One Step Closer - Chapter 15

15. Secret surprises

Februári reggel volt, mikor rámtörtek. Chester és Mike lehuppantak az ágyam szélére, és keltegetni kezdtek. Nem akartam én még csak életjelet sem adni magamról, de ők aljas módszerhez folyamodtak.

- Ne, légyszi! – nyüszítettem, mint akit nyúznak. Nem tehettem róla, hogy marhára csiklandós voltam, és ezt mindketten tudták, és ki is használták.
- Felkelsz? – hajolt az arcom elé Mike, és a közelségétől hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Csak bólogattam, mint azok a kutyusok az autóban.
- Király! - harsogta Chester, majd kihajított a fotelbe pár ruhát. – Futni megyünk!
- Hogy mi? – bukott ki belőlem a kérdés, és felültem az ágyban. Mikera néztem, aki pedig a takarómat bámulta. Követtem a pillantását, s csak akkor vettem észre, hogy a hálóingem felcsúszott a combomon, ami most kilátszott a takaróm alól. Azonnal kipattantam az ágyból, és zavartan kisiettem a fürdőbe. – Egy perc! – kiáltottam vissza, majd mosakodni kezdtem.

Időm sem volt kérdezgetni őket, olyan gyorsan kipateroltak otthonról. Az ajtó becsukódott mögöttünk, Chez pedig kocogva elindult, majd várakozóan visszafordult felém. Meg voltam hökkenve. Mióta akar ő futni? Meg úgy egyáltalán sportolni? Mindig azt mondta, hogy elég, amit a színpadon művel. Mondjuk egyet is értettem vele.

- Indulunk végre? – hajolt meg színpadiasan, mire összevontam a szemöldökömet.
- Nem is reggeliztem… - motyogtam, de én is kocogó üzemmódba tettem magam.
- Van egy hotdog árus a harmadik utcában. Gyere!
- De hát az messze van! – rémüldöztem, mire csak felnevetett.
- Tudom.

Nos, nem vagyok egy kifejezetten atlétikus alkat. És akkor még enyhén fogalmaztam. Szabályosan gyűlöltem még gyalogolni is. Biciklizni szerettem, a saját kis tempómban, na de sietni valahova, főleg gyalog?! Vagy lépcsőzni? Ha tehetem, busszal és lifttel közlekedem.
Egy órával később sikerült eljutnunk addig a standig, és kértünk két hotdogot meg két üveg vizet, aztán beültünk egy parkba.
A padon ücsörögve csak néztem a kajámat, de nem tudtam egyelőre beleharapni. Úgy kifulladtam, hogy kellett egy kis idő, míg újra normálisan működik majd a szervezetem és befogadja az ételt.

- Te Léni… - motyogta Chester két falat között. – Mi van veled és Mikekal? – a kérdése nem lepett meg annyira, valahogy mindig is sejtettem, hogy tudja, hogy nem egészen barátként tekintek Mikera.
- Semmi – megvontam a vállamat, majd enni kezdtem. Lassan, nyugodtan. Tudtam, hogy úgysem hagyja annyiban.
- Azon kívül?
- A Grammy után mintha kicsit haragudott volna, de aztán nem volt semmi különös. Együtt élünk, együtt dolgozunk. Sokat segít, főleg a papírmunkával, mert azért nekem elég nehéz még megérteni a szakszöveget, de… Normális, kedves, aranyos.
- És mennyire tudod türtőztetni magadat a közelében?
- Kénytelen vagyok, nem? Ő csak egy barát, ezt mondogatom magamban.
- És várod a holnapot? – kérdezte vigyorogva.
- Igen is, meg nem is…
- Mert?
- Várom, mert még sosem jártam a világnak azon a részén. De viszolygok is kissé, mert nem itthon leszünk, nem hazai pályán. Mármint… Jaj, ezt nehéz elmagyarázni – bosszankodtam gondolkodva. – Tudod, itt ha esetleg történik valami, ha összebalhézunk vagy valami, akkor bevonulok a szobámba, vagy bemegyek az irodába. De ott nincs hova menekülni, és ott mindenki az Ő barátja, nem az enyémek.
- Félsz – mondta ki egyszerűen, mire elhúztam ugyan a számat, de bólogattam. – És sikerült mindent elintézned? – utalt újra a turnéra.
- Ja, hát igen. Bár nem mondom, mikor elém tette a listát, hogy akkor ezt intézzem el, kicsit meghökkentem.
- Beledobott a mélyvízbe – rötyögött jókedvűen.
- Bele, pedig tudja, hogy nem tudok úszni – vigyorogtam én is. Kicsit kezdtem fázni így egyhelyben, így felálltam, és intettem, hogy jöjjön ő is. – Amúgy te ismered Hollyt?
- Aha, kedves lány, annyi idős, mint te azt hiszem. Nem lesz vele gondod.

