One Step Closer - Chapter 18

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Remélem kicsit kárpótol benneteket, mert a másik történetet egyelőre nem hoztam. Tudjátok az okait a lassabb tempónak, és úgy éreztem, hogy a One Step Closer kapcsán több a kérdés, nagyobb az izgalom most. A fejezethez jó olvasást kívánok, a végén látjátok, hogy hányadán is állnak a dolgok! Köszönöm a komikat, most is várom őket! :)



18. One step closer to the edge…

Azt mondják, minden el van rendelve. Anyám szerint nincsen olyan, hogy véletlen, szerinte minden okkal történik. Először kinevettem ezen állítását, és hiába akart meggyőzni az ellenkezőjéről, nem hittem neki. Azt állította, hogy ha az utcán a fejemre esik egy tégla, az sem véletlen. Mert hogy én mentem arra, tök mindegy, hogy miért épp arra vettem az utamat. Pedig én nem akarom, hogy a fejemre essen a tégla! Hiába, olyan makacs vagyok, mint ő, értelemszerűen sem én nem tudtam az én igazamról meggyőzni, se ő engem az övéről. Most már kezdem elhinni az állítását. Hogy minden okkal történik. Hogy nincsenek véletlenek. Bár én ezt csak úgy hívom: árulás.

Szóval mindennek megvan az oka. Még az árulásnak is. Még annak is, hogy az döfjön kést a hátadba, akitől a legkevésbé várnád. Én nem maradtam ott megvárni, hogy mégis milyen magyarázata van arra, amit tett. Nem érdekelt. Egyszerűen összetörtem. Soha nem fájt még semmi ennyire, mint ez a mostani eset. Nem akartam én kiborulni, nem akartam sírni, és sikerült is ezt elkerülnöm. Viszont belül minden elromlott. Hányszor képes egy pasi összetörni egy lány szívét? Mármint egy, ugyanazon pasi? Sokszor! Mert szeretjük, ha bánt, még az is élvezetes. De hát most sem a pasi volt a baj. Végülis Ő is csak egy a sok közül ilyen szempontból. Neki még meg is bocsátanék, sőt, egyszer biztosan meg is teszem. De az árulónak… Soha!

Fanni beköltözése nem változtatott semmit a Mike-kal való kapcsolatomon. Ezt úgy kell érteni, hogy Ő még most is szinte minden második reggelen behozott nekem egy csésze kakaót, vagy forró csokit a szobámba, és ugyanúgy együtt jártunk melózni. Fanninak Rob segített munkát találni. Az egyik barátjának van egy étterme a belvárosban, és oda segített bejutni Csicsinek. Felszolgáló volt, amit ő egyáltalán nem bánt, azt mondja, szereti.

Természetesen a srácok nekiláttak az új Linkin Park albumnak is, beköltöztek a házba, és sok idő után újra a közös projektre koncentráltak. Persze kezdetben mindent csináltak, csak nem zenét szereztek. Beszélgettek, az udvaron kosaraztak, vagy ping-pongoztak… És én is játszottam velük, amikor ott voltam. A ház maga nagy volt, mindenkinek jutott benne egy saját kis zug, egy hely, ahol alkothat. Nekem is nagyon tetszett, megvolt a maga varázsa. Így hát azért kevesebb időnk jutott együtt lenni, de jól elvoltam a Machine Shop-nál. Az SOB mindig ott volt, velük pedig jól kijöttem, még Tak is normális volt. Így mentek a hetek, és augusztusban találtuk magunkat, én pedig kaptam egy telefonhívást.

- Hallo? – magyarországi szám volt, így automatikusan magyarul szóltam bele a készülékbe. Mike velem szemben ült az asztalnál az irodában, és érdeklődve pillantott fel rám. Tudta, hogy anyáékkal csak neten szoktunk beszélgetni, hogy ne kerüljön sokba.
- Szia Léni, Kovács László vagyok! – az egyetlen olyan tanárom, akinek kikértem anno a véleményét, mikor elhagytam a sulit.
- Jó napot, tanár úr! – nem kicsit lepődtem meg.
- Hogy tetszik neked Amerika? – ő sokat volt itt kint, ezért is állt pozitívan ahhoz, hogy passzívkodjak az egyetemen. Tudta, hogy mennyire tetszene nekem ez.

Elmeséltem neki, hogy jól érzem magam, és a munkámról is beszéltem. Nagyon érdeklődő volt, ezt szerettem benne. Nem csak a munkájáról tudott beszélgetni az emberrel, hanem bármi másról is. Az ajánlata pedig, vagyis a kérése megdöbbentett, de nagyon boldoggá is tett.

