2012. március 30.

In Pieces - Chapter 7


7. When the end comes you’ll be the one

Heléna:

Csak néztem őket a kanapén ülve, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Chester és Mike a Házban, pontosabban a kinti kőkorláton ültek, és papírokkal a kezükben beszélgettek. Dalszöveget írtak, egyeztettek, és láttam, ahogy néha énekeltek, de hallani bentről nem hallottam semmit. Mellém Joe vetődött le – amitől vészesen nagyot ugrottam -, majd felém nyújtott egy zacskót, amiben chips volt.

- Köszi!
- Beszéltetek már Mike-kal?
- Hogy érted? – pillantottam rá kérdőn. Joe-nak megvolt az a sajátos képessége, hogy irtó semlegesen tudott az emberre nézni, még akkor is, ha éppen más érzések dúltak benne. Most is láttam rajta, hogy tudomásul vette a válaszomat, de semmi több. – Joe, az Istenért! Ha valamit elkezdesz, akkor fejezd is be!
- Kérdeztem, válaszoltál. Szerintem ez befejezett – mondta véresen komoly arccal, majd hirtelen elmosolyodott, és előkapta a telefonját. – Viszont van itt valami, amit mutatnék.

Természetesen jól elterelte a témát. Megismert valakit, akiről elkezdtünk beszélgetni. A neve Shiori Striker volt, de a kép alapján, amit láttam róla, nem igen mondtam volna meg, hogy japán vér is van benne. Oké, a szeme kicsit – nagyon kicsit, ha jól megnézed - mandula alakú volt, viszont vakítóan kék, a bőre pedig hófehér. Ráadásul világosszőke haja volt, és pisze orra. Gyönyörű lány volt, hivatását tekintve modell. Joe-val az egyik rendezvényen találkoztak, és ott elegyedtek szóba. Elmondása szerint fogalma sem volt, hogy egy ilyen bomba nő – és most idéztem -, mit is akarhatna tőle. Jól lecsesztem, hogy ne legyen már ilyen bolond, majd beszélgetésünknek a két jómadár belépése vetett véget.

- Mehetünk? – kérdezte egyszerre Mike és Chester. A pillanat számomra megdöbbentő volt, majdnem a számat is eltátottam, de végül kinyögtem valamit.
- Ja… Mike… izé… - ezt. Értelmes, tudom.
- Szeretnék beszélni Lénivel, ha nem gond – pillantott Chesterre kifürkészhetetlen arccal, én pedig vártam a robbanást. Persze Tőle, nem Cheztől. Gondoltam ez is olyan, mint a felrázott üvegek, a kupak tart egy ideig, de ha adsz neki egy kis löketet, robban…
- Oké – bólintott Chez jókedvűen, adott egy röpke csókot, majd elindult haza. Mármint hozzá haza. Hogy nekem hol volt az otthonom, az egy nagyon jó kérdés.
- Minden rendben van? – néztem Mike-ra kérdőn, mire ő csak bámult rám. Szemeiben most nem fedeztem fel semmit, amennyire régebben nyitott könyv volt számomra, most annyira zárt és titokzatos. Nem tudtam melyik a rosszabb: az, ha azért nem tudok olvasni benne, mert már ennyire eltávolodtam tőle, akaratom ellenére is; vagy az, ha ő zárkózik el előlem szándékosan. – Mike? – kezdtem úgy érezni, hogy ma mindenki kicsit megkattant.
- Ja, mi? – mintha nem előttem állna egy méterrel, és nem hallana! – Minden, igen. Hazamehetünk, vagy mit is mondtál, találkozol azzal a csajjal? – hirtelen kapta el rólam a pillantását, én meg csak összevontam a szemöldökömet.
- Lux-szal? Már találkoztam.
- És, milyen volt? – közbe elkezdte összerendezni a cuccait a keverőpult melletti asztalon, de Joe folyamatosan mindent visszatett oda, ahonnan Mike elvette. – Most mi van? – kérdezte félig nevetve, félig felháborodva.
- Holnap is idejössz – adta meg az egyszerű választ Joe.
- Ja, tényleg… - ma valami tényleg nem stimmelt. – Akkor menjünk!

Puszit adtam Joe-nak, felkaptam a táskámat meg a magas sarkú cipőmet, és a kezemben lóbálva Mike után sétáltam. Nem mondom, hogy jól voltam, de feltűnően nyugodt. Valahogy belül háborgott is a lelkem, meg nem is. És ezt a részleges megnyugvást mindenképpen Chesternek köszönhettem. Mégis Mike mellett minden más volt. Elfelejtettem szinte mindent, ha a mélybarna szemekbe néztem. Ellenállhatatlan volt, számomra legalábbis mindenképpen.

- Szép cipő – szólalt meg váratlanul a kocsiban ülve, én pedig lenéztem az ölemben tartott, nagyon magas sarkú csodára.
- Öhm, köszi! – motyogtam. Mike nem volt az a típus, aki megnézte magának, hogy mégis milyen cuccban van az ember lánya.
- De miért a kezedben viszed?
- Hát, mert fáj benne a lábam.
- Akkor miért hordod?
- Hát mert szép, meg mert Cheznek tetszik – vontam meg a vállamat.
- Chester miatt mászkálsz egész nap olyan cipőben, amiben fáj a lábad? – nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hangjának gúnyos csengését.
- Az ember szeretne tetszeni a párjának.
- Mindegy – sóhajtotta. – Szóval mi is volt azzal a Lux csajjal? Milyen? És mit mondott a könyvről? – éles váltás.
- Hát, azt mondta, hogy tetszett neki. Megkérdezett egy lehetséges folytatásról is. Mert azt tudnia kell, hogy ha sikeres lesz a könyv, és én nyitott véget hagyok neki, tudom-e folytatni majd.
- És tudod majd? – rám pillantott, nekem pedig eszembe jutottak az ugyanilyen alkalmak, mikor együtt kocsikáztunk és folyton engem figyelt.
- Igen, azt hiszem. Legalábbis ötleteim azok vannak.
- Az jó, az jó… - bólogatott, de láttam, hogy fejben már máshol jár.
- Ja…
- És milyen a csaj? Ez a Lux.
- Hát folyton vidám, állandóan beszél, és nagyon lelkes, ami rám nézve csak jó lehet. Irtó gyorsan haladt a könyvvel, pár változtatást megemlített, amit majd megpróbálok megvalósítani.
- És a szerződésben mi van? Nehogy nekem valami olyat írj alá, ami neked nem előnyös!
- Már átnézettem Brad apukájával, és belevettem, hogy mindenféle terjesztésben és átiratban az engedélyemet kell kérniük. Nem mintha számítanék ilyesmire, de biztos, ami biztos…
- Akkor jó.
- Tudnál róla, ha nem lettél volna az elmúlt hetekben úgy eltűnve előlem… - mondtam halkan, és most én nem néztem felé. Érzékeltem, hogy felém kapta a fejét, de nem néztem a szemébe. Fájt, amit tett. Az a semmi, amit Tőle kaptam mostanság.
- Ne haragudj! – mégis elérte, hogy ránézzek. Egy piros lámpánál álltunk, és mind a hangjából, mind a tekintetéből sugárzott a megbánás. Na ezért! Ezért nem tudtam Őt nem szeretni. Mert minden porcikája a kedvemre való volt, mintha Isten csak nekem szánta volna. A szemei, mint a legtisztább vizű tó, melyben tökéletesen láthatsz mindent, ha engedi; az ajkai, amelyeket csókolni a legjobb a világon; a hangja, mint a legszebb szimfónia. A mozdulatai, a nevetése, az, ahogyan eltűri a haját, vagy ahogyan összevont szemöldökkel olvasgatja az aznapi újságot… - Én csak…
- Chester miatt, igaz? – tekintetét visszafordította az útra, és miközben elindultunk a többi autó között, Ő a saját kezét nézte a kormányon. Nem tudtam miért, furcsán viselkedett.
- Kicsit furcsa volt. Meg az is, hogy Fanni tajtékzott a medencés dolog után. Mármint… Emlékeket ébresztett bennem… - megdermedtem, és feszülten figyeltem az arcát. Kissé zárkózott volt, mint egy megbántott férfi. – Vártam akkor valamire.
- Rám – nem kérdeztem, tudtam mire céloz.
- Már mindegy. Csak… helyre kellett tennem magamban dolgokat. Ezért nem találkoztunk annyit.
- Szóval tényleg szándékosan kerültél – ezt sem kérdeztem, de vártam a megerősítést. Közben beálltunk a garázsba, és mindketten kiszálltunk a kocsiból. Az ajtóban, ami a házba vezetett, megállt.
- Igen, szándékosan – fájt. De mennyire. Valószínűleg ezt Ő is látta az arcomon. – De nem akartalak bántani ezzel, komolyan. Viszont most foglak, pedig… nem akarom most sem – fájdalmas grimaszba torzultak a vonásai, és inkább elfordult tőlem. Rosszat sejtettem.
- Hallgatlak – leültünk a kanapéra, de nem nézett rám még most sem.
- Figyelj erről nekem nem könnyű beszélni, de… szóval ez a te házad is, viszont én úgy… mármint mi… de nem úgy, ahogy gondolnád… - össze-vissza beszélt, megpróbálta kimagyarázni azt is, amit még ki sem mondott. Én viszont tudtam, mi fog következni.
- Nézd, Mike… - sóhajtottam egyet és készségesen kerestem a pillantását. Mikor végre hajlandó volt rám nézni, nagy levegőt vettem. – Ami köztünk van, az valami több, mint egy barátság. Emlékszel, mikor először itt voltam? Megismertelek Téged. Nem csak úgy, hanem igazán. És azt is megtudtam, hogy Te őszinte ember vagy. Akkor is, ha minden oké, és akkor is, ha valami nem tetszik. Viszont sokat titkolózol előttem mostanában – már közbe akart szólni, gondolom most jött volna az, hogy én sem mondtam el neki Chestert, de inkább folytattam, és nem hagytam szóhoz jutni. – Mégis én azt kérem, hogy… hogy, amikor majd leomlanak a falak, és megnyílik a föld, amikor majd por és hamu hullik az égből, és minden lángol, amikor majd az összes barátunk és mindenki, akit szerettünk, ellenünk fordul, amikor azt hisszük majd, hogy ez itt a vég… azt kérem, legyél az-az egyetlen ember, aki megmarad nekem! De tudod mit? Ezt nem is kell kérnem, mert belül tudom, hogy Te leszel az. Akkor is, ha állandóan összeveszünk, ha kiabálunk és törünk-zúzunk majd egymás miatt… Akkor is Te leszel az! És éppen ezért, mert… mert én vagyok annyira naiv, hogy ebben hiszek, megkérlek, hogy ne hazudj nekem! Mondd el az igazat!
- Ha nincs ló, jó a szamár is, Léna? – kérdezte néhány pillanatnyi pislogás után, hangja pedig irtó gúnyosan csengett. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Miért mondod ezt, hisz ezzel vagy hazudsz nekem, vagy nem jelent neked annyit a barátom, mint illene – nagyot nyeltem. Én hülye azt hittem, hogy ha előkapom az író énemet, és valami széppel megpróbálom meggyőzni, Ő majd nem használja fel ellenem. Ráadásul Ő volt az egyetlen, aki mesterien váltogatta a neveimet, mikor milyen hangulatban volt, és pontosan tudtam melyik, mit jelent. A Léna pedig nála semmi jót nem jelentett.
- Miért gondolod, hogy Chester nem jelent nekem annyit, mint kellene? De én úgy vagyok vele, hogy… szeretni valaki úgy, mint a párodat – szándékosan nem használtam a szerelem szót. – Az nem életbiztosítás. Az jön és megy, szerintem ezt mindketten jól tudjuk. A barátság viszont, ráadásul a miénk… azt hittem, jelent neked ennyit.
- Fannival sem vagy túl jóban mostanság. Pedig ő is valami több volt, mint barát – kiforgatta a szavaimat.
- Fannival más utakon járunk. Nagyon másokon. De térjünk inkább rá arra, hogy szeretnéd, ha elmennék. Erre akartál kilyukadni, nem igaz? – jobbnak hittem a távozásomról beszélgetni, mint erről. Kínos volt, legalábbis nekem, mivel nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna. – Fanni kért rá, hogy küldj el?
- Nem, vagyis… én nem akarom, hogy… csak… - kizökkentettem a magabiztos pozíciójából. Most vagy azt sugallja, hogy igen, az Ő drága Fannija akar eltávolítani, vagy ha ennek ellent mond, azzal azt bizonyítja, hogy Neki lett elege itt belőlem, és azt akarja, hogy menjek el.
- Értem én – alig tudtam visszanyelni a könnyeimet. Kidobott. Ennyi volt. Fanni nem akkor nyert, hanem most.
- Léni, én nem… - felém fordult, és ahogy meglátta a szememből kicsordulni a könnyeket, életünkben először, előttem, Ő is könnybe lábadt szemekkel nézett rám.
- Összepakolok – suttogtam remegős hangon, és felpattantam mellőle. Minél messzebb, most, fuss! Már az emeli lépcsősor tetejénél jártam, mikor utolért, és elkapta a karomat. Mintha tüzes vassal égettek volna. Egyszerre volt ez taszítóan fájdalmas és nehéz szívvel fantasztikus. Nem fordultam felé, képtelen lettem volna rá. Fanni bántson, sebaj. Tak bántson, nem érdekel. Chester is bánthatna, hagyján… de Mike?!
- Hel… - ez volt a leglágyabban kiejtett szó.
- Nem! Hagyjál! – oké, hisztizni talán nem a legjobb dolog felnőtt nő létemre, de hát istenem… mit kéne tennem?
- Léni, én nem akarom, hogy elmenj! – fakadt ki, és erősen magához rántott. A hátam az erős mellkashoz csapódott, kezei pedig a derekamra fonódtak, s ujjait összekulcsolta a hasamnál. – Komolyan mondom.
- Hazudsz! – mennydörögtem haragosan.
- Miért vádolsz ilyenekkel? Nem szokásom neked hazudozni. Meg senkinek sem – igaza volt, de nem akartam beismerni előtte. – Léni… - szembe fordított magával, és ujjait az arcomra csúsztatva ösztönzött arra, hogy a szemébe nézzek.
- Most mi a francot vársz tőlem, Mike? – kétségbe esetten néztem bele a mélybarna szemekbe.
- Nem mondtam, hogy menj el. Sosem mondanám, és nem is akarom, csak… vehetnénk egy nagyobb házat például.
- Ühmpff – fortyantam fel. – Hármunk közül csak te vagy milliomos, ha nem tudnád!
- Kit érdekel? – csattant fel Ő is. – Akkor sem akarom, hogy elmenj… - csak néztem a szemébe, amelyből lassan eltűnt a harag, és átvette helyét a könyörgés, a fájdalom.
- Ne csináld ezt! – kértem és lesodortam ujjait az arcomról.
- Mit? Én csak…
- Ne állítsd be magad úgy, mintha te lennél az áldozat! – muszáj volt, hogy kemény legyek Vele. Nem törhetek meg. Itt nem. Itt és most azt kell tennem, ami Neki a legjobb. És Ő azt akarja, hogy minden flottul menjen Fannival. Ennek az ára pedig az, hogy én elmegyek innen. – Világos, hogy mit akartok ti ketten, és abban én nem vagyok…
- Hagyd ezt abba! – dühödött fel, szemeiben most ugyanazt a haragot és dühöt láttam, mint amikor Chester születésnapján tört és zúzott. Elképesztő volt, hogy velem szemben milyen hirtelen változott a hangulata. – Én nem azt akartam mondani, hogy menj el! Mondom, vehetnénk egy nagyobb házat, vagy ilyesmi, és akkor…
- És akkor mi lenne? Fanni veled akar kettesben élni, Mike! Nem vagyok hülye, ne nézz már annak! – förmedtem rá, és lelki szemeim előtt megelevenedett egy sok hónappal ezelőtti vitánk. A wellingtoni, amikor először kiabált velem. Emlékeztem, mikor dühtől forrongó szívvel álltam vele szemben az erkélyen, és Ő azt mondta, nem azt a választ várta, amit a kérdésére adtam akkor. Ez is egy jel lett volna? De miért nekem kellett volna lépnem? Miért mindig nekem? – Előbb vagy utóbb ott is kettesben akarnátok lenni. Én pedig nem szeretnék sehol sem fölösleges harmadik lenni. Szóval én most elmegyek, és nem tehetsz ellene semmit!
- Hel, kérlek! – megint az a hangszín! Besétáltam a szobámba, fel sem néztem a falakra, amin a kedvenc mintáim voltak, a kedvenc képeim, hála Neki, és pakolni kezdtem. – Ez a te otthonod is. Komolyan gondoltam, mikor ezt mondtam!
- Már nem az én otthonom. Naiv dolog volt tőlem, hogy azt hittem, megférünk itt. Tudhattam volna, hogy lesz valakid, aki majd nem akar egy gyertyatartót mellétek… - mondtam csak úgy mellékesen, de legbelül nagyon nehéz volt visszatartani a sírást. Szerettem volna csak úgy leülni, és sírva fakadni. Siratni az elvesztett Szerelmemet. – Fannit választottad, és…
- Nem választottam, a szerelemről nem dönt az ember! – mondta gúnyosan, mire megdermedtem. Jól hallottam?
- Mindegy… - suttogtam, és most már komolyan fájt mindenem. A kezeim, ahogy pakoltam, a lábaim, ahogy lépegettem a szobában, a szemeim a visszafojtott könnyektől, a fejem a sok vitától, a szívem attól, hogy azt mondta, szerelmes az Árulóba.

