In Pieces - Chapter 12.

12. Salvation

Tommal JJ legnagyobb problémája az volt, hogy túl fiatalnak tartotta őt Colin szerepére. Tom csendesen ült mellettem, miután bemutatkoztunk egymásnak, és hallgatta a beszélgetésünket. Én természetesen teljes erőbedobással mellette álltam, és egyszerűen ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig ő lenne a tökéletes Colin. És nem csak azért, mert a könyvben úgy írtam le külsőre, mint ahogy Tom ma tökéletesen megjelent, hanem mert szerintem tehetséges színész volt. JJ vigyorogva dőlt hátra a székében jó egy órával később, én pedig morcosan pislogtam rá, kimerülve a heves vitában.

- Még mindig fent tartom, hogy tizenkilenc éves.
- Én meg még mindig fent tartom, hogy leszarom, hogy csak ennyi – vontam meg a vállamat. – Ha elvállalja, és ha jónak tartjuk rá, márpedig jó lesz, tudom, akkor igazán boldog leszek. És amúgy Colin is csak huszonhárom a könyvben…
- Te nem is akarsz beleszólni, Tom? – pillantott a szőkére, mire a kék szemek rám szegeződtek.
- Léni már mindent megtett az ügy érdekében – villantott rám egy futó mosolyt. – Amúgy meg tudod, hogy nem lennék itt, ha nem szeretném a szerepet. Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy felajánlottad nekem. Arra számítana az ember, hogy nagy válogatás lesz.
- Nem kell jobb referencia az eddigi munkáidnál – vágtam rá azonnal, mire hamisan vigyorgott maga elé.
- Csak nem téged is meggyőzött a Mardekár Hercege?
- De – felnevettem, és egészen el is feledkeztem arról, ami alig egy napja történt. – De Colin nem Draco, ezt tudjuk.
- Jókedvű, vicces, sármos… azt hiszem, tudom hozni a figurát.
- Abban biztos voltam.

Tom ugyanabban a szállodában lett elszállásolva, mint én, így miután elbúcsúztunk JJ-től együtt indultunk vissza. Kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk, majd mindenki ment a dolgára – nem mintha olyan sok dolgom lett volna. A szobába érve megint megcsaptak az emlékek, és azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Nagyon jó! Remélem, azért idővel nem fogok hányingert kapni, ha eszembe jut Mike és Fanni, na meg Eve és Chez.

Leültem az ágy szélére, és csak pislogtam magam elé. Nem akartam rajtuk agyalni, a Fantasztikus Négyesen, ahogyan elneveztem magamban őket, inkább üres fejjel bambultam.

Ez olyan két óráig működött is, mikor is az ágy szélén fekve kopogtatást hallottam. Nem volt erős, inkább halk, és csak két koppanás hallatszott.
Sóhajtottam egyet, majd odasétáltam és kinyitottam az ajtót; egy félszegen mosolygós Tommal találtam szemben magam.

- Szia, én… huh… szóval gondoltam megkérdezem, nem vacsorázunk-e együtt, ha már mindketten egyedül vagyunk? – elmosolyodtam, valahogy Tom megjelenése feldobta a kedvemet.
- És ezért vagy zavarban? – oké, gonoszkodtam kicsit, mert még jobban zavarba akartam hozni, ő viszont csak szélesen elmosolyodott.
- Csak nem akartam, hogy esetleg azt hidd, hogy randira hívlak – megvonta a vállát, én pedig csak most jöttem rá, hogy Tom tényleg az a mosolygós, jókedvű srác, akit az interjúkban láttam. – Nem mintha nem hívnálak el szívesen, csak… - felnevettem.
- Gyere be, gyorsan átöltözök és mehetünk – intettem, majd ahogy besétált becsuktam az ajtót, és a táskámhoz sétáltam. Mondtam Tomnak, hogy foglaljon helyet, elővettem egy sima kockás inget és egy sötét nadrágot.
- Nem tudom, mihez lenne kedved, de én az itteni étteremre gondoltam. Úgy hallottam, nagyon finoman főznek – mondta, míg én a fürdőben öltözködtem.
- Nekem jó lesz, igazából nem vagyok annyira éhes – kicsi alapozót még kentem magamra, és a számon is próbáltam eltűntetni a sebet, mikor megszólalt a telefonom. Éppen nagyon elfoglalt voltam, így kikiabáltam Tomnak, hogy legyen szíves felvenni, mert valószínűleg Lux az, és kérje meg, hogy várjon egy kicsit.
- Nem Lux az – nyújtotta felém a telefont, mikor odasétáltam hozzá, és közben mosolygott. Nagy levegőt vettem, és intettem neki, hogy induljunk.
- Hallo?
- New York? Komolyan ott vagy, és nem is szóltál? – Mike hangja halk volt, és csalódott. Arra számítottam, hogy ha majd megtudja, dühös lesz.
- Aha, New York – most mégis mit tudtam volna mondani?
- Tom Felton vette fel a telefonod – ütötte tovább a vasat.
- Igen, Tom – bólintottam, közben pedig összevigyorogtam az említettel.
- Nem akarsz elmondani valamit?
- Személyesen jobb lenne. Körülbelül kilenc nap múlva megyek haza.
- Kilenc nap? Léni… akkor nem jössz az európai turnéra? – összeszorult a szívem, mert olyan szomorúan és letaglózva kérdezte, hogy egyből lelkifurdalásom lett tőle.
- Én… Jézusom, Mike… Nem tudom – motyogtam döbbenten. Tényleg nem is gondoltam erre.
- Mindegy, semmi gond – hadarta zavartan, és szinte láttam az arcát magam előtt. Azt a végtelenül csalódott arckifejezést; a lemondó szemeket, a fáradt mosolyt. - Akkor majd… majd beszélünk. Kilenc nap múlva már nem leszünk itthon, szóval… Szia, Léni! – lehunytam a szemem, amint meghallottam a monoton búgást. Letette.
- Minden rendben? – fürkészte az arcomat Tom a liftben.
- Biztos tudni akarod? Hosszú lesz…
- Miért ne?

Hogy pontosan mi vett rá arra, hogy mindent elmondjak Tomnak, nem tudnám megnevezni. Egyszerűen jöttek a szavak vacsora közben, ő pedig figyelmesen hallgatott, néha közbeszólt valamit.

