat, és kinyitottam az ajtót.

A hideg, szeles levegő megcsapta az arcomat, és végigfutott a testemen a borzongás. Elvégre tél volt. Körülnéztem, s csak ekkor jöttem rá, hol vagyok. A miértet még mindig nem tudtam.

Akartam gondolkodni, hogy vajon miért jöttem ide, akartam, hogy aggódjak, miért vagyok itt, de nem ment. Nyugodt voltam.

Tam…tam…tam… a vérem még mindig egyenletesen folyt az ereimben, apró lökéseket keltve a bőröm alatt minden szívdobbanásnál.

Megtettem egy lépést. Aztán még egyet. Az ég sötét volt, és halk. Semmi nesz, még csak a szél sem süvített, pedig marta az arcomat a hidege. Mégsem fáztam.

Előttem a kis padka, a kis emelkedő, a szürke téglákból épített dobogó. Ott voltam, ahol lennem kellett. Ahol már voltam egyszer. Igen, emlékeztem az akkori érzésekre.

Felléptem oda, és előre hajoltam. Alattam elterült a vad mélység. Újra a hotel tetején álltam.

Tam-tam-tam-tam-tam… egyre gyorsabban. Igen, izgatott lettem. Alattam a kietlen város terült el, sehol egy autó, vagy járókelő. Mind várnak valahol. De mire?

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”

Rám vártak. A halálomra. Le kell ugranom innen! Egyszer visszakoztam, most már nem tehetem meg.

Tudtam, hova kell jönnöm, anélkül, hogy az úton egy pillanatra is gondoltam volna rá. Itt volt a helyem.

Széttártam a karom, és felnéztem az égre. Sötét volt, sehol egy csillag, a hold sem világított.

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”

Lökés volt. Ez volt az a bizonyos érzés a mellkasomban, a lelkemben. Taszított a mély felé. Húzott lefelé. Vonzott.

Most! Nem vagyok gyáva. Ez mindenki kívánsága.

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”

Ugrottam. A levegő hirtelen mintha összeszorította volna a mellkasomat, nem kaptam levegőt. Zuhantam. Gyorsan. A hideg marta a bőrömet. A levegő a tüdőmben rekedt. Se ki, se be. A hajam az arcomba tódult.

„Ébredj!” – suttogta egy hang a fejemben. Mintha mindenhonnan ez szólt volna.

Lenéztem a mélységbe, akartam látni, ahogy közeledik a föld, ahogy közeledik a vég. De miért? Félnem kellett volna, de a félelem is megrekedt bennem valahol, akárcsak a levegő.

„ÉBREDJ!” – ordította a hang, és a talpam erősen csapódott neki a talajnak.

Majdnem térdre zuhantam, de sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Körbenéztem, és tudtam. Tudtam az igazságot, az a gondolat, ami korábban csak a tudatom peremét súrolta, most betöltötte az elmémet! Végre önmagam voltam. Ez biztos volt, de a miértjét még mindig nem értettem.

A talpam alatt szikrázott a levegő, ahogyan fél úton a föld felé megálltam. Ott álltam a levegőben, ami kéken és vörösen izzott alattam. Léptem egyet előre, és továbbra sem zuhantam. Ugyanolyan kékes-vörös, láthatatlan ösvényként remegett és pattogott a levegő ott, ahol a cipőmmel rátapostam.

Tudtam, hogy többé nem vagyok ember. Tudtam, hogy többé a világom, amit ismertem, már nem létezik.

Szétrobbant minden körülöttem. A lámpák tompa fényeknek tűntek innen fentről, de mindegyik, kivétel nélkül felrobbant alattam. A szomszédos irodaházak ablakai remegtek, hullámoztak, majd egyenként apró, éles szilánkokra hasadtak, és szétterültek a levegőben. Az ég megdörrent, és akkor a felhők megteltek színekkel. Mélyrózsaszínek, sötétkékek, halványzöldek, véres vörösek és hófehérek. Lilák, sárgák, szürkék, mályvák… minden szín, és még sokkal több, mint amit életemben eddig láttam. Villámok cikáztak mindenfelé, és folyamatosan morajlott, mintha csak egy hang dörmögött volna állandóan.

Hirtelen fellélegeztem, mert ismét képes voltam rá, és a kellemetlen, szorító érzés, ami eddig mintha gúzsba kötötte volna a testemet, leomlott. Léptem előre még egyet, és tökéletesen stabilan álltam a levegőben; testem többé nem volt rab. Minden porcikám élt. Minden sejtem zsibongott. Erős voltam. De hogyan? Miért?

-          Felébredtél. Végre! – Tom hangja mintha közvetlenül mellettem csendült volna, pedig nem volt ott.

Lenéztem, és ott állt ő. Lent az utcán, mintha csak várt volna. Hát persze! Várt is. Tudtam, hogy várnak valamire. Az ébredésemre!

Minden sokkal színesebb volt, mit ezelőtt. Tom arca is, a bőre fehérebbnek tűnt, mint valaha, és a szeme! A szeme vakító-kéken villogott, írisze peremén körbefutott egy vörös vonal. Ajkai lusta mosolyra húzódtak, szőke haja szinte világított a sötétben odalent.

A felrobbanó ablakok szilánkjai elértek engem is, és ezernyi apró sebet ejtettek rajtam, felhasítva a bőrömet és a ruhámat is.

Tom egyetlen apró intő mozdulatot tett a kezével, és a szilánkok csendülve elpattantak a közelemből, a sebeim pedig összezárultak.

-          Mennyit tudsz? – kérdezte, csábítóan piros ajkai tökéletesen formázták a szavakat. Nem lepődtem meg, hogy innen fentről is ilyen jól látom őt.

-          Én vagyok az, akire vártál – teljesen egyértelmű volt, a szavak gondolkodás nélkül buktak ki a számon.

-          Tudod, hogy miért? – félrebillentettem a fejem a kérdésre, és tűnődve néztem le rá.

-          Nem.

-          Ettől féltem – sóhajtotta, majd hirtelen elkapta rólam a tekintetét, és teljes testével elfordult, nekem háttal. Valakit figyelt. Valaki közeledett. Vagyis valami. Éreztem.

-          Tom… - susogtam tétován, de teljesen biztos voltam benne, hogy meghallotta.

-          Óh! – lehelte szinte hangtalanul, majd röviden felnevetett. – Íme, drága bátyám! – intett előre.

Arrafelé fordultam, és ekkor egy alakot láttam közeledni az utcán. Los Angelesben híresen szélesek voltak az utak, mindenhol volt igazi tér, nem kellett úgy éreznie az ember lányának, hogy hering egy dobozban. Ennek ellenére a közeledő alak teljesen átszabta az utca arculatát amerre elhaladt.

Sötét haja tökéletesen el volt fésülve, ajkain apró mosoly bujkált, ahogyan Tomra szegezte feketén izzó szemeit. Teljesen sötét volt a tekintete, nem volt szemfehérje, én mégis le voltam nyűgözve tőle. Eszembe sem jutott félni, még akkor sem, amikor megláttam, pontosan hogyan is rombolja le a házakat, amik útban voltak neki. Hatalmas, denevérszerű szárnyait széttárta teljes nagyságában, amely így beterítette a széles sugárutat, s nem állhatott az útjába semmilyen építmény, sem vas, sem tégla, sem beton. Semmi. Mindent lerombolt, amihez csak hozzáért. Hatalmas robajjal szakadtak elemeire a házak és autók és minden.

