The Catalyst - Chapter 8.

8. Destruction

Reed egy újabb rókacsaláddal látta el a fürdőszobámat. Felsóhajtottam. Megmondtam neki, hogy én nem takarítok fel utána. Nem azért, mert nem akartam, csak képtelen lennék rá, tutira én is kidobnám a taccsot. Egy hete voltam itthon, és épp készültem meglátogatni Christ a forgatásán, hogy elmondjam neki, mit érzek. Na Reed ez alatt az egy hét alatt többet ivott, mint egész ismertségünk során. Mint kiderült, Zach felhívta… és megint összevesztek.

-          Azt hiszem… - lépett ki a fürdőből, és leült mellém a falnál a földre -, sikerült kihánynom az epémet is.

-          Az agyadat kéne kiadnod magadból, és akkor talán képződne helyette egy normálisabb. Tudod, mint a gyíkoknál a farkuk visszanövesztése.

-          Úr Isten, ne beszélj nekem a farkam elvesztéséről! – nyögött fel keservesen.

-          Mutathatnál egy kis karakterfejlődést!

-          Megint helyettem írtál? – fátyolos tekintete kereste az enyémet, mintha fel is fogná, amit mondok, de ugyanakkor fogalma se lenne róla, hogy hol van.

-          Igen, de nem erre gondoltam. Komolyan, már hónapok óta itt sírsz, mint egy tizenhárom éves kislány, pedig az ok, amiért szétmentetek, az te voltál. Huszonkilenc éves vagy, Reed, basszus… - kék tekintetével bűntudatosan bámult el mellettem. – Komolyan, az egy dolog, hogy az ember elveszít valakit, hogy nélküle kell folytatnia, és ezt megszenvedi. De amit te leművelsz szenvedés címszó alatt, az már több, mint amit bárki valaha képzelt volna rólad!

-          De én…

-          Nem, itt nincs de! Te vagy a kiskirály a szakmában, mindened megvan, amit csak akarsz. Ne szólj közbe! – nyomtam a tenyerem a szája elé, mielőtt még belekezdhetett volna a siránkozásba. – Zach nincs veled, ez igaz. Nem akar veled lenni, és ezt már hosszú-hosszú hónapok óta tudjuk. Ideje lenne, hogy ne vedelj ennyit, hogy ne rókázd tele a házam összes fürdőszobáját, meg ne fetrengj szánalmasan az előkertemben se.

-          A hátsó kertben voltam – mormogja szomorúan.

-          Én nagyon sajnálom, Reed! Komolyan! – szegény, tényleg nagyon szánalmasan néz ki így szétcsúszva, a szívem szakad meg érte. De végre talpra kellene állnia.

-          Tudom. Te beszélted rá, hogy hívjon fel.

-          Legalábbis megpróbáltam. Nem tudtam, hogy fel is fog hívni, nem tűnt túl… lelkesnek az ötletem hallatán.

-          Úgy érzem… - nyelt egy nagyot és szemeiben könnyek homályossága tűnt fel. Őszintén megdöbbentett, még sosem láttam ennyire megsebzettnek. Eddig mindig csak mondta a magáét, hogy hiányzik neki Zach satöbbi. De még sosem volt ennyire nyitott könyv előttem. – Úgy érzem, hogy ebből nem tudok… hogy innen már nem tudok felállni, Hel. Sosem voltam szerelmes, és tudom, hogy ez megint rinyálásnak hangzik, de most őszintén, fáradt és kimerült, darabokra tört, de teljesen biztos szívvel mondhatom neked, hogy ez túl sok volt. Ha van egy perc, amikor azt érzem, hogy igen, fel akarok állni innen, akkor is van rá száz másik, amikor reménytelennek érzem ezt. És az esetek kilencvenkilenc százalékában nem is akarok jobban lenni, mert… nem is tudnék.

Ültem az utolsó megmaradt igazi barátom mellett a hideg járólapon, néztem szomorú arcát, és nem tudtam neki vígasztalást hozni. Bármennyire is legyek jó író, nem tudtam olyat kitalálni, ami segíthetett volna rajta, a szavak cserbenhagytak.