- Nem kell mindig vele lenned, mégis akarod. Léni, szerintem te kicsit mazochista vagy.
- Kicsit? – vontam fel a szemöldököm.
- Mit reméltél a Chesterrel való kapcsolatodtól?
- Nem gondolkodtam, hogy mi lesz belőle. Csak jó volt vele lenni, és ennyi.
- Szeretted? – a kék tekintet kérdőn csillogva meredt rám.
- Igen – bólintottam, közben igyekeztem nem sírni. – Nem úgy, ahogyan talán megérdemelte volna, de szerettem őt. Szeretem most is.
- Tisztában vagy vele, ugye, hogy nem szerethetsz két embert egyszerre?
- Nem szerettem úgy, mint Mike-ot… de szerettem Chestert annyira, amennyire lehetséges volt.
- Mit fogsz csinálni most? – intett, hogy kövessem, és kisétáltunk az étterem teraszára. Megkínál cigivel, és rágyújtottunk.
- Hát… - előkaptam a telefonom, és megnéztem a nyári terveket. – Elindulnak huszonnegyedikén, és június közepéig haza sem jönnek. Nem hiszem, hogy erre el tudok menni. Utána lesz a Projekt Revolution július végén és egész augusztusban… én… elmennék, csak… nem tudom, hogy mi lesz itt. Úgy értem, itt lesznek az USA-ban, de… nem tudom – nagyot slukkoltam a cigimből, és bámultam a hotel kertjére.
- Itt meglesznek nélküled is. Tudom, hogy szeretnél minél többet a film közelében lenni, de látszik, hogy Mike még mindig fontosabb mindennél…
- El sem tudod képzelni, hogy ezért mennyire szánalmasnak érzem magam!
- Miért adnád akkor fel önmagad érte? Akkor maradj itt.
- Egyszer Ő is hasonlóan fogalmazott – emlékeimben felrémlettek azok a napok, mikor ott volt nálam, mielőtt kiköltöztem. Akkor Ő is ilyesmit mondott.
- Arról nem beszéltél, mit csináltál, miután megtudtad, hogy elveszi feleségül. Csak annyit mondtál, hogy elmentél onnan – fürkészően nézett rám azokkal a hihetetlenül kék szemeivel, én pedig inkább elnéztem mellette.
- Semmit – motyogtam halkan, de ő megfogta a kezemet, és elkezdte lehúzni a csuklómról a karkötők tömegét.

Csak álltam ott, hagytam, hogy megszabadítson a védelmemtől. Összeszorítottam a számat, és figyeltem az arcát. Nem lepődött meg, ahogy feltűntek a sebek a csuklómon, mintha már tudta volna, mi fog ott találni. Jó, nyilván sejtette, nem hiába tette azt, amit, mégis… vártam volna a döbbenetet, és a megvetést a szemében, amit valószínűleg a legtöbb embertől megkapnék.

- Végül is, miért nem tetted meg rendesen? – hüvelykujjával végigsimított a sebeken, amitől kicsit megrándultam, de nem rántottam el a kezem.
- Miért érdekel ennyire?
- Ha esetleg arra célzol, hogy érdekből kérdezgetlek, akkor felvilágosítalak, hogy nem így van – végigcirógatta a kézfejemet is, ahol annak a nyomai voltak, hogy betörtem a tükröt, aztán a számhoz emelte a kezét, és végigsimított a repedésen az alsó ajkamon.
- Ahhoz gyáva lettem volna, hogy felvágjam az ereimet. Helyette felmentem a tetőre… - felvont szemöldökkel, és most már kis döbbenettel nézett a szemembe. – De pont akkor kaptam a hívást, és… az visszatartott.
- Megtetted volna?
- Mostanáig sem tudom biztosra – megcsóváltam a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Jól tetted, hogy végül itt maradtál köztünk – elmosolyodott, majd megfogta a kezemet, és húzni kezdett maga után.
- Hova megyünk, Tom? – kérdeztem zavartan.
- Vissza a szobáinkba. Átöltözöl valami csinosabb ruhába, én is felveszek valami mást, és elmegyünk bulizni – már bent álltunk a liftben, mikor ezeket mondta.
- Nem hiszem, hogy…
- Figyelj, itt vagyunk New Yorkban – nézett le rám egy féloldalas mosollyal. – Miért ülnénk a szobáinkban, ha élvezhetjük is az életet?
- És te ezt pont velem akarod élvezni?
- Keresve sem találhatnék rá alkalmasabbat! – hűha, Tom Felton, nem is sejted mekkora veszélyben vagy most! Rávigyorogtam, és bólintottam.

Hát, Tom talált egy olyan helyet, ami megfelelt mindkettőnknek – meglehetősen azonos volt az ízlésünk, ahogy megfigyeltem. A zene ismerős volt, a hely tele emberekkel, mi mégis találtunk magunknak két szabad széket a félkör alakú pult szélénél, s leülve iszogatni kezdtünk.

Tom megértette, hogy jelenleg nem nagyon tudnék hazavágós piákat inni – még mindig élénken élt bennem a legutolsó piálásom -, így felajánlotta, hogy majd ő rendel nekem italt.

Nos, ezek mind hosszú, vékony poharakban voltak, élénkpiros színűek, és nagyon finomak. Egyik sem lehetett több két és fél decinél, és bár volt benne alkohol, mégsem volt annyira erős, elnyomta az eper vagy a málna édes íze.

Nem mondom, hogy nem volt furcsa, hiszen évek óta néztem őt a képernyőn, de valahogy már hozzászoktam ahhoz, hogy híres embereket ismerek meg. Szőke haja most kicsit kócos volt, ahogy mesélés közben jónéhányszor végigszántott rajta ujjaival, nyakában egy vékony ezüstlánc lógott, amit kissé láttatni engedett a nem teljesen végiggombolt kék inge.

Viszont, amin meglepődtem, hogy milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én már annyi mindent elmeséltem magamról. És egyáltalán nem úgy hatott rám, ahogyan azt a liftben gondoltam. Tetszett, mint pasi, de most sokkal többet ért az, hogy velem van, mint egy haver.

Megtudtam, hogy jelenleg nincs senkije, és nem is szeretne maga mellé senkit, valamint hogy bár nagyon szereti a Harry Potter világát, örül, hogy kicsit mást is játszhat Draco Malfoyon kívül. Igazi barátai annyira nincsenek, de nagyon jóban vannak a kollégáival a forgatásról, velük szokott általában lenni, ha kicsit elszabadul a munkától. A szülei nem örültek annyira, hogy ilyen hirtelen eljött Angliából, de azért támogatták… és azt is megtudtam, hogy tetszett neki a könyvem.

