A hetedik

(Az interjú egyes részletei nem tőlem származnak)



3. Második első

Amint egy kávézóban ülök és várok, kicsit elgondolkodom arról, milyen is lesz ez az interjú. Heten vannak, ők „A Hetek”, ahogyan sokan nevezik őket. Szóval már azon is elkezdek izgulni, vajon tudok-e mindegyikük reakciójára figyelni egyszerre?! Aztán ott van az is, hogy miket kérdezzek? Persze még nem olyan sok interjú készült velük, szóval az alapok is jók lesznek, de azért mégis… Seperc alatt öt millió példányban kelt az első albumuk, ami fantasztikus dolog. Így én is elmentem egy koncertjükre. A szavam is elállt akkor, azalatt az egy óra alatt. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy el tudják játszani a dalaikat élőben is, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy a lány, Rosalie, mihez kezd majd magával ennyi ember előtt a színpadon. Chester Bennington mindig tüzes ugrálását már ismertem, viszont a lányhoz eddig nem volt szerencsém. Az albumon jól szólt Chester mellett, de nem hittem, hogy kihozhat magából többet is. Pedig megtette.
Ekkor gondolataim folyama megszakad, mert szépen sorban – előreengedve Roset – belépnek a kávézó ajtaján. Kicsit ideges vagyok, pedig nem szoktam az lenni. Viszont, ahogy elém lépnek már az első mondattal levesznek a lábamról:

Chester: Hello! A Backstreet Boys vagyunk!

Ezzel visz mindent, mindannyian felnevetünk, miközben Rose felhúzott szemöldökkel néz rá, majd egy gyors bemutatkozás után leülünk. Chester és Mike erős kávét kérnek, Rob és Phoenix cappucinot, Rosalie pedig egy forrócsokit. Joe és Brad egyelőre nem kérnek semmit, csak vidáman mosolyognak azon, ahogyan Rose Chester és Mike között próbálja leállítani az előbbi szóáradatát Mike felé.

- Akkor kezdjük az elején. Sokan azt mondják rátok, hogy Nu-Metalt játszotok. Viszont Rose ezt előszeretettel cáfolja. Miért? - Rose itt rám néz, nagy szemei kíváncsian pillantanak felém, majd Mikehoz fordul, keresztbe teszi a lábait, és kérdőn felvonja a szemöldökét. Ez talán olyan valami, amit mi, külső szemlélők nem érthetünk, hiszen Rosaliet céloztam volna a kérdéssel, ő mégis a fekete hajú, karika fülbevalós rapperhez fordul.

Mike: A Nu-metal egy furcsa dolog... Nem hiszem, hogy Metalt játszunk.
Brad: Úgy akarom elnevezni, hogy Gnu-metal.
Joe: Mint a Nu-ska…
Mike: Több Skat kell majd játszanunk a következő albumon. Talán csak azt fogunk játszani... Skankin Park. Brad már úgyis hozzászokott ehhez a középiskolában. - Várakozóan Rosera pillantok, aki most beleszürcsöl az italába, majd mint akinek éppen leesik, hogy egy interjú közepén ül, és neki szántam a kérdés, bocsánatkérően elmosolyodik.
Rose: Egyetértek Mikekal. Nem hinném, hogy Nu-Metalt játszunk. Nem hiszem, hogy bennünket egyáltalán be lehetne sorolni valamelyik kategóriába… De amúgy nekem a Gnu-Metal tetszik… Erről rögtön asszociálhatnak a Linkin Parkra. - Bájosan Bradre mosolyog, aki odanyújtja neki a kezét, és lepacsiznak.

- Milyen érzés egy ilyen nagy turné kellős közepén lenni?

Mike: Nekem fantasztikus érzés, mindig is erre vágytam. - Vidáman vigyorog, és nagyban bólogat.
Rob: Nekem még mindig hihetetlen egy kicsit, hogy ennyi ember eljön meghallgatni bennünket. Ez, azt hiszem a legjobb dolog az életemben. - Az őszinte mosoly ott ül az arcán, ami még engem, rutinos újságírót is meghat. Aranyos.
Phoenix: Megtanultam hogy szürkületkor ne hordjak rövidnadrágot és pólót Biloxiban és Mississipiben. A bogarak nem igazán szimpatizálnak a turistákkal.


- És, hogy megy az egy buszban lévő együttélés? Pláne, hogy Rose is veletek van?

Chester: Rose, Mike és én vagyunk az egyik buszban, a többiek a másikban. És általában nagyon jól kijövünk egymással. Amúgy is Rose és én együtt lakunk, nekünk nem furcsa, hogy a nap minden percében ott van a másik, Mike pedig az egyik legjobb barátunk. - Megvonja a vállát, és nevetősen Rosera pillantva beletúr rövidre nyírt, szőke hajába.
Mike: Én kifejezetten élvezem ezt. Végre úton vagyunk, egy csomó új helyet látunk, új emberekkel ismerkedünk meg. Az pedig, hogy a buszban együtt vagyunk… - Rosera pillant, aki csak halványan mosolyogva az asztal lapját bámulja. - Nekem nem gond.
Phoenix: Jó, de azért ám, mert Rosalie rendet tesz utánuk. Az ő buszukban sosincs olyan kaotikus rendetlenség, mint a miénkben.
Joe: De mi így érezzük jól magunkat! Amúgy pedig régóta ismerjük már egymást. Azt hiszem mindenki tud a másik rigolyáiról mindent. Számomra nincsenek meglepő dolgok.

- Ha már szóba hoztad, meséljetek kicsit arról, hogyan is találkoztatok!

Mike: A legtöbben már nagyon régen találkoztunk. Braddel és Robbal közép suliban találkoztam, Joeval pedig a kollégiumban.
Chester: És ők csináltak engem a kollégiumban kémia órán. Lemásolták Frankeinsten munkáját és halott emberek részeit használták föl, és ez az amiért ezt - a szegecses nyakláncára mutat - kell viselnem, hogy elrejtse az öltéseket.
Mike: Kivéve, hogy mi egy művészeti iskolába jártunk. Ez volt a legnagyobb probléma. Az ilyen iskolákban nem igazán jó kémiások vannak: nézd mi lett belőle! - Mind nevetünk, még Rose is, aki amúgy eléggé visszafogott.

- Mit hallgattok a buszban, így a turnén utazgatás közben?

Brad: Westlifeot.
Chester: Backstreet Boys-t, természetesen.
Rose: Igazából Mike-ot hallgatjuk, ahogyan megpróbál a következő albumra kreálni ezt-azt.
Chester: Igen, ez igaz. Egyébként mikrofon nélkül, meg hát nélkülem szörnyű hangja van.
Rose: Azt hiszem amúgy a busz akusztikája sem a legjobb… Kicsit olyan fába szorult troll hangja van néha.
Mike: - Rose felé fordul és halál komolyan, kissé halkabban, mintegy csak úgy megjegyzés képpen egy tök hétköznapi témához közli - Az Chester szokott lenni, ha rosszat álmodik. Ezt se tudod? Te laksz vele…
Rose: Nem szoktam mások álmait hallgatni. Úgy látszik ez a te asztalod! - nevet Mikera, aki szintén elvigyorodik, és megpaskolja a lány térdét, majd újra rám figyelnek.

- Elsőre sikerült beilleszkedned Rose, vagy azért kicsit meg kellett dolgoznod a srácokat?

Rose: Mike volt az, aki a legkételkedőbb volt velem kapcsolatban. Mert én úgy kerültem be ide hozzájuk, mint énekes. És neki engem, mint énekest kellett elfogadnia először, ez pedig nem ment könnyen…
Mike: Nekem tetszett, amit hallottam, már elsőre. - Gyorsan közbevág, nehogy valami félreértés essék.
Rose: Igen, de azért voltak még kétségeid - mosolyog a srácra, majd újra felém pillant -, de ezért is, mert végül elégedett volt, könnyen összebarátkoztunk. A többiek pedig azt hiszem szintén kedveltek már az elejétől fogva – a többiek ezerrel bólogatnak.

- Ha jól tudom, téged Chester a nevére vett, hivatalosan ő a gyámod. Lehet arról tudni valamit, hogy miért?

Chester: Szeretem Rosiet, mintha tényleg a saját gyermekem lenne, de egyben ő is az egyik, ha nem a legjobb barátom. Mondjuk úgy, hogy otthon nem volt neki a legkönnyebb – megrántja a vállát, aztán lopva Rose-ra pillant – Szeretjük egymást, mint apa és lánya, mint legjobb barátok. És ez a fontos.

- Rose, benned sosem volt egy csepp kétely sem ezzel kapcsolatban? Hogy Chester Bennington lányává válj, úgymond?

Rose: Egy csepp sem! – rázza meg a fejét, és újra minden figyelmét az italának szenteli.

Még sok-sok kérdést felteszek nekik, de már nem azért, mert mindet úgyis bele fogom írni a cikkbe, hanem mert érdekel. Mind barátságosak, jókedvűek, Chester állandóan viccel… Egyszóval tökéletes interjúalanyok.

