One Step Closer - Chapter 16

16. Do you feel the same? … No, you don’t.

- Fáradt vagy? – halk hangja most is melegséggel töltötte el a szívemet.
- Kicsit… - hiszen nem aludtam semmit, tettem hozzá magamban. De neki ezt nem kellett tudnia. – Ugye nem hagytad otthon az asztmagyógyszered? – pillantottam rá kérdőn, mire elmosolyodott. Kedvesen, elnézően.
- Nem – bólintottam, majd hátrahajtottam a fejemet az ülésen.
- Alszom egy kicsit…

A puszit tisztán éreztem az arcomon, ezzel kívánt szép álmokat. Olyan dolgokat csinál mindig, amikkel összezavar. Ez is egy ilyen volt. Halkan még hallottam, ahogyan hátrafordult Ryu felé, akivel beszélgetni kezdett a koncertekről, de én már álomba zuhantam.

**

- Hol van az a sapkám, amin volt az a…? - Mike úgy rohangált össze-vissza, mint a mérgezett egér. Csak magamban somolyogva odasétáltam az egyik erősítőhöz, felvettem róla a sapkát, majd elkaptam a mellettem éppen eligyekvő Mike-ot.
- Itt van, gyere már ide! – visszarántottam hozzám, és lábujjhegyre állva a fejére csúsztattam a sapkát.
- És a jack, ami való a keverőhöz?
- Már bedugtam, ne aggódj! – nevettem rajta, imádtam, hogy így pörgött.
- Ne röhögj ki! – meglökte a vállamat, amitől kicsit hátra léptem, de két másodperccel később már a mellkasához szorított, és szorosan ölelt magához. – Kívánj szerencsét!
- Nem lenne rá szükséged, de sok szerencsét! – motyogtam a mellkasának.

Beatdown még megtalált a fellépés kezdete előtt, és valamit nagyon magyarázott a wellingtoni koncerttel kapcsolatban. Idegesen rohantam kifelé a helyszínről, hogy telefonálhassak, de sajnos helyre már nem tudtam hozni a dolgokat.
Visszamentem, hogy legalább élvezhessem kicsit a zenét. Az In the end közepére értem vissza, s kicsit bosszankodtam, hogy lemaradtam az It’s going down-ról és a Dolla-ról.
A színpad mellett táncoltam és mondtam a szöveget, s lassan kezdtem felengedni. Mike csak megérti a dolgot!

- Úr isten, végem van! – lihegett mellettem, Spencer, az egyik road, akinek el kellett rohannia, szó szerint, egy új erősítőkábelért.
- A lényeg, hogy megoldottad! – veregettem meg a hátát.
- Te oldottad meg, halvány fingom nem lett volna róla, hogy itt hol a fenébe lehet ilyet szerezni ilyenkor!
- Ez a dolgom… - legyintettem, bár tényleg én magam is csodálkoztam. Még Pécsen is képes vagyok a mai napig eltévedni, vagy nem megtalálni dolgokat, helyeket, épületeket. Erre Szingapúrban tudom, hova kell menni? Furcsa. Bár mondhatnám, hogy Mike-ért mindent!
- Egyszerűen nincs kedvem lejönni onnan! – Ryu ugrott le elénk a színpadról, de már nézelődött is visszafelé. A többiek is lefelé jöttek lassan, de annyira tapsoltak és visongtak az emberek, hogy vigyorogva hajoltak le a színpadról és pacsiztak le velük.
- Menj, tegyél minket népszerűvé! – picit oldalba böktem, és rámosolyogtam, amitől ő csak még jobb kedvű lett.
- Jól bánsz velük ahhoz képest, hogy lány vagy! – mondta Spencer, majd elindultak szétszedni a cuccokat a színpad háta mögött.