Reed arcáról legördültek az első könnycseppek, és legbelül sajnáltam őt, de ugyanakkor óriási megkönnyebbülést is éreztem, hogy nekem helyrejönnek lassan a dolgaim. Rettentő rossz barát voltam abban a percben, de látva Reed nyomorúságát, csak az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy évek munkájával ugyan, de végre össeszedtem magam és úton voltam a boldogságom felé.

-          Csak ne csinálj semmi butaságot, amíg nem leszek itt, oké?! – öleltem át a vállát, ő pedig, mint egy bábu, úgy dőlt nekem.

-          Ne kössem fel magam a kinti fák egyikére, míg te a herceged karjaiban leszel? – szavai pofonként csattantak az arcomon, annyira nagyon egyértelmű volt, amit mondott, pontosabban, amire célzott. Reed sosem beszélt nekem ilyen dolgokról, mivel tudta, hogy egyszer már voltam közel ahhoz, amire most ő is utalt. Most realizálódott csak bennem igazán, hogy Reed valójában mennyire mélyen is van.

-          Ne! Csak… kérlek, ne! – alig tudtam kisajtolni magamból ezt a pár szót. Nehéz volt, mert sok mindenkit vesztettem már el, rengeteg barát távolodott el tőlem, a szerelmeim is sokszor csaptak már be, és Shiorit ténylegesen is el kellett engednem. Reeddel ez nem eshet meg, nem akarom, hogy ne legyen az életem része.

-          Pff, Helena, ez még tőled is nagyon… érzelgős! – a szavai bár viccesek lehettek volna, de nem voltak azok, hála az ürességnek a szemében, amivel rám nézett.

-          Reed, komolyan mondom! Nem akarlak elveszíteni azért, mert valaki, aki lehet, hogy meg sem érdemel téged…

-          Hűha, hát ennyire kétségbe ejtettelek? – vágott közbe egy csúfos, torz mosollyal. -  Hogy Zachet állítod be inkább a rosszfiúnak, holott mindig is kimondtad, hogy én csesztem el? Alig két perce is.

-          Miért baj az, hogy ki akarom verni a fejedből az öngyilkos gondolatokat, ha kell, bármilyen eszközzel?!

-          Hozz talán hozzá egy baseball ütőt! – kelt fel mellőlem, és bizonytalan léptekkel a lépcső felé indult.

-          Hová mész? – siettem utána, megfogtam a karját. Az kell még csak, hogy leessen innen.

-          Haza. Nincs szükségem rád, Hel… Ma nincs!

-          Jó, de…

-          Jól leszek, na! – fordult szembe velem hevesen és egy kemény puszit nyomott a homlokomra. – Hívj fel, ha visszajöttél!

-          Rendben. Vigyázz magadra! – a válasza csak mormogásként jutott el hozzám, mert már a bejárón sietett a kapu felé.

Egyáltalán nem nyugtatott meg a sebtében elhadart ígéretével. Reedet nagyon céltudatos, erős és nem kicsit szemtelen és arrogáns férfinek ismertem meg néhány éve, viszont az a pasi, aki most lépett ki az utcára egyáltalán nem hasonlított hozzá. Az írás abszolút nem érdekelte már, lassan hónapok óta vittem az ő karaktereinek a sorsát is, ami egyáltalán nem volt biztos, hogy jól sül majd el, mivel nem voltam velük szemben igazságos, szemben az enyémekkel. A Zach elvesztése utáni időszakában még megértettem, hogy kicsapong, sőt, talán akkor volt igazán önmaga, hiszen ugyanúgy pasizott, mint előtte, és lazának de elégedettnek tűnt. Nagyobbat nem is tévedhettem volna vele kapcsolatban, és ahogy az idő haladt előre a dolog nemhogy jobb lett volna, de egyenesen a katasztrófa, a tragédia felé hajlott.

Jobb megoldás híján kénytelen voltam felhívni Mr Bennettet. Reed olyan volt a szüleivel kapcsolatban, mintha hullámvasúton ülne. Egyszer nem akarta őket látni sem, főleg a pénzüket nem, máskor meg Bentleyket vetetett magának velük csak úgy szórakozásból. Nem tudtam, hogy éppen most hogy állnak, de ha valaki helyre tudta rántani őt, akkor az bizony az apja volt. Nem sokszor találkoztam eddig vele, de amolyan sármos, hidegvérű ragadozó volt, ami mondjuk nem is volt épp hátrányára az ingatlanpiacon. Szerte a világon voltak villái, hotelei, még luxushajói is. Majdnem olyan volt, mint a Hiltonok, csak kevésbé paparazzibarát. Elsősorben üzletember volt, aztán családapa és férj, valahol ezek után jöhettek a menő partik és bulik.

