One Step Closer - Chapter 1

Sziasztok!
Hát, ma Szeptember elseje van. Kezdődik az új tanév!
Tudom, engem is rosszul érint, szívesebben maradnék itthon még, és alkotnék mindenféle témában, de sajnos véget ért az arany élet! Meghoztam az első fejezetet, remélem ez kissé felvidítja azokat, akik még iskolába járnak! Pontosan nem tudom megmondani, hogy milyen időközönként lesz friss fejezet, ugyanis ennél a történetnél nem adok meg időpontot. Majd ahogy épp sikerül megírnom, úgy fogom feltenni! :)
Jó olvasást!

1. Meeting of A Thousand Suns

Nagyon meleg június első hetében jártunk épp. Gyalog igyekeztem hazafelé a buszmegállóból, miután letudtam az egyetemen az utolsó vizsgát is erre a szemeszterre. Már nem is bántam, mert szabályosan zsongtak a gondolataim a sok tanulnivaló miatt. Mintha egy méhkas zümmögött volna a fejemben. Ráadásul, ha mindez még nem lett volna elég, szinte rám égett a fehér blúzom, és a rövid fekete szoknya is tapadt rendesen, arról már nem is beszélve, hogy mennyire utáltam a harisnyát.

Rettentő boldog voltam, mikor végre beléphettem a nyikorgó kapun, és végre nyugodtan lekaphattam a lábamról a fekete magas sarkú cipőt, amiben menni olyan érzés volt, mintha le akarnák tépni a lábamat. Végigsétáltam a járdán, ami a kaputól a lépcsőig vezetett, majd végigsimítottam a kiskutyám fején, aki rendre minden nap ott állt a lépcsősor tetején, és szeretgetésre várt. A kulcsomat nem halásztam elő, hiszen péntek lévén anyáék csak kettőig dolgoztak, így már itthon voltak.

Benyitva a házba megcsapott a palacsinta kellemes, ínycsiklandó illata, s rögtön a konyhába siettem. Anya azonnal megkérdezte, hogy sikerült-e a vizsga, én pedig mindent részletesen elmeséltem.
Így történhetett meg, hogy még este hatkor is ott ültünk a konyhában, és immáron a férjével is kiegészülve trécseltünk. Ha anyáékkal beszélgettem, akkor elfeledkeztem mindenről, még arról is, hogy baromi kényelmetlen ruhákban ülök ott.

Később aztán felmentem az emeletre, ami csak az enyém volt. Nemrég költöztek el a bátyámék, így nagyon boldog voltam az új kis birodalmammal. Besétáltam a zöldre festett szobámba, és előkaptam az alvós ruhámat. Már eléggé este volt ahhoz, hogy lezuhanyozhassak, így becaplattam a fürdőbe, és jó pár percig álltam a vízsugár alatt. Hiába sikerült jól a vizsgám, hiába tudtam az anyagot, mégis nagyon izgultam. Jól esett a langyos víz.

Visszamentem a szobámba, és felkaptam a telefonom az ágyról, majd átsétáltam a „dolgozómba”. Persze ez nem olyan dolgozószoba volt, mint amilyet az emberek elsőnek elképzelnének. A falai vörösek és sárgák voltak, és nem volt benne semmi különös. Amolyan nappali is lehetett volna, de annak hülyén hangzott a sok könyv miatt. Hiába, a szakom miatt szükségem volt rájuk. Volt benne egy íróasztal, mellette a nyomtatóm, amit karácsonyra kaptam. Nagyon örültem neki, mert multifunkcionális volt, így nem kellett elmennem fénymásoltatni, sőt szkennelt is. Arra is gondoltam, hogy adok neki egy nevet, mert szerettem nevet adni a kütyüjeimnek, de még nem találtam ki, hogyan is nevezzem el. Volt még két szekrény, a nagy akváriumom, fotelek és olvasóasztalka.

Leültem az asztalomhoz, bekapcsoltam szemben a rádiót, és miközben fél füllel a híreket hallgattam, bekapcsoltam a laptopot is, amit most a nyárra áthoztam ide. Egyébként a szobámban van, mert tanulni úgy jó, ha nincs semmi olyan dolog, ami csábítson. És a TV meg a laptop határozottan ilyen tárgy volt.

Az első dolog, amit általában megnézek, azok a leveleim, hátha írt valaki, de most mégis előbb a blogra mentem fel. Volt pár hozzászólás a chatben, és megjegyzéseket is kaptam. Elolvastam őket, aztán válaszoltam is, majd elindítottam a letöltést. Tudom, csúnya dolog, de ez a legolcsóbb fajtája a filmek és zenék megszerzésének.

