In Pieces - Chapter 1

1. Friendship?

Chester:

Szomorúan csillogó szemek, összeszorított ajkak, lobogó haj, összetört szív.
A lehúzott ablakon át élvezte a szeptemberi nyarat, és csak bámult ki a fejéből. Sajnáltam őt. Sok szar dolgot láttam már az életemben, de az ő fájdalma valahogy mintha még rosszabbul érintene. Ettől függetlenül nem kezdtem nyugtató szavakat mormolni a fülébe, és bíztatni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Ahogy mondta, nem erre van szüksége. De akkor vajon mire is? A telefonja újra megcsörrent, ő pedig lepillantott a kijelzőre, és újból kinyomta a hívást.

- Nem igaz, hogy nem unja ez a ribanc! – sziszegte halkan, dühösen, és mérgesen a hajába túrt.
- Biztos Mike kérte, hogy mindenképpen érjen el – érveltem, mire elhúzta a száját. – Azért gondolom aggódik, mégsem tarthat húsz órán keresztül hazaérnünk a reptérről.
- Kapja be mind a kettő! – csattant fel, majd a táskájában kezdett keresgélni, végül elővett egy CD-t.
- Nocsak, miket nem rejtegetsz – mosolyodtam el, mire harsányan felnevetett.
- A tanáraim, akikkel voltam Kanadában mondták, hogy hozzak pár CD-t, hogy az órákig tartó kocsikázáskor legyen mit hallgatnunk.
- És mi jó van rajta?
- Ezen éppen Rage… Titeket most nincs kedvem hallgatni, ha nem baj!
- Nekem sosincs kedvem magunkat hallgatni. Csak élőben jó, amúgy miért hallgassam a saját hangomat? – megrántottam a vállamat, majd a GPS kijelzőjére néztem. Nyílegyenesen kellett csak menni az autópályán, aminek örültem. Legalább jobban tudok figyelni Helre.
- Na ja… Bassza meg! – újra megszólalt a telefonja, és tényleg igazán dühösen nézte a kis készüléket.
- Talán beszélhetnél vele…
- Ez most Mike… vele még oké, de Fannival? Csak miután kivertem pár fogát a helyéről! – igazán édes volt, ahogyan hergelte magát, arcán megjelent két piros folt, és a szemei is harciasan csillogtak. Nos, még ez is jobb volt, mint mikor csak bámult ki a nagyvilágba. – Na jó, lássuk… - nagy levegőt vett, majd a füléhez emelte a készüléket. – szia, Mike! – csend, legalábbis Hel részéről, majd nagyot sóhajtott. – Nem akartam, hogy aggódj, csak még a felszállás előtt lenémítottam a telefont, ne haragudj! – hihetetlen, hogy azok után, hogy Mike összejött Fannival, Hel még mindig képes ilyen kedves lenni hozzá. Mázlija van, azt kell mondanom. – Haza kellett jönnöm, mert anya hívott, hogy nincs jól, én meg azonnal akartam indulni… - hűha, jól hazudik! Elmosolyodtam. – Igen, Chez eljött velem, de egy hétig maradunk csak… - eddig békésen beszélt, nyugodtan, de most elsötétült a tekintete. – Megtennéd, hogy nem ordítozol velem? – kérdezte erélyesen, én pedig a telefonért nyúltam. – Adom! – a tenyerembe nyomta a telefont, és közben ezerrel grimaszolt.
- Szia, Tesó!
- Elárulnád, hogy miért hagytál itt mindent? Éppen az új albumon dolgozunk! – azonnal nekem támadt, de számítottam rá. Tudom kezelni.
- Máskor is volt, hogy valamelyikünknek dolga volt, és kellett valaki, aki elkíséri Helt. Mégsem engedhetjük, hogy egyedül jusson el haza, nem?
- Hát igen… - motyogta. Na ugye, tudtam, milyen oldalról kell megvilágítani a dolgokat.
- Amúgy meg itt van a gitárom, tudok írni ezt-azt, amikor meg hazaértem, megmutatom, és ha van benne olyan, ami tetszik, akkor továbbfejlesztjük, oké?
- Oké… csak… furcsa, hogy nem nekem szólt – majdnem felröhögtem, de türtőztettem magam. Hel közben az arcomat figyelte, és láttam, hogy várja, vajon mi lesz ennek a vége.
- Figyelj, nem akart terhelni. Tudja, hogy most a lemez neked az első, meg amúgy is te vagy ott minden felvételen, mindenkivel. Amúgy meg nem hinném, hogy Fanni örült volna, ha édes kettesben elutaztok! – Hel úgy beleboxolt a vállamba, hogy egy pillanatig csillagokat láttam, de aztán a puszi az arcomon enyhítette a fájdalmat. – Ezért még számolunk! – tátogtam felé, mire mosolyogva megvonta a vállát.
