One Step Closer - Chapter 17

Sziasztok!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Látom Mike viselkedése nem hagyott Titeket hidegen. :) Köszönöm azoknak, akik írtak! Nagyon hálás vagyok!



17. Fight with me!

Márciusi, napsütéses reggelre ébredtem, de nem magamtól. Beszélgetés, pontosabban nevetés hangjai szűrődtek be a szobámba, én pedig álmosan dörzsölgettem a szemeimet. Valószínűleg az elmúlt éjjel való meló, és az, hogy hajnali ötkor estem haza, tette velem azt, hogy nem is érzékeltem a mosakodás után sem, hogy valami esetleg nem stimmel. Olyan álmosan és fáradtan másztam le a lépcsőn, és fordultam be a konyhába, hogy csak ott vettem észre, hogy a nevetés egy nőtől származott. Azonnal összehúztam magamon a selyemköntösömet, amit Ausztráliában kaptam Ryutól, pedig egy sima kis hálóinget viseltem. Mégis úgy éreztem, védenem kell magamat még jobban, talán a lelkemet. Tudtam, ki ő, hogyne tudtam volna? Kétszer is láttam már. Mike kissé zavartan járatta köztem, és a tűzhely mellett ácsorgó között a tekintetét.

- Szia, Léni! Ő itt Kim… - Wellington óta meg sem említettük, erre most tessék. De hát így a leghatásosabb nem? Hirtelen, váratlanul. – Kim, ő Léni, együtt lakunk – láttam én Mike-on, hogy zavarban van, de megérdemli! Most az egyszer nagyon megérdemli.
- Szia, már sokat hallottam rólad! – sokat, mi? – Te vagy az, aki ideköltözött, onnan abból a kicsi kis országból, igaz? – most ez sértés, vagy mi a szar?
- Aha, én. Örülök, hogy végre szemtől szemben is találkozhatunk! – gúnyosan mosolyogtam Mikera, aki idegesen megnyalta az ajkait, és zavartan pislogott párat. Hiába nyújtotta felém a kezét a csaj, már a mozdulata közben elfordultam, és visszamentem a szobámba.

Felöltöztem, s közben írtam egy üzenetet Chesternek, amiben megkérdeztem, hogy ráér-e. Persze igent mondott, így megírtam neki, hogy hol találkozzunk. El sem köszöntem a két jómadártól, ha jól hallottam, már pedig a hallásommal semmi gond, akkor nagyon jól elvontak a konyhában nélkülem is.
A parkban aztán adtam két puszit Chez arcára, aki rettentő megértően nézett rám.

