One Step Closer - Chapter 5

Sziasztok!
Jaj, megint egy szörnyű hétnek a végéhez közeledünk, de örülök, hogy már csütörtök van. És így ugye hozom is a friss fejezetet. Nagyon szépen köszönöm a 6 véleményt! Rettentően örültem neki! :)
Nem is húzom tovább az időt, remélem tetszeni fog a fejezet, és most is írtok nekem pár sort! :)
Jó olvasást!


5. Airplanes

Kótyagosan szálltam ki a kocsiból este fél hétkor, és imádkoztam, hogy ne találjak egy olyan e-mailt se, amiben Mike lemondja az utat, mert ma nem jelentem meg időben. Anya támogatott oldalról, pedig mondtam neki, hogy menni azért még tudok. Lassan felmásztam – szó szerint! – az emeletre, és beereszkedtem a kényelmes fotelembe. Bekapcsoltam a gépet, aztán vártam, hogy betöltsön. Elvileg Fanni is jön nem sokára, legalábbis anya telefonjáról szóltam neki, hogy hazafelé jövünk.

A fejem még zúgott, a tarkóm rettentően fájt, és levegőt is nehezen vettem, szúrt az oldalam. Mondhatom nagyon jó voltam ma is! Gratulálok Heléna! – csóváltam a fejemet a saját hülyeségemen. Végre betöltött a gép, s nekem az volt az első, hogy felmentem msn-re, és míg a bejelentkezés tartott, fohászkodtam, hogy Mike még fent legyen. Ami valljuk be, nem volt valószínű, hiszen miért várt volna rám több, mint másfél órát? Azonban az őszinte mosoly ismét kiült az arcomra, ahogyan megláttam a nevét az ’online’ listában. Azonnal rákattintottam, majd most már nem törődve azzal, hogyan is nézhetek ki, elindítottam a webkamerás hívást.

- Szia! – köszöntem rá, mikor pár perccel később megláttam a kis ablakban. Éppen gitárral a kezében ült kicsit távolabb a géptől, és a szemöldökét összehúzva pengetett. Felnézett rám, elmosolyodott, majd nekitámasztotta a gitárt az asztal szélének, és közelebb húzta a székét. Most nem volt rajta sapka, és így már tökéletesen láthattam a barna szemeket, a rövid, tüsisre nyírt hajat és a szakállal keretezett állát is, amin most elgondolkodva végigsimított.
- Szia! Hát veled meg mi történt? – kérdezte, s ekkor láttam, ahogyan a lépcsőm aljában nyílik az ajtó, és társult hozzá Fanni köszönése, majd felrohant hozzám.
- Jézusom, mi van? Mit mondtak? Mid törött el? – zúdította rám a kérdéseit még azelőtt, hogy Mikenak válaszolhattam volna, és lecsüccsent a fotelem karfájára, aztán a kezembe nyomta az agyonkarcolódott telefonomat, amit ő halászott ki az árokból.
- Öhm… Mike ő itt Fanni, Fanni ő Mike! – mutogattam a képernyő és Fanni között. Csicsi vetett egy pillantást Mikera, intett neki, majd újra felém fordult. - Hazafelé jöttünk a mamámtól biciklivel – magyaráztam Mikenak – és valami elcseszett seggfej kinyitott előttem egy kocsiajtót, én meg már nem tudtam kikerülni, mert jöttek szemben is. Szóval a kórházban voltam, azért nem értem ide ötre. Vagy neked nyolcra…
- Ú, az nem lehetett kellemes – elhúzta a száját, és aranyosan fintorgott egyet.
- Hát nem volt az.
- Oké, de mit mondtak a kórházban? – kérdezte Fanni is most már angolul, hogy ne zárja ki Mike-ot sem a beszélgetésből.
- Megrepedt pár bordám, van jó néhány horzsolásom és enyhe agyrázkódást kaptam…
- Hát az agyad ennél már úgysem lehet károsultabb, szóval… - vigyorgott Fanni, mire lelöktem a fotel széléről, így a másik fotelbe huppant mellettem.
- Bunkó! – motyogtam, majd visszafordultam Mike felé. – Ilyen kedves emberekkel vagyok körülvéve! – ezen csak nevetett.
- Jól van na! – motyogta Fanni, majd elhelyezkedett a fotelben.
- Azért tudsz repülni, ugye? – jött a kérdés Mike felől.
- Persze, nincs gond. Csak eléggé fáj még, de remélem, hogy lassan majd jobb lesz.
- Az jó. Lefoglaltam a jegyet a te nevedre, és vasárnap reggeltől átveheted! – ismét papírok között kezdett kutatni, és ilyenkor pedig nagyon aranyos volt.
- Milyen helyes! – sóhajtotta magyarul Fanni, mire Mike felnézett a kamerába.
- Semmi! – ráztam meg a fejemet, majd mikor Mike visszafordult a papírjai felé, rávigyorogtam Fannira. Nagyon helyes volt, ez nem is volt kérdés!
- Na, átküldöm, amit ki kell nyomtatnod… - mondta, s rögtön meg is jelent egy dokumentum, amit el is fogadtam – és majd ott kérni fogják.
- Oké – bólintottam.
- Tőletek nem jön közvetlen járat LA-be, legalábbis én American Airlines járatot néztem, azt szeretem a legjobban. New Yorkban kell majd átszállnod – itt elhúztam a számat, amit ő is észrevett. – Nyugi, ki sem kell lépned a JFK-ről, ráadásul szerencséd van, mert Dave is ott lesz, ő is hazafelé jön majd…
- Dave? – kérdeztem vissza, bár sejtettem, hogy melyik Davet emlegeti nekem.
- Aha, Phoenix – bólogatott, amire én is bólintottam. – Olyan három és fél órát kell várnod, de legalább lesz társaságod.
- Ja, olyan, akit nem is ismer! – kotyogta közbe Fanni, de most nem haragudtam rá, mert a számból vette ki a szót. Mike felnézett, s nem engem, hanem Fannit figyelte, aki gondolom csak félig-meddig lehetett bent a képben.
- Dave jófej, nem lesz baj. Meg fogják találni a közös hangot, ebben biztos vagyok.
- Ha te mondod – Csicsi vállat vont, majd a telefonját kezdte nyomkodni. Erről eszembe jutott az én telefonom, ami cseppet tropára ment…
- Itt a link, megnézheted te is… A géped 16:40-kor indul 03:40-kor ér a JFK-re…
- Olyan furcsa, hogy elindulok innen délután, és tíz óra múlva csupán hajnali négy lesz ott… - motyogtam, mire Mike ismét megejtett egy édes mosolyt.
- Majd megszokod! – mosolygott rám - Aztán onnan 05:15-kor indultok tovább, és 10:25-re értek Los Angelesbe.
- Hű, Dave biztos roppant boldog lesz, ha hajnali fél háromra kirángatjuk a repülőtérre!
- Hidd el volt, hogy napokig nem is aludtunk. Ez meg se kottyan neki, és amúgy is kíváncsiak rád! – na ezt nem kellett volna mondania! Hirtelen összeugrott a gyomrom, mintha valaki beletalpalt volna, és elfogott a rosszullét.
- Egy perc! – hadartam, majd intettem Fanninak, hogy beszélgessen Mikekal, én meg rohantam a fürdőbe. Lecsúsztam a csempe mentén, és arcomat a kezeimbe temettem.

Basszus, beszélt nekik rólam? Mindenkinek? Nem csak a Linkin Park tagjainak, hanem a Fort Minornak is? Bár milyen buta vagyok! Hogyne beszélt volna? Hiszen együtt megyünk turnézni, csak tudniuk kell, hogy ki ez a csaj velük. Eddig nem féltem ettől, de most már nagyon. A gyomrom remegett, és a fejem rettentően fájt. Már nem csak a tarkóm, hanem az egész lüktetett.
Hát azért ők mégiscsak idősebbek nálam, legalábbis az LP-sek egy olyan hét évvel biztosan. Jézusom, mit fogok én ott csinálni? Mike nem fog ráérni velem foglalkozni, mikor elindulunk a turnéra vagy mire. Majd állok egyhelyben és ijedten pislogok.
Jaj, jól van Léna, szedd össze magad!

Az arcomba locsoltam egy kis hidegvizet, bár sosem szoktam ilyet csinálni. Reggel is langyos vízben mosakszom, mert utálom, amikor csípi a bőrömet a hidegvíz. Most viszont kifejezetten jól esett. Úgy tűnik, azzal, hogy megismertem Mike-ot sok új szokást veszek fel. Visszamentem a dolgozómba, ahol Fanni éppen körbehordozta a szobában a kis gépet, hogy Mike láthassa. Elmosolyodtam, ahogyan felállt, odament a nagyszekrényhez, kinyitotta és a rengeteg sulis jegyzetemet és könyveimet mutogatta Neki, és taglalta, hogy mennyire láma vagyok, hogy ennyit összegyűjtöttem.

- Miért, Mike is járt fősulira. Te is tanultál, nem? – kérdeztem, mikor leültem a földre Fanncs mellé, és Mikera néztem
- Hát… Azért nem ilyesmit. Mármint grafikusnak tanulni nagyban gyakorlat volt, nem csak elmélet…
- Mindig irigyeltem azokat, akik papírt és ceruzát fognak, és bármit le tudnak rajzolni… - merengtem el hangosan.
- Azért nem mindent, de igen… jó dolog – bólogatott, majd a telefonja csörgésére elnézett a kamerától. – Bocs, ezt fel kell vennem! – szabadkozott, majd elfordult, és beszélni kezdett valakivel. Nem zavarta, hogy mi is halljuk, bár nem nagyon akartam fülelni, így inkább a kezembe vettem az egyik Földtan könyvemet. Hármast kaptam belőle előző félévben. Akkor örültem neki, most viszont már jobb lett volna úgy visszagondolni, hogy jobb jegyet értem el, és tudok is valamit belőle.
- Na én megyek! Majd beszélünk! – pillantott rám Fanni. – Szia Mike!
- Szia! – elköszöntek egymástól, én pedig visszavittem a gépet az asztalra, és lehuppantam a fotelbe. Megmasszíroztam a halántékomat, majd rápillantottam Mikera.
- Nem kell aggódnod Léni! – mondta halkan, de egy édes mosoly ott ült az arcán. – Biztosan jól fogod magadat érezni, és nem hagylak sosem egyedül, megígérem! – ekkor kapott el először az-az érzés, hogy tudnám szeretni Őt. Ahogyan rám mosolygott, ahogyan néha-néha felnevetett, mind-mind olyan dolgok voltak, amikhez foghatót még sosem láttam, hiába néztem már meg egy csomó felvételt róla. Eddig eszembe se jutott úgy igazán, hogy mennyire tetszett nekem, mint férfi, mert olyan hihetetlen volt, hogy Ő meg akar engem ismerni. Lekötött az, hogy igyekezzek barátságos lenni vele.
- Köszi – szégyenlősen elmosolyodtam. A vizslató pillantás mintha a bensőmig hatolt volna. Valahogy a múltkor nem így éreztem, de most… Mi lesz így velem, ha ott leszek mellette? Ráadásul két hétig az Ő házában? Na jó, Ő csak barátkozni akar, szóval állj le!
- Léna! Gyere vacsorázni! – kiáltott fel anya.
- Léna? Így is szépen hangzik – újabb bók Tőle, én pedig éreztem, hogy elpirulok.
- Anya volt. Vacsi van – legyintettem.
- Már bocs, de szerintem rádfér egy kis kaja. Eléggé… semmilyen színed sincs, nem festesz valami jól.
- Hidd el, ha kihagynám a vacsorát, az csak a javamra válna!
- Ah, nők! – sóhajtotta, és megforgatta a szemét.
- Na jól van, Mike! – hördültem fel. – Majd megbeszéljük ezt, ha láttál élőben is!
- Úgy lesz! – vigyorgott. – Na menj, egyél a családoddal. Úgyis egy hónapig nem fogod őket látni!
- Oké. Akkor majd… - nem tudtam mit is mondjak.
- Vasárnap találkozunk! Nem tudom, hogy itthon leszek-e holnap, meg holnapután, de vasárnap kint foglak várni a LAX-on. Majd készítek egy nagy táblát a neveddel – nevetett.
- Hát az feltétlenül kell, mert egyrészt hátha nem ismerlek fel, másrészt hátha Dave sem talál meg a tömegben! – kuncogtam.
- Jó, hát akkor elmondom, hogy valószínűleg farmerben, valamilyen pólóban, és sapkában leszek.
- Én is ruhában leszek! – bólogattam.
- Na jó, biztosan megtaláljuk egymást! – vigyorgott.
- Biztosan! Akkor addig is, vigyázz magadra!
- Hát ez inkább rád kéne, hogy vonatkozzon!
- Vigyázni fogok!
- Helyes! Na szia! – aranyosan még integetett is.
- Szia!