- Miért van olyan érzésem, hogy neked nem tetszik, hogy összejöttünk?
- Bolond vagy, bírom Fannit! – Heltől erre kaptam egy irtóra ronda nézést, de békítőleg rámosolyogtam.
- Jól van, csak… vigyázzatok magatokra! – tudtam, hogy végül megenyhül.
- Oké. Ti is! Szia!
- Szia! – bontotta a vonalat, én meg visszaadtam Helnek a telefont.
- Hihetetlen, hogy kenyérre tudod kenni! – csóválta a fejét lemondóan.
- Csak veled ilyen, de nem tudom miért. Ha rólad van szó imád ordítani. Pedig tudod, hogy amúgy nem szokott nagyon.
- Ja, csak tudnám, ha ennyire utál, miért költöztetett magához! – szemeiben megcsillantak a könnycseppek.
- Nem utál, szerintem éppen ellenkezőleg. Nagyon szeret téged, és szerintem nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- Milyen helyzettel?
- Hát hogy ott vagy, és nem közeledhet hozzád.
- Te beszívtál a repülő mosdójában, vagy mi van? – lábait felhúzta az ülésre, és törökülésben nézett rám. Előkapta a cigisdobozát, és meggyújtott egy szálat.
- Nem szívtam be, de azt nekem adhatod! – minden tiltakozás nélkül a számhoz emelte a cigit, majd másikat gyújtott magának. – Mióta bagózol?
- Mióta Mike nem tud mit kezdeni a helyzettel, és utál – morogta, mire megcsóváltam a fejem. Ezek ketten az orrukig sem látnak, komolyan!
- Nem utál!
- Akkor miért Fannit választotta? – fakadt ki reménytelenül.
- Nem választott, mert nem volt kik között választani. Ha Kimet nem számoljuk, márpedig őt nem számoljuk. Mike nem akart tőle semmit, csak kéznél volt – elhúzta a száját. – Férfi, Hel. És Kimet én is kipróbálnám, ha lenne rá esélyem. Ő meg tálcán kínálta magát, akkor miért ne? Mikor te a legjobb barátja vagy… Nem is gondolt arra, hogy más is lehetne köztetek.
- Mi a faszért nem? Már bocs, de nem volt egyértelmű, hogy mit érzek? Különben miért laknék vele? Miért dolgoznék neki?
- Barátként. Hel, ő így látja. Volt egy pillanat, amiről mesélt…
- Milyen pillanat?
- Mikor beleugrott veled a medencébe tavaly. Azt mondta, hogy akkor eléggé… közel kerültetek egymáshoz, te mégsem tettél semmit…
- Nekem kellett volna megcsókolnom őt? – bosszankodott, mire leintettem.
- Nos igen. Ő úgy volt vele, hogy megtette az első lépést azzal, hogy beugrott veled, és megtartott. Magához vont meg minden nyálas szar, amit csináltatok… - vigyorogtam, mire csak megforgatta a szemét. – És szerinte ott neked kellett volna lépned. Ráadásul ő szorgalmazta az együtt alvásokat is, és ott sem történt semmi. Sőt, legutóbb valamelyik koncert után, azt mondta, adott egy puszit a szádra…
- De most komolyan azt várta, hogy letámadjam? Én meg azt vártam, hogy ő tegye meg, végülis ő a férfi basszus!
- Hel, Mike nem egy csajozós valaki. Nála ezek voltak a lépések, a jelek…
- Bezzeg Fannit fel bírta szedni három hét alatt…
- Nem. Fanni mászott Mike-ra, ő pedig megadta magát neki – helyesbítettem. Én láttam, ott voltam.
- Tessék? – félrenyelte a füstöt, köhögni kezdett, de közben láttam a tekintetében, hogy követeli a választ.
- Hát miután elmentél, Mike eléggé letört volt, és három napig szinte ki sem mozdult A Házból – „A Ház” volt az a stúdióvilla, ahol jelenleg szereztük a zenét, és hát Helnek sem kellett magyaráznom. Tudta egyből. – Aztán egyik nap megjelent Fanni, és elhívta ebédelni, mondván, jót tenne Mikenak egy kis levegőváltozás. Jó ötletnek tartottam én is, mert láttam rajta, hogy eléggé maga alatt van. És az elkövetkező napokban ez többször is előfordult, ő pedig jobban lett. Látványosan többet mosolygott meg minden. És egyik nap másként jött be. Nem tudnám elmondani, hogy mi volt rajta furcsa, de… a pasik észreveszik valahogy, ha a haverjuknak volt egy jó éjszakája. Először rá se akartam kérdezni, ötletem sem volt, kivel lehetett. Kimet azonnal mondta volna, de nem szólt. Aztán Joe kérdezett rá, ő pedig közölte, hogy Fannival volt. Eljött utánunk Chibába is, de ott összevesztek.
