6. Insomnia
Visszalépett az előszobába, és csak nézett rám, azt várta, hogy mondjam már, mit is akartam, miért tartottam vissza. Ó, Chris! Még én magam sem tudtam, mi a fene ütött belém. A szívem hevesen kalapált, kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang se jött ki a torkomon. Tekintetem telt ajkaira siklott, aztán visszanéztem a szemébe, és megint, és megint… Láttam felvillanni kék pillantásában a megértést, elkaptam pont a pillanatot, amikor rájött, hogy elbizonytalanodtam. Hirtelen eltűnt az arcáról az a parányi jókedv és irtó komoly lett. Nem olyan ijesztően, nem szigorúan komoly, hanem… akkor volt ilyen utoljára, amikor azt mondta, elhagy engem.
- Nem foglak megcsókolni! Túl egyszerű lenne neked utána rám fogni, és… azt sem akarom, hogy bűntudatod legyen… - néhány pillanatig kereste a szavakat, én pedig szerettem volna elsüllyedni. Nem számítottam visszautasításra. – Mindig is azt akartam, hogy ha velem vagy, azt azért tedd, mert arra vágysz. A kezdettől fogva tudtam, mit jelent neked Mike, de te engem is akartál, és én is téged… Részemről a dolog nem változott, bár nehéz volt rávenni magam, hogy elhagyjalak… de a kérdés így már az, hogy te mit is akarsz… hogy kit akarsz. És azt szeretném, hogy ha legközelebb megcsókollak, utána ne kelljen azon aggódnom, hogy pofont kapok vagy hogy neked bűntudatod lesz… mert a csókot te fogod akarni… engem fogsz akarni. Ha pedig nem lesz így, ha nem jön el ez a pillanat… hát legalább tudom majd, hogy jól döntöttem.
Erre igazán nem tudtam mit mondani, csak elpirulva figyeltem, ahogy megejt egy bánatos mosolyt felém, aztán kilép az ajtón és becsukja azt maga mögött.
Valóban nem számítottam visszautasításra, mert szinte biztos voltam benne, hogy úgy szeret engem, ahogyan régen. De végső soron gondolnom kellett volna rá, hogy Chris egy lehetetlenül jó ember, egy fantasztikus férfi, aki nem akar harmadik lenni. Aki nem is érdemelné meg, hogy az legyen.
Éjszaka az ágyamban fekve azon gondolkodtam, hogy mennyire nagyon nem olyan nő vagyok, mint lennem kellene… vagy inkább illene olyan lennem.
Öt hosszú év telt el úgy, hogy végig Mike-ba voltam szerelmes. Hogy azt hittem, belé vagyok az, de most… most egyáltalán nem voltam ebben ilyen biztos.
Chester nem volt olyan biztos pont az életemben, mint Chris. Amikor volt a párom, egy cseppet sem voltam önmagam. Akkor változtam meg teljesen, minden olyanná, amit Mike tudtam, hogy nem fog kedvelni bennem. Emlékszem, hogy utálta az új ruháimat, az erős sminket és a magas sarkú cipőimet, amiket csakis Chez kedvéért hordtam.
De Chris, ő más volt. Az első pillanattól fogva. Sosem játszott velem, és ami a legfontosabb, hogy mellette sosem éreztem úgy, hogy meg kéne változnom. Ő mindig velem volt, mindig mellettem állt és szinte sosem veszekedtünk, vagy ha igen, mindig rájöttünk, hol hibáztunk.
És Mike… őt már azelőtt szerettem, hogy igazán megismertem volna, és azt hiszem ez sok mindent elmond rólunk. Őt sosem érdekelte úgy az életem, mint Christ, habár nem tagadhatom, hogy neki is köszönhetem mindazt, amim van. De ő mindig mással volt, amikor pedig lehetett volna lehetőségünk arra, hogy megpróbáljuk együtt, inkább mást választott. Ha az életem most egy fanfiction lenne, bizony fejbekólintanám az írót, hogy ugyan még meddig játszik velem, még mennyit kell elviselnem?!
És most mi van? Most Mike és én… egy pár vagyunk. Minden fantasztikus volt, de csak az első napon, vagy egészen mostanáig. Két hét az semmi az öt hosszú évhez képest… és ahhoz a három évhez képest, amit Chrisszel töltöttem? Úr isten, mintha csak egy másik életben táncoltunk volna az esőben, vagy látogattam volna meg a forgatásokon!
Próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor Shiori meghalt. Sosem volt még olyan közel a halál hozzám, mint akkor, leszámítva persze azt a tetőt...
Emlékszem, milyen érzés volt akkor megpillanatani Christ azon a kórházi folyosón. Előtte veszekedtünk, pont Mike miatt. Az első vitánk volt. Azt mondtam neki, hogy meg fogja bánni, hogy azt mondta, menjek csak el a gondok elől. És tényleg majdnem tragédia lett belőle. Talán csak a vak szerencsén múlt az, hogy nem Chris vesztett el engem, hanem Joe Shiorit. Ha valamiért én ültem volna azon a helyen a kocsiban… És az érzés, amikor átölelt! Nem kérdés, hogy most is szeretem-e őt…
Felkattintottam a lámpát és lerúgtam a takarót magamról, hogy a szekrényhez lépjek. A zöld kis bársonydoboz felé nyúltam, amiben az Egy Gyűrű volt, amit Christől kaptam a huszonharmadik születésnapomra. Istenem, mennyire örültem neki, pedig csak egy kis semmiség. Jó, mondjuk fehéraranyból van, de akkoris. A betűk fekete vonalai már lekoptak félig-meddig, mert olyan sokat hordtam, csak a cirádás vésetet lehet kivenni rajta.
Nem szerettem az érzést, hogy kételkedem. Eddig miért nem volt ez világos? Hogy Mike nem is biztos, hogy a nagy ő. Egyáltalán mit is gondoltam én erről, míg Chrisszel voltam? Azt hogy a maradéktalan boldogságot elszalasztottam valamikor, és amim volt Chrisszel az a lehető legjobb, amit kaphattam, már persze a helyzethez képest. Valahol mélyen legbelül mindig úgy éreztem és gondoltam, hogy Chris csak a második? És ezt ő is érezte?
Átmentem a dolgozóba, a fülembe zenét illesztettem a parányi fülessel. Hangulatzenét, borongósat, sötétet. Megnyitottam a könyveimet, hogy beleolvassak. A mitikus, hatalmas szörnyeim mind őket képviselték. Chris a jók oldalán volt eleinte, míg Mike és a többiek a rosszon. Aztán valami változott, és Chris lett a Pusztító.
Összevont szemöldökkel meredtem a félbehagyott fejezetre.
Reed most használhatatlan, így muszáj lenne írnom helyette is, és hirtelen, ahogy a fülemben csengtek a mély dallamok, megjött az ihlet.
Nem akartam megint egy pálfordulást, nem tettem át Chris karakterét a jók oldalára. Nem, inkább a saját női alakomat kezdtem el formálni. Nem is kellett gondolkodnom, mi hogyan történjen, hogy elinduljon az érzelmek és gondolatok átalakulása a szereplőmben, minden jött magától. A zene hosszan, másnap reggelig folyamatosan harsogott a fülembe, a szavak, mondatok, bekezdések, fejezetek pedig sokasodtak.
Mikor már fájt a szemem a sok monitorra meredéstől, hátradőltem a székben s kikapcsoltam a zenét. Bele-beleolvastam a megírt sorokba, és pontosan láttam magam a történetben, az életemben. Nem Mike változott, és nem Chris, hanem én. Nekem nem elég most már, amit Mike képvisel, ami az ő személyiségéből árad.
Csalónak éreztem magam abban a pillanatban, és legszívesebben indultam volna sírt ásni a kertben. Jó mélyet. Magamnak.
Elértem azt, amire öt éve áhítoztam, és csak akkor jöttem rá, hogy nem elég ez, amikor már majdnem késő volt. Valamilyen szinten késő is volt. Például Fannién. Ő már elment, maga mögött hagyta az Államokat, maga mögött hagyta Mike-ot. Az ő kapcsolatuk már nem menthető meg, legalábbis én így láttam. Persze biztosra nem tudhattam, de ebben a szent percben minden idegszálam azt súgta, hogy Mike komolyan gondolja velem ezúttal. De basszus, elkésett! Hiába szakított velem Chris, hiába gondolta ő is úgy, hogy nekem Mike kell, hogy ő lehet az igazi, mert hogy képes voltam annyira látványosan szenvedni miatta, mégis… ez már nem így van. Mike talán ugyanaz a pasi, akinek annak idején megismertem. Kedves, segítőkész és okos. Meg szexi. De atya ég, ezeknek is majdnem mind ellent tudtam mondani azonnal. Velem azért volt egy párszor, hogy nem volt kedves, meg segítőkész, túl erősen, túlontúl agresszívan harcoltunk néha egymás ellen. Egyáltalán miért harcolt ő ellenem? Szerintem a részemről valamilyen szinten érthető volt, a megbántottság motivált, de hogy neki mi volt az ésszerű magyarázata rá?! És hát szexi… az, ez tény, és a szex is nagyon jó vele. Az első alkalommal úgy is éreztem, hogy a lehető legjobb volt életemben, de most… most Chris telt ajka járt a fejemben, a gyönyörűen villogó tekintete, az izmai tapintása az ujjaim alatt.