Kint csöpörögni kezdett az eső, így kiálltam az erkélyre. Szerettem nézni a nyári esőket. Olyan megnyugtató volt, ahogyan némán zuhogott, és tiszta illat áradt szét. Ilyenkor szerettem csak úgy állni, és nem gondolni semmire. Csak én voltam a világon, és néha ez nagyon jó dolog volt. Jó volt olykor kizárni a külvilágot, és tudomást sem venni a többi emberről.

Kicsit fáradt is voltam, mégis inkább leültem az erkély szélére, a lábaimat átdugtam a korlát rúdjai között, és lelógattam őket, fejemet pedig a hideg vasnak támasztottam. Még így sem áztam meg, szóval nekem volt a legjobb helyem a világon! Kevés olyan helyet tudtam volna mondani, ahol így hirtelen szívesebben lettem volna, mint itt, az erkély szélén.

Mosolyogva gondoltam vissza az első évemre, amit az egyetemen töltöttem. Ennek is vége, és én túléltem. Hármasokkal ugyan, néhány kettessel, de elégedett voltam. Jó volt tudni, hogy vége van, és mégsem. Hogy még van vissza bőven, mégis egy részén már túl vagyok.
Sóhajtottam egy nagyot, és felkeltem. Azért mégsem ülhettem ott kint, lógatva a lábam egész éjjel…

Visszamentem a gépemhez, és megnyitottam az e-mail fiókom, majd megnéztem, hogy kik írtak. Semmi fontos nem volt közte, így töröltem mindet.
Nagyon fáradt voltam, de még fel akartam nézni twitterre. Mosolyogva fogadtam a látványt, hogy Mike ismét feltett egy képet a blogjára. A Rising Tied gyártási folyamatából volt, én pedig nevetve néztem a bohókás képet.
A bejelentkezett nevemmel írtam hozzá egy kommentet, majd kikapcsoltam a gépet, és elmentem aludni. Írnom is kellett volna ma, de elszaladt az idő, így a képzeletbeli történetemet majd holnap folytatom.

Reggel szokás szerint madárcsicsergésre ébredtem, mivel az ablakomat megint nyitva hagytam és a redőnyt is elfelejtettem lehúzni éjjelre. Morgolódva fordultam meg párszor az ágyban, de mivel visszaaludni már nem tudtam, így felkeltem. Megmosakodtam, lementem, ittam egy pohár kakaót a konyhában, és pár percig csak néztem ki a fejemből. El sem hittem, hogy végre nem kell tanulnom, hanem ráérek bármi mást is csinálni. Mosolyogva kaptam magamra fent pár göncöt, amiben talán nem fogok annyira megsülni, majd elbicikliztem az unokahúgomhoz, aki két utcával arrébb lakott.

Bekopogtam, és vártam a választ. Nagy’ álmosan nyitott ajtót, de meg sem lepődött, hogy engem lát a küszöbön ácsorogva. Nem először keltettem fel őt, persze ha nem aludna folyton délig, akkor nem is állna fent ez a helyzet. Követtem a szobájába, és megvártam, míg összeszedi magát.

- Na? – kérdeztem tőle izgatottan.
- Nem írtam még… bocsi! – szabadkozott rögtön, mire csak csalódottan felsóhajtottam.
- Sebaj. Majd talán ma.
- Ma biztos. Ne aggódj! – megveregette a vállamat, majd leült a gépe elé.

Egész délelőtt beszélgettünk, és neteztünk. Legfőképp videókat néztünk, és azokról dumáltunk, de mi mindig is jól megértettük egymást, szóval nem volt nehéz elütni az időt. Délután hazamentem, anyával voltam egy kicsit, aztán felmentem, és leültem írni. Nem igazán akartak jönni a szavak, pedig tudtam, miről fog szólni a folytatás. Miután meguntam bámulni a kurzor villogását, inkább megnéztem az e-mail fiókom. Szokásos tömeg fogadott. Az egyetem, néhány hirdetés, pár nyaralásos szórólapféle, de a legfelső kis borítéknál ledermedtem. A feladó neve mellett nem más állt, mint az, hogy Mike Shinoda.

Először csak összevont szemöldökkel, elgondolkodva bámultam a kis ikont, és mellette a nevet. Nem hittem el. Hogy is hihettem volna? Ő nem ír nekem. Hogyan írna? Miért? Biztosan valami kamu! De a kíváncsiságom győzött, és nem töröltem a levelet, hanem megnyitottam.

„Kedves Léni!

Örömmel láttam, hogy minden posztomhoz írtál valamit. Annak pedig főleg nagyon örülök, hogy nem csak dicsérsz, hanem el is mondod a véleményed. Köszönöm, hogy ilyen lelkes látogatója vagy a honlapomnak! Szívesen megismernélek jobban is, ha te is benne lennél. Az e-mail címem így már tudod. Várom a válaszod!