Hát köszi - tudtam volna mondani, de inkább csendben maradtam. Könnyű volt velük, úgy kezeltek, mint egy havert, szóval nem volt nehéz. Bár én nem dirigáltam nekik, nem voltam én itt senki. Mike volt a főnököm, amit mondott, elintéztem. Vagy elintéztettem. Oké, a roadok fölött voltam valahol a ranglétrán, de ki foglalkozott ezzel? Mind egyenlők voltunk.

- Milyen volt a hang? – Mike kérdése váratlanul ért, azt sem vettem észre a nagy elmélkedésben, hogy lejöttek az emelvényről.
- Tak halk volt kicsit, de nem vészes!
- Nem tudom miért mindig velem van a baj… - mormogta rögtön az említett, mire kedveskedve megsimogattam a vállát.
- Nem volt ez baj, attól még jó volt. Csak halkabb voltál, mint a többiek…
- Na mindegy… - úgy sétált el mellettem, mintha vérig sértettem volna, pedig nem állt szándékomban. Ijedten pillantottam fel Mikera, aki összepréselte kicsit az ajkait, és Tak után nézett, aki kisétált az egyik ajtón.
- Én nem úgy értettem – motyogtam megilletődötten. Nem értettem, mi lelete Takot.
- Tudom. Mindig megbeszéljük ezeket, szerintem nem ez a baja – még meg is rázta kicsit a fejét. Levette a baseball sapkáját és megdobott egy mosollyal. – Semmi gáz, nyugi! Hogy tetszett? – átkarolta a vállamat, és elindultunk mi is kifelé.
- Nekem nagyon! – vígan karoltam én is át a derekát, és mosolyogva bújtam közelebb hozzá.

Kint kattant pár fényképezőgép, de nem érdekelt bennünket soha, Mike aláírt pár papírt meg CD-t, majd beszállt mellém a kocsiba. Amúgy is írtak már ez alatt az egy hónap alatt rólunk pár dolgot otthon, LA-ben. A média úgy tálalta a költözésemet, ahogyan éppen kedve tartotta. Voltam én eltartott partipicsa, igaz szerelem, és titkolt terhes is. Ezeket a cikkeket sosem olvastam végig, a képeket megnéztem, aztán elhajítottam a lakás vagy az iroda másik felébe őket. Aki őrizgeti ezeket, az Mike, de hogy hol pontosan azt nem tudom. Annyit szokott mondani, hogy jobb, ha mindegyikből van egy példányunk. Hát felőlem rendben!

- Van egy kis meglepetésem Wellingtonban! – mosolygott rám, miközben ráhajtottam a fejemet a vállára.
- Jaj, most hogy mondod nekem is! – inkább felültem rendesen, hogy ha akarja leszedhesse a fejemet. – Szóval Beatdown-t hívták otthonról, mondjuk nem tudom miért nem engem, de ezért még kapni fognak – itt kicsit mintha zavarba jött volna, kettőt is pislogott egymás után. Már meg tudtam mondani, hogy ezek a jelek mit jelentenek. – Wellingtonban a szállodában teltház van és nekünk eggyel kevesebb szobát foglaltak le valamiért.
- Ó… - ennyit mondott, miközben kibámult az ablakon.
- Ne haragudj, én nem is sejtettem, hogy ezzel baj lesz! Azt a számot mondtam, amit te adtál, de ők elkevertek szerintem valamit, vagy nem tudom. Bocsáss meg! – nem akartam galibát okozni, de tényleg.
- Jaj, semmi baj! Majd mi alszunk együtt, nem nagy cucc! – legyintett, és bíztatóan rám mosolygott, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.
- Igen… - bólogattam, s visszadőltem a vállára, de aztán gondolkodni kezdtem. – Te, Mike!?
- Hm?
- Nem lenne az a többieknek… furcsa, meg hát… nem is tudom – makogtam.
- Senkinek semmi köze hozzá, hogy együtt alszunk-e vagy sem! – vágta rá csípőből. Hát igen, ez volt Mike. Ha elhatározott valamit, az úgy is volt, punktum.
- Nincs hát, csak gondoltam megemlítem…
- Túl sokat agyalsz, Hel! – kuncogta, s a karját átdobta a vállam felett, majd puszit nyomott az arcomra. Ilyenkor totálisan úgy éreztem, hogy járunk, és egy pár vagyunk.