Nem tartott olyan nagyon sokáig összeszednem a ruháimat, néhány könyvemet, és pár tárgyat. Úgy gondoltam, hogy ami itt marad, azért majd visszajövök, és pár ruhám már volt Cheznél is. Mert nem volt máshova mennem. Csak két bőrönd telt meg – mondjuk az teljesen -, és egy kisebb táskám. Mike végig ott állt az ajtókeretnek dőlve, és néha felsóhajtott, vagy a nevemet mondogatta, én viszont nem reagáltam ezekre. Ezen már nem segíthetett. Ő állt elő vele.
Némán léptem el mellette, és szinte nem is törődve a hangos robajjal meg a dolgaim néhai összecsörrenésével lerángattam a táskákat a lépcsőn, az ajtóban pedig megálltam, hogy leszedjem a kulcscsomóról a kulcsokat. Ujjai az enyémekre fonódtak, és mikor végre felnéztem a szemébe, csak nemet intett a fejével. Gondoltam, ennyit megadhatok Neki, ha már nem álltam kötélnek a maradást illetően. Komolyan nem értettem, mire számított ezek után.
Sóhajtottam egyet, majd megfordultam, kinyitottam az ajtót, és kitettem rajta a táskákat. Én is félig átléptem már a küszöböt, mikor megszólalt.

- Léni! – összeszorítottam az állkapcsomat és felé fordultam, kezem az ajtó szélét szorította. – Mikor majd leomlanak a falak, megnyílik a föld, mindenki, akit szerettünk ellenünk fordul, eljönnek a démonok, meg a halál angyala, és apokalipszisről beszélnek… én ott leszek. Mikor eljön a vég, te leszel az egyetlen nekem! – kedvem lett volna helyben bőgni, és a kezemben már benne volt a lendület, hogy kitaszítsam az ajtót és odafussak Hozzá, mégsem tettem. Némán bólintottam, majd újra hátat fordítva Neki, hallgattam, ahogyan halkan becsukódott mögöttem az ajtó, kint pedig néma csend és hűvös levegő. Most lőjön le valaki! Most, míg nem késő… De miért is álltatom magam? Már régen késő volt…

„There’s truth in your lies”

2012. március 21.

In Pieces - Chapter 6

Köszönök mindent!!! :)



6. Jump the shark*

Heléna:

Nem sokáig táncoltunk még Chezzel, inkább a pulthoz sétáltunk, és most már úgy koccintottunk az egészségemre, hogy utána elcsattant egy csók is. Mellettünk nem messze feltűnt Tak, akinek az oldalán egy nagyon csinos lány ácsorgott.

- Hel, be szeretném neked mutatni, Tashát, Tash, ő Hel, a mi egyetlen és utánozhatatlan mindenesünk!
- Na köszi! – vigyorogtam rá, és összepacsiztunk. – Örülök, hogy megismerhetlek! – fogtam kezet a lánnyal, váltottunk néhány szót, majd Chez felé fordultam.
- Megyünk táncolni? – kérdeztem tőle, mert most nem volt sok kedvem másokkal foglalkozni, csak élvezni akartam végre az életemet, még ha ez holnap némi fejfájással, meg sajgó szívvel is fog járni.
- Persze – bólintott, lehúzta a felesét, majd a táncolók közé húzott. Szorosan simult hozzám, nekem pedig azonnal eltelítődött az agyam az illatával és a lényével. Egyszerűen megőrjít ez a pasi, mintha képes lenne kikapcsolni az agyam, mintha egy erőteljes mozdulattal kilökné a fejemből Mike-ot és Fannit. Csak a mámor marad. – Elmondod, hogy mi történt?
- Hogy érted? – na jó, tudtam, hogy mire gondolt, de inkább húztam az időt. Nem volt kellemes még rágondolni sem, nem ám beszélni róla.
- Hogy miért akartad hirtelen, hogy a fél város – nézett körbe a teremben – tudja, hogy az én nőm vagy?
- Nem lehetek büszke rá? – vigyorogtam fel rá, a sötét szemek pedig veszedelmesen csillantak.
- Dehogynem. De tudom, hogy történt valami. Láttam a szemedben.
- Túl jól ismersz… - húztam el a számat. – Elmentem a mosdóba, és ők már bent voltak… a nőiben – szusszantottam nagyot a bosszúságom jeleként. – Mike hangját hallottam meg, így én is behúzódtam egy fülkébe. Nem akartam hallgatózni… na jó, talán mégis, na a lényeg, hogy azt ecsetelte Fanninak, hogy mennyire jó a mai este meg minden, és hogy… hogy azt hiszi itt az ideje, hogy elmondja, hogy nagyon szereti őt. Hogy szerelmes belé… - Chez szemei nem villantak fel az újonnan elhangzó információ hallatán. – Te már tudtad, igaz?
- Igen, volt egy sanda gyanúm – bólintott, majd közelebb vont magához, és szorosan ölelt, miközben táncra ösztökélt. Észre sem vettem, hogy mikor álltunk meg.
- Lényegtelen – sóhajtottam végül, és próbáltam magam túltenni a dolgon.