Nem is hittem, hogy lesz, csak arra lettem volna kíváncsi, hogy neki is annyira bejön-e Mike, mint nekem. Csak hogy elkerüljem a kínos pillanatokat. Végül nem kérdeztem rá Chesternél, bár az ábrázatomból rájöhetett, hogy mire akartam kilyukadni.

A napom nem is telhetett volna furcsábban. Chester még két órán keresztül kényszerített rá, hogy futkározzunk a városban, amit már rettentően untam. Nem számítottam rá, hogy az egész délelőttömet ezzel töltöm. Aztán Mike hívta Chezt, de engem keresett. Kedvesen emlékeztetett rá, hogy anno nyáron egyszer nem csikizett halálra, és hogy megígértem, hogy bármit megteszek, hogy békén hagyjon. Bőszen helyeseltem, ő pedig elmondta, hogy kitalálta, hogyan fizessem neki ezt vissza.

Így történhetett meg, hogy Chesterrel úgy, ahogyan voltam, futós szerkóban, izzadtan vágtam neki a városnak, hogy a másik felében lévő szalonból elhozzam Mike egyik gitárját. És nem az volt ám a pláne, hogy el kellett oda mennem, hanem, hogy MOST AZONNAL. Nem várhatott, majdnem nekiállt hisztizni a telefonban, mikor megemlítettem, hogy előtte hazaugranék átöltözni. Mert, hogy nem sokáig vannak ma nyitva satöbbi. A békesség kedvéért belementem a dologba.

És három, ismétlem, három óra múlva oda is értünk. Oké, hogy LA. sokkal nagyobb, mint például Pécs, de természetesen a taxiban ülve bele is futottunk egy dugóba. Mondjuk nem értettem miért arra mentünk, hiszen tudni lehetett, hogy ott mindig ez van, de Chez erősködött, hogy jó lesz. Nem is kell mondanom, hogy összefont kezekkel, durcásan ültem végig a taxiban, míg ő csak vigyorogva játszott a telefonjával. Hihetetlen a pasi, de nem tudtam rá haragudni. Imádtam őt is!

Végül sikerült elhoznunk a gitárt, és természetesen nem is zártak be az orrunk előtt… közel sem voltunk hozzá. Amint kiléptünk a gitárszalonból, megcsörrent Chester mobilja. Azt hittem, hogy megint Mike az, talán ellenőrizni akar bennünket, hogy elvégeztük-e a küldetést, de nem Ő volt, hanem Joe. Totál kétségbe volt esve, azt kérte, menjünk hozzá. A gitárral, és még mindig edzős cuccban újra taxiba szálltunk, és Joehoz mentünk. Kint ácsorgott az udvaron, és nagyon megörült mikor meglátott bennünket.

- Na mi az a vészhelyzet? – kérdezte Chester, és valamiért nagyon úgy nézett ki, mint aki menten elröhögi magát.
- Herold felmászott a fára! – mondta egyszerűen és a fa felé pillantott.
- Ki az a Herold? – kérdeztem, de tök fölöslegesen. Herold mint látható volt, egy vadászgörény. – Neked van ilyened? – vontam fel a szemöldökömet.
- Aha, nemrég kaptam. És nem hiszem, hogy le tud jönni! – húzta el a száját, és leguggolva meg ciccegetve hívogatni kezdte Heroldot.
- Nem macska, miben reménykedsz? – röhögött fel Chester.
- Valakinek fel kéne menni érte! – nézett Joe Chezre.
- Menj! – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire nagyon csúnyán nézett rám. – Most mi van, a tiéd?!
- Úgy nézek ki, mint aki fára is tud mászni? – kérdezte szkeptikusan. Chester ekkorra már a hasát fogta a röhögéstől, és hát az én számat is elhagyta egy vihogás.
- Oké, akkor Bennington? – pillantottam felé.
- Meghúztam a lábamat, nem fog menni… - zavartan összepillantottak Joeval, de ekkor már nem foglalkoztam velük.
- Bénák! – morogtam, s közelebb mentem.

