One Step Closer - Chapter 5

Sziasztok!
Jaj, megint egy szörnyű hétnek a végéhez közeledünk, de örülök, hogy már csütörtök van. És így ugye hozom is a friss fejezetet. Nagyon szépen köszönöm a 6 véleményt! Rettentően örültem neki! :)
Nem is húzom tovább az időt, remélem tetszeni fog a fejezet, és most is írtok nekem pár sort! :)
Jó olvasást!


5. Airplanes

Kótyagosan szálltam ki a kocsiból este fél hétkor, és imádkoztam, hogy ne találjak egy olyan e-mailt se, amiben Mike lemondja az utat, mert ma nem jelentem meg időben. Anya támogatott oldalról, pedig mondtam neki, hogy menni azért még tudok. Lassan felmásztam – szó szerint! – az emeletre, és beereszkedtem a kényelmes fotelembe. Bekapcsoltam a gépet, aztán vártam, hogy betöltsön. Elvileg Fanni is jön nem sokára, legalábbis anya telefonjáról szóltam neki, hogy hazafelé jövünk.

A fejem még zúgott, a tarkóm rettentően fájt, és levegőt is nehezen vettem, szúrt az oldalam. Mondhatom nagyon jó voltam ma is! Gratulálok Heléna! – csóváltam a fejemet a saját hülyeségemen. Végre betöltött a gép, s nekem az volt az első, hogy felmentem msn-re, és míg a bejelentkezés tartott, fohászkodtam, hogy Mike még fent legyen. Ami valljuk be, nem volt valószínű, hiszen miért várt volna rám több, mint másfél órát? Azonban az őszinte mosoly ismét kiült az arcomra, ahogyan megláttam a nevét az ’online’ listában. Azonnal rákattintottam, majd most már nem törődve azzal, hogyan is nézhetek ki, elindítottam a webkamerás hívást.

- Szia! – köszöntem rá, mikor pár perccel később megláttam a kis ablakban. Éppen gitárral a kezében ült kicsit távolabb a géptől, és a szemöldökét összehúzva pengetett. Felnézett rám, elmosolyodott, majd nekitámasztotta a gitárt az asztal szélének, és közelebb húzta a székét. Most nem volt rajta sapka, és így már tökéletesen láthattam a barna szemeket, a rövid, tüsisre nyírt hajat és a szakállal keretezett állát is, amin most elgondolkodva végigsimított.
- Szia! Hát veled meg mi történt? – kérdezte, s ekkor láttam, ahogyan a lépcsőm aljában nyílik az ajtó, és társult hozzá Fanni köszönése, majd felrohant hozzám.
- Jézusom, mi van? Mit mondtak? Mid törött el? – zúdította rám a kérdéseit még azelőtt, hogy Mikenak válaszolhattam volna, és lecsüccsent a fotelem karfájára, aztán a kezembe nyomta az agyonkarcolódott telefonomat, amit ő halászott ki az árokból.
- Öhm… Mike ő itt Fanni, Fanni ő Mike! – mutogattam a képernyő és Fanni között. Csicsi vetett egy pillantást Mikera, intett neki, majd újra felém fordult. - Hazafelé jöttünk a mamámtól biciklivel – magyaráztam Mikenak – és valami elcseszett seggfej kinyitott előttem egy kocsiajtót, én meg már nem tudtam kikerülni, mert jöttek szemben is. Szóval a kórházban voltam, azért nem értem ide ötre. Vagy neked nyolcra…
- Ú, az nem lehetett kellemes – elhúzta a száját, és aranyosan fintorgott egyet.
- Hát nem volt az.
- Oké, de mit mondtak a kórházban? – kérdezte Fanni is most már angolul, hogy ne zárja ki Mike-ot sem a beszélgetésből.
- Megrepedt pár bordám, van jó néhány horzsolásom és enyhe agyrázkódást kaptam…
- Hát az agyad ennél már úgysem lehet károsultabb, szóval… - vigyorgott Fanni, mire lelöktem a fotel széléről, így a másik fotelbe huppant mellettem.
- Bunkó! – motyogtam, majd visszafordultam Mike felé. – Ilyen kedves emberekkel vagyok körülvéve! – ezen csak nevetett.
- Jól van na! – motyogta Fanni, majd elhelyezkedett a fotelben.
- Azért tudsz repülni, ugye? – jött a kérdés Mike felől.
- Persze, nincs gond. Csak eléggé fáj még, de remélem, hogy lassan majd jobb lesz.
- Az jó. Lefoglaltam a jegyet a te nevedre, és vasárnap reggeltől átveheted! – ismét papírok között kezdett kutatni, és ilyenkor pedig nagyon aranyos volt.
- Milyen helyes! – sóhajtotta magyarul Fanni, mire Mike felnézett a kamerába.
- Semmi! – ráztam meg a fejemet, majd mikor Mike visszafordult a papírjai felé, rávigyorogtam Fannira. Nagyon helyes volt, ez nem is volt kérdés!
- Na, átküldöm, amit ki kell nyomtatnod… - mondta, s rögtön meg is jelent egy dokumentum, amit el is fogadtam – és majd ott kérni fogják.
- Oké – bólintottam.
- Tőletek nem jön közvetlen járat LA-be, legalábbis én American Airlines járatot néztem, azt szeretem a legjobban. New Yorkban kell majd átszállnod – itt elhúztam a számat, amit ő is észrevett. – Nyugi, ki sem kell lépned a JFK-ről, ráadásul szerencséd van, mert Dave is ott lesz, ő is hazafelé jön majd…
- Dave? – kérdeztem vissza, bár sejtettem, hogy melyik Davet emlegeti nekem.
- Aha, Phoenix – bólogatott, amire én is bólintottam. – Olyan három és fél órát kell várnod, de legalább lesz társaságod.
- Ja, olyan, akit nem is ismer! – kotyogta közbe Fanni, de most nem haragudtam rá, mert a számból vette ki a szót. Mike felnézett, s nem engem, hanem Fannit figyelte, aki gondolom csak félig-meddig lehetett bent a képben.
- Dave jófej, nem lesz baj. Meg fogják találni a közös hangot, ebben biztos vagyok.
- Ha te mondod – Csicsi vállat vont, majd a telefonját kezdte nyomkodni. Erről eszembe jutott az én telefonom, ami cseppet tropára ment…
- Itt a link, megnézheted te is… A géped 16:40-kor indul 03:40-kor ér a JFK-re…
- Olyan furcsa, hogy elindulok innen délután, és tíz óra múlva csupán hajnali négy lesz ott… - motyogtam, mire Mike ismét megejtett egy édes mosolyt.
- Majd megszokod! – mosolygott rám - Aztán onnan 05:15-kor indultok tovább, és 10:25-re értek Los Angelesbe.
- Hű, Dave biztos roppant boldog lesz, ha hajnali fél háromra kirángatjuk a repülőtérre!
- Hidd el volt, hogy napokig nem is aludtunk. Ez meg se kottyan neki, és amúgy is kíváncsiak rád! – na ezt nem kellett volna mondania! Hirtelen összeugrott a gyomrom, mintha valaki beletalpalt volna, és elfogott a rosszullét.
- Egy perc! – hadartam, majd intettem Fanninak, hogy beszélgessen Mikekal, én meg rohantam a fürdőbe. Lecsúsztam a csempe mentén, és arcomat a kezeimbe temettem.