Szingapúr gyönyörű város volt, tele színes, éjszakai fényekkel, hömpölygő embertömeggel, csodás épületekkel. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. És hogy miközben taxizom a városban, közben Mike cirógatja a vállamat, azt meg pláne nem hittem volna. Nem szabadott beleképzelnem ezekbe a mozdulataiba semmit, tudtam jól. Már nem egyszer csalódtam kicsit miatta, és nem akartam megint átesni annak a bizonyos lónak a másik oldalára. Ám ahogyan közelebb hajolt az ablakhoz és engem is húzott magával, hogy mutathasson valamit, mégsem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek Benne. Ahogyan az ajkai mozogtak, vagy ahogyan kifelé lesett azokkal a nagy, barna szemeivel…

- Mike? – susogtam közel az arcához. Érdeklődve rám nézett, szinte fájt, ahogyan a pillantása láthatatlanul simogatta az én bűnös lelkemet.
- Igen? – kérdezte, majd visszadőltünk a helyünkre, s Ő mosolyogva várta, hogy kinyögjem, amit akarok.
- Egyszer megtanítasz zongorázni? – igen, ez is egy kérésem lett volna, de nem most. Valahogy nem jött a számra: te is ugyanezt érzed?
- Ó, persze! Imádni fogod, valami fantasztikus érzés, ahogyan az ujjaid alatt egy zene születik… - és csak mondta és mondta, én meg bólogatva figyeltem.

Átestem a ló másik oldalára, bizony. Sürgősen le kellett állítanom magamat!
Nem is mertem többet hozzászólni, és inkább csendesen figyeltem a várost. Mike ujjai még mindig a karomat simogatták, valamikor - talán teljesen öntudatlanul - beletúrt kicsit a hajamba, és puszit nyomott a fejemre. Mintha ez olyan totálisan mindennapi és természetes dolog lenne. Nos, nem is lenne ezzel semmi baj, ha néha nem kattanna el az agya odabent, és nem menne át bolondba.

A koncertek nagyon jól sikerültek, bár volt egy-két fennakadás, amit nekem kellett megoldanom. Na persze nem egyedül, Mike segített. Egyrészt, mert még csak most indultam ebben a szakmában – ami egyébként nem is tudtam, hogy micsoda, én vagyok a mindenes, vagy mi? -, meg hát Mike szeretett mindenben részt venni, és azt hiszem ez így volt jól.

Wellingtonban aztán valóban egy szobába költöztünk be. A többiek nem szóltak egy rossz szót sem, minta nekik sem lenne ebben semmi különös. És tényleg volt egy meglepetése is. El sem akartam hinni, hogy a koncert napján hajnali ötkor ébresztett. Úgy nézhettem rá, mint egy hülyére, mert egész reggel rajtam nevetett. Hétig összekészültünk, reggeliztünk, majd elindultunk. Amikor megláttam, hogy hova megyünk, felnevettem. Bérelt nekünk biciklit, tudta, hogy ez volt az egyetlen sport féle, amit űztem még Magyarországon, és hogy ez hiányzik nekem. Körbe-körbe tekertünk a város körül, kettesben, és rengeteget beszélgettünk. Jó volt, és örültem, hogy végre más közegben is vagyunk kicsit, nem ott, ahol a többiek. Mert azért közöttük nem ugyanolyan minden. Imádtam őket, az, hogy megismerhettem a srácokat, nekem rettentően sokat jelentett, de néha jó volt csak Mikekal lenni.

Este a koncert kezdete előtt viszont Mike kissé megőrült. Megint. Folyton idegesen mászkált, kérdezgetett mindenkit, kiabált, amit nem szokott, és úgy egyáltalán láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Csak néztem, figyeltem az arcát, hátha rájövök, hogy mi is van, de semmi tippem nem volt.