Az alatt a pár óra alatt, amíg ott ültünk három pasi is megkörnyékezett engem. Először kissé zavarba jöttem a nyílt közeledéstől, de azért szépen elhajtottam az illetőt. Nem mondom, hogy nem volt helyes, csak most egy időre elegem volt a pasikból, akik így közeledtek felém. A másodikat már nagyobb magabiztossággal fogadtam, és küldtem el, a harmadikat pedig Tom koptatta le – elég volt hozzá egy pillantása.

- A fene se gondolta volna, hogy… hát, hogy ennyire meggyőző tudsz lenni – mondtam neki vigyorogva az utcán. Halkan felnevetett, jókedve most is határtalan volt.
- Nem nézted volna ki belőlem?
- Hát végül is, ha belegondolok, hogy Dracót is el tudod játszani, nem kellett volna meglepődnöm a… hm, kisugárzásodon.
- Köszönöm, igyekszik az ember! – vicceskedve meghajolt kissé. – De elértem, amit akartam.
- Hm? – kérdőn néztem fel rá.
- Szerettem volna, ha látod, hogy nem dőlt össze a világ – lesunytam a fejemet, és meglepetten pislogtam. – Vannak mások is rajtuk kívül, csak talán… talán túl sokáig csak közöttük voltál.
- Lehet… és köszönöm! – mosolyogtam végül fel rá, mire csak egy jókedvű pillantást kaptam. Érdekes egy pasi, meg kell hagyni!
- Mondd csak, el tudnád mondani, hogy mit szeretsz benne? – kérdezte, mikor már újra a szállodában sétáltunk a szobáink felé, s én tökéletesen tudtam, kire gondolt.
- Hát… - megálltam az ajtóm előtt, nekidőltem, és elgondolkodva néztem fel a kék szemekbe. A sötétbarna tekintetét, a hangját, a mosolyát, ahogyan megy, ahogy mutogat, miközben beszél, az önfeledt nevetését, ahogy igazgatja a sapkát a fején, ahogy reggel a fürdőben halkan dúdol. – Mindent.
- Hű, hát… ez eléggé… - kereste a szavakat.
- Félelmetes? Megdöbbentő? Őrültség? – soroltam a jelzőket, mire elmosolyodott.
- Határozott. Határozottat akartam mondani. Nem mindenki szeret egy emberben mindent. Pláne nem, ha már annyira ismeri az illetőt, mint te őt.
- Igen, lehet… - nem volt könnyű hallani a szavait, mert a szívem fájt. Mike eljegyezte Fannit, elveszi feleségül, és… - De egyben rémisztő is.
- Úgy gondolod, hogy… hát, hogy nem fogsz mást szeretni, igaz? – kissé meghökkentem, mert még húsz éves sem volt, mégis olyan kristálytisztán látta a dolgokat.
- Szeretni… hm, hát szeretni mást is tudnék… Szerettem Chestert is, sőt, még most is szeretem, mert attól, hogy ő… szakított velem, az érzés még nem múlik el. Furcsa, igazán összezavarodok néha… Szeretem a barátaimat, ahogyan a barátokat szokás. Bradet, Ryut, Phoenixet, Robot, Joe-t satöbbi… Szeretem Chestert, ami… hát olyan… több mint a barátság, de kevesebb, mint az, amit Mike iránt érzek. Talán az nem is szerelem. Sokszor gondoltam arra, hogy én szerelmes vagyok Chezbe, és az, amit Mike iránt érzek, az valami… valami, amire nem találok szavakat. Egyszerűen leírhatatlan – Tom kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám, de közben még halványan mosolygott.
- Szenvedni fogsz miattuk még jó sokáig.
- Ühüm… - nem akartam sírni, de elszorult a torkom, és a szemem égni kezdett.
- Nem akartam elrontani az estéd ezzel, sajnálom!
- Ugyan, te vittél színt bele! – mosolyogtam rá bánatosan.
- Az biztos, hogy fájni fog, de… nem leszel egyedül, ezt ne feledd! Ott vannak a barátaid. Meg hát itt leszek én is még egy darabig, hozzám is bátran jöhetsz majd, amikor csak akarsz.
- Köszönöm! – megöleltük egymást, Tom pedig továbbindult a folyosón.
- Léni! – szólt még utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba. Felé fordultam és kérdőn pillantottam rá. – Én köszönöm! – felnevettem, ahogy körbeintett a kezével, és bólintottam.

Tom Felton vicces pasi volt. Az elkövetkező három napot együtt töltöttük. Együtt mentünk a megbeszélésekre, együtt ettünk, buliztunk és nevettünk. Mellette már majdnem teljesen rendben éreztem magam. Azok a kék szemek mindig szeretetettel csillogtak rám, én pedig hálás voltam azért, hogy kereste a társaságomat, és nem hagyott egyedül.

Jártuk New York utcáit, boltjait, múzeumjait, kávézóit, éttermeit és klubjait. Jeff foglalkozott a színészekkel, én csak azt kértem, hogy a másik két főszereplőnél azért szóljon, ha lenne valaki.

A negyedik napon végre a kezembe vettem a telefonom, és rászántam magam egy beszélgetésre – Tom hathatós közbenjárásával, mivel addig mondogatta, amíg kötélnek nem álltam.

- Szia!
- Szia… - mindketten hallgattunk néhány pillanatig. Nem tudtam, ő épp mit csinálhat, de én Tomot figyeltem, aki kint állt az erkélyén, és cigizett, míg én a kanapén ülve telefonáltam. Rátámaszkodott a korlátra, és lefelé kémlelt a szálloda udvarára.
- Én tényleg…
- Ne, Evelin, ne kezdjük el! Megkaptam az üzeneted, és felfogtam elsőre is.
- Értem… akkor… most… mi… szóval Chester azóta nem…
- Menj el hozzá, és legyél vele!
- Micsoda?
- Nem szólok bele az életetekbe. Nem is tehetném, és nem is akarok. Legyél vele boldog, csak ez számít.
- Miért? Úgy értem, hogy-hogy most… ilyen hirtelen… - hallottam a hangján, hogy össze volt zavarodva. Hát még én!
- Mindig új dolgokat tanulok az élettől – tekintetem összekapcsolódott Toméval, aki most megfordulva engem tanulmányozott. – Jól vagyok, és jól is leszek. Még két hétig leszek itt körülbelül. Lux el akart jönni, de közbejött neki valami, de azért megvagyok… aztán majd hazamegyek, és beszélünk, rendben?
- Jó, és… köszönöm!
- Ne köszönd! – hiába, azért nem tudtam teljesen kedves és elnéző lenni. – Csak élj! Szia!
- Szia, Léni!