Le voltam nyűgözve. Szent meggyőződésem volt, hogy ilyen teremtményt senki sem látott még, és nem is létezhet nála hatalmasabb és erősebb, tekintélyt parancsolóbb.

És ekkor rám nézett. Fekete tekintete összekapcsolódott az enyémmel, bennem pedig újfent elhatalmasodott az érzések nélküli lét kietlen sivársága. Mintha egy fekete lyukba, magában a végtelen űrbe, a semmibe néztem volna.

-          Zach! – szólt rá elnézően Tom, és hirtelen újra visszakaptam minden érzésem. Fellégeztem. – Ne ijeszd meg!

-          Elnézést, természetesen nem állt szándékomban!

Zachary Quinto úgy állt meg Tom mellett, hogy hatalmas, fekete szárnyaival a földdel tette egyenlővé a hotelt, amiről leugrottam. Por és törmelék szállt a levegőben, amit ő egyetlen szárnycsapással eltüntetett.

Tom újra felém fordult, felnézett rám, majd mintha csak lépcsősor lenne előtte, elkezdett fellépkedni hozzám. Zach lassan körülnézett az utcán, mintha csak keresne valamit. Az arca nyugodt volt, de a szeméből áradó Mindenséget és egyben a Semmit így is megéreztem. Letaglózó volt, de egyben felemelő. Tudtam, hogy ő mellettem áll. Tudtam, hogy egy csapat vagyunk… valami ellen.

-          Meg kell várnunk a többieket! – szólt Tom, nekem pedig fel sem tűnt, hogy már mellettem is volt. Túlságosan lefoglalt Zach csodálása.

-          Többen vagyunk – nem kérdeztem, valahogy egyértelmű volt. Viszont rettentően zavart, hogy olyan érzés volt, mintha mindig le lennék maradva egy lépéssel. Mikor Tom mond valamit, akkor már teljesen bizonyos vagyok benne, hogy az igaz, és úgy van, de magamtól nem jönnek az új információk, a magyarázatok. – Miért vagyok itt?

-          Mindent a maga idejében! – szólt halk baritonján Zach, majd elszakítva pillantását a törmelékes utcáról, egyetlen szárnycsapással felemelkedett mellénk, és rám nézett. – Jön!

Elvesztem volna sötét pillantásában, ha az agyam nem kapcsol azonnal. Jön. Ő jön. Tudtam, éreztem legbelül.

Tom, Zach és körülöttem egy gömb alakban egyszerűen lepattantak a kis üvegszilánkok, amik valamiért még mindig a levegőben pörögtek, lebegtek, de hirtelen, amint megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy kire várunk, mintha megállt volna a levegő és minden, ami benne volt. Tom megdermedt mellettem, és a halántékára szorította a kezét; arcán elkínzott fintor jelent meg.

Ha azt gondoltam Zachről, hogy ő a legtökéletesebb bestia a világon, hát most mindenképpen bebizonyosodott, hogy az igazi bestia csak most közelít. Az apró üvegszilánkok atomjaira porladtak és eltűntek a levegőből, s ekkor már Tom vörössel keretezett halványkék szemei is újra nyugodtak és magabiztosak voltak. Elnéztek a hátam mögé Zach-kel, mire én is megfordultam. A levegő még mindig pattogott alattunk, mintha nehezére esne megtartani bennünket, és halványan izzó kis macskaköveknek tűnt a lábunk alatt a derengése.

A színes villámokkal keretezett felhők közül egy hatalmas, fehéren izzó fénypont jelent meg, nekem pedig egy pillanatra be kellett hunynom a szemem, mert úgy éreztem, menten kiég a helyéről. És amikor a következő percben kinyitottam, Chris ott állt előttem, fehér pólóban és sötét nadrágban, majd hirtelen kitárta izzó szárnyait, amelyek hatalmasabbak voltak Zachénél is, és… suttogott. Mintha ezernyi apró hang kúszott volna ki belőle, körülvéve bennünket, nekem pedig elszorult a torkom, és hányingerem lett tőle, viszont képtelen voltam elpillantani róla. A szemei… most nem mélykékek voltak, most nem sugárzott belőle az a nyugalom és béke és szeretet, mint azelőtt. Teljesen fehér volt, csak egy halvány aranyszínű kör jelezte a valamikori írisz határait.

-          Jól vagy? – hangja most rekedt és mély volt, ami végigborzongatta a gerincemet, de a kérdést Tomnak intézte, még úgy is, hogy végig az én szemembe nézett.

-          Igen, csak a lelkek egy pillanatra… - megkocogtatta a homlokát, majd váratlanul elvigyorodott, amit csak a szemem sarkából láthattam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem Chris fehér és aranyszínű pikkelyekkel behintett karját. Zach a második helyre szorult a legszebb bestiák sorában. – Jön Amber!

Halk pukkanások sorozata ütötte meg a fülemet, aztán mielőtt megérinthettem volna Christ, egy világos színű füstköd kíséretében a semmiből feltűnt mellettünk Amber. Ez kizökkentett a csodálatból, és barátnőm felé néztem.

Szája vérvörösen izzottak, és ahogy jobban megnéztem, biztos voltam benne, hogy az ajkai nincsenek is ott valójában, hanem sűrűn folyó vér rajzolta ki annak ívét. Szőke haja most hosszabb volt, és a szeme is élénkzöldre váltott. A tökéletesen gyilkoló méregre emlékeztetett.

-          Sejtettem, hogy nemsokára eljön a pillanat! – trillázta vidáman, mire Zach halkan morgott egyet. Mintha csak egy állat lett volna, amely bezártságtól szenved. – Hűha, láttad már magad? Eszméletlen! – összecsapta két tenyerét, és Tomra nézett. – Gondoltad volna?

Nem kérdeztem semmit, biztos voltam abban, hogy én is megváltoztam, akárcsak ők.

Tom intett egyet a kezével, s a lenti törmelékek közül egy törött tükördarab emelkedett fel, egyenesen mellénk.

Mindegyikükre hasonlítottam egy kicsit. A szemem most aranyszínű volt, a szélén rikító kék körgyűrűvel, a villámok kirajzolták sötét szárnyaim ívét, és a hajam ugyanolyan szőke volt, mint Tomé, az ajkaim pedig vérrel rajzoltak, mint Amberé, és a nyakamtól lefelé, végig a karjaimon fehér pikkelyek sorakoztak.

Furcsán néztem ki egy kicsit, de mégsem volt idegen tőlem ez a fajtája a létnek. A szárnyaim minden villámnál feltűntek, hogy aztán a rövid szünetben két élénk szín között eltűnjenek.

-          Zach! Vigyél ki minket innen! – utasította Chris, ő pedig bólintott, bár az arcán láttam, hogy nagyon nem teszik neki.