Istenem, már ha csak így rágontoltam, fájdalmasan hatalmába kerített a vágy. Mert jobban hiányzott most Chris érintése, mint Mike-é. És ez megint csak megrémített. Nem szabadna így éreztem, a fenébe is!
Attól riadtam fel a gondolataimból, hogy megszólalt a csengő. A biztonsági monitoron megnéztem, hogy ki az, és beengedtem. Reed, természetesen matt részegen. Alig tudtam egymagam betámogatni a vendégszobába, ahol ágyba tettem. Csak Zach nevét tudtam kivenni a motyogásából. Ez már szerintem is túlzás volt, bár pont én ne szóljak semmit, aki egy szálloda tetjének a legszélén is állt már.
Megborzongtam a gondolatra. Egész éjszaka nem aludtam semmit, de még sosem éreztem magam ilyen ébernek és tettre késznek. Csak épp nem tudtam, mit kéne tennem.
Nos, azt beláttam, hogy azért fel kéne hívnom Mike-ot. Mert az, hogy ezek a gondolatok jártak a fejemben, még nem jelentette, hogy ne szerettem volna őt elképesztően nagyon. Csak mindig volt emellett egy másik érzés is, egy másik férfi iránt.
- Milyen volt a fotózás? – kérdezte kis csend után, a köszönést követően. A feszültség tisztán érezhető volt közöttünk.
- Napvilágra került, hogy veled járok, úgyhogy ne lepődj majd meg nagyon.
- Nem fogok – hallottam a hangján, hogy mosolyog, ami engem is erre késztetett. – Mikor jössz át?
- Hát nem tudom. Nemrég beesett hozzám Reed, alig tudtam elcipelni a vendégszobába.
- Megint részeg?
- Az. Kezdem úgy érezni, hogy nem lábal ki Zach-ből.
- Ő szúrta el, hát most viselje a következményeit – a szavai valahogy az elevenembe találtak, és ő is elhallgatott egy kicsit. – Chester sincs jól.
- Tudom, de ötletem sincs, hogy mi baja lehet.
- Nekem elmondta. Tegnap este tartottunk egy sörözős összeülést.
- És?
- És… majd ő elmondja, ha akarja. Nem szeretném elárulni – bármennyire is megértettem az álláspontját, valahogy fájt, hogy nem avat be. Hiszen most már egy pár voltunk.
- Majd megosztja velem a turnén, ha akarja.
- Igen, én is így gondoltam… Jól van, akkor majd… gyere!
- Gyanítom az csak estefelé lesz, de igyekszem!
- Oké, szia!
Nem is tudom, de azt hiszem annak van jelentősége, hogy nem mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”. Ez nálam valahogy mindig is egyértelmű volt, szerettem kifejezni, hogy mit érzek a párom iránt, és tudom hogy Mike is ilyen.
Visszaültem úgy két órára a gép elé, írtam még, a szavak most is jöttek maguktól, és aludni úgyse tudtam volna. Aztán már meguntam Reed nyöszörgését, és gyógyszert meg egy pohár vizet vittem be neki. Arról csakis ő tehetett, hogy a víz végül a képén kötött ki, mert arcon loccsantottam vele.
- Az embert még szenvedni se hagyod, nem csoda, hogy sose volt egy rendes kapcsolatod se!
- Na igen, az én rendetlen kapcsolataimnak akkor már tudjuk az okát, de a tieidnek még nem! – nem haragudtam rá, ő egyszerűen ilyen. És ilyennek szerettem. – Megint mi történt, amiért az asztal alá ittad magad?
- Semmi új – morogta, és nekidőlt az ágytámlának. – Tudom, hogy igaza van. Tudom.
- Akkor?
