One Step Closer - Chapter 3

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm annak az 5 embernek a kommentet! Nagyon sokat jelent nekem, hogy írtatok, és rettentően örültem neki! :)
Remélem nem okozok csalódást ezzel a fejezettel, és tetszeni fog nektek!
Puszi!



3. What?

A nap ismét szinte égette a bőrünket, míg Fannival a mamám kertjében kapálgattunk. Többet csacsogtunk, mint csaptunk a vékony kis szerszámokkal, és sűrűn törölgettük a homlokunkat, amin csillogott a veríték. Délután indulunk a Balatonra, egy családi hétvégére, így még délelőtt el kellett intéznem a kertet, és Fanni volt olyan kedves, hogy besegített. Persze ő is jön velünk. Sehova sem megyek nélküle, ő meg örült, hogy elszabadulhat kicsit a családjától.

Miután nagy nehezen dél körül végeztünk a szinte fűszerű gaz eltávolításával, mindketten felpattantunk a biciklinkre és hazafelé vettük az irányt. Számomra az első dolog, amit megtettem, az a zuhanyzás volt. Rettentően lefáradtam és kiizzadtam magamból még a szuszt is a harmincvalahány fokban, így azonnal felsiettem az emeletre, és beállva a zuhany alá, magamra engedtem a hideg vizet.

Július lévén a hőség napról napra rosszabb lett, és mára tetézte az időjárás ezt. Fent volt legalább harmincnyolc fok, így lefelé menekültem a régi szobámba, ami most anya tv-nézős helyiségévé alakult. Kezembe fogtam a Harry Potter negyedik kötetét, és kinyitva a félbehagyott fejezetnél, olvasni kezdtem. A szám szélét rágcsáltam, ahogyan a vége felé közeledtem a kötetnek. Eddig nem olvastam, de most már bántam. Bár, ha elolvastam volna akkor, mikor a könyv kijött, akkor mivel szórakoztatnám magamat most? Úgy voltam vele, hogy mivel háromból már elkészült a film, az ötödiket pedig most fogják vetíteni, egy könyv elolvasása után, megnéztem az abból készült filmet.
Kellett egy kis nyári kikapcsolódás.

Délután összepakoltam a cuccomat, ami kellhet egy hétvégére, aztán vártam, hogy Fanni is betoppanjon.
Leültem a gép elé és csak bámultam az e-mail fiókomat. Nulla új üzenet. Kár lett volna tagadnom, mennyire vártam Mike levelét, de az csak nem akart megjönni. Minden alkalommal, mikor megnyitottam a facebookot vagy a citromailt hevesen dobogott a szívem, mindhiába. Amennyire a netről értesülni tudtam, most épp nyári szüneten van, ezért talán még több ideje is lett volna írni. De miket gondolok? Biztosan rettentő elfoglalt!

Inkább kikapcsoltam a gépet, összehajtottam, és betettem a táskámba. Idő közben úgy tűnt, Fanni is megérkezett. Hallottam, ahogyan lent anyáékkal beszélgetett, így megfogtam a csomagjaimat, és lesétáltam hozzájuk. Fanni egy nagyobb utazótáska, és a kisebb válltáskája mellett ácsorgott, és vígan mosolygott rám. Viszonoztam az örömét, mintha ugyan nem pár órája láttuk volna egymást utoljára, és leültünk míg a többiek is megérkeztek.

Na, akkor lett ám zsivaj! Öt kicsi gyerekkel mentünk, de összesen tizenhatan indultunk útnak egy kisebb busszal. A gyerekzajt persze Fannival könnyen lerendeztük. Bedugtuk a fülünket, ahogyan mindig, ha utazunk, és én elmerültem a Linkin Park világában.
Mikor olyan közelségbe értünk, hogy az ablakból látni lehetett a Balatont, a kisebb Fanni mászott az ölembe, hogy arcocskáját az üvegnek nyomva megszemlélje a tájat.

Fannikám két éves múlt, és a legidősebb bátyám lánya volt. Volt egy testvére, Lili, ő pedig hét éves volt. Velünk voltak még a másik bátyám gyerekei, egy fiú Krisztián, és egy lány Jázmin. Valamint apa keresztlányának a fia, Levi. Szóval volt gyerek bőven, és az is vicces volt, hogyha valaki elrikkantotta magát, hogy Fanni, mindketten odafordították a fejüket… a kis kétéves és a tizenkilenc éves is.

