In Pieces - Chapter 2

2. What the fuck are we doing?

Heléna:

Reggel kicsit kótyagosan ébredtem, a fejem egy icipicit fájt, bár nem is csodálkoztam rajta, hiszen mennyi whisky-t megittam! Furcsa volt, hogy az ágyamnak a belső oldalán feküdtem, ahol érintkezik a fallal, de persze rögtön tudtam, miért. Itt most nem játszott az, ami a filmekben, hogy „ó, Istenem, annyit ittam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide, és mi történt”. Jobbra fordultam, és azonnal megpillanthattam a békésen szuszogó Chestert. Hm, igen. Chez, aki kurva jó az ágyban! Hogy is lehetne elfelejteni? Sehogy. Ahogyan azt sem, hogy Fanni valószínűleg ugyanezt gondolja Mikeról. Picsába! Miért kellett nekem beleszeretnem Mikeba? Annyira tudtam már az elején is, hogy nem szabad, tabu! Erre mit csinálok? Jó, oké, azért azt vegyük már figyelembe, hogy beleszeretni rohadt könnyű volt! Álompasi! Még akkor is, ha most éppen Fannival van, ezzel sztepptáncot járva az én összetört szívemen. De hát, ha az ő szemszögéből nézzük, akkor…

- Ki a francot érdekel az ő szemszöge? – motyogtam félhangosan, majd újra Chesterre pillantottam.

Úgy aludt, hogy szerintem a harmadik világháború kitörése sem ébreszthette volna fel. Kedvem lett volna hancúrozni vele, de nem akartam csak ezért felkelteni. Mégiscsak átutazta velem a fél világot, aztán órákig szexeltünk. Hadd pihenjen – gondoltam, majd kimásztam mellőle, és a fürdőbe siettem. Ott aztán akaratlanul is eszembe jutott egy régi, másfél éves emlék, mikor Fannival az egyetemi buli után józanodtunk ugyanitt. Igyekeztem az áruló ribanc arcát elhessegetni a szemem elől, aztán gyorsan megmosakodtam, magamra kaptam egy itthoni pólót meg rövidnadrágot, és a dolgozómba telepedtem. Anyáék már rég elmentek dolgozni, így ketten voltunk a házban. Bekapcsoltam a laptopom, és sikeresen legyűrtem a késztetést, hogy meghallgassam újból a Qwerty-t. Se az e-mail-jeimet, se semmit nem néztem meg. Három hétig, míg Kanadában voltam, minden nap, többször is megnéztem, hogy mi a dolgom az MSR-nél, de most nem. Kell egy hét. Csak ennyit kérek, aztán felveszem a mű „jaj de örülök nektek srácok” arcomat, és folytatom az életemet. Mert akármennyire is gázos most a helyzet, nekem már LA és Mike az otthonom. Na persze az is igaz, hogy nem maradok ott nála, az fix. Hogy hogyan fogom neki ezt beadni, még nem tudtam, de mindenképpen elköltözök tőle. Csak megérti, hogy kettesben szeretném őket hagyni…
Eszembe jutott az első turné előtti indulás előestéinek egyike. Mikekal az irodából mentünk hazafelé, és rákérdezett, hogy minden rendben van-e. Már akkor is tudtam, hogy nem, semmi sincs rendben. Pontosan emlékeztem, hogy abban a pillanatban is arra gondoltam, hogy mikor belenézek a szemeibe, egy részem meghal Tőle. Attól, hogy olyan tökéletes. Az én szívemnek tökéletes. Azt hitte, nem érzem magamat jól a társaságában. Hogy hihette? Hát tényleg nem látta rajtam, mennyire szeretem? De persze akkor is jött azzal, hogy nekem tetszik-e Chester. Akkor is megvallottam, hogy Chez csak legjobb barát, és hogy nekem Ő ennél sokkal több. Na, ez nem volt elég világos? És mikor utána beugrott velem a medencébe? És ott voltunk, közel, olyan közel! Miért nekem kellett volna mozdulnom?

- Menj a francba, hogy ezt csináltad velem! – motyogtam dühösen, és igyekeztem nem sírni. Megígértem magamnak, hogy nem fogok.

Aztán nekiláttam annak, amihez a legjobban értettem egyesek szerint: írni. Nem tudtam mennyi idő telt el, csak belefeledkeztem a saját kis világomba, mikor hirtelen meghallottam a halk lépteket. Hátrafordultam, és megpillantottam Chezt az ajtófélfának támaszkodni.

- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva.
- Reggelt? Dél van, ha jól számolom… - tekintett az órájára, mire bólintottam. Láttam rajta, hogy azért állt meg ott, olyan messze tőlem, mert nem tudja, miért tűntem el mellőle. Gondolom meg akarta adni a lehetőséget, hogy úgy tegyek, mintha a tegnap éjszaka meg sem történt volna. De ki akarná ezt?
- Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – felkeltem, és felé lépkedtem. Oké, ajánlom, hogy ne utasíts vissza, mert akkor eléggé kínos hat nap elé nézünk! Arcán féloldalas, huncut mosoly jelent meg, ahogyan a nyaka köré fontam a karjaimat.
- Tökéletesen jól vagyok – mondta, majd átkarolva a derekamat, csókot nyomott a számra. Kellett nekem úgy, mint szomjazónak a víz. Ő tartott fent a víz felett, nélküle valószínűleg összetörnék. Az, hogy megadta nekem az izgatott vágyakozást utána, mindennél többet segített.
- Ennek örülök… - motyogtam két csók között. Ujjai besiklottak a pólóm alá, és tudtam, nem állunk meg.
- Egy kis reggeli… déli torna? – mormogta a nyakamnál, miközben csókokat hintett a bőrömre.
- A kicsinél lehet egy picit több! – kuncogtam, majd elkezdtem tolni a hálószoba felé.

**

Az aznapi vacsora csendesen telt. Anyáékkal beszélgettem kicsit, aztán visszavonultunk az emeletre Chezzel. Ő is, és én is elgondolkodtunk az elmúlt egy napon, és hát nem jutottam sokra. Mi ez? Szex. Ennyi. Viszont én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyannal ágyba bújni, aki nem a pasim. Bár még sosem volt rá lehetőségem, hogy egy általam nagyon is helyes férfinak vélt rocksztárral bújjak ágyba. Ha Mike-ot nem vesszük számításba, márpedig őt nem vesszük, mert sosem akart engem. Mindegy volt, hogy Chester mit mond, sosem éreztette velem, hogy akarna valamit. Soha…