Pár percig még ültem ott és mosolyogtam magamban. Mi történik velem? Ez nem lehet az én életem! Még most sem tudtam elhinni, hogy Mike tényleg engem választott, és hogy három nap múlva ott leszek nála. Találkozom vele, beszélgetünk személyesen is, ott fogok lakni nála.

El akartam kezdeni pakolni már most, de végül a fejfájásom meggyőzött róla, hogy a vacsi, egy zuhany után feküdjek be az ágyba. Bekapcsoltam a TV-t, és mesét kezdtem nézni, ahogyan minden este általában, ha nincs valami jó film. Az álom hamar elnyomott, és valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy még mindig megy a TV. Kómásan a távirányító után tapogatóztam, majd lekapcsoltam, és sötétség borult a szobára. Aludni azonban már nem tudtam, de valami más egészen lekötötte a figyelmemet. Elmegyek egy hónapra… Hogyan lesz friss a blogon?

Felpattantam, átmentem a dolgozóba, bekapcsoltam a gépemet, és írni kezdtem. Úgy éreztem, hogy a szavak eddig csak arra vártak, hogy végre előbújjanak a fejemben, és én leírjam őket. Tudtam, hogy négy fejezetet kell megírnom előre egy vagy két nap alatt, ami azért elég húzós dolog volt. Azonban úgy tűnt, hogy az ihlet kicsi angyala ott körözött fölöttem, mert csak mosakodni és felöltözni keltem fel egyszer, s estig megírtam előre öt fejezetet. Büszkén mosolyogva, és kissé fájós derékkal keltem fel a fotelből, és lementem, hogy végre ehessek is valamit.

Áthívtam Fannit, és elmagyaráztam neki, hogy mit hogyan tegyen fel és mikor. Mindent előre kikerestem: képeket, idézeteket. Attól még, hogy én lelépek nem kell az olvasóimnak szenvednie. Kiírtam egy kis közleménybe a blogra, hogy elutazom, de azért néha majd benézek chatre, és a kommenteket is elolvasom majd, és friss is lesz mindenképpen. Azt már nem mondtam meg, hogy hova és miért utazom el, az már az én dolgom volt… és Mike-é.

A péntekem ezzel el is ment, a szombatom pedig a pakolás jegyében telt. Fanni is segített, sőt, még az emeletet is kitakarítottuk. Miketól kaptam egy e-mailt, amiben a hogylétem felől érdeklődött, és megkérdezte azt is, hogy mit csináltam eddig. Leírtam neki, hogy pénteken írtam, ma meg pakoltam, és hogy rettentően várom már az utazást. Így is volt.

Megkértem Fanncsit, hogy aludjon nálam, de persze nem sok alvás lett a dologból. Túlságosan is izgatott voltam, így nem jött álom a szememre, és szerencsémre Fanni is kitartott velem. Filmeztünk, beszélgettünk, ahogyan azt mindig szoktuk. Jó volt, mivel egy hónapig az ő társaságát is nélkülöznöm kell majd, és ez kissé elszomorított. Nagyon szerettem őt, olyan volt, mintha tényleg a húgom lenne.

Már korán kipattantunk az ágyból. El sem akartam hinni, hogy eljött az utazás időpontja. A kicsi táskámban ezerszer ellenőriztem mindent, hátha valamit elfelejtek, de minden megvolt. Azért mekkora szerencse már, hogy útlevem is van, nem?
Délben indultunk fel Pestre, mert kellett azért kellett úgy két és fél óra, míg felértünk. Fanni és én hátul ültünk, de azért én sokszor behúzódtam középre, hogy előre hajoljak kicsit anyuékhoz, és sokat beszélgettünk. Legfőképpen arról, hogy jelentkezzek, amilyen gyakran csak tudok.

Még sosem jártam repülőtéren, így csak ámultam a sok ember miatt. Persze tudtam, hogy New Yorkban és LA-ben csak ennél sokkal többen lesznek. Átvettem a jegyemet, leadtuk a csomagjaimat, majd leültünk egy kicsit még. A búcsúzkodás nehézkesen ment, de azért inkább gyorsan letudtuk és felszálltam a gépre.

Mike egy nagyon jó helyet foglalt nekem, közvetlenül az ablak mellett. Nem volt első osztály – szerintem -, de valami különleges volt. Nem is fapados az tuti. Kicsit késve ugyan, de a gép megkezdte a felszállást, én pedig szorítottam a karfát, mint az állat. Sosem repültem még, és irtó furcsa volt. A gyomrom mintha összenyomódott volna egy pillanatra, de hamar hozzászoktam az emelkedéshez.

Még szerencse, hogy a kissé agyonkarcolódott telefonomon van repülős üzemmód is, így tudtam zenét hallgatni. Hoztak öt körül vacsorát is, ami sült csirke volt salátával. Nagyon finom volt, és a mellettem ülő nővel egészen jól el is beszélgettem közben. Ő üzleti útra indult az Államokba, így egy csomó mindenről tudott mesélni. Nem először utazott már.

Azért végigülni majdnem tizenegy órát nem semmi dolog! Legalább tízszer voltam kint a mosdóban, csak hogy megmozgassam a tagjaimat, és egy kis vizet locsolhassak az arcomba. Amúgy eléggé izgultam a találkozás miatt Phoenixszel, de már vártam is. Mert az legalább azt jelentené, hogy közelebb vagyok Mikehoz. És végül, jó tizenegy óra múlva – bár ki számolta? – megkezdtük a leszállást New Yorkban.

One Step Closer - Chapter 4

Sziasztok!
Meg is hoztam a negyedik fejezetet, remélem örültök majd neki. Itt már Mike is szerepel, úgyhogy már beindulnak a dolgok lassan. Köszönöm szépen annak az 5 embernek a komit, és a többieknek is a pipákat! Nagyon örültem nekik!
Jó olvasást!







4. „How you doin’ ya’all, my name is Mike”**

Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a kis fekete négyzet helyén megjelenjen Ő, és nem kellett csalódnom. Amint megpillantottam a szinte mozdulatlan alakot, elakadt a lélegzetem. Tényleg Ő az!
Épp nem rám figyelt – vagyis nem a monitorra -, hanem az asztalon kezdett matatni valamivel, így volt időm megfigyelni egy kicsit. Baseball sapkát viselt, így a szemei kicsit árnyékba kerültek, és egy fekete póló volt rajta, karján egy pár karpereccel. Nem tudom mi volt az, amit ennyire keresett, de látszólag nagyon belemerült a dologba. Tudtam, hogy nem biztos, hogy Ő már lát engem, hiszen a két gép tutira nem egyszerre tölt. Bár ha én látom Őt az már egy jó jel!
Szinte levegőt sem vettem, úgy figyeltem, de közben elgondolkoztam, hogy vajon én hogy nézhetek ki? Ha jól emlékeztem egy kék, vékonypántos felsőt vettem fel, és a hajam is nagyjából rendben lehet. Smink az ugyan nem volt rajtam, de reméltem hogy ez nem lesz gond, lenézni pedig nem tudtam magamra, mert minden figyelmemet elvonta Ő.
Eltelt úgy legalább két perc, hogy nézegettem, amint papírokat fog a kezébe, és gyorsan átfutja a sorokat rajtuk, meg, hogy belekortyol egy bögre – gondolom – kávéba. Mert olyan… Hű, ott olyan fél öt körül lehetett az idő. Mármint hajnali fél öt.
Kicsit megdöntöttem a laptopom képernyőjét, majd hátradőltem a fotelben. Csak néztem, és belegondoltam abba, hogy én most Őt nem úgy látom, mint a Linkin Park vagy a Fort Minor tagja, hanem mint Mike, egy egyszerű férfi. Most otthon volt a saját környezetében, a saját szobájában, a saját bögréjéből itta a gondolom általa készített kávét. Ezek a dolgok talán sok mindenkinek badarságnak tűnnek, mármint hogy engem ez köt le, és ezen ámulok, de nekem nagyon is fontos volt mindez.
Aztán kezdtem úgy érezni, hogy illetlenség így megnéznem, mintha csak kukkolnék, még akkor is, ha esetleg tudhatja, hogy valamikor csatlakozom hozzá, mármint ehhez a beszélgetéshez. Ezért nagy levegőt vettem, magamban átgondoltam az angol szavakat, amik a mondandómban szerepeltek, majd összeszedve minden bátorságomat – mert ehhez sok kellett: megszólítani Mike Shinodát! -, és határozott, mégis halk hangon megszólaltam.