Sokáig voltunk a parkett közepén, hol így, hol úgy táncoltunk és csókolóztunk. Volt még jó pár ember, akik megálltak mellettünk, újból boldog szülinapot kívántak, valaki hozott magával piát is, valaki cigivel kínált. Egyszóval mindenki jól érezte magát. Még én is. Chester mellett könnyebb volt. Aztán visszamentünk a többiekhez, Fanni az asztalra hajtotta a fejét, és nem mozdult, de nem érdekelt. Rob és Phoenix szórakoztattak egy sztorival, majd addig-addig beszéltek nekem, élükön Chezzel, míg az asztal tetején kötöttem ki Evével, és ott táncoltunk nekik egyet. Nem állt messze tőlünk az ilyesmi, és hát a kellő alapozás is megvolt már.
Négy óra felé Chez a pultnál keresett meg, és aggódva nézett rám.

- Na mi az, mondd, mit szeretnél?! – pillantottam rá, és szórakozottan belefújtam a cigifüstöt az arcába. Elmosolyodott, majd az asztalunk felé bökött.
- Fanni totál készen van. Mike eltűnt, nem veszi fel, ha hívom. Szerintem Joe-val meg Braddel van, de nem biztos.
- És? – vontam fel a szemöldökömet.
- Haza kéne vinni Fannit, neked van kulcsod. Tedd össze a kettőt! – forgatta meg a szemét, mire pislogtam párat.
- Viszi haza a halál, baszki! Normális vagy te? – és el is fordultam tőle, vissza a pultoshoz. – Még egy vodkát, tisztán!
- Hel, légyszi’, hadd ne nekem kelljen hazavinnem, és dörömbölnöm az ajtótokon!
- Nem is várom, hogy hazavidd, sőt… Te a pasim vagy, ne röhögtess már!
- Hel, te sem gondolhatod komolyan, hogy itthagyjuk! – nézett rám kérdőn, mire fújtattam egy sort.
- De, halálosan komolyan gondoltam!
- Most ne idegelj, asszony! Szedd össze magad, és hazavisszük Fannit, aztán mi is hazamegyünk, és méltóképpen megünnepeljük, hogy huszonkettő lettél! – mondta halál komolyan, és a végét már úgy fejezet be, hogy közel hajolt a fülemhez.
- Oké – morogtam, és próbáltam úgy tenni, mint aki roppant dühös. Legbelül viszont már szenvedélyes képek peregtek a szemeim előtt.

Odasétáltunk az asztalunkhoz, ahol Rob próbálta ébresztgetni Fannit, de az meg sem mozdult. Csak fintorogtam egy sort, hirtelen eszembe jutott egy emlék, mikor ő kísért engem haza, mikor hasonló állapotban voltam otthon. De akkor még nem volt egyikünk sem áruló. Egy „hagyd a picsába” mondattal leintettem Robot, felvettem a táskámat a székemről, elköszöntem az emberektől, majd intettem Cheznek, hogy lépjen a tettek mezejére. Felnyalábolta Fannit, majd kiléptünk az októberi, kissé hűvös estébe.

- Megpróbálom felhívni Mike-ot, hátha felveszi! – morogtam, majd sietve én is megtámasztottam Fannit.
- Hogy a faszba tudta így leinni magát? – kérdezte morgolódva Chester.
- Láttál már engem inni… Na, akkor gondolj csak bele, hogy ő gyengébb nálam ilyen téren.
- Látom…
- Nem veszi fel. Hol a picsában van? – zsebre dugtam a telót, és fogtunk egy taxit, majd otthon, a ház előtt kotorászni kezdtem a táskámban a kulcs után. – Még mindig semmi – morogtam, ahogy nagy nehezen a vállam és a fülem közé szorítottam a mobilt. – Hol van?
- Nem tudom, de vigyük be Fannit, és menjünk haza!

Nagy nehezen sikerült is betámogatnunk az Árulót, nekem pedig díjnyertes ötletem támadt. A tököm akarta itt lezuhanyoztatni, meg észhez téríteni a lassú módon, ha egyszer volt gyorsabb is. Chestert az udvar felé navigáltam, majd a medence szélénél megálltunk.

- Te ebben biztos vagy? – sandított rám, sötét szemeiben egyszerre égett a csínytevésre vágyás, és a kétkedés.
- Ja! – bólintottam egyszerűen, majd nagy nehezen kibányásztam Fanni zsebéből a cuccokat. Fél szemmel rám sandított, de nem tudom, hogy felismert-e. – Remélem, tudod, hogy ha ettől sem ébred fel, neked kell kihalásznod!
- Valahogy sejtettem… Meg foglak tanítani úszni… - morogta kissé mosolyogva. – Na és hogyan… - nem tudta befejezni a kérdését, megválaszoltam anélkül is. Egyetlen határozott mozdulattal fogtam, és belöktem az Árulót a medence eléggé hűvös vizébe. – Öcsém… - nevetett fel harsányan Chez, és én is vigyorogtam ezerrel. Fanni azon nyomban magához tért, amint ellepte a hűvös víz, és prüszkölve lökte fel magát a víz felszínére.
- Te megőrültél? – kiabált rám felháborodottan, de meglepettségében csak állt ott, nem is mászott kifelé.
- Én? Szerinted kaphattam volna tőled jobb születésnapi ajándékot, mint ez? – mutattam felé, majd megcsóváltam a fejem. – Gyere, menjünk – megfogtam Chester kezét, aki próbált komoly képet vágni, de nem nagyon ment neki.
- Meddig fogod ezt csinálni? Most, hogy kifogtad a második legnagyobb halat a tóból? – utalt Chesterre, aki erre megfordult, és most halálosan komolyan tekintett rá.
- Én minimum egy cápa vagyok, kislány! – majd maga után húzva, elmentünk hozzá haza.

Egész úton ezen a beszólásán röhögtem, de aztán a hálószobában eléggé elterelődött a figyelmem.
Másnap délelőtt a telefonom csörgésére ébredtem, de nem voltam hajlandó felvenni. Inkább csak kinyomtam, gondoltam, majd visszahívom. Chester is álmosan pislogott felém, majd felélénkült a tekintete.

- El is felejtettem mondani, hogy mi az én ajándékom. Nem furcsálltad, hogy nem kaptál tőlem semmit?
- Semmit? – vontam fel a szemöldökömet, és látványosan körbenéztem a szobában, ahol szanaszét voltak dobálva a ruháink.
- Jó, ezen kívül – nevetett, én csak megráztam a fejem.
- Mondtam, hogy nem kell semmi, szóval azt hittem, hogy ez a te agyadig legalább eljutott – sóhajtottam.
- Eljutott. Szóval az enyém nem is kézzelfogható, nem vettem, nem csináltam… Csak végülis az én ajándékom…
- Kíváncsivá tettél! – mosolyogtam, és magam elé húztam a takarót, hogy mégse úgy cseverésszünk már, hogy mindenem látszik.
- Felhívott Rick nemrég, és azt mondta, tetszik neki a könyved. Keres melléd egy jó szerkesztőt, és ha minden jól megy, még karácsony előtt kiadják a könyvedet! – leesett az állam.
- Tessék? – suttogtam halkan, szerintem még levegőt is elfelejtettem venni.
- Igen. Szóval szerintem pár napon belül fel is fognak hívni, ha megvan a megfelelő ember – mosolygott, nekem pedig össze kellett szednem magam.
- Úr isten… - ennyit tudtam kinyögni, mire Chez felnevetett, odacsúszott mellém, és átölelt.
- Megérdemled. Szóval gratulálok! Hivatalosan is író leszel.

El is felejtettem szóban megköszönni neki, azonnal, amint kaptam gyújtást, a nyaka köré fontam a karjaimat, és csak csókoltam és „szerettem” – már ha értitek, mire gondolok.
Később a telefonom egyenletes csipogással jelezte, hogy üzenetem érkezett. A negyvenhárom nem fogadott hívás mellé Mike mellékelt egy SMS-t, hogy „Miért nem veszed fel azt a kibaszott telefont? Beszélnünk kell! Most!”. Így kénytelen voltam összekapni magam, ami azt jelentette, hogy felvettem a tegnapi cicanacit, meg Chez egyik kockás ingét, és „hazafelé” vettem az irányt. Már azt sem tudtam, hol van az otthonom igazából…
Amint beléptem az ajtón egy nagyon mérges Mike-kal találtam szemben magam, ráadásul, ahogy végignézett az öltözékemen, mintha csak még dühösebb lett volna.

- Szia! – köszöntem, de még időm sem volt megkérdezni, hogy mi volt ilyen sürgős, Ő azonnal nekem támadt.
- Mégis hogy gondoltad, hogy Fannit belököd a medencébe? – ripakodott rám rögtön, én pedig beljebb léptem a nappaliba.
- Simán – rántottam meg a vállamat. Szerettem volna elkerülni az ilyen beszélgetéseket, mert még mindig nem akartam neki bevallani, hogy piszkosul fáj, hogy ők ketten együtt vannak. – Az unokahugicám bírja, ne aggódj!
- Na persze… - vetette oda a szavakat, mire felé fordultam. A szemében indulat játszott, semmi más.
- Nem lesz baja, ne aggódj már!
- Akkor sem volt jogod…
- Na ide figyelj! – tartottam felé a mutató ujjamat, és végleg elvesztettem a tűrőképességem minden szilánkját. – Te nekem ne mondd meg, hogy mit tehetek vele, vagy mit nem. Még mindig az én… húgom, attól, hogy te megdöntötted, még ezen nem változtatsz! – mennydörögtem, mire újult hévvel ugrott nekem.
- Te ne mondd meg nekem, hogy mikor kelhetek a barátnőm védelmére! – fenyegetően felém lépett, de hát tudtam, hogy nem bántani akar. Sosem tenné. Mégis annyira elkapott a gépszíj, hogy nem volt megállás.
- Ha annyira érdekelt, hogy mi lesz vele, akkor hova a tetves picsába tűntél tegnap este, mi? – erre mintha pofon vágtam volna, hátrahőkölt, és zavartan nézett rám.
- Dolgom volt – zárta le a témát, és felviharzott az emeletre, majd hallottam, ahogy bevágta maga mögött a hálójuk ajtaját.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen feladja a küzdelmet. De őszintén szólva nekem is elegem volt ebből az egészből, ebből a házból. Hirtelen, ahogy ott álltam, és tudtam, hogy ők ketten most ott fent engem beszélnek ki a hátam mögött, megcsömörlöttem. Felsiettem a szobámba, rá sem néztem a falakra, amit anno direkt nekem festett tele, bevágtam néhány ruhát és a szükségesebb dolgaimat egy táskába, majd én már a bejárati ajtót csaptam be magam mögött. Az utam természetesen Chesterhez vezetett, aki már egy farmerben és pólóban várt rám. Kissé zavarban voltam, hiszen én cuccal érkeztem, olyan volt, mintha a megkérdezése nélkül beköltöznék hozzá. Tátogtam egy sort, hol a kezemben tartott táskára pillantottam, hol rá, mire elnevette magát. Nem problémázott, elvette tőlem a táskát, majd arról érdeklődött, hogy mit ennék szívesen, mit rendeljünk.