**

Rose szemszöge:

Fáradtan másztam be a turnébuszba, és az első adandó alkalommal levetettem magam az egyik székre. Csak Mike volt az, aki velem tartott, és koncert után nem ment el a többiekkel bulizni. Átnyúltam a kis asztalka fölött, és halkan bekapcsoltam a rádiót. A fejem még zúgott a tömeg őrjöngésétől, de a mosoly az arcomról nem tudott eltűnni. Hihetetlen érzés a színpadon állni, és énekelni, talán sosem tudom majd megszokni, hogy szeretnek bennünket… hogy ennyire nagyon szeretnek bennünket.

- Nem tudod hová tettem azt a kis, terepmintás dobozom, amiben a pengetőket tartom? – kérdezte, miközben már a földön hasalt, és a keverőpult alatt nézelődött.
- Ott van a kalaptartón, ott Chester talán nem keveri el… - mutattam az említett hely felé, mire hálásan elmosolyodott.
- Köszi! El se tudom képzelni, hogy ti hogyan tudtok együtt lakni. Mindig mindent elpakol valahova, és még ő sem emlékszik rá, hogy hova vagy miért.
- Nem olyan vészes ám, otthon már rászoktattam arra, hogy semmit se pakolásszon, ami nem az övé – csendesen figyeltem, ahogyan leült velem szemben és az asztalra tette a dobozt, majd beletette a mostani pengetőjét. A hobbija, hogy minden koncertről eltegyen egyet.
- Nem vagy álmos? – kérdezte váratlanul, miközben az egyik táskájában kutakodott valami után.
- Nem. Kicsit fáradt voltam, miután lejöttünk a színpadról, de most nem érzek semmi ilyesmit – megrántottam a vállamat – Jót tett az a zuhany, meg a kávé is, amit Joe belém diktált még az egyik kétperces szünetben.
- Láttam, nem tetszett a dolog – mosolygott.
- Nem hát. Hiperaktív leszek a kávétól…
- Meg is látszott a színpadon – nevetett fel, én pedig inkább a kezemet bámultam az asztalon. Túlságosan is tetszett az, ahogyan a hangja rezgett a levegőben, hogy a szemeinek csillogásáról ne is ejtsek szót. Tisztára olyan vagyok, mint azok a nyálas libák, akik a szőke hercegről álmodoznak. Csak az enyém nem volt szőke, és nem volt herceg… Hű, de szánalmas vagyok!
- Na igen… - motyogtam, aztán felkeltem a székről, és inkább beoldalaztam a pici mosdónkba, hogy átöltözhessek pizsamába.

Sokkal kényelmesebb volt egy térdig érő lenge nadrágban, és egy pólóban lenni. Amint kiléptem az ajtón, Mike ajkai vészesen remegni kezdtek, de még idejében visszafogta magát, és csak egy mosolyt eresztett meg. Szerinte rém’ vicces a Hupikék törpikés öltözékem. Én csak legyintettem egyet, és nem foglalkozva vele, bemásztam a keverő mögé, a fülemhez emeltem a fejhallgatót, és elindítottam a tegnap összeszerkesztett dalrészletet.
Csak fél órát töltöttem ott, mikor Mike huppant mellém, felvette a másik fülest, és magyarázni kezdett valamit. Először csak a szájának a mozgása tudta lekötni a figyelmemet, de azért igyekeztem felfogni azt is, amit mond. Végül éjfélkor döntöttünk úgy, hogy inkább lefekszünk aludni, és hagyjuk máskorra ezt a dolgot. Nem értettünk egyet valamiben, és szokásunkká vált, hogy megpróbáljuk meggyőzni a másikat a saját igazunkról. Jobban mondva arról, hogy nekem ez így tetszik jobban, és fordítva.
Az én „ágyam” volt jobb oldalon, míg Chesteré és Mike-é a balon. Mind a három kis fekhelynél el volt húzva a sötétítő függöny, Chester aludt – volna – lent – ha itt lenne -, Mike fölötte. Nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás, tök jó volt, hogy ilyen kis helyen, ilyen kényelmesen ki tudtak alakítani kis kuckókat.
Be is feküdtünk, elhúztam a függönyt, és tökéletes sötétség telepedett körém. Sokáig csak bámultam bele a semmibe, aztán halkan sóhajtottam egyet.

- Tudod, szép dolog volt tőled, hogy a Crawlingot leforgathattuk… tudom, hogy rossz volt neked…
- Az már hónapokkal ezelőtt volt… - kuncogtam – Nekem már a banda az első. A múlt az pedig a múlt. Megtörtént, minek tagadjam? – hallottam, ahogyan halkan leugrott az ő ágyáról, majd halvány fény derengett fel, ahogyan elhúzta a függönyömet.
- Sokan inkább el akarnák felejteni, de te így mindig emlékezni fogsz a dologra, akárhányszor megnézed a Crawlingot – arca egy vonalban volt az enyémmel, ahogy lehajolt, én pedig beljebb csúsztam, egészen a busz faláig, és mutató ujjammal beinvitáltam magam mellé. Elmosolyodott, bemászott, és visszahúzta a függönyt, majd felkattintotta a fejünk felett a halvány éjjeli lámpácskát.
- Sosem tudnám elfelejteni. És az a videó így jó, ahogy van – vonogattam a vállamat, és szembefordultam vele. Meglehetősen furcsa helyzet volt, sosem voltunk még így ilyen közel egymáshoz.
- Elképesztő vagy, tudod? – somolygott, és érdeklődve vizslatta a vonásaimat, mintha még sosem látott volna.
- Ha te mondod… - motyogtam, s én is inkább az arcát tanulmányoztam. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, amit nem csodáltam, mind fáradtak voltunk, bár a többiek hősiesen buliznak valahol. A mostanra tökéletesen feketére festett haja most nem meredezett annyira az ég felé, s az általam vásárolt férfisampon illatát árasztotta magából. Tökéletes arca volt, nekem nagyon tetszett. Ezt viszont nem kéne kimutatnom neki.
- Sosem beszéltél róla – motyogta, mire lassan bólintottam. – Nem tudom, mit gondolsz erről. Felnőtteket meghazudtolóan tudsz uralkodni az érzéseiden, ami számomra hihetetlen…
- Nem vagyok már gyerek, Mike! – suttogtam halkan, mintha félnék, hogy bárki is meghallhat bennünket. Kicsit féltem is, hiába tettem túl magam a történteken annyira, amennyire csak tőlem tellett, mégis szégyen volt erről beszélni. – Azóta nem, hogy akkor úgy döntöttem, hogy Chestert választom, és eljövök otthonról.
- Nehéz elhinni ezt, tudod, mikor a gyönyörű arcodra nézek. Olyan vagy, mint egy porcelán baba. Ráadásul hallgatsz Chesterre…
- Pedig a tinik nem szoktak hallgatni a szüleikre! – kotyogtam közbe vigyorogva, mire egyetértően felnevetett.
- Na jó, ez igaz… Látod, megint olyan kettős érzéseim vannak, és erről csak te tehetsz! – motyogta.
- Ezt hogy érted? Milyen kettős érzések? – vontam össze a szemöldököm, és meglepetten néztem a halvány fényben, ahogyan az arcán egy furcsa, de édes fintor fordul meg.
- Például, hogy hallgatsz Chesterre. Tényleg az lenne a logikus, ha nem tennéd. Például ma is. Ellenkezhettél volna, hogy te igenis menni akarsz, mégsem tetted… - csak enyhén felvontam a szemöldökömet, és fekve is megrántottam a vállamat. – És ez is… - mutatott felém.
- Micsoda?
- Észrevetted, hogy megnyaltad a szádat, miközben a szemöldöködet vonogattad? – nem volt szemrehányás a hangjában, inkább kíváncsi volt, én viszont őszintén meghökkentem.
- Nem, nem vettem észre… - motyogtam tétován. Lányból vagyok, tudom, hogyan kell jeleket küldeni a pasiknak, de Mike felé egyszerűen nem merek. Nincs hozzá bátorságom. És erre tessék. Önkéntelenül is ezt csináltam?
- Pedig őrülten jól csináltad… - nyögött fel, és a hátára gördült, amitől vészesen megbillent lefelé az ágyról, mivel akkora hely azért nem volt, hogy ő itt fetrengjen is. Gyorsan kaptam a karja felé, és így ösztönöztem arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Barna szemei vészesen villantak felém, én pedig magamat is meglepve halvány mosollyal az arcomon hajoltam közelebb az arcához.
- De te félsz! Félsz tőlem, látom rajtad. De ez nem az a tartás, amivel fogadtál anno. Ez valahogy más… - találgattam, mire most ő nyalta végig látványosan az alsó ajkát.
- Félek, igen. Hogy pontosan mitől, azt én sem tudom. Vannak ezek a mozdulataid, amiket te talán nem is ismersz, mégis szinte mágnesként vonzanak hozzád… viszont nem szabad elfelejtenem, hogy alig múltál tizenhat, és Chester lánya vagy…
- Te mindig oda nem illő tényezők alapján választasz magadnak partnert? – sandítottam rá, és gunyorosan elmosolyodtam.
- Ezek nagyon is ide való dolgok. Te fiatal vagy, Rose.
- Na ne mondd…
- És azok után, amit az apád tett veled, nem hiszem, hogy díjaznád, ha itt és most rádmozdulnék – vallotta be, mire egy pillanatra elgondolkodtam. Mit is szeretnék?
- Igazad van abban, hogy élénken él bennem az a bizonyos eset – mondtam megfontoltan, és visszaeresztettem a fejemet a párnára, úgy néztem rá. – Nem tudom milyen lenne, ha például megcsókolnál… lövésem sincs. Csak azt tudom, milyen az, mikor úgy nyúlnak hozzám, hogy én azt nem akarom – nem szívesen beszéltem erről, sőt visszagondolni is gyűlöltem erre, de most ketten voltunk, és valahogy nem éreztem azt, hogy feltétlenül titkolnom kellene, hogy igenis megviselt, amit az apám tett. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és nagy levegőt vettem. Igyekeztem erős maradni, amennyire csak lehetett ebben a helyzetben.
- Miért, most engem akarnál? – ránéztem, és minden mosoly nélkül pislogtam rá pár percig. Nem zavart meg az elmélkedésben, tudta milyen vagyok. Nem azért tétováztam, hogy húzzam az agyát.
- Nem tudom – suttogtam végül. – Talán igazad van. Talán tényleg tönkretett az a szemét – morogtam, és a hátamra fordulva megint becsuktam a szememet, és a fejemet csóváltam.
- Beszélt neked Chester ezekről amúgy? Mármint érted… – hirtelen került közel hozzám, félig meddig fölém hajolt, és a kezén támaszkodva nézett le rám. A gyér fény félhomályba burkolta bámulatos vonásait, én pedig egy percig csak elakadt lélegzettel néztem rá.
- Apa – vigyorogva mondtam ki a szót, amit csakis Chesterre használtam már, és ez Mike ajkaira is mosolyt csalt – meglehetősen érdekesen gondolkodik rólam. Egy este közölte velem, hogy elmegyünk a nőgyógyászomhoz. Gondolhatod, hogy mennyi kedvem volt hozzá, hiszen az után a dolog után éppen eleget jártam hozzá. Felíratott nekem egy fogamzásgátlót, közölte, hogy szednem kellene, de ne bonyolódjak bele kapcsolatba.
- De hát ez… - motyogta zavartan, én pedig az egyik ujjamat végighúztam az egyik szemöldökén, végig az arcán, majd az állánál megállapodtam.
- Ellentmondásos? Igen. Tudod, nem mondta ki, sosem beszél őróla, de szerintem fél, hogy egyszer… hogy talán eljön hozzám, mikor ő nincs mellettem. És ha már attól nem tudna megvédeni, hogy… hogy megint hozzám érjen, legalább nem akarja, hogy… hogy… - motyogtam, és zavartan pislogtam az ujjam begyére, ami az alsó ajka ívén játszadozott.
- Értem – bólintott, aztán megfogta a kezemet, és lágy csókot lehelt rá. Megborzongtam az érzéstől, de ettől csak egy hülye kis libának éreztem magam, aki elalél Mike egyetlen érintésétől is.

