The Catalyst - Chapter 20.

20. And the Sun will set for You

Reggel egy meglehetősen nagy fejfájással ébredtem, mikor Adam mocorogni kezdett mellettem. Mivel a konyhában lekerült rólam a pólója és ölben hozott vissza ide, megint meztelenül voltam, de legalább ő is. Hiába volt olyan érzés, mintha kalapáccsal vernék a fejemet, meg végülis a kezemet is a gipszben, mégis inkább felé fordultam és a beszűrődő halvány fényben néztem őt. A takaró épp eltakarta a csípőcsontját, az a kis izgató sötét vonal, ami eltűnt a köldökétől a takaró alá szinte vonzotta a kezemet. Mégsem ébresztettem fel, mert nem sokat pihent miattam és ma forgatnia kell majd, szóval csak néztem.

A sötét haját, ami a homlokába lógott, az orrának az ívét, ami csak karakteresebbé tette az arcát. A telt ajkakat, amik olyan odaadással csókoltak az éjszaka. Ezek mellett pedig a legjobban az a pár elszórt barna anyajegy pöttye tetszett a legjobban. Fiatalnak és valahogy szexibbnek tűnt velük.

Jó fél órát nézhettem, mikor megszólalt az ébresztője és kis keresgélés után kikapcsolta. Rámosolyogtam, mikor felém fordult, mert ez volt az első dolga. Visszamosolygott, kissé álmosan, és néhány percig csak feküdtünk egymással szemben, szigorúan nem ölelkezve. Ahogy ez eszembe jutott, még inkább mosolyogtam.

-          Mi az?

-          Csak hogy nem ölelkezel, az jutott eszembe.

-          Azért veled mégis szoktam – csúszott közelebb, egyik karját a párnám alá dugva, hogy még jobban magához tudjon húzni. Nem ellenkeztem, bal kezemmel a vállát cirógattam.

-          Mikor kell menned?

-          Még egy óra, nem jössz velem?

-          Később csatlakozom, oké? Beszélnem kellene anyukámmal, és az időeltolódás miatt mostanra ígértem neki.

-          Persze, nem gond. Odatalálsz majd, ugye?

-          A cím megvan, beülök egy taxiba. Nagylány vagyok ám.

-          Mutasd mennyire!

A derekára emeltem a lábamat, kissé feljebb csúsztam és számmal máris az övét kerestem. Mély, izgató csókja volt, a csípőm ösztönösen mozdult az övé felé, csak hogy megérezzem, hogy reggel ide vagy oda, de nagyon is kíván engem. Belemordultam a szájába, amire ő úgy reagált, hogy tenyerébe vette a mellem, és masszírozni kezdte. Ettől csak még jobban tudtam nyögdécselni, de ő csak csókolt, nyelve kereste az enyémet, megint erősen, határozottan. A testünk hullámzott a takaró alatt, ringattuk magunkat és egymást. Egyre nedvesebb lettem, amitől csak könnyebben csúszott kemény farka a szeméremajkaim közé, egyre erősebben dörzsölve a csiklómat. Szinte remegtem, éreztem, ahogy épül bennem a gyönyör, nem bírtam volna már sokáig.

Adam viszont nem adta meg a kielégülés lehetőségét, épp hogy talán az utolsó cérnaszál előtt húzódott el, ezzel elégedetlen hangokat előcsalva belőlem. De nem volt okom panaszra, mert villámgyorsan végighúzta a nyelvét a nyakamon, a mellemen, le a hasamon át az ölemig. Nem várt, nem teketóriázott, még alig tudtam egy nagyobb levegőt venni, mióta elszakadt a számtól, és máris megéreztem, ahogy ajkai megérintenek.

-          Basszus! – leheltem szinte hangtalanul, de aztán sok más káromkodás is kiszaladt a számon ezután a gyönyörtől.

Mert nem volt lassú, nem volt lepkeszárny finom. Felfalt. Az akjai elnyíltak és szívott, nyalt és harapott, miközben három ujját is belém nyomta. Lerántottam róla a takarót, mert látni akartam, ahogyan ő is nézett engem múlt éjszaka. Képtelenség lett volna ezt sokáig bírni, így is már annyira nagyon felizgatott, de ez túltett mindenen. Tátott szájába szívta a csiklómat, aztán megharapta az egyik majd másik oldalon a puncimat, és végem volt.

Minden izmom összerándult, a takarót markoltam magam mellett, fejemet hátravetettem a párnán. Cseppet sem lehettem halk, de nem is fogtam fel semmit, csak őt éreztem és a gyönyört, amit okozott.

Aztán megéreztem a súlyát magamon és a száját az enyémen. Éreztem az ízem a nyelvén, de készséggel csókoltam, ugyanolyan hevesen, ahogy ő is csókolt engem. Az egyik lábamat felhúzta az oldalához, a másikat leszorította az ágyra, és megint magamban érezhettem. Nem hittem volna, hogy én vagyok szűkebb az átlagnál, inkább ő volt átlag feletti. Fájt, ahogy kitöltött, és nem értettem igazán, hogy lehet az, hogy ezt élvezem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tegye meg újra és újra, mert amikor így teljesen, tövig bennem volt, úgy éreztem nem vagyok elég neki, de ő meg pont fantasztikus volt nekem. A hangjából ítélve mondjuk neki is pont ez volt a jó benne.

Egy órával később már frissen zuhanyozva beszélgettem anyuval a laptopon, aztán tíz körül el is indultam Adam felé. Mikor ránéztem a telefonomra, ahogy kiléptem az épületből, sokkolódtam. 113 nem fogadott hívás, 21 üzenet és 63 e-mail.

A hívások pedig újságíróktól, televízióktól jöttek, ismertem nagyjából a számokat. Egy részük mondjuk Zach volt, ahogy az SMS-ek nagy része is. Első utam így inkább a szolgáltatóm helyi üzletébe vezetett és kértem egy új számot. Megkértem, hogy az összes számot mentsék rá, de egyszerűen arra nem volt szükségem, hogy bárki és mindenki engem tudjon zaklatni.

Azoknak, akik számítottak jelen pillanatban írtam is, hogy ezentúl itt tudnak elérni. Hihetetlen volt, hogy alig most cseréltem pár hónapja számot, és ennyi mindenki mégis megtudta. Erről pedig a kiadónál tehettek, ebben tuti biztos voltam, szóval most majd elég nyomatékosan közlöm velük, hogy ki hova menjenek, ha megint kiadják a számomat.