- Ez tök jó… mi ez? – kérdezte, mikor én kint ültem az erkélyen és cigiztem, ő pedig a laptopomat bámulta. Behajoltam az ajtón, és hunyorgatva megpróbáltam kivenni, mit leshet.
- Ja, ez csak a saját kis regényem – eloltottam a cigit, és beljebb araszoltam. Az ölébe húzott, és néhány percig még csendesen olvasgatta a sorokat.
- Nekem tetszik. Hogyhogy angol? És honnan az ötlet?
- Hát… Ezt akkor kezdtem el írni, mikor kiköltöztem Mikehoz. Ha volt egy kis időm meló közben írogattam, és valahogy automatikusan angolul jöttek a szavak. Persze sok mindennek utána kellett néznem, tekintve, hogy krimi. Vannak benne olyan kifejezések, amiket csak úgy nem is használok soha.
- Meséld el, miről szól. Ha jól látom, ez már a végefelé van.
- Hát, van benne egy csaj, aki ügyvéd, vele kezdődik a sztori. És az egyik gyilkossági ügye összehozza egy pasival, aki nyomozó. A pasi minduntalan be akarja bizonyítani, hogy a férfi, akit megvádoltak, bűnös, de a nő védi a gyanúsítottat. Carla, a csaj nem olyan nagy ász, nem akartam, hogy nagyon nőközpontú legyen a történet. Az igazi hős Josh, a nyomozó. Ő kiváló, sosem csúszott ki még senki a kezei közül, de ez az ügy nehéznek bizonyul, még neki is. Szépen lassan összejönnek Carlával, satöbbi. Josh bemutatja az egyetlen élő rokonának, Jennek, aki a húga. Jen viszont nem szimpatizál Carlával, és ezt el is mondja Joshnak, amin kicsit összekapnak. Közben történik ismét egy gyilkosság, és minden jel a mi gyanúsítottunkra, Stevenre utal. De ő nem lehetett, hiszen börtönben ül, előzetesben. Josh végül kezd rájönni, hogy tényleg minden figyelmét az ügyre kell fordítania, különben nem tudja megoldani. Carla elhatározza, hogy segít neki. Ezzel Joshnak is akar imponálni, és be is tudná bizonyítani, hogy az összes bizonyíték ellenére sem Steven a tettes. Elkezdenek hát együtt nyomozni. Néha jól jön, hogy Carla ügyvéd, betörnek egy nagykutya irodájába egy partin, aki fegyvereket ad el. Remélik, hogy találnak valamit. Szóval sok ilyen kis ügyük van, egészen összeszoknak. Aztán Carla a könyv vége felé bejelenti, hogy terhes. Josh örül is meg nem is, mert nyomozóként nem vágyott gyerekre, de azért mégis… Ráveszi Carlát, hogy álljon le, vigyázzon a babára, ne menjen vele nyomozgatni, hiszen amúgy is jócskán törvényellenes, amit eddig is csináltak. Jen vállalja, hogy Joshsal tart a lány helyett. Carla rábólint, de aggódik. Josh tovább nyomoz, mígnem végül rájön, hogy tényleg nem Steven a tettes, de akkorra már szinte mindent háromszor leellenőriztek, minden bizonyítékot és nyomot, de ötlete sincs, ki lehet a tettes. Elmegy Carlához, hogy tanácsot kérjen tőle, de a nő nincs otthon. Viszont talál rengeteg papírt és a fürdőszobában egy újabb holttestet, ugyanazzal a módszerrel: Jent.
- Hűha… - motyogta tágra nyílt szemekkel, én pedig megpusziltam az arcát. – Ez lesz a vége?
- Nos igen, végülis. Josh rájön, hogy Carla profin álcázta magát végig, de most, hogy Josh leállította az ügyről és látszólag a babáért sem volt oda, úgy tűnik, megölte a húgát. Josh magán kívül van, őrjöng, tombol, és bosszút fogad. Megesküszik, hogy ha addig él is, de megtalálja Carlát, akinek így már öt gyilkosság is a számlájára írható, köztük a húgáé.
- Ez jó, ez tetszik.
- Josh egy vérbeli amerikai nyomozó, mindent megtehet, amit csak akar, ha szabad, ha nem. Carla pedig egy ázsiai származású lány, Thaiföldről költözött Amerikába. Az ő révén sikerül például betörni annak a fegyverkereskedőnek a házába, mert az országában ismert maffiózókat is ismeri. Van benne lövöldözés, robbantás, menekülés, amikor lebuknak egy akciójuk során – megvontam a vállamat, majd én is a képernyőre néztem. – Mikenak sok filmje van otthon, volt honnan ötletet merítenem. Sőt, Takkal egyszer futólag egy sztriptízbárban is megfordultunk, így egy olyan jelenet is van benne, mikor Carla sztriptíztáncosnőnek adja ki magát. Habár a nő szemszögéből íródik, soha nem árulja el egyetlen gondolattal sem, hogy ő a tettes, és végig Josh érzelmeit és tetteit követi nyomon.
- Hát nem semmi vagy, hogy ezt így kitaláltad.
- Á, ez semmi – legyintettem, majd felé fordultam és csókot leheltem a szájára.

Chester:

Hellel tölteni egy hetet mindenképpen egyszerre volt nyugalmas és izgalmas is. Bíztatásomra aznap éjjel befejezte a könyvének a piszkozatát. Mindenáron valahogy jobb kedvre akartam deríteni Mike miatt, mert láttam rajta, mennyire megviseli ez az ügy, így a szavamat adtam, hogy beajánlom a könyvét majd az egyik haveromnál, aki az egyik kiadónál dolgozott. Eme ígéretemre csak egy ilyen mondattal válaszolt: „Kedves tőled, de anélkül is megosztom veled az ágyamat, hogy ilyen képtelenségeket mondanál!” Nem erőltettem a dolgot, csak mosolyogtam. Majd meglepődi ő, ha tényleg bejuttatom a könyvét Rickhez.
Hel szeretett volna találkozni az itthoniakkal is. Felhívta az apját – sosem hallottam még róla beszélni, mindig csak a mostoha apjáról mesélt -, és a legjobb barátnőjét, Evelint. Megbeszéltük velük, hogy egyik este összefutunk az egyik városi kisebb szórakozóhelyen, és csapunk egy görbe estét. Mondjuk Helnek görbe estékből nem volt hiánya. Minden éjszaka ittunk valamit. Valamit, de sokat, hogy aztán végigszexeljük a maradék időt reggelig. Egyikünk sem beszélt itt kapcsolatról, vagy hasonló, egyszerűen tettük, amit szerettünk volna.
Mike sokszor keresett bennünket, látszólag – vagyis hallhatólag – aggódott. Hel zavartan bizonygatta, hogy az anyukája már jobban van, és nem győzte visszautasítani az ajánlatot, hogy kicsit beszélgessen Fannival is. „Bármire hajlandó vagyok, de erre nem!” – csapott az asztalra egy ilyen telefonhívás után. Csak meggyújtottam neki egy szál cigit, hogy kissé lenyugodjon. Megértettem, hogy miért viselkedik így, és el sem tudtam képzelni mi lesz, ha visszamegyünk. Vajon nekiesik az unokahúgának? Nem is tudom… Most simán kinézném belőle, hogy kitépi a haját, és bever neki egyet-kettőt.

