One Step Closer - Chapter 6

Sziasztok!
Köszönöm szépen a kommenteket, nagyon örültem nekik! Remélem most is tetszeni fog a fejezet!
Jó olvasást!







6. I’m home

Oké Léni, nyugi van! Csak kisétálsz a folyosóról és egyből ki fogod szúrni Davet, nem kell izgulnod! – próbáltam magamat egy kicsit nyugtatni, de nem igazán ment. Olyan ideges voltam, mint még soha. Most már itt voltam a találkozás kapujában – szó szerint -, és ez félelemmel töltött el. Mi vagyok én, egy naiv kislány? Mit hittem? Hogy eljövök és minden olyan hű de jó lesz? Jaj, hiszen ők világhírű zenészek!

- Szia, bocsi, de nem te vagy Helena? – kérdezte tőlem érdekesen kiejtve a nevemet egy srác valahonnan mögülem. Basszus, mennyi ember! Nehezen ugyan, de a tülekedő embertömegben megtaláltam azt a kíváncsi szempárt, amely engem vizslatott. Viszont annyi ember között, majdnem sikerült elkeverednem tőle, mert csak sodródtam az árral.
- Öhm… igen én! – válaszoltam, s igyekeztem volna felé lépni, de valakik folyton elém toppantak. Ezt meg lehet szokni valaha is? Félelmetes!
- Na gyere! – nevetett, s valamilyen ügyes módszerrel átnyúlt a tömeg között, s megfogva a kezemet, odarántott maga mellé. – Szia, Dave Farrell vagyok! – azon nyomban meg is rázta a kezemet, amit szorongatott.
- Heléna Hunyadi.
- Heléna… - próbálgatta mondogatni a nevemet, nem olyan sok sikerrel, mint Mike.
- Maradjuk a Helenánál – mosolyogtam.
- Mint a trójai!
- Igen, mint ő – bólogattam.
- Gyere üljünk le! – összeszedtük a csomagjaimat, majd elsétáltunk egy eldugottabb és jóval nyugalmasabb részére a repülőtérnek, és lehuppantunk két székre.
- Köszi, hogy kijöttél – motyogtam halkan, mire ő csak rámvigyorgott.
- Nem hittem el, hogy erre kér, és őszintén szólva egészen addig, míg most fel nem ismertelek a képről, amit mutatott a neten, nem hittem el, hogy tényleg eljössz! – mondta vidáman, én pedig csak lesütöttem a tekintetem. Jaj, most tutira azt gondolja, hogy egy kis hülye csitri vagyok, aki fülig szerelmes Mikeba és a szép jövő reményében képes volt ideutazni!
- Hát én se nagyon – mondtam végül. Rettentő kellemetlenül éreztem magam, mert rossz volt belegondolni, hogy mit hihet rólam. És valamilyen szinten igaza is volt. Mármint nem abban, hogy akarok valamit Miketól, hanem hogy egy kis liba vagyok, aki ennyit utazik azért, mert a világsztár azt mondta.
- Mike nagyon fel volt spannolva, szóval remélem jól kijöttök majd! – pillantott rám most komolyan. Miért érzem úgy, hogy ez egy burkolt „remélem nem használod ki, és baszod át a barátomat”?!
- Szerintem nem lesz gond. Mike nagyon jófej és kedves srác – próbáltam menteni a még menthetőt, ha volt olyan.
- Mesélj egy kicsit magadról! – kért barátságosan, én pedig hirtelen megilletődtem egy kissé.

Azt hittem, hogy végig ilyen távolságtartó lesz velem, és majd azt figyeli, hogy nem-e egy őrült nőszemély akar beköltözni Mikehoz, de úgy tűnt, hogy ő ennyivel le is tudta ezt a dolgot. Olyan vicces és kedves volt, hogy még magam is meglepődtem rajta. Mikenak igaza volt, tényleg jól kijöttünk egymással. Meghívott reggelizni a közeli kis kávézóba, és együtt tömtök magunkba a lekváros muffinok tömkelegét, miközben ő kávét én pedig forrócsokit ittam. El sem akarta hinni, hogy felnőtt létemre tudok létezni kávé nélkül.