Aztán valami olyan történt, amiről valójában álmodni sem mertem soha. Közelebb hajolt, és mindvégig a szemembe nézve óvatosan megcsókolt. Tudtam, hogy valószínűleg azért ilyen gyengéd, és azért nézett rám úgy, mintha minden pillanatban készen állna messze elugrani tőlem, mert félt, hogy amiatt, ami történt, megijednék, vagy nem akarnám a csókját. Talán belül remélte is, hogy visszautasítom, hogy könnyebb legyen neki. Tudta, hogy Chester nem örülne, nem hiába most közeledett, hogy ő nem volt sehol. Hiú ábránd. Túlságosan is tetszett nekem ahhoz, hogy elhúzódjak, vagy ellökjem magamtól. Ajkai lassan végigcsúsztak a nyakamon, nekem pedig öklömnyire zsugorodott a gyomrom, és minden sejtem remegett. Ez volt az, amit akkor régebben nem érezhettem. Vágy.
Az ujjaim habár kissé remegtek, mégis megindultak a pólójának az alja felé, és lassan áthúztam a fején, hogy aztán végigsimítva a bőrén, magamhoz húzhassam. Nem voltam éppen gyakorlott ebben, de azért nem panaszkodhattam, legalábbis azt hiszem. Mike is minden kérdés nélkül végigcirógatta az oldalamat, aztán benyúlt a felsőm alá. Ahogyan ujjai megérintették a hasamat, majd felkúsztak a melleimhez, elakadt a lélegzetem. Ezt ő is észrevette, s egy pillanatra megállt, ledermedt, és megmagyarázhatatlan pillantással nézett le rám. Azt hitte, ez az a pillanat, mikor elhúzódom, vagy közlöm, hogy hagyjuk inkább ezt. Most sem tettem ilyesmit. Nem azért maradt a mellkasomban a sóhaj, mert kellemetlen lett volna, amit csinált, éppen ellenkezőleg. Minden eddigi épeszű gondolatomat kisöpörtem a fejemből, amik azt sugallták volna, hogy talán nem kellene ezt tennünk. És ezek a gondolataim is csak azért léteztek, mert nem mertem volna kikezdeni vele. Viszont most nem is én kezdeményeztem, és ez azt jelentette, hogy akar engem. Erre sosem számítottam volna, hiszen annyira sok lány fordult meg a banda körül…
Lassan hámozott ki a felsőmből, és amint levette rólam, nem átallott egy pillantást vetni rá a kis törpökre, és kinevetni.

- Szemét disznó! – mormogtam, de nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak én is.
- Most miért? Amúgy tök irigy vagyok Törppapára, amiért ilyen magaslatokon táborozhat – vigyorogta a képembe, és lassan végighúzta az ajkaimon a nyelvét.

Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt gondoltam bennem nem élhetnek. Én sem tétlenkedtem tovább, és habár baromira izgultam, azért végigcsúsztattam a kezemet a hátán, majd vissza, végigsimítottam a karjain, aztán a csípőjénél megakadtak az ujjaim. Tudtuk mindketten, hogy a szenvedélyes csókoknál, és az érintéseknél nem fogunk megállni.
Ujjai kutakodva simítottak végig a testemen, és nem sokkal később levette rólam a maradék anyagot is, ahogyan én is róla. Ösztönösen simultunk össze, éreztem, mennyire kíván, de képtelen voltam tenni bármit is. Csak simogattam a vállait, beletúrtam a hajába, és igyekeztem úgy csókolni, mintha nem egy kezdő kis valaki lennék. Szerettem volna, ha mindennél jobban kíván, amit úgy tűnt, sikerült is elérnem, viszont nem tudtam lejjebb csúsztatni a kezem, hogy így is ingereljem őt. Féltem. Hiába volt ilyen közel hozzám, lámpalázas voltam, nem tudtam, hogyan kellene hozzáérnem. De bárhogyan is legyen, ezt, ami kettőnk között zajlott, mindennél jobban élveztem. Hiába voltam ideges, mégis sokkalta felemelőbb volt ennél az izgalom és a vágy.
Ő viszont, mint már rutinos, felnőtt férfi, nem volt ilyen bátortalan. Mikor megéreztem az érintését a hasamon, majd haladt egyre lejjebb, az első hangos sóhaj is elhagyta a számat. Ajkai mosolyra húzódtak, éreztem a nyakamnál, ahogyan kóstolgatott. Bőszen karmolásztam a hátát, és lányos zavaromban nem igen tudtam várni. Annyira felizgatott, hogy képtelen lettem volna tovább is tűrni. Ő is érezte, hogy már szeretném, ha végre teljesen is összefonódnánk, így a derekához emelte mindkét lábamat, s elhelyezkedett az ölemnél. Ujjaim a hajába szántottam, és felkészültem arra, hogy nem lesz kellemes, ami most következik. Egyszer már részem volt benne, és habár most kétségtelenül kívántam a partneremet - ki ne kívánta volna Mike-ot? -, mégis tudtam, hogy nem lesz olyan jó. Legalábbis erre számítottam.
A halványan derengő fényben megint a szemembe nézett, és szavak nélkül kért engedélyt. Egy pillanatra elöntötte a mellkasomat valami különleges érzés, amit eddig nem éreztem. Hiszen képes lenne innen is visszahátrálni, ha én úgy szeretném. Ez pedig számomra ismeretlen volt, meglehetősen furcsa. Nem tudtam megszólalni, meg amúgy is felesleges lett volna, elronthattam volna vele a pillanatot, így csak megnyaltam a számat, és tekintetemet az ajkaira függesztve vártam. Ez éppen elég volt számára, tökéletesen értette, mit akartam ezzel közölni, és lassan belém csúszott. A feszítő érzés nem maradt el, de a csókja belém fojtotta a fájdalmas sziszegést. Így csak annyit tehettem, hogy erősen megszívtam az alsó ajkát, amit ő egy elégedett mordulással vett tudomásul. Egy percre megállt, nem mozdult, és a homlokomnak támasztva az övét ismét rám nézett. Kapkodva vettem a levegőt, a szemeimet összeszorítottam, és ujjaim a vállait szorították. Halkan felsóhajtottam, amit bár nehéz volt kiviteleznem, de érte bármit megtettem volna ebben a percben. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nagyon rossz, így igyekeztem összeszedni magam. Nekem kellett megtennem a lépést, vagyis a mozdulatot, így lassan felfelé toltam a csípőmet. A fájdalom most is megvolt, folyamatosan jelent volt, mégis ahogyan mindketten lassan mozogni kezdtünk, mintha múlt volna. Lassan, irtó hosszúnak tűnő percek múltán már nem éreztem azt a kellemetlen feszítő érzést, amit az elején. Lábaimat kissé feljebb húztam, nála pedig most telt be a pohár. Most már nem finomkodott, erősen belemarkolt a combomba, és újult vehemenciával megcsókolt, miközben kissé gyorsított a tempón.
Olyan hirtelen fogta be a számat és állt meg a mozdulatban, hogy egy pillanatig csak értetlenkedve néztem rá, de aztán én is meghallottam, amit ő. Chester most csukta be maga mögött a busz ajtaját. Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy remegjek, mint a nyárfalevél ijedtemben. Mike enyhe mosollyal az arcán nézett rám, majd irtó lassan lekapcsolta a kicsi éjjeli fényt a fejünk fölött, és újra mozogni kezdett.
Meglehetősen nehéz volt csendben maradnom, mivel mindennél jobban élveztem a mozdulatait. Az ajkamba harapva, vagy éppen vele csókolózva igyekeztem csendes lenni.
Nem reméltem, hogy az is be fog következni, hogy eljuttasson a csúcsra, de mégis megtörtént. Halkan felnyögtem, bár ekkor már nem aggódtunk annyira, Chester halkan hortyogott. Mike a nyakamba temette arcát, és halkan zihált.
Nem tudtam, hogy neki milyen érzés volt, talán túlságosan is béna voltam számára, de nem is mertem rákérdezni. Élveztem, hogy apró, kedves puszikat nyomott a nyakamra, a vállamra, az arcomra és a számra, s lassan elnyomott bennünket az álom.