Chris megfogta a kezem – olyan érzés volt, mintha a bőre eggyéolvadt volna az enyémmel, kellemes bizsergést hagyva maga után -, Tom komoly arccal nézte Zachet, úgy láttam, aggódik érte, de engedelmesen megragadta Chris felé nyújtott jobbját. Amber mellém lépett, két karjával átfonta a derekamat, és fejét a vállamra hajtotta.

Abban a pillanatban, hogy Zach kitárta szárnyait és szemeiben megvillant valami sötét, szétszakadt a testem, és ordítottam a fájdalomtól, ám mielőtt felfoghattam volna, hogy ebben a pillanatban apró cafatokra szaggattak, újra egész voltam, éreztem Chris ujjainak lágy simogatását a kézfejemen, és Amber szusszantását a nyakamnál.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, mert most halvány gőzöm sem volt róla, merre lehetünk. Körülöttünk halvány kis fénypontok voltak a messzeségben, s a messzeségnél is távolabb gomolygó vörös és kék pacák sorakoztak.

-          Ötlet? – kérdezte halványan mosolyogva Amber, de lefoglalt az, hogy leesett állal figyeljem, ahogy Tom a térdeplő Zach mellé guggol, és egy csókot hint a feje búbjára. Úgy szólította meg, hogy a testvére, de úgy láttam, közöttük több is van.

A semmi közepén voltunk, de nem úgy, ahogyan a levegőben a hotel előtt. Most nem pattogott alattam a kis ösvény. Kicsit hasonlított az otthoni járólapunkra. Halvány ezüstös elmosódott szélű kis négyzet villogott a talpam alatt, ahogyan Zach alatt is, aki most felnézett, és bátorítóan Tomra mosolygott.

A szemei most olyanok voltak, mint ember létében, sötétbarnák, kedvesek, magabiztosak, de az arcán végigfolyó vérkönnyek aggodalommal töltöttek el engem is, és a látottak alapján Tomot is. A felköhögött sötét vér sem volt megnyugtatóbb, ami most szétterült az…

-          Univerzumban – motyogtam félhangosan. – Kint vagyunk… valahol…

-          Igen, kint. Kénytelenek voltunk erre a lépésre, de nem tartózkodhatunk itt sokáig. Nekünk nem szabad, megölnek mindannyiunkat. Először azt, aki idehozott – intett Chris Zach felé. – Majd jó gyorsan bennünket is.

-          Előlük jöttünk el, igaz? – kérdeztem, bár nem tudtam, kik elől. Csak azt, hogy valakik vannak még a városban.

-          Normális esetben lett volna időnk, hogy magadtól rájöjj mindenre, de úgy tűnik, nem érnek rá betartani a hagyományokat.

-          Hagyományok?

-          Inkább azzal kéne foglalkoznunk, hogy Léni mire képes, nem? Biztos vagyok benne, hogy már észrevették, hogy eljöttünk – mormogta Zach és felegyenesedett, de Tomra támaszkodott közben.

-          Bármire képes – vonta meg a vállát Amber, én pedig elnéztem a világító csillagok felé.

Valóban. Az ébredés megtörtént, már tudom, mit kell tennem. A részletek nem világosak, de tudom, hogy harcolnom kell.

Felemeltem a kezemet, és Zachre mutattam. A légzése nyomban nyugodtabb lett, és már nem folyt a vér a szeméből sem. Csak azért mert azt akartam, hogy jobban legyen.

-          Zach képes téren és időn keresztül utazni – Chris mellém lépett és megfogta a vállamat. – Persze ez nem megengedett, amikor az ébredés megtörténik… Amber és Tom hasonlítanak a legjobban egymásra. Mindkettejüknek nagy ereje van, de ők nem… - egy pillanatra elakadt, tekintete elrévedt, mintha valami másra figyelne. – Tudják. Vissza fognak húzni bennünket a Földre – hadarta gyorsan, majd vakfehér szemeivel rám nézett. – A szárnyamból hallhattad a hangokat, Léni! Én vagyok az Őrző. Azok, akiknek a lelke már egyszer elpusztult a csatákban… mind itt vannak valahol. Suttogtak nekem, ezért kerestelek meg. Léni, meg kell ígérned, hogy harcolni fogsz! – hangja sürgető volt, én pedig csak bólintani tudtam. – Ha megtudod, hogy kik…

Nem tudta befejezni a mondatot. Zach szárnyai kitárultak, mintha csak kötelekkel széthúzták volna őket, megfeszültek. Zach hangosan ordított fájdalmában, s most Tom szeméből folytak a vérkönnyek. Amber alakja körül fehér felhő örvénylett, de amint megsimogatta Zach arcát, a kín egy része eltűnt az arcáról, és éjsötét, kavargó szemeiben újra megvillant valami.

-          Léni! – kiáltott Chris, de éreztem, hogy valami elszakít bennünket egymástól.

Újra szétszaggatott bennünket az a láthatatlan erő, ami Zach segítségével is idehozott bennünket.

Térdre estem, a tenyerem hangosan csobbant bele a pocsolyába, amibe érkeztem. Szakadt az eső, az utca pora pedig ráragadt a ruhámra és a bőrömre. Ott, ahol a pikkelyek borították a testemet, mintha csak lepergett volna rólam minden.

Tom rántott talpra, én pedig tudtam, hogy közelednek. Jöttek. Hatalmas mennydörgések szakították meg az eső monoton zúgását, és most először, mióta felkeltem az ágyból, éreztem is, hogy fázok. Nem csak tudatában voltam, hogy hideg van, de éreztem a belsőmben is.

Négy alak tűnt fel a Zach által letarolt utcán. Lassan közeledtek, de a mozgásukból már rájöttem, hogy három férfi az és egy nő.

-          Ne feledd, hogy megígérted, Léni! – suttogta mellettem Tom.

Először nem értettem, miért erősködnek annyira, hogy ígérjem meg, harcolni fogok, de mikor felismertem a közeledőket, már tudtam. Hibát követtem el, amikor ezt megígértem.

Tudtam, hogy ők az ellenség. Tudtam, hogy azért jöttek, hogy elpusztítsanak bennünket, mégis belesajdult a szívem. Most először, mióta felébredtem, valóban éreztem. Ugyanazt, amit emberként is. De legalább ezerszer jobban fájt a tudat, hogy ők azok, mint ha ember lettem volna.

A sor bal szélén közeledett Joe. Szemei vörösen izzottak, arca mintha márványból lett volna kifaragva, tökéletesen érzéketlen volt. Mellette Chester sétált, hanyagul zsebre téve a kezét. Az arca tele volt kék és piros csíkokkal, s ahogy egyre közelebb értek, megfigyeltem, hogy olyan volt, mintha vékony kis villámok araszoltak volna a bőre alatt. Az egyik piros csík a homlokán keresztül átívelt az arca bal felére, míg egy másik a nyakán kúszott lefelé. Szemei sötéten csillogtak, ajkai bestiális mosolyra húzódtak. A következő a sorban Fanni volt. Sűrű, fekete haja mintha életre kelt volna, szinte tekergőzött az arca körül, és ugyanúgy halvány füst gomolygott elő a bőre alól, mint Ambernek, csak az övé nem világos volt, hanem sötétkék.