- Hé, higgadj le egy kicsit! – kaptam el a karját, és rántottam magam mellé a kezdés előtt nem sokkal. A falnak nyomtam, kezeimet a vállaira simítottam, és nyugtatóan próbáltam rá pillantani.
- Jól vagyok, csak nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy a Wedd-féle erősítők nem jók! – a végét már üvöltötte a roadoknak címezve, akik úgy iszkoltak el messzebbre, mintha maga a Sátán üldözte volna őket, én meg fintorogva befogtam a fülemet.
- Mike, kérlek… Mi a fene bajod van? – kérdeztem fáradtan. Egyrészt korán keltett ma, másrészt már jócskán csinált nekem plusz munkát, elfáradtam.
- Semmi – sóhajtotta, de nem nézett rám, elnézett a vállam fölött. Hazudik! Ez is egy jel volt, amit az én antennáim már tökéletesen fogtak.
- Mondd el! – kértem.
- Mondtam, hogy semmi, Léni! – kiabált rám, én pedig hátrahőköltem tőle. A kezeimet azonnal levettem a válláról, és hátráltam két lépést. Megijedtem, még sosem beszélt így velem. Az Ő szemében is láttam a felismerést, hogy most túl messzire ment. Kissé megijedt, láttam rajta, és már szólni akart volna valamit, de nem hagytam.
- Kezdünk, menj! – utasítottam, majd futólépésben megindultam a kijárat felé. A fülemből kiszedtem a fülhallgatót, amin hallottam a többieket, és a kicsi mikit is elhajítottam az egyik asztalra. Kiszálltam mára.

Nem kívántam sok szerencsét, nem öleltem meg, nem adtam neki egy bátorító puszit. Egyszerűen kiléptem a helyről, és megálltam a fal mellett az utcán. Oké, talán kicsit túlzásba estem, de kezdem unni, hogy mikor úgy tartja kedve, akkor úgy csinál, mintha az ellensége és nem a barátja lennék. Mély levegőket vettem, leültem a járdára, és csak néztem magam elé. Mikor már sejtettem, hogy a vége felé jár a koncert, visszamentem. Odaálltam a színpad mellé, és csak néztem Őt. Azt, ahogyan mozgott, ahogyan ajkai a szavakat formálták, és a mindenre elszánt tekintetet. Amikor Fort Minort ad elő, akkor más. Olyan érzés nekem is, egyy egyszerű hallgatónak, mintha mindenre képes lennék. A dallam, a szöveg, mindben benne van az érzés, hogy „és én vagyok a legjobb, mindenki más kapja be!”. Imádtam ezt, szerettem, hogy felvértezett a zenéjével a mindennapok ellen. Hogy úgy érezhettem egy kicsit, hogy én is része vagyok ennek a világnak, hogy valami különleges részese vagyok. És azt hiszem, az emberek többsége szintén ezt érezte, azért is szerették ennyire őket. Mike-ot.
Nem is lett volna minden jó, ha megint nem találnak meg engem is valamivel! Alá kellett írnom még pár papírt, a főszervező megkeresett velük, így nem állhattam ott, mikor lejöttek a színpadról. Elmentünk egy csendesebb helyre, amolyan ideiglenes irodának néztem. Átolvastam a papírokat, Mike azt tanította, hogy sose írjak alá semmit anélkül, hogy ne bizonyosodnék meg róla, hogy átverés-e vagy sem. Szóval kicsit később értem vissza, és a srácokat sehol sem láttam. Már vagy háromnegyed órája lecsengett a koncert, a nézők elindultak kifelé, én pedig Mike öltözője felé vettem az irányt. Sejtettem, hogy ott vannak, de arra nem is számítottam, hogy nem egészen így van.