- Nem tudok kibújni a bőrömből, szeretek…
- A nagyvilágba kefélni össze-vissza? – erre csak nagyon csúnyán nézett rám. – Miért, te hogy mondanád? – felelet persze nem érkezett. – Na ugye! És nem értem, hogy nem veszed észre, hogy már nem elégít ki az a sok ismeretlen pasi? Te Zach-et akarod, mert vele volt jó minden téren az életed! Mi értelme levadászni mindenféle alakokat és ágyba cipelni őket, ha utána úgyis szarul érzed magad?
- Meg közben is…
- Akkor meg pláne!? Reed, ne legyél már ennyire idióta!
- És veled? Mi volt tegnap?
- Tom és Amber… olyan volt, amire számítottam. Viszont Chris… - belenéztem Reed most sötétkék szemébe, és ő szinte azonnal megértette.
- Nem könnyű, mi? Szeretni valakit úgy, hogy közben valaki mást is szeretsz.
- Nem mintha ez eddig ne így lett volna.
- Igen, de ez fordított felállás. És az ábrázatodat elnézve, rájöttél valamire tegnap.
- Rá – bólintottam, és az ölébe hajtottam a fejem, felbámultam a plafonra. Csendesen várt, hogy magamtól mondjam, nem akarta erőltetni. – Szerelmes vagyok belé. És ez így nem is… már régóta nem is éreztem ennyire elevenen ezt az érzést. Csak olyan… könnyű volt vele mindig, magától értetődő, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást. De ez több. És nem tudom… hogy… nem tudom, Reed. Ez csak… kurva nehéz.
- És mit akarsz tenni?
- Nem tudom.
- Én sem.
Az életem hirtelen mintha a feje tetejére állt volna. Eddig olyan nagyon egyértelmű volt, hogy állandóan Mike után vágyódtam, de most mintha kitisztult volna a fejem. Olyan, mintha az iránta érzett szerelmem már fakó lenne, elavult, régi. És ezt irtó rossz volt érezni, mert mindent megváltoztatott bennem. Az, ami eddig teljesen világosnak tűnt, most maximálisan az ellenkezője lett, semmit sem értettem. Főleg magamat nem. Hogy miért kellett ez az áldozat Chris részéről, hogy rájöjjek, mennyire nagyon szeretem őt, és hogy mégis hogyan lehet az, hogy most ennyire iszonyatosan bizonytalan vagyok Mike-kal kapcsolatban.
Egyértelműen megváltoztam az elmúlt években, és ezen tulajdonképpen nem is kellene csodálkoznom. Tudtam is, hogy változtam, észrevettem magamon a nagyobb, markánsabb változásokat, és mégis a leghatalmasabb fel sem tűnt, hogy jelen van. Hogy nem tudok már feltétel nélkül szeretni egy olyan embert, aki évekig bántott. Még ha ez egy hosszú folyamat is volt, és szerettük volna azt hinni, hogy már nem számít a múlt… egyszerűen nem tekinthettem meg nem történtnek.
Aztán este persze átmentem Mike-hoz, és próbáltam rájönni, hogy elég-e nekem az, ami kettőnk között van. Mert akárhányszor ránéztem, mosolyogtam, akárhányszor megcsókolt, erősen megdobbant a szívem… de akárhányszor lehunytam a szemem éjszaka, Chris kék pillantása bámult vissza rám, és a szavai visszhangoztak a fejemben, álmatlanságot hozva magukkal.
„Mindig is azt akartam, hogy ha velem vagy, azt azért tedd, mert arra vágysz. A kezdettől fogva tudtam, mit jelent neked Mike, de te engem is akartál, és én is téged… Részemről a dolog nem változott, bár nehéz volt rávenni magam, hogy elhagyjalak… de a kérdés így már az, hogy te mit is akarsz… hogy kit akarsz. És azt szeretném, hogy ha legközelebb megcsókollak, utána ne kelljen azon aggódnom, hogy pofont kapok vagy hogy neked bűntudatod lesz… mert a csókot te fogod akarni… engem fogsz akarni.”
És ehhez képest Mike szavai…
„Akkor nem harcoltam érted, de most megteszem! Túl sok időt elvesztegettem nélküled. Veled voltam, de nem voltál az enyém. Nem mindenestől. És te kellesz nekem… Mindig szerettelek… és mindig is foglak!”
Akkor édes dolognak tartottam, hogy az én vallomásomat ismételte meg szóról-szóra.
Most viszont… hazugságnak tűnt az egész.