A forgatáson megismerkedtem Adam kollégáival, kicsit a sztorival is, de egyébként a temérdek e-mailre próbáltam válaszolni egy kuka tetején ücsörögve. Nehéz volt a rosszabbik kezemmel, nagyon lassan ment, szóval be is tartott egy ideig. Egy kisebb szünetben Adam elém lépett és egy puszit nyomott a számra.

-          Küldtél nekem üzenetet, hogy új számod van? – nézte a telefonját meglepetten.

-          Igen, még a városban voltam, aztán nem akartam, hogy ne érj el, ha van valami.

-          Igen, ebben van valami – bólogatott.

Kettő körül jött megint egy szünet, ebédelni ültünk le, én Adam és egy Jemima nevű lány közé kerültem. Lena, a producer meg író meg főszereplő, vagy hogy is volt, végig beszélt. Egyszercsak nekem szegezte a kérdést, hogy ugye nem fogok hisztizi a szexjelenetek miatt.

-          Nem hinném – vontam vállat és kérdőn Adamre néztem.

-          Van benne pár… - a szemei enyhe bocsánatkérést tükröztek, de tényleg nem éreztem, hogy ez baj lenne.

-          Nem fog zavarni, ha látom – biztosítottam a lányt.

-          Tuti, mert elég intim, nagyon is valódi szexjelentek? Nem olyan szépen koreografált, hanem néha kicsit bizarr is.

-          Te és Adam?

-          Igen.

-          Nem zavar. Komolyan nem.

-          Akkor jó. Csak gondoltam fel kéne készülnöd, hogy mindenki látja majd a pasidat, tudod.

-          Tudom milyen a színészek élete, nem fogok elfutni vagy kiborulni – komolyan idegesített, úgy éreztem, rám akarja erőltetni ezt, hogy igenis mondjam hogy hát én ezt nem akarom, vagy valami.

-          Azt hittem író vagy – oké, határozottan kiborított.

-          Az, egy nagyon sikeres, nagyon jó író – szólt közbe Adam.

Ez a téma nyert Lenánál, mert végre leszállt a szexről és inkább erről kezdett kérdezgetni. Szívesebben beszéltem az írásról, de most már sajnos megvolt egy alap ellenszenvem iránta. Meg hát igazából tudtam volna neki mondani, hogy miért zavarna valami eljátszott, több tucat statiszta előtt lezajló közjáték szexnek címkézve, mikor Adam velem nagyon is igazi és élvezetes dolgokat csinál? Ugyan.

Hazafelé sétáltunk, Adam szerint volt olyan szép idő, hogy ne texizzunk, úgyhogy kézenfogva nekiindultunk. Épp a rendelésünkre vártunk egy görög étterem kiadópultja előtt az utcán, mikor megint azt csinálta, mint mikor először találkoztunk randizni. Megcsókolt és hogy kiküszöbölje a magasságkülönbségünket, felemelt a földről. Tetszett, kezdtem úgy érezni, hogy ez olyan szokásunk, közös dolgunk. Míg vártunk a neten barangoltam és megszorongattam a kezét.

-          Nézd, találtam egy tanulmányt, ami leírja, hogy a pasiknak meg a nőknek melyek a leginkább megerőltető és kényelmetlen meg nehéz szexpózok – mutattam a telefonom kijelzőjére, de ő le se vette a tekintetét az arcomról.

-          És melyik az első?

-          Azt írja, hogy egyaránt a „legkevésbé kellemes” – macskakörmöztem a levegőbe a törött kezem kilógó ujjaival – a hatvankilenc állva.

-          Érdekes – villantott farkasvigyort.

-          Nem állok kézen! Nem is tudok – néztem rá hitetlenül mosolyogva.

-          Én tudok.

-          Adam… - nevettem fel, mert nem tudtam, hogy most komolyan beszél-e vagy csak hülyül velem. A telefonom csörgése szakította félbe beszélgetésünket. – Szavad ne feledd! Szia Lux! – fogadtam barátnőm hívását, közben Adam átvette a vacsoránkat és tovább indultunk. Összekulcsolta az ujjainkat.

-          Szia, Hel!

-          Hogy van Benji? Mesélj!

-          Nagyon cukkancs, de most figyelj. Hol a fenében van Reed? Mindenki őt hajtja a kiadónál és kurvára nincs sehol.

-          Reed? Elment… szabadságra – ez jutott először eszembe, bár rémesen gyenge hazugság volt.

-          Ugyan, szabadságra? Három hét múlva le kell adnia a könyvét, Hel! Rohadtul nem mehet szabadságra, és örülnék, ha szólnál neki, hogy kapcsolja be a kibaszott telefonját.

-          Mi az, hogy három hét?

-          Igen, annyi! Már így is itt kellene a kezemben tartanom a nyers változatot és képzeld, sehol semmi! Olyan ideges vagyok, hogy aludni is alig tudok tőle. Hogy a fenébe képzeli, hogy egy szó nélkül lelép?

-          Lux… - most mit kéne mondanom? Charles azt mondta, senkinek ne szóljunk erről, mert baromi rossz fényt vetne Reedre. És igaza is van, de akkor most?

-          Kerítsd elő és mondd meg neki, hogy három hét múlva az asztalon legyen a könyve, különben szerződést fognak vele bontani. Nagyon ki vannak rá rúgva, Hel. Az elmúlt időszakban még egész tűrhető volt, de előtte… meg hát most ez, hogy se szó se beszéd…

-          Oké, oké, elég! – a vállammal tartottam eddig a telefont, de most elengedtem Adam kezét, hogy rendesen tudjak gondolkodni.

-          Hel…

-          Lux, várj! Várj egy kicsit! – kértem és lázasan agyaltam.

Most mondjam el neki? Hogy Reed elvonón van és az első hónapban egyáltalán nem fogadhat hívásokat? Hogy a legkisebb gondja is nagyobb, mint a könyv befejezése? Azt sem tudtam mennyi van meg belőle. Sőt abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ez folytatása-e az elkezdett sorozatának, vagy új szerzemény. Nem igen beszélgettünk a melóról mióta én megakadtam benne.

-          Baj van? – kérdezte Adam. Ott toporogtam a járda közepén, ő pedig aggódva nézett rám. Az utcai lámpa fényétől egészen világos, kicsit borostyán színű volt a szeme. Néhány pillanatig csak néztem, nagyokat lélegeztem és próbáltam gondolkodni.