- Komolyan, soha? – kérdezte ismét hitetlenkedve.
- A kávé émelyítő, hányingerem lesz tőle. Az illata nagyon jó, de nem iszom meg. Nem bírom – még fintorogtam is hozzá, amin ő jót kuncogott.
- Hát ez nagyon érdekes. Mike bögreszámra issza.

Mindig mikor valamit elmeséltem magamról, ő elmesélte a maga részét, hogy ő hogy szokta vagy ilyesmi, és mindig Mike szokásait is elmondta, mint most is. Ezt sem értettem igazán, de azért jó volt hallani. Mert azért nem tagadom, hogy igen, megmozgatja a fantáziámat Mike, hát hogy ne tenné? Iszonyatosan helyes és szexi pasi, ráadásul tehetséges és okos is.

Mikor végre eljött az idő, felszálltunk a gépre, és kényelembe helyeztük magunkat. Még azt is elintézték, hogy egymás mellett ülhessünk! Tök jó volt. Időm sem volt izgulni a Mikekal való találkozás miatt, mert Dave szóval tartott. Egy csomó mindent mesélt, aztán pedig zenéket kezdett mutogatni nekem. Olyanokat hallottam, amiket azelőtt sosem, de imádtam. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy megkérnek bennünket, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert leszállunk. Még ebben a pillanatban sem hagyott gondolkodni Dave, mert éppen egy sztorit mesélt el az egyik első fellépésükről, belőlem meg dőlt a röhögés. Aztán végig, mikor sétáltunk a folyosón a terminál felé, elmutogatta, hogy Rob milyen fejeket szokott vágni dobolás közben, mikor valami újat akar kitalálni, és ezen is csak kuncogtam.
Aztán kiléptünk a zajos reggelbe – vagy inkább délelőttbe – a LAX hatalmas termináljában, és azonnal felkaptam a fejemet. Dave is elhallgatott, én pedig tekintetemmel a barna szempárt kerestem, azonban mást kaptam.

Először a táblát szúrtam ki, amin gyönyörűen megfestett, olyan mozaikszerűen a nevem díszelgett mindenféle színben, s csak aztán tekintettem fel az arcra, amin egy hatalmas vigyor terült el. Ő volt az, s nekem ekkor a szívem szinte megszűnt dobogni. A sötét tekintet vidáman csillogott, a telt ajkak mosolyra húzódtak, én pedig csak abból jöttem rá, hogy még élek, hogy amikor Dave megbökte az oldalamat, az szúrósan fájdalmas érzést keltett. Ekkor a szívem őrült vágtába kapcsolt, s éreztem, ahogyan feltöltődök energiával. Rettentő izgatott lettem, és a vigyort az arcomról le sem lehetett volna törölni. Gondolkodás nélkül felé vettem az irányt, nem törődve azzal, hogy itt is, mint a JFK-n rengeteg ember vett körül. Most már rutinosabban kerülgettem ki azokat, akik elém toppantak. Mike leengedte a táblát maga mellé, és nevetősen kitárta a karjait felém, én pedig kis lendületet véve a nyakába ugrottam. Szó szerint. Karjait szorosan fonta a derekamra, hogy egy kicsit meg is emelhessen.

- Reméltem, hogy rendben ideérsz! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Örül nekem! Tényleg örül! Ó, Istenem, ez életem legszebb napja!
- Vigyáztam rá! – jött a halk válasz Dave felől. Amint Mike letett a lábamra, és volt egy kis időm, nagyot sóhajtottam. A szuszt is majdnem kiszorította belőlem, de nem bántam.
- Igen, szükségem is volt rá! – fordultam kissé David felé. Mégsem mérhettem végig Mike-ot csak így, úgyhogy próbáltam nem úgy viselkedni, mint aki mindjárt felrobban az izgalomtól.
- Miért? – kérdezte vidáman Mike, majd felvette a táblát a földről. – Ez egyébként a tiéd! – felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle. Csodaszép volt, látszott, hogy egy igazi művész készítette.
- Túl sok ember volt a JFK-n – magyarázta Dave.
- Hát meg kell még szoknom, hogy úton-útfélen rámtaposnak! – mosolyogtam rájuk.
- A lényeg, hogy itt vagy! – na, ne! Ha így mosolyog rám minden percben, akkor tutira szívelégtelenségben fogok meghalni, vagy valami hasonló!
- Igen… - motyogtam, s inkább elfordítottam a tekintetemet a barna szempárról, és újra a táblámat kezdtem nézni.
- Szedjük össze a csomagjaidat, és menjünk haza! Biztos elfáradtál… - kezét óvatosan a hátamra csúsztatta, s elnavigált a csomagfelvevős akármi izé-bizé felé.