- A világért sem akarlak zavarni Mike… De itt vagyok – hangom valószínűleg váratlanul érte, mert olyan hirtelen kapta a fejét a képernyő és így a kamera felé, hogy az én nyakam roppant bele. – Heléna Hunyadi – motyogtam mostmár kissé félénkebben, s intettem egyet. A pillantásától, ami ugyan kissé homályba borult a sapka miatt, zavarba jöttem.
- Ó, szia, bocsi! Csak van pár dolog itt, amit… mindegy! – elmosolyodott a saját szavain, gondolom azt gondolta, hogy engem nem érdekel, amivel foglalatoskodott, pedig nagyobbat nem is tévedhetett volna, de nem szóltam közbe. – Mike Shinoda – ő is intett egyet - Remélem mostmár elhiszed, hogy én vagyok én! – miután bemutatkozott, szélesen elvigyorodott. Ó anyám, de jól néz ki!
- Hát… - mosolyogtam én is, majd kényelmesen törökülésbe helyezkedtem a fotelben. – Most már el. Hacsak nincs valaki olyan, aki nagyon hasonlít rád, akkor tényleg te vagy te!
- Hát én nem tudok róla…- kicsit tétovázott, mintha hirtelen nem tudta volna, hogyan fogjon bele a mondandójába - Akkor mit szólsz végülis a meghívásomhoz? – kérdezte végül a dolgok közepébe vágva, s közben levette a sapkát. Milyen figyelmes! Azért beszélgetés közben nem akart sapkát viselni! Ezen csak elvigyorodtam. Tetszett a helyzet!
- Őszintén? Nem is tudom, hogy most ugráljak a boldogságtól, vagy totál sokkoltan üljek itt és tátogjak, mint egy hal… - vallottam be. Nem láttam értelmét titkolózni, hiszen Ő éppen a fél életét akarja velem megosztani, így megérdemelt annyit, hogy nyíltan kimondjam, amit gondolok.
- Váratlanul ért? – megértő hangja egy kicsit megnyugtatott és már nem akart kiszakadni a szívem a helyéről… annyira.
- Hát igen. Tudod, nem minden nap ismerek meg egy világsztár zenészt, aki nem sokkal később egy világjáró körútra invitál…
- Úgy látszik, szerencsés vagy kedves Heléna… - Ó, milyen szépen mondta ki a nevemet!
- Nagyon úgy tűnik… Szóval akkor… komolyan gondoltad? – kérdeztem rá. Még most is hihetetlen volt ez az egész.
- Igen, komolyan! – bólintott. – Olvasgattam és láttam, hogy mennyi ember szereti a munkámat. Hogy mennyien foglalkoznak velem, tudod és… Úgy gondoltam választok valakit. Csak úgy, hogy ne csak ti ismerhessetek engem, hanem én is beleláthassak a ti világotokba. Jelen esetben a tiédbe – édesen elmosolyodott. - Kiválasztottam azt a posztomat, ahova a legtöbben írtatok, a neveket ráírtam cetlikre, betettem egy sapkámba – itt vigyorogva felemelte az asztalra tett sapkát –, és kihúztam egyet. Úgy gondoltam, hogy addig húzogatom, amíg valaki olyan nem jön ki, aki többször is írt. Mert hát mégsem alapozhattam egy olyan ember megismerésére, aki egyszer írt, talán merő véletlenségből… De te jöttél ki elsőre – úgy láttam, hogy tetszett neki, amit kapott. Mármint, amit látott, azaz engem. Hogy meg van elégedve úgymond. Ennek pedig örültem.
- Hát ez jó ötletnek tűnik… - ismertem el. – De egyelőre nem tudok mit mondani neked. Mármint felnőtt nő vagyok, persze, de azért én még a szüleimmel élek.
- Persze, nyugodtan beszéld meg velük – mondta, majd bizonytalanul még hozzátette: - Azért remélem elengednek…
- Hát… Csak annyit fogok mondani, hogy megyek és kész – megrántottam a vállamat. – Ez nem téma, nem mondja meg nekem anya, hogy hova mehetek és hova nem. Csak azért aggódni fog, tudod nem ismer téged, és valójában én sem. Hogy hogyan fogok utazni, hol fogok lakni, és legfőképpen miből fogok ott kint élni...
- Mindent elintézek, ne aggódj! Ha belemész a dologba, akkor azonnal foglalok neked jegyet, ami a neveden ott fog várni… öhm… - itt kicsit lapozgatott a papírjai között – Budapesten, a reptéren – szóval már rákészült az utazásomra, és nyomtatott ki dolgokat… Hihetetlen ez a pasi!
- Egyenesen Los Angelesbe mennék?
- Azt hiszem igen, én pedig ott foglak várni a LAX-on, ígérem! – itt kissé elgondolkoztam, amit ő is észrevett, és nevetve hozzátette: - Nyugi, ha mégsem lennék ott, ami nem fog megtörténni, akkor azonnal mehetsz is vissza! – várakozó pillantása rabul ejtett, és még gondolkozni is elfelejtettem az ajánlatán, bár Ő biztosan azt hitte, hogy azért nézek olyan bambán. Mindegy, nem is lényeg, mivel megyek! Ezt nem hagyhatom ki!
- Jól van, legyen - mondtam lassan, majd végre elfordítottam róla a tekintetem és kibámultam az ablakon, amiből ugyan csak a környező házak tetejét lehetett látni, de nekem most ez is megtette. Tényleg át kellett gondolnom ezt a dolgot. – Megmondom anyának, hogy elmegyek egy kicsit… nyaralni. Szerintem ezer százalék, hogy felvisznek Pestre a reptérre, és ha nem lesz foglalva jegyem, akkor jövünk is haza – soroltam a terveimet.
- De lesz jegyed – kotyogott közbe, s ezzel megint magára vonta a figyelmemet. – Ha azzal próbálod magad nyugtatni, hogy nem fogom elintézni, akkor le kell rombolnom az álmaidat, mert elintézem! – kedvesen mosolygott, de azért éreztem a hangjában némi élt, amivel a szándékai megkérdőjelezésének nemtetszésére utalva beszélt hozzám.
- Az álmomat készülsz éppen valóra váltani – böktem oda csak úgy mellékesen, s újra kibámultam az ablakon. – Ez a legfurcsább dolog, ami valaha is történt velem! – motyogtam.
- Hát nekem is ott van valahol az első háromban – ezen elmosolyodtam. – És az a lány a képről, az unokatesód, Fanni igaz? – bólintottam – Ő is jön akkor?
- Nem hiszem – elhúztam a számat. – Tudod, ő is már felnőtt meg minden, de az apja eléggé fogja őt. Három nap alatt nem tudom meggyőzni, sajnálom!
- Hát akkor talán legközelebb! – most tényleg azt mondta, hogy legközelebb? – De ne aggódj, így is lesz társaságod!
- Szerintem elleszek valahogy. De hova is megyünk pontosan? Mármint azt írtad, hogy utazni is fogunk.
- Ja, hát igen. Nyugi, mindent elintézek én, neked csak magadat kell hoznod majd mindig. Téged tulajdonképpen hét alkalom fog érinteni. Ezek lesznek Augusztusban. Tizennyolcadikától huszonkilencedikéig, de ez az utolsó már LA-ben lesz, szóval itthon leszünk. Nem tudom, hogy neked hogyan kezdődik a sulid igazából, de úgy gondoltam, hogy harmadikán mehetnél haza – itt kissé várakozóan nézett rám.
- Öhm, oké, persze. Szerintem ötödikén kezdődik a suli – igazából nem tudtam, de mit érdekelt most engem a suli, nem?
- Az jó. Szóval két hetet leszünk itthon, mármint nálam itthon, és aztán az első megállónk… - itt ismét kikeresett a sok papír közül egyet és rápillantott. – Hasselt lesz.
- Hasselt? Az Belgiumban van, igaz?
- Aha, ott! – bólogatott. Hát nem mondom, eléggé meglepett, hogy oda is megyünk. Mármint azt hittem, hogy csak az államokban lesznek a koncertek. – Tőletek az nagyon messze van egyébként?
- Hát olyan… - hirtelen elgondolkoztam, és igyekeztem magam elé képzelni Európa térképét – Ezernégyszáz kilométer.
- Hát az nem rossz – vigyorgott.
- Hát nem gyalogolnám le az fix! És hova megyünk még?
- Megyünk Hollandiába, Németországba, az Egyesült Királyságba, Franciaországba, aztán megint az Egyesült Királyságba, aztán vissza az USA-ba – sorolta, én meg csak pislogtam. – Mi az? – kérdezte, mikor letette a papírt.
- Legmesszebb eddig Erdélyben voltam… És az is a szomszédban van. Kicsit furcsa belegondolni, hogy eljutok ilyen helyekre – méláztam. – De persze nagyon örülök neki, el sem tudom mondani mennyire. Szóval köszönöm!
- Óh, semmiség. Én köszönöm, hogy hajlandó vagy velem körbeutazni a fél világot!
- Köszönöm, hogy engem választottál!
- A sors akarta így! – nevetett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. – Jól kijövünk majd!
- Szerintem is! – ez a mondata melengette a szívemet.

Számot cseréltünk, szigorúan sms alapon, hogy azért bármikor elérjük egymást, ha kell, majd Ő elment aludni. Bár még vitatkoztunk előtte azon egy sort, hogy mi értelme így már lefeküdnie. Én azt vallottam, hogy ha hétkor kelnie kell, akkor én a helyében már az ágy közelébe sem mennék, ő pedig bizonygatta hogy az a másfél-két óra alvás is rettentő sokat számít Neki.

Lerobogtam a földszintre, és megálltam a konyhaajtóban. Egy pillanatig tiszta idiótának éreztem magamat, amiért arra készültem, hogy odaálljak anya elé és közöljem: elutazom a világ másik felére. Aztán végül Mikera gondoltam, és arra, hogy mennyire meg szeretném ismerni, így összeszedtem minden bátorságomat. Megkértem anyut, hogy üljön le velem szemben, majd elmeséltem neki, hogy mi történt eddig a nyáron, és végül kiböktem azt is, hogy vasárnap fel kéne vinniük Ferihegyre.

- Nem tetszik ez nekem! – csóválta a fejét.
- Ha hozzákötnél egy Titanic nagyságú hajóhoz, akkor sem tudnál visszatartani! – mondtam csendesen. Anya laza volt, de azért nem ennyire. – Így is, úgy is elmegyek, csak szeretném, ha nem veszekednénk ezen előtte! Itt van, amire vágytam: láthatom a világ többi részét, és megismerhetem Mike Shinodát! Kérlek, anya legalább próbáld megérteni, hogy nem mindenki van annyira oda ezért a falusi életért, mint ti! Meg ezért az országért!
- Én nem vagyok oda az országért, ahogyan mondod… Csupán elengedni a lányomat egy vadidegen országba valaki olyannal, akit alig ismer, és aki egy zenész… nem tűnik a legjobb dolognak!
- Felnőtt vagyok! Idén leszek huszonegy, neked ráadásul nem kerül semmibe, ha nem akarjátok nem kell felvinnetek a reptérre sem.
- De… felviszünk! De ha valami bajod lesz ez alatt az egy hónap alatt, még én magam is adok egy-két zöld foltot! – mutatott rám, majd felkelt, hogy tovább folytassa, amit elkezdett.
- Köszi! – nem borultam a nyakába, mert tudtam, hogy nem örül ennek az egésznek, de örültem, hogy végül belement.
- Menj, mondd el apádnak is! – intett a hálójuk felé, ahol a mostoha apám éppen TV-t nézett.
- Oké!

Neki könnyebb volt elmondani a dolgot, mert sosem szólt bele a dolgaimba igazán. Nevetett, bólogatott és egy rossz szava sem volt. Olyan izgatott lettem ettől az egésztől, hogy hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Legszívesebben körbefutottam volna a Földet legalább háromszor, ám én mégis visszarohantam az emeletre. Felhúztam egy kis zoknit, majd lerohanva felkaptam az egyik sportcipőmet, hogy aztán biciklire pattanjak, és Fanniék házáig meg se álljak. Nem is kopogtam csak benyitottam, odaköszöntem Gyöngyinek, Fanncs anyukájának, majd bevetettem magam Fanni szobájába. Éppen az íróasztala alatt térdelt, és nagyban szentségelt valamiért.