Még néhány percig csak néztem magam elé, Tom pedig kint cigizett, aztán mikor már úgy éreztem, hogy ha felállok, akkor nem csuklanak össze alattam a lábaim, a fürdőbe sétáltam. Megnyitottam a csapot, levettem a temérdek karkötőmet, és a csuklómra hideg vizet engedtem. Sebes volt, még mindig piros, de már egy fokkal jobban nézett ki, mint négy nappal ezelőtt.

- Léni? – Tom pislogott befelé az ajtóból, s tekintetünk találkozott a tükörben. – JJ hívott, azt mondta, megtalálta a te Josh-odat. Lent vár az étteremben, megyünk?
- Persze, mehetünk – gyorsan megtöröltem a kezem, visszavettem a karkötőket, majd Tommal karöltve a lift felé indultunk.

Igazán kíváncsi voltam, kit talált Jeff. Volt egy megérzésem, mert ahogyan Colinnak Tomot képzeltem el, úgy természetesen megvolt a fejemben Josh is. De hogy JJ meg tudta-e szerezni nekem azt a valakit, abban nem voltam biztos. Az maga lenne a megtestesült álom, az fix!

Annyira izgultam, hogy belekapaszkodtam Tom hátán az ingébe, ő pedig csak elvigyorodott. Szerintem látta az arcomon, hogy menten elájulok, így nem tett semmilyen megjegyzést.

Az étteremben sokan voltak, tekintve, hogy ebédidő volt, így eltartott egy kis ideig, mire kiszúrtuk JJ-t egy asztalnál. És nem volt egyedül. Nekünk háttal egy férfi foglalt helyet, és csak a tarkóját láthattam belőle; a rövid, barna hajat, az edzett vállakat a sötét ingbe bújtatva.

- Uram Isten! – nyöszörögtem halkan, mire Tom közelebb hajolt hozzám, én meg a fülébe suttogtam, mert már közel jártunk hozzájuk. – Ez ő? Ez ő! Szerinted?
- Hm, hát… Igen, szerintem ő az – értett velem egyet, én pedig, ha lehet, csak még idegesebb lettem.
- Nem hiszem el, ennyit már nem bírok el – Tom felnevetett, az asztalnál ülők pedig felénk fordultak.

Ott, abban a pillanatban belenéztem a leglehetetlenebbül kék szempárba a világon, és egyetlen pillanatra elállt a lélegzetem. Az a tipikus helyes pasi volt, akitől a legtöbb nőnek szívritmuszavara támad, amikor meglátja, és menten össze akar esni. Én is így éreztem, pedig igyekeztem magam összeszedni, hiszen mégiscsak én vagyok itt a… nem is tudom kicsoda, de azért na! Viszont, mikor elmosolyodott… Hívjatok mentőt, mert meghalok! Egyetlen mosoly volt a világon, ami hasonlóan hatott rám, ez most mégis más volt. Mike távol volt tőlem, és amikor rá gondoltam akaratlanul is mellé képzeltem Fannit. Ez pedig nem tett jót sem nekem, sem az érzéseimnek vele kapcsolatban. Itt és most viszont csak ez a kék szempár volt, és az a mosoly. Azok az ajkak!

- Srácok, örülök, hogy ideértetek! Hadd mutassam be őket – állt fel Jeff és miután a kékszemű félisten is felállt, bemutatott bennünket egymásnak. – Ő itt Heléna Hunyadi, a mi csodás szerzőnk, ő pedig Tom Felton, aki Colint játssza majd. Srácok, ő Chris Pine, aki ma eljött a válogatásra Josh szerepére.
- Sziasztok, örülök a találkozásnak! – mondta, kezet fogott Tommal, aztán velem is. – Heléna, el kell mondanom, hogy nagyon tetszett a könyved, igazán zseniális.
- Köszönöm, ez kedves tőled – viszonoztam a mosolyt. Nekem meg te tetszel, úgy, ahogy vagy!

Nem tudtam magamhoz térni, csak fogtuk a másik kezét, és mosolyogtunk.
Hát erre határozottan nem számítottam, ez már tényleg több, mint amit remélhettem. Meg kell majd kérnem Tomot, hogy csípjen belém, nem álmodok-e!?

A hetedik

4. Numb

Rose szemszöge:

Ha eddig nem voltam érzéketlen a világ és az emberek felé, akkor most valóban az lettem. Nem azért, mert egyszer, régebben valaki kihasználta, hogy gyenge voltam, s így uralkodott felettem; azért mert valaki olyan használta ki a szeretetemet, akiben én magam is megbíztam, és akiért a világ végére is elmentem volna.

Nem kergettem vágyálmokat, és nem éltem soha egy tündérmesében. Pont én? Ugyan…

Éppen ezért, legalább ezt az egy dolgot tudhattad volna…

Nem vágtam senki fejéhez semmit, nem néztem dühösen, nem csikorgattam a fogamat bosszúra szomjazva minden percben. Nem. Csak a szívemet próbáltam összerakni újra, hogy legalább egy kicsit megint önmagam lehessek. Nos, legalábbis az-az elcseszett önmagam, aki voltam, miután eljöttem otthonról.

Fel sem fogtam, hogy míg sikerült letépnem magamról a mások által rám aggatott láncokat, most önként vettem fel őket – más fajtákat, s ezek már sokkal erősebbek voltak, sokkal inkább az elevenembe vágtak.

Eleinte megfontoltan követtem minden lépését, vártam. Akkor még olyan voltam, mint azelőtt, hogy megadtam volna magam az akaratának. Csendes, nyugodt s főleg kedves Rosalie Bennington, ahogyan mindig.

Később kezdtem rájönni, hogy mindaz, ami történt egy hiba volt. Sokáig nem értettem pontosan, hogy miért, de láttam Rajta és a viselkedésén, hogy hibaként kezeli a dolgot. Engem.