Másnap délelőtt, míg a LAX-ra taxiztam, akkor ejtettem meg a hívást, ami egyáltalán nem volt olyan nyögvenyelős, mint elsőre gondoltam. Habár a téma egyértelműen borzasztó volt, mégis újdonságként köszöntöttem Mr Charles Bennett kissé beszédesebb oldalát. Megtudtam, hogy Reed nem először volt ilyen helyzetben, habár az öngyilkosság gondolata még nem merült fel soha, de elmesélte, hogy tizenkilenc éves korában komoly drogfüggő volt, még elvonóra is vitték. Háromszor. Csodálkozott, hogy most a fia megelégedett csak a piával.

Nem mondhatnám, hogy az úton Vancouverbe nem Reeden járt az eszem, viszont az izgatottság kicsit elnyomta az aggodalmamat, mert még mindig bennem volt, ami tegnap is, hogy hála az égnek, hogy nekem ott lesz Chris. Vele az oldalamon könnyebb lesz Reedet is összekaparni, még ha Chris Zach barátja is.

Amúgy is… szinte már sóvárogtam utána, a csókja, az ölelése, a teste után. Hogy szerethessem és hogy érezzem megint, ahogy ő is szeret.

Ezerszer elképzeltem, milyen lesz, hogy mit kéne neki mondanom. Még az is eszembe jutott, hogy ha lehetne, megcsinálnám azt az esőben táncolós dolgot, amit ő nekem még akkor régen, de végül ezt elvetettem. Az akkor a mi stábunk volt, a mi filmünk stúdiója, de most nem így volt, nehéz lett volna, és amúgy is meglepetés lesz a megjelenésem. Alig vártam gyönyörű kék szemeinek meglepett csillogását, mikor meglát.

Persze az egészet nem tudtam volna rendesen megoldani, ha nem szólok Chris menedzserének, aki segített, hogy mikor hol forgatnak, de megígérte, hogy nem mondja el neki.

Mikor végül eljutottam abba a pillanatba, hogy megláttam őt, lenyűgözőbb volt, mint arra emlékeztem, vagy mint ahogy elképzeltem. Sötétkék öltöny volt rajta, a haja tökéletesen fésülve, és amúgy is, az egész férfiről sugárzott, hogy mennyire jóképű… jó kiállású, ahogy a nagymamám mondaná.

A meglepettség azonnal megjelent az arcán, én pedig olyan nagyon boldognak éreztem magam, ahogy összeakadt a pillantásunk. Valamiféle irodahelyiség díszletei között álltunk, egy nővel beszélt a forgatókönyvről, amit a kezében tartott. Kellett pár pillanat, míg feldolgozta a látványomat, ez tisztán kivehető volt a tekintetéből. Meglepetést okoztam neki, és örültem, hogy sikerült. Alig vártam, hogy elmondhassam végre, hogy miért jöttem.

Lassan lépett felém, óvatosan, mintha nem akarna elijeszteni. Egy rémült állat felé szokás így közeledni. Elmosolyodtam rajta, és kissé lazítottam a tartásomon. Észre sem vettem, hogy eddig ennyire ideges voltam.

-          Hel!? - a nevem a szájából, mint a legszebb szó a világon.

-          Szia… – valahogy el kellett kezdenem. Most éreztem csak, hogy lehet, le kellett volna írnom, mit akarok mondani.

-          Én nem… nem is számítottam rád – jelent meg halvány hitetlenkedő mosoly az arcán.

-          Tudom… szerettem volna, ha meglepetés lesz.

-          Hát az lett – nevetett fel zavartan. Volt valami furcsa, feszült tónus a hangjában, amit nem tudtam hova tenni. – Mi szél hozott?