- Hát te? – kérdeztem rá, mire nagy nehezen visszamászott a székére.
- Csak leesett az USB csatlakozóm – sóhajtott egyet – És veled? Nem is tudtam, hogy jössz!
- Zavarok? – vontam fel a szemöldökömet, mire csak egy csúnya pillantást kaptam válaszul. – Na mindegy! Nem ezért jöttem! Lépj be a citromail-embe!

És megmutattam neki a levelet, elmeséltem, hogy mit beszéltem Vele, és hogy anya is belement a dologba. Átrágtuk magunkat számos ötleten, hogy miként lehetne megpuhítani az apját, de nem találtunk megoldást.

- Basszus, nem hiszem el… - mormogta pár órával később már nálam.
- Legalább próbálj meg vele beszélni!
- Tudod, hogy milyen! – legyintett bosszúsan. – Sosem akartam még ennél jobban világgá szaladni a szüleim miatt…
- Mike azt mondta, hogy majd legközelebb. És ha tényleg olyan jól kijövünk majd egymással, mint ahogy reméljük, és tényleg hív még ki magához, akkor te is jönni fogsz! Jó lenne, hogy ha miután elmentem, felkészítenéd apádat, hogy legközelebb te is jössz… Csak, hogy tudja, mire számítson!
- Oké, majd említem neki!
- Ne említsd, hanem közöld! Sosem állsz már a sarkadra?
- Neked könnyű! - sóhajtott lemondóan.
- Ah, na jó. Ennyiben maradunk. Majd mondod neki, és kész! Én meg írok Mikenak, hogy akkor lefixáltam a dolgot… - előkaptam a telefonom és írtam neki egy üzenetet.
- Basszus, te sms-ezel Mike Shinodával! – úgy nézett rám, mintha valami űrlény lennék.
- Ja, durva mi? – vigyorogtam.
- És azt sem hiszem el, hogy itt hagysz egy teljes hónapra! – nyafogott.
- Na mi van? Eddig volt, hogy napokig rám sem írtál, most meg kiderül, hogy hiányozni fogok? – néztem le rá.
- Tudod, hogy hiányozni fogsz! – nem nézett rám, inkább a TV-t bámulta. Ő ilyen volt. Ha érzésekről kellett beszélni, akkor visszahúzódott a csigaházába.
- Tudom hát…

Mike visszaírt kicsit később, hogy másnap délután beszéljünk. Még jó, hogy odaírta, hogy az én órám szerint délután ötkor, mert különben nagy bajban lettem volna. Bár most sem értettem, hogy egy olyan híres zenész, mint Ő, aki éppen ’kicsit pihen’, miért van fent már reggel nyolc órakor!? Látszik, hogy tényleg nem pihen Ő sosem igazából.

Így beizzítottam Fanncsit, és másnap a reggeli busszal bementünk a városba, hogy vehessek néhány ruhát magamnak. Kicsit fel kellett frissíteni a ruhatáramat, de végül nem vettem sok mindent. Olyan drága volt minden – legalábbis az én pénztárcámnak -, hogy sokszor hiába tetszett valami már a kirakatban, rápillantottam az árcédulára és be sem mentünk a boltba. Azért mindennek van határa, és én nem szívesen adtam volna ki egy egyszerű pólóért nyolcezer forintot.

Kora délután értünk haza, és Fannival úgy döntöttünk, hogy megnézzük a mamám kertjét, hátha kell már valamit csinálni kint.
Úgy egy órát lehettünk kint, és már három elmúlt, mikor biciklire pattanva hazafelé indultunk. Siettem, mert le akartam zuhanyozni, hajat mosni meg minden, mielőtt Mike megint úgy látna, ahogyan nem kéne. Azonban haza már nem értem…

** Fort Minor - Petrified

*Na vajon mi történhetett? Valakinek valami ötlete?*

One Step Closer - Chapter 3

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm annak az 5 embernek a kommentet! Nagyon sokat jelent nekem, hogy írtatok, és rettentően örültem neki! :)
Remélem nem okozok csalódást ezzel a fejezettel, és tetszeni fog nektek!
Puszi!



3. What?

A nap ismét szinte égette a bőrünket, míg Fannival a mamám kertjében kapálgattunk. Többet csacsogtunk, mint csaptunk a vékony kis szerszámokkal, és sűrűn törölgettük a homlokunkat, amin csillogott a veríték. Délután indulunk a Balatonra, egy családi hétvégére, így még délelőtt el kellett intéznem a kertet, és Fanni volt olyan kedves, hogy besegített. Persze ő is jön velünk. Sehova sem megyek nélküle, ő meg örült, hogy elszabadulhat kicsit a családjától.

Miután nagy nehezen dél körül végeztünk a szinte fűszerű gaz eltávolításával, mindketten felpattantunk a biciklinkre és hazafelé vettük az irányt. Számomra az első dolog, amit megtettem, az a zuhanyzás volt. Rettentően lefáradtam és kiizzadtam magamból még a szuszt is a harmincvalahány fokban, így azonnal felsiettem az emeletre, és beállva a zuhany alá, magamra engedtem a hideg vizet.

Július lévén a hőség napról napra rosszabb lett, és mára tetézte az időjárás ezt. Fent volt legalább harmincnyolc fok, így lefelé menekültem a régi szobámba, ami most anya tv-nézős helyiségévé alakult. Kezembe fogtam a Harry Potter negyedik kötetét, és kinyitva a félbehagyott fejezetnél, olvasni kezdtem. A szám szélét rágcsáltam, ahogyan a vége felé közeledtem a kötetnek. Eddig nem olvastam, de most már bántam. Bár, ha elolvastam volna akkor, mikor a könyv kijött, akkor mivel szórakoztatnám magamat most? Úgy voltam vele, hogy mivel háromból már elkészült a film, az ötödiket pedig most fogják vetíteni, egy könyv elolvasása után, megnéztem az abból készült filmet.
Kellett egy kis nyári kikapcsolódás.

Délután összepakoltam a cuccomat, ami kellhet egy hétvégére, aztán vártam, hogy Fanni is betoppanjon.
Leültem a gép elé és csak bámultam az e-mail fiókomat. Nulla új üzenet. Kár lett volna tagadnom, mennyire vártam Mike levelét, de az csak nem akart megjönni. Minden alkalommal, mikor megnyitottam a facebookot vagy a citromailt hevesen dobogott a szívem, mindhiába. Amennyire a netről értesülni tudtam, most épp nyári szüneten van, ezért talán még több ideje is lett volna írni. De miket gondolok? Biztosan rettentő elfoglalt!

Inkább kikapcsoltam a gépet, összehajtottam, és betettem a táskámba. Idő közben úgy tűnt, Fanni is megérkezett. Hallottam, ahogyan lent anyáékkal beszélgetett, így megfogtam a csomagjaimat, és lesétáltam hozzájuk. Fanni egy nagyobb utazótáska, és a kisebb válltáskája mellett ácsorgott, és vígan mosolygott rám. Viszonoztam az örömét, mintha ugyan nem pár órája láttuk volna egymást utoljára, és leültünk míg a többiek is megérkeztek.

Na, akkor lett ám zsivaj! Öt kicsi gyerekkel mentünk, de összesen tizenhatan indultunk útnak egy kisebb busszal. A gyerekzajt persze Fannival könnyen lerendeztük. Bedugtuk a fülünket, ahogyan mindig, ha utazunk, és én elmerültem a Linkin Park világában.
Mikor olyan közelségbe értünk, hogy az ablakból látni lehetett a Balatont, a kisebb Fanni mászott az ölembe, hogy arcocskáját az üvegnek nyomva megszemlélje a tájat.

Fannikám két éves múlt, és a legidősebb bátyám lánya volt. Volt egy testvére, Lili, ő pedig hét éves volt. Velünk voltak még a másik bátyám gyerekei, egy fiú Krisztián, és egy lány Jázmin. Valamint apa keresztlányának a fia, Levi. Szóval volt gyerek bőven, és az is vicces volt, hogyha valaki elrikkantotta magát, hogy Fanni, mindketten odafordították a fejüket… a kis kétéves és a tizenkilenc éves is.

Mire a nyaralóhoz értünk már este hét óra volt, de persze a gyerekek most is mentek volna fürdeni. Mivel erről véglegesen nem lehetett őket lebeszélni, ezért lementünk velük a partra, ahol a játszótéren kiélhették magukat. Már késő este volt, mikor visszaértünk. Voltak, akik sátraztak közülünk, de mi Fannival a nappaliban kaptunk helyet.
Miután leadtuk a kicsiket a szülőknek, kiültünk a teraszra. Az édesbátyám és a barátnője még nem értek fel, mert ők külön jöttek, és náluk volt a pálinka. Minden vágyam az volt.

Erre viszont várnom kellett másnap estig. A következő napot a parton töltöttünk, vagy a vízben. A gyerekeket nem lehetett kiimádkozni onnan. Délután Fannival két órára visszamentünk a nyaralóba, ugyanis nem voltam hajlandó kihagyni a Forma-1 időmérőjét. Utána persze visszamentünk a többiekhez.
Este nagy vacsit csináltunk, mindenki egyszerre beszélt, és már kiegészültünk a bátyámékkal is.

Este szintén kint ültünk a teraszon, és elfogyasztottunk mindent, ami iható volt. Rettentően berúgtunk, Fanni szemei úgy csillogtak, mint az égen a csillagok, én pedig kezdtem mindenkiből kettőt látni. Imádtam ezt. A zsibbadást, azt, hogy egy kicsit mindent elfelejtettem, ami bántott az életben.
Igyekeztünk halkak maradni, ugyanis a gyerekek és anyuék már aludtak bent… hogy mennyire sikerült, azt nem tudom.

Éjjel kettőkor Fannival felkerekedtünk és elindultunk a part felé. Gondoltuk megnézzük mi van lent. Buli volt, természetesen. Nem hittem, hogy ilyenkor is találunk ott valakit, régen, mikor itt nyaraltunk nem volt ilyen élet errefelé.
Beültünk az egyik bárba, rendeltünk egy-egy tequilát, és beszélgettünk. Persze bepiálva, jókedvűen kiről másról, mint Mikeról?!

- Szerintem ne éld bele magad! – mondta, s mikor csúnyán néztem rá, rögtön kifejtette bővebben is. – Úgy értem, ő akkora sztár, és annyifelé megfordul a világban… Csak ne álmodozz túlságosan!
- Jó, jó! Értelek… azt hiszem – motyogtam magam elé, majd lehajtottam a kis pohár tartalmát. – De ő olyan… á, nem is tudom elmondani…
- Dehogynem! El tudnád, ha nem ittál volna ennyit! – kuncogott.
- Igaz! – helyeseltem. – Menjünk mielőtt felszedek valakit! – nevettem, és körbenéztem. Nem is volt rossz a felhozatal…

A ház felé sétálva kétszer is leültünk a járdák szélénél álló padokra, és tovább beszélgettünk. Olyan öt órakor osontunk be a házba, és igyekeztünk nem zajt csapni. Gyorsan lezuhanyoztam – Fanni ezt későbbre halasztotta -, és mire visszaértem az ágyhoz, már Fanni ölében volt a laptopom, és vigyorogva mutogatott a képernyőre. Érdeklődve néztem az e-mail fiókomat – a kis piszok tudja a jelszavamat -, és egy olvasatlan üzenet feladó helyén ez állt: Mike Shinoda.
Arcomra szorítottam az egyik párnát, nehogy felsikoltsak örömömben, majd megnyitottam a levelet.