Üdv, Mike”

Csak pislogtam a képernyőre, a betűkre, és még vagy tízszer elolvastam, amit írt. Ez tényleg Ő lenne? Nem igazán akartam elhinni. Amúgy is olyan tárgyilagosak a mondatai. Ha meg akar ismerni, akkor miért ne lenne kicsit barátságosabb? Nem az lenne a logikus?

Ezer és egy gondolat tódult a fejembe, amit le akartam írni neki, mégsem tettem. Inkább becsuktam az ablakot, és kimentem az erkélyre.
Meleg volt ma is, mégis levegőre volt szükségem. Gondolkodni. Ez biztosan csak egy átverés! Honnan tudhatnám, hogy ez a Mike az a Mike? De mi van, ha mégis Ő az?

Nagyot sóhajtottam, majd elfeküdtem a hideg kövön. Nem hittem volna, hogy hasonló „gondjaim” lesznek a nyáron.
Bár az is igaz, hogy a blog Mike-é. Ez biztos. És csak ő láthatja az e-mail címeket. Legalábbis elvileg. Szóval csak Ő lehet az.

Felnevettem. Most komolyan ezen gondolkozom ahelyett, hogy visszaírnék neki?
Visszasétáltam a szobába, majd megnyitottam az üzenetet, és elkezdtem megírni a választ.

„Kedves Mike!

Bevallom, nagyon meglepődtem, hogy Te írsz nekem, és ebben a percben is kételkedem abban, hogy valóban Te vagy az. Mégis úgy döntöttem, hogy válaszolok.
Igazán nem kell megköszönnöd, vagy hasonló, azt, hogy írok Neked. A legnagyobb köszönet számomra az, hogy láthatom a munkád, és hallgathatom a zenéd. És ezt most tényleg a legkomolyabban írom Neked!
Természetesen benne vagyok abban, hogy megismerjük egymást. Érdeklődve fogom várni, hogy mikor jut időd arra, hogy írj!
Sok szerencsét a koncerteken (ha lesz), és várom a válaszod. Nem gond mikor, én ráérek egész nyáron.

Üdv, Léni”

Jópárszor elolvastam, nem voltam benne biztos, hogy ezt kéne írnom. Én is hasonlóan tárgyilagos akartam lenni, mint ő, de mégis kissé barátságos. Nem tudom, mennyire sikerült, de majd elválik, ha esetleg visszaír. Ha meg nem, akkor ez van. Igyekeztem, nem nagyon beleélni magam abba, hogy esetleg tényleg valamilyen ismerkedős dologba bonyolódunk. Legbelül azonban mégis rettentő izgatott voltam. Mert mégis csak Róla volt szó.

A napok gyorsan teltek, én pedig élveztem a gondtalan egyetemisták életét. A hétvége csak lazulással telt, majd hétfőn bementünk Pécsre az unokahúgommal, Fannival, mert pénteken nagy buliba készültünk. Össze fog jönni egy csomó egyetemista, és megünnepeljük, hogy vége van az évnek. Így új ruhát is kellett vennünk.

Fanni egy szolid fehér ruhát választott, ami a melleire feszült, majd közvetlenül alatta lágyan omlott le a térdéig. Ő nem volt olyan lány, mint azok a cicababák, akik körülöttünk rohangáltak az Árkádban. Jobban szerette az egyszerűbb dolgokat, de őszintén szólva ezek is álltak jól neki. Én már kicsit más tészta voltam. Én már merészebb dolgokat is felvettem, de csak ilyen alkalmakkor. Így egy fekete ruhát választottam. A vállainál különös anyag díszítette, olyan volt, mintha felgyűrték volna oda az anyagot egy kicsit, a mellrésznél össze volt húzva, és végigsimult a testemen a combomig. Nagyon tetszett, így azonnal felpróbáltam.
Nem voltam nádszálvékony, de kövér sem, ám sajnos a 158 centimmel magas sem voltam épp, így kellett valami, ami eltakarja kicsit a combjaimat, és ez pont jó volt, hogy sötét színe volt.

Miután a cipőket is kiválasztottuk – ezzel jól lesoványítva a pénztárcánkat -, leültünk és megebédeltünk. Utunkat ismét busszal folytattuk hazafelé. Majd’ megsültünk! Utáltam, hogy ezekbe az újabb buszokba nem képesek normális klímát beszerelni.
Persze az alig negyven perces úton mindketten zenét hallgattunk, ahogy mindig szoktunk. Fanni mindenfélét, én pedig csak Linkin Parkot. Valahogy mostanság nem vágytam másra. Fanni már más tészta volt, ő szerette a különböző dalokat váltogatni, de ő is szigorúan a rockosabb stílusból. Mondjuk ránézésre egyikünkről sem mondták volna meg, hogy az ilyen zenéket szeretjük.