-          Én… - kissé zavarba jöttem, mert rajtunk kívül még csomóan voltak a teremben, habár hagytak nekünk bizonyos teret, de azért mégis. – Van valami… - átsuhant az agyamon, hogy talán a forgatás után kellene neki elmondanom, amikor ténylegesen kettesben lehetünk, de már nagyon kikívánkozott belőlem a vallomás. – Szóval… röviden és tömören, annyi lenne, hogy szakítottam Mike-kal. Mert… nem őt akarom magam mellett tudni a hátralévő életemben, hanem téged. Te vagy az, akit tiszta szívemből szeretek.

-          Léni… - ez már nem a legszebb szóra hajazott, inkább egy elkeseredett sóhajra. – Röviden és tömören… - kék pillantása kerülte az enyémet. Nem olyan szándékosan és nyíltan, mert rám-rámpillantott, de azért mégis. – Én azt hiszem, hogy ezzel elkéstél, mert… van valaki, akivel… randizunk és… eléggé kedvelem.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elállt a lélegzetem és most nagyon nem jó értelemben. Ő a padlót fixírózta, én meg próbáltam keresni a szemkontaktust. Az egész annyira nem volt helyénvaló, nem így kellett volna történnie!

-          De én azt hittem… - nem tudtam befejezni. Azt mondta, kivárja, hogy akarjam a csókját. És én hittem a szavának, mégis csalódnom kellett.

-          Elmentél a turnéra – nézett fel rám végül kissé tartózkodón, mintha az a kettőnk között kialakult bizalom és meghittség már nem létezne többet. Mintha ő és én nem lennénk többé ’mi’. – Döntöttél, és én is döntöttem.

Erre mit kellene mondania az embernek? Mert engem megint cserbenhagytak a szavak, egyszerűen csak néztem rá, a gyomrom picire zsugorodott össze, a torkom szinte összeforrt.

Azt hiszem, egyszerűen csak hátat fordítottam neki egyetlen szó nélkül, és gyorsan elsiettem, de igazából már csak a taxiban tértem magamhoz. Nem emlékeztem rá pontosan, mikor és hogyan jutottam el ide, csak arra lettem figyelmes, hogy a sofőr a dugóra panaszkodik a repülőtér felé vezető úton.

Mint egy robot, szinte úgy kértem magamnak egy jegyet a következő gépre, ami ment LA-be, és úgy ültem az egyik széken, míg vártam, mintha minden erőm kiszállt volna a testemből. Valószínűleg így is volt.

Sosem jutott eszembe, hogy mi van, ha Chris már nem vár rám, hogy mi történik majd, ha azt mondja, amit mondott ma. Pedig ha belegondolok, teljesen logikus volt. Várt rám, megígérte, de nem azt, hogy a sírig nőtlen lesz miattam. Eltelt több mint egy hónap azóta, hogy majdnem megcsókoltam a fotózás után, mégis mit vártam?

Habár teljesen megértettem, hogy összejött valakivel, mégis a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A tudat, hogy valaki mással megy vacsorázni, hogy mást ölel és csókol, hogy majd másnak mondja, hogy szereti. Semmi az égvilágon nem volt olyan fontos most az életemben, mint hogy visszakapjam őt, és a bukás lehetőségére nem gondoltam.

Nem olyan érzés volt, mint mikor Chester szakított velem, vagy mikor Mike megkérte Fanni kezét, sőt ahhoz sem hasonlított, mikor Chris mondta ki a végszót köztünk két hónapja. Őt teljesen másképp szerettem (és szeretem most is), mint ahogyan az előtte lévő férfiakat. Chester csak a pasim volt, habár az árulása akkor baromira fájt, Mike-ról mindig is szerettem volna azt hinni, hogy a nagy őm, de Chrisnél most tényleg, száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő az. Hogy vele élhetem le az életem, vele alapítok majd családot. A szerelmem iránta olyan lángoló, hogy ez most felemészt.

Ebben a pillanatban teljesen megértettem Reed szavait és tetteit. Ha ő is így érez, ahogy én, akkor a kétségbe esése, a padlón fetrengése teljesen normális reakciónak tűnt. Sőt, még kívántam is, hogy én is megtehessem végre, hogy ne egy emberekkel túlzsúfolt repülőtéren legyek, hanem a házam magányában és végre leroskadhassak a földre, hogy elmerüljek a bánatomban. Minden szó, amit vígaszképp Reednek mondtam az elmúlt hónapokban, közhelynek, elcsépelt frázisnak tűnt. Az is volt. Chris elvesztése minden eddigi mélypontomat meghaladta, olyannyira, hogy alig tudtam tartani magam, hogy ne kezdjek el zokogni mindenki előtt.