Léni rettentő izgatott volt aznap, mikorra terveztük, hogy bemegyünk este a városba. Jobbnak láttam, ha kiveszek egy szobát az egyik hotelben – amiből meglepően kevés volt a városban -, mivel tudtam, hogy úgyis elázunk. Ő először nagyot nézett, de aztán egyetértett velem, hogy kell az a szoba. Így délután korábban bementünk a városba, elfoglaltuk a szobát a belvárosban, aztán Hel készülni kezdett. Kért, hogy ha lehet valami inget vegyek fel, míg ő egy fekete, rövid szoknyát és egy fehér trikót viselt. Hát, mi ne mondjak, kedvem lett volna rögtön levenni róla mindet. Ezt ő is észrevette rajtam, gyorsan befejezte a sminkelést és hozzám lépett. Gyönyörű volt, de komolyan. Nem vitte túlzásba, ahogy sosem, csupán alapozó volt rajta, egy kis szemhéjfesték és szempillaspirál. Az ajkai természetesen is cseresznyepirosak voltak, de azt nem tudtam megállapítani, hogy annak köszönhető-e a szemének csillogása, hogy azon jár az esze, mint nekem, vagy sem. Bár pár pillanattal később tudatosult bennem, hogy nagyon is ugyanarra gondoltunk, mikor lelökött az ágyra, kioldotta az övemet, kicipzárazta a nadrágomat, és lejjebb tolva ujjai közé szorított. Felnyögtem a hirtelen jött hevességétől, de nem is sokáig kellett nélkülöznöm testének nedves melegét. Egyetlen hanyag mozdulattal fölém térdelt, és kihívóan a szemembe nézett. Félretoltam apró tangáját, majd úgy, ahogy volt szoknyástól, mindenestől az ölembe ültettem.

Nem sokkal később – igen, tudok gyors is lenni, ha kell – már indultunk. A város gyönyörű volt, el kellett ismernem. Az épületek idősek voltak, de szépen kidolgozottak. Hel ismerte az utat, és láttam rajta, hogy milyen nyugodtság ül most az arcán, hogy újra otthon van. Mert akármit is mondjon, neki mindig ez a hely lesz az otthona. Legalábbis az, amelyikhez a fiatalkori szép emlékek kötik. Nem is kellett sokat mennünk, és máris a megbeszélt helyen voltunk. Hel mosolyogva köszönt a kidobó pasinak, látszólag többször is találkozhattak már. Kaptunk egy szalagot a csuklónkra, majd bent megkerestük Hel apját. Nos, fekete haja volt, néhány ősz hajszállal, olyan magas, mint Hel, szemei barnák, de a bőre is napbarnított volt. Heléna kicsit sem hasonlított rá. Meglepetésemre – és Hel meglepetésére is – az apja angolul köszönt és megkérdezte, hogy tetszik itt. Charlie nem volt egy szűkszavú ember, bár Hel szerint ez csak az elfogyasztott alkohol mennyiségének volt köszönhető. Mint megtudtuk, Charlie azért Charlie, mert az angol kollégái Németországban a nevét erre módosították magyar megfelelője miatt, és miattuk is tanulta meg a nyelvet. Nem csodálkoztam azon, hogy Hel nem tudta mindezt, mivel mondta, hogy nem nagyon tartják a kapcsolatot. Beszélgettünk, ittunk, Hellel kicsit táncoltunk is. Mikor ő egyszer elvonult meglátogatni a „női szakaszt” Charlie meglehetősen érdekes kérdéssel fordult felém.