„Kedves Léni!

Igazán sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de ezer dolgom volt. Képzeld, rettentő jól haladunk az új projektemmel, de most pihenünk kicsit... Persze ez nem rendes pihenés, hiszen rengeteg helyre kell mennünk, és nekem egy csomó új dalszöveg és dallam jár a fejemben. Imádom, hogy zenélhetek! Imádok fent állni a színpadon, és látni, ahogyan a nézők egyesülnek egyetlen nagy tömeggé, és együtt mozdulnak, hallani, ahogyan énekelnek velünk együtt. Imádom, hogy a színpadon azt csinálhatom, amiben igazán jó vagyok. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de így érzem.
Remélem te jól vagy, és élvezed a nyarat!? Vagy legalább jobban kihasználod a napsütést, mint én. Szinte állandóan a négy fal között vagyok most… Ilyenkor hiányzik az, hogy majdnem minden nap más városba látogassunk…
Írd meg, hogy veled mi történt mostanában, és ígérem, hogy igyekszem válaszolni hamarosan!

Üdv, Mike”

Még párszor átfutottam a sorokat, míg Fanni elmélyülten tanulmányozta a telefonján a facebookot. Őt annyira nem érdekelte a dolog, én viszont majdnem szárnyra kaptam. Komolyan visítani tudtam volna a boldogságtól. Amint észhez tértem, arcomon egy hatalmas vigyorral gépelni kezdtem a választ.

„Szia Mike!

Nagyon örülök neki, hogy ennyire élvezed, amivel foglalkozol. Olvastam, hogy most egy kicsit szusszanhattok, de sejtettem, hogy te túl hiperaktív vagy a pihenéshez.
Ez persze nekünk, rajongóknak csak jót jelent. Alig várom, hogy valami újat hallhassak, persze tudom, hogy még csak tavaly jelent meg a Meteora, de azért mégis… Azt el kell mondanom, hogy az összes szám rajta, egytől-egyig fantasztikus lett!
Egyébként éppen Balatonon vagyok a családdal. Az egy tó… egy nagyobb tó itthon, és a hétvégére lejöttünk, hogy kicsit pihenjünk. Meg is lett az eredménye… Legyen elég annyi, hogy jelenleg alig látom a betűket, és sokáig tart az agyamnak a mondandómat lefordítani angolra, de azért megoldom. Szóval velem minden rendben, csak nem bírom ezt a meleget. Szinte éget a nap, és ezt nem szeretem.
Te mi jót fogsz csinálni a ’szünetedben’? Van valami konkrét dolog, vagy sodródsz az árral?
Remélem te is jól vagy!

Xoxo, Léni”

Miután elküldtem a levelet, boldog mosollyal az arcomon hanyatlottam a párnára, és merültem álomtalan alvásba.
Reggel persze már nem volt ilyen jó kedvem. Arra ébredtem – alig két órával később -, hogy mellettünk mászkálnak a többiek, és szörnyen hasogatott a fejem, meg a hasam is ellene volt a másnaposságnak.
Lassan felültem az ágyban, megböködtem Fannit is, hogy ébredjen fel, de eléggé szédültem. Beletelt még jó pár percbe, mire fel mertem állni, és el mertem sétálni a fürdőig. Reggelire persze semmit sem ettem. Egyszerűen egy falatot sem tudtam volna lenyomni a torkomon. Fanni jobb állapotban volt, rajta meg sem látszott, hogy bármit is ivott volna, persze amúgy is sokkal kevesebbet fogyasztott, mint én.
Míg ő vígan falatozott mellettem, én hallgattam anya szónoklatát a mértékletességről. Megint csak annyit tudtam rá mondani, hogy azért ilyen bölcs, mert még sosem rúgott be.
A délelőttöt a parton töltöttük, igyekeztem aludni a kemény földön, ami nem ment. Ezért utáltam strandolni: kényelmetlen volt! Végül a vízben kötöttem ki, a saját, nagy úszógumim tetején és Fanni húzott arra amerre mentek, míg én pihentem. Persze a vízbe borítás most sem maradt el, és én azt is szívből utáltam, mivel nem tudtam úszni. Gyűlöltem, ha az orromba és a fülembe ment a víz, rögtön olyan érzésem volt a felszín alatt, hogy menten megfulladok.
Délután Fannival visszasétáltunk a nyaralóba, hogy megnézhessük a futamot, amit a világért sem hagytam volna ki.
Megkértem, hogy készítsen valami könnyű szendvicset még a futam előtt, s közben bekapcsoltam a gépemet. Felnéztem blogokra, facebookra, majd a leveleimet szemléltem. A bejövők között egy sor volt vastagon szedve, ami jelezte, hogy még nem olvastam el, és a feladója: Mike Shinoda.
Azonnal nagyot dobbant a szívem, és máris nem éreztem, hogy bármi bajom is lenne. Lassan bekúsztak az emlékek a fejembe, hogy hajnalban mit is írtam neki, és azonnal vigyorogva nyitottam meg az üzenetet, majd hangosan olvasni kezdtem.

„Szia!

Volt is oka a nagy ivászatnak, vagy csak úgy szimplán ittatok? Bár valójában néha nem is kell ok, igaz?
Terveim azok lennének, de mindig közbejön valami. Szerettem volna a stúdióban dolgozni, de felhívtak, hogy szerepeljünk egy műsorban a tv-ben, így kissé elcsúsztak a dolgok. De nincs okom panaszra, zajlik az élet, ahogyan szeretem, és ez azt hiszem mindennél többet ér. A napsütéssel nekem nem igazán voltak még gondjaim. Szeretem a nyarat, bár persze nem olyan jó, ha az ember lánya megsül, nem igaz?
Egyébként most itt LA-ben nagyon jó idő van, igaz, hogy meleg, de mégis más az óceán partján. Jó lenne, ha te is a közelben lennél! Mindig aggódok, hogy valamiért nem tudok időben visszaírni, és esetleg ez rosszul jön le neked… ez elég rossz… De talán kitalálunk majd valamit!

Mike”

Talán kitalálunk majd valamit? Ezt meg hogy érti? Mit kellene kitalálni? Megtanít hopponálni? Vagy ő tanul meg? Esetleg használjuk a kandallókat a hopp-hálózattal? Oké, tényleg benne voltam a HP világában… Megmutattam Fanninak is az üzenetet, de neki sem volt ötlete, hogy mire gondolhatott Mike.
Többször nem beszéltünk a hétvégén, mi meg este hétkor értünk haza. Azonnal felcibáltam a csomagjaimat az emeletre, majd elbúcsúztam Fannitól, és miután anyáék is becuccoltak a házba, beálltam a zuhany alá. A buszban megint meleg volt, én meg szenvedtem egy sort.
Este ki sem pakoltam a táskákból, csak bedőltem az ágyba, az ölembe vettem a gépet, és msn-re léptem csak fel. Beszélgettem pár emberrel, Fannival is, mintha ugyan nem most váltunk volna el egymástól, de korán kidőltem a sorból.

Eltelt pár nap úgy, hogy Mike felől nem igen hallottam, csak twitteren láttam egy-két kiírását, de semmi több. Aztán július végén kaptam egy rövid kis levelet, nagyon-nagyon meghökkentő tartalommal.

„Szia Léni!

Szeretném, ha meglátogatnál! Tudom, hogy hirtelen ötlet, legalábbis számodra biztosan az, de nagyon jó lenne. Fannit is hozhatod, sőt, örülnék neki, ha ő is jönne, mert nem garantálhatom, hogy a nap huszonnégy órájában veled tudok lenni, és ha nem gond utaznánk is párszor. Tudod most lesz az FM promóciós körútja, biztosan élveznéd. Vasárnapra néztem nektek jegyet, természetesen én állok mindent! Várom a válaszod!

Mike”

Még legalább ötször elolvastam a kis üzenetet, és nem akartam hinni a szememnek. Most komoly? Most tényleg? Nem, nem, nem lehet! Biztos, hogy ez tévedés! Ez nem Mike. Most már biztos! Miért akarna Mike találkozni velem, ráadásul miért hívna el magához? És vasárnap? Ma szerda van! Most így hirtelen kapjam össze magam? Ráadásul Fanni apját nem lehetne meggyőzni egy évtized alatt sem, nem ám három nap alatt!
Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Csak ültem a dolgozómban a gép előtt, és vagy fél óráig bámultam a képernyőt. Most pattanjak fel, és közöljem anyával, hogy váratlanul Los Angelesbe utazom? Rohanjak Fannihoz, hogy kitaláljuk hogyan jöhetne ő is? Vagy nevessek egy jót a viccen, és hagyjam a francba?
Egyértelműen az utolsó variáció tűnt ésszerűnek, de a szívem mégis el akarta hinni, hogy Mike küldte az üzenetet és komolyan is gondolta ezt.
Oké Léni, szedd össze magad! – mondogattam magamnak gondolatban, majd lekörmöltem egy választ Mikenak, amiben kifejtettem hitetlenkedésemet az előző levele iránt. Miután elküldtem, csak ültem ott még mindig és tátogtam, mint egy hal.

Végül nem tettem semmit, csupán bekapcsoltam a zenét, majd ültem ott üres fejjel. A szedd össze magad projekt nem haladt valami jól, de hát egy ilyen levél után nem is kellett volna csodálkoznom.
Én és Los Angeles, én és Mike… és utazgatnánk, mert koncerteznek… Basszus, ez mekkora jó már! De akkor sem tudom elhinni! Ez egyszerűen lehetetlennek tűnik.
Nem is kellett sokat várnom és jött is a válasz, amiben megkérdezte, hogyan tudnánk beszélni? Hát mit volt mit tenni, elküldtem neki az msn címem. Nekem van webkamerám, neki is biztosan van, szóval majd felhív. De mikor? Üljek itt egész nap, vagy… Ó Istenkém! – sóhajtottam fel, majd tehetetlenségemben kiültem az erkélyre, elővettem a cigis dobozomat és rágyújtottam. Alapjában véve én nem dohányoztam, de bulikon és ilyen helyzetekben rendesen fogyott a készlet.
Alig hogy elszívtam a második szálamat is, meghallottam a jellegzetes kis csengést, ami jelezte, hogy hívnak. Basszus! Ott ül a gép előtt éppen? Mégis mennyi ott most az idő? Hogy nézek ki?
Mindezekre a kérdésekre jelenleg nem volt időm, így besiettem a szobába, lehuppantam a fotelbe, és megnyomtam a fogadás gombot. Na most kiderül, hogy tényleg ő-e az!