- Most mi van? – mordultam rá, miközben odasétáltunk egy hot-dog árushoz, és megvettük a kvázi reggelinket. Hiszen már tizenegy óra is elmúlt.
- Mike írt, közvetlenül miután te írtál, hogy Kim miatt valószínűleg kiakadtál.
- Honnan tudta, hogy eljövök otthonról? És hogy veled akarok majd találkozni?
- Talán, mert tudja, hogy imádsz velem lenni, és hogy az elragadó személyiségem vonz téged, mint a méz Micimackót! – az a mosoly az arcán! Istenem, hihetetlen ez a pasi! Más, mint Mike. De pont ez benne a jó. Ma például egy bőrkabátot viselt, egy sötét nadrággal, meg egy sportcipővel. A haja most sötét volt, már nem festegette ötpercenként, kicsit göndörödött is egy-két tincs, és az arcán pár napos borosta díszelgett. Egyszóval szívdöglesztő volt! Mike-nál nem tetszett jobban, de másként hatott rám…
- Az a baj, hogy nem tudok ellentmondani neked! – mosolyogtam fel rá, mire életünkben először, irtóra zavarba ejtően nézett rám. Mármint eddig is, ha hülyéskedtünk, előfordult, hogy úgy tettünk, mintha lenne valami. Mint az első találkozásnál is, ahogyan végigmért. Most viszont kicsit más volt ez. Talán, mert haragudtam Mikera, talán nem ezért. De kiszáradt a szám és a gyomromban valamilyen madarak kezdtek csapkodni a szárnyaikkal.
- Az sosem baj, egyszer kihasználom ezt! – mosolygott, majd enni kezdtünk. Leültünk egy padra és csak nézelődtünk.
- De érted, ott kotyvaszt valamit az én konyhámban! – morogtam kicsivel később.
- És bűvöli Mike-ot…
- Mi van köztük? Nekem nem mondott semmit.
- Csodálkozol? – pillantott le rám kérdőn, mire értetlenkedve néztem fel rá. – Mióta hazajöttetek, és az több, mint egy hete volt, fújsz rá! Látja, nekem elmondta.
- Látja? Miből? Én ugyanúgy viselkedem vele, ahogyan eddig.
- Azt mondja, megjátszod – na erre köpni-nyelni nem tudtam.
- Mi van? – nyöszörögtem végül.
- Szentül hiszi, hogy színészkedsz, mert, idézem: „Nem lehet, hogy Bekka és Mike pont akkor vesszenek össze, mikor Léni látványosan kiakad Kim miatt. Tutira haragszik rám, csak nem meri mutatni!”
- Ó – ennyit tudtam mondani. Csak pislogtam magam elé. Honnan a francból vesz ilyeneket? És miért foglalkozik azzal, hogy mit írok le a történetekben? Az nem tartozik a való életünkhöz!
- Nézd, én tudom, hogy téved. Mármint tudom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.
- Ezt megmondanád neki is? – hördültem fel, mire békítőleg rám mosolygott.
- Az én tisztem?
- Nem, bocs… - sóhajtottam, majd a zöldellő fákat kezdtem szuggerálni. – Nem csinálunk valamit?
- Mihez lenne kedved?
- Őszintén? – kérdeztem vissza, mire fény gyúlt a szemében.
- Bármiben benne vagyok, lökjed!

A székben ültem, Chester fogta a kezemet, és közben a sráccal beszélgetett, aki előkészítette a műszereket. Én inkább oda se néztem, ha megláttam volna a nagy hatalmas tűszerű valamit, tutira sírva rohanok ki innen. Igaz, az én ötletem volt, Chez meg naná, hogy benne volt a dologban, de azért mégis… Azonnal elindultunk, persze volt neki ismerőse, hogy ne lett volna? Nem is olyan régen még neki is volt ilyenje, csak nem ott, ahova én tervezem tetetni. A srác megkérdezte, hogy kész vagyok-e, én pedig újult lelkesedéssel bólintottam. Chester felhúzta a hasamról a pólómat, és bíztatóan vigyorgott rám. Neki tetszett ez az egész, és ez rám valahogy jó hatással volt. A srác kedves volt meg jó fej, beszélt hozzám közben. Lefertőtlenítette a bőrömet, majd a hatalmas, hajlított tűvel közelített. Chester sötét szemeibe fúrtam a pillantásomat. Más volt, mint Mike. Mikenak is sötétbarna szemei voltak, de nem ennyire. Mást is sugárzott a kettejük tekintete. Mike magabiztos volt, komoly, mégis kedves és már a pillantásából is megmondja az ember, hogy rettentő okos férfi. Chester ezzel szemben a tekintetével is tükrözte, hogy élvezi az életet, mindig vidám volt, rendkívül játékos és őrjítően vad – a női szótár legjobb értelmében vad -.

- Áucs! - szisszentem fel, mikor a srác átbökte a köldökömnél a tűt, és oda is pillantottam. Ez azért nem ment egy csettintésre, mintha egy pisztollyal csak a fülemet szúrattam volna át.
- Nézz rám, Hel! – Chester hangja határozott volt, s ahogyan felé fordítottam a pillantásomat láttam, hogy mosolyog. Valószínűleg nem akarta, hogy rosszul legyek a látványtól, de az őszinte, kedves pillantásától azonnal elmúlt minden félelmem.
- Kész is vagyunk! – szólt Max, én pedig mosolyogva néztem a köldökömre.