- Miért?
- Mert Mike kérésére eljátszottuk ott a Qwerty-t, amit még Fanni is tudott, hogy neked írta Mike.
- Mi van? Milyen… micsoda? – értetlenkedett, nekem meg ekkor esett le hogy ő még nem tud erről. Na mindegy.
- Hát ugye egyszer mondtad valamikor júniusban Mikenak, hogy kicsit hiányzik neked, hogy zúzzunk. Ezért ketten összehoztunk egy olyan igazi zúzós számot, amit csak letöltésre szántunk.
- Fent van a neten? – máris nyakát törve mászott félig a bérelt kocsi hátsó ülésére, hogy előhalássza a laptopját. – Ezt nekem miért nem mondta?
- Őszintén? Gőzöm sincs.
- Qwerty? Fantáziadús név! – vigyorgott, és már kereste is a számot, majd elkezdte letölteni. – Amíg lejön, mondd tovább!
- Oké… Hát szóval összevesztek, mert Fanni levágott egy kisebb durcázást. Tudod, nem szólt semmi, nem kiabált, csak Mike látta rajta a koncert után, hogy baja van. Így rákérdezett, Fanni meg benyögte, hogy gondja van azzal, hogy eljátszottuk a számot. Azt mondta, ezzel mintha azt üvöltötte volna Mike a világnak, hogy szeret téged, közben meg vele jár.
- A féltékeny szuka! Hihetetlen… Kígyót melengettem a keblemen, bassza meg!
- Ma elég mocskos a szád – vigyorogtam rá, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem gáz, szeretem, mikor kocsis módra káromkodsz!
- Én meg szeretem, hogy veled ennyire jól ki lehet jönni… - erre inkább nem válaszoltam. Mindig is kedveltem Helénát, még annak ellenére is, hogy először nagyot néztem, mikor Shinoda mondta, hogyan ismerte meg. – Na halljuk… - elindította a számot, és végig szinte tátott szájjal hallgatta. Nem mozdult, megkockáztatom, hogy pislogni is maximum kétszer pislogott. Mikor a végére értünk, csak nézett rám hitetlenkedve.
- Az agresszív gitár végülis Brad munkája, a dalszöveg részben Mike-é, részben az enyém.
- Igen, felismerem már a stílusát benne.
- Nagyon szeretem, olyan, mintha mindenen otthagyná az ujjlenyomatát, mindig tudod, hogy ’na ez egy Mike Shinoda’!
- Igen, ezt jól mondod… - bólogatott, de ahogy elnéztem, még mindig nem tért magához. – Nekem írta… írtátok… ez…
- Ja, gondolom most mindenki azt várja, hogy ilyen lesz a következő album.
- Lehet… - hagyta rám, majd mégegyszer meghallgattuk a számot. – Azért a szöveg érdekes… Lehet értelmezni így is, úgy is… Tipikus Mike. Na jó… Ez nem változtat semmin – csapta le a laptop tetejét. – Ha Mike érzett is volna valamit irántam, vagy akart volna, mára nem így van. Összejött Fannival, és… ennyi. Ők együtt vannak, és kész. Felesleges arról beszélni, hogy mi lesz velünk, mert semmi sem lehet.
- Hát nehéz lenne innen összehozni valamit, az tény.
- Inkább mesélj te! Mikor elmentem még egy lányról meg rólad suttogtak – elnevettem magam. Ez annyira Helénás volt, ez a témaváltás.
- Nem volt semmi. Párszor találkoztam vele, de ennyi.
- Szóval nem lesz belőle Mrs. Bennington?
- Azt most már kétszer vagy háromszor is meggondolom, hogy kit veszek feleségül, nyugi! – ezen felnevetett, aztán lassan elkomorult.
- Bánod, hogy Sam és közted vége lett? Őt szeretted a legjobban, nem?
- Nem bánom. Már nem – nem zavart, hogy erről kérdez. Valahogy tőle természetes volt, hogy tudni akarja, hiszen én is mindent tudni akartam róla. – Szerettem, de tudod, a munkám miatt tönkre ment minden, így elváltunk. Nem volt gyerekünk, így könnyebben ment.
- De ő nem akart válni, nem?
- Nem, valóban. De nem tehetett ellene semmit. Erőszakkal nem tarthatott maga mellett – hümmögött egy sort, majd kibámult az ablakon.