-          Nem, semmi – ráztam meg végül a fejem.

-          Kivel vagy? – kérdezte Lux.

-          New Yorkban vagyok, de megpróbálok beszélni Reeddel, oké? Holnap reggel visszahívlak.

-          Mit csinálsz New Yorkban? Nem volt betervezve semmi program.

-          Van magánéletem is.

-          Mostanában csak az van, ezer éve nem írtál semmit.

-          Oké, köszi! Akkor holnap – kinyomtam a hívást és megint megfogtam Adam kezét. – Ne haragudj, munka ügy.

-          Reeddel?

-          Igen. A szerkesztőm, vagyis a szerkesztőnk keresett, azt mondja, hogy három hét múlva várja Reed könyvét de nem tudja elérni. És hát tudjuk miért nem, de… ez titok, vagy mi. Szóval nem mondtam semmit.

-          Hívd fel az apját. Biztos elrendezi.

-          Igen, igaz.

Fel is hívtam Charlest, de bár hagytam volna holnapra. Mire hazaértünk Adamhez, zsongott a fejem. Mr Bennett ragaszkodott ahhoz, hogy ne zavarjuk meg Reed gyógyulási folyamtát, pláne ne ilyen hamar. Persze erre én is gondoltam, elmondták, hogy az első hónapban nem foglalkoznak a külvilággal, se család, se barátok, se munka. Hogy Reed csakis a lelki és testi épségén tudjon dolgozni. Ezzel pedig elértünk oda, ami a fejtörést okozta, miszerint meg kellene írnom Reed könyvét. Legalábbis befejezni. Charles egyszerűen felvázolta: feltöri Reed gépét, elküldi nekem a fájlokat és hajrá. Elvégre én vagyok az árnyéka, nem okozhat problémát.

-          És tényleg nem okoz? – kérdezte Adam vacsora közben.

-          Dehogynem. Reed klasszisokkal jobb író, mint én. Amikor közös könyveket írtunk-

-          Tisztán ki lehetett venni, melyik fejezetet ki írta – bólintott. – Ez igaz.

-          Te is tudod, művészként, hogy lemásolni valaki mást… utánozni még oké, de hogyan kellene olyat írnom, amin nem veszik észre, hogy az nem Reed?

-          Jó kérdés. Fogalmam sincs. Elolvashatom?

-          Persze, nyugodtan.

-          Ez a folytatás?

-          Igen, az ötödik könyv. Miért, ismered amúgy?

-          Aha. Az elmúlt két hétben elolvastam a tieidet is, meg az övét is.

-          Ejha, akkor nem sokat aludtál, mi?

-          De ez a teljesítményemből mit sem von le, nem igaz? – vigyorgott futólag rám, miközben elhúzta előlem a laptopom, amin meg volt nyitva ’Az élővilág főbb nevezetes ragadozói vol. 12.4” című fájl. Reed állandóan ilyen barom címeket adott a munkafolyamat alatt a könyveinek.

-          Nem, a teljesítményed bámulatra méltó. Abszolút.

Néhány percig csak olvasott, a tekintete falta a sorokat, szinte meglepő volt nézni, milyen gyorsan csinálta. Közben elmosogattam és elővettem egy doboz fagyit a hűtőből. Adam amúgy egészen változatos dolgokat tartott otthon, konzervektől a tortáig egy csomó minden volt neki.

-          Egyébként ez háromszáz oldal már így önmagában. Az nem sok?

-          De, rengeteg – mellé léptem, a kilencedik oldalon tartott. Elolvastam néhány sort. – „Helios végigkövette szemével Clio mozdulatát, tudta, mire készül a lány. Egy percig sem gondolkozott, látta előre ezt az összecsapást, már fel volt rá készülve. Megpörgette maga körül rövid tőrét, és míg a Mágik Nagyasszonya az ékkövek erejét hívta össze, ő egyetlen hatalmas csapással rést ütött a lány pajzsán és egy szempillantással később már csak tőre markolatát látta, ami vértengert indított meg a nő mellkasából. Clio azonnal elvesztette erejét a varázslata felett és holtan esett össze a márványborítású templomkövezeten.”

-          Megölte? Már az elején? Nem ő volt az egyik kulcsszereplő?

-          De – bólintottam és felsóhajtottam. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. – Reed fantasztikus és nincsenek korlátai. Én állandóan azon dolgozom, hogy megmentsem a főhöseimet, feszegetve azok határait. És látod, ő meg simán beáldozza és lefogadom, hogy a könyv végére fel sem fog tűnni a Nagyasszony hiánya, mert olyan fantasztikus új karaktert alkot helyette.

-          Hát ez most rajtad is függ. Akár vissza is hozhatod Cliot, ha úgy érzed.

-          Attól is függ, mi van a maradék kettőszázkilencvenegy oldalon.

Leültünk a nappaliban és együtt olvastunk tovább. Míg Adam mindig bevárta, hogy lapozhassunk, mert én jóval lassabban haladtam, mint ő, addig apró csókokat hintett a vállamra és az arcomra, ujjai az enyémekkel játszottak és átölelt. Ezen kicsit majdnem vigyorogtam is, de nem akartam elrontani a pillanatot. Pillanatokat.

-          Te egyébként hogy írsz?

-          Mármint?

-          Mármint az első könyved és az utolsó között van egy kicsike különbség.

-          Hát… Amikor kezdem… Vannak szabályok, amiket lefektetek, mielőtt egyáltalán elkezdek írni. Amikor a Hidegvérrel trilógiát írtam, utáltam, megmondom őszintén. Jó lett és most már jó szívvel gondolok vissza rá, meg hát sikeres is lett, de fúj… megkötöttem a saját kezem. Krimit írni nagyon nehéz. Egy csomó olyasmiről írsz benne, ha igazán fondorlatos történetet akarsz, amiről szart se tudsz, ergo utána kell nézni. És nagyon sok mindent még így se nagyon értesz meg. Legalábbis én így voltam vele. Ezért írok természetfelettit. Nem szeretem, ha ez a fizikai világ, a Föld nevű bolygó, ez a társadalom, ez az evolúció és a fizikai törvények megkötik a kezem. Mert akkor megint csak ott lyukadsz ki, hogy térképeket bújsz, városokról olvasol, emberekről, fizikai szabályokról, viselkedésmintákról és sosincs vége a kutatásnak. Persze az enyémben is sok a kutatás, és rengeteg jegyzetem van hozzá. De ezt én alkotom, én találom ki. Szóval szabályokat alkotok. Adott egy bolygó, oké. Földrészek, ugyanazok, mint amit mi ismerünk? Vagy másképp helyezkedjenek el? Ha igen, találjam ki az időjárástól kezdve a hegységekig mindent. De legalább az én művem, érted?! Az időszámításától kezdve, a civilizációkig minden. Tudom, hogy mire képes a világom. A Reeddel közösben péndául erős szörnyetegeim voltak, itt, amit most írok, varázslat van. Ugyanolyan emberek, mint mi, csak mágiát használnak. És akkor kitalálom, milyen legyen a hierarchia, ki legyen az ellenség, honnan eredjen a mágia, hogy ez vajon megfogható dologból származik, vagy csak úgy van, mint például a Harry Potterben vagy a Star Warsban az Erő. És akkor tudom, mik a korlátaim és persze feszegetni is tudom. Mindig tudok még hozzáadni, ha kell, és nem fog hiteltennek tűnni, ha jól csinálom.