Hazafelé kaptam egy olyan piercinget Cheztől, amit majd a gyógy darab után tehetek be, két hét múlva. Néztem a kék kövecskét benne, és mosolyogtam. Kicsit fájt a köldököm körül, de ez normális volt. Belépve az ajtón szerencsére már nem találtuk ott Kimet, úgy tűnik Mike gyorsan letudta a csajt…

- Hát ti merre…? – kérdezte volna, mikor beléptünk a nappaliba, de azt hiszem a kezemben tartott, átlátszó kis zacsiban lévő tárgyról már volt egy sejtése, hogy merre voltunk.
- Elvittem Lénit kicsit erre-arra. Ettünk, ücsörögtünk a parkban, beszélgettünk…
- És csináltattatok egy piercinget? – vágott közbe Mike, és lassan felkelt a kanapéról, majd odasétált elénk.
- Igen – bólintottam.
- Nem is mondtad, hogy akarsz! – pillantott le rám, én pedig halványan elmosolyodtam. Te sem mondtad, hogy ma reggel a lotyódat találom a konyhánkban! Legszívesebben ezt mondtam volna.
- Improvizáltam – megrántottam a vállamat.
- Na, én megyek! – egy puszit kaptam Chestertől, majd Mike elment vele, hogy kikísérje. Felmentem a szobámba, és eltettem az egyik fiókomba a kis ékszert, majd elővettem a laptopomat. Habár tegnap azért maradtam bent éjszaka az irodában, mert mindent elintéztem, volt még egy apróság, amit neten lerendeztem öt perc alatt. Közben Mike is feljött, és leült mellém. Nem szólt, csak nézett, én pedig miután lecsuktam a laptop fedelét, kérdőn néztem rá.
- Mi az?
- Nem mutatod meg? – nem feleltem, csak elfeküdtem az ágyamon, és felhúztam a pólót a hasamról.
- Még semmi különös, csak sima ezüst.
- Piros… - motyogta, én pedig lenéztem.
- Bőrpír, ez normális – legyintettem. – Nem tetszik – nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Láttam az arcán.
- Nem, nem erről van szó. Csak nem hittem volna, hogy olyan lány vagy, aki szeretne ilyesmit – a szavai cseppet voltak csak felkavaróak…
- Miért milyen lánynak tűnök én? – próbáltam nyugodt maradni, egy álarcot felvenni, és ahogy elnéztem sikerült is. Tök nyugodtan kezdett beszélni.
- Nem tudom, csak… Tudod, mikor van egy érzésed egy emberrel kapcsolatban. De neked ezt tudnod kéne. Te írtál rólam úgy is, hogy nem ismertél. Biztos vannak olyan dolgaim, amikkel megleptelek.
- Ez nem válasz a kérdésemre! – belenéztem a barna szemekbe, és tényleg egy őszinte választ vártam.
- Hát olyasvalakinek néznélek, mint Bekka. Persze a többiekben is van belőled valami, de leginkább rá hasonlítasz… - nagyobbat nem is tévedhetnél! Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna ezt, de inkább lenyeltem a kikívánkozó szavakat.
- Hát… - megvontam a vállamat, és elfordítottam róla a pillantásomat. – Együnk valamit, én éhes vagyok…

Hogy milyen érzés volt ezzel szembesülni, hogy olyan lánynak néz, mint Bekka és társai? Sosem leszek olyan. Én nem vagyok olyan tökéletes. Se nem értek a zenéhez, se a rajzoláshoz, az énekléshez, sőt, még olyan okos sem vagyok, hogy tanár legyek. Hiszen pont hogy az ellenkezője az igaz, otthagytam az egyetemet. Kiábrándító volt hallani ezt. De nem belőle ábrándultam ki, hanem magamból. Így hát most már tökéletesen látszik, hogy nem illenék mellé, mint a barátnője.