- Az egyik tanárom volt az… - mondtam, mielőtt még Mike kérdezhetett volna. Elmosolyodott, és intett, hogy folytassam. – A kollégáival imádják járni Amerikát, de most nem ide akarnak jönni. Kanadába készülnek, Vancouverbe és a közelbe. Meg akarják nézni az öt Sziklás-hegységi nemzeti parkot is, és hát… Elhívott, hogy tartsak velük.
- Tessék? – elkerekedtek a szemei és hitetlenkedve pillantott rám.
- Ez miért olyan meglepő?
- Hát nem tudom. Te nem lepődtél meg, hogy elhívott?
- De, igen nagyon. De tudja, hogy imádom az ilyen dolgokat – megrántottam a vállamat, és vártam. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- Hát… gondolom igent mondtál – bólintottam. – És mikor indulsz?
- Egy hét múlva. Három hét az egész, és…
- Három hét? – zengte, én pedig bólintottam. – De akkor… Akkor lemaradsz nyolc fellépésről.
- Aha, igen. Örülök, hogy nem hiányozni fogok, hanem a személyi gárdád összefogásával vannak bajaid… - mormogtam utalva arra, hogy azonnal a munkámban való hiányzáson járt az agy, és tekintetemet visszafordítottam a papírjaimra.
- Hé, ne kezdd megint! Persze, hogy hiányozni fogsz, ne hülyéskedj! – békítőleg átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta az arcomat.
- Néha… mindegy. Szóval elengedsz?
- Hogy mi van?
- Hát… Mégsem léphetek le, mint mondtad, lemaradnék egy csomó fellépésről. Nem akarom, hogy a hiányom felvessen némi problémát – elnéző mosolya melengette a szívemet. Felállt, elém sétált, felhúzott a székemből, és magához ölelt.
- Hiányozni fogsz, de megérdemled a kikapcsolódást. És biztos jó lesz velük, tudom, hogy szerettél ott tanulni.
- Igen, ez igaz… Köszönöm! – én is szorosan öleltem Őt, egyszerűen túl gyenge voltam, túlságosan buta ahhoz, hogy ne vonzódjak Hozzá, és ne használjak ki minden alkalmat, ami adódik, hogy ilyen közel legyek Hozzá.

Fanninak este mondtam el, miután hazajött az étteremből, és ő is jó ötletnek tartotta. Tényleg kicsit olyan volt ő nekem, mintha kihúzott volna a vízből, amibe bele akartam fulladni. Meghallgatott mindig, ha Mikeról akartam beszélni, sőt, sokszor ő maga kérdegetett dolgokat. Nekem eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott az, hogy egy lánnyal is megbeszélhessem a dolgaimat. Ráadásul úgy láttam, tényleg szeret velünk élni és ez jól esett. Otthon nem volt neki jó, és örültem, hogy végre boldog.

Az utazásom előtti este ketten ültünk a nappaliban Mikekal. Ő csak tologatta a villájával a tányérján lévő ételt, én pedig Őt néztem. A szomorú, barna szemeket, a telt ajkakat, a szakállal keretezett állat. Szerettem, nagyon szerettem Őt.

- Nem ízlik? – böktem a makaróni felé, mire bágyadtan bólintott.
- De, nagyon finom. Csak azon gondolkodtam, hogy milyen lesz itt nélküled.
- Nem leszel egyedül, Fanni is itt lesz.
- Tudom. Na mindegy, végülis visszajössz, nem? – mosolyodott el halványan, én pedig felnevettem.
- Persze, hogy visszajövök! Tudod, hogy nem bírom nélküled! – kuncogtam, s egy puszit nyomtam az arcára. Ez a kijelentésem látszólag Őt is felderítette.
- Tudom, ellenállhatatlan vagyok! – vigyorgott, majd enni kezdett.

Néztünk valami filmet, bár nem nagyon figyeltem rá. Mike átkarolta a vállamat, ahogyan a földön ültünk a kanapé előtt, és ujjai a vállamat cirógatták. Abban a percben úgy éreztem, mégsem akarok menni, de tudtam, hogy butaság. Ez is csak egy olyan véletlen furcsa dolog Tőle, de nem jelent semmi komolyat. Semmi olyat, amit szeretném, hogy jelentsen.
Másnap ketten kísértek ki a repülőtérre, Fanni kért pár óra kimenőt, amit a jófej főnöke meg is adott neki.
Mike eléggé rosszul viselte, hogy elmegyek, de nem értettem, hogy miért. Hiszen mostanában azért jó párszor összevesztünk, azt hinné az ember lánya, hogy majd örül, hogy egy kicsit nem leszek a közelben.