Közben Ő és Phoenix a munkáról beszéltek, a turnéról, szerződésekről, és egy új gitár is szóba került. Nem igazán értettem belőle semmit, de talán csak azért, mert azzal voltam elfoglalva, hogy míg a két srác a csomagokat halászta a futószalagról, addig én suttyomban megnézhessem magamnak Mike-ot.
Hát igen, farmerben és „valamilyen” pólóban volt, ahogyan azt megmondta a múltkor is. A farmer tipikusan az a laza stílusú volt, a hátsó zsebéből a pénztárcája lógott ki egy kicsit, míg a telefonját az elsők valamelyikéből túrta elő, mikor valamit egyeztetett Davevel. Az a valamilyen póló pedig egy fehér, pókerlapokkal telepingált darab volt. Szerettem a pókert, és a francia kártyák kifejezetten szépek voltak szerintem. A fején most is baseball sapkát viselt, aminek az elejét egy „LA” felirat díszítette. Tudtam, hogy imádja az ilyeneket, hiszen mindig ilyesmikben lehet látni. A cipő pedig… DC, mi más?

- Mehetünk? – kérdezte, én pedig érdeklődve pillantottam fel rá. Kellett pár másodperc, mire leesett, hogy mit kérdezett.
- Öhm, persze! – bólintottam zavartan. Na faja, most aztán biztos nem gondol flúgosnak!

Még jó volt, hogy két oldalról közrefogtak a srácok, mert elképesztően sok ember tolongott itt is. Azért Pesten fele ennyien sem voltak! Bár mit is vártam, hiszen majdnem négymillió ember él itt. Az-az egyharmada egész Magyarország lakosságának… sőt!

- Akkor majd összefutunk holnap! – Mike és Dave kezet fogtak, majd Dave felém fordult. – Akkor holnap látjuk egymást, Hel! – mosolygott. A gépen megbeszéltük, hogy hívhat Helnek. Igazán tetszett neki, azt mondta még sosem találkozott Helena nevű lánnyal. Az élet apró örömei…
- Igen, és köszi mindent! – mosolyogtam én is rá.
- Igazán nincs mit! – biccentett, majd ő jobbra fordult a kocsik között, míg mi továbbmentünk egyenesen.
- Ugye nem is volt olyan rossz Davevel? – kérdezte vidáman, amivel engem majdhogynem megölt. Komolyan mindig így mosolyog?
- Egyáltalán! Nagyon kedves volt, és a fene se gondolta volna, hogy ilyen vicces! – kuncogtam, ahogyan eszembe jutott egy-két dolog, amit mesélt. Arról, hogy először kissé távolságtartó vagy mogorva volt velem - nem is tudom igazán eldönteni, hogy most milyen is volt - nem szóltam Mikenak. Nem volt érdekes.
- Jaj, miket mesélt? – nyögött fel, s még egy pillanatra az ég felé is fordította a tekintetét. Ezen felnevettem.
- Mondjuk úgy, hogy ami Vegasban történt, az nem marad mindig Vegasban! – pillantottam fel rá, mire fájdalmasan grimaszolt egyet, de azért a kis mosoly ott volt az ajkain.
- Nem én rendeltem az a kurvát, esküszöm! – olyan vehemensen védekezett, hogy szinte már hittem neki. Jó, persze, tudom, hogy nem ő volt, de Neki nem kellett tudnia, hogy én tudom.
- Hát persze, hogy nem! – direkt olyan hangsúllyal mondtam, amiről lerí, hogy kételkedem benne.
- De most tényleg…