In Pieces - Chapter 3

3. Face to face

Heléna:

Kisétáltunk a repülőtérről, én két puszival, meg a torkomban dobogó szívvel búcsúztam Cheztől, míg Mike és Rob a csomagjaimat süllyesztették a kocsi hátsó ülésére. Nem kellett volna, hogy szorongjak, hiszen megbeszéltük Chesterrel, hogy semmi sem fog kitudódni, és magamban már lezártnak is tekintettem a mi kis kalandunkat, csak hát mégis… Hiába, én kötődtem egy bizonyos szinten hozzá, hiszen lefeküdtünk egymással. Valami olyat is megmutattunk a másiknak, amit előtte nem, kicsit úgy éreztem, hogy minden percben felém fordulhat, és megcsókolhat, habár tudtam, nem így lesz. Ő csak mosolygott, le mertem volna fogadni, hogy magában jót röhög rajtam, ugyanis biztosra vettem, hogy kiült az arcomra, amit gondoltam.
Végül Robnak is cuppantottam az arcára, aztán háromfelé indultunk.
Mikor Mike beült mellém, egy pillanatig úgy nézett rám, mintha várna valamit tőlem, amit nem értettem.

- Mi az? – kérdeztem zavartan. Valahogy most, hogy van barátnője (arra gondolni sem mertem még nagyon mélyen, magamban sem, hogy ki is az) valahogy olyan volt, mintha bűn lenne az, ahogyan egymásra nézünk. Tiszta hülye vagyok!
- Hát azt hittem, majd mesélsz. Keveset tudtunk beszélni telefonon, és aggódtam anyukád miatt is – na igen, csak ő tudja elérni, hogy annak ellenére, hogy irtóra utálnom kéne Őt, én mégis inkább szégyenkezést érezzek, amiért hazudtam neki.
- Ó, anya jól van, semmi komoly, ne aggódj! – legyintettem, és nagy figyelmet szenteltem inkább az övem becsatolásának.
- És, más nem volt? Ne legyél már ilyen, Léni! – mosolygott bánatosan. – Egy hónapja alig láttalak, és most kukulsz meg? – Uram Isten! Hát lehet rá haragudni?
- Hát… Találkoztunk apámmal. Mármint az igazival.
- Tényleg? – szemében furcsa fény csillant.
- Mi a baj?
- Hát csak… Kicsit féltékeny vagyok Chesterre, amiért ő előbb megismerte édesapádat, mint én – most erre mit lehet mondani? Csak kamilláztam. Lassan leesett már nekem is, hogy Mike a legjobb barát kategória alól kilóg. És ezt neki is észre kellene vennie! Nem mintha nem tetszene a dolog, csak… Akkor meg minek ez az egész Fanni ügy?
- Hát nem vesztettél semmit, hidd el! Ittunk egy kicsit – kurva sokat -, aztán táncoltunk – én kurvás táncot lejtettem Chez körül -, aztán hulla fáradtan ágyba dőltünk – nem, nem voltunk hulla fáradtak, mert rémlik, hogy órákig szexeltünk. – Apa meg le is lépett a felénél, szóval mindegy is – még jó, hogy a kurvás táncomat nem látta!
- Jól hangzik – mosolygott. Ó, anyám!
- Ja… Én meg írtam, főként… - motyogtam halkan, kicsit reméltem is, hogy nem hallotta, de csalódnom kellett.
- Tényleg? Az jó… - bólogatott, de nem kérdezte meg, hogy mit, és ez jó volt. Nem tudott a saját kis regényemről még, és nem egy kocsiban akartam megbeszélni ezt vele. – Fanninak nagyon hiányoztál ám, meg nekem is! – az a futó pillantás, amit kaptam Tőle, jelenleg majdnem beleolvasztott a bugyimba.
- Te is nekem! – igyekeztem eltitkolni, hogy Fanni nem hiányzott egyáltalán. Jaj, Istenem, hogy fogom én játszani a szerepemet? Nem színésznő vagyok, basszus! – És írtál valami jót? – tereltem a szót a zenére.
- Hát, van egy-két kósza ötletem – hamiskásan elmosolyodott, én pedig a fejemet csóválva felnevettem.
- Na ja, el tudom képzelni. Az ilyen kósza ötleteidből szoktak születni a slágerlistákat vezető számok!
- Remélem, hogy így lesz… Amúgy tényleg van valami, amit írtam, és még nem volt módom megmutatni – ezzel előhúzott egy CD-t a sok közül, és az ölembe tette. A borítóját saját kezűleg rajzolta, s ahogy kinyitottam a kis tokot, megpillantottam egy sima, fekete lemezt, amire fehér betűkkel a „Qwerty” volt írva. A szívem a torkomban dobogott, majdnem felsikítottam, hogy csak ezt ne! De nem tettem meg, helyette becsúsztattam a lemezt a lejátszóba, és elindítottam. Néma csendben, balta arccal hallgattam végig a számot, és próbáltam úgy tenni, mint aki először hallja. Nem néztem Rá, tudtam, hogy akkor talán olyat mondanék, amit nem kellene. A dal lassan véget ért, és újra csak a kintről behallatszódó kocsik hangja töltötte meg a teret. – Egyszer mondtad, hogy vágysz valami zúzósra… Ha jól emlékszem, pont ezeket a szavakat használtad! – oké, ha már ő támad engem, még ha nem is tud róla, akkor én sem maradok tétlen!
- Ezt nekem írtad? – olyan hitetlenkedve pillantottam Rá, ahogy csak tudtam, Ő pedig halványan elmosolyodott.
- Igen, neked – teljes képszakadás. Hogy mi az a mi és izé?!!! – Léni, jól vagy? – nézett az arcomra kissé ijedten, mire megráztam a fejemet, és erőltetetten elmosolyodtam.
- Köszönöm szépen! – csak ennyit mondtam, a CD-t kivettem a lejátszóból, és visszatettem a helyére, majd csak néztem kifelé az ablakon.
- Igazán nagyon szívesen! – oké, még ha nem is szándékosan szórakozik velem, akkor is felképelném most!

De persze, amint lopva felnéztem az arcára, elszállt minden haragom. Picsába! Miért nem vagyok képes haragudni Rá? De mondjuk mindegy is, mert hiába kérdezgetem ezt magamtól, egyszerűen így hat rám a közelsége, és kész. Közben kaptunk egy telefont Bradtől, így végül nem is haza mentünk, hanem a Házba. Ott találkoztunk a többiekkel is, akik mind részt vettek az album munkálatain. Némelyiküket már jól ismertem, de azért voltak, akik idegenek voltak elsőre.
Brad végül leültetett az ő kis kuckójában egy puffra, és megkért, hogy hallgassam, amit játszik. Mike közben eltűnt, Rick hívta, így ketten maradtunk Braddel. Ő játszani kezdett, én pedig hallgattam. Mosolyra húzódott a szám, ahogy ismerős dallamok ütötték meg a fülemet.

- Szerinted is, mi? – kérdezte magában nevetgélve.
- Túl Rage Against The Machine? Igen, az. Olyan, mint a Wake eleje.
- Na mindegy… még dolgozom rajta. Mi újság? Jó, hogy itt vagy végre! Egy hónap nélküled… - csóválta a fejét, én meg csak értetlenkedve néztem rá.
- Ennyire hiányoztam?
- Igen – mosolygott –, de most éppen Mikera gondoltam – még mindig értetlenül hunyorogtam rá.
- Mi van Vele?
- Az, hogy látszott mennyire megviseli, hogy nem vagy vele.
- Először talán, aztán jött Fanni, nem igaz? – morogtam, mire Brad elmosolyodott.
- Kedves lány – én csak bólintottam. – Szándékozod megtépni?
- Már miért tenném? – tettem a közömböst, nem is olyan rosszul.
- Mert elvette tőled őt…
- Sosem volt az enyém!
- Ez igaz. Sosem.