Közeledett Chester szülinapja, de mivel huszadika hétfőre esett, így azon a héten szombaton tartottuk meg az ünneplést. Úgy beszéltük meg, hogy nem megyünk el sehova, hanem összehívunk mindenkit valakihez. Chester is tudta a dolgot, nem titkoltuk előle, amúgy is rettentően várta már, hiszen idén lesz harminc éves kereken. Alig várta, hogy mind összegyűljünk, és bulizzunk egyet. Így hát mondtam Mikenak, hogy ha neki nem gond, vállaljuk be a házigazda szerepét. Én majd szépen összekészítek mindent a segítségével, és el is tudunk majd takarítani együtt másnap. Belement, kifejezetten tetszett neki az ötlet.

Így hát szombaton együtt elmentünk bevásárolni, amit természetesen egy-két fotós is megörökített. Mike mormogott egy kicsit, de végül nevetésbe torkollott a dolog. Kis morcos!
Este szinte meg sem lehetett mozdulni a lakásban, annyian voltunk. Rengeteg embert ismertem már én is tavaly nyárról, de főleg a mostani időszakból, de mégis egy csomóan voltak, akik ismeretlennek bizonyultak. Persze nem sokáig, mert hol Mike és Brad, hol Chester cibált ide-oda hogy bemutasson még valakinek.
Az ivászat adott volt, minden csúszott, amit vettünk, és amit a többiek hoztak. Éjfél felé Chez felbontotta az ajándékokat, és ahogy láttam mindnek örült. Mike és én közösen ruháztunk be, és örültem, hogy tetszik neki. Bár nem is kételkedtem abban, hogy Mike eltalálja-e a megfelelő meglepetést.
Szólt a zene, de beszélgettünk is, táncoltunk, ittunk, nevettünk. Tényleg nagyon jó volt, jobb, mintha valami puccos helyre mentünk volna. Éjjel fél három felé kezdtek elindulni a vendégek haza, és négyre már csak a Linkin Park tagjai maradtak és én. Valahogy mindig is így képzeltem, hogy ők tényleg egy csapat, és nem csak a színpadon, hanem az életben is. Végülis már tíz éve együtt vannak, összeszoktak.