**

- Nem akarom, hogy elmenj! – suttogtam Eve fülébe a moziban ücsörögve. Szőke haja az arcomba lebbent, ahogyan hirtelen felém fordult a nagy bámészkodásból.
- Mondtam, hogy visszajövök – mosolygott olyan kedvesen, ahogyan csak ő tud. Nem hiába ő volt a legjobb barátnőm. Fanni mellett ő volt a legfontosabb, most viszont… ő maradt nekem egyedül. – Ne aggódj, hamar eltelik az a négy hét, és itt leszek megint.
- Jó, tudom, de… tudod, akkor megint egyedül maradok Mike-kal és Fannival szemben.
- A francokat maradsz egyedül! – kissé közelebb hajolt, ahogyan hangosan elindult az előzetesek vetítése. Szerencsére sikerült olyan filmet választanunk, amire már kevesen ültek be. A címe Vak randi volt, ő választotta. – Itt lesz neked Chester, meg a többiek is.
- Na ja… - motyogtam szkeptikusan és egy maroknyi kukoricát csórtam Eve papírzacskójából.
- Tudod, hogy Mike nem mer szembeszállni Chesterre. Láthattad te magad is, hogyan nyelte le a múltkor a szavakat, amiket a fejedhez akart vágni, miután Fanni eljátszotta a hattyú halálát… - jól emlékeztem rá, persze. Köhögések, nyögések, láz…
- Ja… - morogtam továbbra is csendes-bosszúsan.
- De most komolyan… „Haver, jobb, ha el se kezded!” Még az én hátamon is végigfutott a hideg tőle, nem ám Mike-én.
- Mike nem fél senkitől – vágtam rá határozottan. Még ezek után is csak védeni akartam, Isten se tudja, miért.
- Nem fél, persze, hogy nem – legyintett a vegyész kisasszony mellettem. Erre a megfogalmazásra elmosolyodtam magamban. – Ne felejtsd el, hogy majdnem olyan régóta ismerem Mike-ot, mint te, még ha csak párszor is találkoztunk – egyszer, vetettem közbe magamban. - De tart tőle. Talán azért, mert nem akarja, hogy a bandában balhé legyen, talán, mert Chezzel nem akar összeveszni, nem tudom… De nem aggódnék a helyedben. Chester a biztos támasz neked.
- Neked milyen Tomi nélkül? – kérdeztem rá a dologra. Egyrészt, mert tényleg érdekelt, másrészt meg, mert így terelődött a téma rólunk.
- Szar. Egyelőre legalábbis. De a terveink nem egyeznek. Mást akar ő, és mást én.
- Ezért menekülsz? – néztem rá fürkészően, mire a nagy, kék szemek kissé megbántottan pillantottak felém.
- Nem menekülök. Megkaptam a lehetőséget, hát élek vele. Inkább örülj – mosolyodott el újra. – Itt lehetek veled.
- Igen, ennek tényleg örülök – bólintottam, majd a vászon felé pillantottam. – Oké, Chris Pine egy isten… - sóhajtottam, mire ő elnevetette magát.
- Igen, valóban eléggé jól néz ki! – értett egyet velem.

Evelin két nappal később elment. Jómagam éppen a LAX-ról sétáltam kifelé, mikor megcsörrent a telefonom. Végigtúrtam az egész táskámat, mire rátaláltam, magamban ismét elátkoztam a női társadalmat – így magamat is -, hogy mégis hogyan vagyunk képesek ennyi mindent magunkkal hordani.

- Hallo? – szóltam bele nagy nehezen, és a taxik felé vettem az irányt.
- Hello, Helena Hunyadit keresném – hallottam a vidám, női hangot, de nem tudtam párosítani egy archoz sem magamban.
- Heléna vagyok, igen.
- Ó, hello, én Lux Walden vagyok, a Harper könyvkiadó egyik szerkesztője. A főnököm, Rick adta a kezembe a leendő könyved anyagát.
- Öhm… - most erre mit lehet mondani? Kaptam levélben egy szerződést, amit aláírtam, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog mindez megtörténni. Bár sejthettem volna, hogy ez Chezen múlott, ráadásul mondta, hogy karácsonyra szeretnék a boltokban tudni a könyvet.
- Megbeszélhetnénk esetleg egy találkozót?
- Természetesen…

Lebeszéltünk egy délutáni uzsonna időpontját, majd nagy boldogan hazafelé, vagyis Chester háza felé vettem az irányt. Inkább gyalog mentem, annyira feldobott ez a hír. El sem akartam hinni. Rágyújtottam, és elgondolkodtam az elmúlt napokon. Igaza volt Evének. Chester mellett tényleg biztonságban vagyok, minden téren.

„Your eyes say that you hate”

* Üzenném Yvette és csapatának, hogy a cím szintén egy Supernatural epizód címe, mint a Two Minutes To Midnight is…

2012. március 14.

In Pieces - Chapter 5



5. Personal Jesus

Marilyn Manson - Personal Jesus

Heléna:

A szívem is egy ritmusra dördült a zenével. Maximumon bömböltettem Green Day-től a Wake me up when September ends-et.
Vajon hányszor taposhat még a lelkembe valaki? Az a valaki, aki talán nem is szándékosan teszi ezt. De vajon lehet-e akaratán kívül ilyen kemény velem, mikor semmi oka nem lenne rá?
Aztán valaki elkapcsolta a számot, kis matatás után pedig felhangzottak a Sweet child ’o mine első hangjai. Mosolyogva fordultam meg, és a lejátszónál megpillanthattam a vidáman vigyorgó Chestert. Ösztönösen eszembe jutottak azok a képkockák, mikor az erkélyemen, messze innen, egy nyári éjszakán ezt énekelte nekem, és mikor a kapcsoltunk ezután többé vált, mint szimpla barátság. Hangja halkan csengett együtt Axl-ével, és valami különös fényt láttam a szemében. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt az, csak azt, hogy tetszett, amit láttam.
Közelebb lépkedett hozzám, megfogta a kezeimet, magához húzott, és lassan táncolni kezdtünk. Egyáltalán nem a ritmusra mozogtunk, volt valami furcsán csábító abban, ahogyan szánt szándékkal szorosan egymáshoz simultunk. Ajkai ott mozogtak a fülem mellett, hallottam, ahogyan kiejti a szavakat, amik most nekem szóltak, s a letaglózó bizsergéstől lehunytam a szemeimet, és a nyakához hajolva lassan csókolgatni kezdtem. Ujjaink összekulcsolva szorították egymást, egyre jobban, én pedig nem tudtam tovább ellenállni annak, hogy teste szorosan követi az enyém vonalát, és megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, de nyelve azon nyomban megtalálta az enyémet. Nem teketóriázott, a pólóm aljához nyúlt, elengedve a kezemet, és egyetlen rántással lehúzta rólam. Szemeiben most a vágy tüze égett, ezt ismertem, ahogyan tekintetem egy pillanatra összetalálkozott az övével. Én is hasonlóképp cselekedtem és megszabadítottam a felsőjétől, de nem tértem vissza a csábító ajkakhoz, hanem a mellkasához hajoltam, és végigkövettem a tetoválások kusza vonalait. Ujjai a hajamban kalandoztak, én pedig eközben a nadrágjához nyúltam, hogy azt is levehessük végre. Felesleges volt az a sok ruha, ami fedte a testünket, hiszen mindketten ugyanannyira vágytunk a másik testére…

- Mennem kell – motyogtam valamivel később. A zene még mindig szólt, most számomra ismeretlen dallamok, és Chez kanapéján feküdtem, mellettem az álmosan hunyorgató énekessel.
- Hazaviszlek!
- Ne, nem kell! Hazasétálok, még nincs olyan késő – mosolyogtam rá, és egy csók után összeszedegettem a ruháimat.
- Léni, már sötét van. Nem mehetsz el egyedül.
- Nem vagyok már gyerek, Chester! – morrantam rá. – Ne kezelj úgy, elég, hogy Mike állandóan ezt csinálja…
- Jól van, jól van – emelte fel a kezét védekezőleg, és elvigyorodott. – Isten ments, hogy hozzá legyek hasonlítva!

**

Naná, hogy mire hazaértem Mike már a szobájában volt, Fanni társaságában… azért sem mondtam még magamban sem, hogy az ő szobájuk! Csak Mike-é, Fanni meg egy kis betolakodó.
Másnap és utána sem beszéltünk Mike-kal. Látszólag az, hogy Chester segítségével magamra varrattam valamit, betette a kiskaput. Nem értettem miért, és fájt a viselkedése. Nem mentem a Házba sem, csak éjszaka szöktem meg Chesterhez, hogy aztán hajnalban visszasettenkedjek a szobámba. Komolyan mondom, már alapból mindenhova lopakodó üzemmódban mentem lassan. Olyan volt, mintha lenne egy titkos életem, amit a saját biztonságom érdekében tartottam hét lakat alatt. Nos, végülis így is volt. Fogalmam sem volt, hogy Mike-nak miért volt baja, hogy tetováltattam, de inkább nem akartam kihúzni nála a gyufát – még jobban - azzal, hogy Chezt találja az ágyamban. Így kénytelen voltam szökni meg bujdosni, de kit érdekel? Chesterért megérte. Azért, mert elfeledtet velem mindent, mintha valami sámán lenne, aki kiűzi belőlem a gonoszt. A gonosz itt határozottan Mike volt, bármennyire is nem akartam beismerni.
Viszont egyik éjszaka sikerült egymásba bonyolódnunk az énekessel a szobám előtt, és mivel határozottan hallottuk, hogy Fanni és Mike sietnek felfelé, berántottam a szobámba. Nem igazán volt időm gondolkozni azon, hogy ezzel nagy gázban voltunk, ajkai valahogy mindig mesterien el tudtak terelni mindenféle másról, és csak arra tudtam összpontosítani, hogy levegyem a ruháit.

Hirtelen irtóra furcsa helyzetben találtam magam – vagy nem is annyira hirtelen?!
Az erkélyemen ültem, velem szemben pedig Mike foglalt helyet. A kezemben egy szál cigi füstölgött, míg Mike magához húzta a kezemet. Ajkai közé csípte a szálat, beleszívott, majd elengedte a kezemet. Megbabonázva néztem az arcára, minden vonását tanulmányozva, ahogyan kifújta a füstöt, közvetlenül az arcom felé. Ez sem zavart, nem tudtam levenni Róla a pillantásomat. Meg akartam jegyezni a pillanatot, mikor felém hajolt! Szemei lassan lecsukódtak, s ezt a mozdulatot követtem én is. Így már csak csukott szemmel, és remegő kezekkel éreztem, ahogyan ajkai az enyémhez érnek. Azonnal kiejtettem a kezemből a cigit, ami halkan leesett mellém a kövezetre, és ujjaimat a hajába fűztem. Most egy kicsit hosszabbak voltak a fekete tincsek, így könnyedén belemarkoltam, hogy aztán míg egyszer, kétszer majd háromszor is találkozott az Ő ajka az enyémmel, nyelveink is a játékba lépjenek.
Semmire sem voltam képes gondolni, az agyam teljesen kikapcsolt, csak az maradt meg, ahogyan az ujjai az arcomra csúsztak, és közelebb húzott magához. Megborzongtam a január végi hidegben, ujjaim megremegtek, így Ő csak még jobban magához vont, és szabad kezét a hátamra, majd a derekamra simította. Ujja végigfutott az alsó ajkamon, mikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Végigsimítottam borostás arcán, majd most már én hajoltam oda, és csókoltam meg.
Hogy pontosan mennyi ideig ültünk ott, és ízlelgettük a másikat, azt nem tudtam, csak azt vettem észre, hogy a keze jéghideg, ahogyan végigsimított egy alkalommal a nyakamon. Kelletlenül bár, de elhúzódtam Tőle, megtörtem a varázst. *

Úgy ültem fel az ágyamban, mintha megcsípett volna egy bazi nagy méhecske. Sietségemben még Chestert is sikerült meglöknöm, aki morogva nézett rám álmos tekintettel.