Basszus, beszélt nekik rólam? Mindenkinek? Nem csak a Linkin Park tagjainak, hanem a Fort Minornak is? Bár milyen buta vagyok! Hogyne beszélt volna? Hiszen együtt megyünk turnézni, csak tudniuk kell, hogy ki ez a csaj velük. Eddig nem féltem ettől, de most már nagyon. A gyomrom remegett, és a fejem rettentően fájt. Már nem csak a tarkóm, hanem az egész lüktetett.
Hát azért ők mégiscsak idősebbek nálam, legalábbis az LP-sek egy olyan hét évvel biztosan. Jézusom, mit fogok én ott csinálni? Mike nem fog ráérni velem foglalkozni, mikor elindulunk a turnéra vagy mire. Majd állok egyhelyben és ijedten pislogok.
Jaj, jól van Léna, szedd össze magad!

Az arcomba locsoltam egy kis hidegvizet, bár sosem szoktam ilyet csinálni. Reggel is langyos vízben mosakszom, mert utálom, amikor csípi a bőrömet a hidegvíz. Most viszont kifejezetten jól esett. Úgy tűnik, azzal, hogy megismertem Mike-ot sok új szokást veszek fel. Visszamentem a dolgozómba, ahol Fanni éppen körbehordozta a szobában a kis gépet, hogy Mike láthassa. Elmosolyodtam, ahogyan felállt, odament a nagyszekrényhez, kinyitotta és a rengeteg sulis jegyzetemet és könyveimet mutogatta Neki, és taglalta, hogy mennyire láma vagyok, hogy ennyit összegyűjtöttem.