A jobb szélen menetelt Mike. Ahogy pillantásom ráesett, meglepődtem. Teljesen olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Semmilyen különösebb elváltozás nem volt rajta.

-          Zach, hogy tetszett a kis viccem? – szólt Chester, és mind a négyen megálltak, nem messze tőlünk. Az említett gúnyos mosolyt villanva előrébb lépett.

-          Tudhattam volna, hogy te voltál az, Bennington. A kínzás annyira rád vall!

-          Ugyan, ugyan, ne túlozzunk! Járhattál volna rosszabbul is – legyintett Chester, és ahogy teljesen elvigyorodott, a fogai helyén most éles, vékony agyarak villantak elő; a szeme ugyanúgy elváltozott, és teljesen besötétedett, ahogyan Zaché is. Tehát ők ketten hasonlóak.

-          Miért? – kérdeztem halkan, és pillantásomat újra Mike-ra szegeztem. Nem volt kedvem játszadozni. Kellettek a konkrét okok, amiket már annyira akartam tudni. Amelyek mintha ott lettek volna a tudatom peremén, mégsem használhattam őket.

-          Hogy vége legyen.

-          Minek? Minek legyen vége?

-          Természetesen ennek – széttárta a karját és körbefordult. – A város halott. Ez kellett az ébredésedhez, meg persze a mi hathatós segítségünk is. Az utolsó ember akkor dobta fel a talpát, mikor leugrottál a tetőről – egy pillanatra arrafelé fordította a tekintetét, ahol a hotel állt, majd megejtett egy lágy mosolyt. – Egyébként szép munka, Zach! Meggyőződésem, hogy jó helyed lenne köztünk.

-          Ezzel próbálkoztál már egy párszor, de a válaszom továbbra is egy nagy nem, Shinoda! – válaszolta Zach, mire Mike beleegyezően bólintott.

-          Már próbálkoztál ezzel párszor? Hogy… mi… - nem tudtam, mi lenne a legjobb kérdés.

-          Látom, nem érted.

-          Hogy érthetné? Felrúgtad a hagyományokat! Felrúgtad a szokásainkat! Kellett volna idő, hogy… - tajtékzott Chris, szárnyai alól pedig most erőteljesebben hallatszottak a suttogások.

-          Nos, valóban, de meguntam a Földet – vont vállat. – Húszezer év hosszú idő. De honnan is tudhatnád azt te, nem igaz?

-          Tudni akarom az egész történetet! – rivalltam rá Mike-ra.

-          Rendben, de csak dióhéjban. Még ma utazni akarunk! – intett Chez, Joe és Fanni hármasa felé. – Várnak bennünket a többi világok. Arra lettünk… teremtve, hogy végezzünk a világokkal, amik szerte az univerzumban léteznek. Már magam sem tudom, mennyi ideje csináljuk ezt, rengeteg világot elpusztítottam már a testvéreimmel. Most jön a Föld. Már húszezer éve várunk arra, hogy megszülessen a… nos, nevezheted magad akár kiválasztottnak is – intett felém elnézően. Úgy éreztem, menten elájulok. A szavai annyira igazak voltak! Tudtam, hogy így van. Tudtam, hogy amit mond, az a színtiszta igazság. – Mi négyen, örökké élünk. A melletted lévő három… nos, ők nagyjából egy időben születnek újjá a… kiválasztottal. Minden alkalommal. Tulajdonképpen ez az ő és a mi harcunk már nagyon-nagyon hosszú ideje. Chris most dühös, mert elvileg egy ideig még a sötétségben kellett volna bujkálnunk – drámai hangja erőltetett volt, a mosolya mégis igazi és nagyon cinikus. – De unom a Földi életet, így kicsit előbb léptünk.

-          És ez nem fair! – morogta Amber.

-          Lám-lám, újra találkozunk! – vicsorogta Fanni, mire barátnőm csak vetett rá egy lesajnáló pillantást.

-          Az a baja, hogy az utóbbi csatáknál legyőztem őt – magyarázta nekem, hogy Fanni is hallja.

-          Nem sokra mentél vele! – vetette oda Chester.

-          Valóban – bólintott csalódottan Amber. – Mike tett róla, hogy Fanni életben maradhasson – kérdőn felvontam a szemöldököm, de nem vettem le a pillantásom Mike-ról. – Kitépte a szívemet legutóbb.

Bennem akadt a levegő. Volt már egyszer is, hogy nem ők nyertek? Ez egy körforgás, és mind újjászületnek? De Mike azt mondta, örökké élnek. Örök óta élnek. Akkor…

-          A lényeg lényege, hogy eljött az idő, és Léni, te vagy az ellenfelem ebben a világban!

-          Nem! – csóváltam reményvesztetten a fejem, hiába tudtam, hogy igaza van, annyira fájt!

-          Azt hitted, hogy a nagy és tökéletes rocksztár majd pont téged akar? – kérdezte gunyorosan. – Ugyan, Léni! Minden, amit tettem, azért volt, hogy közelebb taszítsalak az ébredésedhez! Az, hogy kihívtalak magamhoz. Az, hogy megcsókoltalak. Az, hogy Fannival összejöttem. Az, hogy Chez elhagyott. De neked semmi sem volt elég! Pont, amikor már megtörtént volna, Chris tett róla, hogy elodázza a pillanatot. Így hát, kellett valami más. Ekkor jött a képbe Joe bájos barátnője – felnevetett. – Tudod, te adtad az ötletet. Te írtad meg a könyvedben. Csak akkor volt képes a te kis nyomozód átlendülni a holtponton, amikor az ártatlan, annyira szeretett barátja meghalt – egy pillanatra sajnálkozva elhúzta a száját. Vagy inkább szánakozva. – És Joe azt mondta, bárcsak te haltál volna meg. És te pontosan azt tetted, amit akartam.
Most pedig itt vagyunk.

-          Nem… nem ölhetsz meg hétmilliárd embert! – próbálkoztam.

-          Többet is megöltünk már, nem okoz gondot. De csak azután lehetséges, hogy ti elpusztultatok.

-          Ki teremtett benneteket erre?

-          Nem tudom – vonta meg a vállát ismét, mintha nem is érdekelné a válasz. – Itt, a ti világotokban isteneknek nevezhetnénk magunkat, de hogy mi hogyan lettünk, azt nem tudom.

-          Akkor miért teszitek ezt? Senki sem kényszerít.

-          Mert erre vagyunk hivatva. Ez a dolgunk. A végzetünk.

Hangja nyugodt volt és magabiztos. Neki természetes volt, amire készült, már ezerszer, vagy még többször végigcsinálta.

-          Meg foglak állítani! – suttogtam, de a fájdalom a mellkasomban annyira erős volt, hogy fizikai fájdalmakat okozott.

-          Még egy kiválasztott sem volt rá képes.

-          De erre valók a kiválasztottak. Meg kell próbálni. Erre vagyunk hivatottak.

-          Ha az elmúlt csatákat nézzük, valóban – mosolygott érzelemmentesen. – És ha követjük a protokollt… meg fogsz halni!

Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Chester hangosan felnevetett a háttérben, Mike pedig változni kezdett. Az egész testét pikkelyek borították el, szürkék és feketék, majd ezek egy páncéllá álltak össze. A páncél résein keresztül vörös, lávaszerű bőre szinte világított, míg a hátából hatalmas, fekete tollú szárnyak nőttek ki, jobb tenyerében megjelent egy vörös, világító folt, majd egy villanást kísérően egy karddá alakult.

Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, s pillantásomat sem tudtam, levenni Mike alakjáról. Rendíthetetlennek és legyőzhetetlennek tűnt, vörösen izzó szemei a sisak rostélyain keresztünk mintha égették volna a bőrömet.

Chester megtámadta Zachet és Tomot, Fanni Ambert, míg Chris csak állt mögöttem, és hatalmas szárnyait szétnyitotta fölöttünk, hogy az eső ne hulljon ránk. Joe is hasonlóan csak állt Mike mögött, vörös szemeit le sem véve Chrisről.

Vártunk. Meg kellett acéloznom magam, mert bármennyire is szerettem Mike-ot… az a Mike valójában nem létezett. A fülemben csengett az sok suttogás a hátam mögül, amely Chris szárnyából szivárgott ki, de nem értettem, mit mondanak. Talán segíteni próbáltak az elmúlt kiválasztottak, talán nem.

Hallottam körülöttünk Amber sikolyait majd egy-egy sikernél a nevetését, ahogyan Fanni vicsorgását is; Chester agyarainak csattogását, és Tom ütéseinek hangját és láttam Zach erejének villanásait.

Mike egyszer csak megunhatta a tétlenséget, mert villámgyorsan előttem termett, én pedig egyetlen intésére nekirepültem Chrisnek.

A csata nem tartott sokáig, bár abban nem volt biztos, hogy mennyi ideig álltunk és csak néztük a másikat. Elég volt csak ránéznem, és elgondolnom, mit akarok, az elmém erejével megtettem. Mike viszont minden tekintetben hatalmasabb és erősebb volt nálam.

Nekinyomott egy romos ház falának, és kardja pengéjét a nyakamhoz emelte. Ekkor már Joe és Chris is harcoltak. Chris mindenáron meg akart menteni valahogy – feleslegesen.

Mike sisakjának rostélya felcsapódott, s láthatóvá tette a vörösen izzó arcot, és a most mélybarna, számomra oly’ kedves pillantást.

Olyan arcot vágott, mint aki tűnődik, én pedig bárhogy is próbálkoztam kiszabadulni a szorításából, nem ment. Fáradt voltam és gyenge. Az elmém volt fáradt. A testemmel együtt.

Egyetlen fémes villanás volt az egész, én pedig hangosan felsikítottam a fájdalomtól. Mike lemetszette a szárnyaimat. A vér sietősen folyt végig a hátamon, a szárnyak csonkjai pedig fájdalmasan égtek és lüktettek.

A pillanat, amikor ténylegesen is tudatosul az emberben, hogy az, akit mindennél jobban szeret, meg fogja ölni, felbecsülhetetlen. Hirtelen minden eddig eltöltött – édes vagy keserves – pillanatért hálás lettem, és habár Mike kihasznált, mindvégig, boldog voltam, hogy ismerhettem.

A szemem sarkából láttam, amint Joe keze keresztülhalad Chris mellkasán, és a vére vörösen végigcsorog fehér ruháján; Tom és Zach együtt harcoltak Chester ellen, aki hangosan nevetve szórta rájuk erejének minden átkát. Amber már élettelen zöld szemekkel meredt az égre, fölötte Fannival, aki diadalmasan nézett le rá.

Tekintetem visszafordítottam Mike-ra, és abban a pillanatban elszégyelltem magam az előbbi érzéseim miatt. Chris, Amber, Tom és Zach miattam halnak meg, mert én elbuktam. Mert gyenge voltam és képtelen voltam szembeszegülni Mike-kal, mert hittem, hogy más vége is lehet. Pedig már akkor, mikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy valami megváltozik ma… az egész világunk miattam fog elpusztulni.

Mike eldobta a kardját, és közelebb hajolt hozzám. Ajkai lassan rányomódtak az enyémekre, apró csókot adva, én pedig képtelen voltam a vad sikoltásra, amikor ujjai áthatoltak a pikkelyeimen, majd a bőrömön, szétfeszítették a bordáimat és megszorította a szívemet.

-          Pedig téged szerettelek! – suttogta.

„Ébredj!” – szólt valaki a távolból, de nem tudtam kivenni, hogy ki az.

„ÉBREDJ, LÉNI!”

In Pieces - Chapter 24.

24. A little Heaven in Hell

Nehéz volt lélegezni. Nem azért, mert fizikailag meggátolt benne valami, hanem mert olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan kéz nyomná össze a mellkasomat. Shiori halálának híre sokkolt, és fájt, mérhetetlenül, de ahogy éreztem Chris heves szívverését az ölelésében, mintha egy kicsit könnyebb lett volna. Igyekeztem én is olyan szorosra fonni a karjaimat körülötte, ahogy ő, de sajnos a testem nem engedelmeskedett úgy, ahogy szerettem volna. Még mindig zsibbadtnak éreztem a jobb felemet és a fejem is fájt.

Chris igyekezett lenyugtatni a légzését, én pedig a tarkójánál beletúrtam a hajába. Ő is és én is nagyon szerettük ezt a mozdulatot. A nyakamnál éreztem a nedvességet, a könnyeinek nyomát, ahogyan arcát odafúrta. Én is nagyokat szipogtam, és kissé elhajoltam tőle, miközben a másik kezemmel az arcomat törölgettem. Épp csak annyira távolodtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek.

Kék tekintete zavaros volt. Egyszerre volt ijedt, és egyszerre próbálta magát lenyugtatni. Ismertem őt, nem akart mindenki előtt kiborulni, vagy azt mutatni, hogy gyenge. Nem mintha én annak tartottam volna, fordított esetben én még jobban kiborultam volna, mint ő. Karjai még mindig a derekam körül pihentek, s kicsit úgy tűnt, nem is fog elengedni.

Csak néztünk egymás szemébe. Mondani akartam valamit, vagy kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Utáltam, hogy veszekedtünk. Igaz, valamikor be kellett következnie, hiszen még nem fordult elő soha ilyesmi, de hogy pont most és pont Mike miatt…

-          Hogyan… - a kérdés elhalt, mielőtt feltehettem volna. Olyan mindegy volt már, hogy történt.

-          Egy másik autós belétek rohant. Elaludt a volánnál. Meghalt – válaszolta halkan Brad, én pedig odafordítottam a fejemet.

Brad éppen a kibotorkáló Luxot nézte, aki most jött ki a szobámból. Szorosan magához húzta, és egy puszit nyomott a feje búbjára.

Mike érintése szakított ki a megindító pillanatból. Egyszerűen tudtam, hogy az ő ujjai futnak végig a vállamon, és finoman maga felé fordított. Chris elengedett, és megdörzsölte az arcát.

Mike-ra néztem. Az arca mintha jéggé fagyott maszk lett volna, a vonásai kemények voltak, elszántak. Talán így próbálta ő is meggátolni, hogy szétessen. A szemeiben viszont ott játszott valami…

Tudtam mi az: a fájdalom és a döbbenet, hogy Shiorit elvesztettük, és a megkönnyebbülés, hogy én nem kerültem Odaátra.

Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hol van Joe, de nem tudtam. Csak tátogtam, majd inkább becsuktam a számat. Úgy tűnt, a torkomban vákuum keletkezett és összeszippantotta a hangszálaimat. Abban sem volt biztos, hogy megvannak-e még.

Mike mellé Fanni lépett, és hirtelen bevillant egy régi emlék. Az, amikor annyira igyekeztünk a mamámtól hazaérni biciklivel, hogy beszélhessek Mike-kal neten, mielőtt először kijöttem volna. Akkor nagyot estem, a bordáim is megrepedtek, és abban a pillanatban, mikor elterültem az úton, Csicsi arcán valami hasonló félelem játszott. A félelem attól, hogy elveszít engem.

Egyszerre öleltem magamhoz mindkettejüket. Képtelen letten volna Chris előtt Mike nyakába borulni, és nem is nagyon akartam. Ezek a pillanatok Chrishez tartoztak, őt illették. Megérdemelte, hogy ő lehessen az egyetlen, aki a legeslegjobban örül, hogy nem alulról szagolom az ibolyát. Az, hogy kettejüket egyszerre öleltem meg… helyesnek tűnt.

**

Rendőrök jöttek és kikérdeztek bennünket. Nem igazán tudtam mit mondani, nem emlékeztem szinte semmire. Miután ők elmentek mind a szobámban voltunk: Chris, Mike, Fanni, Brad, Lux, Amber és Phoenix.

Ültünk az ágyon és a székeken, de senki sem tudott megszólalni. Valójában néhány percig jó is volt így. Nem kellettek a szavak. Pedig sok kérdésem lett volna. Kettő biztosan.

Bal kezemmel Chrisét szorongattam, a másikkal Mike felé intettem, hogy magamra vonjam a figyelmét. Mióta bejöttünk csak a padlót bámulta.

Rám pillantott azokkal a nagy, barna szemeivel, és szavak nélkül kérdezett.

-          Joe? – hosszabbra nem futotta, de Mike így is értette.

-          Otthon van – suttogta rekedten, majd megköszörülte a torkát, és átkarolta Csicsi derekát. – Amikor megtudtuk, hogy mi történt, bejöttünk ide. Evelin ragaszkodott hozzá, hogy ide hozzanak titeket. Aztán mikor… Joe megtudta, hogy Shi meghalt, hazament. Rob elkísérte, írt is, hogy hazaértek, de Joe elküldte őt.

Phoenixre kaptam a pillantásom, mire ő nemet intett a fejével. Persze ez a többieknek nem mondott sokat, de nekünk annál inkább. Kíváncsi voltam, vajon nem kell-e attól tartanunk, hogy Joe esetleg el akarja dobni az életét. Ahogy én is akartam egykor.

-          Eve? – ez volt a másik legfontosabb kérdésem.

-          Rob fent van, azt mondta, szól, ha van valami – intett a mennyezet felé Mike, majd újra rám nézett. – Csak azt remélem, nem ma születik meg, hanem inkább holnap – motyogta.

Igen, ebben én is reménykedtem most, hogy így felhozta. Ez a nap a gyász napja lesz a jövőben, elég furcsa lenne, ha a Bennington örökös ugyanazon a napon jönne a világra.

-          Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha Evelin is veletek megy – suttogta Csicsi.

-          Abba Chester beleőrült volna – csóválta a fejét Brad.

Igen, valóban. Csak egy hajszál híja volt, hogy Eve nem velünk jött. Csak mert úgy gondolta, nem fértünk volna el, ami nem volt igaz. Talán nem akarta egyedül hagyni Csicsit, talán tényleg csak ezért volt, de nem számított. Ezzel megmentette a saját és a babája életét is. Mert ha velünk utazik, könnyen elveszthette volna a gyereket, és akkor…

Mindannyian csendesen ültünk tovább.

**

-          Szerettem volna felmenni Evelinhez – suttogtam bele Chris pólójába a sötétségben. A kórházi ágyamon feküdtünk, a többiek már elmentek haza.

-          Mhm… Nem fáj a fejed?

-          De, eléggé.

-          Kirázott a hideg, amikor megláttam, hogy vérzik a sebed.

-          Úgy is néztél ki, mint aki menten elájul – értettem egyet.

-          Sajnálom, hogy olyanokat mondtam neked!

-          Igazad volt. Legalábbis abban, hogy bejárhattam volna hozzád, amikor tehettem.

-          De nem jöttél – még most is éreztem a hangjában a kérdést, hogy vajon miért nem.

-          Zoe miatt nem mentem a közeledbe gyakrabban – motyogtam végül.

-          Zoe… miatt…

-          Aha… - kicsit mindketten csendben voltunk, végül ő szólalt meg.

-          De miért? Nem kedveled vagy mondott valamit, esetleg tett? – megmozdult mellettem, vagyis félig alattam, és éreztem, ahogyan az ajkai a homlokomat súrolták.

-          Beszéltél nekem arról, hogy én hogyan nézek Mike-ra, emlékszel?

-          Hogy is feledhetném?

-          Ne legyél ilyen! – kértem halkan, és feljebb csúsztam, hogy adhassak neki egy csókot. – Mike és köztem nincs semmi. Nem is akarok tőle semmit. De az, ahogyan Zoe rád néz… Egyszerűen… nem akartam harcolni, nem volt kedvem átmenni olyan idegbeteg, féltékeny barátnő stílusba.

-          Szóval szerinted Zoe… akar tőlem valamit? – ha világos lett volna, akkor sem lehettem volna biztosabb benne, hogy most kék szemei olyan intenzíven csillognak, mint megannyi kis égő a karácsonyfán.

-          Talán, ha én nem lennék. Nem mondom, hogy várja az alkalmat, hogy rád vethesse magát, csak azt mondom, hogy… látom, hogy érdekled.

-          És? – zavarában nevetgélt.

-          Chris, te néztél már tükörbe úgy Isten igazából? Tudod te, hogy mennyire jó pasi vagy? Tudod te, hogy… hogy az olyanok lennének a melléd valók, mint Zoe?

-          Léni, ne kezdd! Eddig nem volt kisebbségi komplexusod, ne most kezdődjön el!

-          Nem mondom, hogy… így érzem. De tudom, hogy vannak nálam ezerszer szebb, tehetségesebb, okosabb, kedvesebb lányok is a világon, és annak a nagy része igenis szívesen elfogadna téged.

-          Mintha valami kiskutya lennék? Befogadnának? – gúnyolódott kételkedve.

-          Hidd el, nagyon-nagyon sok nő bármit megtenne neked és érted, itt és világszerte!

-          Szeretlek. Ennyi számít.

-          Én is szeretlek!

Nehezen aludtam el. Rémálmaim voltak. Zaklatottan, rémülten ébredtem fel reggel. Chris a plafonra pislogott, majd rám nézett. Sajnált. Én is sajnáltam magamat.

Később bejött az orvosom, megvizsgált, és azt mondta, elmehetek, ha szeretnék. Chris nem ment be dolgozni, és első utunk egyel feljebb vitt, Evelinhez.