- Mi bajod van? – kérdezte, és felült mellettem.
- Azt a büdös kurva életbe! – szólaltam fel jó hangosan, talán túl hangosan is. – Hogy a faszba felejthettem én el ezt? – kiáltoztam, mint akit nyúznak, és ijedten néztem Chezre.
- Mi van? Semmit sem értek, és lehetne, hogy ne üvölts?
- Megcsókolt! Nem is akárhogy! Amikor… amikor eljött hozzánk, és segített összepakolni, mielőtt kiköltöztem hozzá!
- És? – jött az elmés kérdés, én pedig beleboxoltam a vállába.
- Mi az, hogy és? Erről beszélt? Ez lett volna a jel? De hát… de hát utána úgy tett, mintha semmi sem történt volna!
- És te erre eddig nem is emlékeztél? – kérdezte olyan arccal, mintha egy baltás gyilkos ülne mellette egy bohócsapkában, krumpliorral.
- Nem… vagyis… nem… – motyogtam magam elé, majd legnagyobb rémületemre kopogtattak az ajtón.
- Léni, bemehetek? – nyomódott a kilincs, Chester visszatartotta a kikészülő döbbent nyögését, de az ajtó nem nyílt ki. – Miért zártad be az ajtót, jól vagy?
- Bújj el! – suttogtam idegesen Cheznek, és kipattantam az ágyból. Mivel meztelen voltam, magamra kaptam az egyik nagy pólómat, ami a földön hevert a fotel mellett. – Nyitom! – kiáltottam, de mielőtt még odaléphettem volna az ajtóhoz, Chester lépett elém.
- Elment az eszed, Hunyadi? Soha életemben nem bujkáltam egy nő miatt sem! – suttogta bőszen.
- Nem is nő miatt, hanem miatta! – intettem idegesen az ajtó felé.
- Léni, jól vagy? – jött a kérdés Mike felől. Ó, hogy ő is akkor tud idejönni hozzám, amikor nem kéne!
- Igen, egy pillanat! – csattantam fel, és összekapkodtam Chester eldobott ruháit, meg cipőit, míg ő az alsónadrágját húzta magára. A cuccait minden szó nélkül bevágtam az ágyam alá, és mutattam, hogy másszon be.
- Hülye vagy? – kérdezte félhangosan.
- Léni, te nem vagy egyedül?
- Csak a tévé! – szóltam vissza, és minden erőmet összeszedve ráripakodtam Chesterre – Figyelj, én most tutira megkérdezem tőle, hogy mi a retkes, tetves faszomnak játszadozott velem akkor, és jobb lenne, ha ezt nem úgy kéne előadnom, hogy te is itt vagy!
- Mi van? Léni… Fannival jár, ne akard most előhozni, ami akkor történt.
- Léni? Kezdek ideges lenni!
- Egy perc, nincs rajtam semmi! – ordítottam vissza, és Chestert bőszen nyomkodtam lefelé, az ágy alá. – Húzzál már oda be!
- Ne mondj neki semmit, Hel! Komolyan! – pillantott még rám, majd bemászott az ágy alá. – Néha felporszívózhatnál itt is! – morogta.
– Jövök! – kinyitottam az ajtót, és bármennyire is igyekeztem nyugodtnak tűnni, Mike mégiscsak észrevette a ziláltságomat.
- Mit csináltál? – méregetett.
- Jógáztam – vágtam rá egyből, mire a homloka közepéig szaladt a szemöldöke.
- Meztelenül?
- Hát így hatásosabb… - hülye, hülye Heléna!
- És a tévé? – lépett be mellettem, mire újra elöntött a düh. Megcsókolt, és úgy kellett tennem, mintha az meg sem történt volna. Majdnem teljesen el is felejtettem, csak mert őnagysága azt akarta, és erre ő itt basztat ilyen szarságokkal!
- Lekapcsoltam – odaálltam az ágy elé, hogy véletlenül se láthassa meg az ott bujdosó Chestert. – Tudod, én álmodtam valamit! – kezdtem haragosan, mire kérdőn fordult felém. – Te akkor, amikor… Aú, a picsába! – sikoltottam fel, ahogyan megéreztem az ütést a bokámon.
- Jól vagy? – akart volna közelebb jönni Mike, mire ijedten inkább elé sétáltam.
- Persze, csak… tudod, női gondok... Úgy… izé… úgy hallottam, hogy a jóga segít, de úgy látszik mégsem… Szeretnék pihenni, ha nem bánod. Kicsit görcsölök, és hát…
- Ööö, persze… - rögtön zavarba jött, tudtam, ezzel elüldözhetem. – Akkor később bejössz az irodába?
- Már szóba is állsz velem? – kérdtem gonoszan, mire halványan elmosolyodott.
- Bocs. Tudod, hogy néha… mindegy. Majd gyere! – mondta, aztán még egyszer, utoljára körbenézett a szobában, és kiment.
- Baszd meg, ez fájt! – suttogtam Chester felé, aki előmászott az ágy alól. – Pont olyan pontot találtál el, ahol a legérzékenyebb! – panaszoltam, mire csibészes mosoly ült az arcára.
- Lassan az összes olyan pontodat ismerem, baby!

**

- Na, sikerült kipihenned magad? – kérdezte Mike, mikor beléptem a Házba. Mert természetesen az irodából már lelépett, mire odaértem.
- Tessék? – futott rajtam végig a hideg, hogy esetleg tudja, éjjel nem éppen aludtam.
- Hát a női… izé… - motyogta, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Persze, minden rendben! – azt kivéve, hogy lesmároltál, én pedig olyan szépen elfeledkeztem róla, mintha öreg lennék és szenilis.
- Az jó, figyelj – lépett közelebb és kezeit a vállaimra tette, hogy nagyon komolyan nézzen a szemembe. – Mit szeretnél a szülinapodon?
- Ööö… - nyögtem értelmesen, kissé meredek váltás volt a gondolataim között. Eszembe se jutott, hogy mindjárt huszonkettő leszek. – Nem tudom, semmit leginkább. Olyan sok mindent kaptam már tőled… - jót is, rosszat is.
- Figyelj, Fannival gondolkodtunk, és… - kész, eddig hallottam, hogy mit mondott, semmi többet. Fanni és ő… Tényleg igaza volt Cheznek. Nem eshetek neki, hogy „héj, te meg én, smaci az erkélyen, miért?”… Felesleges lenne. Jól érzi magát az Árulóval, és ez ellen nem tehetek semmit.
- Mindegy! – szakítottam félbe, bár halvány lilám sem volt, hogy miről karattyolt, és elléptem előle. – Nem kell semmi felhajtás. Vegyél nekem egy epres tortát és boldog leszek.

Chester:

Csak tudnám mi a fenét balhéznak már megint?! Jó, oké, nem ordítanak, de láttam Léni bosszús arcát. Imádtam azokat a haragosan csillogó, halványbarna szemeket, és rögtön meglódult a fantáziám, hogy hogyan is lehetne elterelni ennek a kis fúriának a figyelmét.

- Komolyan mondom, ezeket sebészileg kellene leválasztani egymásról! – dühöngött halkan, kicsit később, mikor egy étteremben vacsoráztunk.
- Figyelj, Mike biztosan kitalál valamit a szülinapodra, szóval barátkozz meg a gondolattal – amúgy már ki is találta, te pedig el fogsz ájulni tőle, és csak mégjobban belezúgsz. – Egyébként nem értem, mi bajod lenne belőle. Huszonkettőnek lenni tök király volt, emlékszem. Ráadásul egy bulin jó sokat piálnánk, az pedig rádférne.
- Elég nekem otthon látnom, ahogy falják egymást, nehogy már még a szülinapomon is ezt kelljen néznem… jó lenne, ha nem kéne – morogta.
- Léni… - kezdtem volna békíteni, de nem hagyta.
- Mikor hazafelé sétálok az irodából, vagy a Házból, folyton a My Decembert hallgatom, vagy a Numb-ot – váratlanul ért a monológja, és nem volt ínyemre az, hogy tudtam hova fog kilyukadni. Nem szerettem, ha fáj a szíve. – Egyszerűen nem tudok tenni ellene, de a szívem szakad meg minden nap. Ha veled vagyok, akkor már majdnem olyan, mintha jól lennék – pillantott fel rám az étlap tanulmányozása után. – És itt nem csak a szexre gondolok. Te más vagy, mint Mike. Azt hittem senki sem érthet meg úgy, ahogyan ő. Azt hittem, hogy egedül ő ismer. De aztán rájöttem, hogy egyetlen ember sem ismerheti a másikat tökéletesen. Nem lehet, hogy csak egyetlen ember legyen a megfelelő időtöltés, ha megengeded, hogy így fogalmazzak… mert minden embernek több oldala is van, nem csak egy. És te az egyik énemet ismered jobban, míg ő egy másikat…
- Ez valami elcseszett szerelmi vallomás akar lenni? – mosolyogtam rá gúnyosan, és magam sem tudtam, hogy egy igennek vagy egy nemnek örülnék-e jobban.
- Nem vagyok beléd szerelmes, Chez – mosolygott elnézően. – Az egy más dolog. Úgy érzem, igaz szerelme tényleg csak egy lehet az embernek. Sok kis szerelem van, de a miénk, azt hiszem, nem nevezhető annak.
- Hát én is határozottan így érzem – most hazudtam magamnak is, meg neki is? Nem, határozottan nem voltam belé szerelmes, de valamit éreztem.
- De… - gonoszul elhallgatott, és vigyorgott. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Attól még van valami köztünk, amit lassan nem is tudunk elrejteni a többiek elől…
- Viszont te sosem vallanád be Mike-nak, hogy összejöttél velem – próbáltam komoly maradni, de a csaj, akiért szinte minden nap csorgatom a nyálamat, éppen közölte, hogy érez valamit. Hogy tudnék ilyenkor fapofával itt ülni?
- Na igen. Az érdekes lenne! – húzta el a száját, mire felnevettem.
- Gyáva vagy, de nem baj… nekem így is jó.

Heléna:

Morogva ácsorogtam a szekrényem előtt, és azt mérlegeltem, hogy mit vegyek fel. Komolyan nem volt kedvem ünnepelni! Valahogy az előző szülinapom jobb volt. Igaz, nem tudtam, mit is tervez Mike, de jó akkor sem lehet.

