In Pieces - Chapter 11

11. Life Starts Now

Csak egyetlen lépés, nem nagydolog, Léni!
De otthon anya és a családom tuti kiborulnak majd. Vajon megbocsátják nekem? Biztos nem. De fog az már számítani? Nem. Úgysem élek már otthon, így is alig látnak, a hangom meg nem fog annyira hiányozni nekik minden másnap, mikor beszélünk.
Gyerünk! Rendben.

Kissé hátrahajtottam a fejemet, a karjaimat úgy fordítottam, hogy a vágásokkal, sebekkel teli belső fele legyen kifelé, élveztem, ahogyan a szél csípi, és csak még jobban fáj. Egyetlen centivel előrébb csúsztattam a lábamat, már éreztem is a tető szélét, mikor a zsebem rezegni kezdett.

Hogy az a rohadt! Engem még ugrani sem hagynak békén? De legyen! Remélem Mike az, vagy Evelin, és akkor a képükbe vágom, hogy ma láttak utoljára. De ekkora fájdalmat okozzak Mike-nak? Meg Evének? Miért ne? Ők is fájdalmat okoztak nekem!

Előkotortam a zsebemből a készüléket, és összevont szemekkel a képernyőjére meredtem. Ismeretlen szám volt, ergo nem ők kerestek. A francba! Ki a picsa keres pont akkor, mikor készen állok?

- Igen, tessék, Heléna Hunyadi – mormogtam a telefonba, és közben hátraléptem egy kicsit, mert a magasság szédítő volt.
- Szia, Helena, én Jennifer Long vagyok, Lux kért meg, hogy amint vannak híreim, hívjalak fel téged… huh… nem zavarlak ilyen későn? – hát éppen le akartam ugrani egy hotel tetejéről!!!
- Öhm, hát nem, éppen ráérek. De nem igazán értem, hogy milyen… öhm… hírekről beszélsz – nehezen forgott a nyelvem, de isteni adottságom volt, hogy atom részegen is képes voltam azt tettetni, hogy nem vagyok az. Oké, ha látna, nyilván tudná.
- Lux nem említette a filmes jogokat? Nekem azt mondta, hogy beszélt neked erről! – hangjából ítélve eléggé elképedt volt a csaj, de szerintem nem annyira, mint én.
- Filmes jogok? Milyen filmes jogok? – oké, volt egy sanda gyanúm, de szerettem volna hallani is.
- Hát a Hidegvérrel jogai természetesen. Lux elküldte nekünk a könyvedet, amint megjelent, és a főnököm nemrég elolvasta, és azt mondta, ő vállalja a Warner Bros. égisze alatt, hogy elkészítené belőle a filmet. Persze veled együtt, hiszen ezt írtad alá – a végét úgy mondta, mint mikor egy kisgyerek fejébe akarjuk beleverni, hogy a konnektorba nem nyúlunk, mert tök egyértelmű, hogy megbasz az áram. Na igen, tudom, hogy aláírtam egy csomó mindent, amit Mike átolvasott. De én nem annyira.
- Aha, igen… öhm… és ki is a te főnököd?
- Ó, hát Jeffrey Jacob Abrams – mondta csicseregve, nekem pedig forogni kezdtek az agytekervényeim, ami ilyen sok pia után csoda volt, hogy egyáltalán megtörtént.
- Öhm… - néhány másodperces szünet. – Úgy érted, hogy J. J. Abrams, aki az Armageddon forgatókönyvét írta? Meg aki az Aliast csinálta… meg a Lost-ot?
- Igen, ő – nem kaptam gyújtást.
- Elvállalná, hogy filmet készít a könyvemből? – kérdeztem elképedve, és leléptem a tetőre, majd leültem.
- Igen. Nagyon megörült, mikor megtudta, hogy magyar vagy. Tudod a nagymamája is az volt, és tetszik neki a könyved.
- Hűha… - totál le voltam döbbenve, erre aztán sosem számítottam volna.
- Figyelj, el kellene jönnöd New Yorkba, amilyen gyorsan csak tudsz, mert már a nyáron el akarnánk kezdeni a forgatást.
- Öhm… persze, én…
- Remek. Akkor elintézem a jegyedet, és küldöm majd a pontos információkat, oké? – hogy lehet ez a csaj éjszaka is ilyen jókedvű? És egyáltalán miért dolgozik még ilyenkor?
- Köszönöm!
- Én köszönöm, Helena. Alig várom, hogy megismerhesselek!
- Én is! – motyogtam zavartan.
- Akkor további szép estét!
- Neked is!