Nos, a fa magában elég magas volt, és meg nem mondtam volna, hogy milyen fajta. Az volt a jó, hogy nem volt magas a törzse, és sok kisebb ág nőtt rajta már lejjebb is. Persze én azért nem voltam elég magas, így arra megkértem a mi DJ barátunkat, hogy tartson bakot. Falusi lányzó lévén természetesen voltam olyan ügyes, hogy felmásszak a fára. Chester a telefonjával fényképezett közben, amit mondjuk nem díjaztam, de olyan öt méter magasan már lefostam, hogy mit csinál. Aztán Herold volt olyan aranyos és bájos, hogy mielőtt elérhettem volna, még egy kicsit magasabbra mászott. Jó fél óra múlva landoltam a földön, talpon, ahogyan kell, a zsebemben Herolddal. Joe rettentő hálás volt, és behívott bennünket egy üdítőre.

Háromfelé járt az idő, mikor eljöttünk tőle, és ismét be sem kellett még szállnunk a taxiba, csörgött a mobil. Már előre féltem, hogy most ki és mit akarhat. És volt is rá okom, Brad hívott, hogy van egy kis gubanc a turnéval.

- Milyen gubanc? – kérdeztem ijedten, mindjárt azon kezdtem agyalni, hogy minden rám osztott feladatot megcsináltam-e.
- Nem tudom, valamelyik szerződéssel a hellyel kapcsolatban – megvonta a vállát, és kinyitotta nekem a taxi ajtaját. Hirtelen fagyott le mellettem, és az utca másik oldalára bámult.
- Hé, hahó, Chez! – legyeztem az arca előtt, és én is arrafelé kezdtem sasolni.
- Menjünk! – szinte úgy nyomott be a kocsiba, és gyorsan ő is bepattant mellém. Azonban a szőke hajú széplányt még sikerült megfigyelnem.
- Chester Bennington menekül egy nő elől… - nevettem. – Ex?
- Az… - megforgatta a szemeit és fintorgott. Ezen csak nevettem.

Azonnal elindultunk az irodába, ahol röpke öt órát töltöttünk, mert valami balfék eltolta az egyik szerződést Ausztráliában. Este már csak ültem az asztalomnál és játszottam, miközben vártunk.

- Sudoku? – telepedett le mellém Chez.
- Szeretem – mosolyodtam el egy pillanatra.
- Jó gyorsan csinálod! – pillantott a már mellettem heverő, megfejtett kupacra.
- Vizsgák helyett mindig ezt csináltam.
- Hát az jó – kuncogott, majd ahogy csörgött a telefon, felvette. – Remek, köszi! – letette, majd vigyorogva nézett vissza rám. – Mehetünk!
- Végre! Veszünk út közben valami kaját?
- Ja, persze, el is felejtettem, hogy reggel ettünk csak.
- Nem baj, most már éhes vagyok, de eddig elvoltam.

Vettünk három nagy pizzát, majd végre valahára hazafelé vettük az irányt. Tekintve, hogy reggel óta nem voltam ott, már jó volt belegondolni, hogy csak pár perc az egész, és újra az otthonomban vagyok. Ahol Mike van, ott van az én otthonom is. Igen, szánalmas vagyok, ezt elkönyveltem magamban. De nem tehettem róla, hogy ennyire szerettem vele lenni, a közelében sertepertélni.