Aztán próbáltam úgy viselkedni, mint ahogyan a többi, átlagos lány tenné. Próbáltam gyűlölni, de nem ment, a szívem továbbra is ragaszkodott ahhoz a lehetetlenül erős szeretethez, amit éreztem iránta. Hogy szerelem volt-e? Nem hiszem, legalább is nem vagyok benne biztos. Gondoltam rá, hogy kiszúrok Vele, ahol csak tudok, de akkor a bandával is kiszúrtam volna, meg hát ugye ott volt az a lehetetlen érzés.

Mindezt követte az, amiről már elmélkedtem, hogy érzéketlenné váltam. Egyszerűen nem értettem a változás miértjét. Nem értettem, hogyan lehet az, hogy rám kiabál, amikor dühös, és hogy ha valamit véletlenül elszúrok, akkor reményvesztetten csóválja a fejét, és azt mondja, csalódott bennem. Ezt valahogy már nem tudtam elviselni, így idő közben, valahol, valamikor elvesztem a felszín alatt. Megváltoztam, átváltoztam valaki olyanná, akivé talán már az első nagy tragédiámnál válnom kellett volna. Könnyebb volt így.

Érzéketlenné váltam.

- Nem tudom, miért akartad annyira eljátszani a lányt a klipben… de mindenesetre jó lett – mondta Joe, miközben a Numb videóját néztük mindannyian.
- Hát nem rossz… - summázta Mike, én pedig megforgattam a szemem. – Majd, ha már a rajongók is látták, és tetszett nekik, akkor leszek nyugodt.
- Biztosan tetszeni fog nekik, hiszen az én lányom van benne! – mosolygott rám büszkén Chester, én pedig igyekeztem hasonlóan görbíteni az ajkamat.

Felálltam, és minden szó nélkül elvonultam a szobámba. Nem igazán érdekelt, hogy Mike mit gondolt, mert volt nekem egy tervem ezzel az egésszel. Annak, hogy a lányt én játszottam, aki kereste a helyét a világban, és hogy a végén még arról is lekésett, hogy a bandával legyen, jó oka volt. Az ok pedig nyilvánosságra fog kerülni két nap múlva, mikor egy hivatalos összejövetelen debütál majd a videó.

Hanyatt vágtam magam az ágyamon, és a plafont bámulva igyekeztem nem arra az éjszakára gondolni, ami életem legszebbje volt, és mégis a legrosszabb. Azóta, mióta lefeküdtem Mike-kal minden megváltozott. Reggelre nem találtam magam mellett, és utána meglepően átnézett rajtam, pár hét múlva pedig ellenségesen kezdett fellépni ellenem. Pedig semmi rosszat nem tettem – már, ha az nem számít rossznak, hogy őt szerettem igazán először életemben, tiszta szívemből, testem minden sejtjével azon a végzetes éjszakán.

Néha, nagyon ritkán, látom rajta, hogy nem érti, miért vagyok ilyen. Hogy miért nem szólok már vissza, miért vonom meg a vállam ahelyett, hogy kimondanám a véleményem. Ilyenkor legszívesebben ráüvöltenék, hogy nem látod, hogy megfojtasz; túl szorosan tartasz, félve, hogy elveszted az irányítást? De nem teszem, csendben maradok, és megadom magam az akaratának. Hiszen már csak idő kérdése… két nap.

- Eltűntél – a hangját bárhol, bármikor felismertem volna. Mostanra elértem, hogy ha belépett abba a helyiségbe, ahol én voltam, nem gyorsult fel a szívverésem, és nem pirultam el. Nem, ellenkezőleg. Minden megjelenése jeges áradatot zúdított végig az ereimen, és a gyomrom összefacsarodott.
- És? – összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, de nem fordultam felé.
- Mi az, hogy és? Meg akartam beszélni veletek az interjúkat.
- Chesterrel lakok együtt, ha valami nem világos, majd megkérdezem tőle.
- Nem tetszik, hogy ilyen… - leült az ágyam szélére, és én végre ránéztem. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor láttam rajta, hogy nem tetszik neki a felállás. – Ilyen semmilyen vagy.
- Nem értem, miről beszélsz – belenéztem a barna szemekbe, s valahol mélyen legbelül arra vártam, hogy kimondja, amit vártam már évek óta.
- Hagyjuk… - legyintett, s újra mérges tekintettel kiviharzott a szobámból.

Nagyot sóhajtottam, és újra a plafont kezdtem bámulni. Most komolyan nem értem ezt a pasit. Egyszerre szeretem őt, és nem érzek iránta semmit. Ez hogy lehet? Tulajdonképpen akkor magamat nem értem, nem? Oké, a nők nem hogy bonyolultak, de hülyék is, ez már biztos! De mégis mire gondolhatnék, ha egyszer olyan irracionálisan viselkedik velem azóta, mióta… azóta.

- Egyszerűen csak annyit kértem, hogy festesd valamilyen normális színűre a hajad… ez nem hiszem, hogy olyan nagy valami lenne! – morgott, miközben rám sem nézve a hangfalat szerelgette a garázs hideg kövén ücsörögve.
- Egyszerűen nem értem, mi bajod a hajammal – tudtam volna mondani, hogy bezzeg akkor éjjel semmi bajod nem volt vele. Sőt, egyenesen szépnek neveztél, porcelánbabának, és úgy néztél rám, mintha a legféltettebb kincsed lennék. – Túl sokszor cseszegetsz mostanság amiatt, hogyan nézek ki.
- Mindannyian igyekszünk kissé… huh, hát visszafogottabbak lenni, és…
- Már úgy érted, te és apa – szúrtam közbe gonoszan, és élvezettel figyeltem, ahogy elsápadt és ajkait vonallá préselte. Azóta, hogy lefeküdtünk, nem beszélt velem a dologról, de azt már megfigyeltem, hogy szabályosan megretten, amikor az ő környezetében apának hívom Chestert. Fél tőle és azt hiszem, joggal, bár nem hiszem, hogy Chez komolyan is bántaná. Egyszerűen attól tart, hogy haragudni fog rá. És akire Chester Bennington haragszik…
- Ja, úgy. Szóval örülnék, ha te is kicsit… nos, hétköznapibb lennél.
- Minden lehetek, csak hétköznapi nem, Shinoda – felálltam a ládáról, amin ültem, és hátat fordítva neki az ajtó felé sétáltam. Megint éreztem azt a jeges valamit magamban, amit mindig, mikor elutasít, irányít, vagy kritizál; és hát nem hiába szólítottam a vezetéknevén. Utálta, mert ezzel éreztettem vele, hogy semmit sem jelent nekem, amit mond.
- Bennington, még nem fejeztem be! – úh, ez meg nekem fájt, bár én kezdtem. Elhúztam a számat, miközben kinyitottam az ajtót.
- Szerintem viszont igen – valójában egyikünk sem tudta, miért, de folyton ezt csináltuk. Legalábbis reméltem, hogy úgy, ahogy én, ő sincs tisztában azzal, miért vagyunk egymással ennyire kíméletlenek. Habár azt ő kezdte. Úgy kezelt, mintha nem érdekelném, mintha nem szerettük volna egymást azon az éjszakán szenvedélyesen, mindent kockára téve.