Chez mellette ült az ágyon, és fáradtan mosolygott le rá, barátnőm arca pedig piros volt, a homloka gyöngyözött az izzadtságtól.

-          Jézusom, Léni! – kiáltott fel, amint megpillantott. Chester is felénk nézett, s azonnal leolvadt a mosoly az arcáról. Rob, aki az egyik fotelben aludt, felriadt a hangra. – Gyere ide! – kért, és máris sírva fakadt. Elszorult a torkom, de teljesítettem az akaratát, és odaléptem hozzá. Szorosan megölelt.

-          Hogy vagy? – kérdeztem, miután elengedett.

-          Remekül! – morogta, és végigsimított a hasán.

Chester és Rob egyszerre léptek felém, és mindketten megöleltek. Chez úgy simogatta a hajamat, és motyogta, hogy minden rendben lesz, mintha egy riadt öt éves kislány lennék, akit egy égő házból hoztak ki. Valahogy úgy éreztem magam. Vagy még rosszabbul.

Bent maradtunk délutánig. Evelint dél körül eltolták a szülőszobára és Chez is vele tartott. Robbal beszélgettem egy kicsit, elterelte a figyelmemet. Júniusban európai turnéra mennek, ahova én is velük tartok. Májusban meglesz a filmem premiere, és utána csak a srácokkal leszek. Ezekről beszélgettünk, míg vártunk a baba születésére. Chris ráhajtotta a fejét a vállamra.

A táskámat az egyik nővér adta még vissza reggel, amiben a telefonom is volt. Az a telefon, amit még Mike-tól kaptam, mikor kijöttem ide, ami még régen az övé volt. A kis készülék most sokkal több karcolással rendelkezett, mint amikor megkaptam, vagy mint amennyivel rendelkezett még tegnap reggel, de működött. Tom hívott. Rendesen lecseszett, hogy mi a fészkes fenéért nem hívtam fel. Bocsánatot kértem. Aztán sírtam. Sokat. Nem vígasztalt és ezért hálás voltam. Nem volt itt mit mondani. Csak a szörnyű valóság létezett.

Végül befutott Chez, valamikor az után, hogy Rob zsebkendőt szerzett nekem, és hogy Chris meg Rob kibeszéltek engem a fülem hallatára.

-          Baszd meg! – ezzel a felkiáltással robbant be az ajtón. Én Evelin ágyában ültem, mellettem az egyik oldalon Chris ült az egyik széken, míg Rob a másik oldalamon terpeszkedett a már emlegetett fotelben. Mindannyian ránéztünk.

-          Aha… - bólintottam, de azért kérdőn pislogtam rá. – Minden oké?

-          Nem! – a választól egy pillanatra megállt bennem az ütő. – Megint apa lettem! Már kétszer! Vágod ezt? – beletúrt az amúgy is rövid hajába, és úgy mászkált körbe-körbe, mint a mérgezett egér. Vadul Chrisre nézett. – Kétszer, Chris! Ez kettővel több, mint amennyiszer téged beválogattak a nemzeti válogatottba – senki sem értette a hasonlatot, de azért ezt követte egy még jobb. Robra mutatott. – Meg egy-kettővel több – mutatta az ujjain. –, mint ahányszor te az űrben jártál!

-          Chez! – mosolyodtam el zavartan, mert eléggé arra hajlott ez az egész, hogy egyszerűen elmentek neki otthonról. Kiszálltam az ágyból, és odasétáltam hozzá, megállítva ezzel a körözését. – Hogy vannak?

-          Kisfiú! – nevetett fel, és szorosan megölelt. – FIÚ!

Oliver Bennington volt a legédesebb csecsemő az összes közül az üveg túloldalán. Pici volt és ráncos, de azért pár szál szőke hajszál volt a feje búbján, és egyszer résnyire ki is nyitotta sötétkék szemét. Csak álltunk ott négyen, Chez, Rob, Chris és én, és bámultuk. Új élet született. Egy nappal azután toppant be a kis jövevény, hogy elvesztettük Shiorit. Sírnom kellett. Boldog voltam, hogy Oliver végre itt van, és szomorú, mert Shi itt hagyott bennünket.

Chris simogatta a hátamat, puszikat adott, és csendesen támogatott. Rettentő jó volt, hogy velem volt, és hogy tudtam, ez így lesz mindig.

**

-          Holnap ott vagyok. Mentem volna már ma, érted, de nem tudok olyan könnyen átruccanni az Államokba.

-          Tom! – sóhajtottam a telefonba. Hazafelé tartottunk késő délután a kórházból. Chris vezetett, én pedig mellette ültem. Nem féltem, pedig azt hittem, rettentő rossz lesz újra kocsiba szállni, pláne elöl ülni. De Chris mellett valahogy nem féltem. Reméltem, hogy nem is fogok soha, senki mellett. – Semmi szükség rá, hogy ide gyere! Jól vagyok!

-          Léni, rohadtul nem érdekel, hogy szerinted jól vagy-e, vagy sem! Megyek, mert látni akarlak a saját szememmel, és a temetésre is el szeretnék menni – néhány pillanatig hallgattunk, majd viccelődve hozzátette. – Tudod, van egy házam, amiben még nem is aludtam, szóval illene kipróbálnom.

Ez hatott, nevettem. Igaza volt. Valószínűleg, ha őt érte volna baleset, én is azonnal intézkednék, hogy mellette lehessek. Még akkor is, ha azt mondaná, hogy jól van. Pedig jól voltam. Fizikailag jól. Lelkileg ugyan megviselt voltam, olyan érzésem volt, mintha a szívemet, amivel érzek, kimosták volna nem kímélő programon, aztán odaadták a kutyáknak, hogy játszanak vele egy kicsit. De egyben voltam.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Chris mellettem olyan mélyen aludt, hogy az állandó mászkálásommal sem ébresztettem fel.

Odaálltam az ablakba, és lenéztem az udvarra. A medence víztükrén megcsillant a hold fénye, egyébként minden sötétségbe borult. Nem kapcsoltam fel az udvarban az éjszakai fényeket. Vágytam egy kicsit a magányra a sötétségben.

Másnap reggel Chrisnek be kellett mennie a stúdióba forgatni, én pedig elkísértem. Muszáj volt találkoznom JJ-vel, mert hagyott pár üzenetet – tizenegyet -, hogy jól vagyok-e. Valahogy nem is értettem, miért aggódott ennyire, de amikor magához ölelt, és halványan elmosolyodva azt mondta „örülök, hogy köztünk vagy”, megértettem. Másoknak is fontos lehetek. Olyanoknak, akikről nem is gondolnám, és bár nagyon jól összebarátkoztunk JJ-vel a forgatáson, nem hittem volna, hogy ennyire a barátjának tart. Jól esett.

Kicsivel később egy székben ücsörögtem az Enterprise fedélzetén, míg a többiek kisebb csoportokba gyűlve beszélgettek, egyeztettek, JJ meg valahol telefonált éppen.

Tekintetemet makacsul a földre szegeztem, mert akárhányszor felnéztem, Zoe ott volt Chris körül, és nem akartam magam ezzel bosszantani.