Atya Úr Isten! Hát ez mi volt?

Oké, azt hiszem film fog készülni a Hidegvérrel-ből. Legalábbis ezt hallottam, ha jól hallottam. Nem csak, hogy író vagyok, hanem olyan író, aki a filmvásznon is ott lesz.

Körbenéztem, és nagyot sóhajtottam. Vajon megtettem volna? Lehet. Én magam sem tudom. Mindenestre azért jó, hogy még az előtt kaptam a hívást, hogy megtehettem volna. Mindig is gyávának tartottam magam ahhoz, hogy eldobjam az életemet. Most is az lettem volna, ebben szinte biztos vagyok… vagy mégsem?

Szédülve, dülöngélve visszanyargaltam a szobámba és úgy, ahogy voltam, bedőltem az ágyba aludni.

Arra ébredtem, hogy valami csipog. Oké, nem valami, hanem a mobilom, mert üzenetem érkezett.
Meg kellene néznem!
Viszont kinyitni a szememet kész világfájdalom volt. Annyira sokat sikerült sírnom, hogy most égett, és fájt. Nagyot sóhajtottam, aztán felnyögtem, ahogy megéreztem a gyomrom tiltakozását a mozgás miatt.
Ha most nem dobom ki a taccsot, akkor soha!
Lassan felültem, és nyitogattam a szememet, miközben a hasamhoz nyúltam, hogy megsimogassam – nálam ez be szokott válni -, de hirtelen éles fájdalom nyilallt a karomba. Azonnal kipattantak a szempilláim, és intenzív pislogás után lenéztem a kezeimre.

Hát, emlékeztem, mit csináltam múlt éjjel, de a látvány sokkolt. Mindkét csuklóm, és egy darabon az alkarom is tele volt a bőrömre száradt vérrel, viszont a sebek még most is fénylettek. Olyan volt, mintha drótkefével végigsikáltam volna az egészet. Baromira fájt, de maga a látvány, ahogyan a tetoválások körül lejött a bőröm, néhány helyen eléggé mély vágásfélékkel, überelt mindent.

Óvatosan belépkedtem a fürdőbe, de ahogy megláttam a pusztítást, ledermedtem az ajtóban. Az összes sminkem, amit az utóbbi időben vettem, a földön hevert. Fekete, ezüst, piros szemhéjporok színkavalkádja terült el a padlón; összetört körömlakkos üvegek tartalma fénylett a csempén; a csatjaim és hajba valóim szanaszét voltak dobálva.

Az, hogy a nappaliban meg a hálóban kupi volt, az még oké. De ez valahogy nagyon rondán nézett ki. Ezeket a dolgokat már nem lehetett megmenteni, de a ruháimat összetűrhetem.
Felmordultam.
Miért is kellenének nekem azok a ruhák továbbra is? Hiszen bár szerettem őket, mert divatosak voltak, mégsem igazán illettek hozzám. Felvettem őket, és úgy is éreztem, hogy jó vagyok bennük. Most viszont…

Vissza akartam kapni azt a Lénit, aki kijött ide az első nyáron Mike-hoz.

Mike… A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, ahogy felrémlett előttem, hogyan kérte meg Fannit, hogy legyen a felesége. Össze fognak tartozni!

Lehunytam a szemet, és nem foglalkozva azzal, hogy beleléphetek a törött üvegekbe, odasétáltam a mosdóhoz, és megtámaszkodtam rajta.

Hogyan fogom túlélni? Ez annyira fáj, hogy felemészt. Már csak maga a gondolat is. Látni fogom őket együtt, amint tervezgetik az esküvőt, és fix hogy részt is kell vennem benne.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Mike tényleg nem tudja, hogy milyen fájdalmat okoz nekem? Vajon tényleg nem tudja, hogy szerelmes vagyok belé, vagy csak nem akarja tudomásul venni?

Kedvem támadt megint törni-zúzni, de az állapotom nem igazán engedte meg, hogy hirtelen mozdulatokat tegyek. Tutira kiadnám magamból azt a sok piát.
Megmostam az arcomat, elvégeztem a reggeli teendőket, aztán a lehajtott WC-ülőke tetejére ültem, és elolvastam az üzenetet, amit kaptam.
Ez a Jennifer, akivel az éjjel beszéltem, foglalt nekem jegyet ma estére. Szóval ma már New Yorkban alszom.