Az emlékek hatására keserűen elmosolyodtam. Mennyire fájt akkoriban, hogy folyton-folyvást a megjelenésemen köszörülte a nyelvét! Le akart korlátozni, megváltoztatni az ő ízlésére, habár nem is foglalkozott velem igazán.

„Ne ugorj be a nézők közé! Ne húzz túl rövid szoknyát! Ne nyilatkozz semmit, amit előtte nem beszéltél meg velem!”

Nagyot sóhajtottam. Mike már az elején is nehezebben fogadott el engem, hiszen ők csupán egy énekest kerestek, és hát kettőt kaptak. Ráadásul eléggé fiatal is voltam, és hát ő meg bizalmatlan. Mindennek ellenére hamar hozzászokott a gondolathoz, hogy én is a része legyek a zenekarnak, és úgy találta, hogy még haszna is lesz belőlem a bandának. Nos, nem hiába értünk el olyan sikereket, amilyeneket elértünk, és ezt mindenki tudja. Ezzel viszont, hogy mi ketten akkor éjjel megtettük azt, amire előtte talán álmainkban sem mertünk gondolni, megváltozott minden. Valahol megértettem őt, hiszen komoly gondok lehetnének ebből. Nos, azok is vannak, bár nem éppen olyan formában, ahogyan arra számítottam volna. Mert oké, hogy baj lehetett volna, ha utána rájövünk, hogy ez mégsem volt jó ötlet, és mondjuk összeveszünk. De nálunk még ez sem történt meg, s már úgy gondolom, jobb is lett volna, ha ordítunk, mindenféle hülyeséget a másik fejéhez vágunk, és megharagszunk egymásra. Minden jobb lenne, mint ami most van. A némaság, az értelmetlen dühkitörései és az én érzéketlenségem.

Elmélázva csavargattam az ujjamon a Linkin Parkos fehérarany gyűrűmet, amilyen egyedül csak nekem volt a világon. Ilyen legalábbis biztosan. Pontosan azt az éjszakát követő napon kaptam, mikor Mike és én… Chester lepett meg vele, és soha nem láttam még olyan izgatottnak, mint akkor, hogy vajon mit szólok az ajándékához. Sírtam. Kilencven százalékban a gyűrű és a meghatottság miatt, tíz százalékban Mike miatt, mivel aznap egész nap került, és rám sem nézett. Nos, a helyzet mondjuk azóta sem lett olyan sokkal jobb, sőt…
Sohasem vettem le ezt a gyűrűt, és most csak bámultam, és bámultam. Ennek jelentése van számomra, és a banda számára is. Tudják, hogy ragaszkodom ehhez, mivel Chester húzta a száját anno, mikor én is a derekamra akartam tetováltatni a zenekar nevét, ahogy rajta is ott volt. Azt mondta, várjak még vele kicsit, míg idősebb leszek. Sosem mondta meg, hogy mit csináljak, vagy mit ne csináljak, de adott egyfajta útmutatást. Én pedig várok, ahogyan kérte, és addig is ezt a gyűrűt viselem. Nos, két napig még biztosan.

- Jöhetek? – Chez dugta be a fejét az ajtórésen, én pedig bólintottam. – Megint balhéztatok? – leült az ágyam szélére, ugyanoda, ahova Mike is nemrég.
- Ő balhézott, nem én – megvontam a vállamat, majd figyeltem a boldog kis mosolyt az apám arcán, ahogyan a gyűrűm felé nyúlt, és végighúzta rajta az ujját.
- Nem tudom mit kéne veletek kezdenem. Érzem, hogy ez már így nagyon nem jó. Nem tudom, miért vagytok ilyenek egymással. Rob először azt gondolta, hogy talán Mike félti a… hát úgymond a vezető pozícióját…
- Sosem akartam a helyét a bandában – szabadkoztam rögtön, mire ő lefeküdt mellém, s fejét az enyémnek nyomta, én pedig fájdalmasan elmosolyodtam a koppanás után.
- Tudom, hiszen te védted őt a leghevesebben. Sőt, te voltál az egyetlen, aki abban a pillanatban reagálni tudott.
- Na, igen, szóval nem értem Robot.
- Csak találgatunk.
- Nincs különösebb oka – hazudtam. – Csak vannak dolgok, amiben nem értünk egyet.
- Megváltoztál – egyik lábát átvetette a derekamon, majd feltérdelt fölöttem, és kutakodó tekintettel nézett le rám. Idegesen félrenéztem, és megcsóváltam a fejemet.
- Nem tudom, mire célzol.
- Dehogynem – vágta rá halkan, mégis határozottan. Visszanéztem a sötét szempárba, és hagytam, hogy megpróbáljon olvasni az enyémből. Néhány perc múlva felsóhajtott, majd szomorúan elmosolyodott. – Nem kényszerítelek arra, hogy elmondd a valódi okát, ahogyan Mike-ot sem kényszerítettem rá, és nem is fogom. De remélem, hogy rendbe tudjátok hozni a dolgokat.

Megpaskolta a vállamat, miközben lekászálódott az ágyról, és kiment a szobából, halkan behúzva maga után az ajtót. Már nem lehet rendbe hozni – gondoltam magamban, és egy pillanatra éreztem, ahogyan lehullott rólam az a jéghideg közönyösség, és összeszorult a szívem. Egyedül Chestert sajnáltam, mert ő szenvedni fog attól, ami lesz, amit tenni készülök. Mégsem fordulhatok vissza. Azt akarom, hogy megtanulják, hogy nem vagyok a bábjuk – nem vagyok Mike bábja. Nem fogom a hajamat olyanra festeni, amilyet ő akar, nem fogok máshogy öltözködni, viselkedni, vagy sminkelni. Mert bár eddig is elengedtem a fülem mellett az ilyesfajta megjegyzéseit, elegem lett. Ha már olyan szépen átalakultam egy Jégkirálynővé, akkor hadd csináljam rendesen!