Még mindig tisztán emlékszem, milyen volt, mikor legelőször megpillantottam. A tiszta, kék tekintete, a szép mosolya. Azt gondoltam róla, hogy ő az én megváltásom a sok rossz után… és mint Megváltóm, végül porrá zúzott belül, rosszabb, nehezebb és fájdalmasabb érzéseket hagyva maga után, mint bárki előtte.

The Catalyst - Chapter 7.

7. Freedom

Nem igazán volt időm arra, hogy az életem szerelmi szakaszán gondolkodjak, mert az európai turné vészesen közeledett. Nem mintha nem lettem volna felvillanyozva tőle, hogy a srácokkal, és főleg hogy Mike társaságában utazgassak a világban és a koncerjeiken segédkezzem, de mégis a szívem leginkább maradt volna Los Angelesben.

Még az indulás pillanatában is a könyv miatt aggódtam. Reed nem igazán állt továbbra sem a helyzet magaslatán, ami kicsit bosszantott. Mit kicsit? Nagyon. Nem is anyagi okokból, hanem mert nem akartam elveszíteni a kiadó bizalmát. Könyvek tucatjait szerettem volna még kiadni életem során, rengeteg ötletem volt, és Reed nem volt épp segítőkész, pedig ez félig az ő „gyermeke” is volt.

Úton Berlinbe, a repülőn kiosontam a mosdóba, elővettem a telefonomat és tárcsáztam Zach számát. Fogalmam sem volt, hogy épp ráér-e, valami új sorozatot forgatott éppen.

- Szia Hel! – köszöntött pár csengés után.
- Szia, nem zavarlak? – nagy levegőket vettem, és megkapaszkodtam a mosdó szélében. Nem voltam túl boldog a szűk helyiségben, attól meg pláne nem, hogy a gép megrázkódott. Nem féltem a repüléstől, de ilyenkor azért megugrik az ember szívverése.
- Nem, épp ráérek. Mondd csak! Valami baj van?
- Hát… mondhatjuk bajnak is. Reedről lenne szó – vártam egy picit, hogy helyet hagyjak az esetleges tiltakozásának, de csak hümmögött egyet. – Nincs jól, és tudom, hogy magának köszönheti, de… nem tudál vele beszélni?
- Mégis miről, Helena? Most komolyan, nincs mit mondanom neki.
- Akkor hagyd, hogy ő beszéljen!
- Mégis miről?
- Bármiről. Akármiről, csak hívd el kávézni, vagy mittudomén.
- És attól neki jobb lesz?
- Zach… túl vagy Reeden? – ha így volt, nem lett volna értelme tovább győzködni.
- Megvagyok nélküle, fogalmazzunk így.
- De hiányzik. Talán léphetnél te. Tudod milyen egy fafejű – nagyot sóhajtott a vonal másik végén.
- Rendben, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
- Köszi! Ez már fél siker.
- És amúgy mi a helyzet?
- Épp egy repülőgép mosdójában kucorgok a kuka tetején ülve.
- Nagyon meghitt lehet. Telefonálsz a gépen?
- Ne mondd, hogy tőlem fogunk lezuhanni!
- Oké, nem mondom – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Figyelj… - tétováztam. Szerettem volna Chrisről kérdezni. – Beszéltél mostanában…
- Chrisszel? Úgy két hete, miért? – az nekem nem volt jó, hiszen az a majdnem csókunk alig egy hete volt.
- Csak… hiányzik…
- Hel! – mormogta figyelmeztetően a telefonba.
- Mondták már, hogy szexi hangod van? – próbáltam elütni a helyzet komolyságát.
- Persze, tudom. De mit akar az jelenteni, hogy hiányzik? – ebbe nem akartam belemenni. Nem lett volna elég idő elmagyarázni neki, és igazából szégyelltem is magam miatta. Mike barátnője voltam, vele bújtam ágyba, nem volt helyes, hogy Chrisről álmodoztam.
- Zach, sajnos mennem kell! Később majd beszélünk.
- Rendben – mindketten tudtuk, hogy az a később jóval később lesz, sokára, amikor már nem ég a pofám emiatt a beszélgetés miatt. Elköszöntünk és bontottam a vonalat.