Persze kaptam üzenetet a többiektől is. Gyorsan átfutottam őket, de szinte mindegyik arról szólt, hogy merre vagyok, miért tűntem el. Csak Mike-nak válaszoltam, hogy ne haragudjon, de nem éreztem jól magam, és nem akartam elrontani az ünneplést. Végülis így volt…
Egyedül Evelin nem ezzel bombázott. Ő csak egyetlen üzenetet írt.

„Rettentően sajnálom az egészet! Te vagy a legjobb barátnőm, és ha ennyire padlóra küld ez az egész, nem leszek együtt vele! Csak bocsáss meg nekem, kérlek!”

Hát nem érti, hogy már mindegy? Mire mennék vele, ha most azt mondanám neki, hogy ne jöjjön össze Chesterrel? Mikor amúgy meg vonzódnak egymáshoz…

Nem írtam neki vissza, egyszerűen nem tudtam, mit írhatnék. Nem fogok neki hazudni, hogy nem haragszom meg ilyesmi. Inkább hagyom a francba az egészet. Majd beszélek vele, valamikor, egyszer.

Lux keresett elég sokszor az éjjel, így őt visszahívtam. Sejtettem, hogy Braddel van, de ez most nem számított. Brad amúgy sem az a fajta, aki kibeszélné a dolgaimat mindenkinek. Ő is tudta, hogy hogyan érzek, valószínűleg most sejtette, hogy eléggé padlóra kerültem.
Szóval Lux-szal beszéltem egyedül. Először persze be nem állt a szája, hogy milyen volt a tegnapi nap, hogy Chester miután én eljöttem bejelentette, hogy szakított velem. Legalább mindent magára vállalt, és elvitte az egész témát a hátán. Végülis így volt igaz, ő akart véget vetni a kapcsolatunknak, nem én. Aztán aprólékosan kielemezte, hogyan telt a tegnap, miután eljöttem – nem mintha érdekelt volna. Úgy húsz perces hallgatás után végre én is szóhoz jutottam, és felvázoltam neki, hogy mi a helyzet.

- De nem mondhatod el senkinek sem, Lux! – mormogtam a halántékomat masszírozva, hátha attól elmenekülnek a favágók a fejemből.
- Nem mondom el, ha nem akarod, bár Brad szerintem levágta a dolgot, mivel itt van velem.
- Nem is baj… Figyelj, majd New Yorkból felhívlak, oké?
- Persze. Ha bármi kell, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz. Sőt, azt hiszem, most már tényleg a menedzsered lehetek, mert eléggé híres lettél és hát látod… - nevetgélt, mire én is elmosolyodtam.
- Csak ne kérj fizetésemelést…
- Nem fogok. Bár lehet, hogy át kellene mennem egy olyan céghez, ahol ezt a munkakört tölteném be… de egyelőre elég vagy nekem te.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok! Figyelj, tudod adni nekem a szívszerelmedet egy kicsit?
- Persze. Akkor este hívj! Szia!
- Oké, szia!
- Szia, Léni! – köszönt Brad a telefonba, én pedig visszabotorkáltam a hálóba és elterültem az ágyon. – Hogy vagy?
- Szarul – pillantottam le a kezemre, amiről sikerült lemosnom a vért, de így is piros volt és sebes jó nagy foltokban. Pazar látványt nyújtottam.
- Sejtettem. Ha ettől jobban érzed magad, Eve egész este olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, és nem is mert Chester felé nézni.
- Hm… hát nem lettem jobban, de azért köszi.
- Hát nincs mit – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Kedveltem Bradet, és örültem, hogy ő és Lux ilyen jól megvannak egymással.
- Figyelj, én nem igazán tudom, mi lesz ezzel a filmes dologgal. Nem értek ehhez, de ha esetleg…
- Rám és apára bármikor, bármiben számíthatsz! És ezt nem csak úgy mondom, Hel!
- Kössz! Rendes tőled.
- Figyelj, a barátom vagy. Azzal, hogy Mike anno úgy döntött, hogy kihoz ide hozzánk, bevont közénk. De a felett már nem rendelkezik, hogy a barátom legyél-e vagy ne. Én meg bírlak téged, szóval… csak gondolj arra, hogy nem vagy egyedül. Komolyan nem.
- Naná, hogy nem! Mi itt vagyunk neked, csajom! – kiabált bele a telefonba Lux is, én pedig elmosolyodtam.
- Tudom… tudom…