Felkeltem, és kedvetlenül végignéztem a szobámon. Minden olyan volt, amilyennek szerettem volna, minden az én ízlésemet tükrözte. A szürke és a fehér uralta a legjobban a szobát, de erőteljes vörös szín is megjelent – idézve a hajam színét.

Hát ez nem lesz egyszerű menet – gondoltam. Odaléptem a polcokhoz és jó alaposan megnéztem a képeket rajta. Újra emlékek tömege árasztott el, viszont ahelyett, hogy a szívem fájdalmasan felsajdult volna, csak fásultságot és azt a jeges közönyt éreztem.

Brad hatalmas vigyorral az arcán sétált felém a stégen, én pedig már éreztem, hogy ma nem kellett volna felkelnem. Valahogy láttam a szemében, és abban a vigyorban, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

- Mondanom sem kell, ugye, hogy jól énekeltél ma?
- Nem, persze, tudom én azt magamtól is – mosolyogtam rá, miközben szememmel kerestem a menekülésre való utat. Ami nem volt. A stég nem volt kellően széles ahhoz, hogy el tudjak mellette futni.
- Helyes, hát akkor ünnepeljünk! – széttárta karjait, nekem pedig éppen annyi időm volt, hogy a telefonomat kidobjam a zsebemből, s máris éreztem az erős férfitestet az enyémnek nyomódni, aztán már csak a hideg víz ölelése volt.

Brad még egy pillanatig lenyomta a fejemet a tengerben, aztán nevetve felrántott a felszínre. A stégen immáron a többiek is ott álltak, és ahogy kisöpörtem a szememből nedves tincseimet, egy fényképezőgép villanása vakított el, aztán máris öt csobbanás után ők is csatlakoztak.

És ez csak egy emlék volt a sok közül. Tétován megsimogattam a többi keretbe foglalt képet is – volt, amelyiken mind ott voltunk, a legtöbb Chesterrel volt közös, de volt kettő olyan is, amin Mike és én ugyanabba a mikrofonba énekeltünk a színpadon.

Egy teljes percig engedtem, hogy a fájdalom ellepje a szívemet, majd újra megacéloztam magam, és az ürességen kívül mást nem éreztem – nem akartam mást érezni.

Mike szemszöge:

Rose ismét lusta mosolyt villantott Robra, aki valamilyen viccel szórakoztatta éppen, én pedig megint csak árgus szemekkel figyeltem a vörös hajú démon minden mozdulatát. Gyűlöltem őt, amennyire csak tőlem tellett – és mégsem.
Próbáltam minden mozzanatomba belesulykolni, mekkora hibát követtem el azon az éjszakán, és igyekeztem éreztetni Rose-zal is, hogy ne is reménykedjen folytatásban. Először úgy terveztem, hogy szemtől szemben megmondom neki, hogy hiba volt, és próbáljuk meg elfelejteni, de azon a napon adta neki Chester a gyűrűt. Azt a gyűrűt, ami Rose világát jelentette – minket, s nekem akkor leesett, hogy egyáltalán nem lesz lehetséges a barátságos mosolygás egy olyan bensőséges éjszaka után. Azóta mindenre odafigyelek, és még magamat is meglepve ugrok minden szavára és tettére. Muszáj ezt csinálnom… másképp nem bírnám ki.

Azok az ajkak, az a csillogó kék tekintet, a lusta mosoly, a halk sóhajainak hangja, a bőrének érintése és illata, testének melege és nedvessége – kísértetként térnek vissza az emlékek, én pedig minden ilyen alkalommal csak még dühösebb leszek.

Rövid, fekete nadrágot, és egy fehér trikót viselt, amin apró ezüstszínű pöttyök voltak – túl rövid az a nadrág, és túlságosan is feszült a mellén az a trikó!

Már éppen mordultam volna rá, hogy mi a francért nem bírt legalább most az egyszer normálisan felöltözni, de váratlanul ő lépett elém, bennem pedig megakadt a szó.

- Ne kezdd el, kérlek! – mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam, a körülöttünk nyüzsgő emberek nem.
- Csak nem tudom felfogni, miért nem hallgatsz rám!
- Én hallgatok. A stúdióban. A többi pedig nem a te dolgod, nem igaz?
- Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy így visszafeleselj nekem? – kérdeztem vissza, s abban a pillanatban úgy éreztem, saját magamat fogom megfojtani, hiszen régen pont ezt értékeltem benne annyira; hogy nem hagyta magát irányítani.
- Nos… - azok a cseresznyepiros ajkak lassú, kissé gunyoros mosolyra húzódtak. – Majd meglátjuk, hogy milyen fiatal vagyok egyes dolgokhoz. Bár tudod, arra már rájöhettél volna, hogy az életemet meghatározó dolgokról én magam döntök. És ebben szerves része van a testemnek, az öltözködésemnek, a hajamnak és mindennek. Ha nem tetszik, ne nézz rám!
- Rosalie! – sziszegtem fenyegetően, bár legbelül úgy éreztem, szétfeszít a kettősség. Szerettem volna felpofozni, amiért engedetlen, ám sosem lennék képes bántani egy nőt sem, főleg nem őt; és szerettem volna megcsókolni, és újra átélni azt a gyönyört, amit akkor éjjel.
- Mike, ne húzd fel magad! Minden megoldódik, ígérem!

Végigsimított a mellkasomon, s még pólón keresztül is úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém, a bőröm égett a keze nyomán. Azóta először ért hozzám így, ilyen gyengéden, vagy nem is tudom, hogy… A színpadon sokszor átöleltük egymás vállát, mikor búcsúztunk a közönségtől, gyakran simult össze a testünk, ha közel kerültünk egymáshoz gitározás és éneklés közben, de az más volt. Ez most olyan volt… mintha el akarna csábítani, viszont ennek ellent mondott az, hogy elfordult tőlem, és Chesterhez sétálva halkan beszélgetni kezdtek, többet felém sem pillantva.

Gyűlölöm őt! Jobban, mint bárki mást – mindazért, amit érzek miatta és iránta.