*Na, szerintetek Mike az? Ha igen, akkor vajon milyen lesz, és miben fognak megállapodni? Várom a véleményeket, ötleteket! :)*

One Step Closer - Chapter 2

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm a 4 véleményt. Én ennyinek is nagyon örültem! :)
Meghoztam a következő fejezetet, amiben egy picikét előrébb lépünk a dolgok menetében, de még ez sem lesz az igazi, tudom jól! De hát... Tudjátok, vannak az ismerkedésnek fázisai, amin túl kell esni. És amúgy is majd nemsokára már beindulnak a dolgok!
Szóval jó olvasást Nektek, élvezzétek a fejit... Na nem olyan hosszú, de lesz ez még jobb is! :)
Jövő héten ugyanebben az időpontban szerintem hozom a következőt!
Puszi!

2. He likes your comment

Pénteken délután áthívtam Fannit, hogy készüljünk együtt. Na az tényleg vicces volt! Ahogy idegeskedett, hogy akkor most milyen legyen a haja, vagy hogyan sminkeljen… Rettentő vicces volt. Kezdtem gyanakodni, hogy valami pasi van a dologban, de inkább nem kérdeztem rá.

Jómagam nem voltam túlságosan a sok smink híve, ahogyan Fanni sem. Azt rábíztam azokra, akik imádnak csillogni, és kitűnni a többiek közül.
Felkentem egy kis alapozót, egy halvány szürke szemfestéket, és egy piros ceruzával és rúzzsal bekentem a számat. Ennyi volt, és nem több, az ajkaimat szerettem hangsúlyozni, de csak bulikban. Betettem egy picike, csillag alakú fülbevalót, és késznek ítéltem magam. A ruhához persze a magas sarkú illett, így ugyan húztam a számat, de felvettem a frissen beszerzett topogót. Olyan hét centivel lettem magasabb. Ez mondjuk nálam nagyon is sokat számított.

Fanni nagyon szép volt abban a fehér ruhában, és hozzá egy fehér szandált vett, hasonló sminkkel, mint az enyém. Sötét haja, szemöldöke, és szeme tökéletes kontrasztban volt a fehér ruhával, és hófehér bőrével. Csak nézegette magát a tükörben, nézegette, majd nagy nyugodtan közölte, hogy ő nem jön. Kellett egy kis fejmosás és rábeszélés, hogy márpedig egy évben kétszer ő is kibírja: a szemesztert megnyitó, és lezáró bulikat.

Busszal mentünk, mert mivel mással mehettünk volna? Út közben, mint mindig, most is zenét hallgattunk, ő mindenfélét, én pedig Linkin Parkot. Egyszerűen nem tudtam megunni. S ahogy hallgattam Mike éneklését, eszembe jutott, hogy nem írt vissza. Kicsit elvette a kedvemet a tény, hogy talán ennyi volt a nagy megismerkedés. El szerettem volna mondani Fanninak, de nem mertem, hátha azzal csak elrontom a karmám. Nem mintha hittem volna az ilyesmiben.

A városban elsétáltunk az egyik helyi járatos buszmegállóig, de közben sem vettük ki a fülünkből a fülhallgatót. Fanni és én már csak így közlekedtünk, így voltunk együtt mindig. A beszélgetéseinket megtartottuk akkorra, mikor volt hozzá mindkettőnknek kedve. Felszálltunk egy buszra, majd húsz perccel később az egyetemnél leszálltunk. A Természettudományi Kar adott otthont az évet lezáró banzájnak, ami számomra kellemes volt, Fanni számára meg egy rémálom. Utálta a helyet, mert szerinte túl régi volt. Ízlések és pofonok… Én meg az ő újonnan felépített, ultra-szuper modern suliját rühelltem. Arról nem is beszélve, hogy az övé már tényleg a Mecsek oldalában volt, én pedig utáltam oda felcaplatni gyalog. Főleg mikor meleg volt.

Ahogy átsétáltunk a bajárat előtti kis udvaron, már kénytelen voltam megválni a Linkin Park hangzásától, ahogy Fanni is, mivel vagy ötven ember ácsorgott kint, és beszélgettek. Azonnal kiszúrtam az ajtó mellett szobrozó csoporttársaimat, és feléjük vettem az irányt, míg Fanni a kicsit arrébb ácsorgó műszakis srácok felé igyekezett.

Hogy mi történt azon az estén? Őszintén? Nem tudom. Annyira berúgtam, hogy azt sem tudtam, hogyan kerültem haza. Arra viszont emlékeztem, hogy sok-sok tequilát megittam, smároltam az egyik leghelyesebb sráccal, Fannit ki kellett szabadítanunk a liftből, mert bent rekedt három másik sráccal… de konkrét dologra nem igazán emlékeztem… és Fanni sem nagyon.

Viszonylag egészen jó állapotban ébredtem fel másnap délután háromkor, az viszont kevésbé volt kellemes, hogy Fanni úgy fejbe könyökölt, hogy nem csak a csillagokat, de a Holdat is kristály tisztán láttam.

- Áu! – mordultam fel, s ahogy körbenéztem, felismertem a zöld szobám falait.
- Együtt aludtunk? – kérdezte álmosan, s ahogy felemelte a fejét, rögtön elnevettem magam.
- Mint mindig, mikor berúgunk – kuncogtam, s visszahanyatlottam a párnára.
- Most mit röhögsz? – nyöszörögte, s közben a fejét fogta.
- A hajad valami művészi – vigyorogtam elnyűtt ábrázatára.
- Bagoly mondja verébnek! – motyogta, majd a fejére húzta a takarót.
- Van róla fogalmad, hogyan jöttünk haza? – kérdeztem, miután elgondolkodtam a tegnap estén.
- Azt hiszem, hogy a Jani hozott minket haza.
- Az meg ki a franc? – kérdeztem döbbenten.
- Az, aki istenien csókol… Építésznek tanul…
- Szóval Pollackos, értem… Miatta öltöztél ki annyira végülis?
- Nem. Azért mert kibírhatatlan vagy, ha nem azt veszek fel, ami a te ízlésednek is megfelel! – dugta ki a fejét a paplan alól. – Maradhatok még?
- Persze! – bólintottam.
- Egyébként többet tutira nem liftezek a ti szar épületetekben! – ezen csak nevettem. Egész évben azon nyafogott, hogy sose menjünk lifttel, mert fél, hogy bentragadunk. És szegénynek most valóra vált a félelme.

Még jó egy óráig feküdtünk ott, és hallgattam Fanni nyöszörgését. Rettentően szenvedett. Ritkán iszik, de akkor megadja a módját, és most úgy tűnik, hogy elég rosszul viseli a másnapot. Négykor végül felkeltem, és elvonultam zuhanyozni. Megmostam a hajamat, s miután alaposan átsuvickoltam magam, egy törölközőbe csavarva visszamentem a szobámba. Többek között ezért is volt nagyon hasznos, és jó dolog, hogy az egész emelet az enyém volt. Anyáék nem zavartak, és nem látták a másnapos fejemet. Hallottam, hogy lent mászkáltak, de különösebben nem foglalkoztam velük.
A szobámba lépve Fannit az ágy közepén találtam, amint vadul kattintgatott a laptopomon.

- Azért hagyd életben, ne verd agyon! – kuncogtam, majd a szekrényemhez léptem, és előkaptam egy rövidnacit, és egy pólót. Ma már nem terveztem sehova sem menni. Sőt, talán holnap sem lépek ki a házból.
- Te emlékszel, hogy feltettünk Facebookra képeket? – kérdezte tőlem összevazarodva.
- Nem. Miért, tettünk?
- Nem is akármilyet! És még be is jelöltük azokat, akik rajta vannak! – vigyorgott, majd a képernyőre bökött az ujjával.
- Uram isten! – nyögtem fel.

Az éppen látható képen Fanni és én álltunk két sráccal. Ha jól emlékszem az egyikük Biológia szakra jár, a másik pedig közgázos. Már maga a tény is elég volt ahhoz, hogy letaglózzon, hogy a srác keze a derekamra volt kulcsolva. És még csak nem is nagyon emlékeztem rá, hogy kicsoda.

- Ez az én lapom? – szörnyülködtem, mire Fanni csak bólogatott. – Basszus… Ez totál kiesett. Töröld ezt a képet! Kérlek szépen!
- Oké… Nekem dereng valami, de… semmi konkrét – rázta meg a fejét. – Nézd, ezen olyan szép vagy! – mutatott egy mási képre. Ketten voltunk rajta, egymást öleltük, és a kezünkben valamilyen koktél volt. A Földrajzi Tanszék folyosóján ácsorogtunk. Még most is alig hiszem el, hogy ilyen nagyszabású bulit megengedtek, bár igaz, hogy volt biztonsági személyzet.
- Te is jól nézel ki rajta. Mint valami porcelán baba! – simogattam meg a fejét, mire csak felvihogott.
- Naná… még hogy én… - motyogta. – Nézd, valaki kommentelt hozzá! – lett újra jobb kedve, ahogyan meglátta, azt a pár sort. – Ki az a Spike M? – kérdezte.
- Hogy ki? – kérdeztem vissza, s miután magamra szenvedtem a ruhákat, lehuppantam mellé.
- Angolul írta. Honnan ismered?
- Nem ismerem. Nincs róla kép? Így névről nem jut eszembe… - kérdeztem, de a kép helyén csak egy nagy üresség volt.
- Nézd, a héten lettetek ismerősök… hétfőn! – nézte a srác lapját.
- Na jó, menj vissza a képhez! Mit írt? – ahogy Fanncs visszalépett a képhez, mindjárt mondta is a szöveget, de már magyarul, miközben én kinyitottam az ablakot.
- „Twitteren is szépnek találtam a képed, de itt egyszerűen meseszép vagy! Remélem nem haragszol nagyon, hogy nem írtam a héten, de nagyon elfoglalt voltam. Amint lesz időm, jelentkezem! Remélem, ennyiből rájössz, hogy ki vagyok, és nem kell felfednem magam a nagyközönség előtt! M.” – mondta Fanni, majd egy pillanatra elgondolkozott, míg az én számra hatalmas mosoly futott.
- Mutasd csak! – vetettem le magam az ágyra mellé, hogy én is elolvashassam, amit írt.
- Ki ez, Léni? Ismered végülis? – kérdezte.
- Mike az – vigyorogtam, mint a tejbetök. Totál nem emlékeztem, hogy bejelölt, bár az igaz, hogy hétfőn, miután hazajöttem, nem is nagyon foglalkoztam a jelölésekkel, csupán visszaigazoltam őket. És milyen kis cseles… Spike M.
- Mike? – kérdezte meghökkenve. – Milyen Mike?
- Van valami, amiről még nem beszéltem neked – néztem rá vidáman.

Elmeséltem neki mindent, amit tudni kellett a Mike és az én „megismerkedésemről”. Fanniban az volt a nagyon jó, hogy nem az a tipikus csajos csaj volt. Ha nem mondtam el neki rögtön valamit, mint például ezt, akkor nem akadt ki, hogy vajon miért nem számoltam be neki a dologról. Ő is, ahogyan én is, úgy látta, hogy ha úgy gondolja a másik, hogy eljött az ideje, akkor úgyis elmondjuk egymásnak. És ez így is volt. Nem akartam elkiabálni.