Míg hazasétáltunk már komolyan azon gondolkodtam, hogy lehet vagy negyven fok is. Szakadt rólam a víz, de úgy rendesen. Utáltam ezt. Az utcánk bejáratánál két puszit nyomtunk egymás arcára, majd én jobbra kanyarodtam, Fanni pedig továbbment egyenesen.
Belépve az udvarba azonnal Cézárba botlottam. Még ebben a melegben is rettentően örült nekem, és ugrálva jelezte, hogy egy kis simogatásra vágyik. Nagyot sóhajtva leguggoltam hozzá, és párszor végighúztam sűrű bundáján a kezem, majd besiettem a házba.

A szobámban meleg volt, így elindítottam a klímát, ami azonnal rám kezdte fújni a hideget. Fellélegezhettem. Anya húzta a száját, mikor kinyafogtam, hogy szereltesse be, mondván, hogy drága, de aztán ő is belátta, hogy kell. Így néha elindítom, hogy kellően lehűtse az emeletet.

Szinte folyt rólam a víz, és esküszöm, hogy a bugyimból is csavarni lehetett volna a vizet. Ahogy átsétáltam a dolgozóba, lekaptam a pólóm, majd a nadrágommal babrálva beálltam a laptopom elé. Még reggel hagytam bekapcsolva, hogy amíg nem vagyok itthon, jöjjön a letöltés. Villámgyorsan beléptem Facebookra, és miközben a nacimat szenvedtem le magamról, automatikusan visszajelölgettem azokat, akik bejelöltek ismerősnek, anélkül hogy megnéztem volna kik azok. Ez olyan rutin dolog volt nálam.

- Léna! – kiáltott fel a mostohaapám, mire összerezzentem.
- Jesszus, nem is tudtam, hogy itthon vagy! – kiabáltam le neki. Nem csoda, hogy elkerülte a figyelmem, mert nekem van saját ajtóm, ami egyenesen a lépcsősorom aljánál nyílik, így én azon járok ki és be.
- Most jöttem, de mennék is, csak nem találom a szemüvegemet. Nem láttad? – kérdezte, mire én felnevettem. Ez annyira rá vallott.
- Apa! Egyszer komolyan veszek a cuccaidra csipogót, vagy valamit! – kuncogtam, és gyorsan magamra terítve az egyik köntösömet, lesiettem hozzá, hogy segíthessek.

Miután megtaláltuk a szemüveget és elbúcsúztam tőle, visszasiettem az emeletre, majd beálltam a zuhany alá. Ahogy a bőrömhöz értek a hideg cseppek, elmosolyodtam. Olyan jó volt végre felfrissülni! Megmostam a hajamat is, majd anélkül, hogy megtöröltem volna magamat, egy törölközőbe csavarva visszaültem a gép elé. Ilyen melegben úgyis megszáradok!

Nem mondhatnám, hogy a hét további napjai tartogattak bármiféle eseményt. A ruhámat felakasztottam egy vállfára, és csak nézegettem. Nagyon tetszett, de ahogy közeledtünk a péntekhez, egyre jobban elbizonytalanodtam. Nem igazán voltam ezer százalékig biztos, hogy nekem ebben kellene mennem. Fanni persze csak nevetett rajtam, de azért láttam az ő szemében is a kételkedést, ahogyan szóbahoztam az ő ruháját. Egyikünk sem szokott ilyenekben járkálni.

Szóval a napok írással, olvasással, és zenehallgatással teltek. Nem mondom, hogy nem vártam Mike levelét, mert vártam, de Ő mégsem jelentkezett. Lehet, hogy mégiscsak valaki szórakozott velem? Nem tudom, de egy kicsit tényleg csalódott voltam. Sőt, nagyon is. Valamiért reménykedtem abban, amiben nem kellett volna. De végül is gondolhattam volna, hogy nem lesz akkora szerencsém, hogy megismerhetem Őt. Még ha tényleg választana is valakit, akit ilyen módon szeretne megismerni, miért pont én lennék az? Butaság…

* Nos, mit gondoltok? Vajon tényleg valaki csak szórakozott Lénivel? Vagy tényleg Mike írt neki? És, ha igen, akkor miért nem válaszolt neki ilyen sokáig?
Ha van kedvetek, osszátok meg velem a véleményeteket, hiszen ez sokat jelent nekem!*