- Szóval te pörgeted most Lénit? – nem túlzok, ha azt mondom, köpni-nyelni nem bírtam hirtelen.
- Tessék? – nyögtem ki nagy értelmesen, mire csak legyintett.
- Lehet, hogy nem ismerem a lányomat annyira, mint azt illene egy apának, de a nőket már annál jobban kiismertem. És Léni is csak egy nő a sok közül, és a mozdulatai árulkodóak. Úgy néz rád, mint aki menten neked esik, minden pillantása arról árulkodik, hogy az utolsó kis hancúrotokról ábrándozik.
- Én… öhm…
- Na mindegy. Az a másik seggfej átbaszta, te ne tedd. Nem szép dolog egy nővel szemben.
- Úgy mondod, mintha tényleg csak egy átlagos lányról beszélnél és nem a tulajdon lányodról – halványan elmosolyodott, én pedig csak még értetlenebb lettem tőle.
- Léna már régen nem tekint engem apjának, és én sosem tekintettem őt lányomnak. Ne értsd félre, szeretem őt. Úgy, ahogyan másokat nem, szóval érzem, hogy az én vérem. Viszont egy gyerek nem nekem való. Régen is így volt, és most is így van.

Nem tudtam mit mondani. Egyrészt rettentően meglepett, hogy rájött, hogy mi van köztünk, mert előtte egy csókot sem váltottunk, másrészt megdöbbentett, hogy ilyen. Bár nem kéne annyira csodálkoznom, hogy nem csak nekem vannak idióta szüleim.
Nem sokkal azután, hogy éjfél körül Charlie elbúcsúzott tőlünk, megérkezett Eve és Tom. Régen láttam Evét, majdnem egy éve, de nem sokat változott. Nagy hévvel borultak egymás nyakába Hellel, és újabb meglepetésként ő is angolul szólt hozzánk. Tommal inni kezdtünk, beszálltak a csajok is, és a vége teljes képszakadás lett.
Másnap reggel a szobánkban ébredtem, Hel mellett, aki hozzám bújva szunyókált. A fejem fájt egy kissé, így inkább visszacsuktam a szememet, és próbáltam még pihenni. Az érzés pedig, hogy hozzám bújva alszik, felbecsülhetetlen volt abban a pillanatban.

**

Heléna:

- Mi legyen? – kérdezte, mikor már nem bírta csendben nézni, ahogyan az övvel szarakodok idegességemben.
- Hogy érted?
- Akarod, hogy tudják, hogy lefeküdtünk egymással?
- Te akarod? – vontam fel szkeptikusan a szemöldökömet, mert előre tudtam a válaszát.
- Nem.
- Helyes, én sem. Jobb ez így. Jó volt… - nagyot nyeltem, ahogyan eszembe jutottak az együtt töltött percek. – Nagyon jó, de jobb, ha ezt megtartjuk magunknak.
- Én is így gondolom. Szerintem Mike kiakadna.
- Nem mintha érdekelne…
- Dehogynem érdekel! Hidd el, tudom. Most haragszol rá, úgy érzed, hogy egy jó nagy pofon kéne neki…
- Az is kéne! – heveskedtem, de ő csendesen leintett.
- Amikor viszont ma meglátod… - lógva hagyta a mondatot, én pedig igyekeztem nem befejezni magamban.

Egyszerűen kifejezve: elállt a lélegzetem. Ennyi, kész, kisimult az EKG-m.

Azonnal két lépést távolodtunk egymástól, amint megpillantottuk őket. Mike és Rob vigyorogtak ránk, és én most különösen hálás voltam nekik, hogy Fannit otthon hagyták. Bár sejtettem, hogy dolgozik, de a félelem bennem volt, hogy itt lesz. Bár nem tőle féltem, dehogy, csupán attól, hogy nem bírom majd megállni, és képen törlöm. Mike boldog mosollyal az arcán ölelt magához, szorosan tartott, de az én ajkaimra csak kényszeredett mosoly ült. Chester Robhoz lépett, kezetfogtak, halkan sugdolóztak valamit, majd a barna pillantás találkozott az enyémmel. Féloldalasan, csibészesen elmosolyodott, és rám kacsintott. Mi lesz itt?

- Hiányoztál! – csak ezt ne, kérlek! Szorosan lehunytam a szememet, nehogy kibuggyanjon belőle akár egyetlen könnycsepp is.
- Te is nekem! – Uram Isten! Mióta nem voltam már vele! Ha jobban belegondolok több mint egy hónapja nem beszélgettünk szemtől szemben normálisan.
- Menjünk haza végre! – a mélybarna pillantás szinte perzselt, a telt ajkak mosolya elbűvölt.

Sosem tudok majd mást szeretni, tudtam jól. Hiába Chez, hiába minden. Egyet tehetek, reménykedek. Bár mélyen, legbelül tudtam, hogy butaság, mégis sóvárogva vártam, hogy végre én ébredhessek mellette. És nem csak, mint barátok.