- Miért, Mike is járt fősulira. Te is tanultál, nem? – kérdeztem, mikor leültem a földre Fanncs mellé, és Mikera néztem
- Hát… Azért nem ilyesmit. Mármint grafikusnak tanulni nagyban gyakorlat volt, nem csak elmélet…
- Mindig irigyeltem azokat, akik papírt és ceruzát fognak, és bármit le tudnak rajzolni… - merengtem el hangosan.
- Azért nem mindent, de igen… jó dolog – bólogatott, majd a telefonja csörgésére elnézett a kamerától. – Bocs, ezt fel kell vennem! – szabadkozott, majd elfordult, és beszélni kezdett valakivel. Nem zavarta, hogy mi is halljuk, bár nem nagyon akartam fülelni, így inkább a kezembe vettem az egyik Földtan könyvemet. Hármast kaptam belőle előző félévben. Akkor örültem neki, most viszont már jobb lett volna úgy visszagondolni, hogy jobb jegyet értem el, és tudok is valamit belőle.
- Na én megyek! Majd beszélünk! – pillantott rám Fanni. – Szia Mike!
- Szia! – elköszöntek egymástól, én pedig visszavittem a gépet az asztalra, és lehuppantam a fotelbe. Megmasszíroztam a halántékomat, majd rápillantottam Mikera.
- Nem kell aggódnod Léni! – mondta halkan, de egy édes mosoly ott ült az arcán. – Biztosan jól fogod magadat érezni, és nem hagylak sosem egyedül, megígérem! – ekkor kapott el először az-az érzés, hogy tudnám szeretni Őt. Ahogyan rám mosolygott, ahogyan néha-néha felnevetett, mind-mind olyan dolgok voltak, amikhez foghatót még sosem láttam, hiába néztem már meg egy csomó felvételt róla. Eddig eszembe se jutott úgy igazán, hogy mennyire tetszett nekem, mint férfi, mert olyan hihetetlen volt, hogy Ő meg akar engem ismerni. Lekötött az, hogy igyekezzek barátságos lenni vele.
- Köszi – szégyenlősen elmosolyodtam. A vizslató pillantás mintha a bensőmig hatolt volna. Valahogy a múltkor nem így éreztem, de most… Mi lesz így velem, ha ott leszek mellette? Ráadásul két hétig az Ő házában? Na jó, Ő csak barátkozni akar, szóval állj le!
- Léna! Gyere vacsorázni! – kiáltott fel anya.
- Léna? Így is szépen hangzik – újabb bók Tőle, én pedig éreztem, hogy elpirulok.
- Anya volt. Vacsi van – legyintettem.
- Már bocs, de szerintem rádfér egy kis kaja. Eléggé… semmilyen színed sincs, nem festesz valami jól.
- Hidd el, ha kihagynám a vacsorát, az csak a javamra válna!
- Ah, nők! – sóhajtotta, és megforgatta a szemét.
- Na jól van, Mike! – hördültem fel. – Majd megbeszéljük ezt, ha láttál élőben is!
- Úgy lesz! – vigyorgott. – Na menj, egyél a családoddal. Úgyis egy hónapig nem fogod őket látni!
- Oké. Akkor majd… - nem tudtam mit is mondjak.
- Vasárnap találkozunk! Nem tudom, hogy itthon leszek-e holnap, meg holnapután, de vasárnap kint foglak várni a LAX-on. Majd készítek egy nagy táblát a neveddel – nevetett.
- Hát az feltétlenül kell, mert egyrészt hátha nem ismerlek fel, másrészt hátha Dave sem talál meg a tömegben! – kuncogtam.
- Jó, hát akkor elmondom, hogy valószínűleg farmerben, valamilyen pólóban, és sapkában leszek.
- Én is ruhában leszek! – bólogattam.
- Na jó, biztosan megtaláljuk egymást! – vigyorgott.
- Biztosan! Akkor addig is, vigyázz magadra!
- Hát ez inkább rád kéne, hogy vonatkozzon!
- Vigyázni fogok!
- Helyes! Na szia! – aranyosan még integetett is.
- Szia!

Pár percig még ültem ott és mosolyogtam magamban. Mi történik velem? Ez nem lehet az én életem! Még most sem tudtam elhinni, hogy Mike tényleg engem választott, és hogy három nap múlva ott leszek nála. Találkozom vele, beszélgetünk személyesen is, ott fogok lakni nála.

El akartam kezdeni pakolni már most, de végül a fejfájásom meggyőzött róla, hogy a vacsi, egy zuhany után feküdjek be az ágyba. Bekapcsoltam a TV-t, és mesét kezdtem nézni, ahogyan minden este általában, ha nincs valami jó film. Az álom hamar elnyomott, és valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy még mindig megy a TV. Kómásan a távirányító után tapogatóztam, majd lekapcsoltam, és sötétség borult a szobára. Aludni azonban már nem tudtam, de valami más egészen lekötötte a figyelmemet. Elmegyek egy hónapra… Hogyan lesz friss a blogon?