- Vegyél fel valami kurvásat! – halottam meg Chez hangját az ajtóból, mire elmosolyodtam.
- Valami kényelmeset akarok inkább.
- Lehetne kombinálni a kettőt?

Így lett belőle egy cicanadrág és egy pánt nélküli, piros felső, magas sarkú cipővel – hadd örüljön kicsit Chez is. Valamilyen oknál fogva ketten maradtunk végül Mike-kal. Először kellemetlenül érintett ez, valahogy megint olyan furcsa érzésem volt tőle. Hogy hát Mike nem az enyém, és illetlen dolog lenne vele lennem. Nem tudtam rá úgy tekinteni, mint régen.

- Tetszenek ezek – simított végig a két tetoválásomon. Az érintésére megremegett a testem, de emlékeztetnem kellett magam, hogy ez nem helyén való.
- Eddig nem tetszettek – csak megvonta a vállát, láttam rajta, hogy tényleg nem tud mit mondani. – Figyelj! – kértem szépen, elfeledkezve a hülye érzéseimről. – Tagja vagyok a Fort Minor Militiának, az LP Undergroundnak pedig még nem is… Mondjuk, ez marad sokáig így, de… nekem az FM nagyon fontos, még ha te most szünetelteted is. Szeretem a srácokat, szeretem a zenéteket, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire tisztellek téged! Chester sosem fogja átvenni a helyedet, ahogyan egy bizonyos szinten nekem mindig az FM és az SOB lesznek az első nagy szerelem…
- Azt hittem az tényleg a Linkin Park – mosolyodott el hamisan, mire felnevettem.
- A kettő teljesen más. A Linkin Park által ismertelek meg, és az eddigi két album fantasztikus volt, tudod, hogy így érzem… Viszont általad az FM-be nyertem belátást, megszerettem azt a vagány világot, amit ti, de főleg te teremtettetek. Ha ez volt a baj, tudd, hogy hogyan érzek!

Teljes megalázkodás – ezt csináltam Mike előtt, de nem bántam. Senki előtt sem hunyászkodnék meg, senkinek sem kezdenék el magyarázkodni, csak neki. De úgy éreztem, Ő megérdemli, még ha Ő bántott is a legtöbbet mindenki közül.
Ő vezetett, én pedig az anyósülésen ültem. Nem beszélgettünk, Ő csak magában somolygott, én pedig már most untam a bulit. Viszont, amint beléptünk a klubba, amit kivett a „nagy nap” alkalmából, elállt a lélegzetem. Kezdjük ott, hogy Evelin ugrott a nyakamba, és kívánt boldog születésnapot. El sem akartam hinni, hogy itt van, és ahogy Mike vigyorgós arcára néztem, megértettem, miért várta annyira a mai napot. Pontosan tudta, hogyan szerezzen nekem örömet. Aztán Eve helyét átvették a srácok: Rob, Phoenix, Brad, Ryu, Tak, Cheapshot, Joe, Chester, és akikre aztán tényleg nem számítottam volna: Green Lantern és Jay-Z, és a háttérben felfedeztem Holly-t is. Jay-jel már többször találkoztam, Jamesszel – azaz Dj Green Lantern-nel – csak kétszer az irodában, Hollyval pedig utoljára a koncerteken. Aztán alig bontakoztam ki Jay jókívánságokat kívánó öleléséből, jöttek a többiek. Rengetegen voltak, az irodából is, a BandMerch-től is, még Donn is, Brad apukája. És hát nem kellett volna csodálkoznom, mikor a színpadon megjelentek a srácok, miután mindenki felköszöntött. Olyan Fort Minor koncertet kaptam, amilyet sosem láttak mások. Sosem adták elő így, ezeket a számokat, amik az én kedvenceim voltak, hiszen így együtt nem indultak útnak. Boldog voltam, rettentően boldog. Evelint magam mellé rángattam az első sorba, és élveztük a zenét.

Chester:

Úgy ringatta magát a Dolla ritmusaira, mintha világ életében ezt csinálta volna. Mike a színpadról le sem vette róla a szemét, és komolyan nem értettem, hogy lehet, hogy nem szeretett bele. Léni más, mint a többi lány. Talán azért, mert köztünk van, mindig velünk foglalkozik és mindannyiunkat ismer, talán nem ezért…
Láttam az arcán a boldogságot, amikor meghallotta a There They Go-t. Mike nem szokta ezt élőben előadni, túlságosan is sok minden kell hozzá, de mivel vele van az SOB és Green Lantern is, semmi sem akadályozta. Úgy mondta együtt a srácokkal a szöveget, mintha csak egy lenne közülük. Na igen, inkább volt Fort Minor rajongó még, mint Linkin Park. Hiába a mi zenénk által ismerte meg Mike-t, az elmúlt másfél éve az FM jegyében telt. Ott állt az első sorban, mögötte még jó sok ember, de ő nem foglalkozott senki mással. Mellette állt Evelin, és ennyi. Fanni is valahol ott lehetett, de nem láttam, és nem is érdekelt annyira. Ketten úgy csápoltak, ahogyan azt kell, szinte én magam voltam büszke arra, hogy Léni ilyen, pedig nem is én játszottam a színpadon, nem én váltottam ki belőle.
Elkezdődött a Kenji, neki pedig azonnal elhomályosult a tekintete. Tudta, mit jelent ez a szám. Nem úgy, ahogyan a rajongók, ő Mike-tól tudta mindezt. Hallotta nem is egyszer a történetet. Léni mindig is a legjobban fogja érteni közülünk őt, még ha mi régebb óta is ismerjük. Mert Mike őt választotta meg bizalmasának… Talán csak Brad státusza vetekszik ezzel.
És a másik oldalon pedig ott állt Mike. Egyiken ő, a másikon az egyik legjobb barátom, Léni. Mike akarta ezt a születésnapot, Léni nem kért semmit. Szereti. Nem úgy, ahogyan kéne, ezt már tudom. Sajnálom is, meg nem is. Sajnálom, mert tudom, hogy Hel igazán szereti őt, de másrészt meg így nekem van esélyem. Ennyi.
Egyik szám követte a másikat, Holly segítségével a Where’d You Go is elhangozott, láttam Lénin, hogy alig bírta megállni sírás nélkül.
Aztán a koncert végén Mike felhívta magához a színpadra őt, és ott is boldog születésnapot kívánt neki, és a nyakába akasztott egy dög nehéz – tapasztalatból tudom -, ezüst nyakláncot, amit az SOB szokott viselni. Tökéletes ajándék, tudtam jól.

Az idő csak úgy repült, Léni rótta a kötelező köröket, mindenkivel ivott és beszélgetett, táncolt kicsit, én pedig Joe-val, Phoenix-szel és Evelinnel ültem egy asztalnál, és ittunk. Mike és Fanni valahol eltűntek a tömegben.
Így ment ez órákon keresztül, a végén már nem igen beszélgettünk értelmes dolgokról, inkább táncoltam egyet-kettőt Evelinnel is, vagy felváltva meséltünk neki disznó vicceket az asztalnál – ennyire még tellett tőlünk. Aztán úgy hajnali kettő körül, mikor éppen át akartam vágni a tömegen egy újabb üveg (!) vodka beszerzése céljából, Léni termett előttem.
Úgy simult hozzám, mintha az elmúlt két órában nem is próbáltuk volna elkerülni egymást. Tekintete elárulta: feladta. Valami történt, de nem kérdeztem mi vagy miért. Halkan a fülembe súgta: felvállalsz? Ó, hogy ne tenném, én kicsi Helénám?
A zene ritmusa nem volt olyan gyors, de nem is volt olyan lassú. Dübörgött a vérünkkel együtt, és kezeimet a derekára csúsztattam. Néhány pillanatig csak néztem a most is csillogó, kissé mámoros szemekbe. Ivott, nem is keveset, tudtam, hiszen velem is lehajtott jó néhány pohár italt, mégis… ez a csillogás most kettőnknek volt. Annak, hogy a testünk összesimult, hogy cicanadrágba bújtatott lábai néha az enyémhez értek, hogy a szűk felső, amit viselt, tökéletesen tapadt a testére, és így érezhettük a másik szívdobbanásait is. Akartuk egymást, de most nem a szexért kiáltottunk némán, hanem kihívóan néztünk szembe mindenkivel. Legalábbis ők néztek bennünket, mi pedig csak a másikkal voltunk elfoglalva. Bosszú? Igen, valószínűleg az is. A zene váltott, egy olyan ritmusra, ami semmi jót nem ígért – ahogyan azt Hel szokta mondani. Ha lehet, mégjobban hozzám simult, karjait a magasba emelte és ringatni kezdte a csípőjét, én pedig lecsúsztattam a kezemet a fenekére, és mélyen alányúltam, hogy ujjaimmal már-már ott is végigsimíthassam testét, ahol csak én érintettem az elmúlt időszakban. Szemei megvillantak, ajkain mosoly játszott, és úgy tekerte magát, mintha mindig is ezt csinálta volna. Mi tagadás, megőrjített.
Ajkaink ott játszottak a másiké előtt, néha össze-összeértek, de nem csókoltuk meg egymást. Jó volt a játék, jó volt, hogy tudtuk: mindenki ránk figyel. Még azok is, akik körülöttünk táncoltak. Ez Heléna estéje volt, és én meg akartam neki adni mindent, amire vágyott. Láttam a szemében, hogy most rám is vágyik, de elégtételre is. Tényleg halvány gőzöm sem volt róla, mi történt, amiért végre úgy döntött, hogy kimutatja, hogy az én nőm, de nem is számított. Odahajoltam hozzá, és végre kiteljesítettem a játékunkat: megcsókoltam. Nyelve azonnal az enyémet kereste, nem lepődött meg a hirtelen mozdulaton. Ebből is tudtam, hogy ő is akarta, láttam is rajta, és ez is bizonyította. Gondoljon a világ és főleg Mike, amit akar, de mi egy pár voltunk. Most már ténylegesen is. Karjait a nyakam köré fonta, még közelebb hajolt, lábujjhegyen állva, és faltuk egymást.

Mike:

Fanni mellettem már az Isten tudja hányadik pohár akármijét itta, de nem szóltam rá. Kimondtam neki, hogy szeretem, és viszonozta ezt. Boldogabb nem is lehetnék. Vagy mégis? Hol van például az ünnepelt? Körbejárattam a tekintetem a tömegen, de semmi. Majd újra megtettem és újra, de sehol sem láttam Lénit. Valahogy késztetést éreztem, hogy megkeressem, azt nem tudom, miért. Hiszen annyi ember van itt, annyi barát és ahogyan ő szokta mondani – haver van itt, természetes, hogy nem ül mellettem. Mégis… Mi van, ha történt vele valami? Lassan kicsúsztam a pad szélére, és mivel láttam, hogy Rob és Brad még itt voltak, úgy döntöttem, Fanni kibírja kicsit nélkülem. Amúgy is el volt foglalva a poharában található löttyel – talán whisky volt. Elszlalomoztam az emberek között, néha megállítottak, hogy rámköszönjenek, de amúgy elég gyorsan haladtam. Gondoltam, talán Hel a bárpultnál lesz, és éppen koccint valakivel, ahogyan az bevett szokás volt ma, de nem találtam ott. Viszont mellettem Joe állt, aki valamit nagyon bámult.