Elkezdte mesélni, hogyan is találta azt a bizonyos fekete démont az ágyában, és hogy végülis hogyan sikerült kitennie onnan. Az már mellékes, hogy a csaj mennyire mászott rá, és hogy Ő mennyire próbált menekülni előle. És persze Dave megígérte, hogy ami fotó készült ott, amolyan rajtakapás képpen, azt mind megmutatja egyszer. És azt is bevallotta, hogy igazából Chester rendelte a csajt, hogy röhögjenek egy jót szegény Mike-on, aki a szenvedő alany volt. Mondjuk megnyugtató volt a tudat, hogy nem marasztalta a nőt, hanem szabadulni akart tőle…

- Nem mosod le magadról, amíg élünk! – pillantottam rá, mikor már a háza előtt parkoltunk.
- Úgy látom, hogy tényleg nem – mosolygott rám megint, majd kinézett az ablakon. – Itt lakom, gyere! – intett a kezével, majd kipattant a kocsiból.

Összemosolyogtunk, mikor hirtelen kiléptem elé a járdára. Váratlanul közel kerültünk egymáshoz, s engem megint megcsapott a finom illat. Ó, anyám, nagyon jó illata van! Ki akarta nyitni nekem a kocsiajtót, de én nem számítottam rá. Soha, senki sem volt még ilyen előzékeny velem, szóval annak, aki ismer, nem lett volna meglepetés, hogy megilletődtem a kedvességétől.

- Tényleg? Még sosem volt olyan pasid, aki kinyitotta előtted az ajtókat? – kérdezte furcsán fintorogva, mintha számára ez a fajta közönyösség a férfiak részéről visszataszító, vagy legalábbis dühítő lenne.
- Nem igazán – megráztam a fejemet, majd a csomagtartóból kipakoltuk a cuccaimat, és odasétáltunk a bejárathoz.

Közvetlenül a járdáról lehetett bemenni, ami nekem meglehetősen furcsa volt, hiszen otthon van udvarunk is, ráadásul nem is kicsi. Volt ugyan egy garázs beépítve a ház alsó szintjébe, amibe beállhatott volna, de aztán kiderült, hogy miért nem parkolt be.

- El kell mennem még ma. De ígérem, csak egy óra az egész, és aztán a tiéd vagyok! – hatalmas, barna szemeivel bocsánatkérősen pillantott le rám, én pedig csak elmosolyodtam.
- Szép ház, tényleg! – mondtam, mikor körbenéztem a nappaliban. Olyan férfias volt, erre-arra pár dolog szanaszét hevert, pasztell színek uralkodtak itt, s csak a falakon lógó képek voltak színesebbek. Így viszont nagyon is kitűntek, s mindjárt odavonzották a bámészkodó figyelmét. – Ezeket te festetted? – odasétáltam az egyik nagy képhez, amin színes sokaság fogadott. Hasonló volt, mint a The Rising Tied borítója.
- Igen. Fent vannak olyan művészek képei, akiket szeretek, és itt lent meg az enyémek – lazán megvonta a vállát, és lehuppant a kanapéra. – Érezd otthon magad… Amúgy is itt fogsz élni, jobb ha hozzászoksz! – felém nézett és ezer wattos vigyort villantott, majd a telefonját kezdte nyomkodni. – Ja, a szobád az enyém mellett lesz. Fent, jobbra a második ajtó, egy perc és felviszem a csomagjaidat! – motyogta még, és felfelé intett a kezével.

Ezt egy amolyan „menj és nézd meg” felszólításnak vettem, így felsétáltam a fa lépcsőkön, ujjaimat végigtáncoltatva a szintén fa korláton. Az első ajtó jobbra nyitva volt, így bekukkantottam a küszöbről. Mike szobája volt az, erre még a vak is rájöhetett volna. Még a levegő illata is olyan volt, mint Mike-é. Amit a reptéren és az előbb is éreztem. Amúgy pedig a ruhái az egyik fotelben pihentek egy kupacban, könyvek és DVD tokok a szekrénysor előtt, és a bevetetlen ágy is Róla árulkodott.