-          Szóval igazából itt is marha sokat kutatsz.

-          Igen, de tudom alakítani, mindig tudok kiskaput hagyni magamnak. Nem tudom, lehet én vagyok béna, de ezt nem találtam egyszerűnek az adott világban, a miénkben.

-          És miért szörnyek?

-          Mert imádom a gonoszt. Sokkal több potenciált látok benne, mint egy jó karakterben. Nyilván az is érdekes lehet, de… Reeddel mertem ezt először meglépni.

-          Igen, a tiéd volt a sötét része a dolognak.

-          Élveztem. Ott van például a történelem legjobb főgonosza, Darth Vader. Miket tett és mégis a végén ott a fény. Lehet árnyalni.

-          Egy jó karaktert is lehet árnyalni, sőt. Az nem elég érdekes? Egy jóból lett rossz szerintem inkább feszíti a határt, mint fordítva.

-          Szerintem nem. Mert egy jó, amikor elkezd rosszat tenni, elkezded mentegetni, hogy csak ezért és csak azért tette, és próbálod még szeretni. Egy darabig legalábbis. De valaki olyat megszeretni, akit az elejétől fogva utálsz… na az a kihívás. Azt megírni. Szerintem.

Megcsörrent a telefonom és néhány pillanatig csak néztem a nevet a kijelzőn. Nem akartam felvenni és egyáltalán honnan a francból tudja a számom? Most komolyan? Adam is elolvasta a nevet és mosolyogva annyit mondott, hogy telefonon keresztül legalább nem fogom megverni.

-          Találkozni akar. Idejön holnap – bosszankodtam, a telefont elhajítottam a fotelbe mellettünk. A kezem fájt, lüktetett minden ujjam a gipsz alatt, és a fejem is megint hasogatni kezdett.

-          Veled menjek?

-          Nem kell dolgoznod?

-          De.

-          Akkor meg? – adtam neki egy köszönetpuszit. – Megoldom. És sajnálom.

-          Mit?

-          Ezt az egészet. Az én… az én szennyesemmel van tele most minden. Az én szarjaim.

-          Nekem is vannak szarjaim, Helena. Csak én már nagyjából magam mögött hagytam ezt.

-          Bár én is már magam mögött tudnám ezt!

-          Idő.

-          Túl bölcs vagy és nyugodt – nyújtottam rá a nyelvem.

-          Megéltem már ezt-azt. Nem hiába vonultam be és… amíg idáig jutottam, ahol most vagyok, nem volt könnyű. De megtanultam kezelni. Régen sokkal dühösebb voltam a világra. A szüleimre is.

-          Miért?

-          Hát… - kicsit megtorpant, talán nem akarta elmondani, de aztán meggondolta magát. – Tudod anyám újraházasodott meg minden. Szeretnek, nem mondom, hogy nem. De például mikor nem sikerült a színészet először, mikor vissza kellett mennem hozzájuk, lakbért fizettettek velem azért az egy szobáért, amiben laktam. A saját szüleim. Akik amúgy jó emberek, csak talán én voltam túl bajos. Nem tudom… Bonyolult a kapcsolatunk… Mindenesetre ne szégyelld és bánd előttem, ami történik!

-          Csak úgy érzem, hogy túl sok nyomást helyezek ezzel rád. Ránk. Már így az elején.

-          Elbírom.

-          Mondom, nagyon is érett vagy ahhoz képest, milyen fiatal vagy.

-          Te is. Például amit tettél… az fantasztikus. Akkor is, ha féltél, és ha kísért. Ha neked ez rémálom. Ettől én csak mégjobban felnézek rád.

-          Felnézel rám? – kérdeztem vissza meghökkenve.

-          Igen. Ez nem meglepő, csak te nem látod magad tisztán.

-          Vagy csak te viselsz másfajta szemüveget – húztam végig az ujjam az orra ívén. Olyan nagyon jól estek a szavai!

-          Most olyan szemüveget szeretnék felvenni, amivel megnézem, hogyan tudsz négykézláb állni, oké? – erre felnevettem, de belémfojtotta egy éhes csókkal.

The Catalyst - Chapter 19.

19. "Let the past die. Kill it, if you have to. That's the only way to become what you are meant to be."

Elég későn értünk Adam lakására a forgatásról, mégsem éreztem magam elég fáradtnak az alváshoz. Egyszerűen elcsigázott voltam, de ugyanakkor eléggé izgatott is amiatt, hogy együtt vagyunk. Ja és nem mellesleg fájt a kezem.

-          Adjak valamilyen gyógyszert? – kérdezte, mikor letettem a táskámat a hálószobájába az ágy mellé.

-          Nem, köszi. Nem hiszem, hogy kellene. Meg valahogy… - vállat vontam és inkább körbepillantottam.

-          Meg valahogy?

-          Most inkább… nem szívesen – ráztam meg a fejem. – Túl… - felemeltem a kezem és a szívemhez érintettem, de nem tudtam kifejezni magam.

-          Vacsorázunk? Tegnap rendeltem, van belőle. Vagy rendelhetünk megint, ha mást szeretnél.

Bólintottam és a konyhában megmutogatta, hogy mi volt itthon enni. Persze nekem mindegy volt, szóval mondtam, hogy jó lesz ez. Vártam, hogy kérdezzen, hogy faggasson, de nem tette. Egyszerűen egy nyugodt pasi volt. Egy nyugodt, masszív pasi. Le se tudtam venni a szemem a vállairól, meg a hátáról, ahogy pakolta a kis kajásdobozokat meg a tanyérokat. Csodaszép teste volt.