Nem, valójában nem tudtam. El akartam dobni az életemet, és így őket is. Egy egészen kicsi bűntudatot éreztem, de egyelőre azért még jobban lefoglalt a fájdalom, hogy Mike el akarja venni Fannit.
Elköszöntem tőlük, és nagy nehezen elmentem zuhanyozni. Még mindig nem voltam jól, a gyomrom kavargott, a fejem irtóra fájt, és a karjaim a víz alatt csak még jobban égtek, viszont tekintve, hogy már délután kettő volt, lassan készülnöm kellett.

Szétnézve a szobában rájöttem, hogy én tutira nem fogok itt takarítani, így csak felvettem egy lenge pólót meg egy farmert az egyik tutyimmal és késznek ítéltem magam. Összedobtam egy kisebb táskába pár hasonló ruhát – elvégre már nem kellett senkinek sem megfelelnem, így itthagytam az összes nőiesebb ruhámat -, majd rendeltem egy könnyed ebédet így délután.

Mikor mindennel végeztem, és úgy éreztem, hogy nem fogom kihányni a gyomromat a májammal együtt, felcsaptam a nagy, sötét napszemüvegemet, hogy legalább a szememet ne lássa mindenki, meg karkötők egész gyűjteményét sorakoztattam a csuklóimra, elfedve a sebeimet, elindultam a reptérre.

Ott aztán felvettem a jegyemet, leadtam a csomagomat, és fél órás várakozás után felszálltam a gépre. Első osztály. Nem lepődtem meg az elegancián, Mike-kal és Chesterrel már utaztam itt, csak nem számítottam rá, hogy a New York-i csaj ide foglaltat helyet.

**

Megérkezésem New Yorkba egészen kellemes volt, és egy fiatal lány várt rám a reptéren. Jennifer egy szőke hajú, mosolygós lány volt, aki nagy rajongómnak bizonyult. Sosem találkoztam még ilyennel, mert a dedikálásokon azért nem volt időm egy-egy emberre, mindenkivel kellett egy picit törődnöm, de semmi több.
Jen arcáról nem lehetett volna letörölni a vigyort annak ellenére sem, hogy este nyolckor ő még végülis dolgozott.
Elkísért egy hotelbe – a nevét nem jegyeztem meg -, és segített berendezkedni – ami abból állt, hogy ledobtuk a táskámat az ágy mellé, és rendeltünk egy üveg pezsgőt.

- Hát akkor, koccintsunk a filmedre! – emelte a poharát, én pedig halványan elmosolyodtam, de azonnal fel is szisszentem, hiszen a szám fel volt repedve.
- Arra, hogy tényleg összejöjjön! – kortyoltunk a poharakból, majd Jen zavart pillantásával találtam szemben magam. – Igen?
- Hát… Jól vagy, Helena? Csak mert olyan… - zavarban volt, pislogott párat, keresve a helyes kifejezést.
- Jól… Majd jól leszek – bólintottam, ő pedig hálásan mosolygott, hogy nem vártam meg, míg kitalálja, hogyan legyen diplomatikus.

Nem maradt sokáig, átadta a napirendemet – igen, ilyet is készített nekem -, aztán elbúcsúzott azzal, hogy majd holnap találkozunk.
Felhívtam Lux-ot, elmeséltem mindent, és megkérdeztem, hogy elmondta-e bárkinek is, hogy hol vagyok. Nemmel felelt, sőt, kikérte magának, hogy hogyan is gondoltam, hogy nem tesz eleget a kérésemnek, aztán pedig totálisan magán kívül volt a gyönyörűségtől, hogy mindez megtörténik velem, velünk. Megkértem, hogy amint tud, jöjjön utánam, mert a napirendjeim egészen másfél hétre meg voltak tervezve.
Megígérte, hogy ha holnap még nem is, de holnapután eljön.

**

Szerda, délelőtt tíz óra: reggeli Jeffel a hotel éttermében.

Nem mondom, hogy nem izgultam, mert hát a szívem a torkomban dobogott. Most fogok találkozni azzal az emberrel, aki találta annyira jónak a könyvemet, hogy filmet készítsen belőle. Ez pedig nagydolog volt.