Az „én” szobám már kicsit más volt. Kék falai voltak, és szintén kék függönyei. De olyan igazi sötétkék, és még annál is sötétebb kék, vastag sötétítőfüggöny lógott kétoldalt az ablakon. Egy hasonló szekrénysor volt bent, mint Mike szobájában, csak ez nem fekete, hanem barna volt, s egy „kisebb” plazmatévé díszelgett a közepén. Mike-énál kisebb volt, de az én otthonimnál sokkal nagyobb! Egy éjjeliszekrény, kis asztalka, s mellette a falnál egy bőrkanapé volt még bent.

Azonnal levetettem magamat a kanapéra, és elégedetten konstatáltam, hogy kényelmes. Ahogyan ott ücsörögtem, pillanatok alatt erőt vett rajtam az álmosság, és egyre-másra leragadtak a szempilláim. Picivel később hallottam, ahogyan Mike belépett az ajtómon, így azonnal felé néztem, de eléggé álmos fejem lehetett, mert kedvesen elmosolyodott.

- Látom fáradt vagy… Én most elmegyek, de maximum egy órát leszek csak távol. Ezek itt a kulcsaid – leült mellém, és a kezembe adott egy nyolcas biliárdgolyós kulcscsomót, s elmagyarázta, hogy melyik mit nyit. – De csak aludj, zuhanyozz le nyugodtan meg minden… A szemben lévő ajtó a fürdő, de nyugodtan less be akárhova, hiszen most ez a te házad is.
- Oké, azt hiszem megleszek, köszönöm! – lepillantottam a kulcsokra, s furcsa jóleső érzés árasztott el. „ A te házad is” Hát lehetséges, hogy tényleg ennyire jófej és kedves? Vagy csak álmodom?
- Akkor majd… holnap reggel – aranyosan, kicsit zavartan elmosolyodott, majd felállt, s egy utolsó intéssel kilépett a szobából. Oké, ezt a mosolyt tuti nem álmodom! Ilyen kreatív még én sem lehetek!

Pár perccel később hallottam, hogy nyitódik, majd csukódik a bejárati ajtó, s Ő elment. Írtam egy SMS-t anyának, hogy rendben megérkeztem, majd úgy tettem, ahogy mondta: lezuhanyoztam, kicsit körbenéztem, aztán befeküdtem az ágyamba. Irtóra kényelmes volt! Nagyon-nagyon. Még sosem aludtam az enyémnél jobb ágyon, de ez az volt, határozottan. Azonban valamiért nem tudtam elaludni. Már nem éreztem azt a fajta álmos fáradtságot, mint egy órával ezelőtt. Néhány forgolódásos nyögés után felkeltem, s átmentem Mike szobájába. Még mindig nem ért haza… Filmet akartam elhozni tőle, de megláttam egy könyvet. Egy lenyugvó napot ábrázolt, és „Az ördög csábítása” volt a címe. Valahogy nem illett nekem össze a kép és a cím, így felkeltette az érdeklődésemet.

Még két órával később is az ágyam közepén ültem, hátamat a támlának vetettem, és rágtam magamat a szavakon. Harminc oldalt sikerült elolvasnom, és meg kellett állapítanom, hogy bár lassan haladok, de jó az angol tudásom. Ez mindenképpen pozitív dolog volt számomra. Már éppen elment volna a főhős pasi a sztriptízbárba, ahol az a titokzatos nő dolgozott, akivel találkozott az első harminc oldalon, mikor halkan kopogtattak az ajtón, s én hirtelen zökkentem ki az események sokaságából.

- Szia, bejöhetek? – Mike dugta be a fejét az ajtón, majd mikor bólintottam, belépett.

Egy fekete alsónadrágot és zöld pólót viselt a kezében pedig két gőzölgő bögre volt. Észrevétlenül s kissé lámpalázasan húztam lejjebb a selyem kis hálóingem szegélyét. Hát tény, hogy elég sok látszik belőlem ebben, de ez mégsem zavart annyira, mint az, hogy nem tudtam elszakítani a pillantásomat Miketól. Mi lesz még itt, ha már most így reagálok a közelségére?