Egész jó hangulatban megvacsoráztunk. Egy csomó témát érintettünk, de nem volt olyan erőltetett, mindent-azonnal-tudni-akarok-a-másikról típusú este. Boldog voltam, hosszú idő óta először. Persze ezelőtt is nevettem és mosolyogtam, és nem mondtam volna azt, hogy boldogtalan voltam. Csak nem voltam boldog egészen.

Persze most is ott volt az árnyék fölöttem, az, ami Reeddel történt. Tudtam, hogy amint megpróbálok aludni, ahogy elvesztem a kontrollt a gondolataim fölött, megint látni fogom álmomban, ahogy ott fekszik, és…

-          Szóval akkor nem probléma, hogy együtt alszunk? – kérdezte, amikor adott egy törölközőt a zuhanyzáshoz. Az ujjai végigsimítottak az enyémeken, pont ahogy akkor, a felolvasóesten is. – Mert van ám igazából még egy szobám.

-          Nekem nem probléma. De ha te szeretnél inkább…

-          Nem! Nem – rázta meg mosolyogva a fejét, olyan arcot vágva, mint amikor tényleg jelezni akarod, hogy a kérdésed száz százalékban csak az udvariasságon alapult. – Csak látom rajtad, hogy kicsit… fáradt vagy, talán. Nem akartam, hogy azt hidd, elvárom, hogy velem aludj.

-          Pedig nyugodtan elvárhatod.

-          Ennek örülök – adott egy csókot, aztán magamra hagyott a fürdőben.

Kellemes idegességet éreztem, miközben próbáltam minél gyorsabban végezni a fürdőben. Nem is tudom, mikor vártam utoljára ennyire, hogy közelebb kerülhessek valakihez. Talán még akkor, Chrisszel volt ilyen. Nagyon tetszett, és minden alkalommal, mikor találkoztunk reménykedtem, hogy ő is úgy kedvel engem, mint én őt. De Adam… vele más. Mert már az első találkozással tudtam, hogy mit szeretne. Nem volt zsákbamacska, de nem is támadott le azonnal. Végre egy igazán jó kapcsolatba léphetek be, persze csak ha nem szúrom el. Mert abban elég jó vagyok.

Elszórakoztam egy darabig, mert a gipszemre nem mehetett víz, és amúgy is a bal kezem a rosszabbik kezem volt. A nevemet se nagyon tudtam vele leírni soha, szóval most érdekes lesz, ha egy hónapig, vagy még tovább ezt kell majd erőltetnem.

Ahogy kiléptem a fürdőből a hálóingemben, kissé zavarban voltam, ahogy szinte azonnal szembejött velem a folyosón Adam, kezében a telefonommal. Tekintete végigfutott rajtam, a szája sarkában tetszését kifejező kis mosollyal. Elpirultam, éreztem, hogy ég egy kicsit az arcom, de hát hogy ne lett volna így, mikor ő is megint póló nélkül volt. Elképesztően jó érzés volt, hogy egy ilyen férfi így reagál rám. Imponáló és zavarba ejtő. Izgató.

-          Folyton csörögsz – adta a kezembe a készüléket, de nem vette le a szemét az arcomról, és ahogy ő mosolygott, úgy nekem is egyre jobban kellett. Szóval ott álltunk mindketten vigyorogva, és tudtuk mit gondol a másik. Meg éreztem is, ott lent a lábaim között. Erre a gondolatra a tekintetem lesiklott a farmerére, amitől meg végképp vöröslött az arcom. – Megint – mondta vidám hangon, mikor a kezemben megint felcsendült a telefon.

-          Mi? Ja, hm… - felnyitottam a telefontokot, és a kijelzőn Zack neve jelent meg. – Picsába! – nagy levegőt vettem és ki akartam nyomni a hívást, de Adam megérintette a karom. Felnéztem rá. A jókedvemnek annyi volt és láttam rajta, hogy ő is elkomolyodott.

-          Ha eltörted a kezed az arcán, akkor talán beszélhetnétek…

-          Kifejeztem a véleményem! – ráztam meg a fejem és megnyomtam a piros gombot.

-          Akkor pihenj le, mindjárt jövök én is.

Düh és félelem keveredett bennem, mert most megint egyre-másra sem tudtam semmi egyébre gondolni, mint arra a szörnyű helyre, arra a mocsokkal és halálszaggal teli rémületkastélyra.

Zach kurvára elmehet a picsába!

Adam szobája nagy részét az ágya és egy nagy gardróbszekrény foglalta el. Két éjjeliszekrény, egy fotel és egy könyvespolcocska volt még bent. Mind mélybarna színben, az ágynemű meg sötétzöld, hatalmas puha párnákkal, és nagyon puha ágytakaróval. A jobb oldalára feküdtem az ágynak, mert a bal oldali éjjeliszekrény tűnt jobban belakottnak. Volt rajta egy US Army-s bögre, egy kis notesz szerű könyvecske, toll, néhány papírfecni, amit bolti nyugtának vagy bankkártyás számlának néztem. Össze voltak gyűrődve, mint aki csak odaborította őket, amikor kihalászta a zsebéből. Volt ott még egy óra, egy karóra. Réginek tűnt, vastag fekete szíjjal, ami már betöredezett.

-          Azt hittem már beájultál – jött be kedves mosollyal az arcán, egy szál alsógatyában. Az óra után most már az ő testére tudtam csak összpontosítani. Ahogy mozogtak az izmai, miközben befeküdt mellém. Szexi! Istenem, még mennyire!

-          Azt hitted, hogy elaludtam? – eszméltem fel, mikor magára borította a takaró rá eső részét.

-          Aha. Mondtam, hogy fáradtnak tűnsz. Azt hittem, amint párnát ér a fejed, engedsz neki.

Ezen elgondolkodtam pár pillanatig. Először az, hogy ha akarom, alhatok a másik szobában, most meg hogy már elaludtam volna? Az ember lánya nem gondolná, hogy a férfi, akivel először tölti együtt az éjszakát, hagyná hogy… hogy csak úgy aludjak.

Szembe fordultam vele, ő eleve felém helyezkedett és néztem őt. A fekete tincseit, amik a homlokába hullottak, a sötét szemeit, az orra ívét, a szája telt kívánatosságát. Vajon nem akar engem, vagy tényleg ennyire úriember?