A Numb videójának premierjét egy bevásárlóközpontban rendezték meg nekünk. Hatalmas központi tere volt, ahol egy nagy kivetítőn lehet majd megnézni a videót. Mi ott fogunk ülni előtte, és miután lement a vetítés, válaszolunk a kérdésekre. Rengeteg ember eljött, valóságos tömeg volt, és hát sok újságíró, nem csak rajongók.

Mikor eljött a kezdés ideje szépen felsorakoztunk, s úgy vonultunk be, hogy Rose ülhessen középen – végülis heten voltunk. A rajongók sikongattak, a nevünket kiabálták, és boldogok voltak. Ez volt az a siker, amiről bár álmodtam, remélni nem is mertem, hogy egyszer valóra válhat.

A menedzserünk köszöntötte a jelen lévőket, szólt néhány szót az album, és a zenekar sikereiről, majd lecsitítva a lelkes közönséget, elindította a felvételt.

Mi is kissé oldalra fordultunk, hogy láthassuk a klipet, egyedül Rose volt az, aki mereven ült, egyenes háttal, és semleges tekintettel nézegette a tömeget. Nem igazán foglalkoztam vele, inkább a felvételre és a hangokra figyeltem – ráértem ezért később is idegeskedni, bár reméltem, hogy az interjú közben normálisan fog viselkedni.

Mikor az utolsó kép is elsötétült, őrült visongás vette kezdetét. Mindenki extázisban sikoltott és beszélt egyszerre, látszólag nagyon is tetszett nekik az, amit alkottunk. Most már láttam, hogy Rose alakítása is elnyerte a tetszésüket. Elmosolyodtam, mert ez jókora megnyugvást jelentett számomra, s Rosalie-ra pillantottam. Viszont amit láttam az arcán, az megrémített. Most először nem dühös voltam, vagy csalódott, esetleg csendben mérgelődve vágyakozó, hanem döbbent és ijedt. Rosalie arca ugyanis egy valamit tükrözött: a nagy semmit. Azt gondoltam, hogy el fog érzékenyülni, hogy sírva fog fakadni ettől a határtalan szeretettől, amit az emberektől kapunk, ő viszont még csak egy mosolyt sem eresztett meg, s jeges tekintetét a távolba szegezte.

Chesternek is feltűnt a dolog, mert oldalba bökte, és közelebb hajolt hozzá, s annak ellenére, hogy Chez mellettem ült, s mellette pedig Rose, nem értettem mit mondott neki. Csupán láthattam, ahogy Rosalie lassan, s egyetlen lusta mozdulattal nemet intett a fejével. Chester gondterhelten visszadőlt a helyére, és néhány pillanatig az asztal lapját bámulta előttünk, majd erőltetetten felmosolygott az emberekre.

Richard – a menedzserünk – intett a tömegnek, s az lassan elhalkult. Következhettek a kérdések.
Azonnal kezek emelkedtek a magasba az újságírók között, és mindegyik szuggesztíven nézett Rickre, hogy őt válassza először.

- Ha nem bánod, Rick, előbb szeretnék szólni néhány szót – hallhattuk Rose hangját a mikrofonban, mire mindenki némán meredt rá. – Köszönöm! Nos, először is szeretném kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik ma eljöttek ide, és azoknak is köszönöm, akik a tévé előtt ülnek és figyelnek bennünket. Nagyon jó érzés, hogy ennyire szerettek minket – kisebb moraj futott végig a tömegen, néhány tapsszó is felzendült, de Rose folytatta. Ezt nem beszéltük meg, halvány gőzünk sem volt róla, hogy mit akar mondani. – Évekkel ezelőtt, mikor csatlakoztam a zenekarhoz, ez jelentette nekem a menekülést, és az új életemet. Rengeteg sok dolgot köszönhetek a srácoknak, főleg Chesternek, aki apám helyett apám volt. Most, hogy elmúltam tizennyolc éves, minden megváltozik. Nos, valójában már sokkal előbb megváltozott minden – futólag rám pillantott, én pedig lélegzet visszafojtva vártam. Rémesen rossz érzésem volt a szavaitól, és úgy éreztem, hogy összenyomódik a mellkasom a mázsás súly alatt, amit a tekintete aggatott rám. – Nem állt szándékomban híres embernek lenni, nem akartam sztárrá válni, mégis megkaptam mindent, amit csak lehetett. Amikor beléptem a zenekarba, tizenöt voltam, és a mai napig nem bántam meg a döntésemet. Nem csak egy szeszélyes tinédzser voltam, aki meggondolatlanul beleugrott egy elköteleződésbe. Mindannyian tudjátok, akik most figyeltek engem, hogy a banda volt a mindenem. Viszont történtek velem olyan dolgok, amikkel nem számoltam, és amikkel nem tudok mihez kezdeni… - nagyot sóhajtott, s felemelte a kezét, amiben a mikrofont tartotta, majd ujjáról lehúzta a Linkin Parkos gyűrűt, és letette az asztalra. – A Numb volt az utolsó az albumon. Az utolsó dal és az utolsó videó is, így most megteszem, amire már egy ideje készültem… Elhagyom a zenekart, kilépek – egy pillanatra halotti csend lett, talán még levegőt sem vett senki, én biztosan nem. – Köszönök mindent!

Azzal letette a mikrofont, felállt, és nem nézve senkire, elindult a kijárat felé. Sietősen lépett a tömeg felé, ami engedelmesen nyitott neki utat, habár voltak páran, akik hangosan megkérdezték tőle: miért?

Chester hangos csikorgással hátrarúgta a székét, és felpattant, viszont nem ment Rose után, csak fájdalmasan, kicsit dühösen bámulta távolodó alakját. S mikor kilépett az ajtón, és végleg eltűnt a szemünk elől, mindenki egy emberként fordult felénk. A kérdések csak úgy özönlöttek, bár nem értettünk szinte egyet sem, mert mindenki egyszerre beszélt.

A hetes szám minden kultúrában megjelenik. Jelenthet jót is, rosszat is, attól függ, honnan nézzük.

Egyszer megkérdeztem magamtól, hogyan tekintsek Rosalie-ra, aki a hetedik volt köztünk. Nos, a kérdésemre megkaptam a választ.

Semmi sem maradt. Semmit sem éreztem ott ülve, és hallgatva a zaklatott és érdeklődő kérdéseket.

Érzéketlenné váltam, téged sem érezlek… Soha többé.