Még sokáig beszélgettünk, főként rólam. Mindent tudni akart, amit eddig nem meséltem el neki. És úgy láttam, hogy tényleg érdekli, és nem csak tetteti. A fiatalságomról is sok szó esett, mikor még úgy éreztem, mindennek vége. Mikor olyan volt az életem, mint egy rémálom. Nem sírt rajta, nem láttam botránkozást az arcán, vagy sajnálatot. Mikor rákérdeztem, hogy hogyan is lehet ez, elnézően elmosolyodott.

- Hát nem olvasod te is, amiket írok? Rólad is van, Chez. Persze az igazságot így, ilyen mélyen nem tudtam, de azért foglalkoztam kicsit az „előző” életeddel is…
- Tényleg? Hát ez valahogy kimaradt. Annyi mindent írsz, hogy sokszor azt sem tudom, melyiknek ugorjak neki. Mike mindig közvetlenül a fordítás után elolvassa a legfrissebb részt, nekem viszont nincs időm rá. Szóval nekem össze szokott gyűlni sok, úgyhogy lehet, hogy ezért maradt ki egy s más… - elgondolkodva nézett rám, de nem tudtam, miért. Úgy láttam, nem azon gondolkodik, amit mondtam, hanem valami máson. Lett volna mondjuk egy tippem. – Melyik az amúgy?
- „Before the fire” – mondta, majd tekintete visszatért a jelenbe, hozzám. – Nem nagy szám, csak egy novella az egész.
- Na majd elolvasom – bólintottam.
- Itt balra! – mutatott előre, én pedig a GPS-re néztem, ami ki volt kapcsolva. Észre sem vettem, hogy hozzányúlt volna. – Majdnem otthon vagyunk…

Tekintete az ismerős tájon nyugodott, szemeiben ezer emlék és érzés tükröződött, én pedig arra mentem, amerre mondta. Kicsit kanyargós, és nem túl hosszú út vezetett a megyeszékhelyétől, ahogyan ő mondta, a falujáig. Pontosan három faluval, sok szántófölddel és fával arrébb pedig „otthon” voltunk. Barátságos kis házak, udvarok, néhány ember. Nem volt nagy falu, ezt már Hel is mondta, nekem mégis tetszett. Tudtam, hogy itt nőtt fel, és ez valahogy furcsa érzés volt. Szerettem volna a helyből minél többet megismerni, mintha ezzel Hel múltját is a magaménak tudhatnám.