-          De Reed azért jól van? – kérdezte váratlanul, mire én nem tudtam másképp reagálni, csak bólintottam. Szóval több van itt, minthogy pusztán szexeljünk-e vagy sem. Megértett engem, szavak nélkül is. Felém nyúlt, hosszú ujjai végigsimítottak az arcomon, letörölték a könnyeimet.

-          Bocs – motyogtam és pislogtam párat, hogy elhessegessem a sírást. – Garantálom a jó első éjszakánkat – grimaszoltam.

-          Ugyan, semmi baj. Ilyen az élet, közbeszól.

-          Jó, de mégis… - éreztem, hogy elpirulok. Megint. – Vártuk ezt.

-          Vártuk, de nincs miért sietnünk. Nem kell… - felvonta a szemöldökét.

-          Óh… mármint úgy érted…

-          Úgy. Nekem az is jó, ha csak alszunk.

-          Óh… öhm…

-          Nem, félreérted – kuncogott fel kicsit zavartan. – Hidd el, szeretném! Nagyon is – jelentőségteljesen megigazgatta a takarót az ágyékánál, amin elnevettem magam.

-          De?

-          De nem vagyok ősember, Helena. Gyere, bújj ide – sóhajtott túljátszott bosszúsággal, amin csak mosolyogni tudtam. Tényleg megértett.

-          Hát ha ennyire akarod – csúsztam közelebb és amikor átölelt, élvezettel simultam hozzá. Oké, igaza van. Talán jobb is, ha csak alszunk. Még a végén ilyen fáradtan és bénán csak beégetném magam. Az én szerencsémmel képes lennék rá.

-          Nem vagyok ölelkezős típus – suttogta a fülembe, mikor lekapcsolta a lámpát.

-          Mi?

-          Mármint itt oké, veled – puszilt a hajamba, én meg viszonoztam a vállán, majd a nyakán. – Csak úgy általában nem szeretem az ölelést. Valamiért kényelmetlenül érzem magam olyankor… tudom, ez fura lehet.

-          Szóval nem igazán tetszik az ölelkezés, hm? – nedves csókot nyomtam az állára, majd a szája szélére és végighúztam a nyelvem az ajkain.

-          Nem könnyíted meg, hogy úriember legyek – mormolta.

-          Csak szerettem volna megmutatni, hogy jó érzés, ha ölelkezel velem.

-          Ó, tudom én azt. Amikor sétáltunk és utána csókolóztunk, akkor is nagyon jó volt ölelgetni téged.

-          Tényleg? Gondoltál rám utána?

-          Tipikus női kérdés – mormolta, és ettől a mély, érdes hangtól vigyorognom kellett. – Persze, hogy gondoltam rád. Bár gyanítom nem agyaltam annyit, mint te – túrt a hajamba, kedveskedve öklébe szorította a tincseimet.

-          Tény – lehunytam a szemem, arcomat a nyaka és a válla közötti gödörbe rejtve. – De teljesen érthető, mert-

-          Léni?!

-          Hm?

-          Kapcsolj ki! Aludj! Nyugi! - nagyot sóhajtottam, igaza volt. Látta rajtam, hogy fáradt vagyok és kimerült. És őszintén? Tetszett ez az egész. Kicsit még közelebb simultam hozzá, lábamat az övére húzva, élvezve az izmos combot az enyém alatt. Néhány pillanatig csendesen feküdtünk, aztán éreztem, hogy mocorog alattam, és a combommal éreztem is, hogy minek. Felnevettem.

-          Kinek is kell lenyugodnia? – lecsúsztattam a kezem a takaró alatt a hasára.

-          Egy kívánatos Bestia fekszik mellettem.

-          Bestia? – haraptam a nyakába kissé.

-          Na ugye – nyögött fel, és fölém gördülve megcsókolt, belepréselt az ágyneműbe. – Ha megjelölsz, fél órával tovább kell a sminkben ülnöm holnap.

-          És ez zavarna? – suttogtam a szájára, kezeim bejárták a vállait. Olyan széles és izmos volt, hogy tudtam volna egy órán át is simogatni és már az is elég izgató lett volna.

-          Hát így most? – ujjai a combjaimba martak és egy határozott mozdulattal terpeszbe húzta a lábaimat és hozzámnyomta a csípőjét, hogy érezhessem, mennyire kemény az alsójában. – Nem igazán zavarna.

-          Ó Istenem, Adam!

-          Igen, erről nem szóltam – csókolt meg mosollyal az ajkain. – Nagy.

-          Ó, igen – dörgölőztem hozzá még inkább.

-          Megnézzük, hogy befér-e a szádba? – felkattintotta a kis lámpát és vigyorgó szemmel nézett le rám, miközben csípője körkörösen mozgott felettem.

-          Azt hiszed, hogy zavarba tudsz hozni ezzel? – kuncogtam.

-          Ó én egyáltalán nem azért mondtam, hogy zavarba hozzalak!

-          Térdeljek vagy jó lesz itt az ágyban fekve?

Felcsillant a szeme, vállat vont és a hátam alá nyúlva megfordította a helyzetünket, most én voltam felül. Talán nem hitte, hogy megteszem, hogy tényleg komolyan veszem, amit mond, de hát hogy ne akartam volna?

Persze elsietni sem akartam ezt az együttlétet, úgyhogy a csókosztást az állánál és a nyakánál kezdtem. Nem csak ártatlan puszikat adtam, hanem csókolóztam a bőrével, a nyelvemet és a fogaimat is bevetve.

Tetszett neki, ezt az elfojtott nyögései bizonyították, és minél inkább vissza akarta fogni magát, én annál jobban igyekeztem kihozni belőle a vadabb énjét.

El tudtam volna csókolni egész nap, egész éjjel. Már csak ez olyan izgató volt, hogy akár órákig tudtam volna simogatni a mellkasát, harapdálni a válla ívét és óvatosan, nem nyomot hagyva szívogatni a hasán és a csípőcsontján a finom bőrt.

Mindezt azért nem tudtam sokáig húzni, mert éreztem, ahogy egyre keményebb az alsójában, és elemi késztetést éreztem, hogy minél előbb levegyem róla a zavaró ruhadarabot és a számba vegyem.

Ahogy lehúztam róla a fekete alsónadrágot, önkéntelenül is a combjához hajoltam és apró csókokkal és harapásokkal borítottam be azt. Izmos volt, és annyira vonzott, hogy képtelen voltam ellenállni neki.