- Hát, tényleg köszönöm nektek srácok! – vigyorgott Mikera és rám az ünnepelt, én pedig odasétáltam és megint megöleltem.
- Igazán nagyon szívesen! Örülök, hogy tetszett.
- Lehet, hogy ezentúl róla fogsz írni? – Mike hangja, de főleg a kérdése eléggé meglepett mindünket. Idővel mindannyian megtudták, hogy Mikeról és róluk írok, így mind olvassák a fordításokat, amiket Mike készíttet. Tudták, miről van szó.
- Mi van? – kérdeztem vissza, és szembefordultam Vele. Mérgében felkapta az asztalon lévő egyik poharat, és megitta a benne lévő valamit.
- Hát, csak mostanában többször összezördültünk, és gondoltam Chester kedvesebb is veled, meg hát gondolom neked jóképű is.
- Megint itt tartunk? Egyszer már megkérdeztél felőle, nem? Amúgy meg nem értem mi a fene bajod van velem! Nem csináltam semmi rosszat!
- Hát hallod, én sem értem, hogy neked mi bajod van velem! – kezdett benne felmenni a pumpa, láttam rajta. Ismertem már annyira, hogy tudjam, kihúztam a gyufát. Pedig nem is akartam!
- Az a bajom, hogy hülye vagy! Furcsán viselkedsz. Egyszer minden rendben, olyan, mint tavaly nyáron, máskor meg pont ilyen vagy, mint most!
- Tavaly nyáron? Tavaly nyáron alig ismertük egymást! – kiáltott fel.
- És? Akkor az a jó, ha azt se tudod, hogy ki vagyok? Úgy könnyebb kedvelned? Ennyire idegesítelek?
- Ne forgasd ki a szavaimat! Te viselkedsz furcsán, nem én. Igen, Wellington óta egy… egy…
- Na, igen? Mondd csak, mi vagyok azóta? – provokáltam Őt, szerettem, ha az emberek a szemembe mondták, amit gondoltak rólam, Tőle meg pláne elvártam ezt.
- Egy idegbeteg liba! – vágta rá, és összeszűkített szemekkel meredt rám az asztal túloldaláról.
- Ó, hát köszönöm szépen, ez még egészen kedves megfogalmazása volt a dolgoknak. Mr. Mike „Megkefélem A Volt Barátnőmet Az Öltözőben” Shinoda!
- És ez neked miért fáj?
- Mert a legjobb barátom vagy, és baszol beavatni ezekbe a dolgaidba. Együtt élünk, de néha olyan, mintha nem is ismernélek! – oké, most én voltam a gyáva, de jobban hazudtam, mint gondoltam volna. Nem azt mondtam, hogy mert szeretlek, hanem előjöttem a barát kártyával. Na szép! Az arcán most láttam csak igazán, hogy kiakadt. Furcsán grimaszolt egyet, majd nekem esett.
- Ha a legjobb barátom vagy, akkor miért úgy beszélsz, mint egy sértett barátnő? Nem csaltalak meg vele, vagy ilyesmi. És jogom van az életemmel, és a volt barátnőmmel is azt csinálni, amit csak akarok!
- Hát tudd meg, hogy nekem is jogom van Chestert megölelni, ha akarom! Ki a faszom akkor a féltékeny?
- Ugyan, ne nevettesd ki magad! – kiáltott fel egy széles kézmozdulat kíséretében.
- Te ne! Ne csináld ezt! Most miért veszekszünk? Ma minden olyan jó volt… - szaporán kapkodtam levegő után, mert bár békítőnek szántam a szavaimat, mégis visítottam őket.
- De, mondd ki, mondd ki, hogy mi bánt!
- Az hogy lefeküdtél vele! – ordítottam. – Az, hogy idehozni is volt képed!
- Hát akkor bocsánatot kérek, szólnom kellett volna! – gúnyolódott.
- Az, hogy most a szádba adom a szavakat, már nem ment meg a szememben, pláne, ha üvöltözöl velem!
- A francba is, én ezt az egészet nem így akartam! – a pohár hangosan csattant az asztalon, én pedig tehetetlen dühvel néztem, ahogyan három darabra tört az üveg, felsértve ezzel Mike kezét. A többiek csak némán és döbbenten álltak körülöttünk.
- Mégis hogyan akartad másképp? Nem te tetted ezt az egészet velünk? – kiabáltam az arcába, bár egy asztal választott el tőle.
- Miért nem vagy képes megbocsátani az Isten szerelmére? Miért nem vagy kicsit megértőbb?
- Mit értsek meg ezen, hm? – dörrentem rá, majd mérgesen lesöpörtem az asztalról egy borosüveget, ami hangos koppanással ért földet. – Miért én legyek a megértő, miért nekem kell elnéznem neked mindent?
- Nem is tudom, talán mert nekem köszönhetsz mindent, amid van! Lehetnél kicsit hálásabb is! Miért van az, hogy a kurva fanficeidben tudod, hogyan viselkedj velem, de az életben nem? – ököllel az asztallapra csapott, a vére csíkot húzott a barna fán, és egy pillanatra azt hittem, hogy átugrik fölötte és felpofoz, vagy hasonló. Viszont a szavai mély tőrt döftek a szívembe.
- Nem vagyok Bekka, Mike! – ordítottam magamból kikelve. – Sajnálom, ha nem vagyok olyan tökéletes, mint ő! És nem vagyok olyan sem, mint Sarah, nem vagyok hozzád hasonló, nem értelek úgy meg! Nem vagyok Rose, nem vagyok Amy! Heléna vagyok… - üvöltöttem, Ő pedig döbbenten nézett vissza rám. – Aisha, Jo, Netti mind kitalált alakok, fogadd el, hogy neked nem ők jutottak! Egy sem közülük!