A házuk egy egyszerű, sárga falú családi ház volt, bokrokkal, udvarral, két kutyával, és sok lim-lommal. Hel nevetve kért elnézést, bár hozzátette, hogy végülis az udvarban mindig is volt minden. Traktor, a hozzá tartozó gépek, farakás, téglarakás, autók és biciklik. Hel nem győzte simogatni a két kutyát, én meg csak vigyorogva figyeltem őt. Talán itthon könnyebb lesz hozzászoknia a gondolathoz, hogy Mike valóban mást választott. Aztán egy perccel később egy nő lépett ki az ajtón, végigszaladt a teraszon, és egyenesen Léni nyakában kötött ki. Az anyukája volt, mint pár perccel később megtudtam. Az apja is ott volt, őt is bemutatta nekem, de mivel ők nem beszéltek angolul én meg magyarul, kicsit lefagyott a beszélgetés.

Bementünk, leültünk az alsó szinten egy szobában, és Hel beszélni kezdett. A szülei két fotelben, mi pedig egy kanapén foglaltunk helyet. Hel hol előre dőlt és megtámaszkodott a térdein, hol hátradőlt, és bőszen beszélt. Azt persze nem értettem, hogy miről, de mivel többször is kihallottam a mondataiból a neveinket, ezért kizárásos alapon úgy hittem, mindent elmesélt. Gondolom nem kis meglepődést váltott ki a szülőkből, hogy váratlanul megjelentünk, az meg, hogy Fanni és Mike egy pár, még nagyobbat csalt elő belőlük. Nem kellett értenem mit beszélnek, az arcukra volt írva.

Léni pedig… nos, nem volt jó passzban. Szemeiben többször könnyek gyűltek, hangja meg-megremegett, én pedig nem tudtam, hogyan segíthetnék. Olykor végigsimítottam a hátán, vagy a karján, de mikor láttam, hogy megremeg a válla, és elsírja magát, odahajoltam, és magamhoz öleltem. Az anyukájára tévedt a tekintetem, miközben Hel a mellkasomhoz bújva, nagyokat lélegezve próbált megnyugodni. Az anyukájának a pillantása mindent elárult. Utálta Mike-ot jelen pillanatban, és azt hiszem Fannit is. Egyet is értettem vele, ha nekem lenne egy lányom, akit így elárulnak, és megbántanak, hát én legalább megkeresném az illetőket és szétrúgnám a seggüket. Végül befutott Léni két testvére is, akik állítólag sokszor járnak náluk. Be lettem mutatva, de egyikük sem beszélt angolul, így velük sem tudtam kommunikálni Hel nélkül. Mondjuk engem nem zavart, elvoltam, furcsa de mégis jó volt hallgatni az ismeretlen nyelvet. Furcsa volt, néha olyan érzésem volt, hogy egy másik bolygón vagyok, de maga a hangzása tetszett. Főleg, mikor a két pasi megnevetette a húgát. Úgy láttam összefogtak Léni ellen, sokszor nevetve magyarázott nekik, de a két srác csak tovább magyarázott nagy bőszen. Aztán leültünk enni is, Léni anyja készített vacsit. Ekkor már Hel is többet fordított nekem, és sokat beszélgettünk, nem törődve a többiekkel. Semmi konkrétról csak olyanokról, hogy gyerekkoromban dugtam-e például csigát az orromba, mert hogy Hel egyik tesója igen.