Nem éreztem azt, hogy furcsa lenne ez a helyzet, vagy hogy tényleg egy új férfival voltam együtt és hogy most félnem kéne vagy finomkodni, vagy igyekezni, vagy hogy nem tehetem meg amit akarok, mert hogy ez még csak az első. Nem mondom, hogy nem izgultam egy kicsit, de igazából inkább csak a vágyat éreztem, hogy minél előbb eljussunk a csúcsra. Annyira kívántam, olyan nagyon.

Simogatni kezdtem, közben belecsókoltam a puha szőrszálak közé és elvigyorodtam. Igaz, tényleg nagy farka volt, és egyértelmű volt már elsőre is, hogy nem tudtam volna rendesen kényeztetni. A hajamba túrt, mikor hezitáltam, és felnéztem rá. Láttam rajta, hogy mondani fog valamit, de nem kellett.

A számba szívtam, amitől ő már cseppet sem visszafogottan nyögött. Igyekeztem minél több ilyen reakciót kicsalni belőle, de a legjobb mégis az volt, ahogy markolta a tincseimet és igyekezett nem túl erősen irányatni engem. Tetszett ez a fajta viselkedés, hogy itt van ez az ízig-vérig férfi és ennyire vágyik az érintésemre.

Mikor elváltam tőle, hogy sürgetésére vissztérjek a szájához és csókolhassam, hozzányomtam az ölem az övéhez. Vadul csókolóztunk, haraptuk a másikat, a nyelvünk olyan erőszakosan csatázott, hogy biztos voltam benne, hogy reggel érezni fogom a fájdalmat. Mégis ez volt a legérzékibb, legizgatóbb dolog a világon.

Megmarkolta a fenekem és még inkább magához húzott, kemény férfiasságát nedves bugyimhoz nyomta, fel és le mozgatva magán. Így is simán el tudtam volna élvezni, és ezt azt hiszem ő is észrevette. Talán abból, ahogy a szájába nyögtem minden mozdulatnál vagy talán abból ahogy a vállát szorítottam.

Egyszercsak felült, én pedig a hirtelen mozdulattól megijedtem és a nyaka köré kulcsoltam mindkét karom. A számba mormolt valamit, de nem értettem mit, aztán felállt és a falhoz vitt, nekidöntött és ott csókolt tovább. Ujjai sürgetően bújtattak ki a hálóingből és a bugyiból, aztán már csak a simogatást éreztem és élveztem.

Nem sokáig tudta ezt folytatni, mert nem hagytam neki. Habár baromira élvezetes volt, ahogy az ujjaival kényeztett, minden mozdulattal egyre mélyebben, jobban akartam már rendesen is magamban érezni.

Hiába volt ez az első együttlétünk, se ő, se én nem éreztük vagy gondoltuk úgy, hogy ennek hű de romantikus, lágy szexnek kellene lennie. Lábamat a csípőjéhez emelve ösztönöztem a továbblépésre, amit ő készséggel meg is adott nekem.

Egyetlen lassú de erőteljes mozdulattal hatolt belém, minden pillanattal élvezetet okozva, egy pont után pedig édes fájdalmat. Nagysága lévén elég szűknek bizonyulhattam neki, a nevemet ismételgetve mart a csípőmbe, én pedig remegtem az élvezettől.

Pár pillanatig nem mozdultunk, ahogy teljesen elmerült bennem hangosan nyögtem, talán kissé fájdalmasan is, de cseppet sem bántam, és ezt vele is tudattam. Élveztem. Azt hogy nem finomkodtunk, azt hogy hosszú volt és vastag és hogy feszítette a határaimat. Pont ezen a határon találtam meg a legnagyobb élvezetet.

Az éjszaka közepén verítékben úszva ébredtem fel és hirtelen nem tudtam hol vagyok. Reed kék ajkai és véres csuklója eltelítette az agyamat, és nehezen szedtem össze a gondolataimat. Ösztönösen törölgettem a könnyemet, de a torkomat elszorító zokogást nem tudtam visszafogni.

Összeraktam az eseményeket, hogy Adamnél vagyok New Yorkban, Reed meg az elvonón, és él és jól van. Vagy hát legalábbis él. Hogy jól van-e az kérdés.

Akárhogy is kutattam a sötétben a hálóingem után, nem találtam, így kénytelen voltam meztelenül kimenni a fürdőszobába. Egy kis takarosan összetűrt kupacban találtam egy pólót, ami rám túl nagy volt, de a célnak tökéletesen megfelelt.

Annyira erősen próbáltam visszafogni a sírást, a kiborulást, hogy éppen ezzel idéztem elő, hogy csak rosszabb legyen. Vagy húsz percig ültem a kis fürdőszobai szőnyegen és kapkodtam levegőért, halkan nyüszítve, mint valami kisállat.

Valljuk be őszitén, értettem a drámához, de most tényleg nem akartam volna szétzuhanni, pont itt, pont most. Hogy Adam egy roncsot lásson? Nem! Ennél már erősebb voltam, muszáj volt. Annyi mindent átéltem már, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy próbáljak lehiggadni. Legalábbis annyira, hogy elmúljon ez a hisztérikus kiborulás.

Megmostam az arcom, először hideg majd kicsit melegebb vízzel, aztán nagyokat lélegezve támaszkodtam a mosdó szélén. Nem tudtam jó dolgokra gondolni.

A karom még mindig remegett, nem értettem, hogy miért. Ismeretlen volt számomra ez a fajta reakció. A sírás oké, az ismerős volt, de az nem hogy szinte leblokkol az agyam és csak remegjek és nyöszörgjek. Félelmetes volt.

-          PTSD – jött a halk hang a hátam mögül és megfordulva Adamet pillantottam meg. Az arcából ítélve éppen elég régóta figyelt már az ajtórésen át.

-          Gondolom… – megtöröltem újból a szemem, elfeledkezve a gipszemről, amivel sikeresen homlokom nyomtam magam. – Au! – Adam elém sétált, puszit nyomott az ütés helyére, aztán figyelmes tekintettel nézett a szemembe.

És csak nézett. Nem bámult, hanem kommunikált. Azt mondta a tekintete, hogy tudja, vagy legalábbis ismerős számára, min megyek keresztül. És sajnált, de nem lesajnált. Együttérzett. Segíteni szeretett volna. De nem úgy, ahogy egy baráton akarna segíteni az ember, köztünk már most több volt, mint szimpla érdeklődés.