Mire a nyaralóhoz értünk már este hét óra volt, de persze a gyerekek most is mentek volna fürdeni. Mivel erről véglegesen nem lehetett őket lebeszélni, ezért lementünk velük a partra, ahol a játszótéren kiélhették magukat. Már késő este volt, mikor visszaértünk. Voltak, akik sátraztak közülünk, de mi Fannival a nappaliban kaptunk helyet.
Miután leadtuk a kicsiket a szülőknek, kiültünk a teraszra. Az édesbátyám és a barátnője még nem értek fel, mert ők külön jöttek, és náluk volt a pálinka. Minden vágyam az volt.

Erre viszont várnom kellett másnap estig. A következő napot a parton töltöttünk, vagy a vízben. A gyerekeket nem lehetett kiimádkozni onnan. Délután Fannival két órára visszamentünk a nyaralóba, ugyanis nem voltam hajlandó kihagyni a Forma-1 időmérőjét. Utána persze visszamentünk a többiekhez.
Este nagy vacsit csináltunk, mindenki egyszerre beszélt, és már kiegészültünk a bátyámékkal is.

Este szintén kint ültünk a teraszon, és elfogyasztottunk mindent, ami iható volt. Rettentően berúgtunk, Fanni szemei úgy csillogtak, mint az égen a csillagok, én pedig kezdtem mindenkiből kettőt látni. Imádtam ezt. A zsibbadást, azt, hogy egy kicsit mindent elfelejtettem, ami bántott az életben.
Igyekeztünk halkak maradni, ugyanis a gyerekek és anyuék már aludtak bent… hogy mennyire sikerült, azt nem tudom.

Éjjel kettőkor Fannival felkerekedtünk és elindultunk a part felé. Gondoltuk megnézzük mi van lent. Buli volt, természetesen. Nem hittem, hogy ilyenkor is találunk ott valakit, régen, mikor itt nyaraltunk nem volt ilyen élet errefelé.
Beültünk az egyik bárba, rendeltünk egy-egy tequilát, és beszélgettünk. Persze bepiálva, jókedvűen kiről másról, mint Mikeról?!

- Szerintem ne éld bele magad! – mondta, s mikor csúnyán néztem rá, rögtön kifejtette bővebben is. – Úgy értem, ő akkora sztár, és annyifelé megfordul a világban… Csak ne álmodozz túlságosan!
- Jó, jó! Értelek… azt hiszem – motyogtam magam elé, majd lehajtottam a kis pohár tartalmát. – De ő olyan… á, nem is tudom elmondani…
- Dehogynem! El tudnád, ha nem ittál volna ennyit! – kuncogott.
- Igaz! – helyeseltem. – Menjünk mielőtt felszedek valakit! – nevettem, és körbenéztem. Nem is volt rossz a felhozatal…

A ház felé sétálva kétszer is leültünk a járdák szélénél álló padokra, és tovább beszélgettünk. Olyan öt órakor osontunk be a házba, és igyekeztünk nem zajt csapni. Gyorsan lezuhanyoztam – Fanni ezt későbbre halasztotta -, és mire visszaértem az ágyhoz, már Fanni ölében volt a laptopom, és vigyorogva mutogatott a képernyőre. Érdeklődve néztem az e-mail fiókomat – a kis piszok tudja a jelszavamat -, és egy olvasatlan üzenet feladó helyén ez állt: Mike Shinoda.
Arcomra szorítottam az egyik párnát, nehogy felsikoltsak örömömben, majd megnyitottam a levelet.

„Kedves Léni!

Igazán sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de ezer dolgom volt. Képzeld, rettentő jól haladunk az új projektemmel, de most pihenünk kicsit... Persze ez nem rendes pihenés, hiszen rengeteg helyre kell mennünk, és nekem egy csomó új dalszöveg és dallam jár a fejemben. Imádom, hogy zenélhetek! Imádok fent állni a színpadon, és látni, ahogyan a nézők egyesülnek egyetlen nagy tömeggé, és együtt mozdulnak, hallani, ahogyan énekelnek velünk együtt. Imádom, hogy a színpadon azt csinálhatom, amiben igazán jó vagyok. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de így érzem.
Remélem te jól vagy, és élvezed a nyarat!? Vagy legalább jobban kihasználod a napsütést, mint én. Szinte állandóan a négy fal között vagyok most… Ilyenkor hiányzik az, hogy majdnem minden nap más városba látogassunk…
Írd meg, hogy veled mi történt mostanában, és ígérem, hogy igyekszem válaszolni hamarosan!

Üdv, Mike”

Még párszor átfutottam a sorokat, míg Fanni elmélyülten tanulmányozta a telefonján a facebookot. Őt annyira nem érdekelte a dolog, én viszont majdnem szárnyra kaptam. Komolyan visítani tudtam volna a boldogságtól. Amint észhez tértem, arcomon egy hatalmas vigyorral gépelni kezdtem a választ.

„Szia Mike!