Az ajtóban ácsorogva, a három pizzásdobozzal meg a gitárral a kezemben vártam, hogy Chester kinyissa végre az ajtót. Annyira zörgette a kulcsokat, azt hittem beszakad a dobhártyám. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy mégis mi a francot művel, de végül csak bejutottunk. Gyorsan levettem a cipőimet, a gitárt a nappaliba tettem, majd a pizzákkal egyenesen a konyhába mentem.

- Mike, megjöttünk! – kiabáltam, de alig ejtettem ki a szavakat a számon Ryu termett mellettem.
- Szia Léni! – két puszit nyomott az arcomra, és azonnal a pizzákat kezdte nézegetni.
- Szia, nem is tudtam, hogy itt vagy! – elővettem volna én a tányérokat, de ezeknek minek? Ryu máris evett, szóval…
- És én is itt vagyok! – Phoenix lépett be az ajtón, és jól megölelgetett.
- Hagyjatok nekem is! – furakodott az asztalhoz Chez, és letámadta ő is a pizzát.
- Na hát… - hirtelen nem tudtam mit mondani, vágytam volna már egy zuhanyra.
- Szia! – suttogta az ismerős hang a fülembe, én pedig megborzongtam tőle. Ez megint egy olyan helyzet volt, mikor egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha egy pár lennénk.
- Szia! – rebegtem, aztán inkább elléptem tőle. Kicsit nagy volt a kísértés, hogy háttal neki, belesimuljak az ölelésébe.
- Mutatni szeretnék valamit! – mosolygott rám, mikor felvettem egy szelet sonkás-kukoricás pizzaszeletet, és majszolni kezdtem.
- Oké… - motyogtam, s mivel kinyújtotta felém a kezét, nagy nehezen odabotladoztam újra Hozzá, és elindultunk felfelé.
- Remélem nem haragszol nagyon a mai nap miatt, de muszáj volt eltávolítanom téged a házból! – mondta, amikor felfelé sétáltunk a lépcsőn. Elkerekedett szemekkel néztem vissza Rá.
- Miattad kellett négyzetesen körbefutnom Los Angelest, meg fára másznom, meg nem létező szerződések után kajtatnom?
- Aha! – a mosolya miatt képtelen voltam Rá haragudni, így csak pislogtam.
- Hát én nem haragszom, csak furcsa volt, hogy minden összejött.
- Szerettem volna egy nap alatt elkészülni a meglepetéseddel, és a többiek segítettek – nem értettem miről beszélt, de mikor kinyitotta előttem a szobám ajtaját én esküszöm majdnem ott haltam meg.

A szemközti falon volt az ablak, ami előtt most egy plafontól földig érő Linkin Parkos függöny lógott. Középen volt egy vadi új dohányzóasztal és három fekete bőrfotel. A bal oldali falon ugyanaz a szekrénysor állt, ami eddig, de most már mindenhol az én díszeim – régiek és újak – voltak rajta, s a jobb oldalon ott állt a nagy franciaágyam, amin szintén Linkin Parkos huzat volt. De nem is igazán ez volt a lényeg, bár hihetetlen, hogy Mike ennyit vesződött, hogy ezeket beszerezze nekem, hanem, hogy a falakon az Ő keze munkája volt látható. Kép nem volt fent, sőt polc sem, semmi. Viszont így volt tökéletes, mert a fejem felett az ágynál ott díszelgett hatalmasban megfestve a The Rising Tied borítója, míg a többin szintén Mike festményei voltak. Azok a furcsa kis fejek, furcsa kis pálcikaemberek, halálfejes-angyalszárnyas muksók… Minden volt benne, amit imádok, LP és FM. És nem csak azért volt már ez fontos, mert halálosan imádtam a zenéjüket, mindkettőnek, hanem mert már én is ebben a világban dolgoztam. Az éjjeli szekrényemen egy pici, elég modernnek kinéző kis lemezjátszó állt, s az alatta lévő polcon ott sorakoztam az albumok. Az összes LP és FM, és minden más is, amit Mike szeretett, és úgy hitte hallanom kell. De a legdurvább az volt, hogy a plafonon ott voltak az aláírásaik nagyban. Nem tudom Mike hogyan készülhetett el ezzel egy nap alatt!