-          Elfelejtettem a számolást – bukott ki belőlem. – Amikor… tudod amikor újraélsztesz valakit, úgy… úgy tanultam, hogy harmincig kell számolni. Egy-kettő-három és így tovább és akkor mondod hogy tíz… és akkor megint egy-kettő és aztán húsz, és így harmincig. Mert így biztos, hogy… hogy jó ahányszor… hogy… - nem tudtam rendesen elmagyarázni, de ő így is értette. – Én csak tízig számoltam és nem tudom, hogy elégszer-e. Hogy nem kevesebb volt végül, mint harminc, vagy sokkal több és akkor meghal. Hogy… hogy… annyira szétestem, hogy hiába akartam megmenteni az életét… Mert elfelejtettem, hogyan kell számolni – nem sírtam, most nem jött könny egy sem, mégis úgy kapkodtam levegőért, mintha zokognék. – És hogy megölöm, hogy nem tudok segíteni és azon gondolkodom most is, hogy miért nem számoltam jól, miért? Meghalhat. De… de tudom, hogy már nem… hogy él. De mégis…

Adam nem rótta fel nekem, nem kérdezgetett, hogy mégis miről beszélek. Azokkal a szép, íves, telt ajkaival párszor megpuszilt, aztán kivezetett a konyhába, elmondta, hogyan próbáljak lélegezni, néhányszor le is kellett hajolnom a térdeim közé hajtva a fejem, aztán adott egy pohár hideg vizet.

Akadozva, néha ide-oda ugrálva az időben, de elmeséltem neki, hogy mi történt. Nyilván tudta amúgy is, hogy valami nincs rendben, mikor nem jöttem vissza hozzá, amikorra megbeszéltük, és a rövid üzenetváltásokból is sejtette, hogy valami nagyobb dolog van a háttérben. Megértette, hogy akkor nem akartam róla beszélni, hogy nem voltam kész beavatni, bár őszintén, mikor nem találtam Reedet napokig, tényleg nem azon agyaltam, hogy el kéne panaszolnom neki. Azért az ember lánya mégsem így akar nyitni egy kapcsolatban.

-          Neked sem ártana beszélned egy szakemberrel – egymással szemben ültünk a konyhapult melletti magasított székeken. Kezei a térdemen pihentek, megnyugtató, meleg érintése segített leragadnom a jelenben.

-          Majd elmúlik – ráztam meg a fejem.

-          Nyilván átvészeled valahogy, de hidd el, ez… amit átéltél, hatalmas trauma. És láthatod, hogy benneragadsz, és azon jár az eszed, hogy meghal-e ha rosszul próbálsz segíteni. Pedig tudod, hogy él. Hogy az a múlt, de ezt néha nem tudod. Ez nagyon komoly sérülés, Léni. Nem szabad elhanyagolni, ugyanúgy segítségre szorulsz, mint ő. Más szinten, de azért mégis.

-          Én csak… alig aludtam az elmúlt három napban, mióta… csak egy kis idő kell – nem akartam egy idegen dokinak beszélni ezekről, mert tudtam, más dolgokra is ráterelődne a figyelme és nem akartam analizáltatni magam. Eddig is túltettem magam egy csomó mindenen, szerettem volna magam megoldani ezt is. – Menni fog egyedül is.

-          Nem kell, hogy menjen egyedül is – szorította meg a térdem és már majdnem hallottam lelki füleimmel, hogy megadja egy jó terapeuta számát, de ehhez képest teljesen mással állt elő. – Én itt vagyok.

Felnéztem rá, mert eddig masszívan a gipszemet bámultam. Nem volt ott velem abban a rémálom-házban, nem látta, hallotta, érezte azt, ami ott uralkodott, mégis ahogy a szemébe néztem, láttam benne, hogy tudta. Tudta, hogy még most is érzem azt a füsttel átitatott szex szagot a nappaliból, hogy még mindig rémülettel néztem le a por és füstcsíkos levegőn keresztül Reed mozdulatlan testére. Hogy az elmém még most is ott van, abban a szobában, és a horror megüli a szívemet. És ezzel együtt, vagy pont ezért sokkal több dolog kötött össze kettőnket, mint egyébként történne. Nem csak két fiatal voltunk, akik vonzalmat találtak a másikban. Osztoztunk egy életeseményben, egy sötét órában, valamiben, ami komoly kapcsot jelentett köztünk. Nem romantikus értelemben, sokkal inkább egyfajta lelki azonosulás, amikor találsz valakit, aki nem a külsejével fog meg, de nem is a hasonló gondolkodásával, hanem hogy ami legbelül alkotja az embert, ami valakit tényleg emberré tesz, és hogy milyen emberré. Nem csak megértette, felfogta a fájdalmamat és rettegésemet, hanem érezte a mögöttes kínlódást. A kínlódás azért, hogy tovább éljek, hogy menjek tovább, hogy egyáltalán képes voltam felállni onnan a legjobb barátom mellől arról a kemény padlóról.

Nem kellett válaszolnom semmit, és neki sem kellett továbbszőnie a mondanivalóját. Kommináltunk a tekintetünkkel, beszéltünk, azt mondtam vele köszönöm és hogy remélem tudod, mennyire különleges teremtés vagy.

A szem a lélek tükre, ez igaz volt, már egy jó ideje tudtam, hogy nem csak egy szólás-mondás, de Adammel ez teljesen új értelmet nyert. Vagy inkább új megértést, új rácsodálkozást. Hogy ez a magas, izmos, elsőre kissé talán visszahúzódó és szerénynek tűnő ember ennyire nagyon megért. Elgondolkodtatott, hogy vajon miért. Vajon az ő múltja mit rejt.

Azon a reggelbe forduló éjszakán szeretkeztünk először. Ott a konyhában, a pulton ülve. Most nem voltunk vadak, most ennél sokkal többről volt szó. Nem elsősorban a testünk kielégülése végett szexeltünk, hanem amiatt a kapocs miatt, amit Adam teremtett köztünk pusztán a csendes, de éles életlátásával. Azzal, hogy nem mondta, hogy sajnálja, hogy nem mondta, hogy feküdjünk vissza aludni és majd reggel minden rendben lesz.

Ez már nagyon is romantikus kapcsolódás volt és tudtam, hogy expressz sebességgel fogok beleszeretni ebbe a férfibe.