A telefonkönyvben Chris számához lapoztam, rákattintottam a névjegyére. A címétől elkezdve volt mindenféle feljegyzés mellette. Az is ott volt, hogy éppen a ’This means war’ című filmet forgatja. Azt nem tudtam pontosan, hogy éppen hol van, mivel több forgatási helyszínt is említett, de elképzeltem, ahogy a menő, jóképű ügynök szerepébe bújik, hogy elcsábítsa Reese Witherspoon karakterét. Kissé dühösen meredtem a bejegyzésre, mert egyszerűen féltékeny voltam bárkire, aki vele volt ott. Mindenkire, mert én nem lehetettem. Egy pillanatra elképzeltem, milyen jó lenne, ha a forgatáson dolgoznék, mint mondjuk sminkes, és nap mint nap láthatnám és beszélhetnék vele. Aztán feleszméltem az álomból, mert a valóság a 3A székben várt, Mike személyében. A helyzet az volt, hogy Mike nem változott, csak én. Már nem volt elég, amit ő adni tudott, de ezt a világért sem vallottam volna be senkinek, főleg nem neki. Adnom kell egy esélyt magunknak, ha már ennyit vártunk… vártam, mert ő ugye boldog volt nélkülem is. De végül is, én is az voltam. Chrisszel az voltam. Ő volt a megváltás.
Végül kiléptem a névjegyből, nem volt merszem felhívni. Mégis mit mondhattam volna neki? „Szia, hiányzol, bár épp Mike-kal tartok Európába…” – hülyeség.

Mike még a gépen is dolgozott, a laptopján, fülessel a fején nyomkodott valamit. Hiába dolgoztam már vele évek óta, a mai napig nem értettem ezt a bonyolult módszert, ahogyan ő zenét szerzett. Mikor leültem mellé, kaptam egy csókot. Gyors volt és nélkülözött mindenféle érzelmet. Chris sosem csókolt így, vele mindig éreztem, hogy szeret. Nem csak egy semmitmondó érintést akart, még akkor sem, ha éppen sietett valahová.

Az első koncert után Berlinben, egy szép szállodai szobában ücsörögtem. Egyedül. Mike átment Phoenixhez megbeszélni valamit a holnapi koncerthez. Végiggondoltam, hogy a zenekar tagjaival régen mennyire jóban voltam, de mostanra egyszerűen csak nem volt a társaságuk kellemes. Phoenix kutyáját még én neveztem el, Joe régen beszámolt a szerelmi életéről, Chester meg Chester volt. Mára azonban ezek a kapcsolatok elhalványultak, és nem láttam reményt a javulásra. Joe tulajdonképpen Shiori halála óta utál, Chester meg mostanában fura, nem beszél velem, Phoenix meg még mindig fúj rám Amber miatt. Mintha mindenki szaros élete rajtam múlna!

- Oké, most már pihenhetünk – lépett be a szobába Mike, összecsapva a tenyerét. Elfeküdt mellettem az ágyon, ujjai cirógatni kezdték a hátamat. Kissé felé fordultam ültömben, és lenéztem rá.
- Mi lesz Kimmel? – fogalmam sincs, hogy jutott eszembe pont most, de jobb téma hiányában ez is megteszi.
- Mi lenne? – vont vállat. – Semmi. Ne foglalkozz vele!
- Oké – bólintottam, de a hozzáállása egyáltalán nem tetszett. Néhány hete még ő is zabos volt miatta. Az egész úgy bűzlött, ahogy volt.
- Gyere, menjünk fürdeni, aztán aludjunk! – megfogta a kezem, és a fürdőbe húzott.

A turné során Linzben voltam a legközelebb a szülőföldemhez, a régi otthonomhoz, és mivel a lelkemben dúló háború is eléggé megviselt, megkértem Mike-ot, hogy nélkülözzenek pár napra, hogy hazamehessek. Nem volt ellene kifogása, bár ha lett volna, akkor is elmentem volna.