- Mi az, pajtás? – veregettem meg a vállát, mire vigyorogva a hátam mögé bökött. Megfordultam, és azt hittem menten meghalok. A parketten találtam meg Lénit, de nem volt egyedül. Chester birtoklóan ölelte magához, kezei olyan helyeken jártak, ahol egyáltalán nem kellett volna, aztán a legnagyobb megdöbbenésemre smárolni kezdtek. De még hogy! A szívem is kihagyott egy ütemet. Mi a fenét művelnek? Chester miért…? És Léni miért…? Mi a szar? Azonnal elborult az agyam, mintha csak az eddig érzett jókedv és szerelem egyetlen pillanat alatt kireppent volt a szívemből. Beleégett a retinámba a kép, ahogyan Léni szenvedélyesen csókolja Chezt, ez pedig kiverte a biztosítékot. – Megölöm! Megölöm mindkettőt!


„Your lips say that you love”

* One Step Closer – Chapter 13

2012. március 8.

Kiss a Goodbye

Sziasztok!

Lillát, egy kedves, tehetséges olvasómat megihlette az, amit én írtam. Érthetetlen számomra, és felfoghatatlan, de imádlak téged érte!
Szeretném, ha Ti is olvasnátok (oldalt is kint van, de gondoltam ez mindenképpen megérdemel egy saját posztot), és remélem Titeket is annyira megérint, mint engem.
Lilla, szerintem lassan te is csatlakozhatsz Chesterhez és Hozzám, Házisárkány engedélyével majd... Te is egy kibaszott zseni vagy! :)


Kiss a Goodbye (ATS)

What did you do to me?
Now I'm lost and I'm falling too hard.
I thought you're here for me.
but you can't see me as I fall apart.
Open your eyes and see
I'd lie to make you believe
That I'm alright.

But my love wasn't enough for you
Why did you leave me here?
Can't you see I'm alone?
Can't you hear me screaming?

Heal me, my love with a goodbye kiss
but what if this all will be worse?
Would you stay and build up my world?
Heal me, my love with a goodbye kiss
and I will stand the feeling even if it hurts
because there's nothing better.
There's nothing better.

Why did you do this to me?
Am I that bad to deserve the pain?
I thought you'd come for me
But now all I see around me is hate.
Open your heart overseas
And confess if you've ever loved me
Did you ever?

oh, my love wasn't enough for you
Why did you leave me here?
Can't you see I'm alone?
Can't you hear me screaming?

Heal me, my love with a goodbye kiss
but what if this all will be worse?
Would you stay and build up my world?
Heal me, my love with a goodbye kiss
and I will stand the feeling even if it hurts
because there's nothing better.
There's nothing better.

so say, that everything we made together was a lie
Lie into me face or I will never survive.
and if you don't, just let me kiss you till my lips are bleeding
I'd carry all of your pain, I'd give you everything.
Just hear me.

2012. március 3.

In Pieces - Chapter 4


4. Don’t stay

Heléna:

Csodálkoztam rajta, hogy tudtam aludni. Azok után, amiket Fanni mondott, azt hittem le se tudom majd hunyni a szemeimet. Bár Chester tett róla, hogy elfáradjak.
Reggel olyan halkan öltözködtem, ahogy csak tudtam, és fel sem ébresztve őt, elindultam hazafelé. A lakásban még csend volt, gondolom még aludtak. A konyhába lépve ugyanúgy a földön találtam a tegnap ripityára tört csészét, tehát Fanni és Mike a zuhany alól egyenesen a szobájukba mentek. Szobájukba… undorító, hogy közös szobájuk van!
Mindenesetre én átöltöztem, és elhagytam a házat. A csésze összeszedését arra az áruló libára hagytam, hadd magyarázkodjon csak, bár gondolom nem fogja Mike orrára kötni, hogy mi történt pontosan. A Házba mentem, ahol rajtam kívül még senki sem volt ott. Milyen szerencse, hogy azzal, hogy nekik dolgoztam és a barátjuk vagyok, kaptam ide is kulcsot. Mondjuk nem is ártott itt sem egy kis takarítás, hihetetlen, hogy mekkora kupit tudnak hagyni maguk után. Kajás dobozok, tányérok, chips-es zacskók, üvegek, kávés poharak, ruhák mindenütt. Így azzal telt a reggelem, hogy legkedvesebb zenekarom után pakolgattam össze-vissza. Később megjöttek a kamerások, Philip és Lance, akiket már ismertem, hiszen ők rögzítettek már egy csomó mindent nekünk.
Így telt el a délelőtt, Mike és Brad érkeztek elsőként. Amint ránéztem a tökéletes arcra, elfogott a félelem. Féltem, hogy nem tudok majd rendesen színlelni, és rájön, hogy gyűlölöm a barátnőjét, s szeretem Őt. Az ölelés és puszi mindennapos volt, Brad is lenyomott kettőt, de az nem olyan volt. Legbelül mindig is érezni fogom, hogy kit választott a szívem, bármit is mondjon az eszem. Aztán Mike elküldött be az irodába, ahol Ryu és Tak már vártak, volt egy-két dolgunk, amit el kellett intéznünk. Csak később, olyan négy körül értem vissza a Házba, ahol már Chester is ott volt. Szemei cinkosan csillantak felém, de balta arccal nézett rám. Intett az egyik kanapéról, aztán újra Philip mondandójára figyelt. Éreztem, hogy ég az arcom, és be kellett látnom, hogy ez nem csak annak köszönhető, hogy lefeküdtem vele, hanem annak is, hogy tetszett, mint férfi. A haja nagyon bejött így, hogy középen volt csak meghagyva, arról már nem is beszélve, hogy egy olyan trikót viselt, ami tökéletesen engedte láttatni a mellkasán és a karjain a tetoválásokat. Nagyon tetszett.

- Léni, nem kaptad meg véletlenül a…
- Az új promóciós termékmintákat? – fejeztem be a kérdést Mike helyett, mire egy mosolyt kaptam válaszul. – De, megkaptam. Viszont nem stimmelt az egyik sapka, úgyhogy azért visszatelefonáltam, de ha akarod, holnap hazaviszem, és megnézheted te is.
- Nem gond, ha a srácoknak tetszettek, akkor nekem is jó lesz – célzott az SOB-ra, mire bólintottam. – Amúgy ma este nincs kedved megnézni egy filmet?
- Öhm… de, persze – nyekegtem nehezen, nem is tagadtam magamban sem, hogy mennyire meglepett ez a kérdés. Azt hittem majd Fannival akar lenni, vagy valami.
- Király, te választhatsz – ne mosolyogj így rám! Egyszer tutira meghalok miatta.

Na, most akkor erre mondjon valaki valami okosat! Halvány gőzöm se volt róla, hogyan lehet, hogy még nem kaptam sikítófrászt. Nekem szent meggyőződésem volt most már, hogy Mike egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy érzek iránta valamit. Ő képtelen lenne bántani így valakit, pláne engem, még ha ez nagyképűen is hangzik. Annyira letaglózott ez az egész, hogy csak leültem az egyik kanapéra, és miközben a srácok kreáltak valamit, én az újonnan vásárolt Félvér Herceg könyvet olvastam. Teljesen el is merültem Harry világában, mikor is Chester ült le mellém. Nem jöttem zavarba tőle, túltettem magam a kezdeti furcsaságokon, és kérdőn pillantottam fel rá.

- Nem fogsz izgulni, míg kijön a következő? – kérdezte és halványan elmosolyodott.
- Dehogynem. De már így is épp eleget izgultam, hogy ebben mi lesz – emeltem fel kissé a kezemben tartott könyvet. – Már rég el akartam olvasni, csak nem jutott rá időm.
- Na, de erről jut eszembe, valamikor küldd át nekem a könyvedet, ha teljesen végeztél vele – úgy nézhettem rá, mintha megőrült volna, mert felvonta a szemöldökét, és kérdőn pislogott.
- Most te tényleg…
- Persze – megvonta a vállát, aztán nem törődöm stílusban, nagy lazán átkarolta a vállamat, és kényelmesen elhelyezkedett. – Megígértem, és amúgy is, Rick a haverom, még ősrégről. Ő még nálad is jobban imádja a könyveket, szóval még örülni is fog neki, hogy olyat olvashat, amit előtte szinte még senki.
- Ha te mondod – ráhagytam a dolgot. Igyekeztem nem beleélni magam a tudatba, hogy van esélyem arra, hogy kiadják a művemet, de jócskán dobott a hangulatomon, hogy Chez ilyen optimista.
- Hallom este hármas filmezés lesz – kotyogta, de közben nem is rám figyelt, hanem Mike szavait követte fél füllel, aki messzebb ült tőlünk és Braddel vitatkoztak valamin.
- Hármas?
- Ja. Te, Mike meg Fanni.
- Fanni? – motyogtam értetlenül, mire végre rámnézett. Viszont az a csúfos mosoly az arcán…
- Miért baby, azt hitted, hogy Fannit majd bedugja az ágyneműtartóba? – ja, mit is hittem?
- Nem… - morogtam, és inkább visszatemetkeztem a könyvbe. Hülye, hülye Áruló!

Természetesen Chesternek igaza lett – utálom, mikor igaza van, és ez mostanság egyre többször fordul elő! Fanni ült Mike egyik, míg én a másik oldalán, és holt kussban lestük a filmet. Fanni pattogatott kukoricát evett a Mike ölében lévő tálból, míg én magamban füstölögtem. Mike néha közbeszólt valamit, amire Fanni készséggel válaszolt, míg én igyekeztem visszafogni magam, nehogy szembeköpjem „szegény lányt”. Mire letelt az a bazi hosszú két óra, már legalább négyszer elterveztem, hogy felkapom az asztalon heverő egyik tollat, és nemes egyszerűséggel átszúrom vele a nyaki ütőeremet. Elvérezni is jobb lett volna, mint ez. Na mindegy, a lényeg, hogy túlélted! – mondogattam magamban, majd villámgyorsan elrongyoltam lefeküdni. Persze aludni nem tudtam…

Mike:

Ott álltam Léni szobájának csukott ajtaja előtt, de nem mertem bekopogni. Magam sem tudtam, mi lehet velem, de képtelen voltam felemelni a kezemet. Végül úgy határoztam, hogy nem zargatom Lénit, inkább majd beszélgetek vele kicsit holnap, és a szobám felé fordultam. Az ajtóban Fanni szobrozott, és furcsa arckifejezéssel nézett rám.