- Valahol még kicsit száradni kell a falnak, de amúgy kész van – mintha csak a fejembe látna!
- Én… - mit mondjak? Mondjuk azt, hogy totálisan, őrülten, halálosan szerelmes vagyok belé? – Köszönöm! – nem mertem megtenni.

Nem tudtam, hogy mi a franc folyt itt egész nap. Azt hittem, mind megőrültek, vagy valami, de most már értettem, mire készült. Mindennek ellenére most aztán még jobban összezavarodtam. Miért csinálta ezt? Mikor már úgy érzem, hogy minden oké, akkor történik valami, ami elront mindent. Mint a Grammyn is, bár a mai napig halvány lila gőzöm se volt róla, hogy mit is vétettem. Aztán most megint minden olyan, mint nyáron volt. A mosoly az arcán őszinte, lélegzetelállító, és a szemei is úgy csillogtak rám, mintha én lennék rajta kívül az egyetlen lény a földön. Nem tudtam mit mondani, csak tátottam a számat. A szemeimet ellepték a könnyek, és csak annyit tudtam tenni, hogy odasétáltam Hozzá, és szorosan magamhoz öleltem.

**

Később a fürdőből sétáltam vissza a vadi új, de mégis régi szobámba, mikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogy akkor az a szerződés most tényleg gázos, vagy csak az is csel volt. Ám mikor odasétáltam a szobájának az ajtajához, meghallottam, hogy telefonál. Suttogott. Sosem titkol előlem semmit, így már elsőre feltűnt, hogy valami nem stimmel. Nem akartam én rosszat, komolyan, de kíváncsi lettem. Lesiettem a konyhába, és óvatosan felvettem az ottani telefont. Chester hangját hallottam. Gondolhattam volna, hogy ismerős hívta az itthonin! Viszont nem értettem, miért telefonon beszélnek, ha nemrég ment csak el Chez?

- Léni tudja? – Mike hangja halk volt, alig értettem amit mondott. Gondolom, hogy én a másik szobából meg ne halljam.
- Nem, azt hiszi, hogy az egyik volt nőm volt az.
- Akkor jó. Nem akarom, hogy találkozzanak!
- Miért? Előbb-utóbb úgyis megismeri, ha már itt van megint. Keresni fog téged, Mike!
- Nem tudom… - nagyot szusszantott, ideges volt. – Kim szétszedné őt, ha tudná, hogy együtt élünk.
- Hel nem hagyná magát!
- Tudom…
- Akkor mégis kit akarsz védeni kitől? – válasz nem érkezett a kérdésre, én meg szédülni kezdtem, mivel még levegőt sem vettem, nehogy meghallják. – Szereted még?
- Én… Talán… - letettem. Igyekeztem nem lecsapni a kagylót, de nem akartam többet hallani.

Tehát az a szőke nő, Kim volt, Mike exe és nem Chezé. Hazudtak nekem! És Ő még mindig szereti? Legszívesebben a fejemet belevertem volna a falba. Hogyne szeretné? Írt neki egy dalt. Sosem írt előtte senkinek semmit.
Visszasiettem a szobámba, és most először, mióta ideköltöztem, előkerestem a cigimet a táskámból, és lesiettem az udvarra. Csak akkor egyszer jártam itt kint, mikor Mike beugrott velem a medencébe. Leültem az egyik székre, odahúztam a hamust, és rágyújtottam.
Olyan érzés volt, mintha vérezne a szívem. Fájt, sajgott, és a szememet is marták a könnyek. Rájönni, hogy a szerelmed, akit titkon imádsz, talán mást szeret, kegyetlen érzés. De talán nem így van, mert Mike nem találkozott vele… Tudom, mert együtt élünk. Bár, ami késik, nem múlik, szokták mondani.
A pillantását éreztem a hátamon, tudtam, hogy ott áll a mögöttem az ajtóban és engem néz. Mégsem fordultam meg, nem tudtam volna most beszélni Vele. S mintha Ő is érezte volna, hogy valami nincs rendben, nem szólt semmit. Isten tudja, meddig voltunk ott a kertben, mozdulatlanul, némán azon az éjszakán…