- Vigyázz magadra! – motyogta a hajamba, majd rám mosolygott.
- Csak három hétre megyek el! – nevettem, bár belül baromira jól esett, hogy szomorú a távozásom miatt.
- Tudom, de akkor is furcsa – kötötte az ebet a karóhoz, és hát igazat kellett adnom Neki. Nekem is hiányozni fog.
- Menj, mert lekésed a géped! – ölelt magához Fanni, én pedig puszit nyomtam az arcára.
- Hívlak titeket mindig! – Mike nem vágott túl lelkes képet, így ismét közelebb hajoltam Hozzá. – Ígérem! – suttogtam, puszit nyomtam az arcára, és elindultam. Rossz is volt, hogy három hétig nem látom Őt, de jó is, mert most láttam csak igazán, hogy szeret velem lenni, hogy hiányozni fogok… és hogy fontos vagyok Neki.

Nos az út nem tartott sokáig, és négyen vártak rám Kanadában. Négy olyan tanárom, akiket szerettem. Kicsit furcsa volt, hogy én vagyok az egyetlen nő köztük, de rettentő könnyű volt kijönni velük. Mondjuk azt már az első túra után megállapítottam, hogy a ezt túlélem, akkor bármit. Nem voltak már olyan fiatalok, mint én, mégis annyival jobban bírták az egészet! Azonban olyan helyekre vittek el, amiről eddig csak álmodni mertem volna. Kanada legszebb helyein fordultunk meg, az biztos! Nekem legjobban a Banff és a Jasper tetszettek, de az összes álomszép volt.
És ahogy ígértem, hívtam Mike-ot minden este. Két hét múlva pedig végre tényleg vidám volt a hangja.

- Van egy meglepetésem! – titokzatoskodott.
- Csak nem egy új dal? – kérdeztem érdeklődve, s közben egy pohár forró csokit ittam a szobám kis teraszán.
- Akkor úgy mondom, hogy Fanninak és nekem van egy meglepetésünk!
- Tényleg? Remélem nem az, hogy felrobbantottátok a házat! – nevettem, mire Ő is felkacagott.
- Nem, nem az. De ne is kérdezz, majd itthon megtudod!

És tényleg hiába faggatóztam, nem mondott semmit sem Ő, sem Fanni. Kezdtek az agyamra menni, úgy éreztem a hangjukból, hogy valami nagyon jó dolog lehet, úgyhogy fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A srácok közben megfordultak pár nap erejéig Japánban is, de egyébként otthon voltak.

Végülis hamar eltelt a maradék egy hét, mi pedig elbúcsúztunk egymástól Kanadában. A többiek New Yorkba repültek, és pedig egyenesen LA-be. Úgy terveztem, hogy rögtön a házba megyek a srácokhoz, ráérek később is lepakolni otthon. Hiányoztak nagyon. Chesterrel csak sms-ben tartottam a kapcsolatot, és furcsa módon a repülőn kaptam is tőle egyet. Még jó, hogy van ilyen repülős üzemmód is a telefonokon. Azt írta, kijön elém, higgyem el, jobb lesz így. Nagyot néztem, kicsit olyan felhangja volt az üzenetnek, mintha valaki meghalt volna, de örültem, hogy nem kell taxiznom, mert ő tutira kocsival jön majd.

Mikor kiléptem a LAX termináljába a folyosóról, ami a géptől vezetett, először nem is láttam ismerős arcot. Megálltam és lassan körbeforogtam, hogy merre lehet az énekesem. Azonban nem várt látvány fogadott. Kiszúrtam végül Chestert, akinek az arcán talán még életemben nem láttam ennyi komolyságot, és fásultságot. Fa arccal nézett vissza rám, de én pontosan értettem az okát. Mert mellette ott állt Ő is. Mosolya vigyorrá alakult, ahogyan összetalálkozott a tekintetünk, majd felemelte a jobb kezét, hogy megmutassa mi is az a meglepetés. Az ujjai Fanniéval voltak összefűzve majd, hogy biztosan értsem a dolgot, egy futó csókot nyomott az unokahúgom szájára.

Életemben nem döbbentem meg még annyira, mint akkor. Esküszöm, hogy még sírni is elfelejtettem! Olyan érzés volt, mintha a fejemtől a lábam ujjáig, minden apró eremben végigfutott volna valami jeges áradat, de egyben nagyon melegem is lett. Tekintetem összefonódott ujjaikon nyugodott, majd mikor észhez tértem, felnéztem Fanni szemeibe. Egy pillanatig mintha félelmet láttam volna megcsillanni a sötét íriszekben, aztán megmutatta mit is gondol valójában: dac, győzelem és gúny. Egy japán kimonószerű felsőt viselt, amit persze gondolom Miketól kapott nem is olyan rég. Szóval lehet, hogy még ebben is hazudtak nekem, és Fanni nem is maradt itthon, hanem elment velük. Az áruló!