Zach leült mellém, a földre, törökülésben, és rám nézett. Elmosolyodtam a furcsa frizuráján és a szemöldökén, aztán felé fordultam a székkel.

-          Igazán csinos vagy ma – jegyezte meg, én pedig zavartan végignéztem magamon. Egy fekete ruhát viseltem, fekete harisnyával, amin csíkok futottak végig, meg egy fekete bokacsizmát. Valóban, nem szoktam így bejönni ide.

-          Köszi! – motyogtam.

-          Zavarba jöttél – vigyorgott.

-          Öhm, lehet…

-          Nem lehet, hanem biztos.

-          Tudod, kicsit meglepett a bókod – mosolyogtam feszélyezetten.

-          Attól még, hogy meleg vagyok, van szemem, és ma tényleg csinos vagy – ezen felnevettem. Zach nem nagyon beszélt arról, hogy a férfiakhoz vonzódik, de persze tudtam róla korábban. Ő maga említette egyszer, még az első találkozásaink alkalmával, amikor biztosított róla, hogy meg sem próbálja elvenni tőlem Christ. Chris akkor egy „menjetek a francba!” felkiáltással és három perces röhögőgörccsel reagált, míg én megköszöntem Zach-nek, hogy nem kell vele harcolnom.

-          Igaz. Tudod, valahogy… nem is tudom. Most, hogy Shiori meghalt… szeretném meggyászolni, és hirtelen ez volt az első szebb ruhám, ami a kezem ügyébe akadt.

-          Jó választás. Egyébként fogadd részvétem! Nagyon sajnálom, ami történt – megszorította a kezem, én pedig hálásan rámosolyogtam.

-          Köszönöm!

-          Hogy viseled?

-          Jól, vagy legalábbis próbálom. Chris miatt. A többiek miatt is – lehunytam a szemem és megcsóváltam a fejem.

-          Beszélj róla! Látom, hogy van valami más is.

-          Tegnap éjjel leültem írni. Be kell fejeznem a harmadik és egyben utolsó könyvet. De képtelen voltam akár egy betűt is írni.

-          Azt hiszem, ez most érhető.

-          Igen, de félek, hogy… Shiori meghalt, pedig… Carla, a nő a könyvben, külsőre olyan, mint ő. Amíg nem volt Amber, Shit képzeltem a helyére… és most írjam le, ahogy… meghal… annyira képtelenség.

-          Ráérsz még, nem?

-          Nem annyira. De nem is ez a lényeg, hanem hogy… értelmetlen dolgokról írtam. Volt benne szerelem, meg barátság, meg család, de akkor is… gyilkoltak benne, tucatszám haltak meg az emberek. És érted, nem az a baj… nem a halál. Hanem hogy miért haltak meg – újra megcsóváltam a fejem, ő pedig közelebb csusszant a földön, és a szemembe nézett.

-          Tudom, hogy be tudod fejezni a könyvet. Vagy olyan jó író. Aztán írj másról! Amiről szeretnél.

-          És ha az teljesen más lesz, mint amit eddig írtam? Mi van, ha elrontom?

-          Nem számít, hogy más lesz. A más jó – mosolygott halványan. – Még ha el is rontod, nem baj. A lényeg, hogy neked számítson, amit csinálsz!

**

Miután kijöttem délután Evelinéktől, hazafelé akartam venni az utamat, hogy kicsit rendbe szedjem a házat, mire Tom ideér, de aztán meggondoltam magam.

Mindenkit láttam, mindenkivel beszéltem, még Shi szüleivel is telefonon, egyedül Joe tűnt el. Tudtam, hogy valószínűleg még mindig otthon van, és úgy éreztem, meg kell látogatnom. Ő szenved most a legjobban közülünk.

A háza ablakain nem szűrődött ki fény, de azért bekopogtam. Egyszer, kétszer, háromszor. Lassan nyílt ki az ajtó, és amikor Joe megpillantott, átfutott valami az arcán. Valami, amit nem tudtam hova tenni annak ellenére sem, hogy évek óta ismertem őt.

Vonásai aztán megkeményedtek, és érzelemmentesen nézett rám. Hülyén éreztem magam, mert nem hívott be.

-          Szia! – motyogtam zavartan, majd meglengettem a kezemben a papírzacskót. – Hoztam neked vacsorát.

-          Gyere be! – mondta, de éreztem a hangján, hogy semmi kedve hozzám.

Besétáltam a házba, ahol tényleg elég sötét volt, de azért elbotorkáltam a konyháig, ahol letettem az asztalra a zacskót. Joe a konyhaajtóban állt, zsebre dugott kézzel, és engem nézett. Nagyon áthatóan, mintha csak először látna. Mintha tanulmányozott volna.

-          Joe, én… annyira sajnálom, ami történt! – suttogtam halkan. Valahogy a nagy csöndben nem akartam hangoskodni.

-          Tudod, oka volt annak, hogy nem mentem be hozzátok a kórházba – kérdőn pislogtam felé. A hangja határozott volt, tiszta. – Valójában Lux és Amber állapota nem is érdekelt annyira, ellenben a tiéd!

-          Nem értelek – zavartnak éreztem magam, mert nem tudtam, hova fog ez a beszélgetés kilyukadni.

-          Shiori meghalt… és… - most láttam először fájdalmat a szemében. Nagy fájdalmat, amit eddig eltitkolt vagy elrejtett inkább. – Nem mentem be, mert tudtam, hogy mit mondanék, és rossz ötlet volt idejönnöd most!

-          Miért?

-          Mert azt kívánom, bárcsak te lennél az! – megdöbbentem, és csak bámultam rá, miközben folytatta. – Ez szemétség, sőt, ez túl megy minden határon, tudom! De mégis jobb lenne, ha te lennél a helyében! Mert te nem tartozol közénk. Brad, Phoenix… az ő szerelmük a kocsiban volt, és túlélték. Mi lett volna, ha te halsz meg? Mike kicsit kiborul, ahogy Chester is, de ennyi. Mert nekik van párjuk, túl tudtak volna lépni, annyival könnyebb lett volna… Sajnálom, de azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!

Nem volt igaza abban, hogy nem kellett volna eljönnöm hozzá. Tudnom kellett.

Nem tudtam mit mondani. Nem én haltam meg, és vissza már nem forgathattam az idő kerekét.

Fojtogatott az érzés, még soha, senki sem kívánta a halálomat. Vagy legalábbis nem szemtől-szemben, és pláne nem egy barátom.

Igyekeztem nem elsírni magam előtte, mert az aztán tényleg sok lett volna.

Sűrűn pislogva bólintottam egyet, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat.

Hazáig gyalogoltam, ami nem kis táv volt, de valahogy nem érdekelt. A könnyek akaratlanul is végigfolytak az arcomon, de nem érdekelt, hogy esetleg megbámulnak az utcán.

Nem is foglalkoztam már a takarítással, vagy rendrakással, inkább befeküdtem az ágyba úgy, ahogy voltam, és lehunytam a szemem. Nem ment az alvás. Olyan nehéz volt a fejem, és a szemem is fájt. Bámultam az egyre sötétülő szobát, miközben Joe szavai visszhangoztak a fejemben…

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”