Több szó nem esett köztünk kettejükről. Elfogadtam, hogy Brad megkedvelte Fannit. Meg is értettem, hiszen nem hiába szerettem én is annyira az unokahúgomat… anno. Ám én nem tudtam szemet hunyni az árulása felett. Tudta, mit érzek. Ezen nincs mit szépíteni.
Később értünk haza, mint terveztük, és meglehetősen fáradtan is bandukoltam a garázsból befelé a lakásba, viszont amint beléptem, megdermedtem. Ott állt Fanni, a konyha ajtajának támaszkodva, és rém’ komoly tekintettel nézett rám. Nem úgy történt, mint a filmekben, nem estek ki a kezeimből a csomagok, épp ellenkezőleg, csak még jobban szorítottam egy pillanatig a fogantyúkat. Mike a hátam mögül beoldalazott a konyhába, és mosolyogva, jókedvűen ment oda hozzá, és nyomott csókot a szájára. Alapjában véve rendült meg a kis világom, amiben én itt éltem már egy ideje. Olyan volt, mintha a konyha falai, és a talpam alatt remegne a föld, és minden össze akarna omlani. Aztán persze rájöttem, hogy nincs földrengés, és semmi egyéb, hanem valószínűleg inkább a szívemben rengett meg az a fal, ami mögé betuszkoltam az összes érzésemet még otthon, és próbálom ott is tartani őket. Mindannak ellenére, hogy egy rémesen érzelgős lány voltam, most mégsem történt igazából semmi. Még csak egy könnycsepp sem csordult le az arcomon. Hiába a nagy érzelmi sokk, amitől olyan érzésem volt pár pillanatig, hogy menten dobok egy hátast, nem történt semmi. Nem itt, nem most!
Fanni elmosolyodott, ahogyan Mike kedveskedve beszélt hozzá pár szót, aztán mindketten felém fordultak. Mindvégig az Áruló szemébe nézve odaléptem hozzá, és táskákkal a kezemben megöleltem. Igyekeztem úgy a bordái közé nyomni az egyik fogót, hogy fájjon, de ne szisszenjen fel. Adtam neki két puszit, és mosolyogva még váltottam velük pár szót, aztán fáradtságra hivatkozva elvonultam az emeletre, és becsukva magam után az ajtót, lerogytam a földre. Oké, most mihez kezdjek? Tudtában annak, hogy a másik szobában lesznek és… és… Oké, erre inkább ne is gondolj, Léna!
Gondosan – azaz olyan sokáig, hogy azt bárki megirigyelhette volna – pakoltam ki a bőröndökből és táskákból, aztán leültem az ágyra és néma csendben meredtem a falakra. Az én szobám volt a világ legcsodásabbja, most mégis félelemmel töltött el a tudat, hogy itt kell lennem. Viszont tényleg nem akartam összetörni, ahogyan ezt sikerült is eddig elkerülnöm. Csak túl akartam élni, ennyi. Nagyot sóhajtottam, majd kis hallgatózás után, mikor megállapítottam, hogy senki sincs a folyosón, elosontam a fürdőbe, és egy gyors zuhany után lefeküdtem aludni.
Csak reggel vettem észre az SMS-t, ami Cheztől jött, hogy minden rendben van-e. Gyorsan pötyögtem neki egy választ, aztán mentem is le reggelizni. Mike nem volt otthon, de Fanni legnagyobb bánatomra igen. Nem nézett rám, talán nem mert, és miután én megjelentem a konyhában, ő gyorsan el is tűnt otthonról. Csak úgy fortyogtam belül, de hallgattam.
Később én is bementen az irodába, és szembesültem a nagy irathalommal, ami fogadott. Az egész délelőttöm ráment, hogy mindent átnézzek, aztán egy gyors forró csoki után elmentem a Házba. Chester két puszival fogadott, és egy olyan nézéssel, ami zavarba ejtett egy pillanatra, de aztán jött Mike. Na ja, megint szánalmas voltam, de annyira jól nézett ki a bő farmerben és fehér pólóban, hogy csak na!

- Komolyan mondom, hogy ki fogok akadni! – morogta halkan, és közben körbenézett, hogy nem hall-e bennünket valaki.
- Mi baj van? – kérdeztem rögtön, és valamiért én is azonnal körbekémleltem.
- Á, csak… semmi, hagyjuk! – nem volt valami jó kedve, ezt láttam, és ahogy elviharzott mellettem, az is ezt bizonyította.
- Mi baja? – fordultam Chez felé.
- Csak a meló – megrántotta a vállát, aztán ő is intett, és továbbállt.

A továbbiakban Phoenix-szel lógtam együtt. Kimentünk az udvarra és kosarazni kezdtünk. Sosem voltam jó a sportokban, de azért értettem ehhez-ahhoz egy kicsit. Kezdetben persze engedékeny volt velem szemben, mert hogy mégiscsak lány vagyok, meg hát, ahogyan ő hívott mostanság, a Trójai Heléna, de később rájött, hogy nem érdemes átengednie nekem a labdát, mert nem leszek elnéző. Én simán nekimentem, egyszer-kétszer nézett is nagyot, de én csak nevettem. Ha már játszunk, akkor csináljuk jól! Jó volt kicsit másra is koncentrálni, ami elvonta a figyelmemet arról, hogy lassan megint este lesz, és az egyet jelentett Fannival is. Habár tízig szokott melózni az étteremben, mégis tudtam, hogy találkozunk. Én nem szoktam aludni akkor még, és sejtettem, hogy Mike is keresni fogja a társaságomat este otthon. Otthon… Már ezen is gondolkoztam, hogy akkor az a ház kinek is az otthona tulajdonképpen?
Meglehetősen fáradtan ültünk a kőkorlát tetején, a teraszon. A csillagok már fent voltak az égen, ebből is gondoltam, hogy már közel járhatunk ahhoz a bizonyos este tízhez. Mike meg is jelent mellettünk, de ahelyett, hogy rámszólt volna, hogy készüljek, felült mellém, és egy üveg vizet nyújtott felém. Hálásan mosolyogtam, majd ittam egy kicsit, megkínáltam Phoenixet is, aki kis csendes ücsörgés után elbúcsúzott. Ketten maradtunk.

- Minden rendben van? – halk hangja most is elkábított, pedig ennek Ő talán nem is volt tudatában.
- Persze – hazudtam. – Miért?
- Tudod… nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy te talán nem örülsz nekem és Fanninak – őszintesége nem lepett meg, mert alapjában véve Ő ilyen volt. Persze az már más tészta, hogy Chez szerint akart tőlem valamit, csak titkolta. Ez már nem számított.
- Én csak… - mit is mondjak? Hogy szerelmes vagyok belé? Hogy Ő nekem a mindenség, és sosem fogok senki iránt úgy érezni, mint iránta? Kimondtam volna! Isten lássa lelkemet, most tényleg majdnem elmondtam Neki mindent, viszont az arcán nem kíváncsiságot láttam, hátha tényleg bevallok neki mindent, hanem szomorúságot. Szomorú volt, mert nem fogadom el Fannival. És ez volt az, ami megállásra késztetett, ezért temettem újra el mindent, amit mondani akartam. – Furcsa, de egyáltalán nincs ellenemre – nyögtem ki végül.
- Tényleg? Nincs semmi, amit titkolnál? – pillantott rám, de szemeiből most az egyszer nem tudtam kiolvasni semmit.
- Mire gondolsz, Mike? Nekem te mindig is az első számú leszel az életemben, bárkivel is legyél, bárhova is menj, bármit is tegyél! – természetességgel jöttek a számra a szavak, mert igaz volt, mégsem volt újdonság. Ezt Neki is tudnia kellett.
- Te is… te is nekem… - motyogta, de lesütötte a szemét, és ettől nem éreztem ezt igaznak. Tehát nekem van igazam, és nem csak úgy van együtt Fannival. Nem csak mert nem volt jobb dolga, hanem mert már érez iránta valamit!

Mintha kést döfött volna a szívembe. Ő nem hátulról, ahogyan Fanni, hanem szemtől szemben. Senki mástól nem fájt volna ennyire, mint Tőle, mégis senki másnak nem tudnék megbocsátani ezért, csak Neki. Neki már a tette utáni első másodpercben megbocsátottam. Az én gyengeségem, az én keresztem. Az én lelkem hóhéra, az én életem összetörője Mike volt.
Hazafelé felvázoltam neki a könyvem történéseit, és elmondtam azt is, mit ígért Chez. Azt mondta, hogy szerinte igaza is lesz, tutira elintézi, hogy annál a kiadónál elolvassák a könyvemet. Onnan pedig minden rajtam múlik, vagyis azon, amit írtam.
Otthon aztán tényleg belefutottunk Fanniba. Nézni, ahogy csókolóznak valami eszméletlenül szar volt. Viszont csak mosolyogtam egyet, és kész. Felültem a pultra, és egy zacskó chipset kezdtem majszolni. Mike látván, hogy nem szándékozom mozdulni és Fanni sem, közölte, hogy akkor befoglalja a fürdőt, mire bólintottunk.
Fanni megint az ajtóban állt, de most már nyíltan engem bámult.