- Hát itt lakok… - mutatta, mikor az emelet felé lépcsőztünk. – A felső három lépcsőfok nagyon nyikorog – és tényleg, ide aztán nem lehet felsettenkedni. – Ez a nappali, a dolgozóm, a hálóm, és a fürdő. Van két erkély is, majd kimehetünk este kicsit - mutogatott.
- Szép, olyan Lénis… - mosolyogtam. A falak hol sárgák, hol pirosak, hol zöldek voltak. Mindenhol könyvek meg papírok, ebből pedig arra következtettem, hogy Léni anyukája semmit sem tett el sehova, minden ott volt, ahol a lánya hagyta.
- Alhatsz a nappaliban is, mert a kanapé kihúzható, de a szobámban is elférünk ketten az ágyon.
- Oké, jó lesz együtt. Tetszik ez a zöld szín, tök jó – ő csak bólogatott és letette a csomagjait az ágy elé a földre. Odasétáltam a szekrényhez, amin a TV és a DVD lejátszó volt. Gyűrűk Ura, Harry Potter, Star Wars, James Bond, NCIS, Star Trek. És ez még nem az összes. – Láttad az összes filmet és sorozatot? – mutattam a lemezek felé.
- Igen, mindet. Nem is egyszer! – mosolygott fáradtan. – Szinte mind angol szóval, ha unatkozunk, nézhetünk majd!
- Oké, az jó lenne…

Mindketten elmentünk zuhanyozni, persze külön-külön, aztán kiültünk az erkélyre. Hiába volt szeptember még mindig meleg volt, még éjszaka is, így leültünk a földre, Hel kidugta a lábait a rácsok között, aztán rágyújtottunk. Sokáig ültünk csendben, nézelődtünk, én a környék házait, és alattunk, az udvaron rohangáló kutyákat, ő pedig a csillagokat. Aztán hirtelen a sokadik szál után felállt, és beviharzott a dolgozójába, hallottam, hogy átmegy a nappaliba, majd nem sokkal később visszatért mellém, csakhogy egy üveg whisky-vel a kezében.

- Be akarok rúgni, sírni is akarok, meg elszívni egy rakat cigit… - motyogta kedvetlenül, és a köztünk heverő két doboz cigire nézett.
- Mi az akadálya? – kérdeztem érdeklődve, mire minden jókedv nélkül elmosolyodott.
- A sírást kivéve lesz minden.
- Az miért nem?
- Mert nem vagyok hajlandó két ilyen ember miatt sírni többet! – mondta halkan, majd lecsavarta az üvegről a kupakot, és kis megfontolás után meghúzta a tartalmát. – Jézusom… - fintorgott, és minden ízében megremegett, majd felém nyújtotta az üveget.
- Na lássuk…

Még egy jó darabig megint csak ültünk némán, és nézelődtünk, miközben lassan az egész üveg tartamát benyakaltuk. Hel betartotta a szavát, egyik cigit szívta a másik után, ivott, és nem sírt. Nekem viszont végre megjött az ihletem, így miután kissé tántorogva, de kihoztam az erkélyre a gitáromat, játszani kezdtem. Léni, mintha csak a világ nyolcadik csodája lennék, úgy bámult rám fáradhatatlanul, de engem nem zavart.

- Ez jó. Lassú, de mégis forr tőle a vérem – motyogta kicsivel később, én pedig felnéztem rá, és elmosolyodtam. – Ezt ne csináld! – pillantott rám komolyan.
- Mit? – kérdeztem vissza, nem akartam érteni mire céloz.
- Ezt a mosolyt! Ez valami… jézusom, kiráz tőle a hideg, persze csak jó értelemben.
- Hát, én kérek elnézést! – vigyorogtam, majd új dallamot kezdtem pengetni. Valami újat, mégis régit.
- Helyes, nem is nekem kell! – mormogta az orra alá, de a szemem sarkából láttam, hogy már nem is ezen a témán agyal. Sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy mit kezdtem el játszani most. Láttam az arcán, hogy tudja mi ez, ott van a nyelvén, de nem jön a szájára. Hát igen, eleget ittunk ahhoz ebből a méregerős piából, hogy ne úgy fogjon az agyunk, ahogy kéne. Szembefordultam vele, tovább pengetve, és a szemébe néztem. Nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el énekelni neki. Most csakis kizárólag neki.
- She’s got a smile it seems to me reminds me of childhood memories, where everything was as fresh as the bright blue sky…
- Ez szemétség tőled… - sóhajtotta, mire elvigyorodtam. Igen, tudom. Nem szép dolog elcsábítani egy nőt, mikor nem teljesen beszámítható, de nem tehettem róla, kellett nekem. – Now and then when I see her face… - ő is énekelni kezdett velem, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy ő is szembe fordult velem, törökülésbe helyezkedve, és a tekintete minduntalan a számra tévedt.