Repülővel és busszal mentem haza, hosszú órákat utaztam Magyarország délnyugati része felé, volt időm kitalálni, mit is szeretnék csinálni. Mivel a családomat ezer éve nem láttam már, így egyértelmű volt, hogy végig otthon töltöm majd az időt. Anyáéknak meglepetés volt az érkezésem, a munkahelyén leptem meg. Könnybe lábadt a szeme, amikor beléptem az irodájába, amitől azonnal rossz érzésem lett. Nagyon elhanyagoltam őket, pedig Chris sokszor mondta, hogy jöjjünk el.

Három teljes napig voltunk a házunkban, az udvarból ki se tettem a lábam. Itt nőttem fel, sosem éltem azelőtt máshol, de most úgy éreztem, hogy a szobák, a tárgyak már nem emlékeznek rám, minden egy kicsit idegen volt. Éjszaka a régi ágyamban fekve a sötétbe bámultam, és azon gondolkoztam, hogyan lehet az, hogy megvan minden, amire vágytam: Mike, gyönyörű ház Los Angelesben, remek munka a bandánál, pénz és a könyveim, mégis… boldogtalan voltam. Az, amit szeptember elején éreztem, az a röpke, felemelő, szinte megrészegítő boldogság mintha nem is létezett volna. Mintha egy másik életben örültem volna annyira annak, hogy végre Mike-kal lehetek.

Tekintve, hogy a születésnapom volt az utolsó napom otthon, anyuék sütöttek-főztek, és pár rokonunk is átjött. A bátyáim tették ki a nagy részét a dolognak, mivel már mindegyiknek legalább két gyereke volt. Hármat nem is ismertem közülük, és még a vér szerinti tesómmal is csak úgy beszélgettünk, mintha csupán ismerősök lennénk. Rájöttem, hogy igazából már mindenki hozzászokott, hogy távol vagyok, hogy nem igazán számítok közeli családtagnak. Nem tudom, nekik ez mennyi időbe telt, de én észre sem vettem, hogy egyre kevésbé hiányoztak. Persze mindig beszéltünk, de a távolság átalakította azt a régi, szoros kapcsolatot köztünk.

Fanni is átjött, és hosszú évek óta először nem volt kínos egymás társaságában lennünk. Tekintve, hogy huszonhat lettem, és felnőttem, és igazából már ő sem volt épp hátulgombolós a maga huszonnégy évével, az egész csak normálisnak tűnt. Két nő voltunk, akiknek ugyanaz a pasi tetszett, de ebben már nem volt semmi bosszantó vagy bántó. Ő elfogadta, hogy együtt vagyunk, én elfogadtam, hogy ők együtt voltak.
Könnyű lett volna elmondani neki, hogy mit érzek, hogy mit gondolok, hogy a legnagyobb háborút vívom magamban életem során, de mégis tudtam, hogy a kapcsolatunk sosem lesz már olyan bensőséges, mint annak idején.

A búcsú mindettől függetlenül nehéz volt a szüleimtől, a testvéreimtől és a mamámtól, mert mindannyian sejtettük, hogy csak jövőre találkozunk legközelebb. Furcsa érzés, ha az embernek a családja már nem igazán mindennapos dolog az életében.

Hamburgban csatlakoztam újra a csapathoz, a koncert helyszínére mentem azonnal. Volt pár dolog, amit ellenőriztem, bár igazából nélkülem is ugyanolyan jól folyt minden a medrében, ahogyan akkor, ha itt lettem volna. Magamban felhorkantam azon, hogy a munkám igazából nem is fontos, csak egy névleges valami.
Az öltöző felé lépkedve próbáltam magam meggyőzni, hogy ez butaság, hogy igenis értékes tagja vagyok a csapatnak, egy nagy csapatnak ugyan, de akkor is. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy későn vettem észre a szőke hajú nőt előttem, és sikeresen nekiütköztem. Automatikusan kértem elnézést, de arra nem számítottam, hogy akibe belebotlottam, az Kim volt. Az öltözőben. Ahol rajta kívül csak Mike volt bent, éppen öltözött. Önkéntelenül is beugrott az a régi, wellingtoni éjszaka, amikor láttam őket együtt egy majdnem ugyanilyen öltözőben.
Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mit kéne gondolnom, de Mike megelőzött.