- Na mi a szar van? – vakkantottam oda magyarul, hogy ha esetleg Mike valamiért visszajönne, ne értse a beszélgetést.
- Haragszol.
- Mindig is tudtam, hogy okos vagy, de hogy ennyire?! – gúnyolódtam, majd lassan ráemeltem a pillantásomat. Nem úgy tűnt, mint aki fél, de láthatóan eléggé zavarban volt.
- Te nem léptél semmit… - mondta egyenesen a szemembe nézve, magabiztosan, de mikor a „Fanni” feliratú bögréje csattant nem messze mellette a falon, már megugrott egyet.
- Fogd be a szádat! – rivalltam rá. – Van pofád ezzel takarózni? – leugrottam a pultról, és elé sétáltam. – Undorító vagy! Idehoztalak, hogy végre ne kelljen otthon lenned, és te… - fenyegetően intettem felé az ujjammal, ő pedig élénken figyelt. – Erre mondják, hogy kígyót melengettem a keblemen, igaz?
- Nézd én…
- Mosolyogni és nevetni fogok, de ez ne tévesszen meg téged! Akarom, hogy tudd, hogy mikor rádmosolygok és kedves vagyok veled, belül mérhetetlenül utállak, és hányingerem van tőled! Akarom, hogy tudd, hogy nem csak haragszom rád, hanem teljes szívemből, őszintén gyűlöllek téged! – mondtam lassan, hogy felfogja.
- Na ne mondd! – sziszegte. – Akkor csak, hogy tudd, mire kell gondolnod, miközben hamisan mosolyogsz rám… Megszereztem azt, amihez te kevés voltál… Túlságosan is lekötött az, hogy mindenkivel megszerettesd magad. A Fort Minor, a Linkin Park, az összes road és mindenki, nem igaz? Közben pedig nem mertél Mike felé lépni… - mindkét kezem remegett, miközben hallgattam a szavait. – Tudod, milyen jó egy pasinak az, ha ő az első valakinek? Mikor megcsókolt, megkérdezte, hogy volt-e már valakim. Én bevallottam, hogy a csókon túl még nem mentem soha – gonoszan elvigyorodott, és most mintha nem is azt a Fannit láttam volna magam előtt, akit régen ismertem. – Ezután már tényleg nem kellett sokat sakkoznom, hogyan szerezzem meg magamnak. Ő volt az első, Léna, aki megérintett úgy igazán, és ez neki is sokat jelent. Engem akar, csak engem… jusson ez eszedbe, mikor a boldog lányt játszod. Képzeld el, ahogyan a te ágyadban fekve tett a magáévá!

Dühös voltam, és sértett. Az én ágyamban? Tudtam, hogy nem hazudik. Ilyet ő magától nem mondott volna, ha nem lett volna igaz. Legszívesebben felképeltem volna, és már a kezemben volt a lendület, mikor ellépett előlem, és nevetve közölte, hogy csatlakozik Mikehoz, a zuhany alatt.
Zihálva rohantam az ajtóhoz, és kapkodva írtam egy üzenetet Cheznek, hogy egyedül van-e otthon. Mikor jött az igenlés, futni kezdtem. Nem számított, hogy nem lakik valami közel. Úgy rohantam, mintha az életem múlt volna rajta. Nem is néztem magam körül senkit, többször is nekimentem az utcán lévő embereknek, de én csak bőszen motyogtam az ’elnézéseket’, és futottam. Az oldalam szúrt, a szemembe könnyek szöktek, és most éreztem azt, hogy nem bírom. Hiába nem akartam összetörni, nem bírtam tovább. Fanni szavai bőszen forgatták az általa, és Mike által belém szúrt késeket.
A kapunyitó számkombinációt négyszer is elrontottam, mire bejutottam. Átvágtam a rövid kis ösvényen, ami Chez ajtajáig vezetett, és kopogtam. Mit kopogtam? Dörömböltem. Még most is fájt az oldalam, mintha a bordáim beleálltak volna a tüdőmbe, és nem kapnék levegőt. Nos, nem is kaptam. Chester rövidesen kinyitotta az ajtót, én pedig besiettem mellette a kis előszobába.

- Hel… mi történt? – kérdezte elképedve, én pedig csak kapkodtam levegő után, és a könnyeket próbáltam kipislogni a szememből. – Hallod? Mi történt?
- Tűntesd el! – ziháltam, és kétségbe esve néztem bele a sötétbarna szemekbe. – Itt… - ütögettem a mellkasomat, ahol a szívem dobogott. – Fáj! Nem bírom! – ráztam a fejemet, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Talán nem is volt. – Tűntesd el! Csinálj valamit! Nem akarom ezt! – könyörögtem. – Tűntesd el… tűntesd el…

Úgy járkáltam ide-oda a pici helyen, mint egy űzött vad, akit sarokba szorítottak. Kezeimmel hol a szívemhez kaptam, hol a hajamba túrtam, s levegőért kapkodva néztem Chester megrökönyödött arcába. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi ideig csináltam ezt, és kántáltam azt, hogy ’tűntesd el’, de Chez megunta.
Lefogta a kezeimet, és a falhoz szorítva megcsókolt. Nyelve végigsimított az ajkaimon, aztán erőszakosan megcsókolt. Először meglepődtem, és ledermedtem egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy pontosan ezt akartam. A tűz, ami a szívemet marta, most átalakult a Chester iránti vágyódássá, és a karjaimat a nyaka köré fonva falni kezdtem a csókjait. Hogy pontosan hogyan kerültek le a ruháink, azt nem tudnám megmondani. Csak éreztem az ujjainak cirógatását a bőrömön, azt, ahogyan az ajkai nedves csíkot húztak a nyakamra és a vállamra… én pedig csak a falnak simulva élveztem, ahogy elfeledteti velem azt, hogy valóban a gyávaságom miatt nem lehetek azzal, akit szeretek. Viszont ebben a pillanatban, ahogyan a forró ajkak ízleltek és kényeztettek, csak ő létezett és én. Jobb volt, mint egy drog, jobb volt, mint bármi más. Megtette, amire kértem: egy időre eltűntette a fájdalmat a szívemből.

„Telling me to go”

In Pieces - Chapter 2

2. What the fuck are we doing?

Heléna:

Reggel kicsit kótyagosan ébredtem, a fejem egy icipicit fájt, bár nem is csodálkoztam rajta, hiszen mennyi whisky-t megittam! Furcsa volt, hogy az ágyamnak a belső oldalán feküdtem, ahol érintkezik a fallal, de persze rögtön tudtam, miért. Itt most nem játszott az, ami a filmekben, hogy „ó, Istenem, annyit ittam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide, és mi történt”. Jobbra fordultam, és azonnal megpillanthattam a békésen szuszogó Chestert. Hm, igen. Chez, aki kurva jó az ágyban! Hogy is lehetne elfelejteni? Sehogy. Ahogyan azt sem, hogy Fanni valószínűleg ugyanezt gondolja Mikeról. Picsába! Miért kellett nekem beleszeretnem Mikeba? Annyira tudtam már az elején is, hogy nem szabad, tabu! Erre mit csinálok? Jó, oké, azért azt vegyük már figyelembe, hogy beleszeretni rohadt könnyű volt! Álompasi! Még akkor is, ha most éppen Fannival van, ezzel sztepptáncot járva az én összetört szívemen. De hát, ha az ő szemszögéből nézzük, akkor…

- Ki a francot érdekel az ő szemszöge? – motyogtam félhangosan, majd újra Chesterre pillantottam.

Úgy aludt, hogy szerintem a harmadik világháború kitörése sem ébreszthette volna fel. Kedvem lett volna hancúrozni vele, de nem akartam csak ezért felkelteni. Mégiscsak átutazta velem a fél világot, aztán órákig szexeltünk. Hadd pihenjen – gondoltam, majd kimásztam mellőle, és a fürdőbe siettem. Ott aztán akaratlanul is eszembe jutott egy régi, másfél éves emlék, mikor Fannival az egyetemi buli után józanodtunk ugyanitt. Igyekeztem az áruló ribanc arcát elhessegetni a szemem elől, aztán gyorsan megmosakodtam, magamra kaptam egy itthoni pólót meg rövidnadrágot, és a dolgozómba telepedtem. Anyáék már rég elmentek dolgozni, így ketten voltunk a házban. Bekapcsoltam a laptopom, és sikeresen legyűrtem a késztetést, hogy meghallgassam újból a Qwerty-t. Se az e-mail-jeimet, se semmit nem néztem meg. Három hétig, míg Kanadában voltam, minden nap, többször is megnéztem, hogy mi a dolgom az MSR-nél, de most nem. Kell egy hét. Csak ennyit kérek, aztán felveszem a mű „jaj de örülök nektek srácok” arcomat, és folytatom az életemet. Mert akármennyire is gázos most a helyzet, nekem már LA és Mike az otthonom. Na persze az is igaz, hogy nem maradok ott nála, az fix. Hogy hogyan fogom neki ezt beadni, még nem tudtam, de mindenképpen elköltözök tőle. Csak megérti, hogy kettesben szeretném őket hagyni…
Eszembe jutott az első turné előtti indulás előestéinek egyike. Mikekal az irodából mentünk hazafelé, és rákérdezett, hogy minden rendben van-e. Már akkor is tudtam, hogy nem, semmi sincs rendben. Pontosan emlékeztem, hogy abban a pillanatban is arra gondoltam, hogy mikor belenézek a szemeibe, egy részem meghal Tőle. Attól, hogy olyan tökéletes. Az én szívemnek tökéletes. Azt hitte, nem érzem magamat jól a társaságában. Hogy hihette? Hát tényleg nem látta rajtam, mennyire szeretem? De persze akkor is jött azzal, hogy nekem tetszik-e Chester. Akkor is megvallottam, hogy Chez csak legjobb barát, és hogy nekem Ő ennél sokkal több. Na, ez nem volt elég világos? És mikor utána beugrott velem a medencébe? És ott voltunk, közel, olyan közel! Miért nekem kellett volna mozdulnom?