Egyenes jelek voltak mind az én, mind az ő részéről. Tudtam azt is, hogy imádja a Guns számokat, így könnyebb dolgom volt, ahogyan azt is tudtam, hogy én, mint pasi bejövök neki. Nem csak azért, mert egy alkalommal Mike elkottyintotta, hanem mert látható jelei is voltak. Néha az, ahogyan rám nézett. A pasik ezt tisztán látják, és ha akarják kihasználják, ha nem, akkor meg balfaszok. Nos, én eddig voltam hajlandó Mike miatt balfaszoskodni, ezután viszont képtelen voltam. Nekem tetszett Léni már az első pillanattól fogva. Persze házi nyúlra nem lövünk alapon nem igen aktivizáltam magam, bár az első találkozásunkkor nem voltam éppen egy földre szállt angyal, de hát ahhoz képest szerintem elég jól visszavettem magamból. De most… ennyi volt, én aztán tényleg nem vagyok fából. Itt volt mellettem, jó messze Miketól, és azok a barna szemek szinte égettek. Nem kellett mást csinálnom, csak abbahagyni a pengetést, óvatosan letenni a gitárt, majd újra a szemébe nézni. Tudtam, hogy nem én fogom megtenni az „első” lépést – valójában igen, azt tényleg én tettem meg -, és igazam is lett. Közelebb csúszott, velem szemben az ölembe ült, és ujjait végigfuttatva a karjaimon és a nyakamon a hajamba túrt. Ennyi, kész, vége. Azon nyomban az ajkaiért kaptam, hogy végre megízlelhessem. Mind a ketten tudtuk, hogy Mike már nem játszik, talán soha nem is játszott ebben a játékban, így szenvedélyesen vettük birtokba a másik száját. Jobban csókolt, mint hittem. Persze sejtettem, hogy egy ilyem temperamentumos de kedves, és mindenképpen gyönyörű lány nem lehet rossz, de minden várakozásomat felül múlta. Nem volt tapogatózó, nem volt szégyenlős, nem volt olyan kis semmilyen, mint a csajok általában lenni szoktak, ha először megcsókolom őket. Ő ismert már annyira, hogy nekem nem az kell, és meg is adta, amire vágytam. Fogai egy pillanatra az alsó ajkamba haraptak, majd nyelvével szántott végig rajta. Az ilyen mozdulatai miatt majdnem eldobtam az agyam. Őrületesen játszott velem, de engem sem kellett félteni. És ezt onnan tudtam, hogy gyakran elvált tőlem egy pillanatra és felsóhajtott, vagy hogy belenyögött a csókba. Nem vesztegettem nagyon az időt, kissé beljebb helyezkedtem az erkélyen, az ablak alatt nekivetettem a hátamat a falnak, és a fenekébe markolva közelebb húztam magamhoz. Erre csak elmosolyodott egy pillanatra, majd újult hévvel kezdett csókolni. Ujjaim a pólója alját keresték, majd egyetlen mozdulattal levettem róla, hogy aztán megszakítva édes játékunkat, ajkaimmal is megízlelhessem a bőrét. Bőszen sóhajtozott, miközben nyelvemmel a mellbimbója körül játszottam, és csípője ütemesen körözni kezdett, ezzel is tovább izgatva engem. Kívántam már nagyon, így csak félretoltam a bugyiját, hogy ujjaimmal kezdjem kényeztetni. Halkan, remegősen felsóhajtott, aztán ujjai kutatva, ügyeskedve lejjebb tolták a boxeremet.