- Hát ez komoly – motyogta, majd pár pillanatig csak maga elé meredt, és nézett előre, aztán mosolyogva hozzám fordult. – Írj neki vissza!
- Mi van? – totál meglepődtem.
- Írj neki valamit! Köszönd meg, vagy valami! Próbál veled kapcsolatba lépni. Az már jó jel, hogy bejelölt Face-en, nem? Annak ellenére, hogy esetleg lebukik a több millió rajongó előtt… - mondta vigyorogva. Igaza volt. Tényleg megkeresett minden lehetséges módon, és tényleg meg akart ismerni.

Újra végigolvastam a sorait, majd odakattintottam, hogy válaszolok neki. Először arra gondoltam, hogy privátban jobb lenne, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy most oda meg vissza vagyok tőle, vagy hogy túl bizalmaskodónak tartsa az üzenetet. Ő sem priviben írt, akkor én sem úgy fogok.

„Azt hiszem, tudom, hogy ki vagy. Elsőre rájöttem a névből. Ötletes! Köszönöm a bókot, nagyon kedves Tőled! Egyáltalán nem haragszom, sejtettem, hogy nem ülsz egész nap a gép előtt, vagy legalábbis nem azért, hogy nekem írj. Ha bármikor lesz időd, akkor egészen nyugodtan keress. Itt megtalálod az e-mail címem, ami az msn címem is. Sajnos skype-ot nem használok, szóval be kell érni ezzel. Szinte éjjel-nappal ott vagyok, szóval az időeltolódás sem lényeg.
Legyen szép napod!”

Elküldtem, és nevetve konstatáltuk, hogy milyen hosszúra sikerült. Reméltem, hogy meg is nézi majd. Így megadtam neki a lehetőséget, hogy keressen, és szerintem annyira nem is tűnt fel, hogy majd’ kiugrok a bőrömből.
Fanni mellettem csak vigyorgott, de nem szólt semmit. Bár erre mit is lehetne mondani? Egy világsztár, aki olyan zenét készít, hogy az embernek minden érzését tökéletesen leírja, engem akar megismerni pusztán az alapján, hogy engem szúrt ki a kommentelők közül. Abszurdumnak hangzik, de így van, és én el sem tudtam volna mondani, hogy mennyire boldog voltam ettől.

A nap további része eseménytelenül telt. Fanni az ágyamból nézte a tv-t, én pedig írtam. Ha Mike tudná, hogy fanfictiont írok róla, lehet, hogy rögtön hátrább lépne azokkal az agarakkal. Bár végülis mindegy. Hiszen még ezért nem kell aggódnom. Mi az, hogy még? Nem is kell soha. Mert mi lesz az ismertségünk csúcspontja? Esetleg a telefonbeszélgetés, amit mondjuk kétlek, mert rohadt drága lenne. Így marad a net, és az édes tudatlanság. Tudatlanság? Manapság mindent meg lehet tudni a netről, amit csak akarsz, csak tudni kell, hol keressük…

Este Fanni végre rávette magát, hogy hazamenjen, na nem mintha akadált volna. Lementem vacsorázni, anya pedig csak kinevetett, mikor közöltem, hogy semmire sem emlékszem. Na jó, már emlékeztem azért dolgokra, de úgy gondoltam jobb, ha nem tudja. Amúgy sem szerette, ha iszom, pláne, ha megtudná, hogy mit és mennyit… Igyekeztem a beszélgetést elterelni magamról, és szerencsémre sikerült is, mikor betoppant az egyik mostohabátyám. Lenyomtam neki két puszit, halkan a fülébe súgtam, hogy majd elmesélem a bulit, majd felszívódtam.

Felmentem a szobámba, bekapcsoltam a tévét, és eldőltem az ágyamon. Totálisan fáradt voltam, de azért felmentem msn-re, hogy Fannival még beszélgessek egy kicsit. Mondjuk sok mindent nem mondtunk, csak tudtuk hogy a másik ott van, és ha kell valami, akkor figyel. Általában így voltunk ezzel, és ezért volt szép a barátságunk.
Még mielőtt lefeküdtem volna, felmentem Facebookra, s ahogy megláttam, hogy értesítésem érkezett, hevesebben kezdett dobogni a szívem.

Azonban több nem állt ott csak ennyi: ’Spike M. kedveli a hozzászólásodat.’

*Nos, várom ki és mit gondol?! Vajon hogyan tovább, és vajon miért nem írt vissza kedvenc rocksztárunk?*

One Step Closer - Chapter 1

Sziasztok!
Hát, ma Szeptember elseje van. Kezdődik az új tanév!
Tudom, engem is rosszul érint, szívesebben maradnék itthon még, és alkotnék mindenféle témában, de sajnos véget ért az arany élet! Meghoztam az első fejezetet, remélem ez kissé felvidítja azokat, akik még iskolába járnak! Pontosan nem tudom megmondani, hogy milyen időközönként lesz friss fejezet, ugyanis ennél a történetnél nem adok meg időpontot. Majd ahogy épp sikerül megírnom, úgy fogom feltenni! :)
Jó olvasást!

1. Meeting of A Thousand Suns

Nagyon meleg június első hetében jártunk épp. Gyalog igyekeztem hazafelé a buszmegállóból, miután letudtam az egyetemen az utolsó vizsgát is erre a szemeszterre. Már nem is bántam, mert szabályosan zsongtak a gondolataim a sok tanulnivaló miatt. Mintha egy méhkas zümmögött volna a fejemben. Ráadásul, ha mindez még nem lett volna elég, szinte rám égett a fehér blúzom, és a rövid fekete szoknya is tapadt rendesen, arról már nem is beszélve, hogy mennyire utáltam a harisnyát.

Rettentő boldog voltam, mikor végre beléphettem a nyikorgó kapun, és végre nyugodtan lekaphattam a lábamról a fekete magas sarkú cipőt, amiben menni olyan érzés volt, mintha le akarnák tépni a lábamat. Végigsétáltam a járdán, ami a kaputól a lépcsőig vezetett, majd végigsimítottam a kiskutyám fején, aki rendre minden nap ott állt a lépcsősor tetején, és szeretgetésre várt. A kulcsomat nem halásztam elő, hiszen péntek lévén anyáék csak kettőig dolgoztak, így már itthon voltak.

Benyitva a házba megcsapott a palacsinta kellemes, ínycsiklandó illata, s rögtön a konyhába siettem. Anya azonnal megkérdezte, hogy sikerült-e a vizsga, én pedig mindent részletesen elmeséltem.
Így történhetett meg, hogy még este hatkor is ott ültünk a konyhában, és immáron a férjével is kiegészülve trécseltünk. Ha anyáékkal beszélgettem, akkor elfeledkeztem mindenről, még arról is, hogy baromi kényelmetlen ruhákban ülök ott.

Később aztán felmentem az emeletre, ami csak az enyém volt. Nemrég költöztek el a bátyámék, így nagyon boldog voltam az új kis birodalmammal. Besétáltam a zöldre festett szobámba, és előkaptam az alvós ruhámat. Már eléggé este volt ahhoz, hogy lezuhanyozhassak, így becaplattam a fürdőbe, és jó pár percig álltam a vízsugár alatt. Hiába sikerült jól a vizsgám, hiába tudtam az anyagot, mégis nagyon izgultam. Jól esett a langyos víz.

Visszamentem a szobámba, és felkaptam a telefonom az ágyról, majd átsétáltam a „dolgozómba”. Persze ez nem olyan dolgozószoba volt, mint amilyet az emberek elsőnek elképzelnének. A falai vörösek és sárgák voltak, és nem volt benne semmi különös. Amolyan nappali is lehetett volna, de annak hülyén hangzott a sok könyv miatt. Hiába, a szakom miatt szükségem volt rájuk. Volt benne egy íróasztal, mellette a nyomtatóm, amit karácsonyra kaptam. Nagyon örültem neki, mert multifunkcionális volt, így nem kellett elmennem fénymásoltatni, sőt szkennelt is. Arra is gondoltam, hogy adok neki egy nevet, mert szerettem nevet adni a kütyüjeimnek, de még nem találtam ki, hogyan is nevezzem el. Volt még két szekrény, a nagy akváriumom, fotelek és olvasóasztalka.

Leültem az asztalomhoz, bekapcsoltam szemben a rádiót, és miközben fél füllel a híreket hallgattam, bekapcsoltam a laptopot is, amit most a nyárra áthoztam ide. Egyébként a szobámban van, mert tanulni úgy jó, ha nincs semmi olyan dolog, ami csábítson. És a TV meg a laptop határozottan ilyen tárgy volt.

Az első dolog, amit általában megnézek, azok a leveleim, hátha írt valaki, de most mégis előbb a blogra mentem fel. Volt pár hozzászólás a chatben, és megjegyzéseket is kaptam. Elolvastam őket, aztán válaszoltam is, majd elindítottam a letöltést. Tudom, csúnya dolog, de ez a legolcsóbb fajtája a filmek és zenék megszerzésének.

Kint csöpörögni kezdett az eső, így kiálltam az erkélyre. Szerettem nézni a nyári esőket. Olyan megnyugtató volt, ahogyan némán zuhogott, és tiszta illat áradt szét. Ilyenkor szerettem csak úgy állni, és nem gondolni semmire. Csak én voltam a világon, és néha ez nagyon jó dolog volt. Jó volt olykor kizárni a külvilágot, és tudomást sem venni a többi emberről.

Kicsit fáradt is voltam, mégis inkább leültem az erkély szélére, a lábaimat átdugtam a korlát rúdjai között, és lelógattam őket, fejemet pedig a hideg vasnak támasztottam. Még így sem áztam meg, szóval nekem volt a legjobb helyem a világon! Kevés olyan helyet tudtam volna mondani, ahol így hirtelen szívesebben lettem volna, mint itt, az erkély szélén.

Mosolyogva gondoltam vissza az első évemre, amit az egyetemen töltöttem. Ennek is vége, és én túléltem. Hármasokkal ugyan, néhány kettessel, de elégedett voltam. Jó volt tudni, hogy vége van, és mégsem. Hogy még van vissza bőven, mégis egy részén már túl vagyok.
Sóhajtottam egy nagyot, és felkeltem. Azért mégsem ülhettem ott kint, lógatva a lábam egész éjjel…

Visszamentem a gépemhez, és megnyitottam az e-mail fiókom, majd megnéztem, hogy kik írtak. Semmi fontos nem volt közte, így töröltem mindet.
Nagyon fáradt voltam, de még fel akartam nézni twitterre. Mosolyogva fogadtam a látványt, hogy Mike ismét feltett egy képet a blogjára. A Rising Tied gyártási folyamatából volt, én pedig nevetve néztem a bohókás képet.
A bejelentkezett nevemmel írtam hozzá egy kommentet, majd kikapcsoltam a gépet, és elmentem aludni. Írnom is kellett volna ma, de elszaladt az idő, így a képzeletbeli történetemet majd holnap folytatom.

Reggel szokás szerint madárcsicsergésre ébredtem, mivel az ablakomat megint nyitva hagytam és a redőnyt is elfelejtettem lehúzni éjjelre. Morgolódva fordultam meg párszor az ágyban, de mivel visszaaludni már nem tudtam, így felkeltem. Megmosakodtam, lementem, ittam egy pohár kakaót a konyhában, és pár percig csak néztem ki a fejemből. El sem hittem, hogy végre nem kell tanulnom, hanem ráérek bármi mást is csinálni. Mosolyogva kaptam magamra fent pár göncöt, amiben talán nem fogok annyira megsülni, majd elbicikliztem az unokahúgomhoz, aki két utcával arrébb lakott.