Egy fehér blúzt vettem fel, egy fekete nadrággal, a karkötők most is a csuklóimon sorakoztak szép számmal, bár a cipőm az egy Converse dorkó maradt. Elvégre, ha újra önmagam akarok lenni valahogy, akkor el kell valahol kezdenem. Sminket csak annyit viseltem, amennyi eltakarta az egy nappal ezelőtti sírásom nyomait, és a számra is kentem egy kis rúzst, hogy ne tűnjön úgy, mintha szájon vágtak volna.

Jeff kellemes ember volt. Ezt már tíz perc alatt megállapítottam. Úgy beszélt a könyvemről, mintha a sajátja lenne, volt is nála egy példány. Bíztam benne, hogy nem fogja nagyon átdolgozni a sztorit.

- Beszéljünk akkor a szereposztásról – mondta úgy egy óra csevej után, én pedig majdnem félrenyeltem a teámat.
- Akkor már biztos, hogy te fogod csinálni a filmet?
- Persze – mosolygott elnézően. – Lux-szal mi már beszéltünk, csak megkértem, hogy ne szóljon neked erről, amíg nem találunk hozzá egy gyártót. De végül elég hamar színre lépett a Warner. El kell mondanom, hogy általában ők szoktak felkérni másokat, nem mi őket. Szóval biztos lehetsz benne, hogy a könyvedet mindenki imádja… és hát alig várjuk a folytatást – elmosolyodtam.
- Én is.
- Szóval Lux elmesélte, hogy te hogyan képzelted el a szereplőket – felnevetett, én meg elpirultam. – Nem mondom, Hel, eléggé megleptél. Teljesen különböző emberekről beszélt nekem.
- A kedvenc színészeim ihlettek meg. Ez azt hiszem nem meglepő.
- Az nem is, csak az, hogy mennyire… hm, más körökben mozognak ezek az emberek – bólintottam, nem tudtam igazán mit mondani. – Az egyikükkel viszont sikerült beszélnem, és éppen ráér a nyárra – elkerekedett szemekkel néztem rá. Bármelyiküket is győzte meg, ha jól értettem, az nekem egy újabb álom megvalósulását jelentette.
- Ezt most… te most… - Jeff felnevetett.
- Milyen ártatlan vagy még a szakmában. A másodiknál remélem már nem leszel ennyire meglepett. Még a végén szívinfarktust kapsz nekem – mondta jókedvűen.
- Hát… meglehet – hebegtem.
- Elvileg nemsokára itt is lesz, hogy beszélgessünk. Figyelj, tudnod kell, hogy nem biztos, hogy ezek az emberek jók a szerepekre. Az, hogy elképzeltél egy-egy arcot, jó dolog. De senkit sem szerződtetünk le, amíg nem volt legalább egy olvasópróbán.
- Én… persze, értem. Ez logikus. De… szóval akkor benne vagy abban, hogy én is benne legyek a munkálatokban?
- Megmondom őszintén – vigyorgott -, hogy nem számítottam rá, hogy egy olyan szerződést kapok, amiben megkötik, hogy te legyél mindenben a döntőbíró.
- Akkoriban nem is mertem volna ilyesmire gondolni. Mármint, hogy valaki egyszer tényleg filmet csinál ebből, és… - vállat voltam – tudod, csak nem akartam, hogy nagyon megváltoztassa bárki is a szereplőket, vagy a történéseket.
- Szóval számíthatok vitákra? – kérdezte nevetősen én pedig bólintottam.
- Ha elfogadod így ezt az egészet, akkor meglehet.
- Hel, a szerződést már aláírtam én is, ott van a Warnernél. El fogunk kezdeni összeszedni mindenkit, aki kellhet, és forgatni fogunk. Jobb lesz, ha elhiszed végre!
- Hát szerintem még beletelik egy kis időbe, míg eljut a tudatomig a dolog – kuncogtam jókedvűen.
- Majd megszokod a dolgot… Ó, nézd csak, meg is jött az illető! – intett a bejárat felé, én pedig azonnal odakaptam a tekintetemet.

Az is meglehet, hogy eltátottam a számat, bár azért igyekeztem viszonylag normális képet vágni.
Szembejött velem a fiatal, szőke hajú, kék szemű, elegáns Colin Durell – pont, ahogy elképzeltem, és megírtam. Aki nem volt más, mint az egyik kedvenc színészem, a Mardekár koronázatlan Jéghercege, Draco Malfoy megtestesítője, Tom Felton.