- Nem kellene… - suttogtam elbódultan, miközben ő is kézzel kezdett ingerelni. – Nem kellene… - próbálkoztam újra, de képtelen voltam kinyögni azt az egyetlen mondatot.
- Micsodát? – kérdezett vissza fátyolos tekintettel az enyémbe nézve.
- Van a táskámban… - motyogtam, de megrázta a fejét.
- Örülök, hogy minden eshetőségre felkészültél, ebből tökéletesen megmutatva, hogy egy nőcsábász kis szemétláda vagy, de szedek gyógyszert! – vigyorgott rám, majd megkapaszkodva a vállaimban magába fogadott.
- Hát ennek örülök! – nyögtem egy nagy levegővétel után, aztán mindketten mozogni kezdtünk.
- Remélem senki sem császkál az utcán… - suttogta a fülembe, majd puszikat hintett a nyakamra.
- Nem hiszem, és szerintem ide amúgy sem lehet fellátni! – mormogtam, aztán erősen megszívtam a nyakát.
- Ah… Te laktál itt vagy én? Hidd el, fel lehet látni…
- Legalább lesz egy jó éjszakájuk! – erre csak vigyorogva megcsóválta a fejét, és még gyorsabban kezdett mozogni felettem.

Az, ahogyan az ajkai az enyémre találtak, ahogyan az ujjai végigsimítottak a vállaimon, és körmei a vállamba martak… Életem legjobb menete? Ezt a titkot nagyon mélyen magamban kell tartanom, még a végén elbízná magát. Aztán a robbanás bennünk mindent elsöpört egy pillanatra, csukott szemeim előtt pici csillagok táncoltak. Halk kuncogásának hangjai lassan jutottak el hozzám, aztán kérdőn felnéztem rá.

- Ki hitte volna? – duruzsolta mosolyogva.
- Mit?
- Hát, hogy neked… öhm… ilyen nagy a…
- Oké, ne folytasd! – nevettem fel, mire gonoszan elvigyorodott.
- Ki mondta, hogy disznóságot akartam mondani? Csak nem zavarba hoztalak?
- Engem nem lehet zavarba hozni ilyenekkel! – váltottam komolyra, mire ő csak bólogatott.

Azt hittem, hogy majd zavarba jön azért, ami történt - nem mintha amúgy lenne rá oka -, és véget vet a kis játékunknak. Viszont éppen ellenkezőleg cselekedett. Újra hozzám hajolt, megcsókolt, amit készségesen viszonoztam is. Végigsimítottam a hátán, aztán a nyakán, majd a hosszú tincsekbe túrtam.

- Nem folytathatnánk ezt bent? – lihegte két csók között.
- Félsz, hogy tényleg meglát valaki? – vigyorogtam rá, aztán a nyakához hajoltam, és csókolgatni kezdtem.
- Nem – sóhajtotta jólesően. – Csak ezen a szar kövön már fáj a térdem.
- Ó, bocs, erre nem is gondoltam!
- Én sem, mostanáig – még egy puszit nyomott a szám szélére, majd lassan felemelkedett rólam, engem is magával húzva.

Besétáltunk a szobájába, leheveredtünk az ágyra, és most valamivel gyengédebbek voltunk, mint az erkélyen. De azért most is néha meg-megálltunk levegőért kapva, vagy mert a másikra villantottunk egy vigyort. Aztán valamikor hajnalban már csak összeölelkezve feküdtünk, nem szóltunk semmit. Nem is kellett mondanunk semmit sem. Így jött álom a szemünkre, nem gondolva a furcsaságra, amit tettünk. Méghozzá azért nem gondoltunk arra, vajon ez milyen hatással lesz a kapcsoltunkra, mert mindketten szerettük az érzést, amit a másik nyújtott, és egyikünk sem bánta meg a dolgot. Lefeküdni Lénivel eddig életem egyik legjobb döntése volt. Tudtam, sosem fogom megbánni, és reméltem, hogy ő sem.