Bekopogtam, és vártam a választ. Nagy’ álmosan nyitott ajtót, de meg sem lepődött, hogy engem lát a küszöbön ácsorogva. Nem először keltettem fel őt, persze ha nem aludna folyton délig, akkor nem is állna fent ez a helyzet. Követtem a szobájába, és megvártam, míg összeszedi magát.

- Na? – kérdeztem tőle izgatottan.
- Nem írtam még… bocsi! – szabadkozott rögtön, mire csak csalódottan felsóhajtottam.
- Sebaj. Majd talán ma.
- Ma biztos. Ne aggódj! – megveregette a vállamat, majd leült a gépe elé.

Egész délelőtt beszélgettünk, és neteztünk. Legfőképp videókat néztünk, és azokról dumáltunk, de mi mindig is jól megértettük egymást, szóval nem volt nehéz elütni az időt. Délután hazamentem, anyával voltam egy kicsit, aztán felmentem, és leültem írni. Nem igazán akartak jönni a szavak, pedig tudtam, miről fog szólni a folytatás. Miután meguntam bámulni a kurzor villogását, inkább megnéztem az e-mail fiókom. Szokásos tömeg fogadott. Az egyetem, néhány hirdetés, pár nyaralásos szórólapféle, de a legfelső kis borítéknál ledermedtem. A feladó neve mellett nem más állt, mint az, hogy Mike Shinoda.

Először csak összevont szemöldökkel, elgondolkodva bámultam a kis ikont, és mellette a nevet. Nem hittem el. Hogy is hihettem volna? Ő nem ír nekem. Hogyan írna? Miért? Biztosan valami kamu! De a kíváncsiságom győzött, és nem töröltem a levelet, hanem megnyitottam.

„Kedves Léni!

Örömmel láttam, hogy minden posztomhoz írtál valamit. Annak pedig főleg nagyon örülök, hogy nem csak dicsérsz, hanem el is mondod a véleményed. Köszönöm, hogy ilyen lelkes látogatója vagy a honlapomnak! Szívesen megismernélek jobban is, ha te is benne lennél. Az e-mail címem így már tudod. Várom a válaszod!

Üdv, Mike”

Csak pislogtam a képernyőre, a betűkre, és még vagy tízszer elolvastam, amit írt. Ez tényleg Ő lenne? Nem igazán akartam elhinni. Amúgy is olyan tárgyilagosak a mondatai. Ha meg akar ismerni, akkor miért ne lenne kicsit barátságosabb? Nem az lenne a logikus?

Ezer és egy gondolat tódult a fejembe, amit le akartam írni neki, mégsem tettem. Inkább becsuktam az ablakot, és kimentem az erkélyre.
Meleg volt ma is, mégis levegőre volt szükségem. Gondolkodni. Ez biztosan csak egy átverés! Honnan tudhatnám, hogy ez a Mike az a Mike? De mi van, ha mégis Ő az?

Nagyot sóhajtottam, majd elfeküdtem a hideg kövön. Nem hittem volna, hogy hasonló „gondjaim” lesznek a nyáron.
Bár az is igaz, hogy a blog Mike-é. Ez biztos. És csak ő láthatja az e-mail címeket. Legalábbis elvileg. Szóval csak Ő lehet az.

Felnevettem. Most komolyan ezen gondolkozom ahelyett, hogy visszaírnék neki?
Visszasétáltam a szobába, majd megnyitottam az üzenetet, és elkezdtem megírni a választ.

„Kedves Mike!

Bevallom, nagyon meglepődtem, hogy Te írsz nekem, és ebben a percben is kételkedem abban, hogy valóban Te vagy az. Mégis úgy döntöttem, hogy válaszolok.
Igazán nem kell megköszönnöd, vagy hasonló, azt, hogy írok Neked. A legnagyobb köszönet számomra az, hogy láthatom a munkád, és hallgathatom a zenéd. És ezt most tényleg a legkomolyabban írom Neked!
Természetesen benne vagyok abban, hogy megismerjük egymást. Érdeklődve fogom várni, hogy mikor jut időd arra, hogy írj!
Sok szerencsét a koncerteken (ha lesz), és várom a válaszod. Nem gond mikor, én ráérek egész nyáron.

Üdv, Léni”

Jópárszor elolvastam, nem voltam benne biztos, hogy ezt kéne írnom. Én is hasonlóan tárgyilagos akartam lenni, mint ő, de mégis kissé barátságos. Nem tudom, mennyire sikerült, de majd elválik, ha esetleg visszaír. Ha meg nem, akkor ez van. Igyekeztem, nem nagyon beleélni magam abba, hogy esetleg tényleg valamilyen ismerkedős dologba bonyolódunk. Legbelül azonban mégis rettentő izgatott voltam. Mert mégis csak Róla volt szó.

A napok gyorsan teltek, én pedig élveztem a gondtalan egyetemisták életét. A hétvége csak lazulással telt, majd hétfőn bementünk Pécsre az unokahúgommal, Fannival, mert pénteken nagy buliba készültünk. Össze fog jönni egy csomó egyetemista, és megünnepeljük, hogy vége van az évnek. Így új ruhát is kellett vennünk.

Fanni egy szolid fehér ruhát választott, ami a melleire feszült, majd közvetlenül alatta lágyan omlott le a térdéig. Ő nem volt olyan lány, mint azok a cicababák, akik körülöttünk rohangáltak az Árkádban. Jobban szerette az egyszerűbb dolgokat, de őszintén szólva ezek is álltak jól neki. Én már kicsit más tészta voltam. Én már merészebb dolgokat is felvettem, de csak ilyen alkalmakkor. Így egy fekete ruhát választottam. A vállainál különös anyag díszítette, olyan volt, mintha felgyűrték volna oda az anyagot egy kicsit, a mellrésznél össze volt húzva, és végigsimult a testemen a combomig. Nagyon tetszett, így azonnal felpróbáltam.
Nem voltam nádszálvékony, de kövér sem, ám sajnos a 158 centimmel magas sem voltam épp, így kellett valami, ami eltakarja kicsit a combjaimat, és ez pont jó volt, hogy sötét színe volt.

Miután a cipőket is kiválasztottuk – ezzel jól lesoványítva a pénztárcánkat -, leültünk és megebédeltünk. Utunkat ismét busszal folytattuk hazafelé. Majd’ megsültünk! Utáltam, hogy ezekbe az újabb buszokba nem képesek normális klímát beszerelni.
Persze az alig negyven perces úton mindketten zenét hallgattunk, ahogy mindig szoktunk. Fanni mindenfélét, én pedig csak Linkin Parkot. Valahogy mostanság nem vágytam másra. Fanni már más tészta volt, ő szerette a különböző dalokat váltogatni, de ő is szigorúan a rockosabb stílusból. Mondjuk ránézésre egyikünkről sem mondták volna meg, hogy az ilyen zenéket szeretjük.

Míg hazasétáltunk már komolyan azon gondolkodtam, hogy lehet vagy negyven fok is. Szakadt rólam a víz, de úgy rendesen. Utáltam ezt. Az utcánk bejáratánál két puszit nyomtunk egymás arcára, majd én jobbra kanyarodtam, Fanni pedig továbbment egyenesen.
Belépve az udvarba azonnal Cézárba botlottam. Még ebben a melegben is rettentően örült nekem, és ugrálva jelezte, hogy egy kis simogatásra vágyik. Nagyot sóhajtva leguggoltam hozzá, és párszor végighúztam sűrű bundáján a kezem, majd besiettem a házba.

A szobámban meleg volt, így elindítottam a klímát, ami azonnal rám kezdte fújni a hideget. Fellélegezhettem. Anya húzta a száját, mikor kinyafogtam, hogy szereltesse be, mondván, hogy drága, de aztán ő is belátta, hogy kell. Így néha elindítom, hogy kellően lehűtse az emeletet.

Szinte folyt rólam a víz, és esküszöm, hogy a bugyimból is csavarni lehetett volna a vizet. Ahogy átsétáltam a dolgozóba, lekaptam a pólóm, majd a nadrágommal babrálva beálltam a laptopom elé. Még reggel hagytam bekapcsolva, hogy amíg nem vagyok itthon, jöjjön a letöltés. Villámgyorsan beléptem Facebookra, és miközben a nacimat szenvedtem le magamról, automatikusan visszajelölgettem azokat, akik bejelöltek ismerősnek, anélkül hogy megnéztem volna kik azok. Ez olyan rutin dolog volt nálam.

- Léna! – kiáltott fel a mostohaapám, mire összerezzentem.
- Jesszus, nem is tudtam, hogy itthon vagy! – kiabáltam le neki. Nem csoda, hogy elkerülte a figyelmem, mert nekem van saját ajtóm, ami egyenesen a lépcsősorom aljánál nyílik, így én azon járok ki és be.
- Most jöttem, de mennék is, csak nem találom a szemüvegemet. Nem láttad? – kérdezte, mire én felnevettem. Ez annyira rá vallott.
- Apa! Egyszer komolyan veszek a cuccaidra csipogót, vagy valamit! – kuncogtam, és gyorsan magamra terítve az egyik köntösömet, lesiettem hozzá, hogy segíthessek.

Miután megtaláltuk a szemüveget és elbúcsúztam tőle, visszasiettem az emeletre, majd beálltam a zuhany alá. Ahogy a bőrömhöz értek a hideg cseppek, elmosolyodtam. Olyan jó volt végre felfrissülni! Megmostam a hajamat is, majd anélkül, hogy megtöröltem volna magamat, egy törölközőbe csavarva visszaültem a gép elé. Ilyen melegben úgyis megszáradok!

Nem mondhatnám, hogy a hét további napjai tartogattak bármiféle eseményt. A ruhámat felakasztottam egy vállfára, és csak nézegettem. Nagyon tetszett, de ahogy közeledtünk a péntekhez, egyre jobban elbizonytalanodtam. Nem igazán voltam ezer százalékig biztos, hogy nekem ebben kellene mennem. Fanni persze csak nevetett rajtam, de azért láttam az ő szemében is a kételkedést, ahogyan szóbahoztam az ő ruháját. Egyikünk sem szokott ilyenekben járkálni.

Szóval a napok írással, olvasással, és zenehallgatással teltek. Nem mondom, hogy nem vártam Mike levelét, mert vártam, de Ő mégsem jelentkezett. Lehet, hogy mégiscsak valaki szórakozott velem? Nem tudom, de egy kicsit tényleg csalódott voltam. Sőt, nagyon is. Valamiért reménykedtem abban, amiben nem kellett volna. De végül is gondolhattam volna, hogy nem lesz akkora szerencsém, hogy megismerhetem Őt. Még ha tényleg választana is valakit, akit ilyen módon szeretne megismerni, miért pont én lennék az? Butaság…

* Nos, mit gondoltok? Vajon tényleg valaki csak szórakozott Lénivel? Vagy tényleg Mike írt neki? És, ha igen, akkor miért nem válaszolt neki ilyen sokáig?
Ha van kedvetek, osszátok meg velem a véleményeteket, hiszen ez sokat jelent nekem!*