Hosszú, szőke haj, karcsú testalkat, gyönyörű arc. Legalábbis én így láttam őt, Kimet. Mike és ő önfeledten csókolóztak, és a lány éppen azon szorgoskodott, hogyan bontsa ki minél előbb Mike övét, míg Mike már a melltartó kikapcsolásával foglalatoskodott. Visszacsuktam az ajtót, halkan, hogy meg ne hallják, és letaglózva álltam a folyosón. Hogyan kerül ide, Wellingtonba Kim? Mike hívta? Vagy véletlen? Persze, hogy nem véletlen, a lány biztosan így akarta. Lehet, hogy ezért volt olyan Mike? De idegesnek látszott, mintha zavarná valami, ezzel ellentétben itt azonban nem úgy tűnt, hogy idegesíti a lány. A vérem felforrt, rettentően dühös lettem. Mikera is, és magamra is.

Talán csak most esett le igazán, hogy Ő is ember. Hogy Ő is csak egy egyszerű férfi.
Megfordultam, gyorsan le akartam lépni, nehogy valaki megtudja, hogy láttam ezt, de nem jött össze.

- Ezt ne mondd senkinek! – Tak hangja halk volt, sötét szemei komolyan csillogtak, szinte már vádlón nézett rám. Láttam a tekintetében, hogy nem tudja elfogadni a tényt, hogy kémkedtem Mike után.
- Nem fogom! – ígértem suttogva. Ő viszont nem állt el az utamból, úgy nézett le rám, mintha megöltem volna valakit. Szinte remegtem az indulattól, a felgyülemlett feszültségtől, és direkt úgy mentem el mellette, hogy a vállaink összekoccantak. Sosem vesztem össze egyikükkel sem, sosem volt feszültség köztünk. Most viszont láttam Tak szemében a vádat, hogy én csak egy újonnan jött betolakodó vagyok.

Egyértelművé vált számomra, hogy Tak valamiért mostanság nem kedvel, de nem tudtam az okát. Viszont most kicsit sem izgatott, hogy ő nem bír, sokkal inkább foglalkoztatott, hogy Mike kis légyottot szervezett Kimmel. Fájt, baromira. Az utcán sétáltam, nem volt kedvem taxizni. Nem volt messze a hotel, de nem is érdekelt volna, ha kilométereket is kellett volna megtennem. Egyedül éreztem magam, mint a kisujjam. Előkaptam a mobilt, amit Mike nekem adott, és azonnal tárcsáztam.

- Szia! – az álmos hangon elnevettem magam, de a szemeimből már folytak a könnyek. Nem tehettem róla.
- Ne mondd, Fanncs, hogy aludtál!
- Dehogynem! Álmos voltam… - hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mi újság?

Elmeséltem neki mindent, majd két órán keresztül beszélgettünk még. Már a szobánkban voltam, Mike pedig sehol. Igyekeztem arra összpontosítani, amit Csicsi mond. Otthoni gondok, a suli meg az apja. Elege volt, most már tényleg. Sajnáltam szegényt, nagyon szerettem őt, szerettem volna, ha végre boldog.

- Kijöhetnél hozzám!
- És lakjak én is Mikenál? Nem hiszem…
- Akkor keresnénk nekünk lakást… - persze nem gondoltam komolyan egy percig sem, hogy otthagynám Őt, annak ellenére sem, hogy éppen Kimmel hetyegett. – Gondold meg! Én várlak bármikor.

Még beszéltünk kicsit, aztán elköszöntünk. Csak álltam az erkélyen és egyik szál cigit szívtam a másik után. Tudtam, hogy Mike utálja, ha bagózom, mondta, de nem érdekelt. Annyira megbántott, hogy majd’ belehaltam. Tudni, hogy mást csókol, és mást szeret – akár lelkiekben, akár testileg -, maga volt a megtestesül kín.