Nagyon örülök neki, hogy ennyire élvezed, amivel foglalkozol. Olvastam, hogy most egy kicsit szusszanhattok, de sejtettem, hogy te túl hiperaktív vagy a pihenéshez.
Ez persze nekünk, rajongóknak csak jót jelent. Alig várom, hogy valami újat hallhassak, persze tudom, hogy még csak tavaly jelent meg a Meteora, de azért mégis… Azt el kell mondanom, hogy az összes szám rajta, egytől-egyig fantasztikus lett!
Egyébként éppen Balatonon vagyok a családdal. Az egy tó… egy nagyobb tó itthon, és a hétvégére lejöttünk, hogy kicsit pihenjünk. Meg is lett az eredménye… Legyen elég annyi, hogy jelenleg alig látom a betűket, és sokáig tart az agyamnak a mondandómat lefordítani angolra, de azért megoldom. Szóval velem minden rendben, csak nem bírom ezt a meleget. Szinte éget a nap, és ezt nem szeretem.
Te mi jót fogsz csinálni a ’szünetedben’? Van valami konkrét dolog, vagy sodródsz az árral?
Remélem te is jól vagy!

Xoxo, Léni”

Miután elküldtem a levelet, boldog mosollyal az arcomon hanyatlottam a párnára, és merültem álomtalan alvásba.
Reggel persze már nem volt ilyen jó kedvem. Arra ébredtem – alig két órával később -, hogy mellettünk mászkálnak a többiek, és szörnyen hasogatott a fejem, meg a hasam is ellene volt a másnaposságnak.
Lassan felültem az ágyban, megböködtem Fannit is, hogy ébredjen fel, de eléggé szédültem. Beletelt még jó pár percbe, mire fel mertem állni, és el mertem sétálni a fürdőig. Reggelire persze semmit sem ettem. Egyszerűen egy falatot sem tudtam volna lenyomni a torkomon. Fanni jobb állapotban volt, rajta meg sem látszott, hogy bármit is ivott volna, persze amúgy is sokkal kevesebbet fogyasztott, mint én.
Míg ő vígan falatozott mellettem, én hallgattam anya szónoklatát a mértékletességről. Megint csak annyit tudtam rá mondani, hogy azért ilyen bölcs, mert még sosem rúgott be.
A délelőttöt a parton töltöttük, igyekeztem aludni a kemény földön, ami nem ment. Ezért utáltam strandolni: kényelmetlen volt! Végül a vízben kötöttem ki, a saját, nagy úszógumim tetején és Fanni húzott arra amerre mentek, míg én pihentem. Persze a vízbe borítás most sem maradt el, és én azt is szívből utáltam, mivel nem tudtam úszni. Gyűlöltem, ha az orromba és a fülembe ment a víz, rögtön olyan érzésem volt a felszín alatt, hogy menten megfulladok.
Délután Fannival visszasétáltunk a nyaralóba, hogy megnézhessük a futamot, amit a világért sem hagytam volna ki.
Megkértem, hogy készítsen valami könnyű szendvicset még a futam előtt, s közben bekapcsoltam a gépemet. Felnéztem blogokra, facebookra, majd a leveleimet szemléltem. A bejövők között egy sor volt vastagon szedve, ami jelezte, hogy még nem olvastam el, és a feladója: Mike Shinoda.
Azonnal nagyot dobbant a szívem, és máris nem éreztem, hogy bármi bajom is lenne. Lassan bekúsztak az emlékek a fejembe, hogy hajnalban mit is írtam neki, és azonnal vigyorogva nyitottam meg az üzenetet, majd hangosan olvasni kezdtem.

„Szia!

Volt is oka a nagy ivászatnak, vagy csak úgy szimplán ittatok? Bár valójában néha nem is kell ok, igaz?
Terveim azok lennének, de mindig közbejön valami. Szerettem volna a stúdióban dolgozni, de felhívtak, hogy szerepeljünk egy műsorban a tv-ben, így kissé elcsúsztak a dolgok. De nincs okom panaszra, zajlik az élet, ahogyan szeretem, és ez azt hiszem mindennél többet ér. A napsütéssel nekem nem igazán voltak még gondjaim. Szeretem a nyarat, bár persze nem olyan jó, ha az ember lánya megsül, nem igaz?
Egyébként most itt LA-ben nagyon jó idő van, igaz, hogy meleg, de mégis más az óceán partján. Jó lenne, ha te is a közelben lennél! Mindig aggódok, hogy valamiért nem tudok időben visszaírni, és esetleg ez rosszul jön le neked… ez elég rossz… De talán kitalálunk majd valamit!