- Ez nem az, aminek látszik!
- Miért, szerinted minek látszik? – inkább rá szegeztem a pillantásom, mert Kimtől komolyan a hányinger kerülgetett, amióta csak megismertem.
- Csak beszélgettünk.
- Ha nem jöttél volna… - mormolta mellőlem Kim. Ribanc.
- Miről?
- Arról, hogy… tudod. Hogy ne piszkáljon téged.
- Piszkáljon? Hát neked az, amit mondott Fanninak, az piszkálódásnak tűnik?
- Kim, magunkra hagynál?! – pilantott rá nyomatékosan, mire ő nagy páváskodva kivonult, és ketten maradtunk.
- Hogy került ide?
- Repülővel.
- Mike!
- Hogy érted, hogy hogy került ide? – gombolta be gyorsan az ingét, egy ideges mozdulattal eltűrte a haját a szeme elől.
- Úgy, ahogy kérdeztem! Nem szokott elmászkálni a koncertetekre, pláne nem Európába, pláne nem az öltözőbe!
- Hát most eljött.
- Te hívtad ide?
- Igen, de csak miattad! Te akartad, hogy legyen elintézve.
- És miattam van a rúzsa a szádon?
- Én… - a szájához kapott, hogy letörölje.
- Nem, nincs ott – mosolyodtam el szomorúan. – De már tudom, hogy megcsókoltad! Sosem tudtál neki ellenállni, hm?
- Csak egy baráti puszi volt! Egyébként meg miért kell így csőbe húznod? Ez nagyon nem illik hozzád!
- Felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki csendben hagyta, hogy kötélen rángasd!
- Nem rángatlak! Szeretlek, csak…
- Csak?
- Nézd, sajnálom! Nem kellett volna csókolóznom vele, de… tényleg sajnálom! Azt akarom, hogy működjön a kapcsolatunk!

Nem volt több az egész két pillanatnál, amíg álltunk egymással szemben csendesen. Nem voltam benne biztos, hogy igazat mond-e, de nem is érdekelt. Tudtam, mit akarok, és az nem az volt, hogy Mike oldalán repkedjek a világban, elhanyagolva a saját életem, és az övét éljem. És biztosan nem az, hogy örök életemben aggódnom kelljen a hűségét illetően. Abban a percben ott és akkor, szinte felnevettem, hogy annyit kínoztam magam az elmúlt hónapban azért, mert Chris emléke fontosabb volt minden másnál. Már nem éreztem magam többé árulónak és rossznak.

- Én viszont nem akarom – a válaszom őszintén meglepte, de valahogy nem tudtam igazán sajnálni. Az évek során annyira szerettem, ő meg annyit bántott, hogy többé nem éreztem úgy, hogy tekintettel kellene lennem az érzéseire. Már ha ő képes volt egyáltalán igazi mély érzéseket táplálni irántam. Megvolt az esélye nálam, nagyon sokáig, de ez elmúlt. – Hazamegyek.
- És… ez mit jelent ránk nézve? – rosszul esett neki, de még rosszabb lenne egy ilyen kapcsolatban élnünk.
- Azt, hogy többé nem vagyunk egy pár – nem mondott erre semmit, én pedig nem akartam tovább maradni. – A turné nélkülem is lemegy, szóval… sok sikert!

Mindannak ellenére, hogy mindketten követtünk el hibákat, főleg ő, mégsem haragudtam rá. Közelebb léptem, és megöleltük egymást. Legalábbis én őt. Nem tűnt boldognak, talán tényleg szeretett, már ha a Kimmel való csókot leszámítjuk, én viszont nem szerettem őt viszont… nem szerettem már eléggé.

Odakint a tömeg hatalmas volt, mindenki várt a kezdésre, és a hangos zajban felnevettem kifelé menet. Szabad voltam és végre az én döntésemből, végre én alakítottam igazán a jelenemet és jövőmet. A táskámat kikértem a bejáratnál, és amíg vártam a taximra, felbámultam a hatalmas poszterre az aréna falán. A hűvös, október végi éjszakában percekig néztem a hat arcot, és már nem fájt egyikük eltávolodása sem. Még ha nem is lenne LA-ben senkim a világon, akkor sem lennék szomorú, mert öt év elteltével, teljesen elégedett és boldog voltam a döntésemmel, hogy végre végleg szakítottam Mike-kal és a Linkin Parkkal.