- Szia! – nem is hallottam, hogy nyílt volna az ajtó. Hátrafordultam, s megpillantottam, ahogyan az erkélyajtóban ácsorog. Ajkain kedveskedő mosoly, szemeiben csillogás. Ez pedig most tudtam, nem nekem szól. A szívem mintha kőből lett volna, éreztem azt is, hogy az arcom megfeszül.
- Hello! – motyogtam, majd újra beleszívtam a szálamba. Elgondolkodva nézte, ahogyan kifújom a füstöt. Sejtettem, hogy azon agyal, hogy beszóljon-e vagy sem. Végül nem tette.
- Azt hittem, alszol már.
- Minek? Holnap megyünk haza, majd kialszom magam otthon – megrántottam a vállamat, és elfordultam tőle. Képtelen voltam ránézni, mikor tudtam, előtte mással volt.
- Baj van?
- Nincs – morogtam kelletlenül. Mögém lépett, kezei végigfutottak a karjaimon, és fejét a vállamra hajtotta. Megremegtem a dühtől, szinte ordítottam belül. Miért teszi ezt velem?
- Nekem elmondhatod! – suttogta a fülembe. Oké, Léni, nem sírhatsz! Nem teheted!
- Máskor, ha szeretnél a volt barátnőddel lenni, szólj, és elintézem. Mert mint láthatod, bárki rátok nyithatott… - halkan beszéltem, de így is érezhető, vagyis hallható volt, hogy mennyire mérges vagyok.
- Te… - nem tudta, mit kérdezzen. Csak álltunk ott, éreztem, ahogyan a mellkasa a hátamhoz simult, de azt is, hogy most teljesen lefagyott.
- Azt hitted, eltitkolhatod? – kérdeztem végül. Szembefordultam Vele, de csapdába estem. A korlátba kapaszkodott kétoldalt, el volt vágva a menekülő utam.
- Azt – suttogta, de olyan áthatóan nézett a szemembe, hogy egy percig azt sem tudtam, mit mondjak. – Neked erről nem kellett volna tudnod.
- Ahogyan senkinek sem? Tak figyelmeztetett engem – rebegtem, és sűrűn pislogni kezdtem, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim.
- Pontosan. Miért látom úgy, hogy ez neked fáj? – közelebb hajolt hozzám, ajkai alig voltak tőlem néhány centire. Kavargó érzésekkel a szívemben pillantottam hol a szájára, hol a szemeibe.
- Mert… - szeretlek, akartam volna mondani, de gyáva voltam. Nyílván Ő nem így érez, hiszen most kufircolt Kimmel. – Mert a legjobb barátom vagy, és rossz, hogy eltitkolod, hogy újra vele vagy – elmosolyodott, hitetlenkedve kicsit megcsóválta a fejét. – Nem ezt a választ vártad? – suttogtam a kérdést, most szerettem volna én sarokba szorítani Őt.
- Nem – megint egyszerűen és őszintén válaszolt, ami meglepett. Csak így kimondta! Mi van ilyenkor?
- Hanem? – addig üsd a vasat, amíg meleg!
- Őszintén? Nem is tudom… - mosolygott, majd még közelebb hajolt, és egy puszit hintett a számra. Na most határozottan nem a méregtől remegett meg a térdem! – Alszunk?
- Ennyi? – utaltam mind a beszélgetésre, mind a majdnem csókra.
- Kim és én nem vagyunk együtt. Eljött, megkívántam… - megvonta a vállát. – Gyere, feküdjünk le! – behúzott a szobába, becsukta az erkélyajtót, majd a fürdőbe vonult.

Na igen, megválaszolta, hogy miért feküdt le Kimmel. És mit is vártam volna mást? Ő is férfiből van, de nem vetettem meg ezért. Csupán meglepett a tudat, hogy sejthettem volna, hogy Ő is egy a sok közül bizonyos szempontból. A szájra puszi meg örök rejtély marad! Lezuhanyzott, majd én is, aztán befeküdtünk a nagy ágyba, és aludtunk. Sokáig bámultam bele a sötétségbe, de végül elnyomott az álom. És sajnos, nem volt kellemes. Újra láttam magam előtt, ahogyan Kim vetkőzteti Mike-ot, és a jó fantáziámnak hála, tovább is folytatódott a történet. Mindent láttam álmomban, amit valójában elmulasztottam.