- Mi az? – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és besétáltunk az ajtón, ami halkan becsukódott mögöttünk. Ahogy az ágyra emeltem a tekintetemet, egyszerre beugrott a kép, mikor Lénivel aludtam itt, és mikor Fannival szeretkeztünk. Mi a franc van velem?
- Mit akartál Helénával? – szegezte nekem a kérdést, mire nyomban visszatértem a jelenbe.
- Csak beszélgetni.
- Az éjszaka közepén? Ugyan… - legyintett, és várakozóan nézett rám.
- Egyáltalán nem tetszik az, ahogyan méregetsz! – figyelmeztettem magam sem tudom, honnan jött határozottsággal.
- Nem méregetlek, csak egyenes választ várok.
- Én egyenes választ adtam. Viszont, ha már itt tartunk, akkor áruld el, mi bajod van Lénivel?
- Nekem semmi… - motyogta, de átláttam rajta.
- Fanni, ne hazudj nekem! – próbáltam kedves lenni, nem olyan, mint aki sík ideg. – Miért nem mondod el?
- Szeretek veled lenni, Mike – oké, nem értettem ezt a megközelítést, de azért bólintottam. – De, ha ő is itt van, valahogy mindig olyan, mintha ő is a kapcsolatunk része lenne…
- Mire célzol? – kérdeztem gyanakodva, némileg rosszat sejtve.
- Hát csak… - közelebb sétált, és kezeit az arcomra simította. Szerettem az érzést, ahogyan hozzám ért. – Szerintem Léninek ideje lenne új otthon után néznie – elszakítottam magam a puha érintéstől, elléptem előle, és megrökönyödve néztem rá. Megőrült?
- Én nem tudom, hogy mi van veletek, de sosem fogom őt elküldeni innen! Nekem ő fontos.
- Mert én nem vagyok az? – kérdezte halkan, csalódottan. Rossz volt így látnom őt, de az még rosszabb lett volna, ha Léni elé kell állnom, és megmondani neki, hogy költözzön el. Nem lett volna hozzá elég erőm, és nem is akartam.
- De, te is az vagy. Viszont nekem ő a… ő a… az egyetlen, akire mindig számítani akarok. Vannak dolgok, amiket te nem értesz, és nem is érthetsz. Ez nem baj, csak ne hisztizz nekem, mert nem vagyok hajlandó megválni Lénitől! És nem tudom, mi van köztetek, de pár hónapja még te is így gondolkodtál volna! – nem is akartam megvárni, míg valamit is mond, inkább kisiettem a szobából, ám a folyosón Lénivel találtam szemben magam. Lefagytam, tudtam, hogy hallott mindent, az arcára volt írva.
- Tehetek úgy, mintha nem hallottam volna, ha neked úgy könnyebb.
- Sehogy sem könnyű – motyogtam, és egyszerűen nem tudtam a csalódott arcát nézni. Nem vagyok az a zavarba jövős típus, de inkább elnéztem a feje mellett.
- Akarod, hogy elmenjek? Ha neked úgy könnyebb, elköltözöm.
- Hogy… hogy beszélhetsz erről ilyen könnyen? – csattantam fel, és megragadva a karját, lefelé kezdtem vonszolni a konyhába. Nem ellenkezett a durva érintés miatt, engedelmesen követett.
- Miért, Mike, mit kéne tennem? Attól mi még barátok maradunk, hogy nem itt lakok, nem? Mint, mikor haza kellett mennem. De hát itt sokkal közelebb lennék hozzád, együtt is dolgozunk, és…
- Válaszolva a kérdésedre: nem, nem akarom, hogy elmenj! – szakítottam félbe a monológját, mire elmosolyodott. Szerettem ezt a mosolyt.

Heléna:

Készített két bögre kakaót, és néma csendben megittuk a konyhaasztalnál ülve. Ez a csend más volt, mint alig egy órája, mikor a kanapén gubbasztottunk mindhárman. Ez nyugodt, békés csend volt, még annak ellenére is, hogy ha nem is tűnik úgy, de összeszólalkoztunk Fanni miatt. Öcsém, hihetetlen az a csaj!
Pár napig nem is volt alkalmam kettesben maradni az Árulóval, de végül csak összejött. Éppen elküldtem Chesternek a könyvemet, és összecsuktam a laptopom, mikor megjelent a nappaliban.

- Anya hívott, és azt mondta, hogy… - kezdte, mire felnevettem, ezzel félbeszakítva őt.
- Na hagyd ezt abba, de most rögtön! – csóváltam a fejemet, és ránéztem. – Ne próbálj meg velem beszélgetni semmiről, jó?
- Ja, tényleg. Hiszen, te csak Mike előtt tudod megjátszani magad. Nem látod, hogy milyen szánalmas vagy? Rajtad röhög mindenki!
- Ki mindenki? – kérdeztem vissza csípőből, és odaálltam vele szemben.
- Én biztosan… - vont vállat, mire felhorkantam.
- Hű, hát már rég le se szarlak, szóval nem tudom ez miért lenne fontos nekem…
- Fogadd el, hogy engem választott, és legyél normális. Régen olyan jóban voltunk, és az, hogy Mike-nak én kellettem, nem…
- Na állj meg! – dörrentem rá. – Mégis miről beszélsz? Nem tudom, hogy még hányszor kell majd elpofáznom, de jó lenne, ha végre felfognád, hogy mi sosem leszünk már jóban, fogtad? Ami pedig azt illeti, hogy Mike kit választott, jobb, ha te is elfogadod, hogy itt nem volt semmilyen választás! Nem tudja, hogy szeretem, fogalma sincs róla. De mi lenne, ha elmondanám neki? – arcáról hirtelen eltűnt minden gúnyos felsőbbrendűség. – Vajon akkor is veled maradna, ha én azt mondanám neki, hogy szeretem? Vajon akkor is „téged választana”? Nem biztos…
- Hű, de nagy az egója valakinek!
- Jobb lesz, ha befogod a szádat végre, mert ha nem…
- Akkor mi lesz? Eddig is féltél, most pedig csak még jobban félsz. Tudom, ennyire más ismerlek. Te is tudod magadban, hogy az, hogy felém lépett és nem feléd, az jelent valamit. Szóval nem hiszem, hogy megtennéd, amivel fenyegetsz, mert azzal mindent elveszíthetsz. Még mindig túl gyáva vagy, és inkább hagyod a francba az egészet. Mert látod, hogy velem boldog, és nem tehetsz ellene semmit! – sziszegte mérgesen.
- Undorító vagy! – mondtam egyenesen a szemébe, és elléptem tőle. Feltett szándékom volt elsétálni, és nem még jobban nekiesni.
- Emlékszel még, mikor egyik hétvégén te ébresztettél fel reggel csak azért, hogy elmondd, hogy a srác azt mondta neked, hogy szeret? – hangja megállásra késztetett, és felrémlett előttem annak a három évvel ezelőtti reggelnek minden képe. – Akkor még elválaszthatatlanok voltunk. Miért ne lehetne most is így? Előbb, vagy utóbb, úgyis elmúlik, amit Mike iránt érzel. Kérlek!
- Menj a pokolba! – mennydörögtem, és sebes léptekkel kivágtattam az ajtón, jó hangosan becsapva magam mögött.

Először csak sétálgattam össze-vissza. Nem tudtam mit is akarok tenni, legszívesebben kifutottam volna a világból. Nem akartam az elhangzottakon törni a fejemet, így inkább a körülöttem lévő embereket figyeltem az utcán. Valahogy jobb volt másokkal törődni most, mint saját magammal. Végül nem tudom miért, de Chester háza előtt kötöttem ki. Nagyot sóhajtottam, kinyitottam a kaput, majd besétáltam, és az ajtó előtt leültem. Nem aggódtam, olyan kerítés volt a ház körül, amitől semmit sem lehetett látni az utcáról, így nyugodtan heverésztem a lépcsőn. Sokat vártam rá, talán este hét is lehetett, mikor kinyílt a nagykapu, és Chester autója gördült be rajta. Mikor kiszállt a kocsiból, elmosolyodott, majd semmit sem kérdezve leült mellém.
Az, ami éjszaka történt köztünk, nem volt újdonság, mégis eltöltött ennek a varázsa. Kereken nyolc órára el tudtam felejteni Fannit és Mike-t, de reggel megint csak elkomorultam. A konyhájában ültünk, s míg ő vígan reggelizett, én a nem fogadott hívásaimat nézegettem. Mike. Ki más? Észrevette, hogy nem voltam otthon, és érdekelte, élek-e még. Annyit írtam neki, hogy később beugrok a Házba, többet nem akartam az orrára kötni.

- Chez, figyelj… - támadt hirtelen egy ötletem, amit ő fülig érő vigyorral fogadott.

**

Természetesen hála annak, hogy Chester Bennington volt Chester Bennington, egy percet sem kellett várnom a tervemmel. Így mikor később megérkeztünk a Házba, már fájósan fintorogtam, de úgy éreztem, megérte. Chester rém’ büszke volt rám, nem győzte hangsúlyozni, hogy szerinte én vagyok a legjobb csaj a világon. Na persze…

- Azt hittem ide se értek! – rótt meg játékosan Rob, és elkapva a karomat behúzott az egyik szobába.
- Óvatosan! – szóltam rá kissé grimaszolva, és elhúztam a karomat tőle. Hát persze, hogy a csuklómat bírta elkapni!
- Miért, mi van? – nézett rám azokkal a nagy, barna, kérdő szemeivel.
- Fáj – adtam meg az egyszerű választ.
- Mi történt? – hogy Mike pontosan honnan toppant be elém, azt nem tudom, de egyszer csak ott volt, és aggódva nézett rám. – Köze van ennek ahhoz, hogy nem aludtál otthon?
- Nálam aludt. Filmeztünk, és elszaladt az idő. Nem akartam, hogy éjjel taxizzon meg minden… - vonogatta a vállát Chez mesterien hazudva, mire Mike bólintott.
- Jó, az jó… - motyogta. – De mi van a kezeddel? – és már tűrte volna feljebb a kabátom ujját, de én inkább egyszerűen levettem azt. Alatta csak egy póló volt, pontosan az, amiben tegnap eljöttem otthonról, így tökéletesen látszott mindkét csuklóm. – Óha… - motyogta, ahogyan megpillantotta az átlátszó csomagolóval leragasztott tetoválásokat. A bal csuklómon körbefutott a ’Linkin Park’ felirat, hasonló betűkkel, mint amilyennel Chez hátára is rávarrták, míg a jobb csuklóm belső felén egy négyzetben az ’FM’ díszelgett.
- Hű, ezek nagyon jók! – hümmögött elégedetten Phoenix, miközben a kezemet vizsgálgatta.
- Köszi! – vigyorogtam rá. – Mindig is akartam tetoválást, és most végre meg is van.
- Tényleg jók – bólogatott Rob is. Mike arca kifejezéstelen volt, csak nézte hol az egyiket, hol a másikat, aztán nagy levegőt vett.
- Legalább a Fort Minort sem tagadtad meg – mondta gúnyosan, és egy utolsó szemrehányó pillantást vetve rám, kioldalazott az ajtón, és eltűnt.

Csak lestem, pislogtam és tátogtam. Hogy mi van? Megrökönyödve néztem Chesterre, aki sajnálkozva nézett le rám. Oké, nyilván az bántotta Mike-t, hogy Chez újabb nem egészen hétköznapi dologgal gazdagított. Először a piercing, aztán most ez. De az, hogy én valaha is kevésbé szeressem a Fort Minort, mint a Linkin Parkot! Ez nem fért a fejembe. Miért gondolja ezt? Egyáltalán, hogy merészeli ezt? Megint csak összezavart, megint csak egy bazi nagy kérdőjelet hagyott maga után.

„But hands bag me to stay”