- Menj a francba, hogy ezt csináltad velem! – motyogtam dühösen, és igyekeztem nem sírni. Megígértem magamnak, hogy nem fogok.

Aztán nekiláttam annak, amihez a legjobban értettem egyesek szerint: írni. Nem tudtam mennyi idő telt el, csak belefeledkeztem a saját kis világomba, mikor hirtelen meghallottam a halk lépteket. Hátrafordultam, és megpillantottam Chezt az ajtófélfának támaszkodni.

- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva.
- Reggelt? Dél van, ha jól számolom… - tekintett az órájára, mire bólintottam. Láttam rajta, hogy azért állt meg ott, olyan messze tőlem, mert nem tudja, miért tűntem el mellőle. Gondolom meg akarta adni a lehetőséget, hogy úgy tegyek, mintha a tegnap éjszaka meg sem történt volna. De ki akarná ezt?
- Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – felkeltem, és felé lépkedtem. Oké, ajánlom, hogy ne utasíts vissza, mert akkor eléggé kínos hat nap elé nézünk! Arcán féloldalas, huncut mosoly jelent meg, ahogyan a nyaka köré fontam a karjaimat.
- Tökéletesen jól vagyok – mondta, majd átkarolva a derekamat, csókot nyomott a számra. Kellett nekem úgy, mint szomjazónak a víz. Ő tartott fent a víz felett, nélküle valószínűleg összetörnék. Az, hogy megadta nekem az izgatott vágyakozást utána, mindennél többet segített.
- Ennek örülök… - motyogtam két csók között. Ujjai besiklottak a pólóm alá, és tudtam, nem állunk meg.
- Egy kis reggeli… déli torna? – mormogta a nyakamnál, miközben csókokat hintett a bőrömre.
- A kicsinél lehet egy picit több! – kuncogtam, majd elkezdtem tolni a hálószoba felé.

**

Az aznapi vacsora csendesen telt. Anyáékkal beszélgettem kicsit, aztán visszavonultunk az emeletre Chezzel. Ő is, és én is elgondolkodtunk az elmúlt egy napon, és hát nem jutottam sokra. Mi ez? Szex. Ennyi. Viszont én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyannal ágyba bújni, aki nem a pasim. Bár még sosem volt rá lehetőségem, hogy egy általam nagyon is helyes férfinak vélt rocksztárral bújjak ágyba. Ha Mike-ot nem vesszük számításba, márpedig őt nem vesszük, mert sosem akart engem. Mindegy volt, hogy Chester mit mond, sosem éreztette velem, hogy akarna valamit. Soha…

- Ez tök jó… mi ez? – kérdezte, mikor én kint ültem az erkélyen és cigiztem, ő pedig a laptopomat bámulta. Behajoltam az ajtón, és hunyorgatva megpróbáltam kivenni, mit leshet.
- Ja, ez csak a saját kis regényem – eloltottam a cigit, és beljebb araszoltam. Az ölébe húzott, és néhány percig még csendesen olvasgatta a sorokat.
- Nekem tetszik. Hogyhogy angol? És honnan az ötlet?
- Hát… Ezt akkor kezdtem el írni, mikor kiköltöztem Mikehoz. Ha volt egy kis időm meló közben írogattam, és valahogy automatikusan angolul jöttek a szavak. Persze sok mindennek utána kellett néznem, tekintve, hogy krimi. Vannak benne olyan kifejezések, amiket csak úgy nem is használok soha.
- Meséld el, miről szól. Ha jól látom, ez már a végefelé van.
- Hát, van benne egy csaj, aki ügyvéd, vele kezdődik a sztori. És az egyik gyilkossági ügye összehozza egy pasival, aki nyomozó. A pasi minduntalan be akarja bizonyítani, hogy a férfi, akit megvádoltak, bűnös, de a nő védi a gyanúsítottat. Carla, a csaj nem olyan nagy ász, nem akartam, hogy nagyon nőközpontú legyen a történet. Az igazi hős Josh, a nyomozó. Ő kiváló, sosem csúszott ki még senki a kezei közül, de ez az ügy nehéznek bizonyul, még neki is. Szépen lassan összejönnek Carlával, satöbbi. Josh bemutatja az egyetlen élő rokonának, Jennek, aki a húga. Jen viszont nem szimpatizál Carlával, és ezt el is mondja Joshnak, amin kicsit összekapnak. Közben történik ismét egy gyilkosság, és minden jel a mi gyanúsítottunkra, Stevenre utal. De ő nem lehetett, hiszen börtönben ül, előzetesben. Josh végül kezd rájönni, hogy tényleg minden figyelmét az ügyre kell fordítania, különben nem tudja megoldani. Carla elhatározza, hogy segít neki. Ezzel Joshnak is akar imponálni, és be is tudná bizonyítani, hogy az összes bizonyíték ellenére sem Steven a tettes. Elkezdenek hát együtt nyomozni. Néha jól jön, hogy Carla ügyvéd, betörnek egy nagykutya irodájába egy partin, aki fegyvereket ad el. Remélik, hogy találnak valamit. Szóval sok ilyen kis ügyük van, egészen összeszoknak. Aztán Carla a könyv vége felé bejelenti, hogy terhes. Josh örül is meg nem is, mert nyomozóként nem vágyott gyerekre, de azért mégis… Ráveszi Carlát, hogy álljon le, vigyázzon a babára, ne menjen vele nyomozgatni, hiszen amúgy is jócskán törvényellenes, amit eddig is csináltak. Jen vállalja, hogy Joshsal tart a lány helyett. Carla rábólint, de aggódik. Josh tovább nyomoz, mígnem végül rájön, hogy tényleg nem Steven a tettes, de akkorra már szinte mindent háromszor leellenőriztek, minden bizonyítékot és nyomot, de ötlete sincs, ki lehet a tettes. Elmegy Carlához, hogy tanácsot kérjen tőle, de a nő nincs otthon. Viszont talál rengeteg papírt és a fürdőszobában egy újabb holttestet, ugyanazzal a módszerrel: Jent.
- Hűha… - motyogta tágra nyílt szemekkel, én pedig megpusziltam az arcát. – Ez lesz a vége?
- Nos igen, végülis. Josh rájön, hogy Carla profin álcázta magát végig, de most, hogy Josh leállította az ügyről és látszólag a babáért sem volt oda, úgy tűnik, megölte a húgát. Josh magán kívül van, őrjöng, tombol, és bosszút fogad. Megesküszik, hogy ha addig él is, de megtalálja Carlát, akinek így már öt gyilkosság is a számlájára írható, köztük a húgáé.
- Ez jó, ez tetszik.
- Josh egy vérbeli amerikai nyomozó, mindent megtehet, amit csak akar, ha szabad, ha nem. Carla pedig egy ázsiai származású lány, Thaiföldről költözött Amerikába. Az ő révén sikerül például betörni annak a fegyverkereskedőnek a házába, mert az országában ismert maffiózókat is ismeri. Van benne lövöldözés, robbantás, menekülés, amikor lebuknak egy akciójuk során – megvontam a vállamat, majd én is a képernyőre néztem. – Mikenak sok filmje van otthon, volt honnan ötletet merítenem. Sőt, Takkal egyszer futólag egy sztriptízbárban is megfordultunk, így egy olyan jelenet is van benne, mikor Carla sztriptíztáncosnőnek adja ki magát. Habár a nő szemszögéből íródik, soha nem árulja el egyetlen gondolattal sem, hogy ő a tettes, és végig Josh érzelmeit és tetteit követi nyomon.
- Hát nem semmi vagy, hogy ezt így kitaláltad.
- Á, ez semmi – legyintettem, majd felé fordultam és csókot leheltem a szájára.

Chester:

Hellel tölteni egy hetet mindenképpen egyszerre volt nyugalmas és izgalmas is. Bíztatásomra aznap éjjel befejezte a könyvének a piszkozatát. Mindenáron valahogy jobb kedvre akartam deríteni Mike miatt, mert láttam rajta, mennyire megviseli ez az ügy, így a szavamat adtam, hogy beajánlom a könyvét majd az egyik haveromnál, aki az egyik kiadónál dolgozott. Eme ígéretemre csak egy ilyen mondattal válaszolt: „Kedves tőled, de anélkül is megosztom veled az ágyamat, hogy ilyen képtelenségeket mondanál!” Nem erőltettem a dolgot, csak mosolyogtam. Majd meglepődi ő, ha tényleg bejuttatom a könyvét Rickhez.
Hel szeretett volna találkozni az itthoniakkal is. Felhívta az apját – sosem hallottam még róla beszélni, mindig csak a mostoha apjáról mesélt -, és a legjobb barátnőjét, Evelint. Megbeszéltük velük, hogy egyik este összefutunk az egyik városi kisebb szórakozóhelyen, és csapunk egy görbe estét. Mondjuk Helnek görbe estékből nem volt hiánya. Minden éjszaka ittunk valamit. Valamit, de sokat, hogy aztán végigszexeljük a maradék időt reggelig. Egyikünk sem beszélt itt kapcsolatról, vagy hasonló, egyszerűen tettük, amit szerettünk volna.
Mike sokszor keresett bennünket, látszólag – vagyis hallhatólag – aggódott. Hel zavartan bizonygatta, hogy az anyukája már jobban van, és nem győzte visszautasítani az ajánlatot, hogy kicsit beszélgessen Fannival is. „Bármire hajlandó vagyok, de erre nem!” – csapott az asztalra egy ilyen telefonhívás után. Csak meggyújtottam neki egy szál cigit, hogy kissé lenyugodjon. Megértettem, hogy miért viselkedik így, és el sem tudtam képzelni mi lesz, ha visszamegyünk. Vajon nekiesik az unokahúgának? Nem is tudom… Most simán kinézném belőle, hogy kitépi a haját, és bever neki egyet-kettőt.