Nem vártam meg, míg megint valamit a fejemhez vág, inkább felmentem a szobámba, jelzésképp olyan erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ahogyan csak bírtam, majd úgy, ahogy voltam befeküdtem az ágyamba.

Teltek a napok, mi pedig úgy tettünk, mintha az egész meg sem történt volna. Csupán a kezén lévő kötés jelezte, hogy nagyon csúnyán összevesztünk. Látszólag neki a tettetés könnyebben ment, mint nekem, bár én is jól játszottam úgy érzem, de belül pokolian fájt. Közben Fanni is egyre többször hívott, nagyon kikészült az otthoni dolgok miatt. Nem győztem vigasztalni, és mondani neki, hogy szedje a sátorfáját és jöjjön ki utánam. Már volt annyi spórolt pénzem, hogy a repülőjegyét kifizettem volna, bőven volt annyim, több is. Mike nem kis fizetést adott nekem, bár néha úgy éreztem megérdemlem. Ez a következő fellépéseknél ez egyre jobban bebizonyosodott. Olyan helyzetek elé állított néha, hogy még Ő is meglepődött. Végül persze megoldottunk mindent.

Elment az április, a május és a június is, mind a legnagyobb rendben. A legnagyobb tettetett rendben! Én egyre jobban belejöttem a dolgokba, Mike egyre többször mosolygott rám ismét, én pedig voltam olyan idióta, hogy megint csak fülig belezúgtam. Na persze jó kérdés lett volna, hogy mikor nem volt így?
Július elején aztán Fanni igenlő válaszára kénytelen voltam Mike elé állni.

- Mike, lenne itt valami… - ültem le mellé a nappaliban egyik este.
- Igen? – le nem vette volna a szemét a sorozatról, amit úgy imádott, én pedig csak megcsóváltam a fejemet. Szerettem benne ezt is.
- Fanni végre eldöntötte, hogy kijön. És… szóval akkor nekem el kell költöznöm.
- Micsoda? – úgy fordult felém, mintha csak azt mondtam volna neki, hogy kitört a harmadik világháború és mind itt pusztulunk.
- Hát nem hagyom egyedül, nem ismeri Los Angelest. És amúgy sem lenne egyedül pénze bérelni egy lakást.
- De te… el akarsz költözni tőlem? – az arcára kiült a döbbenet és főleg a félelem. Ez pedig jól esett nekem.
- Nem akarok, dehogy! Szeretek itt élni. De nem mondhatom neki, hogy álljon meg a saját lábán rögtön.
- Ó, hát igen. Értem… - dörmögte, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Na, Mike… - odacsúsztam mellé, és magamhoz öleltem. – Ettől mi még minden nap találkozhatunk…
- Az nem elég… - morogta, amin elmosolyodtam.
- Tudom, nekem sem… - na igen, megint egy olyan furcsa szituációban voltunk, amit félre lehetett volna érteni.
- Hát miért nem jön ide? Van lent még egy szobánk… - pillantott rám reménykedve, én pedig eltátottam a számat.
- Nem várhatom el Tőled, hogy…
- Figyelj, nekem az mindennél fontosabb, hogy téged magam mellett tudjalak!

Ez a mondata volt az, mikor képtelen voltam ellenkezni. Nem volt számára ismeretlen Csicsi, szóval tudta, hogy milyen, és nem volt kifogása. Fanni is csak csodálkozott, és habogott össze-vissza, mikor elmondtam, hogy ez lesz. Két hét múlva pedig már a LAX-on ölelhettem magamhoz a régen látott unokahugicámat. Hiányzott nagyon, és ez csak most tudatosult bennem, hogy itt volt. Mikenak a hazafelé vezető úton legalább ezerszer köszönetet mondott, és hogy majd egyszer meghálálja. Én csak nevettem. Mike kicsit zavarban volt a sok köszönettől, Fanni pedig életében nem volt még ilyen lelkes. Úgy tűnt most már minden rendben lesz.