- Örülök, hogy épségben hazaértél! – lépett elém végül Fanni. Fel sem fogtam, hogy elindultak felém, már csak az ölelését éreztem magamon. Nem gondolkoztam, azonnal félre löktem az utamból, és Mikera néztem.
- Szóval ez a meglepetés? – kérdeztem, hangom remegett a dühtől, szemeimet pedig ellepték a könnyek. Sűrűn pislogtam párat, hogy eltűntessem őket, nem akartam gyengének látszani. Most nem! Mike arca megnyúlt, láttam a szemeiben az értetlenséget.
- Nem örülsz nekünk? – magához húzta Fannit, és kérdőn, kicsit szomorúan nézett rám. Chester a hátuk mögött, intett, hogy nyugodjak meg, én pedig igazat adtam neki.
- De… Én csak… Csak… Nem számítottam rá… - hebegtem össze-vissza. – Örülök nektek! – odahajoltam Mikehoz és szorosan megöleltem. Ő is viszonozta ezt, hallottam, ahogyan kicsit elneveti magát, lehelete meglibbentette a hajamat, s a válla fölött a háta mögött álló Fannira néztem. Elkomorult, ahogyan meglátta a pillantásomat. Ő már jól ismert, tudta, hogy most mindennek vége. Látta, hogy ha gyilkolni tudnék a szemeimmel, ő már halott lenne.
- Reméltem, hogy így lesz! – motyogta a hajamba megkönnyebbülten Mike, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Gyere, menjünk!
- Chez! – úgy kaptam a szón, mintha fuldokolnék. Na igen, nem Fanni húzott ki a vízből, ő nyomta a fejem alája. – Kocsival jöttél? – reméltem, hogy igent mond.
- Aha – bólintott még mindig komolyan. Most egy csepp jókedvet sem láttam rajta.
- Mehetek veled?
- De hát miért? – jött a kérdés Mike felől. Hiába nem akartam kimutatni, hogy belül tombolok, úgy villantottam rá a tekintetem, mintha megölte volna a macskámat.
- Csak… - morogtam, és Chez felé léptem. Átkarolta a derekamat, éreztem, hogy támogatni akar, és erre most nagy szükségem volt.
- Léni, jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz? – Fanni olyan ártatlan aggódással a hangjában szólt hozzám, hogy legszívesebben képentöröltem volna. Mike is közelebb lépett, szemügyre akarta venni a vonásaimat.
- Jól, csak kimerített ez a pár hét. Otthon találkozunk! – és már húztam is el onnan Chestert.

Odasétáltunk a csomagkiadó szalaghoz, és vártunk. Persze, majd megköszönöm nekik, hogy kijöttek elém, mi? Úr Isten, hogy gondolta Mike, hogy örülni fogok? És az a szemét szuka? Akit a testvéremként szerettem, és megadtam neki az új élet lehetőségét?! Életemben nem gyűlöltem még embert ennyire, pedig voltak jelentkezők, de Fanni vitte a pálmát.
Chez nem szólt semmit, leemelte a táskáimat a szalagról, majd kifelé kormányzott a parkolóba. Olyan voltam, mint aki vak, vagy ilyesmi. Állandóan tolnia kellett a megfelelő irányba, még az üvegajtónak is simán nekisétáltam volna, ha ő nincs.

- Hel… - tétován szólított meg, mikor beültetett a kocsiba, és ő is helyet foglalt mellettem.
- Köszönöm, hogy… kijöttél te is! Nem tudom mi lenne, ha nem lennél itt! – rebegtem a könnyeimmel küszködve, mégis inkább ordítottam volna. Az agyam sebesen dolgozott, valamiféle megoldást keresve a kínjaimra.
- Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz! Csak mondd, mire van szükséged! – a szemébe néztem, éppen egy piros lámpánál álltunk. Azokban a sötét szemekben volt most minden mentsváram. És ekkor eszembe jutott a megoldás.
- Emlékszel, mit tett Bekka, mikor megtalálta a képeket Mikenál? – kérdeztem, mire ő zavartan bólintott. Hát, ha Mike olyan lányt akar, most megkapja! Úgy néztem rá, mintha elsiklott volna a legegyértelműbb dolog fölött, és így is volt. Pár másodperc múlva a tekintetében megláttam a felismerést.
- Össze kell pakolnom néhány cuccot – motyogta, és sávot váltott, hogy a jó irányba menjünk. Zihálva vettem már a levegőt, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, amit kint láttam és hallottam a reptéren. Képtelen voltam rá.
- Nem… Nem lesz baj, ha… Ha pont most… - dadogtam az elfojtott sírástól, bár tudtam, hogy a könnyeimmel nem oldok meg semmit.
- Egy hetet kibírnak nélkülem. Gondolod, annyi elég lesz neked?
- Nem tudom… - kétségbe esetten néztem rá, ő pedig csak bólintott.