Mike”

Talán kitalálunk majd valamit? Ezt meg hogy érti? Mit kellene kitalálni? Megtanít hopponálni? Vagy ő tanul meg? Esetleg használjuk a kandallókat a hopp-hálózattal? Oké, tényleg benne voltam a HP világában… Megmutattam Fanninak is az üzenetet, de neki sem volt ötlete, hogy mire gondolhatott Mike.
Többször nem beszéltünk a hétvégén, mi meg este hétkor értünk haza. Azonnal felcibáltam a csomagjaimat az emeletre, majd elbúcsúztam Fannitól, és miután anyáék is becuccoltak a házba, beálltam a zuhany alá. A buszban megint meleg volt, én meg szenvedtem egy sort.
Este ki sem pakoltam a táskákból, csak bedőltem az ágyba, az ölembe vettem a gépet, és msn-re léptem csak fel. Beszélgettem pár emberrel, Fannival is, mintha ugyan nem most váltunk volna el egymástól, de korán kidőltem a sorból.

Eltelt pár nap úgy, hogy Mike felől nem igen hallottam, csak twitteren láttam egy-két kiírását, de semmi több. Aztán július végén kaptam egy rövid kis levelet, nagyon-nagyon meghökkentő tartalommal.

„Szia Léni!

Szeretném, ha meglátogatnál! Tudom, hogy hirtelen ötlet, legalábbis számodra biztosan az, de nagyon jó lenne. Fannit is hozhatod, sőt, örülnék neki, ha ő is jönne, mert nem garantálhatom, hogy a nap huszonnégy órájában veled tudok lenni, és ha nem gond utaznánk is párszor. Tudod most lesz az FM promóciós körútja, biztosan élveznéd. Vasárnapra néztem nektek jegyet, természetesen én állok mindent! Várom a válaszod!

Mike”

Még legalább ötször elolvastam a kis üzenetet, és nem akartam hinni a szememnek. Most komoly? Most tényleg? Nem, nem, nem lehet! Biztos, hogy ez tévedés! Ez nem Mike. Most már biztos! Miért akarna Mike találkozni velem, ráadásul miért hívna el magához? És vasárnap? Ma szerda van! Most így hirtelen kapjam össze magam? Ráadásul Fanni apját nem lehetne meggyőzni egy évtized alatt sem, nem ám három nap alatt!
Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Csak ültem a dolgozómban a gép előtt, és vagy fél óráig bámultam a képernyőt. Most pattanjak fel, és közöljem anyával, hogy váratlanul Los Angelesbe utazom? Rohanjak Fannihoz, hogy kitaláljuk hogyan jöhetne ő is? Vagy nevessek egy jót a viccen, és hagyjam a francba?
Egyértelműen az utolsó variáció tűnt ésszerűnek, de a szívem mégis el akarta hinni, hogy Mike küldte az üzenetet és komolyan is gondolta ezt.
Oké Léni, szedd össze magad! – mondogattam magamnak gondolatban, majd lekörmöltem egy választ Mikenak, amiben kifejtettem hitetlenkedésemet az előző levele iránt. Miután elküldtem, csak ültem ott még mindig és tátogtam, mint egy hal.

Végül nem tettem semmit, csupán bekapcsoltam a zenét, majd ültem ott üres fejjel. A szedd össze magad projekt nem haladt valami jól, de hát egy ilyen levél után nem is kellett volna csodálkoznom.
Én és Los Angeles, én és Mike… és utazgatnánk, mert koncerteznek… Basszus, ez mekkora jó már! De akkor sem tudom elhinni! Ez egyszerűen lehetetlennek tűnik.
Nem is kellett sokat várnom és jött is a válasz, amiben megkérdezte, hogyan tudnánk beszélni? Hát mit volt mit tenni, elküldtem neki az msn címem. Nekem van webkamerám, neki is biztosan van, szóval majd felhív. De mikor? Üljek itt egész nap, vagy… Ó Istenkém! – sóhajtottam fel, majd tehetetlenségemben kiültem az erkélyre, elővettem a cigis dobozomat és rágyújtottam. Alapjában véve én nem dohányoztam, de bulikon és ilyen helyzetekben rendesen fogyott a készlet.
Alig hogy elszívtam a második szálamat is, meghallottam a jellegzetes kis csengést, ami jelezte, hogy hívnak. Basszus! Ott ül a gép előtt éppen? Mégis mennyi ott most az idő? Hogy nézek ki?
Mindezekre a kérdésekre jelenleg nem volt időm, így besiettem a szobába, lehuppantam a fotelbe, és megnyomtam a fogadás gombot. Na most kiderül, hogy tényleg ő-e az!

*Na, szerintetek Mike az? Ha igen, akkor vajon milyen lesz, és miben fognak megállapodni? Várom a véleményeket, ötleteket! :)*