Léni rettentő izgatott volt aznap, mikorra terveztük, hogy bemegyünk este a városba. Jobbnak láttam, ha kiveszek egy szobát az egyik hotelben – amiből meglepően kevés volt a városban -, mivel tudtam, hogy úgyis elázunk. Ő először nagyot nézett, de aztán egyetértett velem, hogy kell az a szoba. Így délután korábban bementünk a városba, elfoglaltuk a szobát a belvárosban, aztán Hel készülni kezdett. Kért, hogy ha lehet valami inget vegyek fel, míg ő egy fekete, rövid szoknyát és egy fehér trikót viselt. Hát, mi ne mondjak, kedvem lett volna rögtön levenni róla mindet. Ezt ő is észrevette rajtam, gyorsan befejezte a sminkelést és hozzám lépett. Gyönyörű volt, de komolyan. Nem vitte túlzásba, ahogy sosem, csupán alapozó volt rajta, egy kis szemhéjfesték és szempillaspirál. Az ajkai természetesen is cseresznyepirosak voltak, de azt nem tudtam megállapítani, hogy annak köszönhető-e a szemének csillogása, hogy azon jár az esze, mint nekem, vagy sem. Bár pár pillanattal később tudatosult bennem, hogy nagyon is ugyanarra gondoltunk, mikor lelökött az ágyra, kioldotta az övemet, kicipzárazta a nadrágomat, és lejjebb tolva ujjai közé szorított. Felnyögtem a hirtelen jött hevességétől, de nem is sokáig kellett nélkülöznöm testének nedves melegét. Egyetlen hanyag mozdulattal fölém térdelt, és kihívóan a szemembe nézett. Félretoltam apró tangáját, majd úgy, ahogy volt szoknyástól, mindenestől az ölembe ültettem.

Nem sokkal később – igen, tudok gyors is lenni, ha kell – már indultunk. A város gyönyörű volt, el kellett ismernem. Az épületek idősek voltak, de szépen kidolgozottak. Hel ismerte az utat, és láttam rajta, hogy milyen nyugodtság ül most az arcán, hogy újra otthon van. Mert akármit is mondjon, neki mindig ez a hely lesz az otthona. Legalábbis az, amelyikhez a fiatalkori szép emlékek kötik. Nem is kellett sokat mennünk, és máris a megbeszélt helyen voltunk. Hel mosolyogva köszönt a kidobó pasinak, látszólag többször is találkozhattak már. Kaptunk egy szalagot a csuklónkra, majd bent megkerestük Hel apját. Nos, fekete haja volt, néhány ősz hajszállal, olyan magas, mint Hel, szemei barnák, de a bőre is napbarnított volt. Heléna kicsit sem hasonlított rá. Meglepetésemre – és Hel meglepetésére is – az apja angolul köszönt és megkérdezte, hogy tetszik itt. Charlie nem volt egy szűkszavú ember, bár Hel szerint ez csak az elfogyasztott alkohol mennyiségének volt köszönhető. Mint megtudtuk, Charlie azért Charlie, mert az angol kollégái Németországban a nevét erre módosították magyar megfelelője miatt, és miattuk is tanulta meg a nyelvet. Nem csodálkoztam azon, hogy Hel nem tudta mindezt, mivel mondta, hogy nem nagyon tartják a kapcsolatot. Beszélgettünk, ittunk, Hellel kicsit táncoltunk is. Mikor ő egyszer elvonult meglátogatni a „női szakaszt” Charlie meglehetősen érdekes kérdéssel fordult felém.

- Szóval te pörgeted most Lénit? – nem túlzok, ha azt mondom, köpni-nyelni nem bírtam hirtelen.
- Tessék? – nyögtem ki nagy értelmesen, mire csak legyintett.
- Lehet, hogy nem ismerem a lányomat annyira, mint azt illene egy apának, de a nőket már annál jobban kiismertem. És Léni is csak egy nő a sok közül, és a mozdulatai árulkodóak. Úgy néz rád, mint aki menten neked esik, minden pillantása arról árulkodik, hogy az utolsó kis hancúrotokról ábrándozik.
- Én… öhm…
- Na mindegy. Az a másik seggfej átbaszta, te ne tedd. Nem szép dolog egy nővel szemben.
- Úgy mondod, mintha tényleg csak egy átlagos lányról beszélnél és nem a tulajdon lányodról – halványan elmosolyodott, én pedig csak még értetlenebb lettem tőle.
- Léna már régen nem tekint engem apjának, és én sosem tekintettem őt lányomnak. Ne értsd félre, szeretem őt. Úgy, ahogyan másokat nem, szóval érzem, hogy az én vérem. Viszont egy gyerek nem nekem való. Régen is így volt, és most is így van.

Nem tudtam mit mondani. Egyrészt rettentően meglepett, hogy rájött, hogy mi van köztünk, mert előtte egy csókot sem váltottunk, másrészt megdöbbentett, hogy ilyen. Bár nem kéne annyira csodálkoznom, hogy nem csak nekem vannak idióta szüleim.
Nem sokkal azután, hogy éjfél körül Charlie elbúcsúzott tőlünk, megérkezett Eve és Tom. Régen láttam Evét, majdnem egy éve, de nem sokat változott. Nagy hévvel borultak egymás nyakába Hellel, és újabb meglepetésként ő is angolul szólt hozzánk. Tommal inni kezdtünk, beszálltak a csajok is, és a vége teljes képszakadás lett.
Másnap reggel a szobánkban ébredtem, Hel mellett, aki hozzám bújva szunyókált. A fejem fájt egy kissé, így inkább visszacsuktam a szememet, és próbáltam még pihenni. Az érzés pedig, hogy hozzám bújva alszik, felbecsülhetetlen volt abban a pillanatban.

**

Heléna:

- Mi legyen? – kérdezte, mikor már nem bírta csendben nézni, ahogyan az övvel szarakodok idegességemben.
- Hogy érted?
- Akarod, hogy tudják, hogy lefeküdtünk egymással?
- Te akarod? – vontam fel szkeptikusan a szemöldökömet, mert előre tudtam a válaszát.
- Nem.
- Helyes, én sem. Jobb ez így. Jó volt… - nagyot nyeltem, ahogyan eszembe jutottak az együtt töltött percek. – Nagyon jó, de jobb, ha ezt megtartjuk magunknak.
- Én is így gondolom. Szerintem Mike kiakadna.
- Nem mintha érdekelne…
- Dehogynem érdekel! Hidd el, tudom. Most haragszol rá, úgy érzed, hogy egy jó nagy pofon kéne neki…
- Az is kéne! – heveskedtem, de ő csendesen leintett.
- Amikor viszont ma meglátod… - lógva hagyta a mondatot, én pedig igyekeztem nem befejezni magamban.

Egyszerűen kifejezve: elállt a lélegzetem. Ennyi, kész, kisimult az EKG-m.

Azonnal két lépést távolodtunk egymástól, amint megpillantottuk őket. Mike és Rob vigyorogtak ránk, és én most különösen hálás voltam nekik, hogy Fannit otthon hagyták. Bár sejtettem, hogy dolgozik, de a félelem bennem volt, hogy itt lesz. Bár nem tőle féltem, dehogy, csupán attól, hogy nem bírom majd megállni, és képen törlöm. Mike boldog mosollyal az arcán ölelt magához, szorosan tartott, de az én ajkaimra csak kényszeredett mosoly ült. Chester Robhoz lépett, kezetfogtak, halkan sugdolóztak valamit, majd a barna pillantás találkozott az enyémmel. Féloldalasan, csibészesen elmosolyodott, és rám kacsintott. Mi lesz itt?

- Hiányoztál! – csak ezt ne, kérlek! Szorosan lehunytam a szememet, nehogy kibuggyanjon belőle akár egyetlen könnycsepp is.
- Te is nekem! – Uram Isten! Mióta nem voltam már vele! Ha jobban belegondolok több mint egy hónapja nem beszélgettünk szemtől szemben normálisan.
- Menjünk haza végre! – a mélybarna pillantás szinte perzselt, a telt ajkak mosolya elbűvölt.

Sosem tudok majd mást szeretni, tudtam jól. Hiába Chez, hiába minden. Egyet tehetek, reménykedek. Bár mélyen, legbelül tudtam, hogy butaság, mégis sóvárogva vártam, hogy végre én ébredhessek mellette. És nem csak, mint barátok.