Nem láttam a szemében sajnálatot, vagy szánalmat, és ez tökéletes volt. Nem arra volt szükségem, hanem arra, hogy valaki erős legyen mellettem. És Chester az volt. Azt kell, hogy mondjam, Chester Bennington volt az életem megmentője. Nem Mike, nem Fanni, nem más, csakis ő.

Gyötrelmes képek kínoztak. Ha lehunytam a szememet, őket láttam. Eddig, amikor a pilláim elnehezültek, mögöttük Mike szívszorítóan gyönyörű mosolyát láttam, most viszont már ketten vetültek lelki szemeim elé. Nem kísértem be Chester a lakásába, lent vártam az autóban. Valamiért furcsa módon visszaszólt, hogy ne csináljak semmi butaságot. Mégis mit tehettem volna? Hátradöntöttem a fejemet, és mélyeket lélegeztem. A fülemben ott csengett Mike hangja, éreztem, ahogyan átölel. A fene abba az élénk képzelőerőmbe! Elvesztem, meghaltam… Meggyilkolták a lelkemet!

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sietve fogom elhagyni Los Angeles gyönyörű városát. Szinte rohanni lett volna kedvem vagy átúszni a hatalmas óceánt, csak hogy minél távolabb lehessek a mostanra otthonomnak vallott helytől. Sőt, annak ellenére, hogy nem tudtam úszni, inkább belefulladtam volna a kék, végtelennek tűnő vízfátyolba, mintsem a mostani érzéseimmel kelljen együtt élnem.

Szinte éreztem, ahogyan a sötét pillantás a hátamba fúródik, bár tudtam, hogy Ő nincs itt. Nem is lehetne itt. Ő már mással van, máshol, messze tőlem és messze attól, akik mi voltunk együtt. A hangja mélysége és lágysága ott csengett a fülemben, de tudtam, ezt is csak képzelem. Ez is csak az elmém csúf játéka volt velem.

- Gyere, el kell érnünk a gépet! – ragadta meg a kezemet, és gyorsabb tempóra váltva eliramodtunk a hetes terminál felé.

Jól esett, hogy itt van velem, bár benne nem is kellett kételkednem soha. Sosem fordult ellenem, mindig mellettem állt, és sosem vert volna át úgy, ahogyan más megtette helyette. Ő igaz barát volt, egy olyan barát, akinél jobbat kívánni, rajzolni, körülírni sem tudtam volna. A szívem ki akart szakadni a helyéről, s még lélegezni is nehéz volt. Túl sok volt ez nekem. Túl sok árulás és harc, de tudtam, hogy ha itt maradok, megmérgezem a saját lelkemet is, és ezt már képtelen lettem volna elviselni.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte csendesen, mikor a kapu előtt álltunk, ahol egy fiatal stewardess várta, hogy belépjünk a folyosóra, ami a géphez vezetett.
- Vesztettem! – néztem rá, s szemében megláttam megcsillanni az együttérzést.

Bólintott, majd szorosan magához húzott, és megölelt. Szorosan, óvón, ahogyan azt a legjobb barát teszi, amikor a másik szenved. Pár perccel később a lány kezébe nyomta a jegyeinket, aki bólintott, és kellemes repülést kívánt.
A gépen elfoglaltuk a helyünket, s nem sokkal később megkezdtük a felszállást. Annyira gyűlöltem magam, és Őt is, amiért megfutamodásra késztetett! Hogy is hihettem, hogy majd az álmaim itt valóra válhatnak? Naiv fruska voltam, nem más.

Kezemmel az ülés karfáját szorítottam, és szemeimet szorosan lehunytam, hogy ne kelljen elviselnem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Nem akartam sírni, többet már nem, de tudtam, hogy úgysem tudom megállni.

Ha azt hittem, hogy életem hátralévő része akkor kezdődött el, mikor először iderepültem, akkor nagyot tévedtem. Az még a régi életem lezárásának egy fejezete volt csupán, mert az új most fog kezdődni. Méghozzá keserves szívfájdalmak között… Nélküle.

End of One Step Closer