Felpattantam, átmentem a dolgozóba, bekapcsoltam a gépemet, és írni kezdtem. Úgy éreztem, hogy a szavak eddig csak arra vártak, hogy végre előbújjanak a fejemben, és én leírjam őket. Tudtam, hogy négy fejezetet kell megírnom előre egy vagy két nap alatt, ami azért elég húzós dolog volt. Azonban úgy tűnt, hogy az ihlet kicsi angyala ott körözött fölöttem, mert csak mosakodni és felöltözni keltem fel egyszer, s estig megírtam előre öt fejezetet. Büszkén mosolyogva, és kissé fájós derékkal keltem fel a fotelből, és lementem, hogy végre ehessek is valamit.

Áthívtam Fannit, és elmagyaráztam neki, hogy mit hogyan tegyen fel és mikor. Mindent előre kikerestem: képeket, idézeteket. Attól még, hogy én lelépek nem kell az olvasóimnak szenvednie. Kiírtam egy kis közleménybe a blogra, hogy elutazom, de azért néha majd benézek chatre, és a kommenteket is elolvasom majd, és friss is lesz mindenképpen. Azt már nem mondtam meg, hogy hova és miért utazom el, az már az én dolgom volt… és Mike-é.

A péntekem ezzel el is ment, a szombatom pedig a pakolás jegyében telt. Fanni is segített, sőt, még az emeletet is kitakarítottuk. Miketól kaptam egy e-mailt, amiben a hogylétem felől érdeklődött, és megkérdezte azt is, hogy mit csináltam eddig. Leírtam neki, hogy pénteken írtam, ma meg pakoltam, és hogy rettentően várom már az utazást. Így is volt.

Megkértem Fanncsit, hogy aludjon nálam, de persze nem sok alvás lett a dologból. Túlságosan is izgatott voltam, így nem jött álom a szememre, és szerencsémre Fanni is kitartott velem. Filmeztünk, beszélgettünk, ahogyan azt mindig szoktuk. Jó volt, mivel egy hónapig az ő társaságát is nélkülöznöm kell majd, és ez kissé elszomorított. Nagyon szerettem őt, olyan volt, mintha tényleg a húgom lenne.

Már korán kipattantunk az ágyból. El sem akartam hinni, hogy eljött az utazás időpontja. A kicsi táskámban ezerszer ellenőriztem mindent, hátha valamit elfelejtek, de minden megvolt. Azért mekkora szerencse már, hogy útlevem is van, nem?
Délben indultunk fel Pestre, mert kellett azért kellett úgy két és fél óra, míg felértünk. Fanni és én hátul ültünk, de azért én sokszor behúzódtam középre, hogy előre hajoljak kicsit anyuékhoz, és sokat beszélgettünk. Legfőképpen arról, hogy jelentkezzek, amilyen gyakran csak tudok.

Még sosem jártam repülőtéren, így csak ámultam a sok ember miatt. Persze tudtam, hogy New Yorkban és LA-ben csak ennél sokkal többen lesznek. Átvettem a jegyemet, leadtuk a csomagjaimat, majd leültünk egy kicsit még. A búcsúzkodás nehézkesen ment, de azért inkább gyorsan letudtuk és felszálltam a gépre.

Mike egy nagyon jó helyet foglalt nekem, közvetlenül az ablak mellett. Nem volt első osztály – szerintem -, de valami különleges volt. Nem is fapados az tuti. Kicsit késve ugyan, de a gép megkezdte a felszállást, én pedig szorítottam a karfát, mint az állat. Sosem repültem még, és irtó furcsa volt. A gyomrom mintha összenyomódott volna egy pillanatra, de hamar hozzászoktam az emelkedéshez.

Még szerencse, hogy a kissé agyonkarcolódott telefonomon van repülős üzemmód is, így tudtam zenét hallgatni. Hoztak öt körül vacsorát is, ami sült csirke volt salátával. Nagyon finom volt, és a mellettem ülő nővel egészen jól el is beszélgettem közben. Ő üzleti útra indult az Államokba, így egy csomó mindenről tudott mesélni. Nem először utazott már.

Azért végigülni majdnem tizenegy órát nem semmi dolog! Legalább tízszer voltam kint a mosdóban, csak hogy megmozgassam a tagjaimat, és egy kis vizet locsolhassak az arcomba. Amúgy eléggé izgultam a találkozás miatt Phoenixszel, de már vártam is. Mert az legalább azt jelentené, hogy közelebb vagyok Mikehoz. És végül, jó tizenegy óra múlva – bár ki számolta? – megkezdtük a leszállást New Yorkban.